Homlokom meglepett, gyanakvó ráncba szalad, ahogy jobb szemöldököm a belőle kiszakadó nevetéssel egyidőben megemelkedik. Még egy halk nyöszörgés is távozik a számon át, mintha teljes ledöbbenésem hangjai kelnének életre. Leneghan nevet… még ha az olyan is…
- Egészen elképesztő, hogy valaki legalább élvezi, ha ilyen előkelő társasággal oszthatja meg az otthonát… a zokniját… vagy az idegszálait – nehezemre esik eltüntetni a képemre kiülő döbbenetet, bár nem is próbálkozok vele olyan vehemensen, mint kellene. Ellenben azzal tisztában vagyok, illetve sejtem, hogy valószínűleg nem a kutya jelenti jelen állás szerint az élete legnagyobb problémáját. Az a kis szerencsétlen jószág maximum csak hab lehet a tortáján, nem úgy ahhoz mérten, hogy az én életemben milyen helyt sikerült betöltenie. Ő volt a Sátán maga. És belegondolva, még én tartozok hálával Wyattnek, amiért elvállalta a kis szarost és azóta se kellett tiszteletemet tegyem Sylvia előtt és elviselni a rám olvasott változatos szidalmait, miszerint ő megmondta, hogy egy kutya nem való egy hét éves gyereknek. Ezzel akár még egyet is tudok érteni. Védekezésem valószínűleg nem is érdekelné őt, hiába próbálnám az oldalamra állítani a megosztott apai nevelést. Pedig lássuk be, nem én voltam az egyetlen, aki szorgalmazta a bolhazsák megvételét, az a díszpinty Nathan is ott állt mellettem teljes vállszélességgel, mert tudvalévő, egy kutya jót tesz a gyereknek. Mint ahogy az se érdekelné a kutyát se... hogy ott van egy rohadt nagy kert, ahol szabadon rohangálhatna, csak épp a kutyaszart nem lenne ki összeszedje, merthogy Sylvia egy fűszálat nem tenne keresztbe az állat eltartásának, rendben tartásának érdekében, az is biztos. Ergo, se a társapai felelősségvállalás nem érdekelné, se a ténye annak, hogy van kert, ahol elfér egy kutya. A végén még engem száműzne egy kertes házba, hogyha már ekkora a mellényem, akkor csináljam én helyesen.
- Én azért felkészülnék minden eshetőségre a helyedben. Három szobanövényemet nyírta ki, bár… ha nem ő, akkor megtettem volna helyette én – csak én nem legeltem volna le egyiket se, ellenben a kiszárításban osztályelső vagyok. Szegény anyu már a hetedik generációs növényeit cipeli át hozzám, de még egyik se élte túl. Vajon mikor jön rá arra, hogy a kaktusz lenne a legtökéletesebb választás abba a lakásba? – Majd, ha már a bőrkanapédat rágta lyukacsosra, akkor kezdj el aggódni és legyen gyanús, hogy valószínűleg éhezteted. Na! – Biccentek végül a dosszié felé jelezve, hogy iparkodjon, mert jelen állás szerint sürgetőbb dolgunk is van, mint egy szertelen kölyökkutya helytelen magaviseletére megoldást találni. Az ő idegszálait majd más fogja most szétrágni.
Megállapítására határozottan biccentek, sötét szemeimet pedig úgy futtatom végig a bokszokban ücsörgőkön, mintha azok feje búbján, a monitorokon vagy az előttük lévő kis parafatáblára tűzött cédulákon keresném a válaszokat. Pillantásom találkozik az egyik nőével, aki elhúzott szájjal fordul vissza a munkájához.
- Nem – jelentem ki határozottan, szigorúan. A szigor persze nem neki, sokkal inkább a helyzetnek szól. - Nem matekórán vagyunk, és még mindig barátibbnak tűnik a négy hét, mint az a majd' 700 óra. Engem az érdekel, hogy mégis mi a franc történt ebben az elmúlt négy hétben, hogy egyetlen egy olyan pillanatra nem emlékszek, és nem hiszem, hogy a memóriámmal lenne baj, amikor bárhol is szó lett volna erről. Se a hírekben nem láttam, se a rendőrség nem jelentkezett vele, pedig nem egy olyan ügy volt korábban, amikor gyanú se volt, de már itt púposkodtak, hogy szedjük magunkat, dolog van! Mire vártak? – Teszek fel feleslegesen további kérdéseket, amivel szintén csak az időt húzom, de az elképedés és a teljes értetlenség letaglózó, és minden erejét latba véve győzött. – Arra, hogy egyszer csak előugrik valaki a bokorból, hogy „szevasztok, én voltam”? Ha az első után nem is veszik komolyan, ami esetleg lehetett volna tényleg baleset, de a második eset már nem tűnik minimum gyanúsnak? – Ha a körülményeket megnézzük, már az első is az volt, de ez legyen egy kellemetlen mellékzönge.
- Nem, Leneghan! – Rázom meg határozottan a fejemet, úgy fojtva belé a szót, hogy esélye ne legyen folytatni a gondolatot. - Ha rajtam múlik, akkor ezek nem valamirevaló nyomozók lesznek, hanem egy héten belül munkanélküliek – ezzel a gondolattal seprem félre a kezét és tartok rövid ismertetőt a gyerekekről. A torkom egy-egy mondatom elején és végén is összeszorul, ahogy belegondolok, valószínnűleg egyiküket se fogjuk megtalálni. Élve legalábbis biztos, hogy nem, ez pedig hatalmas plusz terhet tesz a vállunkra: négy kislány szülőanyjának és apjának kell a szemébe mondani, hogy a kislányuk meghalt.
Egy pillantás, egy fél másodpercnyi kis kitérő ahogy összeakad a tekintetünk. Mindketten tudjuk: már csak azokon segíthetünk, akik még hátra vannak… mert ennek itt nincs vége, s egyetlen dolgunk van, megérteni a múltat, hogy alakítani tudjuk a jövőt.
Bólintok.
- Nincs szemtanú. Természetesen, mert miért lenne? Vagy csak nem találtak még, nem tudom… - koppan egyet a cipőm sarka, ahogy az asztalának lábához csapom a bokámat a pillanatnyi idegesség levezetéseképpen. - Munkaidőben, fényes nappal… Csak mit keresett munkaidőben, vagyis iskolaidőben, fényes nappal otthon a négy gyerek? Arról nem volt szó, hogy esetleg betegek lettek volna – megállapítására újabbat billentem a fejemet és az egyik bekezdésre bökök. – Biztonságos idősáv, délután kettő és öt között. Ekkora saccolták a hozzátartozók az eltünést, de pontos idő soha nem volt. „Nem tudom, nem figyeltem…” "Nem emlékszek". De általában ebben az intervallumban ér véget a tanítás vagy az iskola utáni foglalkozások zöme. Gyerekek busszal, szülővel vagy gyalog haza. Három iskola van ezen a környéken, pár száz méterre az elrablások helyszínétől… - térkép nem áll rendelkezésre, hogy esetleg azon mutassam meg a helyszíneket, de valószínűleg el tudja képzelni a távolságot, ahogy az egyik papíron "háromszögelek".
- Soha nem ott, ahol kellett volna, hogy legyenek. Valahogy mindig elkerülte őket, általában három, négy sarokkal arrébb voltak és mire kiértek, már se kocsi, se furgon, se más nem volt, ami gyanús lehetett volna. Ebből akár arra is lehet gondolni, hogy az elkövető nincs egyedül. Valakinek figyelnie kellett a járőrök mozgását, hogy a másik cselekedjen – mondhatnám, hogy talán ez a legvalószínűbb forgatókönyv, de tekintve, hogy jóformán semmi információnk nincs és négy hét lemaradásban vagyunk az elkövető(k)höz mérten, inkább nem mondok semmit.
Miután kiadom az ukázt, határozott léptekkel indulok a parkolók felé, nyomomban Wyattel.
- Még most kaptuk kézhez, Leneghan – ismétlem magam hátra pillantva a vállam felett. – Ráadásul úgy, hogy az én kezembe nyomták a papírokat, szerintem más nem is igazán fog foglalkozni vele addig, amíg mi össze nem rántunk egy csapatot. Úgyhogy… - liftbe be, majd onnan ki – mi vagyunk a csapat – vigyorgok rá inkább paprikásan, mint szórakozottan, miközben mellkasom előtt keresztbe húzom a biztonsági övet. Telefonomat előhúzom a kabátom zsebéből, majd az ablakra erősített telefontartóba illesztem, miközben ujjaim rátalálnak az egyik gyorshívóra.
- Mindjárt megtudjuk ezt is…De nem akarok a rendőrséggel kommunikálni amíg nem látok egy-két, az ügyhöz tartozó pofát.
- Olyan régen hallottam már a hangodat, mesélj nekem valamit! – Csatlakozik be egy csilingelő női hang.
- Idő szűkében vagyunk. Utánanéznél nekem az FBI, kórházak- és a rendőrség nyilvántartásaiban annak, hogy az elmúlt néhány évben…
- … az mennyi?
- … voltak-e hat-hét év körüli szőke, kékszemű kislányok, akiket holtan találtak? Baleset, vélhető gyilkosság, minden kell. Ismert- és ismeretlen személyek aktái is jöhetnek, döglött akták is. Eltűnéseket is nézz meg! Gyerekrablás. Szűkítsd le olyanokra, ahol a gyerek soha nem került haza, de olyat is nézz meg, ahol igen. Az se rossz, ha pozitív kimenetelekben is gondolkozunk. Hátha van valami kapcsolat. Nem a magunk megnyugtatására – pillantok Leneghanre. – Talán volt idő amikor még a zsaruk között értelmiségiek is voltak. Nézzük az elmúlt öt évet és az egész Államra terjeszd ki a keresést! Nem lehetünk biztosak benne, hogy helyi. Jelenleg talán az… Ha bármit találsz, szükségem lesz illetékes orvosokra és nyomozókra is, akik részt vehettek a nyomozásokban. És tégy meg nekem még valamit. Keress nekem kamerákat Bayside és környékén!
- Igenis, rajta vagyok! – Halk cirippelés jelzi a készülék, hogy bontotta a vonalat.
- Mi van veled? Húzós volt az estéd, Leneghan? Szakadtnak tűnsz… - vetek rá egy futó pillantást, majd néhány sarokkal odébb megállok az egyik kávézó parkolójában.
- A gyerekeket arra tanítják, hogy ne menjenek oda idegen személyekhez, ugye? Én legalábbis Autumn-nak mindig ezt próbáltam beleverni a fejébe... - mélázok el. - Szükségünk lesz a szomszédok, postások, orvosok, tanárok, iskolai takarítók, papok, lelkészek és gyülekezeti tagok személyére... osztálytársak és iskolatársak szüleire. Valahogy azokat a gyerekeket ki kellett csalogatni az udvarból… meg kell, hogy bízzanak abban a valakiben… Millió lehetőség van: kutyasétáltatók, jégkrémárús, újságos... bárki! Nálad van valami? – Lesek át a kocsi felett, miközben kiszállok belőle, remélve, hogy megejtette az sms-t. Bár amilyen gyors ma, hasonló sebességgű ujjakat is képzelek el hozzá. De kétségtelen, nekem is kelleni fog az a kávé…

Sok nehéz, bizonytalan vagy rizikós esettel volt már dolgom a pályafutásom során, de, hogy valamit már előre reménytelenként könyveljek el – eskü alatt még vallanék is róla – na olyan ritkán történik, szökőévben talán egyszer. Mekkora mázli, hogy éppen az van! Az Erintől kapott, majd a később felterjesztett mappák tartalmát olvasva vált nyilvánvalóvá, hogy újra szórnom kell az esküket, és az is, hogy ennek a napnak nem lett volna szabad megtörténnie, kezdve a drágalátos ex feleségemmel, aki az egész reggelemet a maga karót nyelt dáma módján kísértette végig és hiába tettem rá a telefont egyszer, kétszer, sokszor, a budin is képes lett volna végig asszisztálni a napindító procedúrámat. Nem tudtam lerázni. Ezzel a jól megszokott reggeli rutinom, a csendes feltámadás, az azt követő egy óra reggeli futás majd frissítő zuhany szentháromság terve is derékba tört. A feltámadás még csak-csak, Sylvia rikácsolásától a holtak is feltámadnak, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy élete problémájával és élete megkeserítőjével óhajtja megvitatni mind azt a rengeteg család körüli teendőt, amiből én nem kívántam már korábban se kivenni a részemet, most meg aztán még annyira se. Ideje lenne beletörődnie végre, hogy a válásunkkal én nem maradtam több a számára, mint egy pasi, aki szerencsétlenségére pont az ő gyerekének az apja, így egyetlen téma van, amiben partner lehetek számára, az pedig Autumn.
Miután szerencsétlenségemre benyaltam az első pofonokat tőle, jött a következő adag a naccsasszony „hagytam az asztalomon néhány dossziét neked!” üzenetének formájában. Semmi „szia”, „jóreggelt” vagy „köszi”, jött a burkolt utasítás, hogy „dolgozz!”, mert nem elég az, hogy az ő távollétében egész nap papírokat fogok tologatni, aláírni, elemezni és a sok idióta unott, kedvtelen bárgyú képét bámulom majd az üvegfalon át, még rám is szabadítja a múltat meg az előző évszázadot, hogy döntsem el magam, döglött aktákat van-e értelme elővenni és esetlegesen majd nagyoskára lezárt státuszba helyezni? Nincs. Anyu ezt követően már gyerekjáték volt a maga őszinte aggodalmával az öcsém irányába és bár nemtörődömnek tűnhettem, mégsem szabad tudnia arról, hogy komolyabb dolgok vannak a háttérben az ő eltűnését illetően, mint bármiféle személyes sérelem vagy egy nemlétező nőcske, akiről az egész család szentül hitt, hogy létezik, és elrontja Timet. Így bő három óra magasságában rá kellett jönnöm, hogy valójában egy elcseszett komédia az életem... Az FBI-nál viszont nem kell sokat küzdeni azért, hogy értelmet adjunk neki. Ahogy Leneghan felé közeledek egy igencsak szegényes paksamétával a kezemben, annak minden megoldatlan rejtélyével és milliónyi visszatartott kérdésével - kivált, hogy eddig, hogy a viharban nem járta meg az FBI-t az ügy - az arckifejezéséből és hangulatából ítélve biztos lehetek abban, hogy nem épp a legszórakozottabb pillanatában óhajtom kirángatni a barlangjából.
- „Boldognak” tűnsz – jegyzem meg az „egyen unott” grimaszát látva – olyan kedves mosolygósnak... a kutya megcsócsálta a kedvenc zoknidat? - Szeretném, ha ennyiről lenne szó, nem pedig arról, hogy valószínűleg időt szánt arra a felsőbb hatalom, hogy közöljék vele a jövőbeni sanyarú sorsát. Homlokomat ráncolva, mintha kötelező lenne, elemzem a vonásait s csak akkor rázom meg józanodás céljából a fejemet, elvégre más dolgunk is van, mint ideje korán ezzel foglalkozni, mikor kérdez. Elhúzott szájjal hümmögök.
- Talán négy hétig tartott az agyhalottaknak rájönni, hogy túlmutat a hatáskörükön, nem volt elég a 24 óra – mormogom az orrom alatt, belefűzve a mondandómba a kritikus egy napot, amikor az ismert profilok alapján még jó esély van arra, hogy egy gyerek előkerüljön. A benne felmerülő gondolatokra csak megforgatom a szememet. Nem őt illetem kritikával, hanem a PD-t.
- Túl sokat vársz. Az elmúlt egy hétben kétszer gyűlt meg velük a bajom, kezdve azzal, hogy papírok meg igazolvány ide vagy oda, nem akarták elhinni, hogy az FBI akasztott le egykoron a fogasról... Ostoba kis „néhány hónapos” járőrökkel próbálnak megoldani mindent és helyettesíteni azokat, akik még konyítanak valamit a munkájukhoz. Hihetetlen, de nem csak itt bolondult meg a vezetőség – rá lehetne fogni az FBI-NYPD közötti örökös hatalomharcra is, de felesleges. Azért vagyunk, hogy átvegyük a hozzánk tartozó ügyeket, ha pedig nekünk van szükségünk rájuk, akkor jöjjenek és tegyék a dolgukat.
- Jó környék. Kertváros, összetartó, vagy csak látszólag összetartó szomszédságokkal. Biztos vagyok benne, hogy ott a szomszéd kertje mindig zöldebb - elhessegetve a kezét kapaszkodok bele a papírba, hogy lapozhassak oda, ahol a gyerekek képei sorjáznak, némi ismeretterjesztő tartalommal. – Hat és hét év közötti szőke kislányok. Az otthonaik jóformán lefednek egy kétszáz méter sugarú kört. Az eltűnés helyszíne szinte mindig a család udvara, egy kivétellel... az utolsó gyerek – kocogtatom meg a kislány fotóját – Katie a nagyszülők kertjéből tűnt el ma reggel, de ő is csupán egy utcányira volt otthonról. Ők vigyáztak rá, amíg az anyja vásárolt és elhozta a testvérét az iskolából. Az apja dolgozott. Kamerák nincsenek. Ha tippelnem kellene, azt mondanám, hogy az elkövető valószínűleg ismerős lehet a környéken... tudta, hogy és hol maradhat észrevétlen – érzem ahogy forrnak bennem az indulatok, az apai érzelmek, s bár sok hasonló esettel találkoztam már, kivétel nélkül az összes messze jobban megkínzott, mint bármely másik, gyerekektől független bevetésem vagy esetem. Már a puszta ténye is felbosszant, hogy meglehet azt gondoljuk, hogy mi mindent megteszünk a fiaink és lányaink védelme, biztonsága érdekében, ez néha mégsem elég. Mindig van egy, aki tud meglepetést okozni.
- Még most nyomták nekem is a kezembe, „sok szerencsét!” felkiáltással... sokra megyünk vele -forgatom meg a szemeimet. - Úgyhogy friss és ropogós. Tehát, sok szerencsét nekünk. Leneghan, szedd magad, pechedre mára engem nyertél meg! Kerüljük a lifteket és nem lesz baj – tápászkodok fel az asztaláról miközben megpaskolom a vállát, és az addig ölemben pihenő szövetkabátomat magamra penderítve indulok a szolgálati kocsik parkolója felé.
– Azt hozd magaddal, jó lesz útravalónak – billentem a fejemet a kapott mappa felé.
A szóban forgó parkolóban egymás mellett hat, legapróbb részletében is egyforma Suburban várakozik. Azt is csak onnan sikerül belőnöm, hogy melyikbe tegyem be magam – remélhetőleg Leneghannel a nyomomban – hogy gombnyomásra felvillannak a lámpái... a rendszámot lemeózni már luxus.

- Nem tudom, anya… - szinte biztos lehetek benne, hogy az örökkévalóságig hűen hívő és egyetlen Istenért rajongó anyám két pillanat alatt tér ki végérvényesen a hitéből, míg azon fáradozok az autótól az irodáig, hogy ismertessem vele az öcsém körül zajló aggasztó fejleményeket. Igazság szerint még nem tudok és nem is akarok teljes egészében valid információkkal szolgálni neki azon kívül, hogy ismét a városban van és valószínűleg nem azért, hogy összeüljön egy születésnapi vacsora keretein belül a családi pereputtyal. A hülye is tudja, hogy pénzre van szüksége, ráadásul sokra, épp csak van neki egy naiv anyja, aki még hisz a csodákban és abban, hogy a kisebbik gyereke javítható, és majd a jó Isten segít neki megtalálni a helyes utat. Én is szeretném ezt hinni, csakhogy én nem hiszek semmiféle Istenben, főleg nem abban, amiben ő igen. – Nem tudok neked mit mondani – az üvegajtó tompa puffanással zárul mögöttem, ahogy a karos ajtóbehúzó egyengeti annak útját, majd egy-egy biccentéssel a kis boxok irányába az ott „állomásozó” kollégák felé, végig robogok a folyosón, egyenesen Erin irodájáig. Már hajnalban érkezett az üzenet, hogy ugyan ma nem teszi tiszteletét a nagyasszony a helyszínen, de letett nekem két paksamétát az irodájában, amit illene átolvasni és még az előtt megoldást találni az aggasztó problémákra, hogy őt visszaenné a fene az Államokba. És nyilvánvalóan a perfekt jelentésnek ott kell pihennie újfent az asztal szélén, mikor már itt fogja szedni a formás kis csülkeit minden egyes nap.
- Abban az egyben biztos lehetsz, hogy nem a karácsonyi ajándékát jött behajtani rajtunk… vagy hát… - jegyzem meg halkan, míg felnyalábolom a fekete dossziékat és a vállam, valamint a fülem közé szorított telefonnal futtában átlapozom őket. Végülis, néhány köteg bankó még az is lehet. Karácsonyi ajándék. Elégedetlen szemforgatás, néma hápogás, majd Istenkáromlás az ablak és vele együtt a kerület égig érő tornyainak reggeli köszöntése. Régi ügyek. Olyan szinten régiek, hogy hallani nem hallottam egyikről másikról, nemhogy fogalmam lenne bármelyikről is.
- És akkor most?
- Mi "és akkor?"
- Mit csináljunk? Ha már itt van, miért nem jött haza? Nem láttam őt már lassan…
- … három éve, tudom! De azért reméltem, hogy szerény harmincnégy éves kora ellenére még a gatyájában hordja a tökeit és legalább elmegy hozzád, nem pedig nekem kell őt elterelnem, mint egy kiscsibét. De ezek szerint nem várhatok tőle még most se többet annál, mint eddig. Amúgy meg nem szokásom „árulkodni”, rendezzétek ti ketten a magatok ügyét.
- El se érem, hogy rendezzem?
- Talán ennek is megvan az oka…
- Hogy tessék?! Azt mondod, hogy én vagyok az oka? Hogy előlem menekül? Ha valamit, akkor ezt nem gondoltam volna rólad, Gavin William Whitlock.
- Anya, kérlek ne hívj a teljes nevemen. Már nem vagyok nyolcéves… - dünnyögöm és morgom az orrom alatt, kerülve a kollégák kíváncsi tekintetét, míg Erin irodája helyett a sajátomét választom főhadiszállásomnak. Az én asztalom legalább olyan futurisztikus látványt nyújt, mint a főnökasszonyé, annyi különbséggel, hogy ezen nem három, hanem közel öt, fél-és egy méter közötti papírkupac magasodik, közöttük egy olyan, ami mindenekelőtt elsőbbséget élvez. Annak tetején landol az a kettő, amit most magammal hoztam. - … nem azért mondtam, hogy te lennél az oka – lágyítom el a hangomat. Hogy a francba próbáljam meg úgy az anyám értésére adni, hogy Timmy valószínűleg nem azért nem hívja fel őt, mert vérig van sértve amiért nem kapta meg a karácsonyi ajándékát tőle, hanem mert akkora szarba keveredett, amit nem akar hazacipelni hozzá, hogy még őt is beleártsa valamibe. Az pedig külön nehezítő tényező, hogy míg ő ki tudja, hogy milyen alvilági mocskokba ártja magát, addig a fivére pont azokat hajkurássza nap, mint nap. Hogy találja meg a tökéletes egyensúlyt egy ilyen életben? Patthelyzet.
- Majd, ha úgy érzi, akkor úgyis meg fog keresni. Légy türelmes vele… - könnyű ezt úgy mondani, hogy én vagyok a létező legtürelmetlenebb, ha róla van szó. – Mi a… - összevont szemöldökkel lépek közelebb az ablakpárkányon hagyott, tányérra kitett péksüteményre és az elviteles pohárba készített kávéra.
- Mi az?!
- Semmi, csak… most leteszlek. A hétvégén beugrok, te csak… ne is foglalkozz Timmyvel jó? Majd lesz valami – értetlenül emelem meg a cukorral megszórt ragacsos péksüteményt, vállam felett lesve ki az egész falat betöltő üvegen, hátha jelét látom valamelyik félnótáson, hogy az készítette ide őket egyféle bocsánatkérés gyanánt. Kezdek hozzászokni, hogy az utóbbi időkben, ha valamit elcsesznek, rosszul jelentenek vagy rögzítenek, akkor valamiféle kiengesztelésül szolgáló nyalánkság kerül az irodámba, hátha nem tépem le a fejüket amiért elbaltáztak valamit.
- Kisfiam!
- Hm?
- Kérlek, próbálj meg hatni rá valahogy, legalább te! Te vagy az egyetlen, akire hallgat.
- Hajaj! Úgy hallgat rám, hogy én vagyok a legjobban meghatva tőle. Most leteszlek – még mielőtt ismét szónoklatba kezdene, bontom a vonalat, és felmarkolva a tányért a pohárral és a franciák egy őshonos kelttésztájával, az ajtóhoz ballagok.
- Aki ezt elkövette, már jöhet is színt vallani! – Utasítom őket szigorú tekintettel, mire vontatottan és hezitálva, de négyen megemelkednek a székükről. – Ó, édes jó Istenem gyere le…

Egy kerek egész órámba tellett, míg a négy ügyefogyott tisztázta a hibákat és azok következményének tudatában távozott az irodából, majd további négybe, míg Erin utasításai szerint összekészítettem neki a kért papírokat, korábbi jelentéseket és aktákat. Egyet pedig arra áldoztam, hogy a menet közben befutó ügyet átnyálazzam, majd annak teljes anyagával, makkos cipőm sarkának éles kopogásával ballagjak Wyatt asztalához és telepedjek le annak szélére fél farpofával, nem sokkal azt követően, hogy a nem túl vastag stósz csattan az orra előtt.
- Leneghan, remélem nagyon szeretnél innen kiszabadulni és szívni egy kis friss levegőt. Dolog van… - kocogtatom meg a szürkés fedlapot gondterhelt, paprikás tekintettel. – Négy kislányt raboltak el négy hét leforgása alatt… - foglalom össze röviden, és ha valamivel, akkor ezzel nyilvánvalóvá tudom tenni számára, hogy szívügyem a téma: nekem is van egy lányom...