Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

Az események eléggé gyorsak lettek mostanában. Gyakorlatilag már annyit jár Nápolyban, hogy lassan vissza is költözhetne, pedig egyáltalán nem vágyik erre. Az egész utat, melyet Chiara, Marcello és az apjához tartozó többi tartozék társaságában túlélt, csak annak köszönhet, hogy előtte éjszaka lopott órákat tölthetett a férfival. Mert, ha az nem történt volna meg, akkor egészen biztos, hogy a gép elindulása után, nagyjábból öt perccel nyitotta volna ki a repülő ajtaját, hogy kihajítsa az unokahúgát, akinek a műsora kritikán aluli volt. Fabiola többször meg is jegyezte, hogy azért ez már kurva szánalmas és az apjának is jelezte, hogy állítson már rajta. De egészen biztos abban, hogy az öreg direkt rendezte így, hogy lássa miként képes ez a kettős reagálni.
Nos, a Pellegrini lány egy fülhallgató és a laptop társaságába vészelte át, amit lehetett, munkára meg elfoglaltságra hivatkozva, s mikor már tényleg nem bírta azt, ami a közelében ment, elvonult a lehető legmesszebb. Ennél szarabb útja már csak akkor lett volna, ha Vizzini is velük tart. Mondjuk megnézte volna, hogy Chiara meg Adriano miként parádéznak, szétakasztva a fejüket. Mert biztos, hogy így történt volna.
A temetéseket nem kifejezetten szereti. Nem tudja megérteni a fekete ruha tradíciót, meg a siránkozó tömeget. Főleg akkor nem, ha egy olyan szarházi kerül a koporsóba, akit egyébként a közeg legalább fele utál és megvet, aztán mégis itt parádéznak. Adriano mellett állva pedig még jobban rühelli ezt, mint valaha, így mikor tekintete olykor összeakad Serrával, ugyanazt tükrözi az arca, amit a férfié. Kurvára nincs ínyére az egész.
Ahogy a koporsó süllyed, ő legszívesebben már fordulna is ki a tömegből, hogy elsőként távozzon, meg sem várva azt, ahogy elföldelik a férfit, de erre a pillanatok alatt kialakuló káoszban egyáltalán nincsen lehetősége. Nem lát, csak hall. Sikolyt és kiáltást, aztán dörrenést, melyre ösztönösen húzza össze magát, érzékeli ugyan, hogy meglepetésére Vizzini is védené, de ő a testőrjébe karolva indul az autó felé. Mert az egyetlen, akiben rajta kívül még bízna, ő túl távol volt.
Már az autóban ülve jut el a füléig, hogy apját is célba vették, de Marcello felfogta a lövedéket, s ami szar innentől elönti az agyát, az senkire sem lesz a következő napokban túl jó hatással. Nem haza, hanem egy védett házba viszik, ahova lassacskán a családja és a közeg több tagja is megérkezik. Fabiola gondolkodás nélkül megy neki bárkinek, jószerivel mindenkinek, hogy valamit megtudjon, mégis mi a franc volt ez. Az sem érdekli, hogy neki ebbe nem illik és nem kellene belefolynia, mert nem ő uralja az érzelmeit ezen a ponton, hanem az érzelmei őt.
Ez pedig azt eredményezi, hogy a temetés másnapján, az apjának megy neki, s nem egyszer, nem kétszer üvölti ki magából azt, amit érez, nem törődve azzal, hogy ki látja és ki hallja ezt. A második napon lefutja ezt a kört Adrianoval is, hiszen tudja jól a nő, hogy nem engedhet meg magának egy bizonyos stílust és fent kéne tartania a csodálatos látszatot, de képtelen rá. Főleg akkor, mikor fülét olyan is éri, hogy Serrának annyi, meg hogy ő feláldozható volt és egyebek. Van az a pont a történetben, mikor a nő képes lenne bárkinek kikaparni a szemét, aki szájára meri venni az kórházban fekvőt, s ezen csupán csak az tud enyhíteni, amikor Agathaval leülnek beszélgetni.
Fabiola kezdeményezi ezt, nem a saját megnyugtatására, hanem azért, hogy a nőt ha csak pár perc erejéig is, de kizökkentse a kórházból, ahova egyébként ő maga még nem jutott el. Nem azért, mert nem akart, hanem azért, mert tiltották és nem engedték.
De ugyan ki tudná megakadályozni Fabiola Pellegrinit abban, hogy amikor végre magához tér az, akiért a szíve dobban, ne látogassa meg? A negyedik napra van már annyi esze, hogy jelzi az apjának, hogy ő már pedig bemegy, de azért arra is felkészíti az öreget, hogyha ebben bárki meg akarja akadályozni, nem áll jót magáért. Szerencsére a férfi ismeri már annyira a lányát, hogy tudja, képes lenne vért is áldozni, ha megakadályozzák valamiben, amire vágyik, amit akar, akit akar. Így kap engedélyt, s ezzel élve Fabiola még az ajtót sem kímélve érkezik meg a kórterembe.
– Tűnés! – adja ki határozottan mégis a lehető legegyszerűbben az utasítást az unokahúgának, akinek arcán látszik az értetlenség, de még mielőtt meg tudna szólalni Fabiola folytatja. – És vidd a szarjaidat is – mutat a giccsesnél giccsesebb lufikra meg minden szarra, ami ide lett hordva ebben a négy napban. Mivel látja, hogy Chiara nem igazán akar mozdulni még az ágy mellől sem, tesz egy határozott lépést felé, miközben elkapja az egyik héliumos lufi nyakát, amit a kezében lévő kulccsal lyukaszt ki és odanyújtja a lánynak. – A következő a nyakad lesz, ha nem indulsz meg – és szemei, testtartása, hangja is mind arról árulkodik, hogy komolyan képes lenne erre, még annak ellenére is, hogy nyilván a közegük helyzete jelenleg nem a legfényesebb.
Fabiola agya már sokszor és sokféleképpen szállt el, de most jutott el arra a pontra, hogy kurvára elege van mindenféle szarságból, tiltásból és játékból. Magasról tesz arra, hogy itt kellene-e lennie vagy nem. Nem érdekli a közeg, nem érdekli Adriano, sem a jegyesség. Kifejezetten dühös azért, mert a fiatalabbik kiadása itt lehetett végig, ugyanakkor hálás is, hiszen nem tudja mit hozott volna ki belőle az, ha neki kell a fekvő, magatehetetlen Marcellot néznie napokig.
Míg Chiara szedi magát, addig jobb lába türemetlenül jár egy ritmust, mely talán egyre sürgetőbbé válik, s csak akkor hagy alább, mikor unokatestvére után záródik az ajtó. Ekkora Fabiola tekintetét az ágyban fekvőre vezeti, de közelebb nem lép, marad az ágy végénél. – Legszívesebben megrángatnálak vagy felpofoználak - felfoghatjuk ezt amolyan, jó, hogy élsz közlésnek is. Ha valami, az egészen biztos, hogy ez a nő nem fog sírni, meg úgy lelkendezni, mint az, amelyik az imént távozott. Tekintetén és vonásain azonban látható az, hogy az elmúlt négy napban legalább öt évet öregedett, míg a férfi idebent feküdt. – Mégis mit gondoltál? – tör ki belőle a kérdés, ami tulajdonképpen napok óta foglalkoztatja. Többször is lejátszotta a dolgokat, Alvizenek van saját testőre, miért nem lökte csak el és így tovább. Hálás, mert nyilván azzal tartozik, hiszen az apja életét mentette meg, ugyanakkor kibaszott dühös rá, hogy képes lett volna a sajátját áldozni. Fabiola egészen biztos abban, hogy Marcello után indult volna, de csak azért, hogy még halálában is meggyilkolja.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

Ha bárkit kérdeznénk, aki közelebbről vagy régebbről ismeri, az bátran kijelentené, hogy Fabiola nem egy türelmes ember. Ez, míg Chiara felfogja a dolgokat, minden porcikájából üvölt. Képes lenne gyakorlatilag bárkit és bármit széttépni és ez nem feltétlen unokahúgának, meg a faszságainak szól, hanem az egész kialakult helyzetnek.
Az apja még azzal is bepróbálkozott, hogy feltegye egy gépre, amilyen hamar csak lehet. Talán az volt a végső pont azelőtt, hogy úgy igazán neki állt üvöltözni az öreggel. Egyetlen egy pofon végett sem reklamált, ami azokban a percekben csattant az arcán, tulajdonképpen inkább csak azon lepődött meg, hogy nem fogta le két testőr és cipelte fel egy gépre. Azért köszönetet ne várjanak tőle.
Mikor a tekintetét elkapja a másik, Fabiola feszültségéből néhány százaléknyi elröppen, de azért van még benne bőven ahhoz, hogy ne a legmegfelelőbben szóljon Serrához. – Igen – nem fog hazudni. Rohadtul mérges a másikra, s ha három nappal ezelőtt lennének még indulatosabb lenne. Ez már semmi, ahhoz képest, ami először érzett a tehetetlenség közepette.
– Vannak testőrei - fújja ki lassan a levegőt és még mindig nem tesz egyetlen egy lépést sem közelebb. - Meghallhattál volna - tudja, hogy ezzel teljesen tisztában van a másik, de muszáj kimondania, hogy a férfi érezze, haragja leginkább a félelemből fakad. Mert Fabiola szeme előtt lepergett az összes szar, amit az elmúlt hetekben átéltek és rohadtul nem bírta volna feldolgozni, ha ezzel van vége.
Lassan kifújja a levegőt és megteszi azt, hogy míg Marcello a felüléssel vívódik, táskáját és cuccait leteszi egy székbe. Nem azért nem nézi végig, mert ne akarná látni a másikat, csupán nem akarja tehetetlenül nézni, mert biztos abban, hogy a férfi nem fogadna el semmilyen segítséget sem.
-  Te is nekem – sóhajtja halkan a szavakat, mikor újfent visszatalál az iménti helyére és most jobban megvizsgálja tekintetével a másikat. – Szegény anyukád azt gondolta, ha találkozik velem, akkor hozok neki némi megnyugvást, de aztán meglátta, hogy milyen állapotban vagyok és szerintem teljesen kitért a hitéből – nem azért, mert annyira fáradt, leharcolt és szétcsúszott lett volna, hanem mert olyan ideg mozgatta. Agatha pedig próbálta őt nyugtatni a szavaival, ami így visszagondolva eléggé nevetséges, mert pont, hogy Fabiolának kellett volna támaszt nyújtania.
– Milyen jól jártál. Míg én elküldtem a bús picsába mindenkit, te szexelgettél – nevet fel halkan, majd végignéz a szobán, amelyben azért csak maradt még Chiarából néhány dolog. – Minden nap itt volt – és ezen már muszáj hangosabban nevetnie, mert szavaiban nem csak a gúny, de talán némi féltékenység is cseng. Mert rohadtul neki kellett volna itt lennie, nem pedig másnak és nem érzi fernek azt, hogy még ezt is elvették tőle.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

– Leszarom, hol voltak. Meghalhattál volna a felelőtlenséged és néhány inkompetens balfácán miatt - Fabiola számára az egészben az a lényeg, hogy elveszthette volna a másikat. Igen, tisztában van azzal, hogy az apját védte, amiért nyilván hálás, ugyanakkor jelen helyzetükben még mindig őrültségnek tartja ezt az egészet. Magasról tesz a kötelezettségre meg a többi faszságra, neki szüksége van erre a férfira.
– Nem csak a bátyám, hanem az öcséim is alkalmatlanok – és igazából ő maga is az lenne, ha lenne pöcse. De szerencséjére nincsen, így nem kell ezzel foglalkoznia. Alvize nem véletlenül Alfonsot terelgette, bár Fabiola egészen biztos abban, hogy a másodszülött Deluca nem vállalná be azt, hogy vezetői pozícióba kerüljön. A bátyja gyökér, nem való még csak a közegbe se. Az öccsei pedig, hiába nem tinédzserek már, néha olyanok, mint akik éppen csak, hogy felfedezték a farkukat. Fergeteges egy csapatot sikerült felnevelnie a nagyra becsült vezérnek, az egyszer már biztos.
- Azt gondolta, hogy elveszít. Én meg tudom érteni – közli kissé halkabban, de tekintetét egyetlen egy pillanatra sem elvonva a másikról. Most a testével nem tud vallomásokat adni a másiknak, így kénytelen a szavakat használni. Fabiola nem most először beszélt a másik anyjával, s bár az anyai ösztönök benne nem élnek – valószínűleg soha nem is fognak -, azt fel tudta mérni és fogni, hogy Agatha mennyire szereti a fiát. Így egyáltalán nem lepődik meg azon, mennyire borult ki. Főleg, hogy ő maga is ebbe az állapotba került, csak éppen másképen adta ki.
– Nos, az első napon apámat - ami szerinte nem is meglepő. – A másodikon Adrianot is – hiába kényes téma Vizzini kettejük között, a férfi kérdezte, ő pedig őszintén válaszol. – Ők az úgymond, említésre méltó nevek. A többi az másod, harmad, negyedrendű valakik, akiknek még a nevét sem érdemes megjegyezni. Rohadtul elborult az agyam – valószínűleg ezt nem is kellene kimondania, anélkül is egyértelmű lehet a másik számára, hiszen még mindig meg van feszülve minden porcikája, annak ellenére, hogy azzal az emberrel szemben áll, aki kívül-belül jól ismeri már.
Kissé oldalra dönti a fejét, miközben egyik szemöldöke megemelkedik a hallottak végett. Először csak hümment, hogy ezzel elfojtsa a kiabálást, ami az első reakciója lenne a helyzetben. A napokban már annyi mindenkivel ordított és annyi mindenkit küldött el a fenébe, hogy semmi kedve Marcelloval szemben is ezt a stílust felvenni.
– Éppen elegendő golyót szedtél már össze - közli végül egy olyan hangszínnel, melyből könnyedén rájöhet a másik, hogy ez az egész gondolat mennyire nem tetszik neki. Nem, nem kérdez rá, nem kezdi el lebeszélni és még talán meg sem lepődik azon egyébként, hogy van egy golyó, amit Adrianonak szán. A helyzet nem fajulhat addig, hogy szükség lenne rá, de ha mégis, nem fogja hagyni, hogy Marcello elkövessen egy ilyen ostobaságot. Nem feltétlenül Adriano épsége miatt.
- Mit mondanak, meddig kell bent maradnod? – mondaná, hogy legalább pihen a másik, ami egyébként rá is fér. De tudja és látja jól, hogy Marcello mennyire szenved ebben a helyzetben és nem feltétlenül a sérülése miatt.
– Egyébként.. Le kell alacsonyodnom oda, hogy megköszönjem Alfonso nőjének - és ezen muszáj elnevetnie magát, mert a fene se gondolta volna, hogy ő valaha még hálával fog tartozni annak a kívülálló nőnek. Azt viszont Fabiolának is be kell látnia, hogy ha Kira nincs ott és nem ugrik egyből a másikhoz, gyakorlatilag szembe menve mindennel, ami egy nőtől elvárt egy támadás esetén, akkor lehet most Marcello hideg testéhez kellene beszélnie. Akkor meg biztosan hullottak volna fejek az elmúlt napokban.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

Nem kezdi el fejtegetni, hogy zokogás helyett mit művelt, hiszen ebbe már belekezdtek. Ettől függetlenül, megérti Marcello anyját, mert fontos számára ez a férfi, nagyon is.
– Maradjunk annyiban, hogy nem emlékszem arra, hogy mikor kaptam ennyi pofont egy nap alatt – vonja meg a vállait lezserül. Megérdemelte őket, ő ezt nem vitatja. De, ha újra kellene kezdenie azt a napot, akkor ismét ugyanoda jutnának. – Alvize nem értékelte a kirohanásaim, m eg azt se, hogy mások előtt csinálom, amit csinálok – teszi ezt még hozzá magyarázatképpen, mielőtt azt hinné a másik, hogy más mert kezet emelni rá. Nem, még idáig nem jutottak el, de valószínűnek tartja, hogy nem volt messze egyébként ettől a ponttól. – Adriano olyan volt, mint mindig. Nyilván nem tetszett neki sem, amit rendezek. De mit tudott volna velem kezdeni? – semmit. Nem csak a rangok miatt, hanem azért sem, mert ha Fabiolának elborul az agya, akkor képes kézzel és az aprócska testével is neki menni bárkinek. Csak fiú testvérei vannak, nem barbizott a szabadidejében velük, ebben mindenki biztos lehet.
– Jó, hát, amíg infúziód van, addig maradj is – sokkal rosszabbra számított egyébként. Rémálmaiban különböző csövek lógtak ki a másikból itt – ott és határozottan szarabbul festett, mint ahogy egyébként most kinéz. Oké, nem ereteljében van, de ez pont nem érdekli a nőt. Mert még mindig az a lényeg, hogy lélegzik és beszél.
- Szembe ment mindennel, ami abban a pillanatban elvárható egy nőtől..- és ő ezt még mindig nem igazán érti, hogy lehet. Mikor meglátta, hogy Kira ott van, majdnem elröhögte magát, hiszen a szemében egyáltalán nem volt semmi keresnivalója sem ott. Nem látta saját szemével, hogyan történt az, amikor Alfonso és testőrei ellen ment a nő, de azt mondták, hogy erélyesen tette, azért, hogy Marcellonak segítsen. A helyzet az, hogy innentől Fabiola már nem utálhatja és nem vetheti meg olyan szinten, ahogy egyébként akarná. Szóval majd, ha majd Alfonso nem zsongja körbe, akkor talán tesz felé egy gesztust, mellyel megköszöni, amit tett.
Nem válaszol a feltett kérdésre, csak kifújja magából a levegőt, majd lassan megkerüli az ágyat, hogy a másik mellé érkezzen. – Találhattál volna valami más megoldást is arra, hogy engedéllyel találkozhassunk – és egy halk nevetést kínjában elereszt, majd az ágy melletti széket közelebb teszi, hogy azon helyet foglalva kerüljön egy szintre a másikkal.
– Nem megyek vissza addig, amíg te sem – közli könnyedén a döntését, utalva ezzel New Yorkra meg az ottani életre. Adriano azt csinál, amit akar, igazából azt sem tudja, hogy jelenleg hol van és nem is érdekli. Alvizenek pedig szintén maradnia kell most, hogy a szicíliaiak nem bírnak magukkal, így kénytelen lesz belenyugodni abba, hogy a lánya is marad.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

– Persze, hogy tudtál volna – sóhajtja szavait, miközben tekintetét egy pillanatra az égre emeli, majd vissza a másikra. – Csak te vagy képes arra, hogy megfelelően tudd kezelni a faszságaimat – nem csak szexuálisan, mindenhogyan. Tökéletesen tisztában van azzal a nő, hogy nincs a világon még egy hím, aki képes lenne erre. Ki pedig azért meri mondani, mert sejti, hogy ezzel Marcello is tisztában van. Már csak azt nem képes felfogni az agyával, hogy Alvizenek melyik gyógyszere gurult el, mikor azt gondolta, hogy majd Vizzini kordában tudja tartani. Ha tippelnie kellene, akkor azt mondaná, hogy az összes.
– Egyszerűen nem bírom felfogni, hogy lehetett ennyire gyenge a biztonság körülöttünk – ez baszta a legelején is az agyát. Hogyan hibázhattak akkorát, hogy simán rajtuk ütöttek egy temetésen. Azt már nem is akarta senkivel sem megvitatni, hogy egyébként, ez mekkora geciség, hiszen a végső tiszteletadást azért még háborúk idején sem zavarják meg a harcoló felek. Undorító húzásnak gondolja ezt az egészet, s hiába hagyják ki a nagy tervekből, egészen biztos abban, hogy a megtorlás az olyan vérengzéssel fog járni, amit a világ elől elég nehéz lesz eltitkolni.
– Apám ezek szerint jól választott neki – mondaná, hogy milyen meglepő, de nem az. Szereti Alfonsot, mintha a testvére lenne, de azért kibaszottul nevetségesnek tartja azt, hogy Alvize neki képes volt jobban választani, mint a saját lányának. Ráadásul egy külsőst. Ez bassza igazán a nő agyát.
Nem akar mézes mázas gesztusokat és szavakat adni, mert ez őket nem jellemzi, de azért, mikor megérkezik a másik mellé, egy pillanatra elfelejt levegőt venni és ennek köszönhetően érzi, hogy szíve hevesebben ver. Az érdekes ebben a pillanatban az, hogy hiába ver gyorsabban a szíve, a lelke mintha megnyugodna. A kérésnek eleget téve, mozdul és mikor megérzi tarkóján a másik kezét, halk, elfojtott nyögés szakad ki belőle, mielőtt megcsókolnák egymást. – Ezek szerint, nem féled a halált – süpped vissza a székbe, miután eltávolodnak egymástól.
- Azt hiszem, pont ennek az elkerülése végett nem engedtem senkit sem közel magamhoz - nem fogja azt mondani, hogy semmi baj, mert igenis van. Nem azzal, hogy Marcello kitette ennek, hanem azzal, hogy olyan szinten nem volt ilyesmire felkészülve, hogy nem is tudta igazán kezelni. Nyilván ebben a közegben minden egyes napjukban előfordulhat az, hogy valaki elhull. De a nőnek eddig nem igazán volt olyan közel senki a szívéhez, hogy ilyesmin rendszeresen aggódjon. Nyilván a testvérei, az apja és a család többi tagja ott van és aggódik is értük, de nem ennyire. Ez pedig igazán megrémíti őt.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

– Nem, hiszem, hogy csak emiatt – teljesen biztos abban, hogy nem csak az játszik szerepet ebben. Marcellonak sok mindent kell kézben tartania évek óta és ez tökéletes alappal szolgál számára ahhoz, hogy egy ilyen hurrikánt, mint amilyen a nő, kezelni tudjon. Fabiolát is meglepte ezzel, mert nem számított arra, hogy valaha emberére talál, de ha őszinte akar lenni magához, már nagyon kellett egy olyan férfi az életébe, aki képes erre. Milyen vicces, hogy évekig a szeme előtt volt és hajtotta is őt, nem hiába.
– Igen, tudom – és az apja is van annyira eszes és rafinált, hogy tisztában van ezzel. Nem véletlen, hogy az elmúlt négy napban többen is eltűntek az életben maradtak közül. Alvize csak elbeszélgetésnek hívja ezeket a társalgásokat, de Fabiola nem hülye. Tudja, hogy miről van szó, s ha tehetné, akkor végig is nézné az összeset, hogy ha megtalálják ki a felelős az egészért, még ő is neki menjen.
– Hát azért ez erős túlzás – neveti el magát fájdalmasan, mert Marcello szavai nem, hogy kissé meglepik, de olyan valamibe vájnak, aminek létezésére soha nem is számított. Választhatott, bújkálhatott és bújkálhat még ki tudja meddig. Ez így nem élet, mert neki aztán semmi kedve nincsen azt játszani, hogy kifelé mindenkinek mutassa, mennyire jó házasságban él, közben meg majd négyesbe tengetik a napjaikat. Marcello egyébként is többre hivatott, mint holmi szerető szerep. - Kurvára nem megyek férjhez hozzá – sziszegi talán kissé ingerültebben, mint kellene. Az sem érdekli, hogyha az ajtó előtt állók közül valaki ezt meghallja. Az apjának is elmondta és azt is, hogy inkább lesz apáca, mint ez. Abban egészen biztos, hogy Alvize nem vette komolyan, pedig Fabiola minden egyes szava igaz volt. - Bármi áron ellene megyek a dolognak – ha akarja veheti egy újabb ígéretnek a másik, de ha nem akarja, akkor teheti a hangos elmélkedések listájába is. A nő már felvette a kapcsolatot egy régi ismerőssel, aki orvosként dolgozik, s míg Nápolyban tartózkodnak, találkozni is fog vele, hogy kérjen egy szívességet.
– Nem fogok nagy szavakkal dobálózni – néz félszegen mosolyogva a másikra, mert igazából jól tudja, hogy ezt nem is várja el tőle a másik. Amit kellett, már tisztázták, nyilván néha becsúszik egy-egy vallomás – sőt most a helyzetnek köszönhetően a kelleténél talán több is-, de nem fog csöpögni, mint mondjuk Chiara tenné.
– Kell behozni neked valamit? - bár látja, hogy van itt minden, de valahogy a többségét el sem tudja képzelni a másikhoz. Ő pedig szívesen megteszi ezt, ha azzal segít némiképpen a másik helyzetén. Persze lennének más ötletei is, de nyilván még az ő elméje sem annyira bomlott meg, hogy egy lövés után, a kórházi ágyában másszon rá a másikra. Azért ennél jóval jobb neveltetést kapott.

Burning in a hopeless dream 

Hold me when you go to sleep

Az elején is egyetértettek ebben, viszont voltak pillanatok, mikor talán mindketten úgy érezték, hogy hiába akarják, hogy ez az esküvő ne létezzen, nem tudnak szembe menni vele. Most mégis annyira határozottak mindketten, hogy a nő ebben a pillanatban képes úgy tényleg elhinni, hogy véget vetnek ennek a cirkusznak. Mert már csak azzal tudja az egész helyzetet illetni. Annyi szerencse van ebben az egészben, hogy Adriano sem ragaszkodik hozzá, még a végén hálásnak kell lennie annak a libának, hogy elcsavarta a fejét. Csak azért nem lesz az, mert Fabiola véleménye szerint Vizzininek úgy ment el a józan esze, ahogy az ő közegükben ez nem szerencsés, így muszáj lesz őt szemmel tartani, mielőtt valami igazán nagy faszságot művel.
De a távoli nézésen kívül, már egy levegőt szívni sem vágyik vele.
– Tudom – nem csak azért, mert Marcello már többször is kimondta, hanem akárhogy is nézi az évek során rá és Alfonsora inkább számíthatott, mint a tulajdon testvéreire. Pedig velük sincsen rosszban, sőt.. Mégis, ha bajban lenne, nem a rokonait hívná, keresné először, hanem az említett két férfit és embereiket.
Érzékeli, hogy a másik lassul, nem csak mozgásában, hanem beszédében és szemének csillogásában is felfedezi ezt. Amúgy sem tervezte, hogy sokáig maradna, mert nem annyira bírja a kórházi környezetet, s látva azt, hogy a férfinek még van mit kipihenni, a szavak nélküli jelzést felfogja.
Azon elmosolyodik, hogy Marcellonak nincsen szüksége szavak általi vallomásokra, korábban sem gondolta olyannak, aki ebből táplálkozna és építené fel magát. S az elmúlt hetekben újra és újra bizonyították egymásnak, hogy tökéletes vallomásokra képesek anélkül, hogy szólásra nyitnák a szájukat. Fabiolának ennél nem is kell több. Soha nem is kellett.
– Még nem akarok imádkozó sáskává válni – utal erre azzal, hogy nem szeretné kicsinálni a másikat azzal, hogy túlságosan korán esnek egymásnak. Szüksége van erre a férfira és nem csak azért, hogy Adriano eltűnjön vagy, hogy az apja elleni hadjáratban segítsen. Mindenhogyan. Szóval, ha hetekig kell böjtölnie avagy a segédeszközöket bevetni, miközben arról képzeleg, hogy mit és hogyan tudna művelni vele a férfi, megteszi. Csak legyen jól.
- Nem tudnak megállítani benne – ha kell leüvölti bárki fejét még abban az egy hétben, amiben a másik idebent fekszik. Azt nem ígéri, hogy mindennap befut, de azon lesz, hogy a lehető legtöbbször jöjjön be a szeretett férfihoz.
– Pihenj, holnap jövök – emelkedik meg végül, hogy adjon egy apró csókot a másiknak, s tekintetével néhány pillanatig elvesszen a másik fáradt pillantásában. Most először a falat ledöntve ő rajta is látszik az, hogy mennyire megviselték az elmúlt napok, de nem akarja ezzel terhelni a férfit, így hamar felegyenesedik és egy köszönés után, kisétál a kórteremből.