Zoey & Sylvanus

"The marks humans leave are too often scars.”

Enyhe fintor ül ki arcomra a gondolat hatására, s még orromat is cseppet felhúzom.
- Nem lenne annyira mindegy, hiszen semmi kedvem sem lenne az agyad maradványait törölgetni hajnalig. Ha meg véletlenül itt hagynék egy kis darabot a fűben, az elkezdene rohadni, és büdös lenne. - ezek halálosan komoly tények, hiszen nem lenne jó a kezdeti időszakomat azzal kezdeni, hogy valakinek az agyvelejével festem pirosra a fehér kerítést. Persze, ezek mind túlzások, hiszen nem vagyok gyilkos, nincsenek efféle ösztöneim, függetlenül attól sem, hogy nem én vagyok a legnagyobb emberbarát a világon. Ha nekem gyilkolnom kellene, azt végső esetben önvédelemből tenném. Erre a lányra csupán a magam sajátos módján akartam ráijeszteni, hogy tanuljon az esetből, s mesélje el szépen azoknak a barátainak, akik hasonló indíttatással hatolnak be más területére. Bár tény, hogy miközben a puska csövével néz szembe, s én lehetek felül, az isteni magaslatokban, aki ott szorongatja a markában egy másik ember életét... Van az egészben egy csepp felemelő érzés, de amolyan egészséges módon. Nem terveztem ebből rendszert csinálni.
- Nos, ha már így rákérdeztél... Igen. - biccentek mellé a lágyan ringó fűtenger irányába, ahol éppen ücsörög. Persze, a szavaim közel sem igazak, de köszönhetően a sajátos, néha értetlen és morbid humoromnak, automatikus vágom rá ezt a szerencsétlen szöveget. Igen, megjelöltem a területem, mikor aláírtam a papírokat.
- És ez a szépség garantálni is fogja, hogy ezután se csinálj semmit. - simítom végig ujjaim a puskatuson. - Különben is, te talán olyan könnyedén fogadnál egy idegent a saját területeden? - amolyan éjszakába elejtett költői kérdés, melyet megfűszerez a szomszéd borzalmasan hisztérikus macskája, aki épp a hátsó kuka körül garázdálkodik igen csak hangosan.
- Menekültél? - jégkék szemeim egyből körbeforognak a kertben, mintha keresni próbálnám azt a valamit. Ekkor akadnak meg a pirosra festett kerítésen, melyet halványan ugyan, de megvilágítanak a szomszéd felől átszűrődő apró fénynyalábok. Ez márpedig nem az agyveleje, de akár az is lehetett volna.
- Hogyan menekülhettél, ha azt sem tudtad, hogy mi üldöz? - homlokom kétségektől ráncolódik, de mivel képes arra, hogy kulturáltan beszéljen, s nem lép fel támadó jelleggel, így annak sincs már értelme, hogy az arcába toljam a fegyvert, ezért hát ezekben a másodpercekben teljesen a föld felé szegezem azt. Biztosítéknak jó, hátha rá tör a hisztéria teljesen véletlenül.
Az első gondolatom természetesen az, hogy New York alsó világából származik, a hajléktalanok keserves közegéből. Először ugyan tiltakozik, aztán végül kibukik a szög a zsákból, én meg nem tudom visszafogni az ajkaim szélére ülő gúnyos, apró mosolyt, melyet még az éj sötétje sem bír elrejteni.
- Aha. Saját döntés. - a gúny nem csak az arcomon képződik, hanem szavaimból is csöpög. A következő kérdésén olyan magasba szökik azonban a szemöldököm, hogy kis híján eléri a csillagos égboltot is.
- Hogy mi? - kérdezek vissza, mintha nem értettem volna tisztán. Ám nem vagyok süket, csupán hagyok neki lehetőséget, hogy megváltoztassa a szavait. Ami erősen kétlem, hogy meg fog történni...
- Végül is orvos vagyok. El tudnám látni a sebeidet. Viszont... Az nekem miért lenne jó? - alkudozás. Mert megtehetem. - Elvégre illetéktelen behatoló vagy, és el kellene, hogy vitesselek a rendőrséggel. Jó esetben. - töprengést színlelve simítok végig államon, mire be is villan egy remek ötlet, ami meglehet, hogy egyedi és bizarr, de hát istenem, mi kellhet nekem pont ettől a lánytól?
- Ha az utcán élsz, vigyél el magaddal és mutasd meg azt a világot. Érdekel. - halálos nyugalomban közlöm ezeket, s talán azt hiheti, hogy viccelek, ám teljesen komolyan mondom. Csak a filmekből ismerem azt a közeget, s az utcán ha tehetem, elkerülöm az efféle embereket. Viszont a pillanatnyi hangulatingadozásom és a csúcsra törő spontaneitásom most ezt mondatja velem. Lehet, hogy meg fogom bánni, sőt, biztos, de hát már kimondtam. Meglátjuk, hogyan reagál.  

Zoey & Sylvanus

"The marks humans leave are too often scars.”

A nyugalomhoz könnyen hozzá lehet szokni, általa pedig még könnyebben süppedhetünk bele a hétköznapok ördögi körforgásába, amely olyan csábító illúzióba kerget minket, amiből nem szívesen lépünk ki. Nem tagadom, én is beleestem ebbe, hiszen a szanatóriumban minden egyes elsuhanó nap ugyanúgy telt. A páciensek jelentettek egyedül változást, rajtuk kívül azonban megvolt a megszokott életem, amit nehezen engedtem el. Nem kellett új és kellemetlen emberekkel találkoznom, hiszen minden szembe jövő arc már ismerős volt. A hegyvidék békéje, a folyosók magánya, a reggeli, ködbe burkolózó kávékortyok... Ezek olyanok voltak számomra, amiket szerettem. Mégis valahol mélyen ott motoszkált bennem valami féreg, ami egyre inkább rágott, s erre leginkább akkor jöttem rá, mikor megérkezett a levél egy idős barátomtól, aki New Yorkba invitált. Talán ezen a ponton bomlott meg az illúzió, s jöttem rá, hogy ki kell szakadnom a megszokásból. Függetlenül attól, hogy édes rabja tudok lenni...
Ezért is bár érzem magamban, hogy a testemnek és a lelkemnek nagy szüksége volt a változásra, ám mikor puskával a kezemben árnyként taposom le az apró fűszálakat, hirtelen átsuhan rajtam a gondolat, hogy miért váltottam? Miért hagytam ott a hegyvidéket, ahova igazán tartoztam? Hirtelen ott termek abban a magas ablakban, ahonnan minden reggel és este a messzeségbe nyúló, fagyott tájat figyeltem, melyet megbolondított a sarki fény... Itt azonban engem az emberek fognak megbolondítani a közeljövőben, ha New York városa nem lesz képes arra, hogy befogadjon, és ugyanez fordítva.  
A módszereim talán... Egyediek? Meglehet, de sosem szeretek másra hagyatkozni, ezért sem akarom bevonni a rendőrséget addig, amíg rá nem kényszerülök. Ezért hát a puska, amivel úgy tűnik, hogy elérem azt a hatást, amit vártam. Ahogy a lány kúszik hátrébb, én is úgy lépek vele, mintha árnyékként követném őt.
- Hidd el, lehetne ennél rosszabb... - lehelem a szirénáktól és a város morajától terhes esti levegőbe, miközben enyhén megkocogtatom a puska csövét.  
- Az sem túl megnyugtató, hogy a saját területemen idegenekkel kell találkoznom. - húzom összébb szemeimet. - Mégis miért pont itt? Ugyanolyan ház, mint a többi. Miért nem volt jó az? - mutatok a szomszéd telke felé. Az itteni házak kialakítása és területe nagyon hasonló, de ha esetleg átnéz a kerítés lécein, akkor a szomszédnál levő kerti lámpa meg tudja világítani a a lágyan ringatózó medencét, a kényelmes napozóágyakat, a játékokat, s minden mást, ami élettel tölti meg a helyet. Ehelyett nálam még üresség uralja a hátsó kertet.
A lány kérdésén először értetlenkedek, hogy jöhet ez most ide hirtelen, aztán rájövök, hogy a nagy sietségben még a kezemről sem töröltem le alaposan a kilöttyenő kínai vacsorámat, így sikeresen összefogdostam a puska csövét, ahol érezhette az erős, fűszeres illatot. E gondolat hatására annyira forgatni kezdem szemeimet, hogy kis híján kiesnek a helyükről.
- Hajléktalan vagy? Annyi átkozott szálló van a városban... - minden másodperccel egyre inkább kúszik a föld felé a puska, hiszen megállok tőle tisztes távolságban, így ha véletlenül rátörne a téboly, van annyi röpke időm, hogy újra rászegezzem a fegyvert, ha meg akarna támadni. Az pedig, hogy az utca lakója, csupán egy feltételezés. Ám könnyen lehet, hogy egy kemény buli után a leányzó haza akart jutni, de végül eltévesztette a házszámot.  

Zoey & Sylvanus

"The marks humans leave are too often scars.”

A főzés olyan számomra, ami pihenőnapjaim reggelén kellemes kikapcsolódást jelent nekem, sőt, még az is, ha előtte héten már azon törhetem a fejem, hogy milyen menüt varázsoljak az asztalra a következőkben. Mindig lapul a telefonomban egy lista, amit egy hétig is képes vagyok írni, s a lehető leglehetetlenebb helyzetekben villan be valami, amit a mobilom sárga kis jegyzetébe pötyöghetek. A háttérből szól ilyenkor valami ócska helyi rádió, és bár nem szeretem a “mai slágereket”, mégsem tudnám elhagyni ezt a megszokottá vált dolgot az életemből. Eltöprengek ilyenkor a világ dolgain, átpörgetem magamban az elmúlt napok eseményeit, vagy épp erős fintorral az arcomon kezdek azon agyalni, hogy olyan borzalmas egy-egy zene, hogy inkább kikapcsolom a rádiót... A mai napra is ezek voltak a tervek. Felkeltem volna az első, bágyadt napsugarak előtt, elolvastam volna a híreket, s egy bögre társaságában csendben és nyugalomban eltöltöttem volna egy fél órát az ablak előtt, miközben világosságba borult volna Staten Island e békés kis csücske. Ezeket a szokásokat már évek óta hordozom magammal, még a szanatóriumban is így indultak a reggeleim, annyi különbséggel, hogy ott egy fagyott világ fogadott, mikor a világ elkezdett ébredezni. Itt azonban az élet már a reggeli órákban is szinte pattog az utakon.
Tehát a terveimre visszatérve... A munkámat ugyan szeretem, de éreztem némi fájdalmat magamban, mikor a kávém iszogatása közben a csendbe hangos rezgés kúszott, s megpillantottam a telefonom kijelzőjén egy kórházbeli “zaklatómat”. A hívás után visszatuszkoltam a fagyasztóba a mai napra szánt húst, s már öltöztem is, hogy menjek helyettesíteni. Az én szakmámban ez gyakran előfordul, de a mai napon őszintén szólva egy hangyányi kedvem sem lett volna ahhoz, hogy kimozduljak a házból.
Az esti órák előtt még azon agyalok, hogy talán mégis nekiállok valami épkézláb és ehető dolognak, de végül bekanyarodok az egyik magányos kis kínai büféhez nem messze a kórháztól, s úgy döntök, hogy ma már nem csinálok inkább semmit. Megveszem a vacsorámat, ami kimerül egy nagy adag bambuszrügyes csirkében és egy bödön csípős-savanyú levesben, ami után elnyúlok a kanapén, bekapcsolom a tévét, és hagyom magam elaludni valami ócska műsoron, annak reményében, hogy a holnapi napon végre megvalósíthatom a mai terveimet.
A bejáratnál egyensúlyozok a két szatyorral, a leves tartalma természetesen barnára festi a fehér zacskót. A gyomrom halkan kordul az illatok hatására, s fejben már rég benne vagyok nyakig a kínaiban. Csak egy kis nyugalmat szeretnék erre a péntek estére, de kár is sóvárognom utána...
A nappaliban lehajítom a dobozokat a kis dohányzóasztalra, készenállva arra, hogy végre a jól megérdemelt pihenésemet tölthessem ezután a fárasztó nap után, ám mikor jégkék szemeim egy pillanatra a faltól falig húzódó üvegfalakra vetülnek, akkor megpillantok a hátsó kertben valami nagyon nem odaillő dolgot. Pár pillanatig bentről figyelem a fűben elvesző “lényt”, amiről először azt hiszem hirtelen, hogy egy kóbor kutya, de mikor közelebb húzódok az üvegajtóhoz, s lekapcsolom odabent a lámpát, akkor körvonalazódik ki valakinek az alakja... Aki véletlenül nem tévedhetett be hozzám, hiszen minden oldalról magas, fehér lécek kapaszkodnak felfelé, s a két ház mellett közvetlenül levő kapu is mindig zárva. Úgyhogy az illető teljesen biztosan bemászott.  
És bár én mindig nyugodtnak és türelmesnek gondolom magam, vannak azért olyan helyzetek, amik kirágják nálam azt a bizonyos biztosítékot. Az egyik ilyenbe pedig sikeresen belefutott az, aki megsértette a tulajdonom. Megint csak hangsúlyoznom kell, hogy én békés ember vagyok. Messze áll tőlem az agresszió - legalábbis próbálom ezt bemesélni magamnak -, s higgadtan, megfontoltan állok a dolgokhoz - legalábbis a munkámban biztosan. Megoldhatnám a helyzetet úgyis, hogy egyszerűen csak hívom a rendőrséget, s elvitetem őt. Ám ha ezt tenném, felfordulna a gyomrom saját magamtól... Ez az én házam, az én váram. Fizettem érte, nem is keveset. Így jogom van arra, hogy megvédjem a saját tulajdonom...
Úgyhogy lépteim az egyetlen zárt helyiségbe visznek sietősen, ahol olyan tárgyakat tárolok, amik jobb, ha biztonságban vannak mások fürkésző szemei elől. Többek között itt rejtegetem a fegyvergyűjteményem is, mely bár nem mondható olyan monumentálisnak, mégis akadnak benne csodás és egyedi darabok, illetve olyanok is, amiket használok, méghozzá engedéllyel... Évek óta ott pihen a zsebemben a vadászengedély, amit ha tudok, ki is használok. Ebből a gyűjteményből akasztom le az egyik megtermett vadászpuskát, s annak társaságában oldom fel a vaskos üvegajtó zárját, s tolom el azt halkan oldalra. Egy kisebb terasz és pár lépcsőfok után lépteim már a frissen vágott, mélyzöld fűtengerben vesznek el. Tekintetem egyetlen pillanatra sem veszem le a hátsókert közepén fekvő alakról, akinek női mivolta hamarosan nyilvánvaló lesz. Mondhatnám, hogy a torkomban kavargó kellemetlen érzés csillapodik, de közel sem. Igyekszek hangtalanul közeledni felé elveszve a sötétségben, s remélem, hogy nincs hatodik érzéke, amivel érzékelhetné a jelenlétem. Talán részeg. Talán drog hatása alatt áll. Minden ilyesmi kavarog a fejemben, egyetlen lehetséges verziót kivéve: talán baja esett és segítségre szorul. Orvosként ennek kellene az elsődleges magyarázatnak lennie bennem, mégis ez az utolsó a bennem gyülekező fekete köd hatására. Ha nem kel fel, s a közelébe tudok érni, akkor egy rövid ideig csak vizsgálom őt, már amit enged belőle konkrétan látni az utcai lámpa fénye, ami a ház mellett kúszik felénk. Egy fiatal lány... Nálam legalábbis biztosan fiatalabb. Bántani ugyan - még - nem szeretném, de egy jó lecke biztosan - vagy nem - megtanítja majd őt arra, hogy ide nem feltétlenül célszerű betörni, s jobban teszi, ha inkább messze elkerüli ezt a helyet a lehetséges barátaival együtt, akik hozzá hasonlóan ilyenekben lelik meg a szórakozást.
Tehát ha még nem ébred fel, akkor a puska csövét egész egyszerűen ajkaihoz érintem, enyhén lefelé húzom az alsót, hogy aztán egy jól irányzott mozdulattal betoljam azt a szájába. Fogai között halkan serceg a fém, s ha erre még nem kelne fel, akkor cipőmmel megrúgom enyhén a bordáit.
- Szép jó estét... - szólok felé akkor, mikor kinyitja először szemeit és megmozdul.