Egy elég csendes estére számítok, csütörtök este van, csak azok jönnek ide ma általában akik kikapcsolódásra vágynak, vagy nem várja őket haza senki. Szeretem az ilyen estéket, mert ilyenkor van időm az emberekkel beszélgetni és imádom, amikor kinyílnak nekem. Olyan emberekkel lehet itt találkozni, akikkel máskor nem, egy kis ital meghozza az ember kedvét a beszédhez. Mint mindig most is órákkal nyitás előtt bent voltam, de ma hamar végeztem az előkészületekkel és így is több emberrel dolgozunk, mint amennyi kellene, így amint kész vagyok, csak lecsúszok a pult mögé a földre és hanyagul keresztbe vágom a lábaimat telefonnal a kezemben. Már az összes TikTok és Instagram videón végigfutottam, de nem találtam olyat, ami igazán lekötött volna, vagy azt hittem. - Candy bébi, ideje felpattani, Aziel kinyír ha most fázol fel. - piszkál meg az egyik srác akivel ma este egy pultba osztottam magunkat. Leporolom a fenekem és beállok mellé. - Ne hívj Candy bébinek, ameddig nem láttál pucéran teljesen feleslegesen becéztegsz, mert csak annyit érsz el vele, hogy sosem fogsz. - kacsintok rá, majd előveszem legszebb mosolyom és fogadom az első érkező vendéget, hogy még válaszolni se tudjon, bár eléggé elakadt a lélegzete, amikor említettem magam pucéran. Tökéletesen értek ahhoz, hogyan hozzak zavarba szinte bárkit. Sokan vannak ahhoz képest, amire számítottam, de ez sosem volt nekem akadály ahhoz hogy ezerrel pörögjek. Amikor egy kicsit csitul a hangulata pultnál és átmennek a vendégek a színpadhoz ahol nemsokára igen dögös csajok fognak valami egészen egzotikusat nyomni elkezdem törölgetni a poharakat, amiket kihoztak közben. - Téged nem érdekelnek a hosszú combú lányok? - kérdezem a pultnál maradt idegentől, akit mintha már láttam volna itt, de nem tudom hova tenni hirtelen. Közelebb sétálok hozzá és a pultra támasztom a tenyerem. - Új vagy itt, vagy még sosem volt szerencséd, hogy az én pultomnál ülj le? - kérdezem egy kicsit kacérkodva, de ehhez a munkához ez beletartozik, így már szinte alap, hogy ilyen vagyok.
Fellélegezve állapítom meg, hogy ezúttal a szokásosnál is gyorsabban haladok végig az érzelmi hullámvasúton tett utazásom egyes fázisain. Hamarabb eljutok arra a pontra, ahol már nem érdekel, mennyit kell innom ahhoz, hogy a válasz nélkül hagyott üzenetem elfelejtsem... Hogy a testvérem nevére se emlékezzek, nem hogy arra, hogy van. Kettő is ráadásul. Az a baj ezzel az átkozott technológiával, hogy tökéletes ellentétben áll mindazzal, ami én vagyok. Semmi érzékem hozzá, ezért azt sem tudom, hogy törölhetném e az smst, vagy sem... Van olyan opció, hogy az ő fejéből is kiradírozzam, ha olvasta? Egy részem piszkosul megbánta, de az amelyik látta Jennifert elrohanni: nem. Egy hozzá hasonlóan érzékeny - már amennyi emlékem lehet még róla - azt feltételezi, hogy ez bizony tartós károkat okozhatott benne, a padlóra küldhette. De nekem van e jogom tudni róla? Összezavarom saját magamat is az egymást érintő, ostoba feltételezéseimmel, mind hamis. Elmosta már minden jókedvem és határozott eltökéltségemet, hogy majd most, majd igen, majd most jobb életre törekszem az, ami kordában tart és manipulál. Traumák, get well soon - mondták. Sajnos az elmúlt hetekben volt időm – és szerencsétlen Gwennek is – megtanulni, hogyan kezeljem ezeket a kellemetlen tüneteket. Mert az erőszak a legjobb válasz, meg a pia... A legnagyobb nyertesei az életnek, akik normális, szerető családban nőhetnek fel. Basszátok meg mind, erre iszom! Türelmesen hagyok időt a lánynak, meggondolja, tényleg akar-e velem társalogni. Három körnél járok, ami jó lesz ötnek is. Nem tart sokáig: közömbös arckifejezéssel sandítok hátra egy fél perc után. - Perpillanat nem. - dünnyögöm. A telefon ott pihen a pulton, minden átkozott villanására figyelek. Magamban azért imádkozok, hogy tényleg minél előbb válaszoljon: rettentően hiányzik már az én kiszámíthatóan tudálékos, de érzékeny bátyám. A felismerés, amit az alkohol göngyölít előbbre, rendesen pofán csap. Nevethetnékem támad, ehelyett felszegett állal a lányt figyelem. - Biztosan csak a magas sarok, meg a hónaljig érő ruha teszi... Egyébként mi a baj a rövid combokkal? - kérdezem, mintha ez olyan világi kérdés lenne. - Új. - felé emelem poharam, mintha köszönteném, majd lerakom magam elé. Kiiszom. - És nem... - félmosollyal reagálok a felvillanó értesítésre, milyen idő lesz holnap az alkalmazás szerint... Ki a faszt érdekel? Kedvem támad levágni a földre, majd ugrálni rajta, amíg a felismerhetetlenség tökéletes szinonimájává avanzsálom, de aztán átemelem fölötte tekintetem. - New Yorkban vagyok új, amúgy jártam már itt. Klassz hely. Te vagy a tulaj? - rámutatok mutatóujjammal a kiüresedett poharamra. - Vagy miért nem ott táncolsz? - utalok rá, hogy minden adottsága meglenne hozzá... Közben mindkét karommal felkönyökölök, előre is dőlök. Őt figyelem. - Erkölcsi kérdés? - megérteném. Ismét hátra lesek a műsor felé, de meglepetés, avagy sem, nem tölt el érdeklődéssel. Újra a nőt figyelem, aki a pult mögött dolgozik. - Bocs, nem kell válaszolnod, ha nem akarsz. - nem vagyok olyan vendég, akit a flörtölés marasztal. Az voltam... Megjártam a poklát, miattam pedig mások is szenvedtek. Szóval csak ülök és nézem őt, mintha az egész mindenséget jelentené, hagyom, hogy csak ő létezzen.
“sajnálom, hogy nem voltam jó hozzád. éjjel a macskaköves utakon, megláttam egy mulatozó csapatot; és eltűnődtem azon, milyen régen is volt, hogy úgy éreztem magam mint egy gyerek gyerekkorom belepi a beton...”
Kezdőlap
