Manuel & Katniss I'm not a thief

Mióta New Yorkba vagyok most előszőr érzem azt igazán, hogy nem is olyan unalmas hely ez itt, mindent el lehet mondani az elmúlt pár napom összesítéséről, de azt semmiképp, hogy monoton lett volna. Nem volt különösebb célom akkor mikor elindultam otthonról, úgy voltam vele, hogy bármi jobb, mint a négy fal között gubbasztani és semmit sem csinálni. Sosem voltam az az otthon ülős típus és még a nagybátyám hülyeségei sem voltak elegek ahhoz, hogy ez változzon. Néha hiányzik az otthonom, anya és a nővérem is, és gyakran gondolkodok el azon, hogy vajon, ha minden nem történt volna úgy ahogy, akkor hol is tartana az életem jelenleg. Ha nem akarom megvédeni a testvéremet és úgy teszek, mintha nem hallanám a segélykérő sikolyát, akkor is haragban lennénk most? Vagy pont olyanok lennénk, mint mindig is. Összetartóak. Anya csalódottságát talán még azzal sem tudnám eltörölni, ha minden rendben lenne, mert az ő bizalma felém már akkor megingott mikor először nyúltam drogokhoz, pedig akkor még csak puszta kíváncsiságból tettem azt. Igazából nem hiszem, hogy ha minden nem úgy alakul, ahogyan és még mindig otthon lennék bármerre jó irányba változtam volna, vagy képes lennék lemondani a szenvedélyemről, de legalább érzeném a családom közelségét. És az már talán épp elég is lenne, hogy ne érezzem olyan sokszor üresnek magam.
Amint megpillantom a hatalmas bevásárlóközpontot, mint aki nem tud megállj parancsolni a saját lábainak, indulok meg a bejárata felé. Hiszen néhány új ruhának, meg ékszernek mindig van helye a szekrényembe. A vásárlás az egyedüli olyan elfoglaltság, ami képes lekötni az elmémet és képtelen vagyok megunni, bár legtöbbször a ruhák próbálgatása már önmagában elég ahhoz, hogy feltöltődhessek. És minél beljebb haladok a hatalmas üzletbe, annál jobban feledkezek meg minden másról. Az egyik részlegre besurranva ölelek magamhoz néhány darabot, hogy aztán azokkal együtt elfoglalhassam az egyik próbafülkét. Fogalmam sincs, hogy mennyi időt tölthettem bent a ruhák próbálgatásával, némelyiknél elégedetten vigyorogtam el magam, amint a  tükörbe néztem, mástól kirázott a hideg, de végre sikerült mindegyikkel végeznem, és magabiztosan lépek ki onnan nem törődve néhány ideges szempárral sem, akik valószínűleg már egy ideje arra várhattak, hogy ki jöjjek. Mintha nem lenne több másik is, nekik pont az enyém kell. Vissza akasztom mindegyiket a helyére, kivéve azt a világoskék mély dekoltázsú estélyi ruhát, amibe elsőre bele szerettem és nem is tudok lemondani róla. Nem mintha lenne hová fel vennem, de azért jó ha van egy ilyenem. Kifizetem, majd a szatyorral a kezemben lépek ki a részlegről, de a szemem azon nyomban megakad néhány csillogó, álomszép ékszeren. Egy ideig csak nézegetem azokat, de leginkább egy lila köves nyaklánc tetszik, amelynek rombusz alakja van. Körbe nézek, hogy meggyőződjek arról, senki nem figyel, és amint meggyőzöm magam arról, hogy mindenki mással van elfoglalva, leemelem a helyéről az ékszert, óvatosan a zsebembe rejtem, és gyors léptekkel igyekszem elhagyni a hatalmas üzletet, végül pedig mint valami eszement futamodok meg, csak azért, hogy hamarabb eltűnjek innen, mint hogy észre veszik a nyaklánc hiányát. Fogalmam sincs, hogy mennyibe kerülne egy ilyen, azt sem tudom, hogy lenne-e nálam ennyi pénz, de nem is azért loptam el. Csak úgy. Az ember úgy tűnik, hogy mindegy hová menekül a saját démonai elől, attól a szokásai úgyis megmaradnak.