Én nem vagyok egy türelmes ember. Sosem voltam. Ez szerintem túlnyomó többségben a szüleim hibája.. pontosabban anyáé, aki szerint az energiák áramlásainak szabad teret kell biztosítani és mivel minden ezekből épül fel, köztük én.. a lánya is, így konkrétan úgy nevelkedtem akár egy farkaskölyök. Minden épeszű ember első kérdése az, hogy apa miért nem avatkozott közbe erre viszont a válasz mérhetetlenül egyszerű. 25 év házasság után is pontosan annyira szerelmes anyába, mint az első napon, amikor meglátta, így pedig hogyan is szólt volna bele abba, hogy szíve vágyása szerint nevelje a lányukat. Egyébként mindezek ellenére szerintem kifejezetten jól sikerültem, hiszen van munkám, függetlenül élek és egy aránylag normális felnőtt ember lett belőlem. Fogjuk rá. Az én koromban teljesen elfogadható az, hogy mérsékelten ittasan táncolok Manhattan egyik klubjában egy falatnyi, szűk fekete ruhában a hátam mögött hagyja a hét nehézségeit. Sosem mozdulok ki egyedül, hiszen a lányoknak manapság ez már egy kifejezetten veszélyes húzás lenne, viszont azt kell mondjam, hogy Grace egyre kevésbé alkalmas arra, hogy betöltse a kísérő szerepét, hiszen legalább 10 perce elveszítettem az emberek között és amikor utoljára láttam egy srác nyelve a szájában volt. Bassza meg.
Ennyitől azonban nem éreztem azt, hogy le kellene fújnom az estét, egyszerűen csak jobban kellett figyelnem a közvetlen környezetemre, hiszen nem volt lehetőségem senkivel sem leellenőriztetni, hogy hogyan néz ki éppen az aktuális pasi, akinek a keze körém fonódik. A mai este sokadik próbálkozója lép mögém a testemet a sajátjához kényszerítve, ami már alapból nálam képes kibaszni a biztosítékot, hát még amikor röpke 2,5 másodperc alatt olyan helyekre vándorol a keze ahol semmi dolga sincs. Ellépve tőle fordulok egyet, hogy legalább lecsekkoljam, de mivel nem rendelkezik olyan adottságokkal, hogy egy ilyen jellegű tapintatlanságot elnézzek neki így már intek is, hogy jelezzem.. köszi, de ez ennyi volt.
Vagy a felfogásával vagy a véralkohol szintjével lehet igencsak komoly problémája, de látványosan nem akarja venni a lapot ahogy felém mozdul én pedig már surranok is át az emberek között remélve, hogy egy kis egérutat nyerhetek a pultig, ahol a legrosszabb esetben tudom jelezni a pultosoknak, hogy valamelyik biztonsági gorillát mozdítsák meg a nyugalmam érdekében. Ahogy a pultnak támaszkodok félkézzel hátrapillantok, hogy a lelkes udvarlóm vajon bírta-e a tempót. Megkönnyebbülve sóhajtok egyet hátratúrva szőke tincseimet és inkább kérek magamnak vodkát a nagy ijedtség leöblítésére valamint bátorság gyűjtésre, hogy ne adjam fel itt ebben a pillanatban az estét. Az alkohol könnyen csúszik.. rutin meg az évek köszi szépen.. de amint a poharam alja koppan a pulton már rá is kell jönnöm, hogy borzasztóan korai volt még az örömöm.
-Meghívjalak?-a hangot pedig egyből tapadós kezek is követnek. Kicsit bánom, hogy máris elfogyasztottam az italomat, mert most nagyon szívesen az arcába önteném, hogy tényleg ennyire nem bírja felfogni a visszautasítást.
-Ember! Nem. Vedd le rólam a kezedet, mert Isten a tanúm, hogy közel sem vagyok olyan kis édes mint amilyennek tűnök és boldogan feltörlöm veled a padlót, ha a szép szóból nem értesz.-165 centi vagyok, de ez még sosem akadályozott meg abban, hogy úgy védjem magam, mintha legalább akkorára nőttem volna és úgy ütnék, mint Muhammad Ali.
-Csak egy italra..-fhu baszki. Most már tényleg egy erőteljesebbet taszítok rajta, hogy csináljak egy kis távolságot kettőnk között és legalább a kezei lekerüljenek rólam.
-Nemet mondtam.-most sikerül olyan hangerőt megütnöm, hogy több fej is fordul az irányunkba és pontosan ez volt a célom, hiszen így van egy kis esélyem arra, hogy ezt a harcot nem kell majd megvívnom vagy nem engem dobnak majd ki, ha esetleg tényleg meg kell majd védenem magamat.
-Ribanc..-szinte kiköpi a szót miközben tesz még egy lépést felém.. remélem mindenki érzi, hogy hol volt a logikai bukfenc a gondolatmenete és a jelző kiválasztása között.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

Sokaknak szent meggyőződése, hogy az emberi élet legszebb időszaka a gyerekkor. A kezdetek mindig nagy hatással vannak az életünkre. Új élmények, minden rózsaszín meg habos-babos… és pont emiatt én baszok bele az összes ájtatos dumába, a boldog gyerekkorba és egyéb ostoba magasztos dicsőítő gondolatba. Faszság! Emiatt sokkal inkább Nancyvel értek egyet, mint a többséggel: ő azt vallja, hogy a gyerekkor egy olyan időszak, amit az ember egész azt követő életében próbál kiheverni. Nehéz kölyökkorom volt. Már az árvaházban is akadtak problémáim, és kizárólag a bátyámnak köszönhetem, hogy fogjuk rá, volt még lehetőségem ahhoz, hogy szép emlékeim is megmaradjanak abból a néhány évből… legalábbis abból, amire már… vagy még, képes vagyok egyáltalán emlékezni. Már családnál voltam, de barátok híján számkivetett voltam az iskolában is. Mindig én voltam a furcsa kölyök, a meg nem értett, ide-oda lökdösött maradék, akivel senki nem akart játszani, beszélgetni, nem akartak mellé ülni az órán és eszükbe se jutott közösködni. Pedig Isten lássa lelkemet, a magam módján egészen jó fej kiskölyök voltam, ráadásul még aranyos is. Nem volt különösebb oka annak, hogy szekáljanak, nem volt szódásszifon szemüvegem, nem voltak elálló füleim, szeplőim vagy nem voltam olyan kövér, hogy amiatt láttam volna kárát a baráti szocializációnak. Egyszerűen csak más voltam. Mikor pedig úgy tűnt, hogy végre nyitni kezdenek irányomba és már nem volt újdonság, hogy X idő után egy fővel nőtt az osztály létszáma, minden borult, amint valahogy kiderült, hogy örökbefogadott gyerek vagyok. Ekkor ébredtem rá, hogy a gyerekek gonoszok és az ember alapvetően, mind-mind kivétel nélkül rossz. Csak és kizárólag abból élünk, hogy a másiktól valamit elvegyünk, hogy lealjasítsuk, hogy tönkre tegyük, beletiporjunk az önbecsülésébe. Ilyenek vagyunk mind és hiába tartanék szentbeszédet erről, hiába próbálnám én, pont én, aki ezen keresztül ment, aki éveken át vergődött és próbálkozott emberi kapcsolatokra szert tenni ezen változtatni, végeredményében én is ilyen lettem. Nap, nap után fájdalmat okozok Nancynek, amiért nem hívom fel, nem beszélgetek vele telefonon, mint ahogy azt egy jó… anyával illik. Voltaképp… nem is tartom őt az anyámnak, csak egy kedves nőnek, aki felnevelt, etetett és öltöztetett. Ki kellett volna, hogy alakuljon egy egészséges anya-fia kapcsolat közöttünk, nem? Lehet. De elbaszott egy tuskó vagyok, mondtam már? Pont annyira, mint az a vadbarom, aki nem ért a szép szóból, hiába adja a csaj a tudtára, hogy köszönte szépen, nem kér belőle…
- Már megint kezdi.
- Hagyd, ennek sosem elég, tök mindegy, hányszor verik be a képét. Majd kirakják a szűrét – egy emberként mordulnak fel, miközben Drake egy újabb cigitekercsen ügyködik, ami a nap folyamán, ha jól számoltam már a hetvenedik szál, amit elkészített. Ügyesbajos, precíz mozdulatokkal, majdhogy tökéletes, piacon is eladható szálakat teker velem ellentétben, aki páratlan türelmetlenséggel összegányolom őket girbegurbára, és boldog lehetek, hogy a következő néhány óra adagját letudtam. Legalább már tudom, hol kell smúzolnom egy-két...sok szálért.
Még egyszer horkantva összenéznek, majd újra a telefonjukba feledkezve igyekeznek kizárni a külvilág zaját, míg el nem érkezik az „ő idejük”.
Ez a két tökfejű – a másik kettőről csak azért nem ejtek szót, mert viszonylag frissek és még nem letisztázott, hogy mennyire képesek elviselni engem – tartozik azon kevesek közé, akikkel évek óta, már a gimi kezdete óta egymás oldalán állunk változatlan felállásban. Ha volt is közöttünk nézeteltérés az is csak ideig-óráig tartott és általában valamelyik csajon martunk össze, esetleg azon, hogy ki tartozik a másiknak és hány szál bagóval. Ők húztak ki a már-már nyakig érő, fullasztó szarból, és egyedül ők voltak olyan eszementek, hogy leálljanak komolyabban is zenélni velem. Néha mégis annyira idegesítő és nemtörődöm balfaszok, hogy szívem szerint az asztalba verném azt az ostoba nagy fejüket.
Szememet forgatva vetem hátra a fejemet az ezeréves kivénhedt bőrkárpitozású kanapén, majd ércesen fújva ki a levegőt, Troy vállába kapaszkodva tolom fel magam róla. – Ti csak ücsörögjetek, ne is zavartassátok magatokat. Vigyáznál erre? – Nyomom az egyik kölyök kezébe a füstölgő cigarettát.
- Mit… Ricky, nem kellene balhézni! Nem ezért vagyunk itt…
- Komplexusai lesznek szerencsétlennek miattad, már nem tud hova menni, mert mindenhonnan kirakatod.
- Hát akkor most ideje elérni, hogy magától távozzon – sziszegem aljas vigyorral, és bakancsom határozott dobbanásaival indulok a tömeg felé. Mit is mondtam? Én se vagyok különb?... attól függ, honnan nézzük.
Még a közelükben se járok, mikor a tekintete találkozik az enyémmel. Mintha megállna benne az ütő, fejét lassan emeli meg és csak akkor állapodik meg rajtam ténylegesen, mikor már a kiszemeltje háta mögött ácsorgok és eljut a tudatáig, hogy mi következik. Mellkasomon karba tett kezekkel, ciccentve rázom meg a fejem és a világ minden undorát egy lesajnáló pillantásban egyesítem.
- Tudod, Connor – nyomom meg a nevét – legjobb tudomásom szerint a nem, az nemet jelent. Ha gondolod nagyon szívesen mutatok neked egy-két ribancot, aki minden ellenkezés nélkül a lábaid elé vetné magát, csak kérned kell! Nem kell ehhez másokat zaklatnod… vagy még nagyobb balfaszt csinálni magadból, mint amekkora vagy.
- Nem kéne… - kezdi, s újabb tétova mozdulatot tesz a lány felé. Mintha egy pillanatra elbizonytalanodott volna, de mégis kitart amellett, hogy megszerzi magának a kis szöszkét.
- Nem kéne mit? – Dörrenek, majd magam mögé húzom a lányt két lépéssel tudva le az „én-Connor” távolságot. Csak ekkor ütközik ki a magasságbeli különbségünk, – és persze a méretes, itt-ott szegecses bőrdzsekinek hála – ami valamelyest feledteti a tényt, hogy súlyban valószínűleg egy húszassal még így is felettem áll. De sajnos ő lépett be egy olyan territóriumba, amit egy másik kan már körbehugyozott… - Nagyon gyorsan húzd el innen a beled! Máshol bomlaszd a hangulatot, ne itt – sziszegem. Kékjeim valószínűleg szikrát szórnak, mintha meginogni látszana az a rohadt nagy önbizalma.
- Uraim? – Jelenik meg az egyik „security” pólós ipse. – Ezt elintézhetnétek odakint.
- Már menni készül – jelentem ki, és valószínűleg csak annak köszönhetem én magam is, hogy nem fogok repülni a másikkal együtt, hogy volt szerencséje felmérni a helyzetet. Még vet egy gyilkos pillantást a lány felé, mire próbálok úgy mozdulni, hogy ne lásson belőle sokat.
Megvárom, míg távolabb hessegetik, csak azután fordulok sarkon. Fél szemmel látom, ahogy Drake és a többiek a nyakukat nyújtogatva próbálják felmérni, hogy jöjjenek vagy megoldom, de azzal, hogy a lány felé pillantok, mintha elveszítenék az érdeklődésüket is: ma nem lesz bunyó. Francba.
- Nem tudom, hogy ostobának, merésznek vagy bátornak gondoljalak, hogy így… - mérem őt végig kíváncsian – ide mertél jönni egyedül – hiába a határozott hangnem, a korábbi szigornak és agressziónak már nyoma sincs benne.

Hogy mi történt az én drága, hőn szeretett szerencsémmel? Azt én is borzasztóan szeretném tudni. Úgy tűnik a mázlifaktorom igencsak kimerülőben van, hiszen mostanában mást sem teszek csak lépten nyomon mindenre rábaszok ha kell ha nem. Ez korábban sosem volt jellemző rám. Most már a jelek szerint szét sem csaphatom magam teljes lelki nyugalommal, hiszen Grace hiányában szabad prédává válok és most még a 'falka' nyújtotta védelemre sem hagyatkozhatok. Talán itt lenne az ideje kicsit újra értékelnem az emberi kapcsolataimat, hiszen az én drága kolléganőm úgy tűnik nem annyira érzi ezt a barátnői összetartás dolgot annak ellenére, hogy ez már nem az első közös esténk.
Mondjuk annak a lehetőségét sem vetném el, hogy egyszerűen én vagyok érzékenyebb az ilyen dolgokra az elmúlt időszak hatására. Nem akartam anyuka lenni, de készen álltam gondját viselni a tetteim következményének. Az az igazság, hogy a minimális megkönnyebbülés mellett valahol rettenetesen szenvedek folyamatosan ostorozva magamat, hogy valamiért nem voltam alkalmas erre az egészre. Az ilyen estéken pedig egyszerűen másra sem vágyok csak arra, hogy fesztelenül kikapcsolódjak és megfeledkezzek mindenről, ami egyébként a lakásom magányában kínozna. Voltak esték amikor konkrétan nem bírtam aludni. Csak feküdtem jóformán mozdulatlanul és bámultam a sötétségbe várva, hogy egyszerűen maga alá gyűrjön a fáradtság, mégis sokszor azt éreztem, hogy éppen az tart ébren.
Ilyenkor igyekszem addig táncolni és inni, hogy a hétvégém nagyja azzal menjen el, hogy próbálok rehabilitálódni, mert az egész testemben nem marad semmi más, csak egy minden átjáró zsibbadás. Kifelé nem mutatok ebből a harcból semmit. Táncolok, nevetek, koccintok, szexelek, mintha semmi nem történt volna, hiszen nem akarok beszélni róla, így az egészet a fiatal boldogság mázába burkolom jó vastagon, hogy senkiben még csak fel se merüljön a kérdés 'vajon mi történik a felszín alatt?'. Még közel sem ittam eleget ahhoz, hogy jól viseljem egy idegen lelkes közeledését. Általában bőven elegendő szokott lenni, hogy odébb állok, de a jelek szerint nem ma este. Említettem már a fogyatkozó szerencsémet ugye?
Éppen csak egy lélegzetvételnyi pihenőt kapok mielőtt a kéretlen udvarlás folytatódik, de ezt már képtelen vagyok olyan türelemmel viselni, mint a korábbi próbálkozást, hiszen ami sok az sok, de a jelek szerint ő nem az a kategória, akit vissza tudok tántorítani azzal, hogy felemelem a hangomat. Sőt.. mintha csak kedvet kapna egészen addig, amíg valaki más közbe nem avatkozik. Kérdőn emelem feljebb a szemöldökeimet miközben a szemeibe költöző rémület forrását keresem és jóval feljebb kell emelnem az államat, hogy az újonnan érkező arcát jobban fel tudjam mérni. Az ajkamba kell harapnom, hogy elfojtsak egy mosolyt, ami nagyon kikívánkozik a szavai hallatán közben lopva arra a gyökérre, akarom mondani ezek szerint Connorra pillantok, aki még mindig nem tudja eldönteni, hogy mi lenne a jó döntés, pedig szerintem itt nem maradt több kérdés. Legnagyobb meglepetésemre azonban TÉNYLEG eljátszik a gondolattal, hogy itt még van helye bármilyen jellegű baszakodásnak vagy erősködésnek. Ember?! Vak vagy? Nem látod mekkora a csávó? Óriás hiába nem olyan masszív, de biztos vagyok benne, hogy ha meglendíti a lábával akkor jövőhét keddig fog repülni.
Néhány másodperc leforgása alatt eszkalálódik még egy fokkal a helyzet én pedig gyakorlatilag olyan gyorsan kerülök a háta mögé, hogy egy rövid pillanat erejéig azt sem tudom, hogy ki és mikor rakott oda ráadásul rossz irányba is vagyok arccal. Mi a fasz?
Végül sarkon fordulok, hogy Óriás hátával találjam szembe magam. Amit megtanultam az évek alatt az az, hogy ez a momentum, amikor kurvára nem szabad közbeavatkozni vagy erősködni, ha az ember lánynak született, így türelmesen összefonva a karjaimat magam előtt hátrálok 2 lépést, hogy biztos ne legyek útban ha valaki felemeli végül az öklét. Erre azonban nem marad idejük, hiszen a biztonságiak felébrednek álmukból és megérkeznek... pont időben barmok...
Connor fiúnak még van képe rám mereszteni a szemét mire már tényleg megfordul a fejemben, hogy valamit utána hajítok, de az Óriásnak a tarkóján is szeme van és elém lép, így nem marad más lehetőségem csak az, hogy a középső ujjamat feltartom jó magasra remélve, hogy még látja miközben kitessékelik. Faszkalap.
A torkomat megköszörülve támasztom a hátamat a pultnak és máris érdeklődve pillantok felfelé a megmentőm pofijára amikor felém fordul. Nehezen tudom eldönteni, hogy sértésnek vagy bóknak szánja a megjegyzését, de az biztos, hogy akaratlanul is kibukik belőlem egy nevetés.
-Nos.. azt hiszem talán az összes együtt.-vonom meg a vállaimat.
-Egyébként nem egyedül jöttem, úgyhogy talán az ostobát le is húzhatjuk a listáról, helyette feltehetjük a szerencsétlent, mert pont azzal a barátnőmmel mászkálok aki hajlamos eltűnni a francba miután jobb szórakozásra talált valakinek a szájában.-már éppen a pult felé fordulok amikor újonnan két kéz fonódok körém.
-Lumie! Kell segítség?-kérdezi az Óriásomra pillantva.
-Lófaszt. Azzal elkéstél. Ő mentett ki a szarból, pedig neked kellett volna, úgyhogy ahelyett, hogy itt gonoszkodsz köszönd meg neki szépen... ja tényleg. Még én se köszöntem meg. Köszönöm!-emelem a tekintetemet a mondókám felénél Grace-ről újra felfelé a magasban lévő szempárra.
-Kösz, kösz.-biccent a srácnak majd ismét felém fordul.-Adsz egy húszast taxira?
-Te mekkora egy pofátlan dög vagy..-sóhajtok és a kis táskámból előhalászom a pénzt, hogy a tenyerébe csúsztassam.
-Jó légy.-int egyet miután egy pillanatra az ajkait az arcomhoz nyomta.
-Baszd meg.-morgok egyet az orrom alatt a kezemmel megdörzsölve a helyét hiszen biztos vagyok benne, hogy rajtam hagyta a rúzsnyomát.
-Látod? Meg vagyok áldva?-pillantok megint az Óriásra. Jut eszembe...
-Lumienne Earshaw. De azoknak akik legalább egyszer megmentették a seggemet csak Lumie. Mire hívhatlak meg hálából?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

Méla undorral és egyre paprikásabb hangulattal figyelem Connor eredménytelennek tűnő potyáját, miközben újabb nőfogó hadjáratra indul a jókora tömeg befogadására alkalmas patinás objektumban. Micsoda finom megfogalmazás… Nem fogja beérni akárkivel: mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy a legmutatósabb pipiket hessegesse össze magának a tyúkólba egy kis álszerelmi légyottra, és soha egyetlen pillanatra nem tántorította vissza még az se, ha valaki határozottan beintett neki. Kíváncsi vagyok a szöszire, hogy meddig fogja tartani magát a visszautasításhoz: addig szokása próbálkozni, míg ki nem köt valamelyik mellékhelyiségben az éppen aktuálisan megkívánt babácskájával. Elkeserítő, hogy egyeseknek a nem, az egyet jelent azzal, hogy „próbáld máshogy!”.
Máskor talán komikusnak ítélném a lerendezett macska-egér harcot, most mégis a szánalom és a harag, legfőképp az undor az, ami elkezd fortyogni bennem. Tőlem akkor és ott rontja a levegőt, ahol akarja, és ahol én nem vagyok ott, kíméljen meg a pofájának látványától, és különben is, ahol én tiszteletemet teszem, ott az esetek többségében fellépőként vagyok jelen. Márpedig nincs az az Isten, aki rajtam kívül tönkre baszhatja az ilyen estéket, úgyhogy három perce van csupán nem több, hogy visszavonulót fújjon magától, máskülönben én bírom őt jobb belátásra.
Egy-egy mozdulatánál a kezeim egy pillanatra ökölbe szorulnak - már csak két perc - és csak akkor engednek el, mikor érzem a tenyerembe vájó körmeimet, bőrömön pedig a cigarettából pergő forró hamut. Azt hiszem végérvényesen kijelenthetem, hogy ez a díszfasz lett az én mumusom… Édes Istenem, hogy még ebből is a létező legszarabb jutott, valami egészen kriminális. De komolyan, ilyen pofa nincs még egy a földön! Márpedig, ha én nem tudom eldönteni, hogy rúgjam vagy üssem, ott már komoly gondok vannak.
Szemem sarkából látom, hogy a többieket messze jobban érdekli és annál jobban aggasztja az én általam produkált reakciók valahánya, mint Connor-é, és a legszarabb az egészben, hogy engem is… semmi jóra nem vezet egy közöttünk élesedő feszültség azt követően, hogy legutóbb se távoztunk a „tett helyszínéről” baráti körülmények között… Arról az éjjelről pedig azóta se beszélünk. Senki.
Egy...
„- Hagyd, ennek sosem elég, tök mindegy, hányszor verik be a képét. Majd kirakják a szűrét” – fejemben Troy szavainak visszhangjával, teljes erőbedobással töröm magam előtt az utat, hogy az élőzenére ugráló és vonagló tömeget még az előtt magam mögé utasítsam, hogy megint elszabadulna a pokol Connor, és egy magának kiszemelt, de nehéz prédának bizonyuló cicababája miatt. Te idióta barom, legalább egyszer az életben próbálj meg emberként viselkedni! Nem… ! Ha valamit, akkor ezt soha nem fogom hagyni. Sokkal több és annál kellemetlenebb szitut kellett már miatta átvészelnem és túl sok van a rovásán ahhoz, hogy egyszerűen csak legyintsek anélkül, hogy beleártanám magam mások ügyes-bajos dolgába. Félreértés ne essék, kurvára nem érdekel, hogy mit csinál és azt is kivel csinálja. Senkinek nem vagyok a gyámja vagy a védelmezője, oldja meg maga. Sikítson, üvöltsön, vagy szimplán legyen annyi esze, hogy nem jár ilyen helyre jóformán semmit nem takaró göncökben. Nem mintha ellenemre lenne… Csakugyan eljutottunk azokba a szégyenletes időkbe, hogy egy nő soha nem lehet biztonságban… még mellettem se, hiába, hogy az imént látszólag az ő érdekében vetettem véget egy igencsak kellemetlen végkimenetelűnek ígérkező balhénak. Jó volt az az én érdekemnek is… glóriám továbbra sincs.
Felvont szemöldökkel, leheletnyit talán lesajnáló pillantással fürkészem az arcát.
- Szerencsétlen? Maradjunk az ostobánál, ha mindig egy ilyen bigétől várod a megváltást. Biztos vagyok benne, hogy ezt a balfaszt is irányba állította volna – van a hangomban némi szarkazmus és megvetés, amit akár neki, de a kedves kis barátnőjének is címezhetek, de inkább általánosságban beszélek, mint személyeskednék. Pasiként se véletlenül járunk többen, jó az, ha van mellettünk-mögöttünk valaki, ha beütne a krach, nem véletlen nyújtogatják azok is olyan extra lelkesedéssel a nyakukat a kis hadiszállásukon. Ha ütök vagy ütnek akkor jönnének. Mondhatnánk, hogy milyen undorító egy romlott világ ez, hogy már nem járhat el az ember egymagában – akár – szórakozni se, de végtére is, mi tettük ilyenné. – Ezek szerint te nem vagy vevő hasonló szórakozásokra… - a folytatás kimerült egy horkantásban és egy elégedetlen, rosszalló grimaszban a másik megjelenésével.
- Aha – hát apám, egészséges egy „szívesen” lett ez. – Csak nem szeretem, ha valaki szabotálja a melómat vagy az én vadászterületemen portyázik – két kezem kevés lenne, ha összeszámolnám, hány alkalommal mondott csődöt Connor miatt egy-egy esténk a srácokkal, és még az előtt oszlatni kellett a tömeget, hogy bármi elkezdődött volna.
Szórakoztassátok egymást, én itt sem… már épp sarkon fordulnék, hogy miként érkeztem úgy távozzak is, a kis szöszkét úgyis megjegyzem, talán még meg is keresem magamnak az este folyamán, de csak szóval tart. Unottan könyökölök mellé a pultra, tekintetemmel az amögött álló srácnak jelezve a kívánságomat. Ujjaimból V-betűt formálok jelezve, hogy egyből kettőt.
- Minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak – az enyémek már rég elveszítették az érdeklődésüket. A cigarettasodrást felváltotta a gitárhúrozás, és minden bizonnyal messze izgalmasabb beszédtémát találtak, minthogy velem lennének elfoglalva. Majd, ha kedvem tartja, úgyis csatlakozok. És ezt tudják is.
- Ricky – se családnév, se ennél komolyabb. Mert minek? Az előttünk elkészülő két ital apró üvegpohara élesen koppan az asztalon: egy előtte, egy előttem. Szemtelen képpel biccentek az alkoholok felé. – Ezt Connor küldi bocsánata jeléül a tahó viselkedése miatt – na még mit nem. Arról viszont nem kell tudnia, hogy mit iratok a „számlájára”. Úgyse emlékszik soha arra, hogy mennyit ivott, vagy mennyit perkált az éjszakák végeztével. Ha elfogadja, belekapaszkodok az enyémbe, s az övéhez koccintva leküldöm.
- És mond csak… Lumie? – Ajkaimat beszívva szabadítom meg azokat is a keserű, maró itókától, kékjeimet ez idő alatt egy pillanatra se veszem le az arcáról. – Most, hogy a bűbájos, lelkiismeret gyöngye barátnőd megpattant és eltaxizza a pénzedet, nincs itt, mint védelmező őrangyalod, mihez kezdesz egymagadban?  

Komoly fejfájást okoz nekem jó néhány másodpercig, hogy szavai hallatán végül őt pofozzam-e fel vagy a bugyimat vágjam hozzá, hiszen harcot vív bennem a kettősség miszerint nekem aztán kurvára ne mondja meg senki, hogy mi okos döntés és mi nem... miközben a másik másik énem már sikoltozik örömében és izgalmában, hogy egy férfi megpróbál helyretenni, mindezt olyan mérhetetlen közönybe csomagolva, mintha nem az előbb mentette volna ki a kis seggemet. Mondjuk vagyok benne, hogy az előző jelenet inkább szólt egy komolyabb múlttal rendelkező faszméregetésről, mint egy nő védelméről.
-Én abszolút nem várom senkitől sem a megoldást. Nagylány vagyok, így vagy úgy, de mindig megoldottam a hasonló helyzeteket. Nem ez az első rodeóm, se az első lelkes próbálkozóm, aki nem érti amikor egy nő visszautasítja. Ettől függetlenül nem fogom hagyni, hogy bárki befolyásoljon abban, hogy mit veszek fel, hogyan táncolok és miként szórakozom. A seggemet a saját felelősségemre raktam ki ma is, de meg is tudom védeni. Csak te ma gyorsabb voltál.-az esélyt mindig meg kell adni, hogy nő létemre legalább az öklömet ne kelljen használnom. Apa egyébként gondos munkát végzett, hiszen ha abban nem is állta útját anyámnak, hogy teljesen szabad szellemben neveljen legalább arra felkészített, hogy bármilyen helyzetben biztonságban érezzem magam. Tudom, hogy hogyan nyerjek annyi időt és teret egy szorult helyzetben, hogy legalább meg tudjak lépni.
-Dehogynem. Nagyon is. Csak a mai estére nem volt még meg az ízlésemnek megfelelő jelentkező, akármennyire is lelkes volt néhány.-biccentek egyet az ajtó irányába, amelyen nem is olyan rég kikísérték a biztonságiak az egyik ilyen említett személyt. Nem is tudom mikor feltételezték rólam utoljára, hogy én ilyen dolgokra ne lennék nyitott. Igazából másom sincs, csak futó alkalmi kapcsolataim. Bár tény, hogy amióta visszakerültem az éjszakai életbe még nem bírtam senkivel sem lefeküdni, ezt azonban nem a magam számlájára írom fel, egyszerűen most egy kicsit nehezebb megmozdítani a fantáziámat, de helloszia Óriás.. valami azt hiszem történik a fejemben.
-Ezek szerint pont kifogtam az alfa hímet?-pillantok rá az ajkamat megnedvesítve. Igazából ha Grace nem éppen lelépni készülne azt hiszem pont a vadászterületes megszólalás után én küldeném el, hogy keressen magának valami elfoglaltságot, mert én már megtaláltam a sajátomat, így igazából nem is akadékoskodok csak gyorsan szabadulok meg a barátnőmtől mielőtt még az Óriás visszavonulót fújhatna. Most még az sem érdekel különösebben, hogy ez nekem pénzbe kerül csak húzzon már innen az én drága csodálatos barátnőm.
-Csak annyi a különbség a kettő között, hogy őt hajlandó vagyok elviselni.-pillantok a lány után.
Ahogy nevet is kapok az Óriástól mosolyra húzom az ajkaimat és valami végre megmozdul bennem, amit hetek óta hiányoltam magamból. Vadászösztön? Szexuális érdeklődés? Hívja mindenki annak aminek csak akarja, de az biztos, hogy számomra most vált igazán érdekessé az este. Igazából azon már jóformán meg sem tudok lepődni, hogy pont egy olyan pasi hozza ezt ki belőlem, akit mások elkerülnének a belőle áradó kedvesség miatt. Nekem viszont kifejezetten bejön ez a fajta nyíltság. Nem hinti meg porcukorral a véleményét és a mondanivalóját, hanem ahogy éppen jól esik neki úgy mondja ki.
-Milyen rendes ez a fiú. Ja nem.-nevetek egyet megforgatva a szemeimet. Ennyi jóvátétel mondjuk tényleg jár tőle akár tud róla akár nem, ha már az előző italomba bezavart, ingyen piára pedig természetesen nem mondhatok nemet.
Koccintunk és hozzá hasonlóan minden egyéb nélkül tüntetem el a pohár tartalmát. Éppen csak egy pillanatra rándul meg a szám szeglete a keserű íztől.
Ahogy kiejti a nevemet jóleső borzongás fut végig a gerincem mentén, mégis úgy nézek fel azokba az igéző kék szemekbe mintha semmi ilyesmi nem történt volna a testemmel. Kérdésére angyalian ártatlan mosolyra húzom az ajkaimat, ami valószínűleg könyörög a megrontásért, főleg egy ilyen kaliberű pasi szemében.
-Egymagamban semmihez sem tervezek kezdeni. Veled ellenben lennének ötleteim.-vonom meg a vállaimat közelebb lépve hozzá és nem vagyok rest kihasználni minden egyes tündéri vonásomat, amitől bájosnak vagy éppen kedvesnek tűnök. A sors iróniája, hogy az én tékozló lelkemet egy ilyen külsőbe csomagolta, hiszen akik nem ismernek sosem azt várják, hogy olyasmi jöjjön ki a számon, hogy...
-Te már megjelölted a területet és csak nem engeded el, amibe már beleharaptál..-férfi legyen a talpán, aki az előző bemutató után a közelembe merne jönni, hiszen az nincs a homlokomra írva, hogy egyébként semmi köze nincs hozzám. Egy ilyen védéssel gyakorlatilag már félig maga alá is rakott bárki fejében, aki ezt most végignézte, szóval valamelyest meg vagyok lőve, na nem mintha akár egyetlen másodpercig is panaszkodni szeretnék.
-Az erősebbek kutya baszik, Ricky. Az erődemonstráció már megvolt.-a kezem először a hasára simul majd onnan felfelé a mellkasára csúszik.
-Szóóóóval a kérdés inkább az, hogy Te szeretnél-e valamit kezdeni velem.-a tekintetem nem ereszti az övét és finoman meg is veregetem a mellkasát néhányszor mielőtt elindulok a táncolók irányába, hogy nyugodtan gondolkozzon akar-e élni a lehetőséggel.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

Szemöldököm minden egyes szavával egyre feljebb és feljebb kúszik a homlokomon, szám szegletében az elégedettséggel kunkorodó mosolyomat viszont csak nagy nehézségek árán, szigorú önmegtartóztatással tudom magamban tartani… bár biztos vagyok benne, hogy ezúton, ha csak egy pillanat erejéig is, de lehullott a közönyösségemet és szigoromat fedő lepel. Kurva nagy mázlista vagy te, Simmons! Tetszik. Rohadtul tetszik.
Flegma szemforgatással horkantok egyet. – Minden az én hibám – dünnyögöm benedvesítve az ajkaimat, majd kézfejemet az orrom alá érintve, némi „időt kérve” foglalom össze és emésztem meg a hallottakat. - Tehát értsem úgy, hogy én vagyok az oka annak, hogy nem tudtál kiteljesedni és lepattintani őt magadról. De most, hogy mondod, tényleg nem fair tőlem, hogy megfosztottalak egy remek lehetőségtől – nyomom meg a remek szót. – Messziről nézve már ez is egészen látványos jelenet volt, le a kalappal. De hidd el, itt nem ért volna túl sokat a próbálkozásod – csak bízni tudok benne, hogy érzi a hangomban csengő fenyegető élt és a burkolt célzást: menekülj, ha őt látod! Erőszaktevőkre nem adunk. - Amúgy félre ne érts, nekem nincs ellenemre… ez – nézek végig rajta kicsit talán pofátlanabbul a kelleténél, de ügyelek arra, hogy ne vetkőztessem le a puszta méregetéssel. Sőt, ha már itt tartunk, lehetett volna még merészebb is, de ez már gusztus dolga.
- Nem? – elismerésem, cicus. – Jogos, hogy a francba ne válogathatnál ilyen felhozatalnál – lendítem körbe a karomat, - figyelve azért, hogy ne fejezzek le vele senkit - utalva a nők százainak ízlésére elegendő faszira. Van itt alacsony, magas, normális… izmos, karcsú, filigrán, köpcös… szőke, vörös, barna, fekete de még kopasz is. Van, aki farmerban tolja, más tréningben, mintha otthon lenne, fejébe húzva egy csöves sapkát vagy kapucnit, mert kell az, nyilván nem ezer fok van bent a pára miatt. Vannak rockerek talpig feketében és bőrben. Kinek mi a kedvére való, lehet válogatni. – Ijesztően kényes az ízlésed akkor. Volt már egy-két olyan nagy kutya a társaságodban az elmúlt bő fél órában, akiknek a legtöbb nő képtelen, vagy hivatalból nem is akar nemet mondani – somolyogva a méretes helyiség egy távolabbi pontja felé biccentek, ahol a srácok szépen lassan zsizsegni kezdenek, többször is felém pillantva, hogy lassan szedhetném én is magamat, mert dolog van. Jól van már, jól van már, csihadjatok! A lánynak mégis arra teszek utalást, hogy onnan bőven volt lehetőségem végig nézni a legtöbb ergya próbálkozást, amivel fel akarták őt felszedni.
Mozdulatát látva ahogy megnyalja a száját, akaratlanul is elfordítom a tekintetemet, nehogy meglóduljon a fantáziám. Gúnyos vigyoromat viszont nem rejtem el.
- Tehát a kényes ízlésed egy alfahímért kiált – biccentgetek. – El kell keserítselek, Szépségem – közelebb hajolva hozzá, jelentőségteljes pillantással az ajtó felé bökök. – Az alfahímed most távozott a sebeit nyalogatva – egészen közelről fürkészem a kedves, babás vonásait. Hogy a francba kaphatott ilyen testet a Sátán asszonya? – De nem. Ki kell ábrándítsalak, nem vagyok alfahím, csak húzzon a vérbe, keressen máshol szórakozási lehetőséget – dőlök neki háttal a pultnak. Nem pusziért vagyok ma itt, és ismeretes, hogy ha valaki, akkor ő képes elérni, hogy hamar egy rendőrökkel teli razzia helyszínévé váljon a hely. Az meg kell a búbánatos kisfaszomnak, de nekem aztán nem.
Elismerően bólintok. – A hajlandóság már valami – valami, de semmi esetre se életbiztosítás vagy pozitív értelembe vett elfogadás. Ha én csak hajlandó lennék elfogadni a srácok bármelyikét is magam mellett, már nem lennének.
- Ó, egy angyal… ha pia osztogatásról van szó – vigyorogva koccintok vele, majd tudom le a tömény, keserű alkoholt. Nem ez az első alkalom, hogy más számlájára iszok, vagy hívok meg valakit annak tudta nélkül. De ez a minimum, tekintettel Connor hosszú, irányomba törlesztendő bűnlajstromára. Nem, mintha nekem nem lenne olyanom, de az most mellékes.
- Velem? – Kérdezek vissza. – Miből gondolod, hogy jó parti vagyok? – A mögöttem ácsorgó pultos gyerek felől furcsa, nevetésszerű horkantás érkezik, bár inkább tűnik egy pillanatra turházásnak, de a vállam felett hátra lesve látom a szája szélében megbújó szemtelen vigyort. Csak azután rendezi a vonásait, de azt sietősen, mikor összeakad a tekintetünk.
Fejemet ingatva, tekintetemet le se véve a lányról hallgatom végig a megállapítását, miközben búg, dorombol és egyre... közeledik. Ne csináld! Most kéne abbahagynod... Simító mozdulatát érdeklődéssel, mégis kínkeserves önmegtartóztatást gyakorolva követem végig. De nagyon tudja...
Nem kap választ… egyelőre nem, csak hagyom, hogy a tömeg felé induljon, legapróbb mozdulatával is engem csalogatva. Kibaszott nehezen állom meg, hogy ne kapjak utána.
- Rohadt sok mindent tudnék veled kezdeni! - Dünnyögöm a kettőnk között kialakult üres térbe, hiába, hogy tudom, valószínűleg semmit nem hall már belőle.
- Ezt még idd meg azért, kelleni fog – ad a kezembe a gyerek még egy kört, s amint felhajtom, már lököm is el magam addigi stabil helyemtől, hogy lassan, de biztosan kövessem őt. Fél szemmel a nekem integető srácok felé lesek. Pont most?! Ó, hogy basszátok meg… Ahogy odaérek hozzá, ujjaim Lumie vékonyka karjára fognak, annál fogva húzom magamhoz, hasammal, mellkasommal egészen a hátának feszülök, még mielőtt a szemközti gyerek lecsapna rá. A szöszi helyett csak egy "el lehet takarodni" pillantás a jussa. Hogy mondta? Az erősebb kutya baszik… üdvözölném a gondolatot, ha mindegyik hímneműnek eljutna az agyáig, hogy ezt a lányt ma én fogom... Szabad kezem határozottan markol a csípőjére.
Ricky, idő van! Tátikázza Drake többször egymás után és a csuklóját paskolja, mintha óra lenne rajta. Szerintem soha életében nem hordott órát.
- Adj nekem… negyedórát – mormogom a fülébe, míg a srácok tanácstalan csapkodásba nem kezdenek. Ti mindig késhettek, én nem?! Mocsadékok… Aprót biccentek a színpad felé, hogy húzzák fel a seggüket és toljanak egy introt, majd megyek én is. - Gyere majd a színpad mellé – folytatom a lánynak – megöl a kíváncsiság, miféle ötleteid vannak – nekem is akad néhány, de erről majd akkor. - Öt szám...
A felbőgő basszus és a hozzá csatlakozó többi gitár eléri a célját. Még egy birtokló pillantást vetek rá, ahogy ellépek mellette, majd a színpad felé haladva, lendületből, lerövidítve az utat - hát nehogy már lépcsőzzek - ugrok fel rá.
Kíváncsian pillantok végig a színpad előtt állókon. A java részük kicserélődött, azok akik eddig iszogattak vagy oldalt csiripeltek előbbre kerültek, míg mások valamelyest hátrébb. Kinek milyen műfaj a kedvesebb.
- Mit gondoltatok? – Lépek közelebb Troyhoz.
- Nem tudom mit gondoljak, mikor robotpilótára kapcsolsz és se kép, se hang – morogja túl a saját zenéjét, mire csak a fejemet rázva, vigyorogva belekapaszkodok a mikrofonba, hogy magamhoz vegyem a szót. Nem azért jöttem ma – nem csak! – hogy valakin kiélhessem a vágyaimat, de… túlságosan izgatja már ez is a fantáziámat. Jobban is, mint kellene… Negyedóra… öt dal…

Túl sokat mozgok emberek között, hogy ne vegyem észre a pillanatnyi libbenését a közöny függönyének , amivel a szavaim által kiváltott valós érzéseket rejtegeti, ettől pedig nekem is egy pillanatra megrándul felfelé az ajkaim szeglete. Gyerünk Óriás.. engedj csak beljebb, nekem nem a szíved kell. Nem, nem. Engem egészen más érdekel, valami ami nem a bordáid alatt rejtőzik, hanem jóval délebbi célpontom van és bármibe lefogadnám, hogy szívesen megadnád nekem.
A fejemet kissé oldalra billentve hallgatom az összegzését. Kötekszik.. valószínűleg mindig és örökké. Mondjuk a simulékony természetű emberek nem is így szoktak festeni és engem meg nem is feltétlen érdekelnek. Jobban szeretem ha a partnerem valahogy... fűszeresebb. Mindegy, hogy csak beszélgetésről vagy többről legyen szó. Nekem kellenek az ízek, különben hamar új elfoglaltság után nézek.
-Értsd úgy, hogy ha végül nem avatkoztál volna közbe, akkor így vagy úgy, de megoldottam volna.-vagy legalábbis én szeretem ebbe a hitben tartani magam. Ha az ellenkezőjét gondolnám akkor ki sem tenném a lábam a lakásomból nehogy bajba keveredjek.
-Hiszek neked.-valószínűleg tényleg nagy szerencsém volt vele, hogy vette a fáradtságot és intézkedett. Ezzel viszont nem fogom még jobban körbenyalni az önérzetét, hiszen egyébként is tudja, nem teszem meg azt a szívességet, hogy még hangosan is kimondjam.
Tekintete alatt nem húzom ki magam jobban, nem kelletem magam csak hagyom, hogy a szemei nyomán a gondolatai szabadon szárnyaljanak.
-Sejtettem.-jegyzem meg egy szemtelen mosollyal miközben alig láthatóan sőt nem is szándékosan, de megvonom a vállamat.
-Ráadásul én mindkét nem szempontjából nyitva tarthatom a szemem.-pillantok körbe. Férfiak, nők.. nekem mindkettő megmozdíthatja a fantáziámat. Hangulat és azt hiszem kisugárzás függő főleg, hogy az estém kinek az ölelésében végződik. Persze, ha végül egyik sem képes bennem megmozdítani bennem valamit, akkor csak mert miért ne alapon én nem tornázok senkivel. Akkor már egyszerűbben és valószínűleg gyorsabban is meg tudom oldani a saját frusztráltságomat.
-Tehetek én róla, ha egyiktől sem csúszott lefelé a bugyim?-kérdezem felvonva a szemöldökeimet egy rövid nevetéssel.
-Szóval eddig is figyeltél...-teszem ezt még hozzá pusztán észrevételként, miután újra rátalál a tekintetem a korábbi őrhelye szemrevételezése után. A hangom nem öntelt vagy gőgös éppen csak egy kellemes éle van, hogy pimaszul szúrhassak vele egyet.
A tekintete elszakad tőlem ettől pedig el kell fojtanom valahova mélyre egy önelégült mosolyt, hiszen még mindig tartom az ártatlan képet miközben halvány rózsaszínes ajkaim egyre bátrabban merészkednek veszélyes terepre.
Ahogy közelebb hajol és a szépségének nevez egy pillanatra elakad a lélegzetem és minden lelki erőmre szükségem van, hogy ne most remegjenek meg a térdeim. Résnyire nyílt ajkakkal nézek fel rá nagy őzike szemekkel.
-Már megbocsáss, de meg ne próbáld nekem bemesélni, hogy a legnagyobb fogás a farkát behúzva spurizott el innen úgy, hogy még csak az öklödet se emelted fel.-ha ez így lenne, akkor szerintem most hívnék egy taxit és indulnék haza, mert a vibrátoromban is több tesztoszteron van. Egyébként meg pont azok a férfiak szokták a legnagyobb örömöt okozni, akik nem bizonyítgatják szavakkal, hogy bennük aztán tényleg van tűzerő.
A hajlandóság éppen csak egy lépéssel több, mint a semmi, de ez az ő hangjából is süt. Jobb opcióm mégse volt a mai estére. Ha  Garce-t hívom legalább ő hajlandó felemelni a seggét és nekiindulni az éjszakának.
Nevetve koccintok vele és már égeti is a nyelőcsövem az alkohol. Kösz Connor a jóvátételt.
Kérdésére csak szórakozottan elmosolyodok és ugyan a tekintetem egy másodpercre elvándorol a pultos srácra majd vissza rá miután egy puszta pillantással kussoltatta el. Van még kérdése bárkinek?
-Nagy fasz energia.-vonom meg a vállaimat mintha ez teljesen magától értetődő lenne és nekem valahol egyébként az is. Egy idő után az ember szépen megtanul ráérezni az ilyenekre. Neki pedig... pfuuu... csak akkor lenne egyértelműbb, ha a mellkasára tetoválnám.
Talán csak élvezem, hogy végre meg kell kicsit mozdítsam magamat a figyelméért, hogy végre megingassam azt a fene erős ellenállását, amit jelenleg még olyan lelkesen tanúsít, de a végkimenetel talán megpecsételődni látszik amikor a kezem minden tétovázás nélkül siklik rá. Nem mozdul, még csak meg sem szólal, de érzem a feszülését... még akkor is amikor végül ellépek tőle, hogy az emberek felé vegyem az irányt.
Könnyen simulok be az emberek közé keresve a helyemet vagy a következő időtöltésemet, ha ő mégse élne a játék lehetőségével. Hiába akad össze a tekintetem egy barna szempárral még mielőtt bárki más pályára léphetne már meg is leszek jelölve mindenki szeme láttára ahogyan a mellkasához húz, én pedig készségesen engedek a határozott mozdulatnak, hiszen pontosan ezt akartam elérni... hogy csattanásig feszüljenek az idegei miattam.
Egy elégedett mosollyal simulok az enyémnél jóval nagyobb alakjához, úgy hogy még az öléhez is jussom a testem melegéből főleg, amikor a kezei erősebben kapaszkodnak belém és még egy jóleső sóhaj is elhagyja az ajkaimat.
A lehelete megcsiklandozza a bőrömet ahogy a fülembe beszél. A negyed óra most lehetetlenül nagy kérésnek tűnik, de mentségére szóljon leginkább én húztam fel magamat és nem ő adta ennyire alám a lovat.
-Mire lejössz onnan már nem lesz a ruha alatt semmi...-közlöm vele halkan egyszerű tényként miközben még egyszer összekapaszkodik a tekintetünk és ő a színpad felé veszi az irányt ahogy meghallja a hívó dallamot.
Kihasználva a tömeg áramlásait jutok előrébb... közelebb a színpadhoz a nagyobb élmény érdekében. A hangja mintha egyenesen a lelkemig hatolni és sokszor magamról teljesen megfeledkezve, olykor lehunyt szemekkel élvezem a hatást amit a zenéjük gyakorol rám, de közben számolok... végig, hogy hányadik számnál tart és a negyediknél végül mozdulok. Hiába tartana ott a produkció és az egész jelenség. Ha eddig nem akartam volna megízlelni, akkor mostanra már biztosan megmozdította volna bennem ugyanezeket az érzéseket.
A színpad mellett a falnak támaszkodok az egyik hangfal takarásában, bár nem mintha bárki az irányomba bagózna, hiszen mindenki vagy a színpadot figyeli vagy éppen a hátrébb beszélget a pultnál és valóban gyors mozdulatokkal észrevétlenül szabadulhatok meg a fehérneműm alsó részétől, ami landol is a táskámban. Jobb ha nem veszítem el, hiszen nem szeretnék a ruha alatt csupasz seggel hazamenni majd, bár nem mintha a vékony anyag olyan sokat takart volna, ha a szoknyám bármikor feljebb csusszant volna a testemen.
Sikerült valamit felborzolnia bennem, amit hetek óta senkinek sem ment, így most már tényleg másra sem vágyom, hogy feltegye az i-re a pontot.
Ahogy lejön a színpadról a kezemmel a bőrdzsekijébe kapaszkodok és húzom közelebb magamhoz.
-Kibaszott jó voltál és kurvára beindultam tőled...-búgok neki édesen annak ellenére, hogy milyen veszettül meg vagyok rá indulva.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

Az elmúlt évek alatt valóságos mesterévé váltam az érdektelenségnek, és az emóciók olyan hatásos rejtegetésének, hogy már én magam is elhiszem, hogy az érzelmi intelligenciahányadosom valahol a béka picsája alatt van kettővel. Az évek neveltek ilyenné. Vagy épp nevelték ki belőlem az érzéseket... Tett érte a volt családom, akik lepasszoltak, az örökbe(nem) fogadó családok, akik egy-két hét együtt élés után úgy döntöttek, hogy köszönték szépen, de nem kíváncsiak rám és visszadugtak abba az intézetbe, ahol az életem vesszőfutása elkezdődött. Mert nyilván egy gyerek is úgy működik, mint egy kutya: nem tudom eltartani, összeszarja az udvart, megeszi a zoknit és a cipőket, kigyomlálja a virágokat, vigyük vissza a menhelyre, nem kell nekünk… úgy tűnik sokak szerint az emberkölykök is hasonló elvek alapján működnek, mert nem fogadnak szót, vitatkoznak és ellenkeznek, nem tetszik neki az eléjük tett étel. Nekik meg a mi búránk.  Mindig csak lökdöstek, kézről kézre adogattak, majd elhajítottak, mint egy elnyűtt kabátot. Ha valakihez ragaszkodni kezdtem- és függeni tőle, egészen biztos, hogy rövid időn belül kilépett az életemből, újabb és újabb apró sebeket ejtve a lelkemen. Viszont a sok kicsi sokra megy.
Soha nem volt nagyobb szerencsém a szerelemben sem – talán még itt szenvedtem el a legnagyobb károkat - vagy az alapjaiban véve mélyebb, emberibb viszonyok kialakulásában sem. Egyszer bíztam… egyszer adtam oda magam, abból is pofára esés lett, amit követően már csak a vonzalmakban, az egyszeri alkalmakban kerestem a boldogulásomat és a szórakozásomat. Nincs szükségem még egy ekkora bukásra. Nem akarok másoktól függeni és nem akarom, hogy kiöljék belőlem a maradék, még megmaradt valódi érzéseket... már, ha van még olyan. Elfáradtam. A kötetlen, elvárások nélküli szex soha nem okozhat akkora fájdalmat vagy nem jelenthet olyan jellegű problémát, ami után nyalogatnom kellene a sebeimet. Ó, az ég áldja már azt a kibaszott érzékeny kis lelkemet… A soron következő parti viszont azt súgja, hogy nem kell semmiféle siránkozástól tartanom, hiszen ő maga is épp annyira a testiségre, a vágyakra és azok beteljesítésére utazik, mint én magam.
A korábbi megingásomat sikerül ráncba szedni, a fellibbenő lepel is hamar visszakerül a helyére, amit pedig egy gúnyos, de annál mohóbb vigyor válta fel. Izgató a határozottsága.
- Hát, én nem – vágom rá keményen, és a hangomban megbújik egy bizonyos milyenségű flegma él is, mintha a rohadás nagy határozottságom kikezdhetetlen volna, ráadásul nem is vagyok kíváncsi arra, hogy miféle nemi irányultságokkal rendelkezik. Egyéni szocprobléma. Hozzátenném, nekem is voltak már olyan ferde estéim, amik tabuk és inkább nem is akarok visszagondolni rájuk, de… a drogok sok őrültségre tudják rávenni az embert. Viszont az ő esetében úgy… minimálisra csökkenhet az én személyem létjogosultsága, mert biztos vagyok benne, hogy a rajtam kívül ittlévő már-már ezerszámba vehető ember között bőven találna magának valót. Szebbet, jobbat, kívánatosabbat. Mindkét fronton.
Szám szélén szemtelen mosollyal, védekezőn emelem fel mindkét kezdem.
- Mondtam én ilyet? – Abban viszont biztos vagyok, hogy sok nő nézne rá ferde szemmel, amiért egyik-másik képtelen volt arra, hogy meghódítsa őt. „Mi baja ennek?”- kérdeznék.
- Ha ezt akarod hallani, akkor igen – fürkészem az arcát, mintha a fejébe akarnék látni. Aztán próbálkozhatsz barom, hogy megfejts egy nőt. - Nem tudtalak nem észrevenni – vallom be - Nem mindennap lát az ember ilyen jelenetet, bár… - elhúzott szájjal legyintek és csapom hozzá a combomhoz a tenyeremet – manapság egyre többször. De nem szokásom túl nagy figyelmet szentelni nekik… nem leszek senki mellett gardedám – fogjuk rá, hogy a minap is sokkalta a saját seggemet féltettem, mint az övét, tartva attól, hogy a végén nem kerül majd a zsebembe a zseton, amiben megegyeztünk a szervezőkkel. Lógok még néhány – száz…ezer – dollárral ennek-annak, és jelentsük ki, hogy meglehet, élet-halál kérdése valahány tartozásom. Az meg, hogy Connort elküldtem a picsába ilyen irányt vett, hát… Istenem. Úgy tűnik van egyfajta varázsom…
Nem tudom nem észrevenni a pillanatnyi hatását annak, hogy közelebb hajolok és becézgetni kezdem.
- Trónfosztás zajlik éppen, szivi! A kivénhedt alfahímeket idővel elűzi egy soron következő nagyobb kutya. De attól még az marad, míg a másik be nem biztosítja helyét… de ez még nem az az alkalom – vonok vállat hanyagul. Hogy miben rejlik Connor „bája” a nők körében? Fingom nincs. Szerencsére még soha nem volt dolgom vele ilyen értelemben, csak mendemondák vannak a stílusáról, és nekem is volt szerencsém elcsípni egy-két furcsa beszélgetést, és épp így fül- és szemtanúja voltam a mai „produkciónak” is, ami valakinek bejön, valakinek nem… manapság inkább nem.
- Nagy fasz energia?! – Nevetek fel talán először igazán szórakozottan és jókedvűen. – És gondolom nem lövök túlságosan mellé, ha azt feltételezem, hogy neked ez az, ami elkezdi felcsigázni a fantáziádat…? – Máskülönben már az első adandó alkalommal beintett volna, hogy keressen egy számára megfelelő és alkalmas, szórakozásra megfelelő partnert.
… de nem keresett. Olyannyira nem, hogy a puszta célozgatások már-már tettlegességig fajulnak, nekem pedig az összes idegszálamra és tűrőképességemre szükségem van ahhoz, nehogy idejekorán elszakadjon a cérna. Még dolgom van. Még nem vonulhatok félre senki társaságában, ezzel a magyarázattal pedig még neki is tartozok, mielőtt otthagynám a tömeg kellős közepén. Nem bízza a véletlenre egyetlen mozdulatát sem. Ahogy az ölemhez simul a lábam megremeg, arcom megvonaglik, s ha nem nyomná el a zene, biztosra venném, de így csak feltételezni tudom, hogy még fel is nyögök egy pillanatra. Szemét kis dög… Megjegyzésére csak egy kaján vigyorra futja, s a ma esti munkám jussaként már aligha a pénzre, sokkal inkább ő rá tekintek.
A zene ismerős lüktetése, a dalszövegek, a basszus ereje, a vad gitárszólók és dobok pergése épp csak annyira tartanak a jelenben, fent a színpadon, hogy arra a röpke negyedórára, amit ígértem neki, ne legyen fizikálisan- és minden értelemben megterhelőbb annál, mint intéztem magamnak. Rég elmúlt már a kangörcsös tinédzserkorszakom, mégis azzal, hogy az utolsó sorokat is kidühöngöm magamból, még Troy játéka alatt megválok a mikrofontól, s az oldalsó lépcsők felé haladva máris a szőke üstököt keresem. Egy határozott rántás a dzsekimen, néhány kemény szó, máris lefelé pillantva keresem a csillogó szempárt.
- De mocskos szád van… - rekedten, de suttogva szakad fel belőlem, noha fogalmam sincs arról, hogy az egy emberként tapsoló tömeg ricsajában mit hall belőle. De nem is érdekel. Ujjaim határozottan, keményen kapnak a tarkója után és markolnak bele a selymes tincseibe, miközben oldalvást lépkedve az ajtók irányába araszolok vele. Ajkairól ellenkezést nem tűrően lopok csókot, és egy pillanatig nem érdekel, hogy talán ezt nem itt kellene elkezdeni…
Hátam hideg fát érint, alkarom kilincsbe ütközik, amin megnyikordul a dzsekim. Csak egy fél pillanat erejéig fordítom félre a fejem, hogy lássam, hova tartunk épp? Öltözők. Könyékkel nyomom le a kilincset: az ajtó fáradt nyöszörgéssel adja meg magát az ellenkezést nem tűrő mozdulatnak, s míg valaki meghökkenve, zavart motyogással csusszan ki rajta, mi azzal a lendülettel tűnünk el mögötte. Kattan a zár.
Hajánál fogva húzom hátra a fejét, hogy a nyakához férve kisebb-nagyobb csókokat hagyjak az illatos bőrén, itt-ott kicsit megszívva azt, s mintha csak számon kérném rajta az igazmondás képességét, szabad kezem a feneke és a fal közé siklik, hogy épp csak annyira felhúzhassam a szoknyáját, hogy ellenőrizzem, tényleg nincs alatta semmi… ahogy ígérte.

A biztonság relatív. A legtöbben keresve kutatják azt, ami megbízható, hiszen abban nem rejlik semmi más csak a kiszámíthatóság... Minden érzés jellemezhető színekkel ezt mindig egyszerűen csak barnának láttam. Nem kihívó, nem rikító, minden figyelmet elkerülő. Engem mégis a rosszullét kerülget tőle. Az én komfort színem a kék. A hideg, tengerkék, akárcsak Ricky szemei, ami másnak üvöltené, hogy maradj távol, mert itt semmi jó nem vár rád. Még a hangszíne, a szavai éle is arra kellene ösztönözzön hogy fordítsak hátat és keressek más elfoglaltságot. Erre az én fejemben mi történik? Az összes fajta boldogsághormon elszabadul, mert ez az a mintázat, amit én már jól ismerek, amit kedvelek és szeretek, mert tudom, hogy nem veszi a lelkére, ha eltűnök még az első napsugarak előtt VAGY ő szívódik fel mielőtt még beállna egyfajta kínos csend. Amikor ez benne is tudatosul mosoly jelenik meg az ajkain annak ellenére, hogy még azért lead néhány figyelmeztető lövést, hogy ő nem a bájos körhinta élmény, amit a legtöbben kedvelnek... az igazság az, hogy az olyanokat én brutálisan unom és főleg most messziről elkerülöm. Egy pszichológus biztos cifra bejegyzéseket tudna írni, hogy milyen problémákból fakad ez a fajta érdeklődési kör és hogyan lehetne ezt valahogy normálisabb mederbe terelgetni, de az az igazság, hogy pont telibe leszarom, hogy miből is ered ez az egész. Csak azt tudom, hogy minden lepattintás ellenére én kitartóan pofázok ahelyett, hogy olajra lépnék, hiszen már így is elég nagy szolgálatot tett értem Connor (nem) barátunk elüldözésével még akkor is ha ez nem is rólam szólt, hanem a klasszikus helyi erők faszméregetéséről.
-Hát nyíltan végül is nem mondtad ki.-nevetek egyet kurtán. A mai este folyamán, már minden bizonnyal vannak olyan emberek a hátam mögött, akikért mások a két kezüket összetennék egy imára, én mégis rövid idő alatt kereket oldottam. Ez van. Finnyásabb vagyok, mint valaha.
Meglepetten emelem feljebb a szemöldökeimet. Ha ezt akarom hallani? Kicsit se akar ő a kedvemre tenni, de mintha már a szarkazmusának éle tompult volna. Talán csak ez előző kakasviadalból lejjebb eresztett.
-Manapság? Ugyan kérlek mindig ilyen volt a helyzet, ha valakinek nincs fasz a lába között és mégis szórakozásra adja a fejét vagy éppen nincsen mögötte valaki, aki megtisztítja a terepet.-megvonom egy kicsit a vállaimat. Mondjuk az sem garancia már ha az ember lányát kísérgetik, hiszen az igazán rázós helyzetekben egy verekedéssel kezdődik az erőszak.
-Azt viszont kifejezetten értékelem, hogy nincs hőskomplexusod.-teszem hozzá, hiszen nincs annál rosszabb, amikor egy férfi villant egyet lovag páncélban majd várja érte az elismerést, hálát, bármit. Ugyanaz a szarság, amit a többi nyom csak más körítéssel van felszolgálva.
Gyorsan, rutinosan és a legjobb talán az, hogy nem szándékosan indítja meg a fantáziámat, de végül is miért ne. Szórakozni jöttem és ha már végre a hangulat megalapozódni látszódik, akkor már a végére is járhatok, hogy ez hova is tart.... vagy tart-e egyáltalán bárhova.
-Azt vettem észre.-jegyzem meg egyet bólintva immár le sem véve róla a szemeimet.-Talán ez még nem az, de mindenképpen egy lépés.-elég nagy szerintem, de honnan is tudnám, hogy ez az örökös dominancia harc hogyan is működik pontosan a férfiak fejében. Nyilván vannak olyanok, akik nehezebben adják meg magukat, míg másikat könnyű kibillenteni a trónszékből. Az előbb látottak alapján Connor nem a legkitartóbb típus, de én hiszek Rickynek. Egyébként biztos vannak olyanok akik gerjednek arra, hogy egy csávó csak úgy fogja magát és a sajátjának tekinti a kiszemelt nőt és bevallom... még talán nekem is vannak olyan napjaim, hogy ez működik, de nem ma... és végképp nem azzal a barommal.
-Az!-bólintok egyet határozottan miközben az én nevetésem is becsatlakozik az övébe.
-Hát.. nem lőttél mellé. Egy kis szórakozáshoz rohadtul nem az önéletrajzodban leírt munkatapasztalatod érdekel, hanem hogy hogyan használod amivel az ég megáldott.-nála pedig remélhetőleg nem spóroltak az adottságokkal. Ennek pedig nem is félek a végére járni. Más dolga lenne? Nem kifejezetten érdekel csak az, hogy mozdul utánam, mintha csak kötélen húznám magam után lágyan ringó csípőmmel, ezt pedig anélkül is tudom, hogy hátranéznék, hiszen egy szempillantás alatt teszi rám a bélyegét a közelségével. Ahogyan ő úgy én is ott hagyom rajta a pecsétemet azzal, hogy ha ugyan csak néhány másodpercig, de érezheti ahogyan a testem az övéhez illeszkedik. Érzem a feszülését és az ajkamba harapva nevetek egyet amikor magamra hagy az emberek között. Mégsem lép senki a helyére. Meg sem próbálkoznak vele, még akkor sem amikor ő már a színpadon tombolva remegteti meg az emberek lelkét. Én pedig szivacsként szívom magamba az energiáit egészen addig, míg el nem jön az idő, hogy kilépjek az emberek sora közül. Türelmes vagyok, kivárnám, hogy kiélvezze a közönség szeretetét, de szagot fogott ragadozóként hagyja mögött az egészet és indul, hogy behajthassa jussát.
Olyan lendülettel érkezik, hogy az akár tovább is vihetné mellettem, főleg, hogy jóval alacsonyabb vagyok mint ahol a szeme keres, de a dzsekijébe kapaszkodva hamar irányba rakom.
Nem hallom pontosan mit mond, de se kedvem se esélyem nincs visszakérdezni, hiszen az ujjai már a tincseim között, az ajkai az enyémeken, én pedig a szemeimet lehunyva kapaszkodok félkézzel a dzsekibe, a másikkal pedig az oldalába miközben az övéhez hasonló hevességgel viszonzom a csókját, amíg el nem szakad tőlem. Ő máris intézkedik, én pedig csak levegőért kapok jóformán nem is észlelve, hogy valaki eloson mellettünk és mi leváltjuk az idegent a félreeső helyiségben.
-Bassza meg.-nyögök fel ahogyan a szája a nyakam érzékeny bőrére talál és igazából az sem érdekel, ha holnapra bármelyik mozdulata nyomot hagy majd a bőrömön, mert végre érzek valamit azon a mérhetetlen ürességen kívül, amit flegmasággal vagy éppen levakarhatatlan jókedvvel lepleztem már... már hetek óta.
Egyik kezem a tarkójáról simul feljebb, hogy egy újabb csókra vonjam közelebb magamhoz, miközben a másik már az övét lazítja és nadrágját gombolja ki, hogy gond nélkül csúsztathassam be a kezemet a teste valamint az alsónadrágja közé. Finoman harapok az alsó ajkába miközben az ujjaimat máris köré fonom. Elégedett mosoly jelenik meg az arcomon, de épp csak egy pillanatra, amíg vállon veregetem magam mentálisan, hogy a megérzésem bizony nem csalt. Majd inkább azzal foglalom el magam, hogy a nyakát végigcsókoljam..

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

+18 Mind, aki ismer a markába röhögne, ha csak bizonygatni próbálnám, hogy egy időben szent voltam – glória a fejemen – és nem a kerek seggeket, a dugni való csajokat kerestem egy-egy aktuális buli, fellépés… vagy akármi keretein belül eltöltött éjszakán. Nevessetek csak! De ez van, én is a hűség megtestesítője akartam lenni… és kicsit talán azzá is váltam. Mindenemet képes lettem volna odaadni egy nő kedvéért és pofátlan módon vágytam, hogy ahhoz a bizonyoshoz egyhez menjek majd haza minden egyes fárasztó, kimerítő napomat követően. Nem százak vagy ezrek ölelésére és szeretetére vágytam, csak egyére. Neki akartam kelleni és megfelelni, és az ő őszinteségére vágytam, figyelmére, és arra, hogy csak azért szeressen viszont, aki vagyok… úgy, ahogy vagyok. Romlottan… megtörten, mindig új sebekkel, problémákkal és bajokkal.
Elakartam mondani magamról, hogy minden szar ellenére végül megkaptam a megérdemelt jussomat és egyenesbe jött az életem: mert ott a nő, „AZ A” nő, akinek tök mindegy, hogy mit mondok, mit nem mondok, engem választott, engem akart, hiába, hogy mindkét kezére jutott volna száz meg száz nálam messze különb, józanabb, jobb életű, jobb hátterű faszi.
Ott volt… nem hazudok! Két teljes éven át és három évvel ez előttre kell csak visszamenni, akkor még vidáman lobogtattam minden reggel győzedelmi lobogómként a melltartóját, tudván, hogy velem fekszik, mellettem kel minden nap… Aztán… szokásos klisé, a kezem belelógott a bilibe, és az élet megint elintézte és minden addiginál érthetőbben tolta bele az igazságot a képembe: egy hozzám hasonlónak nem jár komoly, életre szóló párkapcsolat. Boldogság meg főleg nem, úgyhogy kár belé az energia.
Azóta nem is gondolkozok karikagyűrűkön, se pedig „boldogan míg meg nem…” végkifejletben. Mert minek? Nincsenek igények és elvárások, bőven elég nekem az, ha van egy-két olyan ribanc lelkű, a kelleténél odaadóbb, testi vágyaimat kielégítő kis bige, aki képes- és hajlandó is tenni azért, hogy ne érezzem olyan elveszettnek… magányosnak magam. Ha csak ideig-óráig, néhány hosszadalmas perc erejéig, pár órácskára vagy még tovább, de igazán tudnak szeretni ők is, sőt, még vágynak is utánam. Mindent megtesznek az elégedettségemért, én pedig viszonozhatom a törődésüket elköteleződés nélkül. Ennyi jutott.
-M-mm… - ingatom a fejem – éltem én olyan időket, mikor a „nem” az tényleg azt is jelentette, a másik pedig jobb híján beletörődött, máskülönben olyan pofás kis röppályára állították, hogy a lábai nem érték a földet – mutatom az ajtóig azt a bizonyos pályát. – És akkortájt senki nem szeretett ilyen módon távozni, máskülönben holnaptól a nevedet se ismerik a szokott körökben. Aztán se buli, se szórakozás… se csajok. Az egyikről még lemondtak. A másikról már nehezen – nem teljesen idegen számomra se a felvázolt sztori, úgyis mondhatnánk, hogy volt szerencsém tapasztalni és megjárni hasonló köröket. Akkor mindenki megtanulta, hogy hol a helye… úgy, mint a kutyák. Kivétel, aki hülye volt és nem tanult még a verésből sem. Ijesztően könnyen butulnak az emberek. Valaki elfogadta, beletörődött és csendben kushadt a háttérben várva a lecsorgóra, míg a legnagyobbak lemeccselték maguk között az erőviszonyokat. Akkor kezdődtek a bajok, mikor mindenki „erősebb kutya baszik” kategóriába kezdte sorolni magát.
Horkantva rázom meg a fejemet a hőskomplexus hallatán. – Azt hiszem ma már az „antihősök” korát éljük… – múltkor volt szerencsém elcsípni néhány butuska fruska pihent eszmecseréjét, miszerint ma már senki nem vágyik szőke hercegre fehér lovon, meg a nagy hősök archetípusára. „A rosszfiúk az igaziak!” Azért megnézném, hogy állna a szája egy-két apuci kicsi lányának, ha elkapná valamelyiket egy olyan „rosszfiú”, akik után sóhajtoznak és mennyire kapkodnának ennek tudatában a „senkinek nem kellenek a jófiúk” fazonok után. Csakhogy nem minden magamfajta számít megszelídítésre váró vagy arra rászoruló félkegyelműnek...
- Talán a mai veresége az utolsó szög a koporsójába – sziszegek az orrom alatt, mintha egy csepp kis együttérzést igyekeznék tanúsítani. De nem vagyok túl jó színész, szemtelen grimasszal hajítom el magamtól az összeskubizott Oscar-t. - Túl értékes prédát veszített… és ezt biztos nem fogja könnyen elengedni – mérem őt végig sejtelmes kis mosollyal, és nem is óhajtom leplezni, hogy a pillantásom meg-megakad kerekded bájain. Viszont nem hazudok és sanszos, hogy Connor az elkövetkezendő egynéhány napban még fog néhány álmatlan órát okozni számomra. Ha akarom, ha nem.
Mintha az enyémhez társuló nevetése fájdalmat okozna, megfeszülő állkapoccsal, szigorú pillantással ingatom meg a fejem. – Akkor viszont rohadt nagy mázlista vagyok… - fújom ki ércesen a levegőt – ha az önéletem lenne a döntő, kibaszottul szívhatnám a fogamat, te pedig kurvára mellé lőttél volna – akkor talán tényleg Connor lenne az ő embere, de az is csak az apjának köszönheti és a családi biznisznek, az ott megörökölt helyének. Ő maga semmit nem tett még le az asztalra.
Viszont az, amivel az ég engem megáldott, pont annyira tudja a dolgát, mint ahogy azt Lumie el is képzeli, így eleget téve a néma hívogató szónak, követem őt, hogy ott adjam ne csak az ő, de körülöttünk mindenki másnak is a tudatára azt, hogy: ő az enyém! Nem örökké és nem is akarom megtartani… pont annyira vágyik ő az én társaságomra, mint egy pattanásra a fenekére. Épp csak annyira kell, hogy leverjem rajta azt, amit életre keltett bennem, és megadja azt, amit el is várok tőle, ha már sikerült keresztül húznia a mai számításaimat.
Ígéretemhez hűen tudom le a dalokat, egyel se kívánok többet adni a szedett-vedett, ki tudja, hogy honnan verbuvált közönségnek, már vágtázok is egy messze nagyobb ígéret felé, akinek aprócska kezei a dzsekimbe kapaszkodva szakítják meg azt a lendületet, ami valószínűleg el is sodort volna mellette. Nem kívánom őt rongybabaként rángatni, vagy különösebb kellemetlenségeknek kitenni, de a mozdulataim azok ellenére kemények és követelőzőek, hogy beléjük van kódolva valamiféle törődés és az egyszerű, vágyott kielégítésen túli figyelmes intimitást is. Ez pedig akkor válik számomra is nyilvánvalóvá, mikor az öltözőbe vágódunk, a zárra ráfordítom a kulcsot – máskor az se érdekelne, ha valaki ránk nyitna – és ajkaimat a nyaka bőrére tapasztva hol kisebbeket, hol nagyobbakat szívok rajta. Talán birtokolni akarom… úgy, ahogy egy ideje senkit...hülye lennék, ha nem így tennék. De ugyan akkor adni is akarok… Mit?! Mi bajod van ember?!
- Mhmm… - dünnyögöm a nyakába, nyelvem hegyével cirógatva végig az otthagyott kis pecsétnyomot, majd az állkapcsának élét - … csak kérned kell – vigyorodok el még az előtt, így pedig bele a csókba, hogy közelebb vonna magához. Fogaimmal egy pillanatra az alsó ajkába kapaszkodok, és összeszorított szemekkel húzom el tőle az ölemet, hogy kedve szerint hozzá férjen, miközben homlokomat a falnak támasztott alkaromnak döntöm, onnan követve le a mozdulatot, ahogy a keze némi hámozást, gombolkozást követően rám talál. Nem csak engem – amiért végre kiszabadított – hanem mosolyából ítélve őt is elégedettség járja át… talán most tudatosult benne, hogy megtalálta a számításait? Fogalmam sincs, de nem is akarok ezen gondolkozni. Halk sóhajt és egy alig észrevehető remegést csalogat elő belőlem a nyakamra tévedő ajkaival és a legapróbb érintésével. És ez az a mozdulat, momentum, nevezzük bárminek, ami lehúzza előttem a redőnyt...
Tenyeremet az ölemnél dolgozó kezének csuklójára simítom s leheletnyit rászorítva, határozottan fordítom őt magamnak háttal, hogy ugyan azzal az ellenkezést nem tűrő, birtokló mozdulattal simulhassak hozzá mint korábban odakint, annyi különbséggel csupán, hogy most már tényleg van mit a kerekded fenekéhez érintenem, hiszen… tett érte. Ezt akarta, nem? És én is. Odakint csak finom jelzéseket és utalásokat tettem… Hú, apám, de finomak voltak… most viszont…
Magamat is meglepve, kifejezetten óvatosan, már-már úriember módjára becézgetem a vállának, nyakának bőrét, mintha tartanék tőle, hogy látszata lesz a mi kis… nemszerelmi légyottunknak. Ellensúlyozva a bőrére hintett csókok finomságát, annál magabiztosabban csúszik egyik kezem a mellére, be a ruha anyaga alá; határozottan, de figyelemmel markol rá a halomra, nem sokra rá a karcsú nyakára, egészen az állkapcsa alatt, ezzel ösztönözve őt, hogy leheletnyit felém fordítsa a fejét. Így büntetlenül csókolhatom, míg másik kezem az ölének melegében találja meg a számításait…

Sokan nem helyeselnék az életvitelemet az ilyeneknek csak azt mondom, hogy basszák meg és tartsák meg a véleményüket, mert azzal és úgy érzem jól magamat ahogyan csak akarom. Én sem ugatok bele más dolgába, így elvárom, hogy más se próbálja meg megtenni az enyémmel, bár felőlem aztán annyian magyarázhatnak a hátam mögött ahányan csak akarnak egészen addig, amíg nem áll szándékukban megváltani a kis világomat. Megvan a magam baja, millió meg kettő seb tátong a lelkemen, amik kimondhatatlanul lassan gyógyulnak, de ez korántsem jelenti, hogy bárki segítségére vágynék. Átmeneti feloldozást igénylek csupán, hogy kiszakadhassak a jelenemből, megfeledkezhessek a múltamról és leszarhassam a holnapot, ami hiába kopogtat már az ajtón, jó helyen van még a küszöbön... kibírja még egy kicsit.
Úgy követem az ujja mozgását levegőben mintha tényleg valakinek az útvonalát mutatná miközben mosoly telepszik az arcomra. Tetszik ahogyan beszél és mesél van benne valami, ami mérhetetlenül szórakoztatja az agyamat annak ellenére, hogy nem a legkellemesebb témákról beszélgetünk. Talán csak az tetszik ennyire, hogy kivételesen nem ugyanazzal a 2-3 féle sablonszöveggel kell valahogyan kedvet csinálnom magamnak a folytatásra, hanem tényleg leköti a figyelmemet.
-Ezek szerintem mi nagyon más körökben mozogtunk.-állapítom meg anélkül, hogy ez különösebben nagy meglepetést okozna a számomra és ez a hangomból is kiérződik.-Manhattan legtöbb szórakozóhelye hemzseg a pénzes díszfaszoktól, akiknek a csajozás sport, de minimális tisztelettel sincsenek a másik irányába. Mintha még ők tennének szívességet, hogy ágyba visznek, holott a teljesítmény az esetek többségében megkérdőjelezhető mégis verik a mellüket egymásnak, mintha letettek volna valamit az asztalra és egymás vállát paskolják. Az ilyenek persze alapvetően úgy veszik, hogy mindenhez és mindenkihez joguk van, ha éppen úgy tartja kedvük. Nő legyen a talpán, aki ezeket le bírja pattintani.-vonom meg a vállaimat. Rengeteg nézeteltérésen és összeszólalkozáson vagyok már túl és nem mondom, hogy sosem volt forró a talaj a talpam alatt és nem kellett még soha futnom például, hogy mentsem magamat, de legalább azt már elkönyvelhetem, hogy ma már szerencsém volt.
-Aki nem ért egy jó verésből, annak valaki korábban már elütötte az utolsó agysejtjét is.-vonom meg a vállaimat. Mondanám, hogy az ilyenekbe kár az erőfeszítés, mégis valahogy úgy fel tudják bosszantani az embert, hogy a legtöbben nem bírják megállni, hogy végül ne emeljék fel az öklüket és az az érzésem, hogy Ricky sem lett volna rest végül komolyabb eszközökhöz nyúlni, hogy rendet tegyen a saját területén.
-Hát ez tény.-ha akarnék sem tudnék ezzel az állítással vitába szállni. A hősök elbuktak, minden csak látszat és a legtöbben nem is tudnak már mit kezdeni azzal, ha egy srác kedves, mert az gyanúsabb, mint ha valaki egy ordas nagy pöcs, hiszen az legalább egy őszinte viselkedés. Ami túl szép, túl jó az gyanús és az ember inkább meg sem várja, hogy mi sül ki belőle csak veszi a nyúlcipőt és szalad amilyen messze csak tud, hiszen a piedesztálról lehet a legnagyobbat bukni.
-Úgy legyen.-mosolyodok el. Nem kívánok én senkinek semmi rosszat, de azért az ilyenek, mint Connor basszák meg magukat ott ahol vannak. Szinte tönkretette az estémet, remélem a kis önérzete megsínylette a mai estét.
-Azt mondod?-pillantok fel a szemeibe egy pimasz mosollyal, nem mintha további megerősítésre lenne szükség a tekintete és a szavai mellé. Legelésszen csak rajtam amennyit csak jól esik neki, ennyitől még rohadtul nem jövök zavarba már rég tudom, hogy mennyi néznivaló van rajtam a férfiak számára.
-Akkor ez mindkettőnknek egy szerencsenap.-tényleg nem érdekel, hogy mije van vagy éppen nincsen azon kívül, amire egy rövid kalandon túl szükségem lenne. Nem is pazarlom tovább az időt, hiszen én már eldöntöttem mit akarok ma este és a jelek szerint ő is, hiszen épp csak egy rövid ideig vagyok a karjaiban az emberek között, de ez éppen elég ahhoz, hogy mindenkivel érzékeltesse az én sorsom eldőlt.
A fellépés alatt türelmes voltam nem úgy, mint amikor már ott vártam rá a színpad szélénél és meg kellett állítanom, hogy ne szaladjon el vakon mellettem miközben a tekintete pontosan engem keres. Érintése határozott mégsem durva, ami egy kisebb mértékű csoda, hiszen már biztos elborult az agya, amit érzek a csókján is először az ajkaimon majd a nyakamon.
Ahogy a nyelve végigsiklik a bőrömön oldalra billentem a fejemet több helyet adva neki, a hangjától pedig jóleső bizsergés fut végig a gerincem mentén.
Lassan akár könyörögnék is... mondanám, hogyha nem lennék éppen a csókkal elfoglalva vagy éppen az ajkamba mélyedő fogaival, amivel azonnal kicsikar belőlem egy halk, de annál őszintébb nyögést. Kezeim persze azonnal szorgosan dolgoznak a kiszabadításán, hogy minél előbb érezhessem őt, hiszen kár szépíteni veszettül türelmetlen vagyok már.
A sóhaja és a feszülése vörös posztó a számomra, de mielőtt bármit tehetnék a pillanatnyi irányítás kicsúszik a kezeim közül és engedve a fogása követelésének engedem el hagyom, hogy megfordítson, bár esélyem sem lett volna ellenkezni. Mindkét tenyerem a falra simul megtámaszkodva. Ajkai gyengéden kedveskednek, de keze bátran vesz birtokba és amint ujjai a nyakam köré fonódnak egy elégedett sóhaj szökik meg ajkaim közül. Készségesen fordítom a fejemet, hogy újabb csókra találkozhassunk. Az adrenalin már túlontúl pörget, így jóformán az első érintésétől lábaim között meg is remegnek a térdeim. Kimondhatatlanul hiányzott már ez a vonzalom, ami hevesen lángol fel bennem. Szinte ég a belsőm miközben a hátam már meg is feszül ezzel akaratlanul, de annál jobban időzítve határozottabban simul öléhez a fenekem.
Bármeddig képes lennék vele húzni az előjátékot, hiszen úgy játszik a testemen akár egy hangszeren, mégis ez alkalommal én fogok az ő csuklójára.
-Ne kímélj...-súgom az ajkaira türelmetlenül a következő lépésre biztatva őt.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

+18 Szemem sarkából, somolygó mosolygással figyelem ahogy szórakozottan végig követi a mozdulatomat, majd sziszegve és ciccegve megrázom a fejem. Leheletnyit közelebb lépek hozzá, hogy ne kelljen a háttér zaját alig fél karnyújtásnyira állva tőle túlkiabálni... na nem, mintha különösebb gondot okozna.
- Én időről beszéltem, Szépségem, nem körökről… az megint egy másik kérdés, bár… - könyökölök a pultra, másik kezemmel összekulcsolva az ujjaimat, tekintetemet egy pillanatra se véve le róla – abban is biztos vagyok, hogy más körökben is – Naná! A vak is látja, hogy Lumienne egy teljesen más szint hozzám képest, és míg én inkább a pubokban, kocsmákban, pincékben otthont kapó szórakozóhelyeken, máskor a szó szerint vehető gettóban találom meg a helyemet, őt előbb képzelném el a luxus kategóriába. – Valahol meg is lep, hogy itt vagy. Egy ilyen nő... Viszont igazad van. Mi pasik különleges barmok vagyunk. A nemet nem szeretjük, a visszautasítás a büszkeségünkbe tipor. De ahelyett, hogy visszavonulnánk és a sebeinket nyalogatnánk, inkább rákontrázunk, hátha. Ma megtaláltad a legelrettentőbb példányát a férfi nemnek. Pont az ilyen idegesítő balfaszok miatt maradtam ezen a síkon, hiába, hogy itt is megfordulnak páran. Ha pedig egy nehézbombázó keveredik közéjük, megvadulnak...  - utalok rá. -  Talán nem úgy tűnik, mégis messze élhetőbb ez a közeg... itt nem atesztoszterontól túltengő, agyondoppingolt, kamukockás idióták vannak ecset fejjel, a tiédnél is szebben szedett szemöldökkel – biccentek a tömeg felé – másabb, mint Manhattan puccparádés, sznob köcsögöknek való híres-neves szórakozóhelyei - egy külső szemlélő, egy ide nem illő talán csak egy jókora teremre való sutyerákot lát. Egy jómódúbb ember a puszta levetett ruházatukból adódóan is elítélné őket, elvégre ez nem „a pénz beszél…” kategória. Legalábbis nem minden értelemben. Itt nem illatosított füstöt fújnak vagy a kölnik bódítóan keveredő illata tölti be a teret, hanem a tömény sörszag, izzadtság és a fűvel teletömött bagó füstje. Nem koktélpoharakból szürcsölgetnek drága piákat oliva bogyóval - csak a kivételes személyek - hanem söröskorsóval és papírpoharakkal grasszálnak fel-alá. Néha még egymást is nyakon öntik, de basznak rá, úgyis mocskosan távoznak, vagy seggig izzadva. Egy kis sör senkit nem érdekel, még fel is frissít. A változatos stílusokból adódóan azt se tudnák a legtöbben, hogy milyen rendezvényen vannak? Az én igazságom, az, hogy itt az élő zene, a jó zene és a hozzájuk járó hangulat hozza össze az embereket és bőven megfér egymás mellett a metál a rock, de a hip-hop, rap vagy egyéb underground zenei stílus is. Vagy azok képviselői. Ez a fajta maradiság pedig meglátszik az emberek hozzáállásán is.
- Nem azt mondom, hogy itt mindenki szent, de az esetek többségében a nem, az tényleg nem. És ha most nem én állítom Connort irányba, akkor megtette volna más, mert nem ehhez vannak szokva – magyarázom. Ez nem a csicska pávagyerekek szórakozóhelye, amit Lumie is emleget vagy amihez szokott. Itt mintha megállt volna az idő, és mindaz, amit „mi öregek” nem tolerálunk a mai korosztály szórakozási vagy éppen csajozási szokásaiban, azt nem is engedjük be. Az, hogy a hátsó helyiségek láttak már meredek szitukat, légyottokat és különböző aktusokat, cifra szóváltásokkal teletűzdelt vitákat, az más kérdés. Itt mégse a férfi-női ellentétek adják a balhék nagy részét. Viszont szépteni se kell, itt már vér is folyt párszor – köztük az enyém is - nem véletlen, hogy beton aljzaton állunk, nincs semmiféle borítás, mert minek?
- Javaslom rendezz jelenetet, az nagyon jól megy, mint tapasztaltuk - kacsintok rá. - Az elüldözi a pasikat, főleg ha szándékuk nincs, csak kefélni akarnak vagy a pöcsüket pörgetni, mert nekik van olyan - ha ma nem Connor zaklatja őt - akivel személyes konfliktusaim vannak - akkor is hamar megelégeltem volna a látottakat, de főleg a hallottakat. Manapság nem sűrűn van lehetőségem tisztességes bulihoz és szórakozáshoz. Márpedig, ha valaki megfoszt ettől és olyanom van, Isten a tanúm, még a szart is kipüfölöm belőle, ha kell.
A szórakozás ma több szempontból is adott. Az egyik biztosított és előre lebeszélt, míg a másikat én szereztem magamnak anélkül, hogy különösebb erőfeszítéseket kellett volna tennem érte. Határozottan kapaszkodok belé, mintha attól tartanék, hogy ha nem figyelek, kicsúszik a kezeim közül és tovább áll. Márpedig ezt a cicát baszódjak meg, én nem adom… csókjai, érintése és a testemre gyakorolt hatása alapján nem csak most, de talán soha többet. Senkit nem lepek meg, ha azt mondom, hogy nem élek szűzi életet. Képtelen lennék rá. Sok nő, fordult már meg az ágyamban, én is különbözőbbnél különbözőbbekében, és számos alkalommal végződik egy-egy koncerttel, ivással vagy füvezéssel, drogozással szabdalt napom valakinek a… bugyijában. Ez lettem, ezzé váltam néhány év leforgása alatt, és nem hazudok, van, amikor nem elégszek meg egyel. Lumie viszont felülmúlja minden képzeletemet, s míg eleinte egy megmentésre szoruló szőke babácskának gondoltam, mostanra már arra a kérdésre keresem a választ, hogy mit művel velem?
Mielőtt még teljes mértékben magáénak érezné az irányítást, ellenkezést nem tűrő, határozott mozdulattal perdítek rajta egyet, s csak azért nem tolom hozzá teljes egészében az előttünk támaszul szolgáló falnak, mert van annyi lélekjelenlétem, hogy megtartsam őt, és inkább magamhoz húzzam, mint szerencsétlenkedve ide-oda tántorogjak. Megteszi ő helyettem és kiélvezi az előttünk lévő stabilitást. Talán szükség is lesz még rá a jövőben… Mozdulataim birtoklóak, de nem is kívánok finomkodni vele… akarom őt, vágyok rá és különben sem tűnik egy szelíd és törékeny kis angyalkának, olyannak, aki összeroppanna egy keményebb menettől.
Mikor fenekével az ölemnek simul, még egy számomra is idegen, állatias morgás szakad fel belőlem és kicsit rászorítok a nyakára, fogaim az ajkát tépik. Szinte érzem a saját bensőm vad reszketését, azt az elképesztő és szunnyadó erőt, amit ő idézett elő, én pedig sikertelenül próbálok csitítani. De miért is tenném?
- Te akartad... - suttogom vissza ércesen, rekedten, miközben kihámozom magam a bőrdzsekimből és messzire hajítom. Szükségem nem lesz rá, hátráltatni viszont hátráltatna, így mennie kell. Birtoklón biccentem hátra a fejét a vállamhoz, majd csúszik le a kezem ruha fosztotta melleihez; bőre szinte perzsel, képtelen vagyok betelni annak selymességével, vadító illatával. Arcomat hajának sűrű tincseibe rejtem, míg ujjaim előkészítik számomra a biztos terepet, hiába érzem úgy, hogy nem sok szükség van rá, ellenben engem felpezsdít a forrósága.
Lábammal határozott mozdulattal nyitom széjjelebb az övéit, hogy megadhassam mindkettőnk számára azt, amire eddig vágytunk. Szófogadó fiú vagyok, ha kell; most pedig úgy hiszem, hogy kell – mindkettőnk érdekében - így eleget téve kérésének, nem kímélem. Mellőzve minden óvatoskodást, a belém plántált minimális udvariaskodást, nem hazudtolva meg önmagamat és a vehemenciámat, kemény mozdulattal merülök el benne. Talán tényleg nem volt butaság, hogy tenyerei megtalálták a fal hűvös jótékonyságát; egy pillanatra még én is elbizonytalanodok, s nem vagyok biztos benne, hogy megfogom tudni állni, hogy valamelyest visszavegyek majd a lendületből. Kell az a fal…  
Lassan dőlök előrébb, és őt is erre a mozdulatra késztetve simulok rá a hátára, míg a közöttünk lévő már most alig létező távolságot a legminimálisabbra csökkentem. Így hagyok néhány csókot az arca élén, a nyakán, majd a vállán. Pár másodperc, számomra csupán ennyire van szükség, hogy tenyereimet a csípőjére vezetve, stabilan tartva őt felegyenesedjek, és abba kapaszkodva elkezdjek mozogni benne.

Nőnek lenni a mai világban azt jelenti, hogy bárhova bejuthatok a természetes bájaimra hagyatkozva, de mégsem lankadhat egyetlen pillanatra sem a figyelmem például, ha az italomról van szó. Az ember azt gondolná, hogy a puccosabb helyeken jobban odafigyelnek vagy alaposabban megszűrik kik léphetik át a küszöböt, de igazából csak annyi a különbség, hogy más minőségű drogok csempészhetnek a poharadba.
-Annyival nem lehetsz öregebb nálam.-jegyzem meg szemtelenül, hiszen ránézésre alig néhány év lehet az ő javára és igazából én se 21 évesen léptem át az első szórakozóhely küszöbét, bár tény, hogy sokszor 1-2 éve is teljesen megváltoztatja az emberek hozzáállását az éjszakai élet fogalmához.
Ügyesen elhelyezett szinte észrevétlenül, félvállról odaszúrt bókjai gyakorlatilag odaragasztják a mosolyt az arcomra. Nagy pályás a srác ezt el kell ismernem én pedig élek halok az ilyenekért, akik még ennyire okosan űzik az ipart. A külső megtévesztő, hiszen pont fordítva várná az ember, miszerint a fehér inges pénzes srácok intelligensen csapják a szelet, a hozzá hasonlók pedig minden körítés nélkül ráböffentik az ember lányára, hogy mit és milyen pózban tennének meg vele. Én azonban eleget mozogtam már mindkét világban, tudom, hogy ez a gyakoribb mégis kellemesen meglep és pontosan ezért dumálja le rólam a bugyimat ennyire gyorsan.
-Koncerteken és hasonló helyeken régen gyakrabban megfordultam. A mait leszámítva alapvetően tényleg ez a biztonságosabb közeg. Csupán kényelmi szempontból választottam az elmúlt időszakban a 'puccosabb' részleget... azok a szórakozóhelyek közelebb vannak a lakásomhoz.... de azt hiszem ideje visszaszoknom ebbe a világba...-egy jelentőségteljes pillantással mérem őt végig. Az ilyen férfiakat egyébként is mindig jobban kedveltem, hiszen nem próbálnak meg hitegetni, meg hát igen... amit ő is említett... néha van egy olyan érzésem, hogy egy-két manhattani srác többet jár kozmetikushoz, mint én.
Én ilyen helyeken kezdtem igazán a szórakozást, bár akkoriban még Queensben laktam a szüleimnél, na ott tényleg egészen más volt a helyzet, hiszen az első koncertemre apa kísért el, aki kora ellenére kifejezetten erős fizikummal bírt és ott jelentett valamit az embereknek, hogy Earshaw vagyok.. tudták kivel kell elszámolniuk, ha nekem bajom esik. A játszma akkor lett rizikósabb, amikor én végül Manhattanbe költöztem, hiszen itt csak egy arc voltam a sok közül... adottságaim pedig csupán célkeresztet rajzoltak a homlokomra. Mondjuk ennyi sosem tartott vissza... basztam én a kockázatra mindig.
-A szentek már kihaltak vagy nem ilyen helyekre járnak, de valóban annyi a lényeg, hogy legyen egy férfi a közelben, aki hajlandó még rendet rakni a területén, amikor valaki éppen túl nagynak képzeli a faszát.-megvonom a vállaimat. Egyébként igaza van. Szerencsére mindig akad valaki, aki ha más nem, akkor unalomból közbeavatkozik, nem úgy, mint a 'rendes' szórakozóhelyeken. Ott olyan szépen szemrebbenés nélkül elsétálnak azok mellett, akiknek segítségre lenne szükségük, mintha egész életükben vakok lettek volna.
-A legtöbbször működik a látványos ellenállás. Azzal nincs baj, ha csak a szexre mennek... sőt... csak azzal van a probléma, ha nem értik meg, ha nem tudják elfogadni, hogy egyetlen estére sem tartom őket megfelelő partnernek.-Ricky ezt a gondomat mára megoldotta, még akkor is, ha nem az volt az első szándéka, hogy ő kapja meg a folytatást tőlem, de  a kínálkozó lehetőséget egyértelműen nem utasította vissza.
Neki nem tanúsítok semmilyen jellegű ellenállást. Sőt.. készségesebb vagyok, mint egész életemben valaha, miközben belekapaszkodok két kézzel, tíz körömmel abba a vágyba, amit ő indított el bennem. Bassza meg... csak rá ne akaszkodjon túlságosan az agyam azért, mert ennyire be bírta bikázni a testemet. Sosem volt erősségem az elköteleződés, jobban élvezem a folyamatos vadászatot és az azzal járó pezsgést, de a kurva életbe... rég akartam valakit ennyire.
Nem hagyja, hogy irányítsak, bár nem is számítottam vagy vágytam ilyesmire, éppen ellenkezőleg. Leginkább az erejére vágyom és annak, hogy nekem feszüljön anélkül, hogy visszafogná magát. Unom már, hogy győzködnöm kell az éppen aktuális partnereimet, hogy nem tudnak kárt tenni bennem. Ricky azonban tényleg nem akar porcelánbabaként éppen csak leporolni. Birtokolni akar, talán még meg is jelölni miközben félkézzel tart maga előtt ujjait a nyakam köré fonva, amit egyébként kibaszottul imádok, míg másik keze munkája biztosít arról, hogy ma kurva jó döntést hoztam. Nyögések és sóhajok hadát indítja meg belőlem és jóformán az eszemet vesztem ahogyan felmordul akaratlanul is jelezve türelme múlandóságát.
Hátra sem kell néznem tudom, hogy vetkőzik a dzseki tompa puffanásából ítélve mielőtt kérésemnek megfelelően újra nekem feszül. A tarkóm a vállán, a térdem már gyengül, a ruhám pedig szinte csak a hasamat takarja előle, de nem is bajlódnék azzal, hogy teljesen lekerüljön. Érzem a leheletét a fülemnél a hajam rejtekében éppen mielőtt nagyobb terpeszbe tolja a lábaimat, nekem pedig azonnal villannak egyet a szemeim vágytól égve és épp csak egy pillanatra harapok alsó ajkamba mielőtt tövig merülne bennem. Karjaim megfeszülnek, hogy ellen bírjak tartani az erejének miközben egy hangos nyögés szakad fel belőlem.
Mellkasa súlyával dönt előrébb, én pedig készségesen hajolok hátrabillentve a csípőmet miközben biztos támaszt találok a falon, már tudom, hogy mekkora szükségem lesz rá.
Érzem ahogyan eltávolodik tőlem a mellkasa, de én nem változtatok a helyzeten, hanem élvezem ahogyan dolgozni kezd. Nem kérem, hogy lassítson, vagy hogy finomítson a mozdulatain.
-Na végre, baszd meg...-ezek talán az utolsó szavaim amit még érthetően meg bírok formálni. Meg sem próbálom csendesen élvezni a mozdulatait, elég nagy kint a hangzavar, meg egyébként is mindenki baszik rá, hogy mit csinálunk nem akkora titok, hogy az énekeseknek gyakran jár az extra a fellépés után.
A szemeimet összeszorítom és már leginkább a számon veszem a levegőt, hogy bírjak a légszomjjal pedig kettőnk közül ő dolgozik többet. Az élvezet hulláma rohamosan indul meg bennem időről időre megfeszítve a bensőmet körülötte. Egyik kezem a csuklójára kap, míg a másik továbbra is támaszt nyújt a számomra.
-Ha most lelassítasz megöllek.-figyelmeztetem elhaló hangon bár gondolom már ő is érzi, hogy megremegő testemből, hogy nekem már nincs sokra szükségem, hogy először átlökjön a célvonalon.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

+18 Az eddig kacér, szarkasztikus, hol pedig egészen pofátlan vigyorom néhány pillanat erejéig lággyá, már-már szentimentálissá válik. Vállamat alig észrevehetően megvonom, majd ciccentek egyet.
- Attól függ, hogy honnan nézzük – dörmögöm az orrom alatt. Nagyon maximum öt év lehet közöttünk, bár tagadhatatlan, hogy a mi világunkban már rohadt nehéz ezeket a különbségeket megsaccolni, ha csak abból indulunk ki, hogy a „mai fiatalok” - főleg a csajok - mennyivel érettebbnek tűnnek a valós koruknál. Találkoztam már olyan tizenhat évessel, aki úgy vonaglott és tekergett előttem, minden különlegesebb szégyenérzet nélkül könyörögve, hogy „jól basszam meg, ne sajnáljam”., mint egy baszatlan kanca. Legjobb indulattal, előbb mondtam volna őt a saját korosztályomba valónak, de még idősebbnek is, minthogy elfogadjam, ő márpedig még kislány. Ha nem tudom, hogy kinek a kicsodája, vagy többet ittam- esetleg szívtam volna a kelleténél, minden különösebb probléma nélkül meg is tettem volna amit kér… Aztán ma már narancssárga ruhában húznám a strigulákat a hidegen, amiért megrontottam egy kiskorút, és én lennék az, aki féltheti a picsáját.
Más részről viszont nem alapozhatunk mindig a korban értett különbségekre. Megéltem már életem során számos olyan dolgot, amit tíz másik, nálam évtizedekkel öregebb soha… viszont olyannal is találkoztam, aki fiatalabb volt nálam és még én is fejet hajtottam az ő javára billenő katasztrófa mérlegét hallva. Az életben tapasztaltak soha nem tükrözik megfelelően a kort. Hogy Lumienne démonai miben rejlenek? Fogalmam sincs, de sejtem, hogy van neki is néhány… Nancy mondogatta sokat, én pedig ahogy öregszek, annál inkább érzem úgy, hogy van igazság benne, hogy két sebzett lélek mindig egymásra talál. Az pedig, hogy ő pont rám akadt?... talán megvan az oka.
- Ez a „világ” pedig tárt karokkal vár téged – figyelem őt sanda, egészen sokat sejtető vigyorral. Nem, egyáltalán nem a hely vagy ez a „világ” várja őt, hanem annak egyes képviselői…én. Az összes kezem-lábam összetenném csak azért, hogy minden éjszaka hozzá hasonló látványban legyen részem és hozzá hasonló bájos partnerhez legyen szerencsém. Azt nem tudom, hogy hosszú távon mennyire érezné otthonosan itt magát? Sok hozzá hasonló hiába ígérte magát közénk a jövőben, idővel mindig lemorzsolódtak, hiszen a baráti társaságuk vitte őket magával. Hiába, hogy itt más a zene, hogy élő és igazi életérzéssé válik a közeg, úgyis nyerni fog a belső hang, ami viszi őket vissza oda, ahonnan érkeztek. Itt inkább az öreg motorosok érzik magukat igazán otthon. Azok, akik a hetvenes-nyolcvanas évek derekán szerettek bele valamelyik műfajba és azok utódai, akik otthonról hozzák annak szeretetét. Hogy velem mi a helyzet? Ötletem sincs, hogy honnan eredeztethető az irány… magával értetődő volt, ez szólt és szól belőlem mind a mai napig.
- Mint mondtam, az emberek nem szeretik az elutasítást és nem törődnek bele egykönnyen a vereségbe – és ez már nem a büszkeségről szól, inkább az őrületről és az egóról. „Nekik jár…” És attól tartok, hogy Connor is úgy érezte, hogy neki jár a Lumienne nyújtotta szórakoztató társaság; jár neki a teste, a csókja. Talán én is mondhatnám, hogy „nekem ez jár”…„én elfogom venni tőle amire vágyok, mert pasiból vagyok, ő gyengébb, befolyásolhatóbb… egyszerűen csak egy nő”….”egy játékszer”... De ennél többet látok benne...az én testem gyönyörét. Nem hazudok, sokszor nekem se a nagy szenvedélyek, a valós testi örömök miatt van szükségem egy-egy gyors légyottra, egy egyéjszakás menetre, hanem a szimpla, ösztönszerű testi vágyaim kielégítése miatt. A drogok kanosabbá tesznek, mint az normális vagy ideális lenne, mert szórakozni van kedvem, egy-egy szép test felcsigázza a fantáziámat. De persze akad, hogy tényleg szükségem van valakinek a társaságára, arra, hogy magához öleljen és néhány órácska, pár hosszabb ideig elnyúló perc erejéig szeressen… úgy, mint senki más… de, hogy most mire vágyok? A kurva életbe, ő rá! És szégyenemre mondom, hogy nőre, testre, ajkakra úgy még nem vágytam, mint most. Senkit nem akartam ennyire magaménak, és ez nem azon farokméregetésből ered, hogy ugyan arra vetett Connor is szemet, akire én – vagy fordítva – és míg a régi nagy riválisomnak nemet mondott a szöszke, nekem minden különösebb nehézség ellenére odaadta magát. Nem győzedelmi lobogómként akarom őt. Ő az enyém…!
És erről a mérhetetlen és mértéktelen birtoklási vágyról a mozdulataim is üvöltve árulkodnak; ahogy érintem őt, ahogy a kezem szinte sakkban tartja őt, karjaim magamhoz láncolják és egy pillanatra se feledkeznek meg arról, hogy a számára – is – szükséges gyönyöröket biztosítsák neki. Amit én kapok tőle, azt ő tőlem.
Hogy fogytán van a türelmem? Igen. Hogy rajongok minden egyes sóhajáért, nyögéséért és zihálásáért melyeket a kint dübörgő zene se képes elnyomni? Igen! Hiába hallom a kinti hangzavart és érzem a falak vezette lüktetést, én csak a saját magam tagjának lüktetésére tudok figyelni, a testemben zúgó vérre és az ő testének jelzéseire, a belőle kiszakadó elégedett káromkodásra, ahogy különösebb finomkodás nélkül, - de kizárólag a határainkon belül maradva - mozgok benne.
Nagyot kortyolok a levegőből, mikor fogytán érzem azt, és az övéhez hasonló gyorsaságú és mélységű zihálással próbálom jelezni, hogy kérése… mit kérése, követelése, számomra parancs. Nem óhajtok lassítani. Érzem ahogy a teste reagál és tudom, hogy nem sok választja el attól, hogy elérje amire én is vágyok, így amennyire a lehetőségeim még engedik – és kérésének eleget téve - gyorsítok a tempón. Elcsigázott mozdulattal húzom fel őt magamhoz, hogy testünk újra egymáshoz simuljon; érezni akarom minden mozdulatát, a remegését, miközben arcomat a hajába majd a nyakába temetem, máskor pedig csókot követelek tőle, vagy a vállának már megjelölt bőrére harapok. Úgy érzem magam, mint egy visszafogott, felajzott vad, aki végre valahára szószerint kibaszhatja magából a feszültséget, mert nem követeli tőle senki, hogy lassítson, hogy finomkodjon és óvatoskodjon. Ugyan nem akarom összetörni se őt, ha csak a legkisebb jelét érezném annak, hogy ez már neki sok, visszavennék… de úgy, hogy nincsenek meghúzva a határaim, nincsenek korlátok, képtelen vagyok rá.
Karjaim kelepcéjéből, ha akarna se tudna szabadulni, miközben ölem egy pillanat erejéig se távolodik el tőle. Így teszem meg az utolsó, néhány pillanatig tartó rohamot, mígnem valószínűleg vele közel egyidőben, egész testemben megfeszülve, remegve, levegő után kapkodva adom át magam a közös gyönyörnek…
- Baszd meg… - fújtatom mélyen, reszketve, mint egy több kilométeres vágtát követően lassuló ló… Szemeimet izzadtságcseppek csípik és még érzem a saját- valamint az ő testét is gyötrő hullámokat, mégis az elégedettség- és a felszabadultságérzés vigyora már ott kerekedik az arcomon. Még az se tudja letörölni onnan, hogy a szemem sarkából látom, hogy valaki a kilinccsel babrál. Rábasztál… Óvatos mozdulattal simítom ki az arcából a szőke hajtincseit és igazítom azt a füle  mögé, hogy jobban lássam az arcát... hol érdekel engem az, aki a kilinccsel baszakszik?

Manapság már tényleg nehéz megtippelni, hogy ki hány évet tudhat már maga mögött. 16 éves lányok úgy esnek be a szalonba, hogy alapvetően eszembe sem jutna személyit kérni (ha nem lenne kötelező) és csak nagyokat pislogok, amikor azzal kezdenek, hogy tolják az orrom alá a szülői hozzájárulást, hiszen szemrebbenés nélkül korombelinek véltem őket. Persze ennek a fordítottja se ritka, főleg a férfiak körében. Végtelenül kellemetlen volt, amikor vártam a plusz papírt egy 25 éves sráctól, ő meg egyszerűen fel nem fogta, hogy mit akarok. Régebben szerintem nagyobb volt a különbség az emberek viselkedésében és az öltözködésében a kor előrehaladtával, de egyértelműen fiatalabb az a réteg, aki már belekóstol a nagyok bulijába.  
Mindenki a maga táncát járja az Ördöggel és cselekszik a saját lelkiismerete alapján. Én nem ítélkezem, hiszen tudom milyen a túloldalon állni. A gimis éveimet megkeserítették a többiek, ízekre szedve minden mozdulatomat és alaptalan pletykákat terjesztve rólam. Talán az volt az egyetlen szerencsém, hogy már akkor elég vastag volt a bőröm és minden próbálkozásuk ellenére nem tudtak megsebezni miközben én mással sem foglalkoztam csak azzal, hogy megtaláljam a magam útját.
Hogy megtaláltam-e? Aligha... de a mai estém már tudom, hogy hova vezet Rickynek köszönhetően, így panaszra semmi okom, hiszen minden egyes perccel csak egyre jobban magával ragad. Birtokló és erőteljes, így semmi okom panaszra, hiszen hosszú idő után most először tudom teljesen nyugodtan azt mondani, hogy nem kell vasmarokkal szorítanom a gyeplőt, amit már olyan rég óta szerettem volna letenni. A személyiségéből adódik a hevessége, amiért minden egyes porcikám, izmom és sejtem végtelenül hálás. Nem vágyom gyengédségre, sem édesgetésre csak azt akarom, hogy feledtessen el velem minden gyötrelmet, ami az elmúlt időszakban konkrétan az idegeimet gyilkolta láncfűrésszel. Nem érzem rajta, hogy csak azt akarná bizonyítani magának vagy bárki másnak, aki szemtanúja volt bármelyik mozdulatunknak, hogy ő bizony bejuthat abba a testbe, ami ma másnak még csak érintésre sem adott engedélyt. A maga örömét keresi bennem, én pedig abban ahogyan hozzám nyúl, ennek pedig a bőrömet égeti jelei azonnal megjelennek attól a pillanattól kezdve, hogy egymásra találunk. Benne pörög az adrenalin a fellépéstől, számomra pedig elegendő a testemet markoló éhsége, hogy a pulzusom az egekbe szökjön. Baszok én a romantikára. Nekem erre van szükségem talán jobban mint valaha és hetek kínkeserves próbálkozása után végre megkapom valakitől. Nem szépítem és nem is fogom cukormázzal ezt az egészet nyakon önteni, hogy más számára elfogadhatóbb legyen, hiszen nem célom bárkinek megfelelni magamon kívül. Nem kímél, ahogyan azt kértem tőle, szinte veszett vad módjára dolgozik bennem valamelyest figyelve a a hozzá mért törékenységemre, de nem annyira, hogy felhúzzam magam azon, hogy valaki már megint porcelánbabának néz.
Egyre nehezedő légzésem el-el akad ahogyan ajkai csókra hívnak vagy éppen a nyakamra hajol szemeim pedig olykor-olykor szinte felakadnak ahogyan magához szorít és a csípője kíméletlen tempót diktál. Nyögéseim hevessége egyre csak fokozódik ahogyan eleget téve talán utolsó kérésemnek gyorsabban és erősebben feszül nekem, itt pedig már ha akarnék sem tudnék mást tenni csak a csuklójába kapaszkodva nem elbaszni magamnak fejben és átengedni magamat a térdeimet megremegtető megkönnyebbülésnek. Az ujjaim szinte elfehérednek ahogyan a kezébe kapaszkodom, hiszen nem elég, hogy a magam gyönyöre gyakorlatilag letarol, de még az övé is belecsatlakozik tovább fokozva a sajátomat. Ebben a pillanatban már szinte egy hang sem bír kijönni belőlem, csupán szétnyílt ajkakkal várok, hogy újra levegőhöz jussak erre azonban néhány másodpercet várnom kell mire engednek annyit az izmaim, hogy egy elégedetten leengedő sóhaj után ismét megtöltsem égő tüdőmet.
Rekedt, mély hangja távolinak tűnik mégis visszacsalogat a jelenbe, az öltözőbe és a látásom is lassan visszatisztul. Szívem heves zakatolása még nem hajlandó csillapodni szüksége lesz még jó néhány percre. Ahelyett, hogy azonnal eltávolodna tőlem, mint aki jól végezte a dolgát finoman simít végig az arcomon eligazítva a hajamat, hogy kiélvezhesse a látványát művének, ami most kipirult orcáimon és a csókoktól enyhén duzzadt ajkaimon pihen. Lassan eresztem a csuklóját ezzel vért engedve az ujjaimba. Semmit nem érzek az izmaimban a korábbi feszültségből, szépen lassan áramlik végig az egész testemen a kielégülés, amit már túl rég kaptam meg. A fejem fáradtan billen a vállának. Többre talán hirtelen nem is lennék képes. Lelassítom a légzésemet kontrollálva az iramot és már érzek magamban annyit, hogy legalább egy lépésnyire eltávolodjak tőle ezzel segítve a kijutását. Baszki... ez holnap fájni fog, de kurvára nem bánom. Csak ekkor tűnik fel, hogy valaki másnak is szüksége lenne az öltözőre, de emiatt nem kezdek el kapkodni. Felé fordulva simítom a tarkójára közelebb húzva magamhoz, de most finomabban illesztem ajkaira az enyémeket amolyan "köszi" címszóval. Lassan lépek csak el tőle és a hátamat félig a falnak vetve igazítom meg a ruhámat illetve veszem vissza a fehérneműmet alá, mert biztos, hogy nem úgy fogok hazataxizni, hogy a ruha alatt csupasz a seggem.
-Ha unatkoznál valamikor...-nyújtom át neki a tetoválószalonos névjegykártyámat. Nem vagyok benne biztos, hogy bármikor megcsörren majd a telefonom, de nem is fog földhöz baszni, ha esetleg ez a gyanúm beigazolódik, viszont amilyen kezelést kaptam tőle, az esélyt azért megadom a dolognak.

To: Lumienne

“What you do makes a difference, and you have to decide what kind of difference you want to make.”

+18 Testünk tökéletesen reagál a másikéra… A legapróbb mozdulataival, a kezének érintésével, azzal ahogy hozzám dörgölőzik és már-már tükörképeként mozdul az övé az enyémmel, tudatni képes velem, hogy mire van szüksége. Én pedig nem vagyok rest megadni neki azt. Nem finomkodok, hiszen nem igényli… nem óvatoskodok, mert nem akarja, hogy porcelánbabaként bánjak vele. Annál is inkább, hiszen egész idő alatt olyan érzésem van, hogy nem csak a sajátom, de mintha az ő teste is egy időzített bomba lenne. Fogalmam sincs, hogy mennyi és milyen jellegű feszültség dúl benne, de biztos vagyok benne, hogy a létező legjobb partnert találta meg arra, hogyha végérvényesen nem is, de ideig-óráig legalább feledtetni tudjam vele a kínjait, és egy egészen másféle vegye át felettük az uralmat.
A mellkasom ijesztő sebességgel süllyed és emelkedik még azután is, hogy egymást néhány másodperc késéssel követve érjük el a vágyaink csúcsát. Nem ér meglepetésül a testünk reakciója; az intenzitás, az elcsukló nyögések és reszelős sóhajok, vad zihálások vagy épp az állatias morgásba torkolló kielégülés hangjai. Talán már odakint, az első pillanatokban megláttuk egymásban a potenciális gyönyörforrást, de legalábbis annak okozóját. Most már hiszem, hogy ennek így kellett történnie.
Bárhol is érintem, tenyerem alatt újra és újra megremegnek, megfeszülnek az izmai. Emiatt se siettetem az elkövetkezendő néhány pillanatot; majd eltávolodik ő, ha úgy érzi, hogy már rendezni tudja a sorait. Addig viszont szemrevételezem még egyszer, kétszer a kipirult arcát, az ajkait melyek az elmúlt ki tudja, hogy hány perc alatt csak az enyémek voltak. Nyakának valamelyest fényesebben csillanó bőrét, vagy azokat az apró kis foltokat, melyeket én hagytam ott jelzés értékkel. A magasságomnak hála, innen fentről tökéletes rálátásom van a melleire, melyeket még utoljára átsimítok, csakhogy oda is tegyek egy apró kitérőt, míg a haját eltessékelem az arcából. Fogalmam sincs, hogy milyen, a miénknél hatalmasabb erő, talán a sors játszott el a gondolattal, hogy minket érdemes lenne egy körre összeereszteni, éljük ki egymáson a felgyülemlett feszültségünket, de győzött. Humoros kis rohadék ez a nagyobb erő...
Szüksége van neki, de még nekem is arra a további pár másodpercre, míg a szívverésünk normalizálódik, a légzésünk lelassul és az egész testünket addig reszketve rázó remegés is alábbhagy. És ha ez megtörténik, mikor ő eltávolodik tőlem, úgy én is eleget teszek a mozdulatnak; egy halk nyösszenés még felszakad belőlem, s még mielőtt bármit tehetnék, kékjeimben millió kérdés csillan egyszerre, mikor újra előttem áll, ajkai pedig óvatosan, szóban meg nem fogalmazott hálával érintik az enyémet. Érzem, hogy az érintésétől libabőrös lesz a tarkóm és a karjaim is, vissza mégse csókolok, csak egy pimasz kis mosoly jelenik meg a szám szegletében válaszképp. Talán nincs is szükség most ennél többre.
Ahogy ő, úgy én is rendezem a soraimat, mielőtt még az ajtó túloldalán álló, a kilincset egyre türelmetlenebbül rángató idióta tényleg ránk rúgná a fát. Cuccos a helyére, cipzár-gomb-öv szintén, a súlyos dzsekimet pedig felnyalábolva a földről fordulok Lumie felé, aki várakozó tekintettel, kezében egy félcédulával – bocs, névjeggyel – ácsorog. Nem szokásom mások telefonszámával vagy egyéb elérhetőségével távozni. Nincs szükségem a rám akaszkodó bamba babácskákra, akik csak arra várnak, hogy a következő adódó alkalmat is velem töltsék el. Egyszer, kétszer, de meglehet, hogy annál többször is elkövettem már ezt a hibát, hát leszoktam róla. Mint ahogy arról is, hogy én adjam meg a számomat bárkinek is, aki igényt tartana rá. Most mégis…
Pár pillanat eltelik, mire kinyújtom a kezemet, hogy elvehessem tőle. Hosszú ideje az első olyan nőnek tűnik, akivel úgy hiszem, érdemes még néhány ehhez hasonló alkalmat együtt tölteni. Nem vágyik elköteleződésre. Legalábbis a tetteiből nem azt szűrtem le, hogy az első vagy a második szex után már az esküvőről álmodozna meg közös házról és gyerekekről. Sok naiv, butus kis libával ellentétben róla valamiért nem tudom elképzelni, hogy pont én lennék az a személy, akivel hosszú távra akarna tervezni, ez pedig – bár ki nem mondanám – könnyebbé, már-már üdítővé teszi a gondolatát annak, hogy talán emberemre találtam: semmi komoly, semmi romantikus, nyálas és csöpögős. Csak szex.
- Szóval tetováló vagy… - dörmögöm a korábbiaktól még mindig mélyebben az átlagosnál, majd a farzsebembe rejtem a kártyát. – Észben tartom… asszem’ van még néhány… szabad felület rajtam – na most, hogy azt tényleg tetoválásra szánom? Meg a nagy lófaszt. De ürügynek jó, ha valaki számonkéri rajtam, hogy hova osonkodok már megint meló helyett?
Tekintetemet végig futtatom rajta, csakhogy megbizonyosodjak róla, hogy vállalható állapotban van, s ha úgy vélem, valamint ő is jelzi, hogy felőle mehetünk, elfordítom a kulcsot. A zár halkan kattan...
Kintről meghökkentően hűvös, már-már hideg levegő áramlik be a tenyérni öltözőbe, pedig korábban odakint éreztem elviselhetetlennek a fülledt forróságot. Ám még ennél is meglepőbb a küszöbön ácsorgó srác képe, aki néhány zavart pillantás után a nyakát nyújtogatva próbál átlesni a vállam felett, mi is történt idebent?
- Lemaradtál a műsorról – grimaszolok - na el lehet arra tipegni - mutatok a folyosó felé, és félrelépve az útból engedem előre a lányt, akit először ledöbbenve mér végig, majd akárha villanyégő gyúlna a feje felett, megvilágosodik. Szája néma o-t formál, zavartan sarkon fordul és úgy iszkol tovább, mintha itt se lett volna. Mire pedig észbe kaphatnék, a lánynak nyoma sincs, ellenben Drake idült, bárgyú vigyorú képe pöffeszkedik a perifériámban. Leheletnyit összerezzenek.
- Hallottam jól szórakoztatok. Egészen… kisimultál…
- Ha még egyszer így jelensz meg, az EKG-m is ki fog…