Annak ellenére, hogy a két család meglehetősen jó kapcsolatot ápol egymással, sok más tehetős családhoz hasonlóan mindkét fél nagyon vigyáz, hogy saját nevének ékességét a lehető legtisztábban tartsa. Vagyis kifelé azt mutatják, hogy minden rendben, hiába azért sejteni lehet, hogy a felszín alatt nem ennyire békés a helyzet. Az én szüleim is pont így éltek, egészen addig, amíg eltűnt a nővérem. Akkor megtörtek és a rablás következtében már nem is látták értelmét, hogy sértetlennek mutassák magukat. Úgysem hitte volna el senki. A francia idegenlégió vezetőjének lányát elrabolták… ez a tény önmagáért beszélt és talán pont ezért tették az amerikaiak, meg akarták mutatni anno a franciáknak, hogy a legerősebbnek gondolt pontokon is képesek győzni.
Így hát nem, egyáltalán nem gondoltam, hogy ekkora a probléma Céline és a férje között, hiszen kifelé ezt nem kommunikálták. Még nekünk sem, sőt, lehet inkább úgy érdemes fogalmazni, hogy nekünk aztán főleg nem, elvégre, ha az elit körön belül megindul a sugdolózás, akkor futótűzként tud végigterjedni. Mert ilyen az elit, pletykás. És én ebben a közegbe tökéletesen beleillettem akkor, amikor átadtam a hírt Charlotte apjának, hogy Céline New Yorkban van, hiába a félelem vezért és nem a pletyka.
- Ez nagyon szerencsétlenül jött ki, valóban. De ilyen szempontból New York kiváló választás, itt elvegyülni a sok ember között, a szűk utcákon egészen egyszerű. - Könnyebb az biztos, mint például Los Angelesben, ahol az utak tágasak és valahogy kevésbé frekventáltan oszlik el a tömeg.
Ráncosodni kezd homlokom a kérdésétől, amit hirtelen nem tudok hova tenni és nem is tudom megválaszolni. Miért nem mondtam el Lottenek, hogy bocsánatot kértem Céline-től? Nem tudom. De miért írnám le neki, hogy ez megtörtént csak úgy, a semmiből?
- Egyrészt azért, mert a múltkori után én már nem akartam semmit fecsegni Célineről, másrészt pedig azt említettem neked is korábban, hogy ha újra találkozok vele, szeretnék tőle bocsánatot kérni. Na most, ha én valakit meg szeretnék találni, megvannak a módszereim, hogy ez meg is történjen. Nem szoktam álmodozni tettek helyett. - Charlotte még nem ismer annyira, ezek szerint, pedig én, ha valamit fejembe veszek, akkor az azt jelenti, hogy a közeljövőben be is fog következni. Céline pedig már nem rejtőzködik, úgyhogy nem volt nehéz dolgom megtalálni a saját kávézóját. Könnyebb dolgom volt vele, mint a nővérem esetében.
- Jelenleg - mosolyodom el gyanakvóan az ideiglenes vízumának említésére. Van egy érzésem, hogy nem lesz az sokáig ideiglenes, de ezt inkább csak egy szóval jegyzem meg. Ki tudja, mit hoz a jövő és Lotte tényleg Amerikában akar-e egyáltalán maradni.
Meglep, hogy egy bárban lesz a kiállítás. Nem tudom, miért gondoltam, hogy egy múzeumban, vagy más kiállításra alkalmas helyen. Ettől függetlenül az ajánlatom áll, szoktam bárokba járni.
- Szóval nem iratod fel minden képére a szponzori logód. Ez nagyon érett hozzáállás. - És nyoma sincs a döntésében annak a kapzsiságnak, ami a családját jellemzi, vagyis némiképp tényleg máshogy gondolkozik Lotte. Ezt jó látni.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy bábut mozgatok Charlotte személyében, úgyhogy kell neki szabadságot adnom bízva abban, hogy nem esik baja. Muszáj valamennyire elnyomnom a bennem lévő félelmet, hogy haladni tudjak előre, amihez szükségem van mások segítségére is. Az én arcomat már túlságosan követik a biztonsági szolgálatok.
Ezt követően leülünk az asztalhoz, hogy nekifogjunk a még meleg ételnek. Én éhes lettem, pláne a harmadik pohár rozé közepette. A vacsora témája pedig a két DuPont lány körül forog. Őszintén szólva nagyon örülök, hogy kifakad nekem Lotte, kell az, hogy csak úgy beszéljünk a fejünkben zakatoló érzésekről valakinek és jó érzéssel tölt el, hogy engem választott megfelelő személynek, noha maga a téma meglehetősen fájdalmas. Már az elején látom, hogy tényleges tanáccsal nem fogok tudni neki szolgálni, de talán érzelmi támogatást azt nyújthatok.
- Akkor úgy pontosítok, hogy számomra teljesen normális, ahogy érzel. - Oké, ezek szerint nem szabad általánosítanom, mert csak jobban megbánthatom vele Lottet. Míg hallgatom őt, én eszek, hiszen az imént én használtam a számat szavak formálására, amíg ő falatozgatott. Nehéz bármit is mondani a helyzetére, de megértem és együtt érzek vele, még úgy is, hogy én szerencsésnek mondhatom magam, amiért lényegében pénzügyileg is és szellemileg is független tudok lenni a családomtól. A kormánytól nem, de ez megint más kérdés.
De érzem a kirobbanó érzelemhullámot Lottéban és összeszorul tőle a gyomrom. Különösen akkor, amikor kibukik belőle, hogy egy romhalmaz. Leteszem a villát.
- Nem baj, Lotte. Nem baj, ha romhalmaz vagy most - nyúlok keze felé, hogy pár pillanat erejéig megfogjam azt. Tudom milyen érzés, én is pont ennyire kilátástalannak éreztem magam húsz éve. - Csak higgy abban, hogy ez az állapot változni fog és ne is legyél rest tenni ellene. Akkor ki fogsz tudni jönni belőle. - Szerintem így lesz, hiszen erős nő, csak most kihúzták alóla a talajt. Ez rendben van. Most van élete első nagy próbatételén.
Nem tudom nem kihallani szavaiból, hogy menekülni szeretne az érzéseitől és nem tudom ugyan miért, de egyből eszembe jutnak a drogok. Vagyis, hogy esetleg Lotte drogozik-e. Valamiért úgy hangzik és ezt most nehezen tudom kiverni a fejemből. Pár másodpercig csendben maradok és tekintetemet lesütöm a köztünk lévő rozéspoharakra. Rákérdezzek? Végül inkább csak körülírom.
- Egy biztos, azt csak is úgy tudod elérni, hogyha egészséges és motivált vagy. - Ez biztos, a drogokkal csak egyre lentebb csúszna egészen a depresszió mélyéig, úgyhogy az nem egy járható út, annak ellenére merem ezt határozottan kijelenteni, hogy én még illegálisan sosem drogoztam. Azért fogalmazok így, mert a hadseregben azért vannak bizonyos szintetikus szerek, amik, mondjuk úgy, ha nem a katonaságban használnák görcs és gátlások oldására, akkor egészen biztosan illegális drognak számítana. Azokat meg hogy önként vettem-e be… nos, van, amit igen, van, amit nem. De azért a hadszintér egy teljesen más életkörülmény.
Most úgy érzem, hogy Lottenek talán segítene, ha mesélnék magamról, így láthatja, hogy én is mentem már keresztül különböző válságokon. Voltam már nagyon mélyen, talán csak kicsivel voltam fiatalabb, mint most ő. Ha ezzel úgy érezheti, hogy nincs egyedül még a francia elit körében sem, akkor már megérte.
Meglep, hogy Céline szándékában állt találkozni az apjával, nem azért, mert nem nézném ki belőle, hogy ennyire bátor, hanem csak mert… ez azért nem kis lépés. Érdekes belegondolni, mi lett volna, ha tényleg az apjukkal találta volna szemben magát, ugyanakkor én örülök, hogy nem így lett és ha nem is sikerült túl jól a két lány találkozása, akkor is elindult köztük egyfajta kommunikáció.
Huszonegy évesen házasodni annyira nem kaotikus döntés a gazdag családokban, pláne nőként, úgyhogy emiatt nem bizsereg a hátam. Talán tényleg érdemes most már csak tanulópénzként gondolni a félrement házasságra és bízni abban, hogy nem fogja ezekután sem beperelni a volt férje. Milyen durva ezt kimondani. Volt férje. Ezzel szemben én itt vagyok negyven évesen és még mindig nem tudom könnyen elhatározni magam a házasság mellett. Nem azért, mert ellene lennék, vagy mert nem szeretek gyűrűt viselni, pusztán csak kivárok, amíg megtalálom az igazit.
Tisztában vagyok azzal, hogy bármi, ami kicsit is súrolja a nővérem kérdéskörét, az engem mérhetetlenül érzékenyen érint. Próbálok nem párhuzamot állítani az ő nővére és az én nővérem között, de sajnos még nem tanultam meg hatni eléggé az agyamra. Azt viszont már igen, hogy miként formáljam át az érzéseimet kellemesebben csengő szavakká.
- Hát, többféle taktika is elképzelhető, amivel újra megközelíthetitek egymást, ez így van - helyeselek tulajdonképpen. - Ez egyik az érzelmes verzió. Mindent kimondasz, feltehetőleg összevesztek, de legalább megtudtátok egymás őszinte érzéseit és céljait. Mert egy veszekedés során mégiscsak jobban kibuknak a ki nem mondott gondolatok. Csak aztán félre kell tenni az önbecsülést, hogy a veszekedés után ki tudjatok békülni és immáron lenyugodva tovább tudjatok lépni. - Kicsit úgy érzem most magam, mintha bekapcsolt volna a katona agyam és most terveket, lehetséges kimeneteleket vízionálok. Mindezt pedig meglehetősen tárgyilagos hangsúllyal tudatom vele, hiszen nem akarok túl sok érzelmet csempészni a dologba, jelezvén, hogy a racionális gondolkodásnak az nem feltétlenül a része. Ezért racionális.
- A másik verzió pedig a kimért módszer. Nyeltek egy nagyot, megmakacsoljátok magatokat - az amúgy is megy - és úgy tesztek, mintha újra üres lenne a pohár. És miközben megpróbáltok úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, bíztok abban, hogy az idő majd eltompítja a múlt érzelmeit. - Erősen lefelé viszem a hangsúlyt a végére, majd három ujjam közé veszem a rozéspoharat, hogy újra számhoz emeljem, viszont megtorpannak kezeim, mielőtt megérezném az üveg hidegségét ajkaimon. - Ha rólam lenne szó, én biztosan az első változatot alkalmaznám. - Én ilyen vagyok, nem rejtőzködök, hanem megnyílok a másik előtt, mert már rég levetkőztem azt a kiállást, hogy szebbnek és jobbnak mutassam magam a valósnál. Ehhez mondjuk kell egy nagyadag bátorság és önbizalom is, nem tagadom, hiszen el kell hinnem, hogy majd úgyis megoldom a gondjaimat, ami korántsem ennyire biztos, de… A rozé kellemes íze végigáramlik nyelőcsövemen, a hideg érzés pedig segít, hogy elzsibbadjon az agyam. Elég lesz ezekből a hülyeségekből.
- De, tervezz nyugodtan. Az azt jelenti, hogy vannak céljaid és van miért kitartanod. - A lemondó magatartás a legrosszabb, amit egy ember tehet magával. Annyira könnyű elengedni dolgokat, nem csodálom, hisz nagy erő kell küzdeni és kiállni valamiért. Ha én nem terveznék, lehet, hogy én is mélyre sodródnék.
Hátradőlök a székben, kezemben továbbra is a pohárral és figyelem, hogy újra enni kezd. Ebből kezdem sejteni, hogy ha ideiglenesen is, de sikerült megállapodnia magával. Nem velem, hisz én csak tanácsokat tudok adni, azokat is legfeljebb magamból kiindulva, de az ő dolga eldönteni, hogy mi az, amit megfogad és mi az, amit nem.
- Örömmel tettem. Jól esik, hogy megbízható személynek tartasz. - Hiszen tudom, mondta, hogy nem nagyon tud senkinek sem beszélni az érzéseiről. Talán ez a nulla szám ezúttal a személyemmel egyre változott. Az már eggyel több, mint a semmi. - Ha a jövőben is szükségét éreznéd a jelenlétemnek, írj nyugodtan és ha itthon tartózkodok, szívesen töltöm veled az időmet. - Nyomatékosítom kvázi a találkozásunk első témáját újra, elvégre ez fontos. Az itthont pedig Jersey Cityre és New Yorkra értem. Elég sokszor jövök-megyek a világban, nehéz megjósolnom, hogy mikor hol leszek, egyáltalán elérhető leszek-e, de a szándékom attól még állja a helyét.
- Szedjél ám még! - pillantok mosollyal a tálban maradt kevés ételre.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Tudom, hogy hibáztam, amikor éveken át egy nem létező személy neve mögött éltem itt a világomat, de bármennyire is sajnálom, ezt nem tudom megváltoztatni, meg nem történtté tenni. Tisztában vagyok vele, hogy nem éppen a bocsánatos bűnök kategóriájába sorolható a dolog akkor sem, ha egyébként az én fejemben teljesen reális magyarázata van. Igaz, nem olyan súlyos, mint a nővéremnek, tehát ha itt lenne és kérdezné, én lennék az első, aki megértené azt, hogy miért változtatta meg a nevét. El akart tűnni, hogy ne találják meg és olyan élete lehessen, amilyet ő szeretne. Komolyan megérteném.
- Azt hittem tudtál róla, hogy mennyire... - hát, most ezt szépítsem? Nem. - hatalmas seggfej volt a férje. Bár én is csak a felszínt kapargattam, de a problémák biztos nagyobbak voltak, mint amennyi látszott. - persze, Timnél érthető, hogy miért ez a verzió fogalmazódott meg benne. - Jaj... - húzom el a számat, tehát ő volt a forrás, ami alapján az a pöcs eljutott New Yorkig. - Bárcsak...tudtam volna, hogy itt van! Én is idejártam, talán valahogy üzenhettem volna neki, hogy a férje keresi... - sóhajtok, bár arról nem volt információm, hogy megtalálták, és arról is csak későn értesültem, hogy elrabolták a kislányát, de akkor már nem tudtam mit tenni. Őszintén sajnálom, hogy ezen át kellett esnie.
- Találkoztál vele? - ezen azért meglepődöm, mert nem mesélte el. Mintha valahogy mindentől távol akarnának tartani, vagy tőle, vagy én nem is tudom. - Miért nem mondtad? - nyögök fel hülyén. Oké, haragszom a nővéremre...bár talán nem is a harag a legjobb szó arra, amit érzek...de...ahj, oké..Tim meg azt nem tudta, hogy járok át New Yorkba. Annyira komplikált ez az egész...mintha legalábbis fonal nélkül bolyonganánk a Minotaurusz labirintusában. Lámpa nélkül pluszban.
- Mennék én kedves, de jelenleg a vízumom csak ideiglenes. - elmosolyodom, hiába komoly a téma, de néha muszáj az életbe valami humort csempészni, különben idő előtt felzabálna mindannyiunkat egy erősebb depresszió-hullám. Mondjuk a vízum is idegesít, és ha nem úgy alakult volna ez az egész ügy a férjemmel, ahogy alakult, talán megkértem volna, hogy vegye el az igazi énemet is. Így viszont...maradt ez is megoldatlan dolognak, lezáratlan aktának, ami csak ott áll, hogy legyen vele valami. Igen, néha sokkal egyszerűbb lenne hazamenni Párizsba és folytatni az ottani életemet. Kár, hogy bolond vagyok...nagyon kár.
- Egy bárban. - felnevetek, hát igen...elég széles palettáját ismertem már meg a bároknak, mióta itt vagyok. - Lenyűgöző nő, egy igazi művészetpártoló egy szabadságharcos lelkével. Szóval segítem, de a rivaldafény az övé. A pénz úgyis csak pénz. - mármint tisztában vagyok vele én is, hogy mindennek ára van, de nekem mivel sosem volt ilyesmire gondom, másképp is kezelem. Példának okáért nem érdekel, hogy kinek mennyi van. - Köszönöm! - mosolygok hálásan, már komolyan merengtem, hogy inkább el se megyek, egyedül rém gáz...de tényleg. Tim mellett pluszban még normálisan is kell viselkednem, tehát egy nagyon is rendben lévő este lesz. Néha megveszekedetten vágyom a megszokott, normális dolgokra, a pánikszerű önpusztítás csak utána következik a sorban.
- Jól teszed. Együttműködni csak úgy lehet, ha mindenki szabadon mozoghat a dologban. - persze, nem vagyok valami önjelölt Holmes, tehát nem akarok semmibe belerohanni. Csak azt nem akarom, hogy ő aggódja túl.
Nem szoktam magamról beszélni igazából, mert nincs meg az a bizalom senki felé, kivétel ő. Ismer, ismeri az életemet, a családomat, a családom dolgairól is tud, most majdnem egészen ijesztő is, hogy beszélhetek erről az egészről, ami a fejemben és a lelkemben kavarog. - Naná, mert senkivel nem beszélhetek róla. - jegyzem meg némileg szarkasztikusan, ami nem neki szól, dehogy. A világnak szól. Valamit jól elcseszhettem, ha mindenki valami más Lottet ismer, nem? De.
- Valahogy úgy érzem Tim, hogy mindenki. Lépegethetek én jobbra meg balra, de már úgyis el van döntve lényegében minden a fejem felett. Apámat tudom kezelni, de ne feledjük, hogy függök tőle. Ha valamit elcseszek, míg nincs teljesen érvényes vízumom, tudod, hogy simán hazareptet, mert megteheti. Vagy lezároltat előttem mindent, akkor meg mihez kezdek? - zsákutca, egy hatalmas zsákutca az egész - Célie kilépett a körből, most boldog a férjével meg a lányával. Tudod, amolyan komplex egészként, és nekem tisztelnem kell ezt a döntését. Meg az életét is. - aminek én nem vagyok a része, mert ugyanúgy veszélyt jelenthetek rá, mert rajtam keresztül is meg tudják őt találni és noha a férje azt mondta, hogy sosem hagyná, hogy baj érje őket...egyszer már megtörtént. - Ha tudnád mekkora romhalmaz vagyok. - felnevetek halkan. Azt hiszem sok volt együtt Célie és Aziel, kicsit talán túlságosan is, és ezt nem tudom kezelni. Erre nem tanítottak meg az iskolában, mert nem is lehet.
- Nem tudom ez mennyire empátia, de így érzek. Volt rá jópár évem, hogy felépítsem a dolgot. - és amikor megláttam az irodában, mintha nem is tudom...már nem ismertem volna azt a nőt, akivel még a férje barátai is összekevertek. Ott állt az ajtóban, láttam, érzékeltem..és mégsem tudtam ki áll előttem. Azt sem, hogy mit mondjak neki.
- Nekem az lenne a legjobb egyébként, ha egyáltalán nem éreznék semmit sem. - tudom, ez lemondóan hangzik, de akkor is. Ha nem ütődtem volna ki érzelmileg, most nem lennék szétesve, hanem keresném magamnak a megfelelő irányt, ahol válhatok valamivé. Valami olyanná, amivé szeretnék. ÉN szeretnék. De már fogalmam sincs, hogy ki vagyok és milyen vagyok. Egyszerre van a fejemben annyira sok minden, hogy mire eldönteném merre úszom, megváltoznak az áramlatok. Fenéért nem lehet egyszerűbb valami...
Meglep egyébként, hogy mesél magáról..mármint az érzelmi életéről, sose beszélgettünk korábban ezekről. Tudom, hogy Tim jó ember, megbízható, de az érzelmeket az ilyesmik érdeklik a legkevésbé. Sőt azokat sem érdeklik sokszor, akik felé áradnak. Én tudok adni, megtanultam adni magamból, csak...kicsit hülyén sikerülnek a dolgok. - Á, nem engem várt. Azt hitte apa van itt, vagy a pöcs nagybátyánk. - aki igazából semmit nem tett még le az asztalra, mert több gond van vele, mint amennyire hasznos lenne bárkinek. De valóban, ha én nem jöttem volna, akkor Célie vele találkozott volna össze abban az irodában. Na, az kellemetlen lett volna mindenkinek, mert akkor már apa tudna róla.
- Reméltem. Lehet, hogy 21 voltam, de átgondoltam a kérdéskört. - tényleg át, amellett persze, hogy repestem, mint a kislányok Disneyland bejáratánál. De ehhez semmi köze Célie történetének, ezt én csináltam...magamnak. Néha könnyebb lenne csak visszajátszani jeleneteket, helyzeteket és párbeszédeket, hogy kicsit átformáljuk őket egy másik jövő kedvéért. Azonban ez lehetetlen, most úgy érzem, hogy jóformán mindenkit elveszítettem. Bár tény, hogy abban igaza van, hogy a testvérem életben van. Az én helyzetem sokkal...jobb, mint Timé, mert biztosan tudom, hogy él és jól van, ő pedig a bizonytalan ködben bolyong még mindig. - Ebben igazad van. - bólintok beleegyezőn, a nővérem tényleg itt van, de semmit sem tudnék ezzel kapcsolatban hangosan vággyá formálni. Tényleg nem. - Tehát szerinted...az megoldás lenne? Ha elmondanám, mi bánt...ha... - nem tudom, ha könnyítenék a lelkiismeretemen, ha mindenkinél megpróbálnám elsimogatni a sérelmeket? - nem is tudom. Mint egy program, aminek vannak lépései. Célie-t újra meg kellene ismernem, ennek fényében pedig valóban tartozom másnak is bocsánatkéréssel. Mármint egy normálissal. - teszem hozzá, mert igen, az exemnek is tartozom ezek alapján, mert a hídégetést alkalmaztam, ténylegesen és totálisan leléptem. Ahogyan kérte.
- Én már semmit nem merek megtervezni, Tim. De klassz jövőnek hangzik, amit vázoltál. - elmosolyodom, mert tényleg annak hangzik. Jóslatokba bocsátkozni azonban nem szeretnék, szóval inkább bekapok egy falatot a vacsorámból, ami tényleg finom. Imádok enni, csak néha elfelejtem, mennyire. - Ez tényleg...elképesztően finom. - rámosolygok - Köszönöm, hogy meghallgattál. Fogalmad sincs, mennyire sokat jelent. - teszem hozzá komolyabb hangon. Mert valóban sokat jelent.

~ ohgod ~  ★ ~

Felnevetek az élettapasztalaton, amit eltett magának Lotte az előző, rendkívül tragikus sorsra jutó kapcsolatából. Tetszik, hogy megőrizte a humorát és nem fásult be. Újfent arra jutok, hogy brutális családi környezetben nőhetett fel a két lány, ha mindketten álnevet vettek fel az világ egy másik pontján, hogy az mögé bújjanak. Én sosem gondoltam arra, hogy más néven mutatkozzak be, mivel számomra inkább büszkeség a vezetéknevem, hiába mondott le olyan nagy hirtelenséggel apám a rangos katonai pozíciójáról Franciaországban.
- Dehogy! - vágom rá azon Céline-nel kapcsolatos kérdésére, amire könnyebben tudok válaszolni. - Apádtól tudtam meg, hogy eltűnt. Sokáig nem is gondoltam, hogy New Yorkban lenne, miért is lenne itt ugyebár. Emlékszem, mennyire féltem, hogy mi van, ha őt is elrabolták. - Hátradőlök a kanapén kezemben a pohárral, míg felelevenítem a múltat. - Aztán egyik nap megláttam az utcán, nem voltam benne biztos, hogy ő az, ezért megpróbáltam követni. A vonásait felismertem végül, de az épületbe már nem akartam utána menni. Ekkor szóltam nektek, hogy New Yorkban van. - Nyelek egyet. Most már tudom, hogy ezzel lelepleztem a lányt és ártottam neki, úgyhogy bűntudatom van az eset miatt. Másrészről viszont tudatlanul valószínűleg ugyanígy cselekednék, ha visszamennék a múltba. - A lányáról nemrég szereztem tudomást, mikor bocsánatot kértem tőle. Ez pár hónapja volt - adok választ a másik kérdésére is.
Hálás vagyok, amiért Lotte segít nekem, éppen ezért megosztom vele a fontosabb információkat papíron keresztül. Ha most mondanám, lehet a felét se jegyezné meg másnapra se és most nem a memóriáját becsülöm alá, csupán tudom, hogy iszogatni fogunk az este további részében is, arról nem is beszélve, hogy minden bizonnyal ennél sokkal kevésbé szárazabb témák is elő fognak kerülni, amikre boldogabban emlékezünk majd vissza mindketten.
- Ezzel a kéréssel a Fehér Házhoz menj, légy szíves - mosolyodom el és megforgatom szemeimet, mert személyes véleményem az, hogy nem kellene mindenkivel háborúzni, aki egy kicsit is veszélyt jelent az amerikai gazdaságra nézve. De ebbe bele se menjünk, ellenben a galéria már meglehetősen jobban hangzik.
- Meg sem mozdítanám a szemöldökömet akkor sem, ha a cég pénze lenne, de bárhogy is, nagyon érdekes hangzik és szimpatikus, hogy támogatod a művészeket. Szívesen megyek veled, kíváncsi vagyok én is a képekre. Honnan ismerted meg a társad? - kíváncsiskodom, hogy honnan ismerte meg őt, vagy már eleve baráti társaságról volt szó. Lotte is elég világpolgárként nőtt fel, számos országban járt és sok nemzetből származnak barátai, úgyhogy lényegében bármit el tudnék képzelni.
- Nem kötlek ki oda, ne aggódj. - A start mezőhöz. Az nekem sem lenne kifizetődő, mindössze csak nem akarom, hogy megbánja a szívességét és valami olyan atrocitás érje, ami árthat neki és a végnek. De azt úgysem hagynám, hogy bekövetkezzen. Azt viszont annál inkább, hogy jöjjön az étel és az asztalhoz üljünk még egy pohár rozé társaságában, aminek utolsó kortyait töltöm ki.
Nem egyszerű a két DuPont lány, de már a családjuk sem az. Én magam mindig próbáltam nem túlságosan belekerülni a dolgaikba, ami kimerült az üzleti élettel. Attól teljesen független is vagyok, nem állok velük semmilyen szerződéses viszonyban, emiatt pedig megtehetem, hogy teljesen őszinte legyek Lottéval, másfelől pedig, hogy ne kelljen megjátszanom magam és a múltamat illetően. Nagyon komplex az a helyzet, ami közte és Céline között alakult ki és nyilvánvaló, hogy nem én fogok tudni neki érdemben segíteni. Csupán megosztom vele az én gondolatimat.
- És teljesen érthető is, ahogy érzel. Ezt senki sem vitatja - ismétlem magamat, bár ettől függetlenül kitartok amellett, amit az imént mondtam, csak épp nem akarom ráerőltetni azt újabb érvek formájában. Tisztában vagyok vele, hogy itt most az én véleményem másodlagos és inkább jó hallgatóságként tudom támogatni Lottet. Meglep, hogy úgy érzi, hogy őt csak tologatják, mert valamiért nekem kívülről ez sosem így feslett.
- Ki az a mindenki, aki bábuként tologat téged? Céline? Apád? - Szeretném, ha kifejtené, miért érez így pontosan és ő hogyan látja magát, mert valószínűleg jobban meg tudom érteni általa a gondolkodását és az érzéseit is. - Külső szemmel biztosíthatlak, hogy nem csak egy tologatott bábunak tűnsz, hanem egy rátermett, erős és szellemileg független nő kisugárzását kelted. - Nem tudom, ezzel jót vagy rosszat mondok, de ez a független objektív kép róla. Én is mindig olyan voltam, aki pontosan tudta, mit akar elérni, el is értem. Sikeres vagyok? Igen. De az érzelmi életem egy roncshalmaz. Ott volt mellettem az, akitől a törődést vártam volna egy életen át, de ő ellökött magától és sosem tudtam már bevenni a várának falát. Attól még, hogy túléltem háborúkat a fronton anno, még engem is földhöz vág, ha érzelmileg gyomrost kapok, úgyhogy megértem, ha Lotteban is maradandó érzelmi vívódást okozott a nővére gyomrosa.
- Dicséretreméltó az empátiád iránta. - Én ezek szerint sokkal önzőbb vagyok, bár továbbra is úgy gondolom, hogy a DuPontok is nagymértékben azok, csak ezek szerint nem egymással.
Nem megy át a teóriám, a harag érzése iránti szemléletmódon, de nem baj. Ebből is leszűröm, hogy teljesen máshogy gondolkodunk és máshogy nézünk a dolgok mögé. Amit én tudok tenni az az, hogy elmesélem neki a saját történetemet, hogy egyfelől jobban megértse, engem milyen érzések mozgatnak és mire gondoltam, mikor a haragról beszéltem, másrészt pedig talán a tapasztalataimból el tud tenni egy-két érdemes tanulságot magának.
Az utolsó szavak után én helyezem számba a villát és hallgatom, ahogy ő átfordítja a hallottakat a saját életére. Páhuzamokat és merőlegeseket vonunk egymás között éppen és véleményem szerint ez egy jó taktika lehet, hogy kölcsönösen megértsük egymást. Az már elején nyilvánvalóvá válik, hogy én sosem voltam annyira megértő, mint ő.
- Akkor ne legyints rá, nem kell behódolnod egyáltalán mindennek és mindenkinek - egyenesedek ki és végül nem kapom be az újabb villára szúrt falatot, hanem Lottera emelem a tekintetem. - Nem, de éppen ezért mondom, teljesen jogos és érthető, ahogy érzel - ismétlem magam a kérdését követően, de ezúttal szándékosan kerülöm a „harag” és „mérges” kifejezéseket, holott szerintem még mindig ezeket érzi a nővére iránt azok alapján, amiket elmondott. A csalódottság is ezek keveréke tulajdonképpen.
- Senki sem várja tőled, hogy ugorj a nyakába, Lotte. Nem tudom róla elképzelni, hogy ő erre számított volna tőled, de ha igen, akkor bizonyára megtudta, hogy a dolgok nem így működnek. - Azt nem tudom ugyan, hogy milyen lehetőségei voltak Céline-nek az elmúlt években, mennyire tudott volna Lottenak üzenni anélkül, hogy lebukott volna az apja előtt. Egyáltalán ő mit tudott a saját családjáról? Ezek a válaszok Céline lelkében vannak, úgyhogy ahelyett, hogy belemásznék újra a lány életébe és elrontanék valamit, újra függetlenítem magam kettejük életétől még gondolatban is.
- Remélem azért tudod, hogy sosem feltételeztem rólad, hogy a nővéred keltette sérelmek miatt házasodtál volna - nézek rá kikerekedett szemekkel. Sosem állítottam ilyet és az, hogy ezt úgy érezte, ki kell mondania, akárcsak magyarázkodna, őszintén szólva meglep. Ha pszichológus lennék, bizonyára ezekből sok mindent ki tudnék olvasni, de mindössze néhány képzést kaptam ilyen téren, nem sokat. Engem főként a pánikszerű reakciókról és stressz kezeléséről oktattak ki a katonaságnál.
Ami viszont fájdalmasan megüti a fülemet az a múltidő. Az egész nővérével való kapcsolatát úgy mondja, mintha vége lenne. Végérvényesen is helyrehozhatatlan a viszonyuk, szinte érzem rajta, hogy le akarja zárni. Hogy neki már csak volt egy nővére. Ez fáj, már csak abból a szempontból is, hogy én viszont mit nem adnék azért, ha élne és egy városban lehetnék a nővéremmel. Ha mérges, ha boldog, érezzen bárhogy, érezzek én bárhogy, de összeraknám a két kezemet, ha legalább megpróbálhatnám újra felépíteni a semmiből a kapcsolatomat és a viszonyomat vele. Mert én küzdenék érte…
Lenyelem az újabb falatot, hogy időt nyerjek magamnak és az ízek mellett a személyes érzéseimet is valahogy leküldjem a gyomromba.
-  Nem Lotte, nem veszítetted el a testvéredet. A testvéred itt van veled egy városban és él, lélegzik, tud rólad már és te is tudsz immáron róla. - Nem szándékozom párhuzamba állítani kettőnk élethelyzetét, de ahogy Lotte is mondta… „én is érzek, nekem is vannak érzéseim”. - Átléptem a sérelmeimen, igen, viszont attól még rendíthetetlenül küzdök, hogy rendbe hozzam a kapcsolataimat. Az exemmel is, és ha úgy vesszük… a nővéremmel is. - Leteszem az evőeszközöket, bár még nem fejeztem be az evést, de hátradőlök a székben. Kissé megülték a gyomromat a lenyelt érzelmek.
- Nem tudok neked tanácsot adni, nem is áll szándékomban, mert bevallom, nem tudnék olyat adni, ami kellemes és tényleg megfogadandó lenne, de őszintén kívánom nektek, hogy a jövőben egymást támogató testvérek lehessetek. Hogy mikor jön el majd ennek az ideje, nem tudom, de remélem, hogy látlak még titeket együtt nevetni és mosolyogni. - Mert nagyon szép testvérpáros, páratlan kombinációval és annál nagyobb fityisz nem lenne az apjuk számára, minthogy a két lány egymást támogatja. Akkor aztán ráébredhet az apjuk, hogy Lotte tényleg független, saját akarattal rendelkező nő, aki hajlandó vinni a vállalatot, de az érzéseit nem irányíthatja más, csakis ő, miközben Céline is újra szembe tudna nézni az apjával és talán újra DuPontnak érezhetné egy kicsit magát. Hiszen eljön majd az a kor, amikor ők ketten fogják jelenteni a DuPont vért, illetve a gyerekeik.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Kicsit valóban meglepődöm. Mármint azon, hogy az apja támogatja benne. Bezzeg, ha én állnék oda olyasmivel, ami monsieur Dupontnak nem tetszik, valószínűleg nem tenném zsebre azt a fenéken rúgást, amit kapok. Rögtön valahogy értéktelenné avanzsálnék a szemében, vagy...nem is tudom. Ez az opció egyáltalán nem merült fel bennem. Annyira a részemmé vált a cég, hogy anélkül talán semmi se lennék. - Szerencsés vagy. - komolyan mondom. Mindenkit annak tartok, aki élvezi a teljes mértékű életszabadságot. Kicsit én is beleláttam már, hogy milyen, tehát elhiszem, hogy miért hajszolják sokan.
Talán én is ezt a valamit hajszoltam az exem oldalán, hogy lehetnék akármi, akárki, nem számítana. Aztán utolért a bizonyos mondás és annak minden következménye, ezzel pedig együtt kell élnem. Nyilván nem hívogatom félrészegen, hogy ugyan ne csinálja már, hogy tényleg semmit se jelentett neki az egész, de...inkább nem akarnám hallani a választ, ami a feltevéseimet igazolja. Inkább elengedem a dolgot, végtére is ez a város hatalmas, nem lesz egy ördöglakat nem találkozni vele sem. Nevezhetünk gyávának, tegyük bátran és talán tényleg így is van. Vagy csupán az önérzet maradványait próbálom építgetni.
- Azt illetően pláne, hogy nem mondunk igent minden helyes srácnak. - felnevetek. De igaza van, élettapasztalatnak tökéletes, egyébként meg marad az én titkom a világ előtt, végtére is Lotteként nem voltam házas, szóval nyugodtan tehetek úgy, mintha ez tényleg így is lenne. Bár talán nem volt a keretek között rendesnek sem nevezhető az az egész. De, most már mindegy. A múlton nem szabad keseregni, ő akart kilépni. Megtette.
- És mióta tudsz a gyerekről? - nagyon kíváncsi a hangom, mert ha az elejétől és nekem nem mondta el, akkor ugyanolyan, mint apámék. Megtart magának szerinte rám nem tartozó dolgokat, ha meg kiderül, akkor megvonja a vállát sajnálat nélkül. - Ugye nem tudtad Tim, hogy már akkor terhes volt, amikor elment? - és remélem, hogy nem, mert borzasztó nagyot csalódnék benne is, pedig nem szeretnék. Az már kicsit túl sok lenne a szarból, ami mostanában eső formájában hullik abból a bizonyos égből.
De ettől még nem felejthetem el, hogy Tim mint olyan, a barátom és mindig megbíztam benne. Erről árulkodik az is, amit elmeséltem neki, és talán az is, amit ő megoszt velem. Érdeklődve figyelem, hogy mit csinál, aztán elveszem tőle azt a cetlit. Szóval ezt előre átgondolta, nem most jutottam az eszébe. - Alapos, mint mindig. - futom át így hirtelenjében mindazt, amit ráírt. Nyilván otthon át fogom majd még egyszer olvasni. - Köszönöm, segíteni fog. - és nyilván az az oldalam, amit egyébként apám is nagyra szokott értékelni, arra sarkall, hogy magam menjek oda és kérdezősködjek körbe. Egyszerűen mióta eltűnt az asszisztensem, valahogy senkiben nem tudok bízni annyira, hogy tényleg felteszi-e a megfelelő kérdéseket, ráadásul az összes kérdés elhangzik-e, aminek kellene. Persze lehet, hogy erről most neki nem feltétlenül tennék említést, ahogyan az összes férfi a környezetemben - mármint a közvetlenben - hajlamos túlaggódni pár kérdéskört. Főleg, hogy nem értem mire az aggódás. Attól, mert mindketten franciák vagyunk, történetesen én is beszélem az angolt, ráadásul elég jól is, úgyhogy nincs mitől tartania, nem fognak minket sehonnan összekötni.
A válaszán mosolygok, egyébként az ötlet félig hirtelen, ugyanis egy ideje tisztában vagyok a megnyitóval, de a kísérő kérdéskörével annyira nem foglalkoztam. - Ííí, egyszerűbb ellenfeleim nem lehetnének a porondon? - felnevetek, pont a három világtényező, mindenféle problémakör szempontjából. Apa mindig azt mondta, hogy többféle hírcsatornát kell olvasni és hallgatni, mert valahol közöttük van az igazság. Ez nálam eléggé rögzült, szóval figyelem a nemzetközi történéseket. Kinek mi a hobbija, ugyebár. - Nos, amolyan csendestársként beszálltam egy galériába, ami kifejezetten fiatal tehetségek képeivel foglalkozik. Lehet ez valami nemzeti szokásunk. - mosolygom el - A saját pénzem fektettem bele, mielőtt felvonódna a szemöldököd, a cégéhez sosem nyúlnék. - ez pedig a saját örömöm. Egyszerűen szeretem, ha valami új, friss, különleges. És szeretem, ha a tehetségek esélyt kaphatnak. Ki miben lel örömet... - Szóval ennek lesz a megnyitója, és csak úgy szimplán szeretnék elmenni. Látni, mit alkottak. - egyébként is mindenki azzal jön örökké, hogy a gazdagok nem segítenek soha senkinek. Ez nem igaz természetesen.
- De azért hagyd, hogy elléphessek a start mezőről. - biccentem a fejem, már a hangsúly is majdnem annak hangzott, aminek gondolom. Hogy persze, vonódjak bele, de maradjak tisztes távolságban mindentől, amiből probléma lehet. Tudom, hogy aggódik, és ezért komolyan, őszintén hálás vagyok, de azt hiszem, ha igazán veszélyesnek gondolná ezt az egészet, akkor nem engem kért volna meg. Sőt, nem is említette volna a dolgot. Tehát ne legyünk borúlátók. Nem szabad. Legyünk magabiztosak.
Az asztalnál, amikor már ténylegesen érzem az étel illatát, rájövök, hogy valóban éhes vagyok. Mostanság nem vittem túlzásba a gourmet életvitelt, inkább a funkcionális evés ment. Abból is inkább puding és joghurt. Nem valami tápláló, de majd meglátogatom a konditermet. Valamikor. Szeretek enni, és valahogy kibukik a Célie dolog is. Talán, mert Tim ismeri őt és vele ezáltal minden ilyesmi sokkalta könnyebben át- és megbeszélhető, mint egy idegennel. Már majdnem hálásan is mosolyognék rá, de azért ez egy erős DE, amit elmond. Önző? Miért vagyok önző? Akkor ennyi erővel a nővérem is az, hiszen maga hozott meg egy döntést, beavatottak nélkül. Most meg felejtsük ez elmúlt éveket és kész? Minden rendben? Na, ne... - Ez most nem életcélokról szól, Tim. Egyszerűen kerestem őt, a világ összes platformján. Még apám széfjéből is kilopkodtam a magánnyomozói jelentéseket. Nem reagált. Soha, sehol. Értem én, hogy ez az ő élete, de akkor is megszakította velem a kapcsolatot. - ebben ellentmondást sem találhat. Imádtam a testvéremet mindig is, igazi hölgy volt, kecses, okos, gyönyörű...és nem volt rám szüksége az új életében. - Lehet, hogy velem van probléma, hogy engem mindenki csak tologat az Élet nevű táblán, mintha egy zavaró bábu lennék, de én is érzek. És ő sosem avatott be. - úgyhogy szerintem, mindegy mit mondott a férje is, valahol joggal haragszom. Mintha ő ült volna előttem a múltkor, és mégsem. Ezen pedig rohadtul nem tudok túllépni.
- Mi? Nem. - megrázom a fejemet - Annak örülök, hogy lett egy élete olyannal, akit választott, és azt csinálja, amit minden bizonnyal szeret. - nem mondom, hogy Tig minden szava megvan még kristálytisztán, de azért a nagyja igen.. - Annak nem, hogy engem egyszerűen ott hagyott, a múltjában, egy másik életben, amire már nincsen szüksége. - de nem értem, mit akar nekem mondani őszintén szólva. De lehet addig jó, amíg ez így van. Vagy talán csak kicsit elbeszélünk egymás mellett, jelenleg nem tudom. - Most ezt nem nagyon értem... - én nem haragszom a világra, meg mit tudom én még kire. Oké, apám úgy viselkedett, mint egy középkori nemes ezzel az egész házasságosdival, meg a szerződésekkel, de..ettől még...ez ennél azért komplexebb.
A történetet viszont meglepve hallgatom, ilyesmiről, mármint a múltjáról még így nem mesélt sosem. Talán ebben közrejátszhatott az is, hogy mindig is gyerekként kezelt. Egy gyereknek pedig ugyebár nem kötünk ilyesmiket az orrára. Az élsportoló dologgal például különösen meglep, a történet lényege viszont...nem is tudom. De amíg beszél, övé a figyelmem és közben enni is tudok.
- Köszönöm, hogy ezt elmesélted. - ezt komolyan mondom két korty kísérő bor között. - De én sosem hibáztattam őt azért, amik velem megtörténtek. Azt is megértem, hogy miért akart elmenni. Tényleg meg, noha nekem sosem kellett olyasmit megélnem. Ebből kifolyólag baromi bátornak is tartom, amiért ezt meg merte egyáltalán lépni, és kismamaként egy fillér nélkül egy idegen országba jött. - ebben sincs hazugság, és az én történetem ebben is merőben másmilyen. Nekem mindig ott volt a biztonsági hálóm. - De nem tudok mindenre rálegyinteni, Tim. Azzal saját magamnak is hazudnék. Borzasztóan aggódtam érte, féltettem és mindig azt reméltem, hogy majd meg fog keresni, csak idő kell neki. Hiszen nekem nem volt lehetőségem ennek a fordítottjára. De az évek teltek, és nem élt a lehetőséggel. Soha. Hát mondd meg, valóban én vagyok a gonosz azért, mert nem ugrom a nyakába csak úgy? - nézek felé kérdőn, mert nem érzem magamat annak. Elég sok terápiás órám fekszik abban, hogy meg tudjam fogalmazni az érzéseimet hangosan is. - És nem azért mentem hozzá az exemhez, mert menekülési útvonalat kerestem. Tényleg akartam. - még akkor is, ha tudtam, hogy nem lenne szabad abban a formában. - Szóval lehet, hogy te átléptél a sérelmen, hogy a barátnőd elhagyott, de én elveszítettem a testvéremet, akinek még csak segíteni sem tudtam akkor. Mert nem avatott be. - talán ez a kulcs, a bizalom teljes megsemmisülése. Mármint, hogy talán engem tartott megbízhatatlannak és ez eléggé képes volt akkor is megingatni, meg most is. - De talán alkalmatlan voltam rá. - vagy vagyok. Pedig...nem tudom. Az önvád kemény dolog és nagyon sötét bugyrokba képes elvinni az embert.

~ ohgod ~  ★ ~

Elmosolyodom a sima pilóta elnevezésen, mert végül is, ha valaki nem katonai pilóta, akkor tényleg csak „simán” egy pilóta, bár ezzel az én szememben semennyivel sincs lenézve a kereskedelmi légiforgalomban tevékenykedő kollégák munkája. Sőt, ami azt illeti, nekik bizonyos szempontból még nehezebb is a munkájuk, már ami a repülővezetést jelenti. Felszöknek szemöldökeim, ahogy apámat említi, értem, miért gondolja ezt, a saját családjából indul ki, de nálunk a szülő-gyerek viszony már egy kicsit máshogy néz ki.
- Ami azt illeti, apám kifejezetten támogat benne - felelem mosollyal az arcomon. - Egyezik a véleményünk abban, hogy ha elhagyom a katonaságot, akkor hagyjam el véglegesen és ne függjek az állami szervektől többet. - Valószínűleg meglepi majd Lottét a válaszom, de kétségtelenül nagyon különböző családból származunk. Az én szüleim azután, hogy a nővérem eltűnt kissé megtanulták más szemüvegen keresztül nézni a világot, sokkal kevesebb kötelesség hárult rám és mindig is nagyban támogattak abban, hogy járjam a saját utamat. Persze nem lepődtek meg, hogy nem esett messze az alma a fájától, bár ezen én sem csodálkoztam különösebben. Persze ha apám mindenképpen ösztönözni akarna arra, hogy maradjak a katonaságnál, akkor kellően megromlana köztünk a kapcsolat, hiszen nem nagyon van már joguk beleszólni az életembe ilyen mértékben. Lehet nehezményezné, hogy kilépek a katonaságból, ha a francia légierőnél szolgálnék, de itt… Amerikában, a nővérem elrablóinak országában őt sem köti végtelen hűség a hadsereghez, hiszen szívünk mélyén mi még mindig franciák vagyunk és nem amerikaiak. A kereskedelmi repülés pedig szintén megbecsült munka, ráadásul az alapvető ismeretekkel és képességekkel már rendelkezem, úgyhogy igencsak kedvező váltás lenne számomra és családom számára is.
Úgy érzem, valami nyomja Lotte szívét, amit nehezen volt hajlandó elmondani nekem. Én ezt tiszteletben tartom, viszont egyúttal támogatom őt, hogy ha csak a félelem tartja vissza a szavait, akkor nincs mitől aggódnia, mert nem fogok ítélkezni és feltehetően neki is könnyebb lesz azután, hogy valakinek beszélhet egy kényes témáról. Úgy látom rajta, hogy ez így is történik, én pedig az ígéretemhez hűen nem teszek olyan megjegyzést, ami számára bántó lenne. Nem is kell, mivel ő  is belátta már, hogy mennyire nem jó, amit tett és a jövőben nem így próbál meg kapcsolatot kialakítani. Én ezt önmaga miatt ajánlom neki, biztos vagyok benne, hogy a jövőben talál majd valakit, aki önmagáért fogja szeretni.
- Igen, most már tényleg felesleges azon rágódnod, hogy mi lett volna, ha máshogy alakultak volna a dolgok. Fogd fel inkább élettapasztalatként. -  El kell tenni a hasznos útravalókat, a negatívakat pedig hátra kell hagyni, mert örökre nem lehet szomorkodni. Ahhoz túl gyorsan halad az élet és szerintem Lottéval is hamarosan olyan dolgok fognak történni, amik nem fogják hagyni, hogy a történteket pattogjon az agya.
- Tudom róla, hogy van neki, de lényegében azon túl, hogy tudok a kislány létezéséről, nincs több információm róla - vallom be így jó előre, hogy ha van esetleg olyan kényes téma, amit nem kellene, hogy elkotyogjon nekem, akkor tudja, hogy semmilyen más információval nem rendelkezem a gyerekről, de szeretném felvenni a kapcsolatot majd hamarosan Céline-nel is.
Ezen a ponton pedig elérkezettnek láttam az időt arra, hogy felhozzam nővérem esetét is, egészen pontosan a nyomozást, amit még mindig nem adtam fel ennyi idő után sem. Amíg nem tudom meg róla, hogy halott, addig a szívem azt parancsolja, hogy életben van. Mondjuk nem segít az, hogy egyre több elrabolt francia gyerekről derül ki, hogy meghaltak, ez növeli a valószínűségét annak, hogy az én nővérem is halott. Csak ezt még nem vagyok hajlandó elfogadni.
- Mindjárt megosztom veled a részleteket. - Nem szeretek húzni-halasztani teendőket, úgyhogy amíg még eszemben vagy, felállok, odasétálok a polchoz és elveszek onnan egy cetlit. Sokszor van úgy, hogy telefonálás, vagy beszélgetés közben valamit gyorsan fel kell jegyeznem és a katonaság miatt minél kevesebb információt szeretek a telefonomon tartani. Azt könnyebben megszerzik, mint ezt a cetlit itt. Azonban ez a lap már nem üres. Agyaltam kicsit, míg tövig nyomtam a gázt Jersey City felé a reptérről, volt időm összeszedni a gondolataimat és a szándékaimat, így hát itthon még elalvás előtt felírtam minden lényeges információt Lotte számára erre a cetlire, amit abban az esetben szándékoztam átnyújtani neki, ha igent mond a felkérésemre. Ezt könnyebben ment, mint gondoltam, így hát a polctól Lotte felé teszek pár lépést és átadom neki az előre megírt, félbehajtott tenyér méretű irományt.
- Ezen rajta van minden, ami fontos lehet számodra a lakással kapcsolatban. Találsz rajta támpontokat is, esetleg kérdéseket segítségképpen, de nem leginkább a belátásaidra bíznám, hogyan jársz el, kikkel beszélsz te vagy a megbízottad. - A cetlin francia szavak találhatók, így láthatja, hogy ezt eleve neki szándékoztam leírni és nem csak egy „b” opcióként kérem a segítségét. Persze nem ingyen kérem, így hát elsőkörben, még mielőtt valami bugyuta ajándékon törném a fejem, megkérdezem, hogy tudom-e őt támogatni valamilyen formában. Meglep, hogy ennyire gyorsan tud válaszolni, arra következtetek, hogy ő sem most találta ki ezt a felkérést. De lehet csak túlkomplikálom, merthogy rendszerint oda is mögöttes dolgokat szeretek látni, ahol nem kellene keresni.
- Szívesen elkísérlek, ha Izrael, Kína, vagy Oroszország is így akarja. - A frappáns válasz ellenére ezt nem viccnek szánom. Övé vagyok, neki szentelem az időmet, de tény, ha váratlan esemény miatt berendelnek, akkor nekem terepszínű ruhák kell húznom, nincs mese. Ezzel jó, ha számol, de bízok benne, hogy nem fog havária történni. - Milyen megnyitó? - Érdekelnek a részletek, avagy mikor és hol kellene jelen lennem, valamint milyen öltözékben, bár utóbbiról azért van egy sejtésem.
- Hidd el, szólni fogok - mosolyodom el és ezt most olyan védelmező kijelentéssel mondom neki, mintha ki kellene menekítenem őt valahonnan és katonai kötelességem lenne az életem árán is megvédenem. De igen, meg fogom őt védeni a hatóságoktól, ha túl veszélyessé válna a nyomozás és rá is kiterjedne. Már így is volt egy illegális húzása a kamu személyazonosságával itt Amerikában, úgyhogy nem akarnám, hogy újra felfigyeljenek rá és minden adatát átkutassák. Szóval igen, meg fogom védeni őt.
Megvárom, hogy elsőként szedjen a még meleg fogásból, miközben érdeklődően figyelem őt miként a nővérével való találkozásról számol be. Tudom jól, hogy ez is egy olyan téma, amit esélyes se lenne tökéletesen átérezni, mivel nagyon más helyzetben vagyunk, pláne, ha a nővéreinkre gondolunk, ugyanakkor pont ezért el tudok vonatkoztatni a saját érzéseimtől. Elhiszem, hogy mérges Céline-re. Joga van így érezni és az indítékai is világosak. Azonban rettentően rossz látni, ahogy a két DuPoint testvére nehezen jön ki egymással. Nekik olyan családjuk van, amiben, ha ők ketten összetartanának itt Amerikában, akkor talán mindkettőjük élete könnyebb lenne. Viszont azt is tudom, hogy a DuPontok makacsok és önzők, inkább keresnek maguk más megoldást mintsem, hogy előbb kelljen lépést tenniük egymás felé, mint a másiknak.
- Megértem, hogy mérges vagy. - Most biztos arra számít, hogy jön a „de”, viszont nem ilyen szándékkal kezdek bele a mondatba. - És lehet soha nem is fogod tudni megérteni őt, mert teljesen más nevelést kaptatok, máshogy látjátok a világot és máshogy gondolkodtok. Na meg, mindkettőtöknek más életcél lebeg a szeme előtt. És igen, valóban túl önzők vagytok ahhoz, hogy saját érzéseitek elő helyezzétek a másik érzéseit, ez mindkettőtökre, de az egész családotokra igaz. Sőt, valamennyire minden magunkfajta hordozza ezt a fajta önzőséget. - Elvégre azért elit az elit réteg, mert magának akar mindent és képes ezért eltarolni másokat. Nem fogok szentet játszani, ez az én családomra is igaz. Ami azt illeti, tudnék párhuzamot vonni a két lány múltbéli döntései között, de nem szeretnék erre kitérni, mert hiába tartanék eléjük tükröt, ha ők nem akarnak belenézni, akkor úgysem fogják meglátni önmagukat benne.
Míg szedek én is az ételből, láthatja arcomon az értetlenséget, vagy épp a meghökkentséget, amikor elmondja, hogy Céline-nek férje van. Ez a tudat egyébként egész kellemes érzéssel tölt el, mert ezek szerint Céline tényleg megtalálta itt New Yorkban a helyét, persze ahogy már említettem, önzőségem miatt az első érzelem, ami átfog bennem a hír kapcsán az a féltékenység. Mindenki házas már csak én nem? Hisz épp most mondta el Lotte is, hogy már ő is volt, igaz elvált, amire nem kellene féltékenynem lennem. Viszont immáron már megrakott tányérral előtte ujjaim közé veszem a villát és a kést, ugyanakkor kivételesen nem „jó étvágyat” kívánok, hanem még mindig folytatom az előbbi gondolatot.
- És pont ezért vagy rá mérges, igaz? - pillantok rá. - Hogy úgy vágta el köztetek a kapcsolatot, hogy ő képes volt itt New Yorkban felépíteni a magánéletét. Őszintén szólva, én is mérges lennék. Rá, magamra, a világra, a családomra és a sorsra is. - Kérdés csupán, hogy a harag, amit érez, az tényleg csak a nővére iránt szól, vagy a benne rejlő feszültségnek mindössze egy kis része vonatkozik csak Célinere. Mert könnyebb másokat hibáztatni olyanokért is, amiknek mi vagyunk a felelősei. - Így egy kicsit könnyebbé válik a súly a vállunkon, jobban meg tudunk békélni a közérzetünkkel és ami a legfontosabb: van egy konkrét fizikai személy, akit okolhatunk és aki magyarázatot tud adni a rosszérzésünk miértjére. Tudom, milyen érzés, Lotte, normális, ahogy érzel. - felelem immáron már teljesen együttérző tekintettem, míg bekapok egy falatot. Megtaláltam a saját esetemet Lotte érzésére, amit szívesen megosztok vele.
- Tizenkilenc évesen volt egy barátnőm. Már vagy két éve együtt voltunk és rendkívül szenvedélyes volt a mi kapcsolatunk. Rengeteg időt töltöttünk együtt, mondhatni, tökéletes volt amennyire egy fiatal kapcsolat tökéletes tud lenni a maga hullámvasútjával. Én akkoriban aktívan triatlonoztam és épp a világbajnoki selejtezőre készültem. A várostól nem messzi terepen bicikliztem, amikor megláttam egy cserkésztáborozó gyerekekből álló csoportot. Csak elmentem mellettük és ez a látszólag ártatlan pillanat utólag annyira megragadt bennem, felkavart lelkileg, mivel a nővérem egy cserkésztáborból tűnt el. A rákövetkező hetekben annyira szétestem fejben, hogy figyelmetlen voltam, nagy tempónál elestem edzésen és eltört a lábam. - Tudom, nagyon messziről közelítek, de egy kicsit bízok benne, hogy érdekli ez a történet, erről akarok meggyőződni azáltal, hogy sűrűn pillantok a szemeibe. - Másfél hete feküdtem otthon begipszelt lábbal, ami egy mozgásmániás embernek maga a pokol. Ekkor váratlanul szakított velem a barátnőm. Előtte lévő napokban éreztem már, hogy furcsán viselkedik, úgy éreztem, kerül és kevesebbet kommunikál velem, utólag pedig ki is derült, hogy pár évre rá már férje és gyereke is lett. Hosszú éveken át haragudtam rá, még egy kicsit ma is a szívem mélyén, de utólag azért sikerült már belátnom, hogy akkoriban azért is őt tettem felelőssé, hogy eltört a lábam, vagy hogy nem jutottam ki a világbajnokságra. - Felnevetek, mert nagy hülye voltam. Pontosabban nem hülye, hanem csak fájt a szakítás és fájt a tudat, hogy az ő döntése ennyire kihatott a lelki állapotomra.
- Ez nyilvánvalóan nem így volt. Nem ő tehetett arról, hogy utána annyira tönkrement az életem, hogy otthagytam az élsportot, otthagytam az egyetemet, hátrahagytam mindent, aki addig voltam, majd csatlakoztam a katonasághoz, de hosszú éveken át egyszerűbb volt az ő kilétével és múltbéli döntésével magyarázni az összes balszerencsét, ami velem történt. Például azt, hogy az edzőm elköltözött és az új edzőmmel nem találtuk meg a közös pontot, vagy hogy nem éreztem magaménak az egyetemet. Pedig valljuk be, szívem mélyén már akkor is tudtam, hogy nem nekem való a fotelszakértelem. - Lehet annak tűnik, hogy önző módon magamra és a saját szerencsétlen sorsomra terelem a szót, de ezt most csak azért osztom meg vele, hogy érezze, tényleg nincs egyedül, nem a levegőbe beszéltem az előbb. És ha úgy van, tanuljon az én hibámból.
- Pár hete újra találkoztunk. Húsz év óta először megint. Kérdezte, hogy haragszom-e és én azt mondtam neki, hogy nem. Régen így volt, de mivel ennyire kifejtettem rá a haragomat a múltban, ezért még bűntudatot is érzek. Ma pedig már nem haragot érzek iránta, hanem féltékenységet, amiért neki megvolt a joga dönteni arról, hogy kivel szeretne együtt élni és ez a férfi nem én voltam. Viszont ez az érzés már nem az ő problémája, hanem az enyém, így hát, én sem viselkedhetek már húsz évesen, be kellett látnom, hogy tovább kell lépni a történteken, mert jobb újra kedvesen közeledni egymás felé és nem háborúzni. - A baj csak az, hogy a szívem ettől még háborúzik, csak épp máshogy, más érzésekkel. Ami viszont Lottet illeti, én remélem kihámozza ebből a személyes történetből azt, hogy néha csak el kell engedni a múltat, hogy építeni lehessen a jövőt. És azt, hogy nincs mindenre egzakt magyarázat, néha csak el kell fogadni, hogy megtörtént valami. Vagy hogy elveszítettünk valakit. Én Sorát és a nővéremet. Igen, elfogadtam az elvesztésüket, bár szívem mélyén még mindig harcolok mindkét nőért, hogy visszakaphassam őket.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

- Pardon? Sima pilótának? - pislogok rá nagy szemekkel. Sok mindent el tudnék képzelni hozzá, de ez valahogy furcsán hangzik. Az apja vélhetően kitérne a hitéből, és azt mondaná, hogy a fia egyszerűen megőrült. - Apád sosem egyezne bele. - bár meglehet, hogy Tim már régen túl van azon az időszakon, hogy ezzel foglalkozzon. Az is lehet, hogy mindenki más is túl van rajta, én meg beleragadtam. Jobban mondva nem kell belőle kilépnem inkább. Igazság szerint...ah, nem gondoltam rá egyébként eddig, hogy bármi mást is csinálhatnék, mint amit. Ő már abban a fázisban van, hogy talán csinálna mást. Hmmm...
- Neem azért mondtam, hgoy most akkor terápiás jelleggel heti egyszer iktasd be. Inkább csak...próbállak elrakni magamban ilyen téren is. - elmosolyodom. Mondjuk, ha maradunk sztereotip gondolatoknál, akkor valahogy én is úgy gondoltam, hogy egy katona korán kel, hajnalban futni megy, egészségesen étkezik...naiv gondolat? Persze, hiszen a katonák is csak emberek, ennél fogva, mindegyikük más, más szokásokkal. Mióta skatulyázok én ennyire embereket?
De a házasságos dolgot egyszerűen jó elmesélni neki. Nem is gondoltam, hogy ennyire nyomja a szívemet ez az egész. Persze az érintettől már akkor elnézést kértem, ha megtenném még egyszer, az olyan nevetségesen hatna. Sajnálom, hogy így került ki az életemből, hogy egyáltalán így lett vége, de...mit mondhatnék neki a semmin kívül? - Köszönöm. Tényleg jobb, ha ez soha nem derül ki. - és remélem, ő sem ítél el. Hibáztam, igen. Elcsesztem azzal, hogy elhallgattam ki vagyok. De nem kell valami reklámtáblát csinálni belőle. - Most már én is tudom, hogy hülyeség volt. Ráadásul ilyen sokáig...talán, ha az elején megmondom az igazat, akkor megbocsát. De, már mindegy. Vannak dolgok, amiken túl kell lenni. - jobban mondva, amiken túl kell lépni. És komolyan dolgozom az ügyön hónapok óta.
- A szülőnek könnyű, mert ő már szülő. Mondani meg mindent lehet. De sejtettem, hogy nálatok előkerült. Apám is kezd kissé mániákus lenni az unokájával kapcsolatosan. Mármint gondolom tudsz róla, hogy a nővéremnek van egy kislánya. - talán tudott arról a gyerekrablási kísérletről is, amiről én elég későn szereztem tudomást ugyebár. Különben sosem hagytam volna, hogy egyáltalán megtörténjen. Ráadásul, ha feljelentést tett volna a testvérem, az csak mindent megkomplikált volna. Baromira nehéz helyzet, szerintem a bíróság sem adna ebben neki igazat. Néha tényleg jobb kihagyni ebből a törvényt.
- Nos, örülök, hogy hozzám fordultál a dologgal. - a hangom komoly, Tim legalább nem kezel kiskamaszként. - Ha ezzel tudok segíteni, akkor szívesen. Csak küldd el, hogy melyik épületről lenne szó, aztán meglátjuk, milyen a tulajdonosa. - mert először vele kellene beszélni, majd aztán megtartani a terepszemlét. Vagy, az is lehet, hogy ez teljesen megkerülhető, és az embereknek elég a tudat, hogy lenne egy befektető. - Igazából lenne egy megnyitó, ahová nincs kísérőm. - kérősre veszem a mosolygást. Nem akarom elviccelni, azt sem akarom, hogy azt higgye, nem veszem elég komolyan az ügyét, de ha kéréseknél tartunk, mindig tudok mindenkitől mit kérni. Ilyesmivel sosem volt még probléma.
- Tim, ne miattam aggódj, légyszíves. Csak tegyük meg, amit kell, hogy meséljenek. Sokaknak elég a komoly érdeklődés látszata. Az emberek imádnak panaszkodni. - ezt volt is szerencsém már hallani egy párszor - De, ahogy akarod. Majd szólj, hogy hol húzódik a lélektani határ. - biccentek felé és a figyelmemet az asztalra irányítom. Való igaz, ideje enni valamit. - Vétek lenne. - felnevetek és felállva odasétálok, hogy az egyik széken foglalhassak helyet újra. És itt érjük el a másik olyan témát, amiről rajta kívül nem igazán beszélhetek senkivel. Nem számolva a sógoromat a múltkor, de ő megint más. - Nem. Azt tudta, hogy a cég terjeszkedik ide, és eljött. - felsóhajtok. Milyen volt? Hát azt én is komolyan szeretném szavakba önteni. - Nem tudom, Tim. Nem tudok a haragomon úrrá lenni igazából. Biztos egy önző dög vagyok, de még mindig nem értem. - mondjuk a jelek szerint az én segítségem nélkül is kiválóan boldogult. - És találkoztam a férjével is. Meglepődtem egy kicsit. - oké, engedjük el, hogy micsoda kozmikus véletlenek vezettek odáig, hogy pont összetalálkoztunk és felismert, de igazából a pasas pozitív csalódás volt. Még a pulóvere is nálam van. - Ez alapján úgy gondolom, hogy Célie felépített itt egy életet, amiben boldog. Dupont mentesen is boldog. - szedek magamnak az ételből, az legalább egyszerűen érthető dolog. Finom? - Tökéletes. - és ilyen egyszerű rá a válasz. Tudom, hogy Timnek talán különös ez, mármint ő mindent megtenne azért, hogy megtalálja a rég elrabolt nővérét, én meg haragszom a sajátomra, akiről szintén sokáig nem tudtuk, hogy él-e vagy hal.

~ ohgod ~  ★ ~

- Igen, az ember valódi személyisége az éles helyzetben mutatkozik meg igazán. - Ezt én is így gondoltam annak ellenére, hogy a kezdeti tesztek is elég komolyak és részletesek. Én alapvetően rendben érzem magam fejben ahhoz, hogy tovább folytassam a pozíciómban, de más okokból kifolyólag viszont jó lenne most már váltanom. Látom, hogy ennek vallomása mennyire meglepi Lottét, nem hibáztatom érte, hiszen az előbb mondta el, hogy mennyire jó hivatást választottam. Szívesen bevallanám neki a komplett sztorit, viszont nem akarom rázúdítani itt és most, mert szerintem evés előtt kellően nehéz téma lenne, úgyhogy megpróbálom megmagyarázni a döntésemet a kevésbé összetett válaszommal, ami persze szintúgy igaz.
- Még nem zárom ki egyik eshetőséget sem. Mondjuk úgy, hogy nem feltétlenül érzem magam jól a feletteseimmel, valamint tényleg jó lenne nem ennyire megfeszült élethelyzetben lennem már. Elsősorban vagy átmegyek kiképzőnek és maradok a légierőnél, vagy pedig átmegyek a kereskedelmi repülésbe pilótának. Meglátjuk, végül melyik mellett teszem le a voksom, még nem döntöttem el ezt. - Aminek oka, hogy most még egy kicsit ki kell tartanom ott a helyemen a nővérem iránti nyomozás érdekében. Nem aggódom, mert a polgári repülésben mindig pilótahiány van, úgyhogy állásom az lesz. Már csak türelmesnek kell lennem és kivárnom a megfelelő pillanatot, hogy mikor szerelek le a katonaságnál.
- Egyszer-egyszer benne van, de rendszeresen még nem tudnám elképzelni. - Távol áll tőlem az, hogy szélsőségekben beszéljek, úgyhogy most sem mondom azt, hogy soha nem fog beállni a szervezetem a nyolcórás alvásokra. Ahogy jelenleg sem arról van szó, hogy nem alszok nyolc órát sose, csupán nem ez a megszokott. Viszont elnézve Lotte munkáját, ő sem a hosszú alvásokból merít erőt magának. Mindig úgy gondoltam, hogy a DuPontok élete is kellően kalandos ahhoz, hogy teljesen beleláthassak a működésükbe, pláne azután, hogy Céline eltűnt a család életéből. Érdekes belegondolni, hogy miként alakulhatott így a két lány sorsa, miért Céline, mint első lány volt az, akit férjhez adtak és miért Lotte az, aki felelős a cég örökléséért, mikor gyakran ez fordítva szokott történni. Mikor anno, fiatalabb koromban erre rákérdeztem apámtól csak megvonta a vállát és azt mondta, hogy a családfő konzervatív nézetei miatt történhetett így. Én pedig ezt elfogadtam, mert végül is, nem sok közünk van már ehhez. Ettől függetlenül én is úgy érzem, hogy Lottenek a nővérével ellentétben nem kell nagyon elbújni az apja tekintetétől, valószínűleg pont azért lep meg, amit hallok Lotte szerelmi életéről, mert ennyire szabadon élhet.
A noszogatás és a nehezen megfogalmazott szavak láttán érzem, hogy nem lesz egyszerű felfogni, amit mondani fog és valóban nem is az. Pár másodpercig csak ülök és próbálom helyére tenni a fejemben, hogy négy éve megházasodott teljesen titokban. Ha nem titokban tette volna, akkor valószínűleg az apja is akkora lakodalmat rendezett volna, hogy a Holdról is érezhető lett volna, arról nem is beszélve, hogy feltehetőleg én és a csalódom is a vendégek listáján díszelegnénk.
Összességében értem, hogy mit miért tett, mi vezérelte, hogy álnéven házasodjon, bár ez szembe megy minden felfogással, amivel én működöm, mert én sosem hazudnék a szerelmemnek semmivel kapcsolatban, pláne nem önmagam kilétéről. Nyilván nem ítélkezek, pláne nem úgy, hogy ez már mind a múlté és nem az én dolgom véleményt alkotni az ő életéről. Nem is áll szándékomban ilyet tenni, egyszerűen csak sokkol a hír.
- Nem említem senkinek, ne aggódj. Nem szándékozok ártani neked - pláne nem úgy, hogy nekem ebből semmilyen hasznom nem származna. Ha feljelenteném, akkor nagyon romlott ember lennék lélekben, márpedig nem vagyok az. Célinet sem azért adtam ki az apjának, mert ártani akartam a lánynak, hanem mert mindannyian attól féltünk, hogy bajba került. - Huh, azért tudsz élni. De biztosan találsz majd egy olyan férfit, aki előtt mersz majd önmagad lenni és ő így fog téged szeretni.  Ne szégyelld azt, aki vagy, mert nincs miért - nézek szemeibe őszinte és bíztató mosollyal. Az elmondottak alapján nem tudom hibáztatni a fiút, viszont inkább motiválom Lottét, hogy ne csüggedjen és ne kövesse el újra ezt a butaságot, mintsem, hogy megszóljam érte. Látom rajta, hogy megbánta, ez jó tanulópénz volt, még ha rizikós is.
Én is megnyílok neki a szerelmi életemmel kapcsolatban, amiben igazából nincs semmi titkolni váló, csak nem éppen egy tündérmese. Kicsit kifejtem neki részletesebben is a történetet, amiből már láthatja, hogy mennyire rossz a helyzet. Még egy kis esélyt adok ennek a kapcsolatnak, de összességében nem sokat, mert nehezen tűröm, ha valaki passzívan hisztis.
Miután pontosítom magam, felnevetek az unoka kérdésére egész hangosan. Oh igen, telibe a közepébe, ezt jól sejti Lotte.
- Igen. Sokáig egyébként nem kérdeztek rá, szerintem tudták jól, hogy hogyan állok a gyerekekhez és mennyire bennem ragadt az, hogy gyerekként elvesztettem a nővéremet, úgyhogy ezt tiszteletben tartották. De az utóbbi hét évben már sikerült rendbe tennem magam ilyen téren fejben és ezt ők is megérezték rajtam. Amióta pedig egyik kollégám áthozta hozzám a gyerekét és megláttak a szüleim vele, azóta le sem tudom vakarni a témát. - Nem mondom, hogy nem fáj, hogy folyton mondogatják, de azt is tudom, hogy azért fáj, mert én is szeretnék gyereket, de legfőképpen végre már egy normális tartós kapcsolatot.  
Emlékszem arra az évére, a végzős évére, úgyhogy nem kérdezek rá, hogy mire gondolhat. Míg elveszi a poharamat és újat tölt a borból, én elmesélem neki a sztorit, amiben a segítségét szeretném igénybe venni. A kérdése egyenesen remek, merthogy nincs rá egzakt válasz, úgyhogy előbb belekortyolok az roséba.
- Mondjuk inkább úgy, hogy mi majdnem biztosan állítjuk, hogy gyilkosság történt, de a hivatalos álláspont az, hogy öngyilkosság volt. Ezt az ügyet a rendőrség viszonylag elég hamar lezárta. Laknak még ott olyan személyek, akik biztosan megélték azt az éjszakát, amikor mindez megtörtént, de mivel halálos fenyegetés érte a nyomozómat, miután a lakást körbejárta, ezért egyértelműen mi nem tudunk visszamenni oda érdeklődni. Viszont téged, mint befektető emiatt nem érhet támadás. - Nyilván az, hogy francia cég, francia tulajdonossal elég árulkodó lehet, de ennek ellenére úgy gondolom, hogy Lotte élete nem fog emiatt veszélybe kerülni, mivel legrosszabb esetben is rajtam kérik ezt számon. Elég nagy kő esik le a szívemről, mikor mondja, hogy hajlandó nekem segíteni.
- Köszönöm. Természetesen, ha cserébe tudok valamivel szolgálni, ne habozz megkeresni vele. - Vagy ha most tudja, mire lenne szüksége, úgy is jó. Bárhogy is, még barátok között sem szeretem az ingyen és viszonzatlan kéréseket. - Elég, ha a cégünk beszél a lakókkal, ahogy azt sem kérem, hogy személyesen te intézd ezt. Nem várom el, hogy nyakig belekeveredjetek a nyomozásba, ha egy átlagos felmérést végeznek kifejezetten az épületben történt eseményekre fokuszálva, az nekünk tökéletesen elég. - Mert azért van egy pont, aminél már fontosabb az, hogy Lotte életére ne legyen ezzel befolyással annál, hogy megtudjak valamit a talán már nem is élő nővéremről. Viszont, nem tudom, hogy van vele Lotte, de én már kellőképpen éhes vagyok, úgyhogy felállok és lassan, tartva vele a szemkontaktust elindulok az asztal felé.
- Vétek lenne hagyni, hogy kihűljen az étel, mit gondolsz? - Ezzel le is veszem a fedőt, már nem csak fel gőz a sültekről, de még szerencsére elég meleg. Közben természetesen figyelek rá. Számomra egészen kellemetlen téma Céline, amiről máig én tehetek, viszont pont annyira éhezek róla bármilyen apró információkra, mint amennyire erre az ételre itt előttem.
- Tudta, hogy New Yorkban vagy? - pillantok rá, majd kérek, hogy foglaljon helyet az előre megterített asztalnál. - Milyen volt újra találkozni? Hogy van most Céline?

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Bólintok, akkor lényegében jól gondoltam, hogy azért van szabad mozgásuk. Meg nyilván, néha engedni is kell nekik, hogy hazatérjenek. Nem pont nyaralni járnak oda, és azt egy ember sem bírná hosszútávon. Arra viszont, hogy normálisnak gondolom, hát hogyan máshogy lehetne megfogalmazni úgy, hogy ne hangozzon tök hülyén? A nagy mosolygásból ítélve érti is, hogy mit akarok ezzel mondani. - Mindig mondtam, hogy az előzetes pszichológiai vizsgálatok nem a valóságot mutatják. - forgatom az ujjaim között a poharat. Ilyen helyzetre nem lehet elméletben felkészülni. Sőt, semmire sem lehet előre, mert a valóság mindig lapáttal vág arcon, és azt ott és akkor kell lereagálni. Ez nem csak az ő esetükben igaz, hanem mindenre. A hangsúly mindig az ott és az akkor. Ez persze nem azt jelenti, hogy azok az emberek megbízhatatlanok, csak nem való nekik.
- Tényleg? - kap pár meglepett pislogást. - És...mire szeretnél váltani? - mármint ez meglepő tőle. Valahogy nem tudom elképzelni, hogy ne legyen a katonaság soraiban. Talán ő sem. - Vagy csak köteléken belül valami nyugodtabbra gondolsz? - biccentem oldalra a fejem kíváncsian. Mondjuk valami oktatói, netán irodai? Én mondjuk inkább olyannak gondolom őt, aki tétlenkedni nem szeret. Szóval nem fog hónapokig itthon feküdni a kanapén és sorozatmaratonokat tartani. Kizárt. Ahhoz túl aktív típus.
- A hat már mindjárt jobban hangzik. De ezek szerint nincs a repertoárban a bűvös nyolcas, vagy az ágyban fetrengős vasárnap délelőttök.. - halkan felnevetek. Nem mintha igazából közöm lenne a vasárnap délelőttjeihez, szóval könnyen meglehet, hogy szokott ilyesmit csinálni. A háza a vára mindenkinek. Mondjuk én kifejezetten vágynék valami ilyenre, mostanság erre nem volt semmi lehetőségem. A kidőlések azért nem egyenértékűek a boldog semmittevéssel. Igen, volt emiatt, hogy elgondolkodtam, talán haza kellene mennem, vissza abba a megszokott életfolyamba, amiben éltem, de...De kapja be a világ, amelyik ezt tartaná helyesnek! Nem fogok hazamenni és mindent alárendelni a Dupont családnak. A-a.
- Alapvetően nincs. Az én helyzetem azért másabb, mint a testvéremé volt. Nem képzem semmiféle üzleti megállapodás alapját és nem kellett semmilyen erőszakos seggfejhez hozzámennem. - ez apámnak az az oldala, amire nem vagyok büszke, amiről nem szeretek beszélni. Nem csak Célie-re haragszom abban az ügyben, hanem mindenkire, aki egyáltalán azt a házasságot jóváhagyta, és ezzel ilyen helyzetbe hozta őt.
- Azt nem kétlem, hogy sok mindent láttál. Én... - próbálom a szekrényről leolvasni a nem létező szövegemet, hogy ezt hogyan kellene úgy tálalni, hogy ne tűnjek komplett idiótának - szóval hozzámentem négy éve. Azóta gyakorlatilag ingáztam Párizs és New York között, de.. - mindjárt akár ki is plakátolhatnám, hogy személyiségcsaló vagyok. - Nem a saját nevemen. Fogalma sem volt róla, hogy ki vagyok én. Ez biztosan borzasztó nagy hülyeségnek hangzik, de sokkal jobb volt úgy, hogy a Dupont név nem kísért el. Nyilván, mikor ideköltöztem, rájött, ééés ki is dobott azzal a lendülettel. - ó, de, ez még mindig ugyanolyan idegesítő tény, mint 1 meg 2 hónapja is volt - De, legalább korrekt, nem rohant a rendőrségre. Nos, ezért nem beszélek erről senkinek. - nézek fel rá óvatosan, ha már eddig ügyesen az üres poharamat sikerült bámulnom közben. - És megkérlek Tim, hogy te se tedd. Így is padlóra küldött a dolog. - de gyakorlatilag azt megtanultam az esetből, hogy ha húzom az igazságot, előbb-utóbb úgyis képen töröl. Ahogyan én sem, úgy pedig a testvérem sem futhat el saját maga elől. Az élet groteszk valósága az, hogy én is itt vagyok vele egy városban. Ezzel sem tudom, hogy mit kezdjek.
És most, hogy a saját sziklámat kigördítettem az ablakon, jöhet az övé. Bizonyosan szilárdabb alapokra épít, mint ahogy én szoktam. Le kellene szoknom az elromantizált ideálokról. - Hű, ennyire rossz a helyzet? - pedig nem ezt szűrtem le. Persze, nem kérdezhetem ki minden pillanatukról, de akkor is..nem így tűnt. Utána sikerül magamat összezavarnom, vagy neki összezavarni a fejemet teljesen, mert a jelek szerint sikerül erősen félreértenem. - Jaaa, hoppá! Tényleg félreértettelek. - és ez így ugye mennyivel jobban is hangzik, amit mond. Egy társ. Valami, ami szilárd alapokra épül és nem kémiára. Ha a világban egy Tim nem találja meg ezt a nőt, akkor minden jó a seggfejeknek marad? Na, ne már... - És apád már biztosan megpendítette az unokás kérdéskört is, nem? - mert nálunk ez szokás, sőt, elvárás! Adj egy örököst magadnak, az már önmagában teljesítmény. Persze Tim felnőtt férfi, gyanítom nem kezelik otthon már gyerekként, akinek különösebben meg lehetne szabni, hogy mit mikor és kivel tesz. - Ezt örömmel hallom. - elmosolyodom, nem mintha féltettem volna attól, hogy szánalomból kínlódik tovább az egyikkel, míg közben érzelmileg már benne jár egy másikban. Timet ennél egyenesebbnek ismerem.
- Akkor nem csodálom, hogy nem tudtam róla. Elég zűrös volt az az évem. - kap egy angyali bocsánatkérő pillantást, de, hahó! Kinek nem zűrös a végzős éve?? Nem mintha tartottam volna tőle, hogy nem jutok majd be a Sorbonne-ra, de pont ennek a kardnak a másik élén egyensúlyoztam. Tudtam, hogy meglesz, és enyém volt a világ. Lényegében.
- Hallgatlak. - válik komolyabbá az arcom. Szóval nem hagyott fel a testvére felkutatásával. Még ennyi év után sem, pedig az esély jóformán semmi arra, hogy valaha is meg fogja találni. Tisztelem ezt a kitartást benne. - A kormány? Elég nagy ellenfélnek tűnik. - minden részletét nem ismerem ennek a történetnek, de azt tudom, hogy akkoriban több gyermekrablás is történt. Felállok az újabb pohár bor reményében, mert nekem erre innom kell. A jelek szerint pedig nem csak nekem. Visszasétálok a két pohárral, az egyiket a kezébe adom és míg visszaülök, emésztem a hallottakat. - Tehát nem tudjátok biztosan, hogy gyilkosság történt? - bár már egy elég erős nyom lenne az a valaki. Mondjuk közelebb talán nem juttatja egyelőre Timet, de amennyire ismerem, mindent meg fog próbálni. - Tehát így jutottam eszedbe. Logikus gondolatmenet. - biccentek, igazából nem nagy dolog végigjárni a pletykafészkeket. Valahogy az ilyen történetekről mindenki hallott már valamit. - Végül is nem lenne feltűnő a körbekérdezés. A cégünk épületeket vesz, emiatt kapcsolatba is kell lépnünk a tulajdonosokkal, hiányukban pedig a bérlőkkel találkoznak a fiúk, amikor mennek állapotot felmérni.- iszom egy kortyot - Szívesen segítek neked Tim, ha ezt szeretnéd. - efelől azért biztosítom, bár nem hiszem, hogy nagyon kérdőjeles lett volna. - És lehet, hogy túl sok ügynökös filmet láttam, de...elég, ha a cégünk beszél a lakókkal, vagy szeretnél részt venni benne? - nyilván őt nem kell figyelmeztetni, hogy csak ne feltűnően. Lehet, hogy elegendőek lennének neki a történetek is, és ezzel a magánnyomozó megpróbálná összeilleszteni a dolgot. Mármint kizárni a feltételes módokat.
- Ha már testvérek, megkeresett az enyém. - akkor dobáljunk több atombombát, az én lelkem alaposan meg van mostanság edződve, plusz, ő ismeri a testvéremet. És megismertem a férjét is, hogy még kerekebb legyen az egész. Erre innom kell tényleg.

~ ohgod ~  ★ ~

- Ha nem vagyok berendelve, akkor utazhatok, elhagyhatom az országot, igen. - Nem akarok túlzottan belemenni, hogy milyen szabályok érvényesek ránk a különleges alakulatnál. Ha berendelnek, mennem kell, illetve vannak olyan időszakok is, amikor úgymond készen kell állnom, hogy bármikor berendelhetnek, ekkor nem hagyhatom el az országot, hiába lennék egyébként szabadnapos. Volt már, hogy nyaralásról rángattak vissza, sajnos ez az én szakmámban elő szokott fordulni, viszont összességében igen, amikor nincs krízishelyzet és szabadnapjaimat töltöm, akkor oda utazok, ahova akarok.
Elvigyorodom arra, hogy „normálisnak” gondol. Egyébként nem azt mondtam, hogy nem félek, mert félek, csak abban a pillanatban nem a félelem tart rettegésben, amikor bevetésen vagyok.
- Vannak sokan akik nem bírják, de ők hamar le is szerelnek - teszem hozzá, ezzel megerősítem, hogy igaz mindaz, amit hallott. Nah meg én sem csettintésre lettem az, aki ma vagyok, hosszú és kemény a kiképzés, attól nem is beszélve, hogy én sem egyből a speciális erőkhöz kerültem.
- Dehogynem. Tulajdonképpen most is keresem a lehetőségeket, hogy hogyan tudnék más pozícióba kerülni, vagy pedig eljönni onnan. Szeretnék életmódot váltani már. - Nem szégyellem ezt bevallani, persze az életmódváltás nem azt jelenti, hogy innentől halomra fogom zabálni a cukrot és meg se mozdulok, csak a képernyő előbb gubbasztva növesztek sőrhasat. Ami azt illeti, inkább konfliktusok állnak a távozási szándékom hátterében. Elnevetem magam Lotte csodálkozására, aztán megcsóválom a fejem, míg leteszem poharamat az asztalra.
- Nem, egy órával aludtam most kevesebbet, mint amihez a szervezetem átlagosan hozzászokott. Most aludtam öt órát, úgyhogy az átlag az hat. - Vezetem le neki, hogy az a négy az igazából hat. Azért nincs szupererőm, nekem is kell az alvás, bár egy-egy bevetés során a négy is olykor jónak számít.
Nem veszem zokon, hogy nem veszi komolyan az emberek rosszakaratát és ezzel együtt az emberrablásokat sem, de ettől még rosszul esik. Azért ott voltam én is apámmal, amikor Céline eltűnt. Nem tudom, Lotte tudja-e, de az apjuk személyesen kereste fel apámat, hogy egyeztessen vele, nem-e megint egy újabb emberrablási sorozat készül a franciák ellen. Akkor tényleg megijedt az apjuk, legalábbis addig, amíg ki nem derült, hogy nincs ilyenről szó. Én is megijedtem akkor, ezért mindent megtettem, hogy megtudjak, mi van a lánnyal. Ez lényegében sikerült is, néha utólag bánom, hogy az ijedtségünk ennyire elvakított minket, pontosabban engem és ezáltal megnehezítettem Céline életét.
- És van bármi oka ezt feltételezni rólad? - kérdezem meglepetten, mert eddig én nem gondoltam, hogy Lotte is mindenáron szabadulni akarna a szüleitől. Vagyis az elköltözés egy teljesen normális dolog ilyen korban, de ez még önmagában nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot megszakítunk a szüleinkkel. Már csak azért sem tudnám ezt kinézni Lotteből, mert ahogy mondja is, nagyon ügyesen tudja kezelni az apját, különösen szakmai oldalról.
Volt egy megérzésem, hogy Lotte feltehetőleg egy helyi srácba szeretett bele, úgyhogy eljött ide. Sajnálattal hallom, hogy hamar véget ért a kapcsolata, de nagyon tisztelem amiért a csalódottság ellenére sem ment vissza haza, hanem egyedül is megpróbál megállni a lábán itt New Yorkban. Szavai viszont felcsigáznak, összeszűkülnek szemeim ravaszan, míg én is elmosolyodom.
- Miért, mi volt? Hé, Lotte, ugyanabból a közegből származom, mint te, hidd el, nagyon sok furcsa dolgot tapasztaltam már - nevetek én is. Még hogy az elit réteg nem csinál bolond dolgokat… ugyan már! Ők képesek csak igazán elvetemült ötleteket véghez vinni, elég csak a nővérére gondolnia. És csak hogy lássa, kvittek vagyunk, én is megnyílok neki és mesélek a nem szerelmi életemtől, mivel szerelmiről nem igazán beszélhetünk. Tudom, hogy nem adok egzakt választ a kérdésére, viszont nem hazudok neki, ennél jobban nem tudnám megfogalmazni neki, amit érzek, így hát határozottan kiállok magamért.
- De a válasz viszont ez. - Ha vallatni kezdene se tudnék mást mondani. - Attól függ, mit értesz békés állóvíz alatt, mert én nem érzem ezt túl békésnek - röhögöm el magam. - De ha egy hurrikán szemében hánykolódunk a szélcsendes vízben, akkor végül is jó a hasonlat. Csak épp, ha kikerülünk a szemből, akkor olyan széllökések és hullámok lesznek, amikből csoda lesz kijönni élve. - Én is arra számítok, hogy ez a semmilyen állapot nagyon gyorsan változni fog, végtére is nem lehet örökké a hurrikán szemében maradni. Kissé elcsodálkozok azok, hogy mit szűrt le az előbbi szavaimból Lotte, amikor azt gondolja, hogy én is csak úgy fotózkodni szeretek a nőkkel. Ez pont nem így van.
- Én nem ezt mondtam. Úgy értettem, hogy már nem csak a rózsaszín szerelmet szeretném megtalálni egy nőben, hanem azt az embert is, aki társam tud lenni egy életen át. Ehhez pedig több kell, mint csillogó tekintet. A jelenlegi barátnőmmel is feltehetőleg azért fogunk szakítani, mert nincs meg köztünk az az érzelem, ami össze tudna tartani minket. - Nem szeretném, ha rossz képet festene rólam tévesen, úgyhogy jobbnak gondoltam elmagyarázni picit másként, hogy mire gondoltam. A kérdésre aztán visszatér komollyá vált arcomra a mosoly.
- Pontosan ezt teszem - jelentem ki bíztató tekintettel, mondván, hogy azért nem kell engem féltenie, ha valamit érzek valaki iránt, akkor azt nem szoktam csak úgy annyiban hagyni. Persze előbb még meg kell fejtenem, hogy mit is érzek pontosan, a múlt iránt álmodozom, vagy pedig tényleg újra felkeltette az érdeklődésemet. Néha magamat sem értem, hogy miért hagyom, hogy ennyi év után is így megbolondítson.
- Még régebben, hét éve talán - viszem át Marseillebe a témát, majd úgy fogalmazok, hogy vissza kellene mennem, amit szándékosan teszek így, fel is keltem vele Lotte érdeklődését, amivel lényegében elértem a célom. Ehhez kapcsolódik a következő kérdésem is, amiből pedig megállapítom, hogy van értelme belebonyolódnom egy egészen komplex és komoly szívességkérésbe. Hátra dőlök a kanapén és kényelmesen összekulcsolom karjaimat, mert ez egy hosszú történet lesz.
- Továbbra sem hagytam fel azzal az elhatározásommal, hogy kiderítsem, mi lett a nővéremmel - kezdek bele és egy pillanatra elgondolkodom, hogy kivegyem-e az aksit a telefonomból, hogy ne kockáztassam a lehallgatást, de végül úgy vagyok vele, hogy nem fog olyan információ elhangozni, amiről már ne tudna a politika.
- Egy magánnyomozóval közösen próbáljuk kideríteni az igazságot, nincs könnyű dolgunk, mert a kormány igyekszik megakadályozni minket és eltűnteti a nyomokat, már amiket a múltban nem tűntettek már el. Igen, köszönöm - szúrom közbe ahogy Lotte feláll, hogy töltsön nekem is egy újabb pohárral. - Az egyik manhattani lakóépületben lakott egy fiú, akit szintén elraboltak a nővéremmel együtt. Mi úgy gondoljuk, hogy megölték a lakásában, ami után teljesen felújították a lakást. - Eddig látszólag teljesen független a történet Lottétől, remélem nem is ijed meg a történtektől. Nem tudom, fejben összerakta-e már, hogy mit fogok kérni tőle, de nem is barkóbázni akarok. Megnyalom ajkaiamt és szemeimmel Lotte tekintetét keresem.
- Sok abban az épületben az eladó lakás. Mindig is sok volt, most is az, nem tudom, hogy ennek van-e köze az ott történt, de sosem bejelentett gyilkossághoz. Mindenesetre, ha lenne egy vevő, mondjuk egy ingatlanos, aki szándékot mutatna arra, hogy felvásárolná az egyébként jó helyen lévő lakásokat és célirányos kérdéseket tenne fel a lakóknak, hogy megállapítsa az ingatlanok értékét… az nagy segítség lenne nekünk a nyomozásban. - Nézek rá sunyin, na vajon hol találhatnék egy olyan befektetőt... Ennek ellenére arcom hamar visszakomolyodik, mivel ez egy olyan kérdés a részemről, amit egy pillanatig sem szeretnék rá erőltetni. Nem akarom, hogy veszélyben érezze magát, vagy hogy haláleset után kelljen érdeklődnie, így, ha ebben tudna nekem segíteni, az csakis az ő döntése. Én pedig persze valahogy megjutalmazom. - Eszembe jutottál te, benned pedig megbízok, hogy beszélni merjek a nyomozásról. - Nem kérdezem meg szó szerint, hogy tudna-e segíteni, mert az egy olyan direkt kérdés lenne, amire sokkal nagyobb nyomást érezhet a vállán, ezt pedig szeretném elkerülni.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Valahogy sosem gondoltam bele abba, hogy Timnek milyen élete lehet ebben a városban. Nem tudom, igazság szerint valahol kételkedem benne, hogy csak azokban a körökben mozog, ahová született. Egyszerűen más típus, mint azok a hólyag üzletemberek, akikkel volt szerencsém eddig találkozni - most szigorúan a férfi szekciót nézzük -. Ráadásul az amerikaiak valahogy mintha másképpen működnének, mint mi. - De enélkül is utazhatnál, amennyit akarsz, nem? - hiszen én magam is megtehetném, ő szintén. Érdekes, hogy mégsem ezt csináljuk. Pedig gondolkodtam rajta, hogy kellene valami, a cég viszont nem maradhat itt. Jelenleg biztosan nem. Rögtön ki lennék kiáltva felelőtlen izének, aki még arra sem képes, hogy kitartson. Nem-nem, ezt apám annál szigorúbban veszi. És bár mostanra megszűnt az ok, amiért végül is erőltettem New Yorkot, azért nem áll szándékomban visszamenni az öreg Párizsba.
- Irigylem ezt a fokú elhivatottságot. - és ezt minden tisztelettel mondom neki - Hajlamosak vagyunk azt gondolni egyébként magunkról, hogy nem félünk semmitől...nem is tudom hogyan tudsz ilyen normális lenni. Mármint..jaj.. - elnevetem magam kissé kínosan, nem akarom, hogy sértőnek halljon a többiekre nézve - annyit olvasni ilyen-olyan pszichés kimerülésről, meg, hogy nem mindenki bírja. Lehet, hogy tényleg ez van neked kitalálva. - vonom le a következtetést, ugyanis egyáltalán nem az süt belőle, hogy menekülne ebből az életből, ettől a hivatástól. Nekem teljességgel adott volt, hogy mit csináljak, igazán sosem kellett gondolkodnom rajta. - Egyébként sosem gondolkodtál azon, hogy másik úton járj? - mert tudom, hogy az apja is katona, tehát valahogy nála is adott volt, hogy mivel fog foglalkozni. Csak néhol az akarat meg az elvárás nem találkozik.
- Te négy órákat alszol alapból? Jesszus, Tim.. - mosolyogva csóválom a fejem. Nem mondom, hogy én megtehetem az egész napos alvást - annál azért elhivatottabb lettem az évek alatt -, de azért néha nem árt odaláncolni magunkat a párnához. Mondjuk mostanában pont nem tettem, de hé, érzelmileg kissé túlterhelődtem, mondjuk erről nyilván nem beszélek senkinek. A végén még valaki elkezdene aggódni. Ennek apropóján egyszerűen kiszalad a fejemből, hogy mit mondtam az imént. Francba is, látom az arcán, hogy ez számára fájdalmas még elméleti szókapcsolatban is. - Bocsásd meg a tapintatlan elszólást! - őszintén mondom. Igaz, teljesen más aspektusban, de én is elveszítettem a testvéremet, bár ő ugye önszántából jött el és állított le minden kapcsolatot a családunkkal. Teljesen más a kettő, nem is tudom felfogni, hogy ő mit érezhetett akkor és azóta is.. - Szerintem inkább azon aggódik, nehogy azt csináljam mint Célie és többet ne halljon felőlem. - mert ebben az országban könnyedén lehet új életet kezdeni, valaki mássá válni. Bár velem nem tette meg azt, mint vele. Azon továbbra sem merengtem egy percig sem, hogy szóljak-e neki, hogy megkeresett. Erre nem lennék képes, bármilyen is a haragom. Már egyébként is azt se tudom lassan, hogy ki vagyok és mi vagyok. Összezavart Célie, a férje, az exem, az apám...ne csodálkozzunk, ha szeretem szabadságolni az agyamat mostanában. Hiszen, ha nincsenek gondolatok, nincs merengés sem.
- Nos, az apám lánya vagyok, csak a saját fegyvertárát fordítottam ellene. Hiszen egyéb okokból hivatalosan nem kellene az engedélye ahhoz, hogy eljöjjek. - de valahogy ez annyira belém van kódolva, hogy egyeztetek vele és akkor már segítek a cégnek is. Végtére is izgalmasabb, mint semmit sem csinálni. - Igen, vége. - bólintok, szerintem még csak igazinak definiálni sem lehetne, többet voltunk külön, mint együtt. - Én azt hittem, hogy igen. Ahj, Tim, ha elmondom, teljesen bolondnak fogsz gondolni. - elnevetem magam. Igazából már...lehet, hogy értelme sincs elmondani, nem számít. Persze bízom a diszkréciójában magamat illetően is. Nem szeretném nyilván, ha ez hazajutna, vagy egyáltalán..bárhová eljutna. De a második személyiség önmagában nem túl legális dolog.
Az kicsit megnyugtató, hogy rá tudom terelni a témát. Végtére is, rólam jelen időben nincs sok olyan megbeszélnivaló, amitől ne állnának függőlegesbe a szemöldökei. A fenébe, még néha én is csalódom magamban, ő meg teljesen normálisnak ismer, olyannak, aki betartja legalább az alap szabályokat a mindennapokban. Pedig lassan a sötétben sem fogom megtalálni őket. Érdeklődve biccentem oldalra a fejem. Azt hogy nem lehet tudni, hogy szereti-e azt a valakit? - Nem ez volt a kérdés. - gyengéd a mosoly, de erre talán akkor egyenes választ nehéz adni. Viszont végül elhangzik, hogy nem az. Mondjuk már nem tudom mit kellene gondolnom úgy összességében két ember kapcsolatáról. - Akkor valami... - hát ezt mondjuk nehéz kicsit szavakba önteni - szóval békés állóvíz gyakorlatilag? - bár oké, éppen a jelek szerint nem békés, de ezek szerint állóvíz. - Na azt ne mondd, hogy az a típusú férfi lettél, aki csak van egy nővel azért, hogy ne legyen egyedül. Az érzelem fontos, a mozgatórugó nélkül minden csak egy eldobható vacakká válik. - mert akkor minden langyos és semmilyen, igenis be kell járni a magaslatokat is. - Talán csak nem ő akkor a megfelelő. - keresztbe rakom a lábaimat. Kétlem, hogy Tim az a hal típus lenne, akinek minden mindegy. - Áhh, hát mégis igazam van. - elmosolyodom, akkor valóban a mostani kapcsolata nem az igazi neki. Bár visszatérni a gimis érzelmekhez..nem tudom, mennyire ajánlatos, vagy jó. Sosem puffogtattam a felmelegített vacsora klasszist. - És, ha a végére járnál ennek a fellángolásnak? - persze, most csak elméleti szinten beszélgetünk, de...miért ne? Szerintem butaság az elzárkózás és a vele megjelenő kételkedés magunkban.
- Nem tudtam, hogy vettél ott lakást. - evezek tovább a könnyű vizekre. Néha hiányzik az otthoni mozgástér kényelme és megszokottsága. - Kellene? - ez nem pont annak hangzik, hogy csak vágyik haza. Bár nyilván vannak ügyei itt is, meg ott is. Ebben igazság szerint semmi meglepő nincsen. A hirtelen váltástól kicsit pislogok. - Van most folyamatban több vásárlásunk. Miért? - feltételezem, nem ő akar lakást venni, hisz itt van egyben. Na meg, akkor nem engem kérdezne róla, ugyanis nekünk nem pont ez a cégprofilunk. Felállok és odalépve hozzá elkérem a poharát, tudom, kell enni is és fogunk is, de ez a bor tényleg jó és végre olyan valakivel beszélgethetek, aki ismer is és nem kell hozni a felszínes tökéletességet, jobban mondva az álcázott tökéletességet. - Gondolom, belefér még egy. - rámosolygok, gyanítom ma már nem vezet. Én pláne nem, szerintem nem lenne az a pénzösszeg, amivel megkenhetném a rendőrséget jelenleg. Ha odaadja a poharát, akkor újratöltve adom neki vissza és újfent helyet foglalok. Igazából már mondania sem kellene, hogy érezzem otthon magam. Megtörtént.

~ ohgod ~  ★ ~

Hiába van számos módja annak, hogy miként juthat haza Lotte, teljesen természetes módon ajánlom fel neki, hogy hazaviszem, amennyiben erre lehetőségem lesz. Persze javarészt elvicceljük, így hát a taxi felvetésre is elmosolyodom. Eldönti majd, miként szeretne hazajutni, ez nem egy olyan dolog, ami meghatározó szempontja lenne a ma estének.  
Nagyra értékelem a szavait, ahogy az is jól esik, hogy elismeri a munkámat, amit néma bólintással meg is köszönök anélkül, hogy szavába vágnék. Lotte talán kicsi volt még, amikor én a fiatal felnőtt éveimet töltöttem, úgyhogy nem tudhatja, hogy mennyire egy mozgékony, mitugrász és nyughatatlan srác voltam, akinek mindig kellett valamit sportolnia, vagy utaznia ahhoz, hogy rendben legyen a lelki és fizikai állapota. Már nem vagyok ennyire energikus, de azért még maradt bennem a régi önmagamból.
- A kapcsolatok miatt időnként megvisel, hogy nem tudok sok időt itthon tölteni, de az, hogy utazok és a világ különböző pontjait járom egyáltalán nem negatív számomra. Vannak jobb és rosszabb időszakok persze. - A rosé felszínére pillantok pár másodperc erejéig, amíg kigondolom a válaszomat a feltett kérdésére, aztán mosollyal jelzem felé, hogy nem szükséges pontosítani a megfogalmazásán, merthogy sejtem, mire utal.
- Igen, értem. Ez egy kimondottan összetett dolog. - Bár melyik érzelem ne lenne komplex. - Aggódom, hisz mégiscsak minden akció esetén számolni kell azzal a kimenetellel, hogy esetleg nem jövök vissza. Ugyanakkor mi pont azért megyünk adott térségekbe, mert már baj történt, vagy nagy valószínűséggel történni fog, ezért előre fel tudunk készülni rá mentálisan. Ilyenkor van egy ismert procedúra, ami alapján megközelítjük a problémát. Szigorúan végig kell menni az előre begyakorolt katonai lépéseken és ez a folyamat felkészít minket arra, hogy a célra fókuszáljunk és elnyomjuk a félelmeinket. - Na meg azért a tapasztalat is ad egyfajta bizalmat saját magunk iránt. - Ezt leginkább a tűzoltók mentalitásához tudom hasonlítani. Más az, amikor civilként aggódunk, hogy mi van, ha tűz üt ki a lakásunkban és bent égünk, valamint más az, amikor a tűzoltó a riasztás után megfelelő kiképzést követően teljes felszerelésben szándékosan egy adott céllal hatol be az égő házba. A tűzoltó is tudja, hogy meghalhat, de bízik a felszerelésében, a társaiban, illetve az általa elsajátított tudásban. - Próbálok egy kézzelfoghatóbb példával élni, ami szintén jól leírja a különleges katonai csoportok mindennapjait. Legtöbbször csak annyit mondok, hogy katona vagyok, mert tudom, hogy sokan nem tudják, hogy mivel foglalkozik a légierő felderítő, mentő alakulata és ezt természetesen nem is várom el senkitől.
Kérdő, meglepett tekintettel nézek rá amiért furcsállja az öt órát és egy pillanat erejéig elgondolkodom, hogy valamit rosszul mondtam-e, de biztos vagyok az állításomban.
- Miért? Ez csak egy órával kevesebb, mint amihez a szervezetem átlagosan hozzászokott, vehetjük úgyis, hogy majdnem teljesértékű volt az alvásom. - Van, hogy három órát is csoda, ha alszok, de ha nincs dolgom, akkor is felkelek hét óra alvás után. Nyolc óra már kifejezetten a kimerültség közeli állapotra utal. Egyszerűen felébreszti magát a szervezetem, én pedig tudom, ha öt óra alvás után is még visszaalszok, akkor csak rosszabbul fogom magam érezni. Nem vagyok egy ágyban fetrengő típus, de ez nem meglepő, hisz egész életemet a mozgás határozza meg.
Nem tudok meglepődni Manhattanan, igazából pont erre a válaszra számítottam, hiszen Manhattan az, ami tökéletesen passzol Lottehez, viszont a megérzésem sikerére én is felnevetek vele.
Azért egy gyomrost bekapok tőle, mert úgy érzem, mintha gyomorszájon rúgnának mikor Lotte csak lenézően legyint arra, hogy el akarnák őt rabolni. Nyilvánvalóan nem akarják, de az én nővérem esetében sem féltételeztük, hogy bárki csak úgy megkörnyékezne egy tíz év körüli kislányt. Hisz mi céljuk lenne vele? A tudat, hogy politikai erőfitoktatás miatt veszítettem el a nővéremet örökre, máig felemészt. Így hát ezúttal teljes mértékben egyet tudok érteni az apjával, bármikor megtörténhet a baj, pláne olyan emlékekkel, mint amikkel a velünk egykorú francia elit családok rendelkeznek. A DuPontéknak szerencséjük volt, hogy kicsik voltak a gyerekek, illetve Lotte még nem is élt akkor, amikor több befolyásos ember gyerekét is elrabolták.
- Valószínűleg oka van az aggodalmának. - Mivel ez most úgy hangzik, mintha feltételezném, hogy Lotte iránt merényletet akarnak elkövetni, ezért gyorsan korrigálom magam. - Hisz a lányaként fontos vagy neki. - Nyelek egyet, ezúttal nem erőltetek fapofát magamra, Lotte mellett amúgy sem szoktam, úgyhogy gondolom látja, hogy küzdök az érzéseimmel. Viszont nem vonom felelősségre, az ő szempontjából értem, hogy miért hány fittyet látszólag esélytelen veszélyekre és őszintén szólva örülök, hogy ilyen nyugalomban nőhetett fel.
Minden elismerésem, amiért Lotte érvényesíteni tudta akaratát az apjával szemben. Tudom, hogy ez nem kis teljesítmény, ismerem annyira a férfit. Az egy éves tervezés még rövidnek is számíthat bizonyos projekteknél, de újra mosolyogva figyelem őt, miként a megfűzés módját vázolja fel. Tetszik az a logika, ami szerint az apjuk felnevelte a lányokat.
- Igen, ami munka, azt annak is érdemes kezelni, hiába van köztetek családi viszony. Valószínűleg értékelte, hogy üzleti úton kopogtattál az ajtaján. Kelhetett hozzá egy nagy adag bátorság és kitartás. Viszont a legnehezebb embert már meggyőzted, innentől nincs senki, aki ellen ne tudnád érvényesíteni az akaratodat a jövőben. Szóval… csak így tovább itt New Yorkban! - Az sosem baj, ha a gyereknek is meg kell küzdenie a sikerekért, ezzel így voltam én is. Fokozatosan lépdeltem végig a ranglétrán és nem apám helyezett fel engem annak egy magasabb fokára.
Feltételezem, hogy annak is oka van, hogy miért pont New Yorkba jött. Valószínűleg piacelemzést csinált és kijött valami olyan eredmény, amiről nekem sejtésem sem lehet.
- Igen, azontúl. - Felnevettek a visszakérdezésére, mert jogos, bár tény, hogy nem csak az USA létezik, mehetett volna Canadába is, például Québecbe, ahol szintén beszélnek franciául, vagy Ázsiába, Ausztráliába is. A tapasztalataim nem rosszak, tényleg van még egy oka, hogy miért pont itt van Lotte és miért itt építi ki a saját leányvállalatát, viszont érzem, hogy nem racionális és gazdasági okokat kell keresnem a döntése mögött. Nem tudom, ahogy figyelem a lányt valami azt súgja, hogy nem szakmai úton hozta meg ezt a döntést. Nyilván össze tudom rakni a kimondott és kimondatlan szavaiból, hogy miről lehet szó.
- Szóval már vége? - A kapcsolatuknak. De nem akarok túl közvetlen lenni, meghagyom neki a lehetőséget, hogy ha nem akar róla beszélni, akkor ki tudjon bújni alóla. - Részvétem. Komoly volt? - Jó kérdés, mi számít komolynak, de talán, ha az apja tudott a férfiról, akkor már biztosan az. Próbálom megtartani a tisztes távolságot, hogy azért érezze, kíváncsi vagyok a történtekre, de nem akarom mindenáron kihúzni belőle. Ezért nem is feltétlenül bánom, hogy rám terelődik a szó és meg tudom osztani vele az én szerelmi – vagy épp nem szerelmi – életemet, ebből is érezheti, hogy részemről teljes a nyitottság.
Nehéz helyzetbe hoz. A beálló csend szinte marja a bőrömet, míg fejemben megvívom a csatámat. Szeretem? Nem tudom. Talán őrültségnek tűnhet, de így tudnám tömören megfogalmazni.
- Mondjuk úgy, hogy jelenleg nem vagyok biztos, hogy ő akarja-e, valamint abban sem, hogy én akarom-e. - Elhúzom szám sarkát, míg a már üres poharamat szorongatom ujjaim között. Tekintetem az ablakról újra Lotte arcára szegeződik viszont, mikor saját kedvezőtlen kapcsolatára tesz utalást. Elmosolyodom, ezzel megköszönve az együttérzését és egyben kissé komikumként is gondolok kettőnk félrement szerelmi életére. Ez a gesztus tőle pedig arra ösztönöz, hogy mégis elmeséljem neki a teljes helyzetet.
- Ez minden bizonnyal így is van. - Nem maradtam kapcsolatban sosem, ha nem működött, függetlenül attól, hogy én szakítottam, vagy a partnerem. - Az igazság az, hogy kedvelem őt, jó vele időt tölteni, de nem vagyok szerelmes. Mondjuk már kinőttem abból a korból, hogy mindenáron a szívdobogás érzését keressem egy nőben. - Megnyálazom ajkamat. - Valószínűleg az is közrejátszik, hogy az elmúlt hetekben újra találkoztam a volt gimis és egyetemi barátnőmmel. Sok idő telt el azóta, nincsenek is illúzióim, de rendesen felkavarta bennem az emlékeket annak ellenére is, hogy tudom, nem szabadna a múlt után sóvárognom és emiatt feladni a jelenlegi kapcsolatomat. - Elég gyerekesen hangzik, de nem tagadom, erről van szó a részemről. Aztán valószínűleg megérezte barátnőm, hogy nem ő tölti ki a gondolataim száz százalékát.
- Nyolc hónapja. - Veszem le gördülékenyen a hirtelen témaváltást úgy, mint egy jó focista a passzolt labdát. - Alapvetően, amikor munkám engedi, hogy elhagyjam az országot, akkor bármikor foghatom magam és visszamehetek Marseillebe. Még lakásom is van ott. - Nem olyan nehéz elmenekülni innen, nekem legalábbis. Pláne kettős állampolgárként. Vonásaim egyre jobban kezdenek kisimulni, míg a Roucas-Blanc-i lakásomra és annak környékére gondolok.
- Viszont úgy tűnik, hamarosan újra vissza kellene mennem. - Csak részben válok komollyá, de szó mi szó, ezen a ponton eszembe jut a nővérem iránti nyomozás és annak előrehaladása. Márpedig könnyen lehet, hogy a következő hónapokban meg kell látogatnom a Nizzai rokonaimat, akkor pedig már Marseillebe repülök és onnan fogok Nizzába autózni.
- Lotte, elnézést, hogy újra a munkádra térek, viszont mennyire vagy benne most Manhattanben ingatlanvásárlásokban és felújításokban? Vállalati szinten természetesen. - Amilyen gyorsan jött az előző téma, én hasonló hirtelenséggel hozom fel ezt most, holott szorosan kapcsolódik az előző témához és szándékomban is áll ezt követően kifejteni kérdésem szándékát Lottenak, csak előbb tudni szeretném, mennyire érdemes belemennem.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

- Ó, ugyan, miattam nem kell kocsiba ülnöd! A taxi is ugyanúgy hazajuttat. - mondom a megnyugtatására, nehogy a végén azért ne érezze jól magát, mert engem kell hazafuvaroznia. Már egészen megszoktam ezt itt. És olyan régen találkoztunk, egyszerűbb úgy, ha megmaradhat a fesztelensége, hogy itthon tölti az estéjét, nekem pedig a vendégek kálváriája, az utazás. Ez így helyes, tehát úriemberség ide meg oda, nem kell hazavinnie.
Egyébként lenyűgöz, hogy ilyen kitartó a hivatása mellett. Azt hiszem ezt nagyon irigylem benne, hogy tényleg olyan úton jár, amiben hisz és ami fontos neki. Bár gondolom, ahogyan esetemben, úgy nála is volt némi családi "szokás", amit követett. Most sem mond rosszat, nem látszik rajta félelem sem, pedig elég sok rémtörténet kering a keleti részekről.
- Pedig a fáradtság egyáltalán nem látszik rajtad. Sőt, az sem, hogy különösebben megviselne, hogy ennyi időt töltesz innen távol. Ha megengeded, eléggé nagyra tartom a hivatástudatodat. De nem aggódsz, hogy valami baj történhet, míg ott vagytok? - kicsit lehet ezt a kérdést át kellene gondolni, mert mintha pontatlannak hatna - Mármint persze, katona vagy, de...érted mit akarok kérdezni gondolom. - kortyolok a borba, oké, rajta kívül nem szoktam katonákkal társalogni, elismerem. Főleg nem elemzem, hogy mi van abban a térségben. Mármint, amíg nem hozzák fel. Apáékat szoktam hallani csak, amikor ezekről beszélnek.
- Hűű öt egész órát, miután átrepülted a fél világot? - elmosolyodom - Bízom abban, Tim, hogy tényleg nem vállaltál volna be ellenkező esetben. - ráadásul még a vacsorára is gondolt és nem is akárhonnan. Ráadásul kifejezetten örülök, hogy nem megyünk el sehová sem. Most valahogy nincs szükségem a felszínes udvariaskodásra magam körül, van belőle éppen elég egész nap. Néha csak jobb lenne, ha minden egyszerűbb lenne, vagy csak mindenki békén hagyna. Azt se tudom mi van velem...jesszusom.
- Azok meg, abszolút. Meglepődsz, de Manhattanben. - felnevetek, ezen nyilván nem lepődik meg egyáltalán. - Nyilván apa túlságosan aggódott a költözés miatt, mintha ebben az országban nem lennének költöztetők és mindenki el akarna rabolni, vagy valami... - fintorogva legyintek egyet, apám MINDENT képes túlkombinálni azt hiszem. Minden üzleti dologban úgy tekint rám lényegében, mint a fiára, de ha ilyenekről van szó, egy 16 éves bakfisnak gondol, aki lánykereskedők áldozata lesz, amint egyedül kilép az utcára.
- Abszolút az enyém! - meghajolok az elismerő szavak hallatán. Tőle, aki ismeri apámat, ez különösen nagy érdemnek számít. - Nem mondom, hogy nem került majdnem egy évembe, de jártam itt előtte többször. - ugyebár - Úgy nyújtottam be neki, mintha valamiféle pályázat lenne igazság szerint, tehát szó sem volt az "apu légyszi" dologról. Az nem hatná meg. Az üzletet ne nőiesítsük el! Mindig ezt mondja. - én ezen pedig csak mosolygok. Másoknak, akik nem ismernek minket, ez talán idiótán hangozhat, vagy legalább furcsán. Neki viszont nem fog meglepetést okozni. Bár nem mondom, hogy végtelen sok időt töltöttünk együtt korábban, de a családomat eléggé jól ismeri.
- Azon túl, hogy ez New York és apámat egy óceán választja el tőlem? - nézek rá egy mosollyal, de a radarjai jók, mert ennyi erővel mehettem volna másik országba is, másik városba, de én pont New Yorkba jöttem. - Volt egy oka, igen. De az az ok igazából már nincs. - nézek rá egyenesen egy félmosollyal. Azt biztos érti, hogy az az ok egy férfi volt, de ennél mélyebben lehet, hogy nem kellene belemenni. Egyébként is hogyan magyarázzam meg, hogy ennyi éven keresztül még a saját nevem sem mondtam meg? Nem, azt hiszem ezt jobb, ha Tim nem tudja. Végtére is ebből nem lesz hír, volt egy Lena nevű lány, aki férjhez ment egy amerikai sráchoz ,és végül elváltak. Egyszerű.
Róla kérdezni sokkalta egyszerűbb. Az ő élete annyival izgalmasabb, mint az én háromlábú asztalként billegő mindennapjaim sokasága. Bár jelenleg nevezhetném magamat inkább egy viharban szörfözni próbáló idiótának. Viszont a "barátnőm" szó megüti a fülemet. Erről nem szólt a fáma még otthon, hogy az ifjabb Chauvet együtt van valakivel. De az arca nem pont arról árulkodik, hogy olyan idillien jól működne ez a bizonyos minőségi idő, amit említ. - Biztos különleges nő, ha megfogott. - ezt őszintén mondom, ráadásul, ha nem honfitársunk, akkor talán szembesült már azokkal a nehézségekkel, amik a mi világunkban jelen vannak. Na meg itt van Tim hivatása is, ami szintén nem lehet egyszerű, és ő is sokat utazik. Elgondolkodom azon, amit mond. Egy ilyen kapcsolat bizonyára nem könnyű. - Szereted őt? - kérdezem óvatosan, mert nevezzünk romantikusnak, de azt hiszem ez tényleg fontos dolog. Én csak abban az ostoba képzetben éltem, hogy szeretnek és kiderült az ellenkezője. - Nem tudom létezik-e olyan, hogy megoldhatatlan probléma, de talán, ha mindketten akarjátok, akkor rendbe tudjátok hozni. Ehhez viszont... - igen, őszintének kellene lenni. Hát erre inkább iszom. Egyrészt, ne én mondjam, ráadásul a házasságom a másik részről is annyira volt őszinte, mint egy bűvész műsora. - Inkább ne én adjak ebben tanácsot, Tim. - megrázom a fejem és kényelmesen hátra dőlök. - De olyan férfinak gondollak, aki a semmiért nem lenne benne egy kapcsolatban, amiben nem jó neki. - ez mondjuk igaz és még bók is. Végtére is mi értelme van úgy lenni valakivel, hogy nem jó, nem ad boldogságot? Semmi. - Mikor jártál utoljára otthon? - evezek békés terepre is, nem mintha én úgy igazából honvágyat éreznék, csak néha kap el a menekülhetnék. De pont ezt nem tehetem meg. - Néha könnyű lenne csak...hazamenekülni. Nem? - iszom pár kortyot, tökéletes tényleg.

~ ohgod ~  ★ ~

- Bizony, meg kell válogatni, hogy kire bízunk rá ilyen munkát. Nem mindegy, hogy a mindennapi életterünk hogyan néz ki és mennyire érezzük benne magunkat komfortosan. De ebben neked nagyobb tapasztalatod van - mosolyodom el kedvesen, hiszen kettőnk közül ő foglalkozik ingatlanokkal és bizonyára kitapasztalta már, hogy mennyire fontos, hogy a vevő igényei ki legyen elégítve. Persze nem tudom, hogy ez az ő projektjében mekkora szerepet kap, ellenben terveztem őt kifaggatni a munkájáról. Előtte azonban beinvitálom és míg felfedezi egyelőre még csak a nappalit, addig partnere vagyok egy időjárásról tovább gondolt alternatív világot megelevenítő beszélgetésnek.
- Az van, csupán a kifutópályához kellene megtenni a lakásaink közti távolság többszörösét. A leszállás pedig leginkább ejtőernyővel lehetne megoldani. - De csak mert repülőt mondott és nem helikoptert, noha utóbbihoz jogosítványom nincs. Sajnos a képzeletem eddig terjedt a fantázia birodalmában, úgyhogy kénytelen voltam kényszerleszállást végrehajtani a realitás talaján. Viszont már megérte, mert így újra feleleveníthettem emlékezetemben Lotte mosolyát. A gondolás vállalkozás bizonyára nagy sikert aratna New Yorkban, bólintok is a komolytalan, de mindenképp érdekes felvetésére. Főleg, hogy Manhattan is hasonló fekvésű, mint Velence, csak éppen az egész terület megbénulna, ha csatornákkal lenne átfűzve a városrész.
- De ha egy Tesla Model 3 long range is megfelel, azzal nagyon szívesen haza tudlak juttatni amint kimegy belőlem az alkohol. - Tudom, hogy viccnek indult a beszélgetés, de szeretném, ha tudná, hogy természetesen számíthat rám a hazajutást illetően, amennyiben itt alszik és nem szeretne taxit hívni. Kitöltöm a rozékat és helyet foglalok én is a kanapén.
- A térséget jól. Már kiismertem annyira, hogy boldoguljak akkor is, ha hónapokig együtt kell működnünk a helyiekkel, de tény, hogy minden nemzet és törzs más ott, úgyhogy újdonságok mindig vannak. Azt viszont egyre kevésbé szeretem, hogy bármikor átírhatják a napjaimat. Kezdek már fáradni. - Nem vagyok már húsz éves, ezt kár lenne tagadni és nem célom elhitetni Lottéval, hogy egy atomháborút is túlélnék. Ellenben nem panaszkodhatok, úgy alakul, hogy most lesz néhány hetem magamra, így hát fel is emelem a kezemet, hogy megállítsam Lottét a gondolataiban, mielőtt még azt feltételezné, hogy bármilyen kellemetlenséget okoz nekem az ittléte. - Teljes mértékben jó ötlet volt téged áthívni! - ismétlem meg határozott kijelentéssel és helyesen a kérdését. - Aludtam legalább öt órát, három fele keltem fel, úgyhogy egy percig se félts, tökéletesen érzem magam és nagyon örülök, hogy itt vagy. - Nem tudom, mennyire ismer ilyen téren, de én általában kiállok magamért és úgy alakítom a dolgokat, hogy ne ártsak vele magamnak. Még a szüleink elit közegében is rendszerint én vagyok az a fél, aki nyersebben és kevésbé mézesmázosan fogalmazza meg az igényeit, vagy épp elutasításait, noha figyelek azért, hogy senkit se bántsak meg. Persze, ezt apámtól örököltem, úgyhogy nem esett messze az alma a fájától, de hát mit várhatna a francia elit egy ízig-vérig katonaéletet élő apától és fiától. Ellenben én úgy vettem észre, hogy talán pont a letisztultság az, ami a viszonyomat Lottevel olyan szintre emelte, hogy a szüleink nélkül is boldogan találkozgassunk. Viszont ennyi elég is belőlem.
- Tehát már megoldódtak a kezdeti nehézségek, igaz? Merre laksz? - kérdezem a borról felpillantva szemeibe. Múltidőben fogalmazott, de adok egy kérdést annak, hogy ha kifejtené a nehézségeket, lássa rajtam az érdeklődést anélkül, hogy tolakodónak mutatkoznék. Majd kicsit visszább pörgetek emlékezetemben és felelevenítem azokat az időket, amikor az apja utoljára említést tett a New York-i projektükről. Akkor sem engedtek engem és a családomat jobban belelátni a részletekbe, mint kellene, de Lotte nevetésére azontúl, hogy az én ajkaim is mosolyra húzódnak, gyanítani kezdem, hogy tényleg volt bonyodalom a megvalósítás során.
- Akkor a te ötleted volt tulajdonképpen? - nézek rá felszökkent szemöldökeimmel. - Szép! Gratulálok! - Derült arccal és megcsillanó szemekkel egyenesedek ki, ahogy összeáll a kép és kiderül számomra is, hogy lényegében minden, ami itt zajlik a vállalatuk életében, az Lotte érdeme. - Ez hatalmas érdem, minden elismerésem! New Yorkba betörni eleve nem könnyű, ráadásul sikerült befolyásod alá vonnod apádat is, már ami a projektet illeti. - Még akkor is, ha ő a lánya. Céline közelebb áll hozzám korban, így az ő életét jobban nyomon tudtam követni, mint Lotte felcseperedését, ilyen szemmel nézve különösen tudom értékelni, hogy neki sikerült megtörnie az apját. A koccintás nem is maradhat el ilyen hírek hallatán, ezzel pedig igazinak érezheti az ittlétét.
- És miért pont New York? - kérdezem, majd iszok pár kortyot mielőtt elmosolyodnék és lazábbra venném a testbeszédemet. - Nem mintha nagyon magyarázni kellene, hogy miért vágyik valaki New Yorkba, de titeket, Dupontokat ismerve azért semmi sem lehet véletlen. - Ha nem ésszerű oka lehet, akkor bizonyára megbújik a háttérben egy érzelmi szál. Ennek gyanújáról árulkodik izgatott tekintetem is mindenféle tolakodás nélkül természetesen.
Teljes együttérzéssel bólintok arra, hogy azért időbe telik, mire meg tudjuk szokni Amerikát és New Yorkot is. Gyerekként könnyebb lehetett nekem, mint most neki, de úgy is kemény napokat éltem át. Emlékszem, sokat sírtam, amiért hiányzott Franciaország. Arcát figyelem, nem tudom, mi miatt, de a kisugárzásából érzek valamilyen érzelmet, amiből úgy vélem, valami bántja őt. Azon gondolkodom, hogy miként kérdezhetnék rá, azonban előbb hangzik el tőle a kérdés, így kis időre félreteszem a szövögetett mondatomat.
- Tulajdonképpen igen - felelem tömörem, mert igazából ennyi is a válasz, ha túlragoznám, akkor azzal magamat próbálnám becsapni hitegetéssel. Hajamba túrok. - Néha átjön a barátnőm, de ő is sokat utazik, ezért nagyon össze kell hangolni, hogy mikor töltsünk egymással minőségi időt. - Próbálom általánosítani a kapcsolatomat és nem az utolsó alkalmakat venni alapként, de kétségtelen, hogy meglátszik rajtam a keserű érzések. Ennek fejében pedig nem szándékozom titkolni Lotte előtt a mindennapjaimat, hiszen nincs mit titkolnom előtte. Tudom, hogy úgysem számolna be a szerelmi életemről se apámnak, se az övének. - Legutóbb kissé összevesztünk, azóta pedig nem beszéltünk még, úgyhogy most jó kérdés, hogy mi lesz. De azért én nem vagyok hajlandó örökké makacssági játékot játszani, úgyhogy előbb-utóbb azért csak rákérdezek majd, hogy mi van. - Mindeközben a kisasztalon lévő telefonra pillantok, mintha várnám, hogy felvillanjon a képernyő az üzenetével, de igazság szerint akkor sem foglalkoznék most vele, ha tényleg írna.  

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Valahogy Tim és ez a találkozás olyan most nekem, mint egy fénycsóva az éjszakában. Talán kissé elmerültem, de a fenébe is, én sem vagyok robot és bármennyire is szeretném, sajnos vannak érzéseim, és ha a bajok jönnek és jönnek, az kihatással van rám teljesen. Túl sok minden történt mostanában és nincs időm arra, hogy feljöjjek a felszínre levegőt venni. De ő más, mindig megértő volt, meghallgatott és egész jók a radarjai a családomat illetően is. Szerintem azt is sejtette, hogy Célie-vel baj lesz, talán még próbálta is apámat figyelmeztetni, csak őt éppenséggel nem lehet.
- Áh, reméltem is valahol, hogy nem lakberendezőre bíztad a dolgot. Akkor biztos tele lenne giccsel és csupa haszontalan vacakkal. - egyébként nem is tudom milyen lakást vártam, valami hasonlót. Bár nem tudom mennyi időt tölt itthon, mindig sokat utazik. A katonaság nem egy egyszerű hivatás, az biztos.
- És nincs egy repülőd elfekvőben, hogy hazareptess, ha jön az árvíz? Ejnye Tim, kétségbeejtesz! - felnevetek én is, az ő társaságában mindig is könnyen feloldódtam - már amikor nem dobogott érte szegény szívem, mert akkor inkább kerültem vagy feszengtem a közelében - és örülök, hogy ez az évek alatt egyébként nem változott. Viszont nem zúdíthatom rá az összes feszültségemet sem, az nem lenne helyes és nem ezért találkoztunk. Ilyenkor nem kellenek a gondok, azok úgyis mindig újratermelődnek.
- Akkor nekem is hajós vizsgát kellene letennem, vagy indítani egy gondolás vállalkozást, mint Velencében. - visszakontrázok neki, és ettől egyébként jól is érzem magam. Jobban, mint az elmúlt időszakban és ez jó. Jó érzés. Az is, hogy gondolt a vacsorára, nekem eszembe sem jutott igazság szerint, hogy ma enni is kellene valamit, mármint ténylegesen. Tudom, az égetett szesz nem minősül semmilyen étkezésnek, de gyorsabban csúszik. A különleges alkalom viszont mosolygásra késztet, eszerint nem kezel valamiféle zavaró tehernek. A bort elfogadom és a jólneveltség nem mondatja, hogy nincs-e valami erősebb. Egyszerűen normálisnak kell lennem és itt az lehetek.
- Sok időt töltesz arra az utóbbi pár évben. - állapítom meg. Sokaknak az valamiféle vad álmok színhelye, de szerintem az a világ teljesen másképp működik, mint amit én ismerek. -Hogy bírod? - a kérdés kíváncsi, nem tudom milyen lehet a katonaélet. - Ó! Akkor biztos jó ötlet volt engem áthívni? Nem vagy fáradt? - hosszú út lehetett, és megbeszélhettük volna máskorra is az időpontot, a kedvéért bármikorra tudok szabadidőt berakni. Belekortyolok a borba mielőtt válaszolnék erre a kérdésre. Gond nélkül...2 költözésem is volt gyakorlatilag.
- Mondhatni, csak volt egy kisebb fennakadás, de már kezdem belakni a lakásomat. - bár mostanában nem töltök otthon túl sok időt. Valahogy inkább élvezek idegenek között lenni, mint otthon egyedül. Felnevetek apám említésén, hogy mi miatt, húh, elég hosszú csatározások voltak kettőnk között és az összes trükkömet be kellett dobnom, hogy hassak rá. Aztán jött a racionális oldal, az anyagi és üzleti oldal, végül nagy nehezen, de igent mondott. - Igazság szerint, szerintem megunta, hogy minden nap erről van szó. Legalább olyan kitartó tudok lenni, mint ő, ha akarok valamit. És ezt akartam. - persze, végül az a nagyon szőke ok, amiért ennyire ragaszkodtam New Yorkhoz, már nem létezik, de emiatt még nem fogok hazamenni. Pláne, hogy Célie...ahj, vele sem tudom még, hogy mihez kellene kezdenem. - Köszönöm! - mosolygok rá végül, az övéhez koccintva a poharamat. - Addig nem volt az igazi, míg te nem üdvözöltél. - persze ez költői túlzás, de tényleg örülök, hogy találkoztunk, na. Ez még nem bűnös dolog. A kérdésére pedig tökre szeretnék őszintén válaszolni, hogy elveszve érzem magam. Nem csak a városban, az életemben is és nem tudom merre van a labirintusból a kijárat. - Igyekszem megküzdeni a dolgokkal, de mindennek időt kell adni. - ezt mondogatom néha magamnak is, hogy az agyam adjon egy kis időt a szívemnek, hogy mindent feldolgozzon. - Egyedül élsz itt egyébként? - mert róla beszéljünk, az jobb és könnyebb és nem érintünk nehézkes témákat. A bor pedig tényleg finom, csak hát bizonyosan meglepődne, ha tudná, mennyit ittam mostanában...hajhajh.

~ ohgod ~  ★ ~

Kellően felgyorsultak az események az életemben, ebből kifolyólag sok időt töltök New Yorktól távol, amit én nem bánok, hisz ebben a felgyorsult világban a távolságok folyamatosan csökkennek, a kapcsolatokat is könnyen lehet online tartani. Természetesen videóhívások nem tuják helyettesíteni a személyes találkozásokat, ezért is ütemezem be Lottét a mindennapjaimba, amint kiderül, hogy az elkövetkező napokban lehetőségünk lesz találkozni.
A ramaty időjárás ellenére nincs rossz kedvem, inkább csak fizikailag nem vagyok még teljesen feltöltődve, úgyhogy nem is baj, hogy itthon maradunk és ezúttal nem egy közösségi program keretén belül futunk össze. Elveszem kabátját és felakasztom a fogasra.
- Köszönöm. Saját igényeim szerint lett berendezve - mosolyodom el, elvégre ez az első olyan lakásom, aminek átalakításakor a kialakítására nagy gondot fordítottam, mégiscsak sokat jelent, hogy míg itthon tartózkodom, pozitív energiával töltődjek fel. Az eddigi lakásaimat többnyire olyan formában hagytam, ahogy hagyták, a berendezésével pedig megbíztam egy ismerősömet.
A hajó gondolatára felnevetek. Amióta ismerem Lottét, ő mindig jó humorérzékkel rendelkezett. Talán ő volt az egyetlen a családjából, aki megnevettetett és ezt nagyra értékeltem benne.
- Könnyen elképzelhető. Még a helikopter lenne gyors, de sajnos én repülőre specializálódtam, így nem tudok segíteni. - Kezdetekben nem pilóta voltam, de bizonyos idő elteltével elengedhetetlenné vált a légierőnél, hogy ne tudjak valamilyen légijárművet vezetni. Nem én döntöttem így, de végül HC-130-as repülőgépre oktattak ki, én pedig utólag nem bánom. - A tengerészetben nem vagyok jártas, de egyik barátom ott szolgált, törtető jellemét ismerve pedig el tudom képzelni, hogy egyből el is kezdené megtervezni a Christopher Columbus út hajózható csatornává történő átalakítását itt New Jerseyben. - Csak adalékként teszem hozzá, mert mindig szeretek rákontrázni a vicceire, az út nevének említésekor pedig az ablak felé mutatok, lényegében arra az útra, amin Lotte ide érkezett.
Örömmel veszem tudomásul, hogy ismeri az éttermet, a hangjából érződik, hogy nem negatívan gondol vissza a Jean-Georges étteremre, így megnyugszom, hogy nem nyúltam mellé.
- Én különlegesebb alkalmakon szoktam betérni oda - éreztetem Lottéval, hogy ez igenis egy különleges alkalom, hisz eddig nem minden nap tudtunk találkozni. Vacsora előtt azonban egy kis bor, egészen pontosan rozéval bolondítom meg a gyomrunkat, amit kitöltök a kifejezetten rozéknak kialakított hosszúnyakú poharakba, majd a nappaliban átnyújtom Lottének az egyiket. Helyet foglalok neki merőlegesen a bézs színű kanapén.
- Én is azt hittem, hogy New Yorkban leszek, mikor költöztél, de a helyzet úgy hozta, hogy előbb kellett a Közel-Keletre utaznom, mint vártam. - Lassan harmadik otthonomnak tekintem azt a régiót, olyan sok időt töltöttem ott a katonai pályafutásom alatt.
- Tulajdonképpen tegnap is onnan, pontosabban Izraelből érkeztem vissza az Államokba, ma reggel szálltam le itt a Stewarton. - A Stewart. Mi csak így hívjuk az északabbra található, JFK-hez képes elhanyagolható, de stratégiailag kifejezetten fontos repülőteret. A C-130-ast hoztuk karbantartásra, de ezzekkel a műzsaki részletekkel már nem untatnám Lottét.
- Lezajlott gond nélkül a költözés? - Kérdezem annak ellenére, hogy mondtam neki, ha bármi gond történne, szóljon nyugodtan. Persze akkor még nem tudtam, hogy távol leszek, de a hirtelen kiküldetéseket sosem lehet pontosan megtervezni, hiába várható volt, hogy előbb-utóbb mennünk kell. Ha már szóba került az apja...
- És végül mi miatt szánta el magát az amerikai projektre? - Legutóbb a Párizsban tartott találkozón még nem kívánt részletekbemenően mesélni a projektről az apja, de talán nem azért, mert számomra titkos információkról lenne szó. Ha ez így lenne, természetesen elfogadnám, de az én családom és a DuPont-ék nem egymás konkurensei.
Viszont, pár perce kitöltöttem a rozét, hát koccintsunk.
- Akkor hát, kissé elkésve ugyan, de üdv itt New Yorkban! - Kinyújtom a pohárt tartó kezemet, hogy poharát az enyémhez tudja érinteni, melyek érintkezése visszhangzó éles hanggal tölti meg a szobát. Belekortyolok az otthoni ízekbe, lehet a protokollt égették bele sejtjeimbe, de magamtól csak pár kortyot iszok, majd leengedem kezemet és az asztalkára helyezem a rozémat.
- Hogy érzed magad itt? Gondolom sok a munkád, így a projekt kezdeti státuszában. - Előfordulhat, hogy rosszul látom, vagy pusztán félreértelmezem, de arcvonásaiban mintha megbújna a fáradtság és a gondterheltség lenyomata.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison

Amikor kicsit újra kell tervezni mindent, az okoz némi fennakadást a létezésben. Valahogy nem készültem fel rá, hogy milyen lesz valójában itt élni és milyen lesz, ha utolér minden. Néha tényleg elgondolkodom azon, hogy apámnak van igaza és jobb lenne nekem otthon lenni mellettük. Amikor viszont ez a gondolat elér, csak a fintorgás marad. Valójában élvezem, hogy nem vagyok a közvetlen közelében. És mivel annyira utálja ezt az országot ilyen-olyan elvi dolgok miatt, meglátogatni úgysem fog.
Mellette itt van a "sógorom" felbukkanása és maga a tény, hogy Célie tényleg felépített itt magának egy klassz életet, amiben elvan. Bennem azóta is szorong a kérdés, hogy mégis akkor miért keresett meg? Annak az életének abszolút nem vagyok a része. Vagy mindenkinek más néven fog bemutatni majd? Vagy netán ő fogja megmondani másoknak, hogy valójában ki ő és miért változtatott nevet? Megint csak egy csomó olyan kérdés, amire nem találok értelmes válaszokat, tehát kénytelen vagyok félretenni őket. Mármint mondjuk ki: a szőnyeg alá tuszkolást választom ahelyett, hogy megpróbálnám elmozdítani az ügyet a holtpontról. Az az igazság, hogy nem akarok ezzel is egyedül foglalkozni, hiába kellene.
Valahogy így ugrik be Tim. Nem mintha mostanában túl sok időt hagytam volna magamnak a logikus gondolkodás hívságaira, sőt, inkább csak nem akartam gondolkodni. Pont a nem gondolkodás közepette írtam meg neki az üzenetem, hogy mióta itt vagyok, még csak nem is találkoztunk és ideje lenne ezt orvosolni. Már azt sem tudom, mikor láttam őt utoljára. Viszont van egy nagy előnye a világ ellenében, hogy ő legalább ismer, sőt, lényegében gyerekkorom óta ismer, tehát nem csinál kihallgatást egy egyszerű beszélgetésből. Azt hiszem volt egy időben némi hevesebb szívdobogásom is irányában, amiről természetesen nem szóltam neki, gyanúm szerint előkapta volna a "fiatal vagy" kártyát, ami pedig egyenlő a piros lappal.
A neve a kijelzőn, viszont meglep így reggel, akaratlanul is elmosolyodom. Remélem a városban van és ráér. - Szia Idegen! Uhm, mikor érjek rá? - felnevetek és kavargatom közben a kávémat, amit kénytelen vagyok spécibb helyről megrendelni, valahogy az amerikai kávénak egyszerűen nincs elég ereje. Valószínűleg ezért is isszák literszámra. - Ilyen meghívásra nem mondhatok nemet! 7 után ott leszek. - igazából pontosat nem merek mondani, nálam néha előfordulnak anomáliák. Az biztos, hogy hozzá tiszta fejjel kell mennem, a végén még félreérti a jelenlegi...öhm, gondolatkavalkádjaimat.
Feldobja a napomat a tény, hogy találkozom valakivel, aki tényleg az én életemből való és megért. Bár azt nem kérdeztem meg, hogy az italok előtt, után, akar-e valahová menni, vagy sem. Bár gondolom azt említette volna. Tim úriember és mint ilyen, nem hozna kellemetlen helyzetbe, hogy hajléktalan formában essek be egy étterembe.

Mikor kiszállok a kocsiból, sem válik jobbá az idő. Futva teszem meg a távolságot az épületig, de még így is sikerül pont úgy megérkeznem, mint aki gyalog jött. Mondjuk nem öltöztem ki, de igazából nem mentem haza munka után. Elmosolyodom, amikor meglátom. Semmit sem változott, az tény. - Szia! Igen, ráadásul a sofőr arrébb állt meg, úgyhogy maradt a futás. - leveszem a kabátomat ezzel a lendülettel, hogy ne a bútorok kapják meg a vizet. - Szép lakás! - állapítom meg, bár tőle valami ilyesmit is vártam. Modern, de ízléses és semmi giccs, és semmi katonás beütés. Bár ettől még lehet, hogy a lepedőjéről visszapattanna egy negyeddolláros.
Beljebb sétálok és érdeklődve nézek az asztal felé. Tehát készült és ahogyan sejtettem, nem fog kellemetlen helyzetbe hozni valami elegáns étteremmel. Nem oda készültem én sem. - Vihar? Nagyszerű, akkor lehet, hajót kellene rendelnem a lakásomig és gyorsabb lenne. - halkan felnevetek, talán a humorom még nem a régi, én meg biztosan nem, de hiszem, hogy magamra fogok találni valamikor, valahogyan. - Igen, jártam már ott. Elsők között ajánlották őket. - bólintok, benne volt az első 10 dolog, amit próbálj ki New Yorkban ajánlások között. És valóban jó konyhájuk van. Nem mintha mostanában többet ennék a funkcionális szükségesnél, de idővel ez is helyre fog billenni. - Később mindenképpen vevő leszek rá. - a mai két pirítós talán nem minősülne túl laktatónak. Az ital viszont jól hangzik, ebben a bolond időben hálás dolog borozgatni a meleg lakásban. - Elfogadom az ajánlást. - és helyet is foglalok a kanapén, magamban némán dorgálom a lelkem, hogy tulajdonképpen az itallapot is ajánlhatná A-tól Z-ig, igent mondanék rá, ami nem túl úrilányos ugyan, de most pont nem vagyok a tartsuk-a-látszatot passzban. - Mesélj, merre jártál? Azt hittem itt leszel, amikor átköltözök. - örültem volna neki az első hónapban. Sokkal jobban ismeri New Yorkot nálam és általa tán könnyebben ismertem volna meg pár embert. - Végig azt hittem, hogy apám törölni fogja az egészet az utolsó pillanatban. - én meg foggal-körömmel ragaszkodtam, hogy de igenis, jó lesz. Csak higgyen bennem egy kicsit.

~ ohgod ~  ★ ~

Már bőven lesüllyedtek hatezer láb alá süllyedünk, mikor végre kitárulkozik előttünk New York éjszakai látképe, a millió fénnyel teli rengeteg, aminek látványa egy kicsit még azokat az embereket is elérzékenyít, akik amúgy már-már otthonuknak érzik a vadon, sötétségbe boruló tájait is a katonaságon belül. Hiába gyakorlatozni mentünk csupán, minduntalanul kiszökik tüdőnkből a fáradt sóhaj, mikor a hátsó futómű csikorgása tudatja velünk, hogy megérkeztünk. A C-130-asal aztán egészen gyorsan megtaláljuk az állóhelyünket a Stewart nemzetközi és katonai repülőtéren, ami New Yorktól nagyjából másfél autóútra található.

Reggel hét óra van, mikor lepapírozunk mindent és végre elhagyjuk a repteret. A kocsim felé haladok, miközben kiveszem repülő üzemmódból a telefonomat és hagyom, hogy az üzenetek kattogó hangjai szétbombázzák a halott agysejtjeimet. Mindegy igazából, úgyis rutinból fogok hazavezetni New Jessey-be, ahol a lakásom van. Néhány üzenetet elolvasok, egy-kettőre reagálok is tömören, azonban Lotte nevéhez érve úgy vagyok vele, hogy megéri az a pár perc az autóban, mielőtt elindulnék.
Látom, hogy online elérhető állapotban van, így hétköznap reggel hét óra után feltételezem amúgy is már kezdődik a napi rutin, úgyhogy bátorkodok felhívni őt ahelyett, hogy üzengetnénk - utóbbira útközben amúgy sem válaszolnék, utána pedig esélyes, hogy bezuhanok az ágyba és helyben elalszok.
- Szia Charlotte! Láttam, írtál. Mikor érsz rá? - Azt tudtam, hogy New Yorkban van már egy ideje, viszont eddig itt az elmúlt időszakban nem tudtunk találkozni, mivel vagy ő nem ért rá, vagy én voltam az államokon kívül. - Esetleg ma este jó lenne neked a lakásomban összefutni? Szívesen megbontanám veled pár a bárszekrényemben sorakozó italt. - Ami fogy, mert azért iszogatom én, de többet kapok, mint ahogy ürülnek ki az alkoholos italok. A francia szavak elnémulása után a motor zaja veszi át a főszerepet a rózsaszín fényekben úszó reptér parkolójában.  

Délután három körül ébredek, a testem üvölti, hogy nem akar felkelni, de nem hallgatok rá. Mostanság nem érzem magam komfortosan a lakásomban, mivel még kavarognak bennem az emlékképek legutóbbi alkalomról, mikor itthon voltam. Kezdenek egyre jobban előtérbe kerülni a konfliktusok köztem és a barátnőm között, három napja pedig kiabálások közepette hagyta el az épületet. Őszintén szólva, még csak azt sem tudhatom, hogy valamikor visszajön-e, mert reálisnak tartom, hogy ez a kapcsolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is fog menni. És a legszörnyűbb ebben az, hogy bár élvezek vele lenni, én istenigazából sosem lettem belé szerelmes. De mindegy is, Lotte érkezése azonban rákényszerít arra, hogy rendet rakjak és eltüntessem a rohanások okozta nem megfelelő helyen levetett gönceimet és a mosogatóban hagyott mosatlan tányért.

Estére még kaját is rendelek az egyik helyi jó minőségű, már-már gourmet étteremből és csak félig Lotte miatt. Valójában egyszerűen csak megkívánta az egészséges, jó minőségű ételeket, viszont semmi kedvem azt öltönyben és nyakkendőben elfogyasztani. Maga a lakásom kelően modern, megvan benne minden, de mégsem túl nagy ahhoz, hogy egyedül elvesszek benne, úgyhogy nem kell sok időnek eltelnie, hogy ajtót nyissak az érkező Lottenak.
- Szia! - Nem jelelmző rám, hogy túlkomplikáljak egy-egy találkozást, hiába vagyok a frania elit nép tagja, mivel mi generációk óta katonacsalád vagyunk, ezt a stílusunk - hacsak nem igénylik - megmaradt földhözragadtnak és realistának. Így hát nem fogok mindenféle magastos szavakkal élni csak, hogy beinvitáljam, hisz tudja, hogy szívesen teszem és örülök, hogy láthatom őt.
- Esik az eső? - nézek a kabátják elvétve rejlő cseppekre. Úgy látszik, ideért a délről érkező esőfelhő, amit mi már tegnap is láttunk, míg Florida felett gyakorlatoztunk. - Ha tényleg vihar lesz, mint amit beharangoztak, akkor nem is baj, hogy nem ülünk be most sehová - mosolyodom el, míg becsukom mögötte az ajtót és udvariasan elveszem tőle a kabátját, hogy felakasszam.
- Érezd otthon magad! - mutatok a nappali felé, ahol oda ül, ahová csak szeretne, azonban mutatóujjammal jelzem, hogy ha gondolja, ne huppanjon le azonnal, előbb döntés elé állítanám. - Viszont, mielőtt helyet foglalnál, mennyire vagy éhes? Rendeltem Jean-Georges-ból, nem tudom, voltál-e már ott, ez egy francia-amerikai étterem és szerintem nagyon jó ízviláguk van. -  Ezen a ponton lehet visszaköszön a elitista hátterem, de inkább én csak úgy mondanám, hogy ma ki akaruk rúgni a hámból. Az asztal felé mutatok - ami egyébként látszik a nappaliból is -, melyen ott díszeleg a lefedett, melegen tartott tál. Mindeközben én a konyhába megyek hogy előpakoljam a meglévő italokat.
- Mit tölthetek? Ha ajánlhatok egyet, születésnapomra kaptam egy nagyon jó roset az egyik gyerekkori barátomtól, akinek Aix-en-Provenceban van szőlőbirtoka. - A régióból származik a családom is, úgyhogy kedves számomra ez a bor is. Otthonos ízeket teremt.

“On ne naît pas avec la haine, mais la peur, c`est primitif. Elle remplit les sens. Tu peux la voir, l`entendre, la goüter, et elle me maintient en vie.”

avec raison