Nem tudom, hogy a kérdéseimre miért épp Lucatól várom a választ. Olyan, mintha azt akarnám, hogy ő legyen az, aki megoldja azt a problémát helyettem, amivel szemben állok. Holott lényegében semmi köze nincs az egészhez, sőt még csak nem is kötelessége a lelkemet ápolgatni. Mégis itt van, támaszként, és nem is tűnik úgy, mintha szándékában állna magamra hagyni a gondjaimmal. Ezzel pedig olyan szinten össze zavar, hogy még abban sem vagyok biztos, hogy érdemes-e egyetlen férfi miatt ennyire magam alatt lennem. Az igaz, hogy nem ismer, én sem őt, viszont mégis úgy érzem, mintha ez nem is így lenne. Mintha valóban kialakult volna köztünk valamiféle kötelék és könnyedén lehetünk egymás támaszai. Bár a bartáságunk nem hiszem, hogy hosszú távon műkődhetne, de mindenképp szeretnék esélyt adni. Annak pedig talán csak még jobban örülnék, ha egy kicsit máshogyan nézne rám. Fogalmam sincs, hogy miért. Talán bosszúból, vagy csak azért mert épp ez a titokzatossága az, ami vonz. Egyszerre tűnik olyan macsósnak, ugyanakkor az látszik, hogy a szíve az nagyon is a helyén van. Adrianoról viszont nem hiszem, hogy képes lennék lemondani. Akkor sem, ha az eszem azt diktálja, hogy jobb lenne nekem. - Na és szeretnél megismerni? - kérdem egy sejtelmes mosoly kíséretében, mert még mindig azon az elven vagyok, hogy semmi jónak az elrontója nem lennék. Főleg, mivel még mindig nem tudom, hogy Adrianoval hányadán is állunk, vagy, hogy van-e bármi esély arra, hogy közös jövőnk lehessen. Luca pedig annak ellenére is a támaszom, hogy semmit sem tud rólam azon kívül, hogy nem bírom az alkoholt és látszólag szerelmi bánatom van. - Bárcsak jós lehetnék. Sokkal könnyebb lenne minden. Te vagy az első olyan férfi, aki ezt csinálja velem. Mármint úgy értem, hogy a legtöbben akarnak valamit a társaságukért cserébe. - még mindig elég nehéz elhinnem, hogy pusztán a két szép szememért ápolgatja a lelkem, viszont minden jel arra utal, hogy ő bizony ilyen. Szeret a nők szemében hős lenni, és pontosan tudja azt is, hogy mit kell mondania, hogy jól érezze magát bárki a társaságában. Mert rám komolyan hatással volt, és az agyam már nem csak Adriano körül forog, hanem most már egy kicsit körülötte is. Nem hiszek a sorsban, de talán annak mégis meg van az oka, hogy épp azon az estén lépett az életembe. Mert ha nem úgy történt volna, akkor most egyedül aligha tudtam volna össze kaparni a széthullott darabjaimat. Abban azért valóban reménykedek, hogy vele kapcsolatban sem tévedek, és valóban olyan ember, amilyennek látom. Bár ennyire profin aligha tudná bárki is megjátszani magát. Talán mégis csak el kéne hinnem, hogy vannak jó emberek, akik önzetlenül vannak ott másnak, ha szükség lenne rájuk. Nekem ma rá volt szükségem, és hálás vagyok azért, hogy a segítségemre sietett. Remélem, hogy majd egyszer én is lehetek az ő támasza, bár túl sok mindent nem akar megosztani arról a titokzatos barátnőjéről, én mégis annak ellenére, hogy érteném a pontos problémát köztük, könyvelem el, hogy az a lány talán nem is érdemli meg őt. Ezt persze nem mondom ki, hiszen nincs jogom. Lehet, hogy kicsit csak a megzavarodott elmém miatt vélekedek így. De ez egy kicsit az ő hibája, mert mintha nagyon is el akarna csábítani, aztán meg mégsem. Nehéz eligazodni rajta, csak igyekszem nem át lépni a köztünk lévő határvonalat, és elrontani mindent vele. - Ha rendben is leszünk....de meddig? Amíg végül meg nem nősül és minden elúszik azzal. De azért remélem, ti megoldjátok azt, ami köztetek van. - válaszolok, de egyáltalán nem őszintén. Vagyis nyílván szeretném, ha azzal lenne boldog akit szeret, viszont egy kicsit mégis reménykedek abban, hogy másképp is megvígazstalhatjuk egymást. Főleg a következő kijelentése után, ami pontosan úgy hangzik, hogy ő is ezt akarja. Csak mintha nem akarna hűtlen lenni. Olyan fura ez az egész minden ami köztünk van, de mindenképp beérem azzal, ami jelenleg jut. Valahogy úgyis azt hiszem, hogy csak a kíváncsiságom és a csalódottságom miatt Adriano felé, gondolok ilyeneket. - Remélem nem tévedsz. De ha mégis, akkor szerencsére már tudod a számom. - vigyorgok rá szélesen és nagyon bízok abban, hogy fog még keresni. Mert nem szeretnék én lenni az, aki rá akaszkodik. Viszont a társaságának mindenképp hálás lennék még a jöbvőben. Ha csak barátként is.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Rá kell harapnia a nyelvére, hogy ne azt mondja ki, amit valójában gondol; az pedig az lenne, hogy Vizzinivel semmi esélye a másiknak, és talán azzal teszi saját magának a legnagyobb szívességet, ha messzire menekül tőle, meg a közegtől, amiben létezik. De ezt ugye nem teheti meg, ő meg van elég profi ahhoz, hogy tökéletes látszatba rendezze az arcát, akkor is, ha a lelke helyén lévő valami üvölt legbelül, mert nehezére esik kibaszottul abszurdnak lenni, amikor a valóság és az igazság sokkal tisztább mindennél. De hát ez az olasz mindenre képes a majdnem nőjéért, úgyhogy még nyeli a saját hülyeségét egy darabig annak érdekében, hogy kihozzon valamit ebből a találkozóból. Valami olyat, ami érdemeben előrébb nyomja őket, mert Marconak már kurvára elege van a topogásból, amit eddig produkáltak. - Nézd, nem ismerem őt, téged is csak annyira, amennyit engedsz látni. - Utal halványan mosolyogva azt illetően, hogy a titokzatosság nem csak rá jellemző egyébként, hanem ugyanúgy Dawn-ra is, de ő legalább őszintén teszi a dolgot, nem megjátszva magát, vagy másnak kiadva, ahogy Marcello. - Én csak annyit mondtam, hogy ha nem próbálod meg, nem tudhatod, van-e jövője. Tudtommal nem vagy jós, mert ha az lennél, nem lenne rám szükséged. - Könnyedén, mégis valahogy gyengéden sikerül kiejteni, főleg az utolsó szavakat, és ezzel nem olvas semmit a másikra. Valahogy azt érzi, hogy nem esik nehezére segíteni neki, nem is zavarja, hogy foglalkoznia kell vele, csak az bassza az agyát néha, hogy nem lehet önmaga. Sokkal nagyobb szívességet tenne Dawn-nak azzal, ha leleplezné magát még most, mintha tovább játszaná a megértő barátot, de tudja, ez nem fog megtörténni. Talán egy másik alkalommal majd megteszi. A másik magabiztosságára elvigyorodik, és ebből kicsit kiütközik Marco is, ami merőben más, mint Luca volt eddig. Mégsem gondolná annyira feltűnőnek a váltást, hiszen most már Dawn sem tűnik istápolni való, elveszett léleknek, hanem kezd visszatérni talán önmagához és a hangjához. Úgy tűnik, anélkül segít neki mégis, hogy ágyba vinné, miközben tudja, ez az, amire Dawn igazán vágyik, még ha bosszúból is. - Helyes. - Ennyit válaszol a vigyorával egyetemben, mert ennél többet nem is kell; lehet ettől az egy szótól majd a másik is észreveszi, mennyivel jobban viseli magát ahhoz képest, ahogy a lakása előtt megállva felvette őt, és idehozta. - Most sem tévedtél. - Fűzi hozzá a Fabiolát érintő megjegyzésekhez, pedig nem ért egyet a nővel; Marco ebben a közegben nőtt fel, ezért tudja, hogy bár más nőkhöz képest szabadon volt engedve Fabiola nagyon sokáig, valahol mégis meg kellett húzni a határait, és most ennek isszák a levét. De ez a nő öt éve úgy akarja őt, mint még soha senki, ezt pedig nem fogja szem elől téveszteni ez az olasz, mert fontos részlet nem csak a jelenükre, de a lehetséges jövőjükre nézve is. A mosoly nem megy az arcáról sehova, csak a szavak nem jönnek azonnal, viszont ez szándékos, hiszen addig elmélyedhet szemeivel a másik tekintetében, húzhatja a idegeit, játszhat a pillanattal, míg végül szóra nyitja az ajkait. - Szerintem addigra rendben lesztek a fasziddal. És talán én is a nőmmel. - Kezd bele, de nem hagyja még azt sem, hogy túl sok reakció szaladjon a másik vonásaira, és már folytatja is. - Ha ezúttal én tévednék, már egészen más lesz minden. - És igen, szándékosan mond ismét ennyire sokféleképpen értelmezhető kijelentést, és ezúttal hagyja is az előtte állónak, hogy kedve szerint ízlelgesse mindazt, ami elhangzott.
Luca valahogy a legjobb pillanatban lépett be az életembe, bár nem hiszek a sorsban, meg a hasonló hülyeségekben, de ez most pontosan egy olyan helyzet, amikor elmondhatom, hogy a legjobbkor volt a legjobb helyen. Vagy velem történt a legjobbkor a legrosszabb, hogy aztán jó süljön ki belőle. Mindegy, hogy melyik oldaláról közelítjük meg, a lényeg úgyis ugyanaz: egyáltalán nem bánom, hogy megismertem. Bár nem vagyok olyan, aki szeret bárkinek is a gondjairól beszélni, és olyan sem, aki élvezi ha sajnálják, de igazán jó érzés az, hogy valakinek ki önthettem a lelkem ráadásul még csak ítelkezés sem látszik rajta. Sőt megértő és pontosan úgy viselkedik, mint aki a szívén is viseli mindazt, amin jelenleg át megyek. Mert egyébként kurva szar olyan iránt érzéseket táplálni, akinek valaki más mellett van a helye, és aki a szavakkal ellentétben teljesen másképpen cselekszik. Olyan, mintha Lucanak sokkal fontosabbak lennének az érzéseim, mint Adrianonak, pedig mindezt ő maga váltja ki belőlem. Egyszer boldoggá tesz, máskor pedig csalódást okoz, és mégis mágnesként vonz magához. Olyan ez, mint valami ördögi kör, és nem mintha akarnám, hogy ki lépjen végleg az életemből, de azért sokszor gondolkodok el azon, hogy mennyivel másabb lenne minden, ha nem ismertem volna meg soha. Hiszen korábban sosem kellett ilyen ostobaságokon rágódnom. - Komolyan azt gondolod, hogy lehet nekem jövőm vele? Mert én néha azt érzem, hogy csak hülyit. - és ezt én ostoba még hagyom is neki ennek ellenére is. Mert most haragszom és eszem ágában sincs vele beszélni semmilyen formában, mégis pontosan tudom, hogy ez változni fog amint haza ér. Mert valamiért képtelen vagyok vissza utasítani őt. Mégis eltöprengek azon, hogy talán ha Lucat ismerem meg hamarabb akkor sokkal jobban jártam volna. Mert pontosan egy olyan férfi, akire szerintem minden nő vágyna. Figyelmes, gyengéd, barátságos, titokzatos, bátor és még piszok jóképű is. Nem mintha Adriano is nem lenne ilyen, ha épp nem csak uralkodni van kedve felettem. Elég sok hasonlóság van köztük, de mégsem. Mégis az a maroknyi törődés amit felém tanusít épp elég ahhoz, hogy többet is bele képzeljek a barátságunkba, ami egyáltalán nem helyes, mert az lenne a legnormálisabb, ha csak Adriano lenne az egyedüli aki beindítja a fantáziámat. Valószínűleg csak a csalódottságom érezteti velem azt, hogy bármire kész lennék arra, hogy elfelejtsem őt, aki nélkül jelenleg még elképzelni sem tudnám az életem. - Talán önmagában nem is a szerelemmel van baj. Biztosan szép dolog lehet ha mindkét fél részéről viszonozva van. De ha csak egyoldalú az iszonyú szívás. - nem mintha vágynék a rózsaszín felhőkre, meg a habos-babos, romantikus dolgokra - ezektől mindig a hideg rázott -, viszont attól függetlenül még nem mondom, hogy nem esne jól inkább egy olyan kapcsolatban ragadni, ahol ugyanazt érzik, amit én, és nem egy olyanban, ahol kilátástalan minden ha a jövőbe próbálok tekinteni. Egyszerűn ha Adrianora nézek, nem látom magunkat sehol mondjuk tíz év múlva. Nem mintha szoktam volna a jövőmet tervezgetni. Ha valamit megtanultam akkor az az, hogy sose tervezzek, mert ha más nem, de az égiek tutira bele szólnak úgyis. Még a parton állva is annyira elesettnek érzem magam, hogy szinte bármire képes lennék amiatt, hogy valaki végre elhitesse velem, hogy igenis lehet engem szeretni. Persze őrültség tőlem éppen Lucatól elvárni azt, hogy majd egymást használjuk a felejtésre - ennél sokkal udvariasabbnak tűnik-, mégis, ahogy kétértelműen beszél folyamatosan elbizonytalanodok és úgy érzem, mintha ő is éppen tőlem várná a kezdeményezést, ahogy egyébként én is tőle. Csak sajnos engem vissza tart a félelmem az elutasítástól, mert szerintem nincs is annál kínosabb, mint mikor egy nő nem kap viszonzást a tetteire. Így csak el vagyok azzal, hogy fejben próbáljam megfejteni mindazt, amire célozgat, és amiket lehet így is, meg akár úgy is érteni. - Ritkán szoktam tévedni. - fűzöm azért még hozzá, de csak azért, hogy ne az övé lehessen az utolsó szó. Mert amúgy elég sokszor tévedek, főleg ha az emberek kiismeréséről van szó. A rosszat néha jónak látom, aki meg jónak tűnik rossznak gondolom. Szóval igen... nem vagyok túl jó emberismerő, bár azért azt gondolom, hogy elég sokat fejlődtem ebben. És abban teljesen biztos vagyok, hogy Luca nem lehet másmilyen, mint amilyennek látom. Bár az nagyon is meglepő, hogy ő is egyedülálló lett - mondjuk én eddig is az voltam lényegében. De így csak még inkább nem látok semmiféle akadályt arra, hogy azt tegyünk, amit csak éppen akarunk. - Ha hagyja, hogy mások bele szóljanak, akkor egy kicsit azért mégis rajta múlik... - sosem éretettem amúgy, hogy mire jó mások kapcsolatába bele avatkozni, most sem nagyon értem, hogy miről van szó, hiszen csak nagyon keveset beszél erről, de azért szeretném éreztetni vele, hogy ő is támaszkodhat nyugodtan az én vállamra, mert én is megtettem. Többször is. Még ha sírni nem is fog, mert azt már letisztáztuk, hogy nem elég macsós dolog. Mégis talán épp a tudat, hogy egyedüllló lett, meg ahogy néha beszél elég bátorságot ad ahhoz, hogy kimondjam azt, amit gondolok. Mert valóban megtehetünk bármit anélkül, hogy rosszul kéne érezzük magunkat miatta. - Miért? Szerinted mi fog változni néhány hét múlva? - szegezem felé a kérdést, és bár nem utasít el, de azért én mégis érzem, hogy esze ágában sincs máshogyan kezelni engem. Mintha attól tartana, hogy megbánnánk, vagy csak látja rajtam a bizonytalanságomat. Bár az is előfordulhat, hogy nem szeretné ha éppen őt akarnám használni a kicsinyes bosszúmhoz, amit lássuk be nem is lenne szép tőlem. Pedig ez már nem csak a bosszúról szól. Hanem egy kicsit a lelkem megnyugtatásáról is.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Ahogy egyre többet tud meg a nőről, még inkább úgy gondolja, nagyon rossz faszival kezdett a másik. De ez nem az ő dolga, illetve nem ez a dolga pontosabban, hogy a megtudott információk alapján esetleg sajnálkozni kezdjen. Remekül fogja tudni adni azonban Lucát, aki, amint látszik, kemény nevelést kapott, mégis arany szíve meg nagyon odaadó lelke van, meg az egész pasas olyasmi, amilyen Marco sohasem lesz. Érez ő, mert ha nem így lenne, nem lenne mélyen belül kutyául azért, ahogy a dolgai a majdnem nőjével alakulnak jelenleg, még sem fog soha a sarokban kuporogva sírni, mert ő egyszerűen nem ilyen. Olyan szinten nem, hogy ezt még Lucának sem engedné a gondolataiban, éppen ezért sem ért egyet még ő sem a másikkal. Az ő világában nincsen helye az érzelgősségnek semmilyen formában. Marco, ha már túl sok minden, akkor üvölt és tombol. - Ne írd még így le. Az emberek sokszor tudnak meglepetéseket okozni. - Mondjuk ezért szívesen lehányná saját magát, mert ő semmilyen körülmények között nem bátorítaná a másikat Vizzini felé, ha önmagát adhatná, és ez még csak nem is a másik olasznak szól igazán. Alfonso barátján keresztül már bőven megtapasztalta, mi vár egy külsősre ebben a közegben, és bár hiszi, hogy Kirának sem könnyű a dolga, a barátját kutyául látta szenvedni, pedig Alfonso sem a puhapöcs kategóriából való, még ha nem is nevelték olyan szigorral, mint Marcot. Ez az olasz az ököl, a másik meg a minden hájjal megkent verziója, és kurva jók abban, amit és ahogy csinálnak. - Addig nem is fogod tudni, amíg nem veszel egy mély levegőt, és adod át magad neki, legyen bármilyen fájdalmas. Legalábbis nekem az apám azt mondta, ezt jelenti szerelmesnek lenni. - Az apja valóban ezt mondta, bár sokkal élesebben fogalmazott, társítva a régi, öblös nápolyi dialektusával, amitől egészen úgy hangzott ez Marcello számára, mint egy önkéntes kivégzés, és ha jobban belegondol, az örege nem tévedett túl sokat. De hála neki gond nélkül adta át magát az egész szarságnak, és most igyekszik viselni a tettei következményeit, ami egyelőre kimerül abban, hogy szétkúrja az ideg, meg edz egész nap, hogy ne kelljen erre koncentrálnia, meg aztán amikor odakerül, gond nélkül ájuljon a következő napfelkeltébe. Egyébként úgy gondolja, a másik van elég jószívű ahhoz, hogy megérdemeljen valamiféle őszinte szeretetet, de azt is kurvára gondolja, hogy azt nem Vizzini fogja megadni neki. De biztos izgalmas, ezt nem fogja elvitatni egyikőjüktől sem, meg nem is érdekli ennyire a dolog. Bólint mert ha valamiben, ebben biztosan minden szereplő egyetért; maga Marco, a kitalált Luca és még Dawn is. Semmi sem történik ok nélkül, hiszen Marconak célja van, Luca vagy meg akarja dönteni a nőt, vagy csak kurva kedves, Dawn pedig egyértelműen mutatja minden jelét annak, mire vágyna igazán. Lehet már azzal is megelégedne, ha kapna egy vallomást azt illetően, Luca mit kezdene vele a legszívesebben. - Ebben nem tévedsz. - Válaszolja végül, és talán az egész délelőtt folyamán ez volt a legegyértelműbb dolog, amit kiejtett az ajkain, hiszen ezzel nem kockáztat szinte semmit azt illetően, merre haladnak a dolgai a másikkal. De azon sem csodálkozna igazából, ha annyira megkavarta volna már a nő fejét, hogy ebbe is kétértelmű gondolatokat lát bele, ok nélkül ezúttal. - Ő nem kezel különbnek. Nem rajta múlik sajnos. - Mondja kicsit olyan hangon, amiből kiérezhető a csalódottsága némileg, pedig Marco nem csalódott; őt nem bassza az, hogy Fabiola mennyivel magasabb rangon ál, hiszen van akkora pofája, hogy ha kitűzte volna célul megszerezni magának, elérte volna mindenáron. De most egy olyan csavart kaptak Adriano miatt a sztoriba, ami még az olaszban is kérdőjeleket vet fel azzal kapcsolatban, mire képes valójában, és mire kurvára nem. Egészen meglepi az, amit a másik ki mer mondani, és egy része örül neki, egy másik meg nem tudja, mit kezdjen vele. Azért örül, mert úgy tűnik Vizzini pótolható, akkor is, ha nem Marco lesz az, aki pótolja, így talán Dawn nincsen teljesen veszve. A másik fele meg nem akarna tovább játszani ezzel, de fontosabbak a saját céljai a nő lelki világánál. Közvetve érte is teszi, amiért egyszer majd hálás lehet neki, meg annak is, amiért nem engedett neki egyáltalán. - Erre térjünk vissza néhány hét múlva. - Mondja végül egy olyan mosollyal, ami egyáltalán nem elutasításról beszél, hanem előzékenységről inkább; azt próbálja előrevetíteni, hogyha nem rendeződik Dawn viszonya a másik olasszal, és Luca is szingli marad, akkor egy tisztább helyzetben akár még lehet is valami. Nyilván ez Marco részéről nem opció, de nem is magát kell eladnia jelenleg a másiknak.
Lucara nézve, igazából tényleg nem tudnám azt elképzelni róla, hogy magába tudna roskadni valami miatt, amit mondjuk csalódásként él meg, valahogy ahhoz a férfihez, aki szembe ment két másikkal, nem passzol egy olyan jellem, amiről beszélünk. De attól én még biztos vagyok abban, hogy nincs kőből a szíve, mert ha abból lenne, akkor nem lenne most itt velem, hogy az összetört lelkem darabkáit próbálja fel szedegetni utánam. Mert amúgy megértem őt, én is gyűlölök ilyen lenni. Nem is tudtam, hogy létezik egy ilyen személyiségem, aki egyetlen egy ember miatt képes az önsajnálatra. Mivel még nem éreztem korábban ilyent, így nem is igazán tudom kezelni a helyzetet, csupán csak próbálom tartani magam, mert amire most igazán szükségem van az az erőm, ami ha elhagy, akkor félő, hogy ennél jobban is a mélybe zuhanok. Sosem hittem ebben az ostoba érzésben, de tényleg olyan Adriano nélkül, mintha levegőm sem lenne. - Igazából elég csak rossz emberrel megismerkedni hozzá és még bele is szeretni. - én is azt hittem, hogy nem tudnék sírni, főleg nem könyörögni senkinek, hogy maradjon az életemben, és az elmúlt időszakban valami miatt felrúgtam a saját elveimet. Jó, mondjuk én azért máskor is voltam kicsit érzékenyebb, de férfi miatt sosem. Ha valahogy sikerül kikeverednem ebből, amibe keveredtem Adrianoval, akkor egészen biztos, hogy soha többé senkinek sem fogom megengedni, hogy a padlóra küldjön. Mert sokkal jobb amúgy is, ha az ember egyedül van, mint egy olyan társsal, aki nem elégszik meg azzal, amit kap. Túlzás mondjuk Adrianora társként gondolni, hiszen még a mai napig nem tudtuk kimondani azt, hogy mi az, ami köztünk van, de a lényeg akkor is ugyanaz. Neki sosem leszek elég én. Mert igazából a makacsságunkon kívül semmi közös nincs is bennünk. - Az meglehet. De a legtöbben, csak megfektetni akarnak. Akinél meg azt láttam, hogy többet is szeretne, csak szépen leráztam, és pont ezért. Mert fogalmam sincs, hogy hogyan kell többet adni. Tudod, nekem sosem volt fontos, hogy szeressenek a férfiak. - ez talán annak tudható be, hogy apa nélkül nőttem fel, és valamiért sosem akartam, hogy bárki is olyan fontos lehessen, hogy fájjon a hiánya. Ugyanakkor mégis vágytam arra, hogy valakinek csak én számítsak. Olyan ez, mint valami ördögi kör. Akarom, de mégsem. Az önbizalmamnak viszont nagyon is jót tesznek a szavai, és elgondolkodok azon, hogy igazából mi értelme is van búslakodni egyetlen ember miatt, mikor kaphatnék könnyedén mást is? Sőt, még csak túlságosan megerőltetnem sem kéne magam azért. Ugyanakkor még mindig nem értem, hogy ha ilyeneket gondol rólam, akkor mégis mi a fenéért nem kezdett még ki velem? Más egészen biztos már régen megtette volna. Nem is igazán tudom, hogy szeretném-e azt. Nem tudom, hogy mi ez ami köztünk van - vagy alakul -, de talán neki van igaza és kár lenne elrontani azzal, hogy egymás alá feküdjünk. Mégis akkora bennem a bosszúvágy és felejteni akarás, hogy bármire képes lennék, csak azért, hogy Adriano is átérezze azt, amit jelenleg én érzek. Talán majd szívesen a képébe is vágom ha haza ér, hogy én sem tétlenkedtem addig, amíg ő a menyasszonyát szórakoztatta. Vagy fordítva. A fene se tudja, hogy mit művelhetnek jelenleg is. Már épp lemondanék arról, hogy bármi többet lássak ebbe az egészbe, mint ami van, de nem segít ezen túl sokat az, ahogyan megérint és amiket mond. Mintha szándékosan akarná össze zavarni, az amúgy is borús elmémet. És szó szerint ledermedek, mert még mindig túl jóképűnek tartom ahhoz, hogy ne vegyek részt ebben a játékban, vagy bármit is csinál velem. Az őrületbe biztosan, hogy kerget ezzel a sok nem egyértelmű válasz adásaival. - Azt gondolom, hogy mindennek oka van. - vonom meg a vállam, mert sosem hittem az univerzum csodáiban, meg abban sem, hogy létezik az a bizonyos nagy könyv, amiben előre meg van írva a sorsunk, viszont talán mégis van értelme annak, hogy ilyen furcsán az életembe lépett. Ha nem ismertem volna meg, akkor most azt hiszem, hogy még nehezebben menne elfogadnom azt, hogy Adriano minden nekem tett ígérete ellenére a menyasszonyával utazott el. A jó ég tudja mennyi időre. Igazából azt sem tudom, hogy vissza fog-e jönni, még valaha hozzám. Az érintésem óvatos felé, mert egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy szüksége lenne a vígasztalásra, de az ő közelsége viszont annál inkább tűnik szándékosnak és nem tudom, hogy mit akar csinálni, de esküszöm ez tetszik. Kicsit olyan, mintha ő is tőlem várná a kezdeményezést, ahogyan én. Vagy fene se tudja mit akar elérni. - Ha igazán szeret, akkor talán össze mehetne ő egy kicsit. Bár még mindig hülyeségnek tartom ezt a ki kihez méltó dolgot. - ez lehet, hogy azért van, mert abban a világban amiben én élek, nincsenek rangok, vagy hatalmak, csak egyszerűen küzdünk a mindennapi gondjainkkal. Adrianoban sem soha a vastag pénztárcáját láttam, mert azok az értékek, amiket pénzzel vehetünk, közel sem hasonlíthatóak azokhoz, amit mi emberek egymásnak adhatnánk. Ha nem lenne minden ennyire bonyolult ebben az életben persze. Bár azt nem tagadom, hogy néhány új ruha vásárlásával azért könnyen le lehet venni a lábamról. - Fogalmam sincs. De azt hiszem, hogy megtehetnek bármit. - kicsi hezitálás után szólalok meg, mert nem tudom, hogy igazából milyen más válaszra számít tőlem, de így meg túl kellemetlen sem lesz, ha valami másra gondolna esetleg, mint én.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Bólint a nő szavaira, mert Dawn anélkül tenyerel bele a lényegbe, hogy tisztában lenne a részletekkel; Marcellot pontosan azért nevelték szigorúan, és ösztönözték arra, hogy mindenféle érzelmet azonnal zárjon ki helyzetekből, mert az ő világában mint egy bogarat, úgy tapossák el a gyengéket. Az ő felelőssége, hogy nevet, rangot és nagyobb vagyont szerezzen a családjának, ha már az az apjának nem sikerült, és rendelkezik is olyan habitussal, ami miatt erre képes lehet a jövőben. De ehhez az kellett, hogy soha ne hallgasson az érzelmeire, és valójában Fabiola az első olyan tényező az életében, ahol ezeket a neveléseket és tanácsokat a veszély szaga ellenére sem tartotta be eddig. Hiszen, ha kiderül, hogy a vezér lányát kúrja, a fejébe is kerülhet. Vagy kerülhetett volna, mert Alvize az este nem tett említést erre, amikor szakításra szólította fel őket, de ha mostantól akármikor hozzáér a másikhoz, simán lehet egy golyó a jussa érte. - Nem tudom, hogy kell csinálni. - Nevet fel őszintén, mert nem arról van szó, hogy ne értene egyet a nővel, csak fizikailag talán képtelen rá, hogy elérzékenyüljön. Őt kínzásokra és bevégzésekre szokták felbérelni a vezérek, mert gyors, hatékony és nem hagy maga után nyomot. El sem tudná képzelni, hogy kiontja valaki vérét, aztán meg otthon pityereg a sarokban, mert attól jobb lesz a lelkének; nem is véletlen, hogy a közegben úgy tartják, az nincsen neki, ha pedig valami mégis megérintené a lelke helyét, hát addig eddz, amíg el nem mosódnak ezek a gondolatok tökéletesen. - Ezt nagyon nehezen tudom elképzelni. Szerintem minden második férfi úgy esik beléd, mint a szakadékba szokás. - Jegyzi meg finoman, de látszólag nem is figyel a szavaira, mert az övét kapcsolja ki, mielőtt kiszállnának a SUV-ból. Ha pedig valóban úgy van, ahogy a másik mondja, akkor egy elveszett bárány a világban, akinek a családi hátterében nem volt elég szeretet ahhoz, hogy megtanulja fogadni azt. Lehet, hogy nem egy érzelmes férfi Marco, de az anyja megtanította, milyen, amikor egy nő szeret, így ő ezt probléma nélkül képes fogadni és viszonozni. Nem gondolta, hogy lehet nehezebb eset nála, de talán Dawn annak minősül. Főleg, ha olyanokkal kezd, mint Vizzini, és olyanokhoz vonzódik, mint ő maga. Mindkét férfi ugyanolyan veszélyes, csak az eszközeik mások. Az övé most a megtévesztés például, hiszen gyengéd érintéssel, meg kétértelmű vallomásokkal operál annak érdekében, hogy fenntartsa a másik érdeklődését. Bárki, aki be van avatva ebbe a tervbe azt hihetné, így akar revanzsot venni Adrianon, hogy magába bolondítja a nőjét, de erről Marco részéről még terv szintjén sincsen szó; az ő revanzsa a kibaszott ökle lesz, és őszintén hisz benne, hogy a sors megadja majd neki ezt a lehetőséget, csak ki kell várnia türelmesen. - Mit gondolsz? - Nevet fel halkan és talán kissé keserűen, ami nyilván még mindig a játék része, mert csak nyújtja és nyújtja tovább a tésztát a másik fejében, egészen addig, míg Dawn engedi neki. Látja a tekintetében, mit akar tőle, de nem ezért réveszti azt az óceánra, hanem, hogy a saját lelkét vetítse ki a másiknak, annak minden gondjával és bajával. Hát hol a picsába csinálna magától Marco ilyet? A másik érintése visszavonzza magára a férfi tekintetét, és állja a pillantást akkor is, mikor Dawn távolodik, mintha nem lenne magában biztos. Ő viszont szándékosan úgy fordul most felé, hogy lecsípje a távolságot, amit a nő maguk közé akart ejteni. - Majdnem. Nagy ember lánya, akihez talán sosem fogok felnőni. - Marco felfog, ebben egészen biztos; abban viszont már kevésbé, hogy amint eljut oda, nem lesz-e túl késő kettejükhöz. Egyelőre el sem tudja képzelni, hogy ne érintse Fabiolát, úgyhogy ha eddig erősnek hitte magát, most majd extrán kell ezt bizonyítania, saját magának, és a másiknak is. - És a lelki társak mit csinálnak egymással? - Kérdez bele, a maga részéről inkább szórakozásból, mert ha Dawn ennyire nagy szavakkal dobálózik, látni meg tudni akarja, milyen gondolatok húzódnak mögötte. Luca pedig nem tűnik ettől pimasznak, mert szerencsére kevésben hasonlít a megalkotójához, aki egy hasonló mondatot a világ legtenyérbemászóbb vigyorával egészített volna ki. De az a férfi, akit Dawn ismer nem ekkora pöcs, úgyhogy csak a zöldjeivel igyekszik a lelkébe látni a nőnek, míg várja a választ a kérdésre, ami már nem is annyira kétértelmű.
Miközben szavait hallgatom, eltöprengek azon, hogyha lett volna egy apám, akkor mi minden alakulhatott volna máshogyan az életemben. Talán anyának nem kellett volna reggeltől estig dolgoznia, hogy fel tudjon nevelni engem és a bátyámat, ezáltal sokkal több ideje is lett volna ránk és arra is jobban odafigyelhetett volna, hogy ha a rossz útra lépünk, minél hamarabb vissza térítsen oda, ahol lennünk kell. Talán még most is élne, és a bátyámból sem lett volna az, aki jelenleg. Mindez persze csak egy elmélet, mert az is meglehet, hogy a jelenlététől sem lenne semmi máshogyan. Meg talán nem is igazán számít ez mostmár. - Az, hogy ilyennek neveltek biztosan jó, mert a gyengéket hamar eltapossák, viszont attól még jól esik szerintem az embernek néha egy kicsit elérzékenyülni. Legalább akkor mikor egyedül van. - én sem voltam soha olyan, aki elsírja magát minden apró hülyeségen, mindig próbáltam úgy tenni, mint akiről lepereg minden amit mondanak, vagy mintha nem érdekelne, de azért a szobámban, a négy fal között gyakran jött ki belőlem az érzékeny oldalam, olyankor hagytam teret az érzelmeimnek, hogy mikor ismét az utcára megyek majd, újból az a magabiztos és erős nő lehessek, amilyennek ismernek. Csak valamiért mostanában nem akar ez összejönni, mert nem úgy irányítom ezeket ahogyan szeretném. Ezt bizonyítja az is, hogy olyan szívélyesen öntöttem ki a lelkem Lucanak, mintha ez tőlem annyira megszokott lenne. De hazudnék ha azt mondanám, hogy nem esik jól az, hogy van olyan, aki meghallgat és még csak nem is tűnik úgy, hogy ítélkezne. Pedig az emberek zöme azt tenné, vagy jót röhögne a markában. - Az anyámon kívül más nem. Vagy ha igen is, nagyon jól titkolták. Ami nem baj. Mert sosem volt szükségem senki szeretetére. - nem igazán voltam soha olyan lány, aki szeretett benne ragadni egy kapcsolatban, vagy aki hűséget várt volna el, olyan sem, aki ennél többet tudott volna adni, és sokkal könnyebb is volt úgy, mint amilyen helyzetbe most vagyok. Mert bármennyire is próbáltam tagadni, de Adriano eddig az első férfi, akiről nem tudok csak úgy, olyan könnyedén lemondani. Pedig legtöbbször az eszemmel szoktam döntést hozni és nem a szívemmel, de most úgy tűnik, hogy az utóbbi sokkal erélyesebb. Épp ezért is mosolygok rá a következő szavait hallva, mert fogalma sincs, hogy milyen fontos nekem most a jelenléte. Valószínűleg eddig megőrültem volna otthon, amiért Adriano ilyen csúnyán átvert. Mert biztosan csak szórakozik velem, hogy ilyen hírtelen döntött úgy, hogy engem magamra hagyva a gondolataimmal, köszöni szépen elutazik a menyasszonya társaságában. És még meg is akarta magyarázni. Milyen normális magyarázat létezhet erre egyáltalán? Semmi olyan, amire kíváncsi lehetnék. - Azt jól is teszed. - ismét vigyorra húzódik a szám és mindegy, hogy miről is beszélünk, vagy, hogy ki mire gondolok közben, a lényeg úgyis ugyanaz: rosszul esne, ha mégis csalódnom kéne benne. Bár amennyit eddig láttam belőle szerintem képtelen lenne bárkinek is ártani. Túl jó ember ahhoz, és én egyre biztosabb vagyok abban is, hogy még bármerre alakulhat a kapcsolatunk. Legalábbis folyamatosan olyan célzásokat ad, ami miatt merek többet is bele látni egy egyszerű baráti társalgásnál. Máskor pedig annyira távolságtartó, hogy épp az ellenkezőjét érzem. Eddig azt hittem, hogy Adriano az egyedüli olyan ember, akit képtelenség megfejteni, de most már ketten vannak. Az érintése az arcomon és úgy minden egybevéve ösztönzött arra, hogy újra rákérdezzek a szándékaira, mert egyre jobban akarom érteni, hogy mi ez az egész. A válasza azonban egy kicsit meglep, mégsem tudom vissza folytani a vigyoromat, mert egyébként nagyon is szeretem, ha egy férfi ezt így az arcomba mondja. Az önbizalmam az egyedüli, amivel sosem volt problémám, csak épp annyi a baj, hogy a legtöbben csak egy szép arcot és jó testet látnak bennem, még nem igazán akadt olyan, aki belülről is meg akarna ismerni. Mert minden mellett, amit kifelé mutatok, azért mégis csak nőből vagyok. Akinek néha jól esne csak egy ölelés is, és nem mindig csak az, hogy minél szenvedélyesebben maguk alá gyűrjék. - És az mennyire jelent jót? - kérdezem végül, amint sikerül felfognom azt, amit mondott. Ezt nem is igazán lehet máshogyan érteni, mint ahogy hangzott. Vagyis talán ő is lát bennem egy kicsivel többet, mint egy segítségre szorult, magányos nő. Vagy annyira kétségbeesett vagyok, hogy minden mondatát úgy értelmezem, ahogyan nekem jó lenne, hogy felejteni tudjak. Mikor elfordul tőlem még akkor is őt bámulom, mintha arra várnék, hogy tegyen végre valami lépést felém. - Hogy érted, hogy az ő világában? Talán valami politikus lánya, aki mindenkinél magasabbnak hiszi magát? - vonom fel a szemöldökömet és vígaszként jobb kezemmel megérintem a vállát egy kicsit közelebb lépve hozzá, de amint találkozik a tekintetünk ismét, vissza is húzom a kezem és próbálok nem túl feltűnően elolvadni ahogyan néz, mert van valami a tekintetében, ami sokkal vozóbbá teszi, mint amilyennek látom egyébként is. - Talán nem is barátok kéne, hogy legyünk. - szólalok meg végül én is úgy, ahogyan ő szokta. Kétértelműen. - Hanem lelkitársak.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
- Ahonnan én jövök, az. Arra neveltek, hogy sohase mutassam ki az érzéseimet, mert az se nem férfias, sem nem evall erős jellemre. A családunkban minden férfi olyan, mintha a nagykönyvből szedted volna ki őket. - Vágja rá egyből, és nem hazudik, hiszen így van. Az apja, bár a maffián belül nem a legnagyobb ember, sőt, szinte már elmondható, hogy a törekvéseivel túlnőtte őt Marco, mégis becsületes, kemény kezű, szigorú családfő, ami bőven hozzájárult ahhoz, hogyan alakultak a gyerekeik. Az öccsei és a húga mind kiváló jellemek, ami egy gyenge, érzelmes apa mellett nem valósulhatott volna meg; legalábbis Marco így gondolja, meglehet azért, mert ő is szigorú jellem, ami a közegben való, nemek szerinti laposztást érinti. Tipikus talán, hogy pont olyan nőbe szeretett bele, akit nem kötnek ezek a láncok, akit nem adtak húsz évesen férjhez, aki nem akar gyereket szülni, és aki nem az érzelmes, hanem a hozzá hasonló, néha fatuskó modorát veszi elő legtöbbször. Észreveszi, hogy egyre többet beszél olyan habitussal, ami inkább rá, mint Lucára lenne jellemző, de amíg mindezt megteszi kedvesen és törődően, nem a rá jellemző, vadparaszt módon, nem gondolja, hogy gond lenne belőle. Dawn alapvetően okos nő, csak most elvakítják az érzelmei és a dühe, ezért akar, amennyire lehet, magához hűen hozni egy figurát, hiszen az okos nők ezt szúrják ki először. Ha valaki viselkedik egyféleképpen, de aztán csak faszságok hagyják el a száját. Luca lehet kedves azért, mert férfiasnak nevelték, illetve így talán magyarázható az is, miért nem sokkal szomorúbb, miközben a másik fele lehet hozzá sem érhet többet. Kibaszottul kivan miatta, de ezt soha és senki nem fogja látni. Dawn sem. - Gondolod, hogy sosem szerettek még? - Nehezen tudja elképzelni, hogy ebbe a nőbe egyetlen férfi sem szeretett még bele első látásra, de inkább kérdez, nem megkérdőjelez, és ezeken az apró változtatásokon látszik, mennyire ügyesen tolja, amit. Ha saját stílusában, Marcello módjára válaszolt volna, akkor kiröhögte volna a nőt, hogy nézzen már magára, minden második férfi szeretné, ha Dawn szeretné. - Ne viccelj, Dawn. Nem vagy vele egyedül. - Luca nem jött volna ide, ha egyedül akarja hagyni a gondolatival, mindjárt más persze, hogy Marconak ezzel terve van. Lehet ezért később gyűlölni fog őt a másik, de most határozottan úgy véli, hogy a jó oldalát kell néznie annak, milyen mocsok valójában; nem hagyta magára a másikat, amikor Vizzini látszólag igen, az meg, hogy ezzel milyen hátsó szándékai vannak, maradjon meg az ő titka. - Ez esetben igyekszem nem csalódást okozni. - Valószínűleg sosem fog már leállni azzal, hogy kétértelmű megjegyzéseket tegyen, mert, ha valóban nem lenne egyéb szándéka a másikkal, nem így válaszolna. Marconak nincsen is, ahhoz ő túlságosan hűséges típus, de Luca játszhat a szavakkal, ahogy akar, egészen addig, amíg a nő vevő rá. Márpedig senki nem dobálja fel a labdákat, aki nem akarja, hogy azokat szépen leüssék. Magába szívja az óceán sós levegőjét, és elveszi a kezét a másik bőréről, mielőtt válaszolna egy kicsit pimaszabb vigyor keretében. Ha azon a vonalon viszi tovább most a mondandóját, amin elindult, akkor Dawn is legalább annyira pimasz, mint ő, hiszen nem akarna választ a kétértelműen fogalmazott dolgaira. De ő akar, ami arra engedi következtetni, hogy őt is akarná, ha lehetne. - Megmozgatsz bennem valamit. - Azt már nem magyarázza, hogy mit; lehetne ez akár egy idősebb testvér a fiatalabb húga iránt érzett védelmezési vágy is, de azért annál egyértelműbben hangsúlyozza a mondandóját, hogy ne ez legyen az első, ami Dawn eszébe juthat. Még sem elég egyértelmű ahhoz, hogy ráfogja, ugyan olyan mint minden más férfi a nő körül. - Tudja, szerintem. De az ő világában ez nem lényeges. - Meg Marcoéban sem, és miközben válaszol, eltereli a tekintetét a hullámokra meg a habokra, hogy kicsit rájátsszon azokra az érzelmekre, amiket nem fog kimutatni. Hogy láttassa, nincsen annyira rendben, mint ahogy az tűnik. - Abban mérik, Dawn. Csak te meg én túl kicsik vagyunk hozzá, hogy átérezzük. - Most ő von vállat, miközben a zöldjeit visszatereli a másikra, és egy ideig le sem veszi róla a tekintetét egyáltalán.
Mindig is vonzottak az olyan férfiak, akikbe nehéz bele látni és az olyanok is, akik nem ijednek meg az árnyékuktól, Lucaban pedig egyszerre van meg az a titokzatosság, ami arra ösztökél, hogy megfejtsem, és a bátorság is, amivel már akkor este le vett a lábamról. Kicisit Adrianora emlékeztet, csak valahogy ő mégis másabb. Amig Adriano csak utasítgat és azt szereti ha minden az ő akarata szerint alakul, addig Lucanak mintha sokkal fontosabb lenne az, hogy mi az amit érzek és akarok. Annyira hozzá szoktam már ahhoz, hogy valaki mindig megmondja mit tegyek, hogy furcsa úgy ülni valaki mellett, hogy minden szavában ne legyen valami parancs, vagy ne szállna el az egójától, mert hát övé lehetne a világ. Nem mintha nem ez fogott volna meg Adrianoban, de azért jól esik valaki olyan társaságában lenni, aki egy kicsit másmilyen. Nem mintha túl sokat tudnék Lucaról, de az amit felém mutat tetszik. - De igen. Viszont nem elítélendő egyáltalán ha néha a sarkatokról a sarokba álltok. - én mindig is úgy gondoltam, hogy a sírás a gyengéknek való, ami sosem akartam lenn, sőt, mindig is elég erősnek tartottam magam, egészen addig a pontig, amig Adriano össze nem zavarta az elmémet. Mert már egy ideje olyan, mintha elveszítettem volna önmagam. Vagy csak most jött elő belőlem az, amilyen vagyok, csak eddig tökéletesen elrejtettem. Fogalmam sincs. A lényegen mindez úgysem változtat. Jó nagy szarba keveredtem a hülye érzelmeimmel együtt. Egy olyan férfi iránt érezni bármit is, aki bármikor megnősülhet, és aki lépten nyomon átver, elég nagy szívás. Mégsem tudnám még most sem azt mondani, hogy ki szállok, hogy nem érdekel. Mert bármennyire is kellemetlen beismernem, de minden haragom ellenére, még mindig nem érzem magam elég erősnek ahhoz, hogy ki mondjam a végszót. Talán egy kis ideig sikerülni fog játszanom a sértődöttet, de jól tudom, hogy hosszú távon nem fog menni. Akármennyire is legyek makacs, az Adriano makacsságával néha túl nehéz harcba szállnom. - Talán ha tudnám, hogy milyen az, ha szeretnek, akkor sokkal könnyebben menne nekem is. De sajnos mindegy, hogy érzek vagy sem. Mindenképp egyedül vagyok vele. - olyan, mintha sajnáltatnám magam, ettől pedig elszőrnyedek saját magamtól. Mióta érdekel engem az ilyesmi egyáltalán? Ha valamit megtanultam az életem során az az, hogy csak magamra számíthatok. Ezért nem is beszéltem soha senkinek a magánéletemről. Most pedig itt panaszkodok valakinek, akit alig pár napja ismerek, és komolyan még meg is könnyebbülök. Olyan, mintha egy mázsás súlyt emeltek volna le rólam. Sokkal többet beszéltem erről a sok hülyeségről, ami bennem kavarog, mint azt valaha bármikor is. Valahogy mindig kellemetlennek tartottam az ilyesmit, főleg az Adrianoval való kapcsolatomat. Mert az emberek zöme biztosan elítélne miatta. Luca viszont egyáltalán nem úgy tűnik, mintha bíráskodni szeretne, vagy ha undorral nézne rám, mert viszonyom van egy foglalt férfivel. - Ahhoz, hogy feladjam legtöbbször kell történnie valami olyannak, ami miatt csalódok. - ismét úgy érzem, mintha nem ugyanarra célozgatnánk, ez pedig elég izgalmas. Ahogyan az is, hogy eszébe jutott egyáltalán az óceánhoz elhozni engem. Ha velem ilyen kedvesen viselkedik, akkor milyen lehetett a barátnőjével? Tutira a tenyerén hordozta. Talán majd egyszer lehetek én is az ő támasza, de amig ezt nem szeretné, csak élvezem, hogy én viszont támaszkodhatok rá. Legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy jobban szeret ő vígasztalni, mint őt vígasztalja bárki is. Még csak nem is látszik rajta, hogy megviselte volna a szakítás. Vagy csak jobban kezeli ezt, mint én. Mégis ismét elő jön belőlem a kétely, ami nem azért van, mert ne bíznék benne, meg abban, hogy tisztességesek a szándékai felém, csak egyszerűen nem értem, hogy miért ilyen. Nem mintha bánnám, csak valamiért olyan hihetetlen. Bár talán nem is olyan fontos az oka. Meg lehet, hogy nincs is ok. Csak egyszerűen el kéne fogadnom, hogy vannak ilyen emberek is. Még ha ritka is. A kérdésére pislogok egy nagyot, majd bólintok, mert egyre biztosabb vagyok abban, hogy tudni akarom, bármit is akarjon. - Az őszinteség híve vagyok. - vonom meg a vállam, mert mindig is azt tartottam igazságosnak, ha két fél egymással szemben tiszta lappokkal játszik. Persze könnyen meglehet, hogy az emberek iránti bizalmatlanságom az oka, hogy bennem van egy kicsi félsz. Pedig csak élveznem kéne a pillanatot és hagyni, hogy magával sodorjon az ár. Mert annál rosszabb úgysem történhet velem, mint amit Adriano tett. - Azt hiszem, hogy ő többet vesztett, mint te. - annak ellenére is, hogy nem tudom ki az, akivel szakítottak, nagy hülye lehet, ha hagyta, hogy bármilyen közeg elűzzön mellőle egy ilyen férfit, mint Luca. - Nem értem, hogy miért olyan fontos mindenkinél ez. Hogy ki kihez méltó vagy nem. Olyan, mintha az embereket pénzben és hatalomban mérnék. - vágok egy fintort a megjegyzésem után, bár nem vagyok abban biztos, hogy valami ilyesmire célzott-e, vagy csak belém van annyira ragadva ez a hülyeség Adriano miatt, hogy ma semmit sem úgy értelmezek ahogyan kellene. Remélem nem gondolja, hogy hülye vagyok. Mert inkább csak össze vagyok zavarodva. Olyan, mintha a sors szórakozna velem. Adriano magamra hagyott, és kaptam helyette egy sokkal figyelmesebb férfit társaságnak. Annyira vágyok egy kis figyelmességre, hogy még azzal is megelégszem, hogy a barátja legyek. Csak tudjam, hogy nem vagyok egyedül. Mert amúgy a magány kurva szar.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Marcot valószínűleg könnyen lehetne olasz macsónak titulálni, pontosan azért, mert érzelmileg eddig úgy tűnt, maximálisan megközelíthetetlen, és ebben legalább annyi szándékosság volt a részéről, mint amennyi ő maga a képletben. Nem érzelmes, ez valóban így van, de tudja magáról, hogy a megfelelő nőért képes lenne akár fehér lovagot is játszani, ha ezzel boldoggá tudná őt tenni. Ha Fabiolával valamilyen csoda folytán megoldódnak a dolgaik, és nem nyírják ki egymást, mielőtt ez megtörténne, erre továbbra sem lenne szükség, mert Pellegrini lánya előbb lökné ki egy ablakon, minthogy szerelmes lovagot kelljen játszania. Még nem döntötte el, hogy jó, vagy katasztrofális az a felállás, ahol két ennyire érzelmileg zárkózott ember pontosan ezeknek enged ekkora teret. Nem fél tőle, de attól még lehet kibaszottul rossz vége az egésznek. - Lehet ez bénán hangzik, de így van. Ti is jobban szeretitek, ha a sarkunkon állunk, mintha a sarokban sírunk, nem? - Vigyorodik el egy kanyar közben, mielőtt lassan megérkeznének, mert persze, Dawn úgy érezheti most, hogy az egész férfi nemen átlát, de valójában a női elvárások alakítják ezt is. Biztosan van olyan, aki kedveli az érzelmesebb férfiakat, de azok a nők, akiket ő ismer az olyanokat kedvelik, akik gond nélkül lőnek fejbe másokat, ha erre van szükség. Aki a közegben nem tökös, az halott. Ennyire egyszerű. Erre a gondolatra megint az jut eszébe, mennyire vakon tapogatózik a másik, és lassan úgy érzi, erővel kell majd magában tartania az információkat, mert járna a mellette ülőnek, hogy tisztában legyen az igazsággal. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akarja még egyszer, hogy kiverjék az állkapcsát a helyéről, már csak azért sem, mert a következőnél nekimegy Vizzininek, az biztos. - Szerintem csak külön választod magad az érzelmeidtől. Ha nem szeretnéd, nem érdekelne, de mivel szereted, nagyon is érdekel. Ez nem idegen tőled, csak lehet nem vagy hozzászokva. - A fasz se tudja, honnan ez a rengeteg rizsa, amit Marco ilyen könnyűszerrel ránt elő magából a jó cél érdekében, mert nem szokása ilyen mélységekben, és így beszélni. Alfonso barátjával szoktak egyedül mély beszélgetései lenni, de ott azonnal meg lenne említve, ha bármelyikük így adja elő magát. Meg nem lepődik magán, mert a munkája megkívánja, hogy azt rántson elő, amire szükség van, de lehet hazaérve elhányja magát ezektől majd. - Valóban? - Kérdezi óvatosan, és félreérthető tekintettel fordul a másikhoz, amikor megállítja a SUV motorját, mert ideértek. Nem konkrét a helyszín, mert se nem bár, se nem büfé, ahová a másikat hozta; itt az egész part, hogy ha Dawn akarja, akkor a sós víz illata kimossa kissé a kételyeket a fejéből, de jól tudja egyébként, min megy keresztül, így azt is, hogy ez kevés lesz. De még mindig jobb társaságban szenvedni, mint egyedül, akkor is, ha Marcellonak magában kell tartania a sajátját. A keze nem marad sokáig a másik arcán, amikor elmondja, aggódik érte, és bár ez szinte elképzelhetetlen a férfi részéről, hogy valóban így legyen, azért némi igazság mégiscsak rejlik a szavaiban. Fair játékot akarna neki, mert az ő közegük nem olyasmi, amibe egyszerűen csak bele lehet csöppenni, és akkor máris minden rendben van. Hogy ez most egyenlő-e az aggódással, ő nem tudja, nem is akarja megmondani. De valamit határozottan érez. - Biztosan tudni akarod a választ? - Ő sem játszik tökéletesen tisztán, hiszen ezt is kétértelműnek szánja, elültetve a gondolat magját a másikban, miszerint lehet azért csinálja mégiscsak, mert érdekli őt Dawn. Közben pedig ott az igazság is a szavakban, mert azt biztosan nem akarja tudni a nő, miért csinálja valójában. Egyébként egyikre sem fog olyan választ kapni, ami egyértelmű lenne, de ő legalább itt van neki, miközben a palija Nápolyban játssza az agyát. Aztán a tekintetét az óceánra vezeti és elmosolyodik. Van némi irónia a gesztusban, és még csak gondolni sem mer erre sosem, mégis tudja, attól még igaz. - Más közegben mozog, mint én. Sokkal többre méltó nálam, és erre most kellett ráébrednünk. - Ilyen a való életben is van, csak sokkal egyszerűbb, mint az ő helyzetük jelenleg. A közeg ugyan azonos, de rangokról mégsem beszélhet, hiszen emberi kapcsolatokban ritkán fordul elő, hogy ilyesmi probléma legyen, kivéve persze a maffiát, néhány vallást és kultúrát, meg az egyebeket.
Még mindig a hideg fut végig a hátamon, ha arra az estére gondolok, és borzasztóan szégyellem magam amiatt is, hogy éppen úgy kellett megismerkednem Lucaval, de mindenesetre örülök annak, hogy be lépett az életembe, legyen bármi is az célja. Szeretném őt jobban megismerni, mert ugyanazt a titokzatosságot látom benne is, mint Adrianoban, és valamiért ez nagyon tetszik nekem. Egy kihívást érzek minden egyes mondatában, olyan, mintha az udvarias távolságtartása mögött mégis olyan célzások rejlenének, amik elhitetik, hogy többet szeretne ennél, mint amit mutat. Aztán a következő pillanataban pedig ráébredek, hogy ezt a többet csak én képzelem bele és azt is valószínűleg csak azért, mert csalódtam Adrianoban, Luca pedig vele ellentltben mellettem van és úgy tűnik, hogy jobban a szívén viseli az érzéseimet is, pedig nem is ismer jóformán. Én pedig egyáltalán nem érzem azt, hogy hűségesnek kéne lennem Adrianohoz, így minden bizonnyal, ha kezdeményezne nem hátrálnék ki. Még akkor sem, ha a gondolataim folyamatosan a másik férfin járnak és azon, hogy vajon jelen pillanatban is ki tudja mit csinálhat a menyasszonyával, miközben én itt búslakodok értelmetlenül. - Hát igen... érzelmeket kimutatni egyáltalán nem olyan macsós, mint nőket megmenteni. - megforgatom a szemeimet vigyorogva, mert ha valaki ezt megérti, akkor az én vagyok. Én is szívesebben mentenék életeket, mint ilyen nyomorultul érezzem magam csak azért, mert életemben először valaki ennyire fontos lett a számomra. Az érzelmeimmel talán meg is tudnék barátkozni, ha viszonozva lennének. Mert a legjobban szerintem az ember inkább a visszautasítástól fél és a csalódástól, mert az aki szeret, bármikor vesztessé válhat. Én pedig jobban szeretek minden helyzetben győztesen kijönni, de jelenleg elég gyengén áll a szénám és épp csak egy hajszál választ el attól, hogy megőrüljek ettől a tehetetlenségtől. Mert semmit sem tehettem az ellen, hogy Adriano el menjen egy másik nő társaságában. Sőt valószínűleg ahhoz is kevés vagyok, hogy megakadályozzam az esküvőjüket, amit lehet, hogy szépen, csendben le is bonyolítanak és nős emberként fog vissza térni. Ha vissza jön egyáltalán még. - Ha igazán önmagam lennék, akkor valószínűleg most pont nem érdekelne, hogy hol van és kivel, vagy, hogy mit is csinál. De olyan, mintha valaki más uralkodna felettem. Komolyan. Minden ami eddig voltam eltűnt... és nézd mivé váltam. - fintorogva mutatok végig magamon, bár nem tudhatja, hogy milyen vagyok valójában. Sőt... egyre jobban azt érzem, hogy még én sem ismerem saját magam. Mert nem tudom eldönteni, hogy az aki eddig voltam, akiről leperegtek az ilyesmik, hogy ennyit agyaljon feleslegesen és aki mindig trudta, hogy mikor van itt az ideje tovább állni, a valódi énem volt-e, vagy inkább ilyen vagyok. Hagyom, hogy az érzékenységem és a bennem lévő szeretet éhség elnyomja a kemény és magabiztos énem. Mert mindig azt gondoltam, hogy épp elég az, amilyen adottságokkal rendelkezem ahhoz, hogy működni tudjak érzelmek nélkül is. Egyáltalán nincs ellenemre az, hogy Lucaval barátok lehessünk, hiszen ez is több, mint a semmi, ugyanakkor egyáltalán nem hiszek abban, hogy hosszú távon műkődhetne, de hülye lennék meg sem próbálni. Az viszont, hogy megint félreérthetően beszél ismét beindítja a női képzelőerőmet. Egyik percben azt érzem, hogy játszadozik velem, a másikban pedig tök komolynak tűnik, én meg sosem tudom, hogy hogyan válaszoljak, hogy közben hülyének se nézzen túlságosan. Mert így is úgy érzem magam, mint egy ostoba kamaszlány, aki képes lenne csak azért, hogy felejtsen valaki más ágyába bújni. Pedig amúgy nem. Az életet mindig is szerettem élni, csak sosem számítottam arra, hogy egyszer majd jönni fog valaki, aki ezt felforgassa majd. - Sosem szoktam túl hamar feladni. - válaszolok végül lesz, ami lesz alapon. Mert mondjuk ez igaz, valóban az utolsó pillanatig harcolok azért, ha valamit akarok, viszont sosem kezdeményezek és sosem futok senki után. Ha a barátom akar lenni csupán, akkor elfogadom, és úgy is viselkedek, de attól ha a helyzet úgy hozná, még mindig úgy vélem, hogy nem lennék semmi jónak az elrontója. Addig biztosan nem, amig Adrianonak sem én vagyok az egyedüli az életében. Nem vagyok hűséges tipus, soha életembe nem volt még komoly kapcsolatom sem, mert mindig húzozkodtam tőle, de nem zárkóznék el tőle. De jelenleg nem érzem azt, hogy bárki is megérdemelné a hűségemet, Azt ki kell érdemelni. Minden egyes ilyen kétértelmű válaszból azt veszem ki, hogy valójában nagyon is az esete vagyok, ami baromi jól esik, mert imádom ha egy férfi látja bennem a nőt. Az pedig, hogy már a barátnője sincs meg, csak még nagyobb reményt kelt bennem, fogalmam sincs, hogy mihez is. Megpróbálok én is hozzá hasonlóan együttérzőnek mutatkozni, mert valóban rossz érzés lehet számára ez most, de talán a sors gúnyos fintora lehet ez. Mindketten eygszerre lettünk egyedülállóak. Vagyis én eddig is az voltam, mert Adrianora mindent lehetett mondani, csak épp azt nem, hogy társam lenne. De annyira haragszom rá, hogy azt hiszem, hogy az elkövetkező időszakban nem fogok vele túl sűrűn beszélni sem. Szerencsémre vagyok elég makacs ahhoz, hogy ezt meg is valósítsam, még ha bele pukkadok is. Nagyon nagy mázli, hogy Lucat megismertem, mert másképp azt hiszem, hogy most minden sokkal nehezebb lenne. Egyenlőre látszólag nem akar beszélni arról, hogy mi történt közte és a barátnője között, én pedig nem kérdezek. Mert tudom, hogy ilyesmiről beszélni csak úgy lehet, ha az ember magától akarja. Erőltetve nem megy. Élveznem kéne az óceán nyújtotta gyönyört, és a csendet, ami körbe vesz minket, de olyan, mintha ettől csak még jobban hatalmába kerítene a magány, amiben utálok lenni. Hiába igyekszem minél kevesebbet rágódni azon, amin változtatni nem tudok, egyszerűen nem megy. Bár utálom ennyire kimutatni, hogy ha bánt valami, de Luca mellet úgy érzem, hogy lehetek gyenge. Szememmel követem a kezét, amit végig simít az arcomon, majd tekintetemmel az övét keresem. Látszik rajta, hogy őszinték a szavai, és én még mindig nem értem, hogy mire megy ki ez az egész. - Miért vagy hozzám ilyen kedves? - tudom, ezt már kérdeztem, és azt is letisztáztuk, hogy semmiféle hátsó szándéka nincs, de akkor is szeretném megérteni, hogy miért ilyen. Nem mintha nem esne jól, hogy valaki figyelmes és nem a saját önzőségét helyezi előtérbe, de nem vagyok ehhez hozzá szokva egyáltalán. Persze meglehet, hogy csak ilyen a természete, hogy szeret jót tenni másokkal és csak én szeretném azt hinni, hogy minden csakis miattam van. Mert másokkal amúgy nem ilyen. De miért lenne ez így? - Te is olyanhoz ragaszkodsz, aki nem lehet a tiéd? - abból amit mond, feltűnik, hogy olyan, mintha ő is ismerné ezt az érzést. Nem akarom még mindig erőltetni, hogy a barátnőjéről beszéljen, de sokkal jobb így, mint az a tény, hogy hamarabb rájött, hogy szeretem Adrianot, mint ahogy azt be mertem volna ismerni valaha is magamnak. Mert azt hiszem ez a helyzet. Csak valamiért nehéz még erre gondolni is.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Elismerő vigyor szökik a vonásaira a másik megállapításától, és szinte azonnal bólint, megerősítve abban, hogy jó úton halad a férfi kiismerésében. Marco nem feltétlenül szereti, ha a veséjébe látnak, sőt, nem is szokott annyi ideig társalogni, vagy ilyen nyílt lapokkal játszani, hogy ez megtörténhessen, most pedig egy idegen nőnek engedi mindezt, ráadásul Vizzini nőjének, már, ha lehet Dawnt így nevezni. Az már kiderült számára, hogy a másik vágya ez lenne, de egyelőre Marco őszintén nem látja, hogyan lehetne megoldani mindezt. Nyilván neki nem ez a prioritása, de ha a terveik jól alakulnak, az eredmény Dawn számára is kedvező lesz. - A szíve mélyén mindenki fél attól, hogy gyengének látják. Viszont amit érted tettem gondolkozás nélkül történt. - És finoman oldalra vezeti a másikra a tekintetét, mikor ezt kimondja, nehogy esetleg a kétértelmű megjegyzései elvesszenek az éterben; célja fenntartani a másik érdeklődését, ameddig csak lehetséges, nyilván úgy, hogy egy bizonyos határt ne lépjen át vele. Ő nem az a férfi lesz amúgy sem, aki tovább játszadozik azokon a szinteken a nő érzéseivel, mint ahogy azt Adriano teszi Marco szerint. Egyszer még gyűlölni fogja őt a mellette ülő azért, amit tett, hogy aztán rájöjjön, ő is csak nyert az egésszel. De ahhoz, hogy idáig el tudjanak jutni, neki is játékossá kel válnia, ami nem esik nehezére. - Csak legyél önmagad. Ha magadért nem kellesz neki, és érted nem képes meglépni, amit kell, akkor feleslegesen emészted magad, komolyan. - Marco maga sosem mondana ilyen csöpögős szarokat, de tény és való, hogy igazat beszél. Ő sohasem pedálozna olyan esetben, ahol egy nő hülyének nézi, ígérget össze meg vissza, vagy meg sem akarja hallani, amit mond. Valami ráül a csontjaira a gondolattól, hiszen Fabiolával megszegett ígéretekről van szó, de mégsem gondolja úgy, hogy egy lapon lehetne említeni az ő dolgukat a másik galambpáréval. De persze ez lehet szimplán elvakultság kérdése, mégis, az ő töke meg van szorongatva rendesen - Alvize fenyegetése szerint ugye az életével fizet, ha nem állnak le -, míg Adriano töke viszonylag szabadon leng, basszameg. - Soha ne mond, hogy soha. - És vigyorog, mert megint kétértelmű, utalva arra, hogy egyelőre lehet olyan barát, aki nem viszi ágyba, de ez még változhat. Természetesen nem Marco részéről, de Lucában van egyfajta kacérkodásra való hajlam, persze a jó cél érdekében. Nem gondolja egyébként, hogy Dawn-nak ne esne jól, ha az egóját simogatják, hiszen az minden nőnek jólesik, és örülhet, amiért Marco képes kipréselni magából az ehhez hasonlókat. Marcello se nem romantikus, se nem bókoló típus, nála minden vallomás lepedők között történik. Vagy, ahol éppen éri őt a dolog. - Észben tartom. - Tervben van nála egyébként, hogy megosszon valamennyit a barátnőjéről, hiszen így tudja fenntartani az egyensúlyt, amitől úgy tűnik, valóban barátkozni szeretne a másikkal. Egyébként meg egyetért vele abban, hogy férfi és nő között ritka a barátság, hiszen ahhoz arra van szükség, hogy egyikőjük se vonzódjon a másikhoz. Kettejük között ez már itt megbukott, a szerencséjük meg az, hogy mindkettejük szíve foglalt. De alapvetően, hosszútávon nem működne a dolog. Szereti az óceán illatát, mert Olaszországra emlékezteti, meg a nápolyi kikötőkre, ahol a bejövő csempészáruk miatt, amikért a Pellegrinik felé volt felelős még odahaza sok időt töltött, főleg az éjszaka leple alatt. A só szaga viszont az orrában maradt egy ideig, azóta meg néha azon kapja magát, hogy hiányolja a jelenlétét. Long Island bizonyos részein könnyedén újraélheti, de az itteni gazdagság és csillogás nem olyasmi, ami vonzaná a férfit. Vágyik rangra, elismerésre és vagyonra is, de számára fontos a családiasság, legalábbis fontosabb, mint a faszméregetés. A nő válaszát követően ő is megtorpan, amikor megvallja, mi lakozik most benne, ő pedig felemeli a kezét, és végigsimít az arcán, egyfajta vigaszt felkínálva ezzel. Csak éppen nem olyat, amilyenre a másik vágyik. - Aggódom érted, Dawn. - Mondja halkan, válaszként arra, hogy a másik magányos, sőt, sohasem volt ennyire az. Ha Marco őszinte lenne magához, nála is ez a helyzet, de ő férfi, ráadásul világéletében kemény volt, végrehajtóként nem is lehetett más. Nem változtatna ezen, sőt, a szükségleteit sem akarja senkinek előadni, de attól még, bármilyen meglepő, szokott érezni. - Tudom, milyen olyanhoz ragaszkodni, aki nem lehet a tiéd. Kell lennie egy pontnak, amikor magadat helyezed előtérbe, bármennyire szereted ezt az Adrianot. - Ismét csak, Marco sohasem mondana ilyet, sem magáról, sem másnak, de attól még nem hazudik egyetlen szavával sem. Majd a klubban ma este önmaga lehet a kemény macsó figurájával, és akkor visszatölti magát oda, ahová való. Érzelmektől és kitárulkozásoktól mentesen.
Az, hogy utálom az érzelmeket egyáltalán nem jelenti azt, hogy ne lennének, vagy hogy soha ne lettek volna. Minden ember képes szeretni a maga módján, csak én valahogy jobban szeretem elrejteni az ilyen érzelgősséget mélyen magamban, mert attól a perctől fogva ahogy felszínre kerülnek, elveszítem az irányítást saját magam felett. Amíg Adriano nem kezdte el velem azt a játékot és nem beszélt ő is úgy, mintha fontos lennék a számára, addig tökéletesen tartottam magam ahhoz, hogy semmi mások nem vagyunk egymás számára, mint két test, ami tökéletesen össze illik, de azóta, hogy megnyíltunk egymásnak és több reményt adott, mint kellett volna, elérte, hogy minden elfojtott érzelmem a felszínre tőrjön és képtelen vagyok arra, hogy ismét elássam azokat. Nem tudok már úgy nézni rá, mint azelőtt, mert sokkal több van bennem, mint szabadna, hogy legyen. Egy kicsit meglepődök azon, hogy Luca egyet ért velem, mert bár nem ismerem őt még annyira, de valahogy nekem nem tűnik olyannak, aki ne lenne képes érezni. Az a sok jó amit értem tett úgy, hogy senkije sem vagyok és nem lenne kötelessége most sem a lelkemet ápolgatni arra enged következtetni, hogy ő az a fajta ember, aki mer szeretni, és aki képes mindenki mást maga elé helyezni. - Tudod ez egy kicsit vicces. Nem féltél egyedül szembe menni két férfivel, hogy megments és kockáztattad a saját testi épségedet, de félsz attól, hogy ha érzel, gyengének látnak? - még mindig beleborzongok, ha arra az estére gondolok, ugyanakkor talán jó volt, hogy ami történt megtörtént, mert másképp lehet, hogy nem lett volna lehetőségem megismerni Lucat. Akármilyen furán is hangzik, de valahogy örülök, hogy belépett az életembe. Még én magam sem tudom, hogy miért, azt sem, hogy mit akar tőlem, vagy, hogy egyáltalán én mit szeretnék tőle, de bármi is legyen az, biztos, hogy nem fogom megbánni. A szavai elgondolkodtatnak, mert bár nehezemre esik még mindig bevallani saját magamnak is, de azt hiszem, hogy szeretem annyira Adrianot, hogy képes lennék megtenni bármit, hogy ne nősüljön meg. A kérdés csupán az, hogy megéri? Mert jelenleg úgy tűnik, mintha csak egy játékszer lennék még mindig a számára és semmi sem volt igaz mindabból, amiket mondott. Ki vagyok én ahhoz a másikhoz képest? - Én folyamatosan küzdök. Minden egyes alkalommal mikor találkozunk. De vagy dühös lesz, vagy úgy tesz, mintha nem is hallana, vagy ígérget össze vissza. Mit tegyek ennél többet? - tényleg szeretném, ha elég lenne ha csak én küzdenék, de ehhez Adrianora is szükség lenne. Aki szemmel láthatóan jól el van így. Engem itthon hagy kétségek között, míg a másikkal jól szórakozik. Aztán helyet cserélünk mikor haza jön. Talán őt hagyja ott hamis ígéretekkel és velem élvezkedik. És ki tudja mióta megy ez már így, csak eddig valahogy sikerült nem ennyire ráfeszülni az egész témára. Mert nem hitette el velem, hogy több vagyok, mint szabadna, és jól is működött ez az egész köztünk addig. - Még mindig azt gondolom, hogy nem létezik, de ez nem jelenti azt, hogy ne próbálhatnánk meg. Talán te leszel az első olyan barátom, aki nem akar az ágyába vinni. - vonom meg a vállam mosolyogva, bár még mindig nem tudom, hogy ez lehetséges lenne-e egyáltalán, de semmi akadályát nem látom a dolognak. Csak talán mindig jobb lenne így titokban találkozgatnunk, mert Adriano nem hiszem, hogy díjjazná, hogy milyen barátságokat szövögetek, amíg ő nincs itthon. Nem mintha túl sok köze lenne hozzá mondjuk. - Csak épp azt ne kérd, hogy bemutassalak Adrianonak is. - nevetem el magam és bár valószínűleg ez csak nekem vicces, mert ő nem értheti, hogy miért tartom ezt szórakoztatónak. Amióta csak ismerjük egymást azóta szeretem húzni az agyát más férfiakkal, és bár eleinte elég lazán kezelte, minél több idő telt el, annál inkább bosszankodott minden olyan jeleneten, ami sérthette a férfi bőszkeségét és egóját. Így valószínűleg, ha oda állnék elé Lucaval - aki amúgy még jóképű is -, és közölném vele, hogy szereztem egy barátot magamnak, amíg ő a menyasszonyával enyelgett, valószínűleg felrobbanna dühében. Amit mondjuk meg is érdemelne. Hamar el is komolyodok, mert rájövök, hogy amig a saját nyomorommal fárasztom, addig ő is hasonlóan rosszul érezheti magát a friss szakítása miatt, bár látszólag elég jól viseli. Hát igen... ez valahogy a férfiaknak mindig jobban megy. - Mivel barátok lettünk, úgy igazságos, ha én is meghallgatlak téged. Ha szeretnéd. - mosolygok rá, és komolyan is gondolom, mert azok után amiket értem tett, az lenne a legkevesebb ha kiönti nekem a lelkét. Saját tapasztalatból tudom, hogy néha sokkal rosszabb magunkban tartani dolgokat, mint kimondani azokat. Ki szállva az autóból magamba szívom az óceán illatát, és szinte zavartan próbálom kerülni a tekintetét, mert mindig mikor így néz rám és ahogyan beszél összezavar. Le tisztáztuk, hogy barátok vagyunk ez oké, de ha mindig ezt fogja csinálni, akkor nem tudom, hogy ez hogyan működhetne. Egyik percben azt érzem, hogy tényleg lehetnénk barátok, a másikban pedig azt, hogy én szívesen vinnék bele többet is. Csak azt nem értem, hogy mi az, amit ő akar elérni. Talán csak mindenkivel ilyen, vagy élvezi ha zavarba hozhat másokat. Fogalmam sincs. Mégis szinte fülig érő mosollyal sétálok mellette és talán fura, de sokkal nyugodtabbnak érzem magam. Nem azért, mert nem zavarna a tudat, hogy hol és kivel van épp Adriano, hanem inkább azért mert egyre inkább rá ébredek arra, hogy változtatni semmin sem fogok azzal, ha toporzékolok. Ettől persze még baromira fáj. Csak akkor nézek egy rövid időre fel Lucara amikor megszólal, majd pont olyan hamar el is fordítom róla a tekintetem. - A Bárban ahol dolgozok. Magányosan iszogatott, nekem pedig tetszett, hogy annyit bámul. Bár ha tudom, hogy így járok majd, akkor biztos, hogy sosem állok vele szóba. - válaszolok sóhajtva, majd hirtelen állok meg. - Azt hiszem még sosem voltam ilyen magányos. - ismerem be szinte szégyenkezve, mert egyáltalán nem vagyok olyan, aki rá lenne szorulva bárki sajnálatára is.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
A világon mindenki, aki képtelen az érzések kimutatására vagy megérzésére Marco szerint félelemből teszi; az érzéseknek hála érzünk boldogságot is, attól meg be van szarva a fél világ, ha jobban belegondol. Ritkább az az eset, ami az övé is, amikor a csököttség adja a nem tetszést, de ez is lehet egyfajta félelem. Tarthat attól, amihez nem ért annyira, mint a többi dolgához, így nyilván azt fogja mutatni másoknak, amiben szinte hibátlannak tartja magát. Az pedig a tapló paraszt, aki rendkívül hatékony. - Ezt nem vitatom. - Mosolyodik el halványan, mert a kettősük Fabiolával abban a pillanatban gyengült meg szerinte, hogy megijedtek az érzéseiktől. Utóbbi mondjuk inkább Pellegrini lányára igaz, mert Marco nem fél ezektől, de azért az ép esze fel tudja dolgozni, mennyivel jobb lenne nélkülük. Közben meg azt is tudja, hogy ezek miatt működnének annyira kibaszottul jól, ha a világ engedné nekik, de egyelőre ők lennének a világ ellen, ha nem lenne még annál is szarabb a helyzet, mint az elején gondolni merte. - Én attól félek, amilyennek tűnök tőle. Ez lehet gyengeség, de egészen más is. - Szépen fogalmazott, de a gondolat teljesen a sajátja; neki muszáj álarcot viselnie sokszor, amivel már képes szinte maximálisan azonosulni, ha úgy van. Lehet, ha a közeg nem így neveli, ha nem kell hajtania a belét azért, hogy feljebb jusson, ha hátradőlve mereszthetné a seggét és meglenne mindene, akkor ő sem ez a kemény arcú valaki lesz később, de ezen kár merengenie, mi több, nem is érdekli a lehetőség. Kibaszott hatékony, és neki csak ez számít. - Ha már elvette, igen. De ha valóban szeretem, küzdenék azért, hogy ez ne valósulhasson meg. - Egy kis ferdítéssel még mindig őszintén válaszol, ráadásul a saját szemszögéből is teszi azt. A különbség annyi csupán, hogy amíg Dawn tehetetlen lenne, amennyiben az igen valóban elhangzik, Marco már ígéretet tett saját magának azt illetően, hogyan fog egyetlen golyóval, egyenesen Adriano fejére célozni az oltárnál. Erre a célra már félre is tett az egyik fiókjában egy fegyvert, azzal a bizonyos egyetlen tölténnyel, és nem fog beszarni, amikor használni kell. Tehát Marconak van eszköze, de semmivel nincs vele előrébb, mint a másik. - Ez attól függ, mit gondolsz az ilyen barátságokról. - És ahogy egy kicsit lazább témára terelődik a beszélgetés, máris ott a vigyor az arcán, mondjuk még mindig mellőzi azt a fajta pimaszságot, ami rá igazán jellemző, és igyekszik visszafogott alakot játszani Luca képében. Ez a muszáj része az egésznek, mert ha magát adta volna, Dawn hamar lepattintja, az pedig nem eredményes senki számára. Nem tudja felszínre engedni azt a hatalmas káoszt, ami Fabiola miatt benne kavarog, mert attól tart, hogy elhatalmasodik rajta, és úgy fog járni, ahogyan Alfonso barátja nem is olyan régen. A szerelemi bánat belőle harminc nap kemény piálást váltott ki, éppen csak sikerült megmenteni őt attól, hogy a saját sírját megássa a közegben, és amilyen hullámzó volt köztük ez az egész, Marconak is simán osztályrésze lehetne hasonló. De tartja magát, mert rászakadt a klub vezetése, meg minden szar, amíg nem utazik majd ő is Alfonso után a születésnapjára. Ha lennének szavai arra, hogyan érez, akkor sem lennének. Semmi nem írja körül az agyfaszt, amiben igazából most van, és amilyen szüksége volt ma Dawn-nak Marcora, ez fordítva is valószínűleg így van. - Nem akarom a nyakadba tenni ezt is. - Válaszolja egy halvány mosollyal, jelezve, hogy most neki Dawn ügye a fontos, mert legalább eltereli a sajátjáról a figyelmét. Közben meg Marcon az nem segít, ha kisírja magát a másik vállán, neki információk kellenek a galambpárról, hogy mindenkinek jót tehessen a végén. Bezárja a SUV-ot, miután a másik kiszáll, és még nem mozdul előle, csak vigyorogva nézi őt, meg a barna szemeit, ahogy a hasonló árnyalatú hajába belekap a parti szél. - Igen, lehetne. - Válaszolja ismét kétértelműen, nehogy ennek a varázsa elhaljon, aztán mutat előzékenyen egy irányba, és a part menti sétányra kerülnek hamarosan, hogy az óceán mellett andalogva folytassák a beszélgetést. - Hol ismerted meg egyébként? - Mindez tűnhet úgy, mint egy barátféle - ahogy azt már kitárgyalták részben - érdeklődése a történetük iránt, és ha ez így is van esetleg, muszáj hozzáadnia a saját érdekeit az egészhez, csak ugye erről a másik még mindig nem tud.
Annak ellenére, hogy mindig is vágytam arra, hogy az emberek törődjenek velem, lélekben néha még mindig egy kislánynak érzem magam, de én mégsem tudtam kellően soha kifejezni az érzéseimet. Nem azért, mert nem lennének, hanem inkább azért, mert sokkal jobban félek az elutasítástól, mint, hogy ilyesmikkel foglalkozzak. Elég jól is bírtam uralni a helyzetet, egészen addig, amíg Adriano nem kezdett belőlem valami olyasmit kiváltani, amit sosem szerettem volna. Ha valaki ennyire fontos szerepet tölt be az életembe, akkor hajlamos vagyok arra, hogy magamba zuhanjak a távozása után. Szóval mindig is egyszerűbbnek találtam elzárni azt a nem létező kapcsot és úgy tenni, mintha semmi sem számítana. Pedig nagyon is számít. - Mert szerintem érezni szívás. Aki érez az sebezhetővé válik. - válaszolok szinte rögtön a kérdésére, mert nem igazán van amit ezen átgondoljak. Szerintem minden ember vágyik arra, hogy valaki szeresse, hogy valakinek fontos legyen, és amint talál egy ilyen személyt, azon nyomban képes levenni az álarcot, ami eddig érzéketlenné tette. - Te nem utálod? - kérdezek vissza végül, mert szeretném én is megismerni őt legalább egy kicsit. Bár nem tűnik olyannak, akinek egy kő lenne csupán a szíve helyett, de azért mégis kíváncsi vagyok, hogy ő hogyan áll ezzel a dologgal. Az életnek talán elég furcsa fintora ez, de jelenleg - annak ellenére is, hogy nem nagyon ismerem -, Luca az egyedüli ember akiben megbízok, talán épp ezért is tűnik olyan egyszerűnek beszélnem neki olyan dolgokról, amikről korábban még sosem beszéltem senkinek. Általában több időbe telik, amíg közel engedek magamhoz embereket, a lelkembe még ennél is kevesebbet hagyok bele látni, de van benne mégis valami, amitől úgy érzem, hogy beszélnem kell. Bizonyára azért lehet, mert egy idegen kevésbé ítélkező, mint az, aki már évek óta az életünk része. Akik ismernek és azt hisszük, hogy mi is ismerjük, azok tudnak a leghamarabb elítélni vagy épp kibeszélni a hátunkban, néha még elferdítve a valóságot. Én pedig egész életemben utáltam a pletykálkodást és a kétszínűséget. - Ha mégis elveszi fogalmam sincs, hogy mit tennék. Te bele tudnál csak úgy törődni? Mármint, ha az akit szeretsz hozzá megy máshoz tényleg... csak beletörődnél és tovább állnál? - nem igazán értem, hogy miért mindig tőle várom a választ, hiszen nincs honnan tudja, hogy mit tenne akkor, ha... hiszen én ebben vagyok és még én sem tudom, akkor ő honnan tudhatná? Bár mi nők teljesen másképpen vagyunk beállítva mint a férfiak. Általában amig a férfi hamarabb használja az öklét, mint az eszét, addig a nők többségének - kivétel persze mindig akad - fontos a méltoságuk. Nekem legalábbis mindig az volt az első, hogy megtartsam a büszkeségem és sose alacsonyodjak le egy bizonyos szint alá. Mostanában viszont, mintha valaki más akarna uralkodni felettem, ennek néha teljesen az ellenkezőjét gondolom. És néha úgy érzem, hogy még akkor sem hagynám el Adrianot, ha alá írja azt a nevetséges papírt, ami össze köti valakivel, talán egy életre. - Vagyis akkor tényleg valami nagyon nagy csodának kell megtörténnie ahhoz, hogy ne jöjjön össze az a házasság. - nem mintha hinnék a csodákban, de a reményem még teljesen nem foszlott szét. Így aztán ki várom, hogy mi lesz belőle. Akkor is, ha nagyot fogok koppanni jó eséllyel a legvégén. Ha szerencsém lesz Luca még akkor is ott lesz majd nekem, hogy felemeljen a földről. A kérdésére muszáj én is mosolyognom, mert ezidáig nem is gondoltam bele abba, hogy milyen szerepet tölthetünk be egymás életében. Jelenleg talán tényleg a barátság a legmegfelelőbb szó hozzá, még akkor is ha nem hiszek abban. - Fogalmam sincs. Szerinted lehetnénk azok? - egy ideig talán igen. De hosszú távon akkor sem hiszek ebben. Szerintem előbb vagy utóbb az ilyen barátságoknak mindig az lesz a vége, hogy az egyik fél részéről több lesz a dolog, és persze, hogy a nők ezek a legtöbb esetben. Attól függetlenül persze létezhet, talán. Csak én még nem találkoztam vele. De lehet, hogy pont Luca lesz az első, aki erre rá cáfol és tényleg barátok lehetünk. Megnézném mondjuk az Adriano arcát ahogyan bemutatom neki az új barátomat, főleg ha még el is mesélném, hogy hogyan ismertem meg. Azt hiszem, hogy megállna benne azon nyomban egy ütőér. Szerintem ha a sorsom teljesen tőle függne, akkor sosem állhatnék szóba férfiakkal, így még szerencs, hogy nősülni készül, mert mindaddig amig az nem változik, nem sok beleszólása van ebbe. Kicsit meglepődök azon, hogy Luca és a barátnője már nincsennek együtt és ennek egyszerre örülök, meg mégsem. Nem úgy tűnik mondjuk, hogy túlságosan maga alatt lenne, de megeshet, hogy egy kicsit jobban megy neki az, hogy ne mutassa ki ha valami bántja, mint nekem. - Ez sem hangzik túl kecsegtetően. Ha esetleg beszélni szeretnél róla, akkor én is szívesen meghallgatlak. - mert a barátok ezt teszik nem? Folyamatosan össze zavarja a fejem és néha tényleg nem tudom eldönteni, hogy mit is szeretne. Egyszer azt érezteti velem, mintha többet, máskor pedig valóban tartja magát ehhez a barátos dologhoz. Ezért láttam jobbnak inkább kérdezni, hogy mi a terve, mint kijelenteni valami újabb hülyeséget, ami szar lelkiállapotban nagyon jól megy. Meg részegen. De az ital ma teljességgel ki van zárva. Meg az elkövetkező pár hónapomban is biztosan. Meglepődve figyelem ahogyan ki száll a kocsiból, majd az én oldalamra kerülve nyitja ki az ajtót. Rá vigyorgok, majd megfogom a felém nyújtott kezét és ki szállok én is, ezzel ismét rá bízva magamat. - Ha nem lennénk barátok, még romantikus is lehetne ez a hely. - megforgatom a szemeimet, és várom, hogy mutassa az utat, hogy merre is szeretne menni.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Legszívesebben nevetne, mert bár elég gyér a helyzetük mind a négyüknek, azért abban van némi irónia, hogyan hordott össze a föld ennyi érzelmektől rettegő embert egy rakásra. Ő és Fabiola sem jeleskednek sem a kimutatásban, sem a romantikázásban, sokkal jobbak olyan vallomásokban, amiket két test képes kipréselni magából mozdulatokkal, hangokkal, mindennel. Adrianot nem ismeri eléggé, és nem is akarja, hogy megállapítsa róla ezt, de mivel a közegben nevelkedett, eleve hátránnyal indul bármilyen normális emberrel szemben, hiszen őket kondicionálják arra, hogy nem érezzenek a veszély miatt. De mi van ezzel a nővel? - Miért utálod őket? - Kérdez vissza érdeklődve, és ezúttal maga Marco is kíváncsi a válaszra; Dawn számára érzelmesnek tűnik, lehet egyszerűen azért, mert nő, lehet viszont azért, mert Marcoval szemben bárki annak tűnhet, amilyen csökött ezen a téren. Megjátszani megtudja, amúgy meg is éli nagyrészt, de átadni magát érzelmeknek nem nagyon tudná, legalábbis elképzelni semmiképp. Dawn-t sem ismeri eléggé jól ahhoz, hogy válaszolni tudna helyette a saját kérdésére, de ha már egy csónakban eveznek, akkor hajlandó legalább egy próbát tenni arra, hogy ne legyen idegen. - Ha szembenézni nem akarsz vele, akkor csak a reménykedés marad, hogy tartja a szavát, és nem veszi el. De ez a helyzet valóban nem ideális. - Még mindig igyekszik együttérzően viselkedni a másikkal, annak ellenére is, hogy mit gondol valójában; ő biztosan visítva menekülne Vizzini elől, de akkor ennyi erővel előle is ugyanúgy menekülnie kellene bárkinek. Adriano is szar helyzetben van, nem fogja a saját ellenszenve miatt ezt elvitatni tőle, de azt belátja, hogy sokkal okosabban is intézhette volna a dolgokat. Így mondjuk örülhet Marco, mert az ő malmukra hajtja azt a bizonyos vizet, és már sokkal több mindent megtudott, mint egyébként remélte. Dawn a maga módján be van avatva, de pont annyira tartja őt a másik olasz a sötétben, hogy ne zavarjon túl sok vizet. Maffiaszemmel vizsgálva okos, egyébként meg játszadozik a mellette ülővel, ami egyébiránt nem érdekelné, de most már, hogy időt töltött a nőjével, egy kicsit azért igen. - Beismerni, hogy valaki szép nem sokat jelent. Ha nincsenek iránta érzései, sőt, barátok, akkor valóban egy elrendezett házasságról lehet szó. Abban viszont az a szívás, hogy nem ő dönti el, hogy kilép-e vagy sem. Legalábbis én így képzelem a dolgot. - Aztán a szavakat követően halványan elmosolyodik arra, amit még Dawn hozzáfűzött az egészhez, és halkan el is neveti magát, nem gunyorosan, ahogyan Marco tenné, hanem jókedvűen, ahogyan Luca. - Akkor nem is leszünk barátok? - Igyekszik oldani a feszültséget, és a mellette ülő azt hiteti, hogy elsősorban az ő kedvéért, de Marco ennél kicsit önzőbb azért, és saját maga miatt teszi. Mert mielőtt ez a válasz megérkezett, képes lett volna annak függvényében, mi hangzik el visszafordulni, és vissza is adni a másik olasznak a szívességet, amit Marconak tett néhány hete. Magyarán szétverni a kibaszott képét úgy, hogy az ő állkapcsát is kötések tartsák egy ideig a helyén, hogy beszélni se tudjon, csak mások kioktatását hallgassa. Mert ez a férfi így élte meg azt azt a pár hetet, amíg meggyógyult belőle. Végül megáll, látszólag kiönti a szívét, aztán halvány, de szomorú mosoly kerül az arcára, ahogy ingatja a fejét. Ugyanaz eszi őket Fabiolával, amit Dawn érez Adriano miatt, csak ők ketten tudják a pontos okokat és eseményeket, amíg ezt a nőt a másik olasz itt hagyta a sötétben tapogatózni. Nyilván arra nem számított, hogy majd pont Marco fogja vígasztalni. - Nálunk inkább megszegett ígéretekről van szó. - És nem hazudik, mert az ő hűsége töretlen, de Fabiola úgy tűnik, az apja fenyegetését követően, hogy lebuktak, feladta az egészet. Elment Nápolyba, miután Marcot hibáztatta az események nagy részéért, és csak abból látszik, mennyire ragaszkodik a férfi a saját ígéreteihez, hogy jött Dawn-ért, hátha hozzájut valamihez, amivel semmissé tudja tenni ezt az egészet. Sejtelmes mosollyal válaszol arra, amit a másik kérdez, aztán kinyitja a saját oldalán az ajtót, kiszáll a SUV-ból, és átsétálva a másik oldalra illedelmesen megtartja az ajtót a másiknak, hogy ki tudjon szállni, nyújtva a szabad kezét, hogy segíthessen. - Gyere és meglátod. - Úgy nem tud segíteni, ahogy most Dawn szeretné, Marco pedig tudja magáról, amikor akarják, mert sokszor találkozott már a jelenséggel. Lehet más esetben már túl is lennének rajta, de hiába maffiaközegben nevelt olaszról van szó, az adott szavát nem szokása megszegni, az pedig pont a hűség jelen esetben.
Nem érzek túl sok logikát a saját szavaimban, de ennél jobban egyszerűen nem tudom kifejteni, hogy mit érzek. Egyszerre szeretnék megérteni mindent és mégsem. Talán épp ezért olyan a kapcsolatom Adrianoval amilyen, mert mindig is jobban vonzottak az olyan férfiak, akik arra várnak, hogy megfejtsem, és nem teregetik ki már az első nap a kártyáikat, ami miatt sokkal több izgalom van bennem, mint ellenkezőleg lenne. Abban az érdekes helyzetben vagyok jelenleg, hogy Lucaban is pont annyi titokzatosság van, ami miatt akarom, hogy az életem része maradjon, bár azt nem, hogy milyen formában. Nem vagyok már gyerek, nem hiszek a fiú-lány barátságokban, viszont még mindig nem igazán tudom eldönteni, hogy mi is ez az egész. Az, hogy egy szóra hozzám sietett és még mindig a megmentőm akar lenni arra enged következetetni, hogy ő is vágyik a társaságomra, mint ahogyan én az övére. Ez pedig csak még inkább összezavar. - Már így is fáj eléggé. Utálom az érzelmeket. - sóhajtok, mert valahányszor történik valami, ami nem az én akaratom, rájövök, hogy hiába tagadom, igenis vannak érzéseim Adriano iránt, ami elég nem jó. Nem akartam, hogy ez legyen, de mivel megtörtént, és állítása szerint ő is többre vágyik, így igenis van jogom ahhoz, hogy haragudjak a harmadik fél miatt. Bár tudom, hogy a felállás azt mutatja, hogy ezt a szerepet még mindig én vagyok aki betölti, de akkor is. Nem volt joga ahhoz, hogy elutazzon azzal a másikkal és engem itt hagyjon kétségek között vergődve. Ilyen tehetetlennek még sosem éreztem magam, és ez olyan haragot vált ki belőlem, ami még számomra is ismeretlen érzés. Mindig jól kezeltem az ehhez hasonló helyzeteket, most azonban annyira zavaros minden, hogy ha rajtam múlna biztos, hogy utánuk utaznék egészen Nápolyig és a hajánál fogva rángatnám meg azt a másik nőt, aki bizonyára örül annak, hogy az Adriano felesége lehet, mert ha nem így lenne, ha egyik sem akarná, akkor valószínűleg már régen le mondtak volna erről a nevetséges ötletről Szülői elvárás ide vagy oda, de ez baromság. - Lehet, hogy van ahol ez a normális, de számomra ez nem az. Épp ezért nem tudom elfogadni sem. - ismét sóhajtok és kezdem úgy érezni magam, mint egy szappanopera főszereplője, aki nem tudja eldönteni, hogy mindez ami történik a valóság-e vagy sem. Bár a filmekben általában mindig happy end a vége, a mi helyzetünkben viszont boldog befejezést semmiképp sem látok. Adriano talán jól jár így is úgy is, de én ezt nem hiszem, hogy elmondhatom majd magamról. - Azt mondta, hogy nincsennek érzései iránta, de nyílván nem mondhatta az ellenkezőjét nekem. Azt beismerte, hogy szép... de csak valami barátféleként tekint rá. Szerinted van barátság két ellentétes nem között? Kizárt! - minél nagyobb bennem a harag, annál többet beszélek, ami amúgy jól esik, csak egyre inkább úgy érzem, mintha sajnáltatnám magam. Pedig ha valamit igazán utálok az az, hogy bárki is szánakozzon miattam. Mondhatnám, hogy sokkal jobb lenne az életem, ha nem ismerném Adrianot, vagy ha mondjuk Lucat előbb megismertem volna, mint őt, de akkor azt hiszem, hogy hazudnék. Mert minden szar mellett, ami az Adrianoval való viszonyommal együtt jár, örülök, hogy az életem része, és azt hiszem, hogy nem tudnám azt másképpen elképzelni. Olyan lett számomra, mint valami drog, ami nélkül a függő nem tud létezni. Vagyis így képzelem el az olyan embert, akinek valamilyen káros szenvedélye van. Az én káros szenvedéylem pedig egyértelműen az a férfi, aki nélkül még lélegezni is nehezemre esik. Ez pedig elég nagy szívás és újdonság a számomra. Amint kimondom a saját hülyeségemet, meg is bánom, de abban a pillanatban ahogy Luca ismét megszólal már nem is tűnik olyan kínosnak, pedig azon voltam, hogy kimagyarázzam magam. Mert amit mondtam talán nem úgy értettem, de úgy is lehetne értelmezni. Minden egyes alkalommal jól esik ha valaki kimondja, hogy szépnek gondol, képes vagyok ilyenkor újra feltöltődni és eltöprengek azon újból, hogy miért is várok egyetlen egy férfire, mikor annyi mást megkaphatnék? A következő szavai azonban meglepnek és megpróbálok pont olyan együttérző tekintettel rá nézni, ahogyan eddig ő is tette, és nagyon úgy tűnik, hogy jelenleg mindketten ugyanabban a cipőben járunk. Már csakaz a kérdés, hogy ő mennyire bosszúálló tipus. - Igazán sajnálom. - motyogom, bár lehet, hogy most annyira mégsem sajnálom. Mármint azt igen ha esetleg szomorú miatta, de amúgy egy kicsit valóban olyan ez most, mintha a sors valami játékot űzne velünk. - Remélem, hogy nem azért mert ő is lelépett egy másik férfivel. - megforgatom a szemeimet, de nem kérdezek semmit. Mert gondolom ha beszélni akar róla, akkor majd fog is. De azt azért kétlem, hogy létezhetne olyan, hogy ennyire hasonlóan rosszul válasszunk partnert. Amint ismét megszólal, sikerül elérnie újból, hogy össze zavarja még jobban a fejem, és mint általában most sem értem, hogy mire céloz. Az előbb látszólag meglepődött, hogy felhasználnám a bosszúmra, most meg egyszerre közli velem, hogy szépnek talál, hogy nincs barátnője és segíteni is szeretne. Így lényegében tehetnénk bármit anélkül, hogy lelkiismeretfurdalásunk legyen. - Hogyan szeretnél segíteni? - kérdezem végül, mert jobbnak látom így, mint hogy kijelentsek valami mást, ami miatt újból kínossá teszem magam és a helyzetet is.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Két, egymástól merőben eltérő dolog, hogy Marco érti vagy egyet is ért a másikkal abban, hogy nem akarja a részleteket, hiszen akkor válnának csak igazán valósággá. Megérti, miért akar még némileg a homályban lebegni a másik, de egyet nem tud vele érteni talán egyik énje sem, hiszen a valóság ferdítése nem teszi a ferdített verziót valósággá. Egyszerűen csak a fájdalmat napolja el, ami azzal, hogy telik az idő csak többet kreál saját magából, mert több a kapcsolódás és tovább megy a viszony. Rendkívül csökött, ami az érzelmeket érinti, bár inkább a megfogalmazásuk és kimutatásuk mumus a férfi számára, mert az agyában tökéletesen átlátja az ehhez hasonló viszonyokat a környezetében is. - Minél tovább húzod, annál jobban fog fájni. - Mondja, és kihallatszik a hangjából az együttérzés a másik irányában, mert tudja, mennyire rossz lehet. Nem magából indul ki, mert Marco a szívfájdalmakat lesöpri a válláról, és tovább áll az életével, miközben belül pusztul el, de azt még saját magának sem képes bevallani, szinte soha. Ezért is terjedt róla el a közegben, hogy nincsen szíve, hiszen látszólag semmi sem ér el hozzá, és ez hiába nincsen így, neki tökéletes, ha ilyennek gondolják. Addig sem kell semmit megmagyaráznia, és néha még a próbálkozásnak a gondolatától is kirázza a hideg. - Nem mindenhol olyan a világ, mint itt. Gondolj csak a közel-keletre, vagy Ázsia nagy részére, ahol még mindig bevett szokás az elrendelt házasság. Az olaszokat mondjuk túl temperamentumosnak képzeltem ehhez, de elképzelhető, hogy ennyire maradiak odaát. Ahogy az is, hogy élvezi a két nő közötti évődést valójában. Beszélt arról, hogy érez iránta? - Itt most nagyon oda kell figyelnie magára, mert ha megtudná, hogy Adrianonak bármilyen gondolata támad az ő nőjének irányában, ki fogja belezni. Nem azonnal és nem hirtelen, mert Marco képes mindent átgondolni higgadtan, de kegyetlen lesz, az biztos. Nagyon a bögyében van már a másik olasz, nem csak az alaphelyzet, a veretés, meg Dawn helyzete miatt, hanem mert időt tölt együtt azzal a nővel, akiről már hiszi, hogy neki szánta a kibaszott sors. Az elején még jól vette az akadályokat, mostanra már idegbeteg attól a csávótól. Tökre ugyanabban vannak ők ketten a kocsiban, és minél tovább boncolgatja ezt magában, annál inkább biztos ebben. - Ezt meg tudom érteni. - Magára erőszakolná azt a világot, ahol Fabiolával nem kúrnak soha többet, de elképzelni nem tudja. Lehet azért nem, mert ő egy két lábbal a földön járó típusú valaki, aki nem a képzeletében él, hanem a jelen pillanatban. Az meg elég szar a tegnap este után, mert nem csak szakításnak élte meg, de kibaszottul haragszik a nőre azért, mert látszólag az egymásnak tett ígéreteiket lehet kibaszni a kukába. Ő nem így képzelte el, ha majd lebuknak, és ki is állt volna maguk mellett akkor is, ha a feje bánja, de Fabiola őt kezdte el hibáztatni, amiért túl sokáig tartotta a gerincét. Végül megáll azon a helyszínen, ahová eredendően is jönni akart, és felteszi a másiknak a kérdést azt illetően, mik a tervei vele. Hasonló válaszra számított, de mielőtt megszólalna kiköti az övét, és úgy fordul vissza a másikkal szembe, rátámaszkodva a kormányra. - Igazán szép nő vagy, Dawn, efelől semmi kétség. - Mosolyodik el halványan, és kihasználja, amiért a másik megint ráolvassa a barátnőjét, hogy Lucát sajnálható helyzetbe hozza, hátha még többet elér vele, mint eddig tette. - És bár tegnap este óta nincsen barátnőm, a szívem még az övé. - Marco, ha így kellene alapjáraton beszélnie, valószínűleg behányna saját magától, de van igazság a szavaiban. Fabiolához húz a hűsége, ha pedig átvitt értelemben ez a szívét, vagy annak a helyét jelenti, hát legyen. - Ettől függetlenül segíteni szeretnék, amint látod. - Biztosítja a szándékairól a másikat, és talán tisztázza ezzel azt is, miért nem mozdult rá eddig; ha senki más nem lenne a képben, már régen megtette volna, és az ízlését még Adrianonak sem tudná elvitatni, de a gyorsvonata ott van minden kis bőrfelülete alatt, és nem is akar szabadulni tőle egyáltalán.
Minél több időt töltök el a Luca társaságában annál inkább ébredek rá arra, hogy valóban el vagyok keseredve, hiszen olyan könnyedén öntöm ki a lelkemet neki, mintha ez olyan normális és megszokott lenne tőlem. Hiszen mindig is utáltam panaszkodni és főleg nem szeretem sajnáltatni magam. Talán pont azért megy olyan könnyen most mégis, mert nem ismerjük egymást, szinte semmi nem tudunk a másikról. Vagyis én nem tudok túl sokat róla, ő hála az ostoba érzéseimnek belátást kapott az életembe, legalábbis abba a részébe, amiről nem szabadna és nem is szívesen beszélek amúgy senkinek. Látva azonban a megértést rajta és azt, hogy igazán érdekli minden egyes szavam és nem csak jófejségből van csak talán ma velem, csak még jobban ösztönöz arra, hogy beszéljek, és kicsit furcsa is, de mintha megkönnyebbülnék minden kimondott szavam után. Sokkal könnyebb kimondani azt, ami bennem van, mint elrejteni magamban, és azon rágódni, amin bármennyire is szeretnék változtatni, de nem tudok. Attól persze, hogy mondok itt mindenfélét még ugyanolyan szarul érzem magam, csak annyi a különbség, hogy a terhemet egy kicsit megpróbálom az ő vállára rakni, mert szükségem van arra, hogy valaki a jó útra térítsen. Attól persze még egyedül kell megbírkóznom mindezzel, mert valószínűleg amint elválnak majd az útjaink, számára minden semmiség lesz. Ellentétben velem, aki tovább cipelem ezt a nehéz súlyt magammal, mert életemben nem voltam ilyen döntésképtelen helyzetben, mint most. - Ez igaz. Viszont ha nem tudok dolgokról, akkor könnyebb úgy tennem, mintha nem is lennének valósak. Ha viszont igen, akkor nem biztos, hogy szembe tudok nézni vele. - még mindig nem értem én magam sem, hogy miről is beszélek, vagy, hogy mi a csudát akarok lényegében, így tőle sem várom el, hogy megértsen. Egyik percben mindent akarok tudni, hogy tisztábban lássak, a másikban pedig semmire nem vagyok kíváncsi, mert minél többet tudok meg Adrianoról, annál távolabb kerülünk egymástól. És ez a helyzet egyáltalán nem tetszik. Alig néhány héttel korábban, még annyira jól el volltunk, nem érdekeltek az ilyen apróságok, hogy kivel, hol és mit csinál - vagyis de, csak valahogy jobban kezeltem -, most viszont mintha nem tudnám kordában tartani a saját indulataimat. Féltékeny vagyok és ezt utálom. - Ez az egész úgy baromság ahogy van. A 21. században élünk. Hogy lehet ebben a modern világban bárkit is arra kényszeríteni, hogy házasodjon? Én egészen biztos, hogy nem tenném meg még a családom kedvéért sem. Szerintem neki igazából talán tetszik ez a helyzet... - bár Adriano mindig az ellenkezőjéről győzködött, de én akkor sem értem, hogy ilyen hogy lehetséges. A gazdagoknál mondjuk lehet, hogy ez egy divat, vagy az olaszoknál, nem tudom nem ismerem az ottani szokásokat, de számomra akkor is elfogadhatatlan. Bár nem kívánok házasodni azt hiszem az elkövetkező életemben sem, de mégis úgy gondolom, hogy ha az ember ilyen döntést hoz, akkor azt igazán kell akarja. Hiszen egy elég komoly döntés össze kötni valakivel az életünket, amit nem szabad csak úgy elhamarkodni. Van aki szerint a házasság csak egy darab papír, de azért szerintem azért annál több. Azt várom Lucatól, hogy le beszéljen erről az őrült kapcsolatomról, ami egyáltalán nem egészséges egyikünknek sem, de helyette inkább úgy tűnik, mintha azt szeretné, ha sikerülne megoldanunk a problémáinkat. Ez mondjuk jó, hiszen épp ezért beszélek vele olyasmiről, amikről egyébként soha senkinek, csak össze zavar még inkább. Mert még mindig nem igazán tudom hová tenni a figyelmét, amit azóta nekem szentel, hogy megismertem. - Én nem tudnék elképzelni egy olyan jövőt, amelyikben ő nincs. - vallom be végül és minden erőmre szükségem van ahhoz, hogy ne bőgjem itt el magam. Már csak az hiányzik épp ahhoz, hogy kimutassam mennyire pocsékul vagyok. Ráadásul egy olyan ember miatt, aki talán meg sem érdemli, hogy így érezzek, mert valószínűleg tökéletesen el van nélkülem is. Meglepődök a saját szavaimon amiket ki mondok, és amint rám néz szeretném is vissza szívni azokat. Érzem, hogy elpirosodik az egész fejem és fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak. Így végül csak le veszem róla a tekintetem és az ablakon bámulok ki a gyönyörű látványt figyelve, abban bízva, hogy sikerül össze szednem megfelelően a gondolataimat, mert amit mondtam az úgy hangzik, mintha ki akarnám használni. Pedig tényleg nem az a szándékom. Oké, azt beismerem, hogy néha igencsak megdolgozza a női fantáziámat, de sosem használnék ki senkit, aki a segítségemre sietetett. Megint. - Nem tudom. - nézek rá ismét és megvonom a vállam, mert annyi mindent szeretnék egyszerre, hogy én magam sem tudom eldönteni, hogy mi lenne a leghelyesebb. Ami biztos az az, hogy nem fogok Adrianora várni életem végéig, akkor sem ha bele pusztulok. Nem tudom kiolvasni a tekintetéből, hogy ez ellenére lenne-e vagy sem, de azt semmiképp sem szeretném, hogy egy hülye kijelentés miatt megbánja, hogy azonnal jött a hívásomra.- Vagyis... én nem úgy értettem. Neked barátnőd van. Ezt pedig tiszteletben tartom mindenképp. Tényleg nem azért mondtam. - magyarázom ki végül magam zavartan, közben pedig kicsatolom a biztonsági övet, hogy a lehető leggyorsabban ki szállhassak az autóból.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Dawn a beszélgetéseik során egyszer sem jelentette még ki, hogy szerelmes lenne, Marco viszont olvas a sorok között és már tudja, hogy az; ezt pedig abból állapítja meg, kire haragszik a helyzet miatt a mellette ülő valójában. Adriano a hibás, gondolja ez az olasz, és nem téved, hiszen mindannak ellenére kezdeményezte ezt a viszonyt, hogy tudta, sohasem fog tudni érdemben többet adni. Az ígérete a másiknak, miszerint nem veszi el Fabiolát Marco szerint elhamarkodott, még akkor is, ha romantikus gesztusnak szánta. Az meg, hogy talán azt hitték, kúrás szintjén lehet tartani, hát.. Dawn Fabiolára haragszik ismeretlenül, mert úgy gondolja, az övé az, amit szeretne. Marco ilyen szempontból legalább előnyben van a kívülálló nővel szemben, hiszen tudja, mit akar az ő nője. Vagyis akart, mert most kurva szarul állnak egymással. - A választ nem változtatja meg az, hogy félsz tőle, vagy sem. - Mondja olyan kedves hangon, amennyire csak kitelik az álcájából, hiszen ha önmaga lehetne, valószínűleg megállítaná a SUV-ot, és elmagyarázná olaszos dühvel, mennyire ostoba várni valamire, amit nem változtatnak meg sem a percek, sem az órák, sem a hónapok. De az érzelmek miatt lehet ezt már amúgy sem tenné meg, hisz érti valamilyen szinten a ragaszkodást, mégis, a racionális, mindig a földön járó Marco agyát szétcseszi ez a hozzáállás. Szerencsére Dawn-nak ott van Luca, akit meglepő módon ügyesen tud kisajtolni magából. De nyilván ezt sem önmagáért teszi elsősorban. Ingatni kezdi a fejét, jelezve, hogy nem ért a másikkal egyet abban, amit mond, pedig csupa kijelentéssel él, mégis kihallja belőle, hogy engedi ezt a sok szarságot a másik olasznak, mert szüksége van rá. A szükséget meg amúgy érti, azzal nincsen baj, neki is szüksége lenne a gyorsvonatára, úgyhogy ezért is van most itt. - Lehet, hogy igazad van, de akkor adjon ő is többet. Úgy értem.. megérdemelnéd, hogy elmagyarázza teljesen érthetően, akkor is, ha szerinte ez a család követelménye, és ő nem tehet semmit. - Mert legalább ez az utóbbi szar tényleg igaz, és Vizzini, ha a fejét a helyén akarja még egy ideig tudni, akkor nem nagyon kéne a Pellegrinik alá tenni, hiszen ők a három vezető család egyike Nápolyban. De, ha már belerángatta tudta nélkül ezt a nőt, legalább rángatná bele rendesen, hogy tudja, akar-e szerelmes lenni, vagy sem. Mondjuk ezt valószínűleg baszhatja már Dawn. Nagyon kikívánkozik belőle az, hogy elmondja a részleteket a nőnek, mert nagyon nem érzi fairnek a helyzetet, amibe került, de ez is csak annak tudható be valószínűleg, hogy ugyanabban a csónakban eveznek, és ezúttal lehet nem volna rossz, ha Marco sem maradna magára ebben a rengeteg szarban. De ezt egyelőre nem szándékozik megtenni, mert őt nem az érzelmei irányítják, hanem az, amire szükség van tőle. Attól pedig nem lesz hasznos, ha telesírja valakinek a vállát, hogy mennyire szar, amiért az ő nője is éppen az esküvővel harangozza tele Itáliát, és nyilván nem az ő neve szerepel a meghívókon, hanem valaki másé, akit nem mellesleg teljes szívéből utál. - Ha a válaszok nem tetsznek Dawn, az azt jelenti, hogy nem közös a jövőtök. Hogy bármennyire szeretnéd, hogy működjön, nem fog. De ezt nem tudhatod addig, amíg meg nem kérdezed. - És halványan vigyorog, mert érti az élet iróniáját, hiszen éppen ő is átéli. Csak ő tudott minden választ, és utólag jöttek a kérdések, amiket egyikük sem akart látni, amíg be nem dőlt az egész a picsába, pont tegnap este. Leállítja a motort a part menti úton megállva, és innen már az óceán hangja keveredik a másikéval, miközben a bosszúról beszél neki. Ki meri érezni a célzást a hangjából, ezért oldalra fordítja zöld tekintetét a nőre, és már nem mosolyog, mert sem Luca, sem Marco nem érzi a helyét itt, kettejük között. - És ezt velem szeretnéd megtenni? - Kérdezi halkan, maga sem tudja, hogy miért, hiszen nem célja eleget tenni ennek a vágynak, abban az esetben sem, ha egyáltalán létezik ez a mellette ülőben. Megértené, hogy akarja, azt is, ha csak bosszúra, hiszen Marco mindig is eszközként tekintett magára, így ha engedi másoknak, olyasmire használják, amire akarják. De a szíve máshol van már, így a farka is Fabiola kezében marad. Inkább lehet, csak rá akarja vezetni a másikat, hogy nem ez a megoldás, mert kimondta ő is, amire burkoltan utalt, szóval valóságossá tette ezzel.
Ha néhány hónapja valaki azt mondta volna nekem, hogy ilyen mély érzelmeket fogok egyszer majd tápláni Adriano iránt, akivel amúgy érzelmek nélkül sokkal jobban elvoltunk, akkor minden bizonnyal kiröhögtem volna. Mert távol állnak tőlem az ilyesmi kötöttségek, nem szeretem bonyolítani az életem, inkább olyan voltam mindig, aki a mának él, most viszont pontosan az történt, hogy egyetlen egy emberre vagyok ráutalva, mert akármennyire is szégyellem bevallani, de olyan, mintha még levegőt sem kapnék nélküle. Luca túlzott törődése és figyelme pedig annyira megzavar, hogy elgondolkodok egy kicsit azon is, hogy ez lényegében mennyire is éri meg nekem? Várni valakire, aki nem azt adja, amit szeretnék, miközben rajta kívül rengeteg más férfi is van, aki lehet, hogy Adrianoval ellentétben, bármire képes lenne, hogy a kedvemre tegyen. Bár a mellettem ülő férfi ezidáig még nem tett semmi olyant, amitől azt a benyomást keltené bennem, hogy éppen ő lenne az, akiért érdemes lenne elengednem ezt a beteges ragaszkodásomat valaki más iránt, és talán csak a kétségbeeséstől képzelek el mindenfélét a mai nappal kapcsolatban, de annyira magányosnak érzem magam jelenleg, hogy ha kiderülne, hogy mégis valami mást is akarna tőlem, gondolkodás nélkül mennék bele. Mert soha életemben nem éreztem ennyire azt, hogy szükségem van valakire, aki elfeledteti velem ezt a sok szart, amibe egyedül elsüllyednék. Még ha csak egy apró pillanatig is. - Épp azért nem merek kérdezni, mert félek a választól. Bár nem nehéz kitalálni amúgy, hogy ha egy nő és egy férfi, akik jegyesek, és elutaznak együtt, akkor mivel tölthetik el az idejüket. Tudod én nem ismerem azt a nőt, de... soha életemben nem éreztem senki felé ilyen haragot. - miközben beszélek, különböző fintorok jelennek meg az arcomon, és hiába tudom, hogy lehet, hogy az, aki jelenleg Adrianoval van is épp olyan áldozat, mint én, de egyszerűen gyűlölöm a tudatot, hogy létezik. Ha nem lenne, akkor lehet, hogy minden sokkal könnyebben menne, és talán lehetnék én az egyedüli az életében is. Amikor visszakérdez, csak tudatlanul vonom meg a vállam, mert az az igazság, hogy még én magam sem értek semmit, így tőle sem várhatom, hogy megértse a helyzetet, amibe kerültem, vagy azt a veszélyt, amiről Adriano beszélt. - Tudom. De mégis úgy tűnik, hogy valami értelme van, amit ő ért, én annyira nem. A családja annyi terhet nyom rá, hogy szerintem csak paranoiás. - legyintek egyet, mert szerintem képes néha túlzásokba esni, ami minden bizonnyal csak amiatt lehet, mert zsarnokoskodnak felette. Bár ha így haladunk, akkor valószínűleg sosem fog teljesen össze állni a kép és mindaz, amikre néha utalgat. Csak bólintok a Luca kérdésére, mert igazából el is várom azt, hogy őszinte legyen, bár én magam sem tudom, hogy mennyire jó ötlet ez tőlem, hogy ennyire belevonjak egy idegent ebbe az egészbe, szinte biztos vagyok abban, hogy ha Adriano valahogyan megtudja, akkor mennyire dühös lesz, én pedig nem akarom Lucat bajba keverni. Idegesen tördellem az ujjaimat miközben beszél, és tudom, hogy igaza van, hogy Adriano mennyire nem egyenes velem, de ismerem őt annyira, hogy hiába minden próbálkozásom, úgyis csak annyit mond el, amit szerinte nekem elég tudnom. Nem igazán érdekli soha, hogy kétségek között hagy. - De mi lesz akkor, ha a válaszok amiket kapok nekem nem fognak tetszeni? - kérdezek vissza még mindig tőle várva a megoldást és azt, hogy valahogy ebből a helyzetből is kimentsen, bár ennél többet aligha tudna tenni értem, mint meghallgat. Azt hiszem, hogy bárhonnan is nézzük a dolgokat az egyedüli, aki ki mászhat ebből az én vagyok. Csak valamiért mintha a lelkem mélyén azért tetszene is ez az egész helyzet. A kérdése kicsit váratlanul ér, mert még igazából nem is gondolkodtam azon. Luca az egyedüli, aki megkérdezi tőlem, hogy én mit akarok, általában mindenki más csak helyettem dönt és leszarják azt, hogy nőből vagyok, akiknek néha vannak érzései. Leginkább Adriano az, akit sosem szokták érdekelni az olyan apróságok, hogy mi is az, amire igazából vágynék, vagy szeretnék, pedig állítása szerint fontos vagyok a számára. - Őszintén? Jelenleg semmi mást nem szeretnék, csak bosszút állni rajta. Hogy érezze ő is azt a kétségbeesést, amit én érzek minden egyes alkalommal, amikor mást választ helyettem. - a hangom nagyon halk, és bár abban sem vagyok biztos, hogy a kérdésével erre célzott-e, de valóban úgy érzem, hogy az tenne most boldoggá, ha valahogyan meg tudnám leckéztetni. Bár azt egyáltalán nem szeretném, hogy ezzel azt gondolja, hogy éppen őt akarnám felhasználni a kicsinyes bosszúmhoz, aminek talán az égvilágon semmi értelme sem lenne.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Marco tisztában van azzal, milyen magyarázatot lehetne adni arra, amit Dawn most sérelmez a másik olasztól, és bár nem hibáztatja azért, mert így érez, a válasz elég logikus. Neki is csak azért baszódik fel rajta az agya, akárhányszor eszébe jut, mert már bekerültek az érzések a Fabiolával való kapcsolatába, ráadásul úgy, hogy egyikük sem nagyon vette észre. Képtelenség volt egy öt éve húzódó vágyakozást csak azon a szinten tartani, és ő talán a lelkének a helyén tudta is ezt, csak közben arcon vágta a kurva esküvő, pont akkor, mikor már nagyjából lehetetlenség lett volna érzelmileg kisétálni ebből az egészből. Szóval megérti, ha mindketten harmadik keréknek számítanak, úgyhogy ha a sarokban kezdenek sírni a történteken, jogos, ha röhögnek rajtuk. Maguknak okozták ugyanis, az meg már mindegy, hogy egyikük sem tudott a nehezítő tenyezőről az elején. Szóval együttérez, de sokra ezzel sem Lucától, sem Marcotól nem megy a nő. - Teljesen érthető, ha a hír hallatán hirtelen nem voltál kíváncsi a válaszára. De idővel csak akkor kapod meg őket, ha kérdezel. És szerintem tudni akarod a részleteket. - Bárki tudni akarná, és Marconak az sem kerüli el a figyelmét, hogyan kelleti magát Dawn valójában, hiszen ha lezárná a dolgot, már régen megtehette volna. Azt akarja, hogy Adriano szaladjon utána a menyasszonya helyett, tehát bőven érez ő is, nem is keveset. Szopás az egész, Marco jól tudja ezt. Összevonja a szemöldökét a következő néhány mondattól, hiszen ezt már hallotta, mégsem ennek szól a gesztus, mert nem Marcotól ered. Luca nem érti, miért lenne veszélyes az, ha valaki, akiben a nő megbízik hallja a történetet, ha csak nem valami egészen más van elrejtve a függöny mögött. - Miért veszélyes? Ennek nem sok értelme van, Dawn. - És ezt azért mondja, mert érzi a másik szavaiból, hogy szerinte sem, így csak ráerősít a gondolataira. - Lehetek őszinte? - Kérdezi óvatosan, és itt már Marco is színre lép egy pillanatra, mert agyfaszt kap lassan attól, mennyire keveset tud a másik, és ez rohadtul nem fair Vizzini részéről, semmilyen szinten. Ha nem akarja beavatni, lelke rajta, ez egyébként sem így megy a köreikben, hogy csakúgy bárki közéjük nem illőnek elmondja a létezésüket, meg elmagyarázza a családi szálakat. De akkor minek mélyíti tovább és mond el apró részleteket, amik csak összezavarják a mellette ülőt? Nem a legtisztességesebb ő sem, ami a múltbéli nőügyeit illeti, de rohadtul tartotta a száját a közegről mindenki előtt, szerinte ugyanis senki sem volt méltó arra, hogy tudjon róla. Dawnt nem az ő tiszte megítélni ilyen szempontból, de ez egy káosz. - Azt hiszed, hogy tudsz róla dolgokat, de valójában nem tudsz semmit. Ő pedig mintha szándékosan tartana a sötétben, ami egyáltalán nem fair. Ha visszajön, tedd fel az összes kérdést, amire választ akarsz hallani, különben ez a helyzet nem fog megváltozni. - Ennyit tehet burkoltan a nőért, és reméli, hogy megfogadja majd a tanácsát. Inkább tudja meg a hátteret, és meneküljön kurva messzire, minthogy menthetetlenül szerelmes lesz, aztán valaki lekapja az utcán egy fegyverrel, mert túl sok vizet kezd zavarni. - Te mit szeretnél, Dawn? - Kérdezi, ahogy leengedi egy kicsit az ablakot, mert innen, ha jól emlékszik, már lehet érezni az óceán sós illatát, ugyanis mindjárt megérkeznek a helyre, amit kigondolt. - Eddig arról beszéltél, nála mi a helyzet, meg ő mit szabott meg, és neki mik a feltételei. De mit akarsz te? Most, a jelen pillanatban. - És mindez hathat lelkesítésként egy támogató ismerős vagy barát szájából, de Marco továbbra is csak információt gyűjt arról, hányadán áll a nő, ha már azt megtudta, Vizzini mennyire félrekezelte ezt az egészet, ahogy van.
Annak ellenére vagyok a Luca kocsijában és készülök kiönteni éppen neki a lelkem, hogy korábban megígértem Adrianonak, hogy senkinek sem beszélek róla, és a bonyolult kapcsolatunkról. Mégis úgy érzem, hogy semmi bűnt nem követek el azzal, ha valakivel megosztom a gondjaimat, amikkel egyedül egyre nehezebben tudok megbírkózni, hiába tartottam magam mindig is erős személyiségnek. Egyébként sem gondolom, hogy éppen Luca lenne az, aki veszélyt jelenthetne bármire is, bár igaz, hogy édes kevés mindaz amit tudok róla ahhoz, hogy ennyire bízzak benne, de ezidáig csak jót tett értem. Azt persze semmi esetre sem szeretném, hogy úgy érezze, hogy kihasználom a jó szándékát, de jelenleg rajta kívül senki más nincs, akivel beszélhetnék. És még az sem érdekel, ha Adriano fülébe jut, hogy éppen egy férfivel kocsikázok, mert azt hiszem, hogy nincs joga innentől beleszólni abba, hogy kivel és hová menjek. Egész mostanáig nagyon jól kezeltem a férfiakat, sosem érdekelt igazán, ha valaki rajtam kívül mással is jól érzi magát, utáltam a kötöttségeket, de azóta, amióta annyira megnyíltunk egymásnak Adrianoval olyan, mintha valami megváltozott volna, és a határozottságomat felváltották volna az érzelmek, amik úgy irányítanak, hogy szinte beleszólásom sincs. Akaratom ellenére is olyan dolgokat látok bele az elutazása hátterébe, amik korábban sosem érdekeltek volna. Megkönnyebbülök azon, hogy a szemében nem lettem más amiatt, hogy egy olyan férfi tesz boldoggá, akinek menyasszonya van, bár azt nem tudom, hogy csak azért mondja-e, hogy ne keserítsen el, vagy valóban őszintén nem ítél el, de mindenesetre örülök neki. Mert valami oknál fogva azt érzem, hogy fontos számomra a véleménye. Ez pedig épp elég ösztönzés nekem ahhoz, hogy bátran merjek megnyílni előtte, mert még mindig azt látom rajta, hogy őszintén érdekli, hogy mi van velem és nem fűzi hozzá semmi érdek. Kérdésére csak megvonom a vállam, hiszen nem igazán tudok rá annál logikusabb magyarázatot, hogy a férfi, akiben megbíztam egyszerre tart két vasat a tűzben jelenleg. - Adriano nápolyi... és a menyasszonya is azt hiszem. De, hogy miért együtt mennek jelenleg arról fogalmam sincs. Eléggé felmérgesített ahhoz a tény, hogy ne hallgassam végig a magyarázatát. Mert erre milyen magyarázatot lehetne adni? - azt hiszem, hogy ez az első, hogy kimondom a nevét, eddig mindig vigyáztam arra, hogy senki ne is sejtse, hogy mi van a kapcsolatunk hátterében, de most pont olyan állapotban vagyok, hogy leszarom. Egyszerűen nem tudom, hogy hogyan kéne kezeljek egy ilyen helyzetet, mert még korábban sosem voltam ebben. Lehet, hogy lett volna megfelelő kifogása, de olyan dühös voltam, hogy egyszerűen az tűnt a leglogikusabbnak, ha szembe nyomom vele a telefont, és egészen biztos, hogy többet fel sem veszem, ha hív. Mert nem vagyok kíváncsi arra, ami éppen történik. Felvonom a szemöldököm egy kicsit ahogyan beszél, és még mindig úgy, hogy semmi ítélkezés nem látszik rajta. Bár az is lehet, hogy csak épp azt mondja, amit hallani akarok, hogy kevésbé érezzem kínosnak az egészet. Az igaz, hogy az embert néha az érzelmei annyira el tudják ragadni, hogy sokszor képtelenek vagyunk miattuk tisztán gondolkodni. Ezt csak most kezdem megérteni, mert korábban, ha valaki ilyen hülyeségekről beszélt, akkor csak röhögtem, mert én sosem tudtam elképzelni azt, hogy valóban létezhet ilyen erős vonzalom. - Tudod... erről nagyon nem szabadna beszélnem. Adriano szerint már így is túl sokat tudok, és ez veszélyes. De én úgy gondolom, hogy jelenleg ő jelenti a legnagyobb veszélyt rám... - nem szó szerint értem nyílván, mert ő tudom, hogy sosem bántana. A lelki világomra értem, hogy veszélyt jelent, mert látszólag csak szórakozik azzal, amit nem kéne hagynom, de mégis képtelen vagyok ellenállni neki. - Azért veszi el, mert muszáj neki. Ezt mondta legalábbis. Hallottál még ilyet? Mintha az őskorban élnénk, ahol még divat volt az érdek házasság. - miközben beszélek, vágok egy fintort is azzal is kefejezve, hogy mennyire felfordul a gyomrom az egésznek a gondolatától. Olyan, mintha valami szappanopera kellős közepébe csöppentem volna, és benne is ragadtam volna, mert még ezek után sem látom belőle a kiútat. Megdörzsölöm egy kicsit a homlokam, majd egy újabb sóhaj után felemel a fejem és hálásan mosolygok rá, amiért még mindig képes engem hallgatni, pedig valószínűleg még neki is túl sok ez a rengetek ostobaság amiket beszélek, és ami nekem a valóságommá vált. Ki nézek az ablakon, és bár fogalmam sincs, hogy hol vagyunk, meg, hogy hová tartunk épp, de igazából nem is számít. Most úgy vagyok vele, hogy minél messzebb kerülök attól a sok szartól, annál jobb. Bárcsak a gondolataimat is ki tudnám zárni legalább egy kis időre. - Nem tudtam. Akkor nyílván sosem álltam volna vele szóba. Az csak később derült ki, és akkor már nem érdekelt. - vallom be és már nem érzem azt a szégyenérzetet, amit korábban. Hiszen talán csak annyi a bűnöm az egészben, hogy rossz emberrel kezdtem ki, akivel egésszen mostanáig úgy éreztem, hogy kiegészítjük egymást. - Tudod mi igazából sosem voltunk olyanok mint az igazi párok. Csak ott voltunk egymásnak, ha kellett, de semmi több. Még csak randizni sem randiztunk, egyáltalán nem olyan romantikus alkat. De pár napja valami megváltozott... és én azt hittem, hogy többek is lehetünk annál, mint amik voltunk... - hangomból azt hiszem, hogy érezhető a csalódottság, amit sokkal inkább magam iránt érzek, mint Adriano felé, mert én vagyok az, aki naív módon elhitte, hogy működhetne egy olyan dolog, ami tudtam, hogy halálra van ítélve.
“Save me from the monster in my head. Please save me, save me ‘fore we end up dead, all you. Gotta do is recognize and maybe. Grab me from the water where I’m drowning. Save me from the monster in my head”
Igyekszik tökéletesen semleges arcot vágni, ami ugye Marconak kiválóan is megy, de ahogy Dawn halad előre a történetben, azért az ő valóságát is megrezegteti vele valamelyest, amit egyébként nem szokott szeretni. Tökéletesen diszkrét módon kezeli minden dolgát, olyan szinten, hogy Alfonson kívül ne nagyon legyen más beavatva, ha arra nincsen valami miatt feltétlenül szükség. Ennek az eredménye az esetek kilencven százalékában, hogy egyedül marad minden problémájával, de ezt ő így szereti, hiszen majd szépen megoldja magának, ahogy mindig és mindent. Ez most egy nagyobb falat, ráadásul olyan érzés, mintha Dawn be lenne avatva, belelátna a lelkébe, és pontosan a jó kérdéseket tenné fel neki annak érdekében, hogy beszéljen ő is. Lehet a lelkének a helye vágyná, hogy ne kelljen ezt is magában tartogatnia, de ez sohasem fog manifesztálódni tettekben, mert inkább veti le magát egy hídról, minthogy érzelgősen előadja, neki mennyire rossz. Legyen kutyául, de büszkén fogja viselni, történjen bármi. Dawn ezzel szemben nő, ráadásul olyan szart borított Adriano a nyakába, ami ellen ezek szerint még csak nem is tett semmit érdemben. Ha a mellette ülő tud is a maffiáról, azt úgysem fogja megosztani egy ennyire kívülálló, szinte idegen férfinak, akkor sem, ha szimpatizál vele, és hozzá szaladt szükség esetén. De a fogalmazásából pénzt merne tenni arra, hogy nem tudja, kiért is sír ennyire, márpedig megkockáztatná szívesen, mennyire tudná azt a gombócot lenyelni a másik olasztól valójában, mert ahogy Kiráékat végignézte, ez kurvára nem egyszerű. - Egyáltalán nem okoztál csalódást. - Jelenti ki egyszerűen, éppen annyi határozottsággal, ami nem Marco habitusára hajaz, sokkal inkább illene Lucához. Mondjuk ezzel az állásponttal ő maga is egyetért, mert amilyen életet, és amilyen közegben él, ő nem fog ítélkezni senki szarja felett. Sajnálja néha már ezt a nőt azért, hogy nem csak harmadik kerék, de ráadásul az olasz maffia felé kacsintgat tudta nélkül, úgyhogy nem tartja kizártnak, hogy később valóban a védelmére szoruljon, ha Adriano bénán csinálja a dolgait. - De ha nem szereti, és nem is akarja elvenni, akkor miért utaztak oda? Elég romantikusnak hangzik nekem a dolog. - Marco tudja, hogy éppen a nagyobb, befolyásosabb családokat járják, és bejelentik a nagy egyesülést, de fel is fordul a kurva gyomra a gondolatra, annyira, hogy nehezen állja meg, hogy a kormányba markoljon addig, amíg már fehérek nem lesznek az ujjai. De megőrzi a nyugodt külsőt, mert nagyon sok múlik azon, mit virít a másikkal. - Hogyne lennék képes. Az emberi kapcsolatok nagyon bonyolultak tudnak lenni Dawn, úgyhogy még az elmondásod után sem gondolom, hogy ez ennyire egyszerű lenne. Miért veszi el, ha nem akarja, egyébként? - Kérdezi, közben pedig folyamatosan tárolja az információkat arról, hogy mennyit tud a másik, hogyan áll Adriano az esküvő témájához, mik a tervei, és ezen a ponton meg is akad egy kicsit magában. Ha Adriano maga sem tervezi elvenni Fabiolát, akkor büdös francért nem dolgozik mindenki össze amúgy? - Ha untatnál, most nem lennék itt. - Néz egy biztató mosollyal a másikra, aztán visszavezeti a tekintetét a városszéli, kicsit elhagyatottabb összekötőútra, ami a tengerparthoz vezet majd úgy egy fél óra múlva, hogy odaérnek közösen Long Islandre. - Tudtad, hogy mire készül, amikor megismerted? Vagy hirtelen ért a hír? - Érdeklődik tovább olyan módon, ahogyan Luca tenné, hogy minél tisztább lehessen a kép, de közben minél többet beszéltesse a másikat mindkettejük érdekében.
Általában sokkal határozottabb szoktam lenni, nem igazán van olyan, hogy ne tudnám, hogy mit akarok, vagy épp mit nem, de most valahogy mégis ha létezik az a sorsnak nevezett akármi, akkor rá bízom magam. Na meg Lucara, aki még mindig nem vágja a fejemhez, hogy milyen ostoba vagyok, pedig tényleg nincs egy konkrét úti tervem. Nem volt persze túl sok időm mindent végig gondolni, vagy eltervezni, hiszen olyan helyzetbe kerültem, amiből egyenlőre nem látom a kiutat. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, vagy, hogy egyáltalán helyes-e az, hogy szarul érezzem magam a helyzet miatt. A szívem az agyammal harcol, nekem meg döntenem kéne, hogy melyikre hallgassak, de egyenlőre azt hiszem, hogy csak annyi kell, hogy megnyugodjak, aztán majd akkor eldöntöm azt, hogy mi az ésszerűbb megoldás. Az eszem nyílván arra búzdít, hogy hagyjam a francba az egészet Adrianoval, meg amúgy a férfiakkal, mert azok nélkül az életem sokkal nyugodtabb lenne, míg ezzel ellentétben a szívem inkább azt szeretné, ha ki várnám a végét, mert eddig mindent betartott Adriano amit ígért. Ő pedig azt mondta, hogy nem lesz esküvő. De akkor meg mi a francért vannak éppen együtt? Soha életemben nem voltam még olyan helyzetbe, hogy ennyire ragaszkodjak egyetlen férfihez, és most ez így elég szívás, mert igazából Adriano nélkül olyan, mintha ki vágtak volna belőlem egy darabot. A kérdésemet Luca felé igazából én magam sem tudom, hogy minek szántam, mert mégis honnan tudhatná, hogy ebben a helyzetben mit kéne tenni? Mennyi lehetne annak az esélye, hogy Ő is ugyanebben a cipőben járjon, vagy, hogy tapasztalta volna? Semennyi. Mégis valamiért mintha tőle várnám a menedéket, mintha azt remélném, hogy majd segít megoldani a problémát, amivel egyedül most már azt hiszem, hogy nem tudok megbírkózni. Ahogy viszont rám szegezi a kérdést, ami egyébként a büdös valóság, érzem, hogy el tudnék süllyedni szégyenemben. Ki tudja mi járhat most a fejében, és milyen embernek hihet. Ez így talán úgy hangozhat, mintha olyan nő lennék, aki foglalt férfiakra megy rá, hiszen elvileg neki is barátnője van, én mégis keresem a társaságát. - Valami olyasmi. - vallom be most már egyértelműen, mert az látszik, hogy nem hülye, a kérdésemből nem lehetett nehéz rájönnie, hogy pontosan ilyen helyzetben vagyok most. Nekem valamiért nagyon fontos a véleménye, pedig nem kéne, hogy az legyen, hiszen alig ismerjük egymást. Mégsem akarom, hogy elítéljen amiatt, mert rossz emberbe - azt hiszem már beismerhetem - szerettem bele. Pedig egyáltalán nem ez volt a tervem. Csak jól akartam érezni magam néha Adrianoval és kész.- Sajnálom, ha most csalódást okoztam. - teszem azért hozzá, mert elég kényelmetlen erről beszélni amúgy is, és lehet, hogy talán nem ilyennek látott. De legalább tudhatja, hogy nem vagyok elköteleződve senki iránt, szóval ha a helyzet véletlenül úgy hozná, akkor még csak bűntudatom sem kéne legyen azért, mert van az életemben valaki, aki épp a menyasszonyával van és lesz ki tudja mennyi ideig. Bár persze sosem rombolnám szét az ő kapcsolatát, szóval egyenlőre mindenképp csak úgy tekintek most rá, mint a védelmezőm, aki azóta, hogy ismer még csak jó volt hozzám. Nekem már ez is épp elég. - Pontosan ez a helyzet. Nápolyba mentek. Együtt. Nekem pedig azt mondta, hogy nem fogja el venni, mert nem szereti. Olyan érzésem van, mintha mindkettőnket hülyére venne... - mindig is egyenes és őszinte embernek tartottam Adrianot, de most ezután nem tudok másra gondolni csak arra, hogy lehet épp a másiknak vallja a szerelmet, hogy aztán mikor haza jönnek, akkor megint én legyek az, akit tovább szédíthet. Én hülye pedig be fogok dőlni neki, mert annyira akarok az életének a része maradni, hogy bármit elfogadok cserébe. Úgy tűnik még azt is, hogy betöltsem a másodhegedűs szerepet, amit eddig szentül hittem, hogy sosem tűrnék el. - És mégis képes lennél szeretni őt továbbra is? Ha tudod, hogy valaki más jegyezte el? - szegezem fel a következő kérdéseket, ami elég hülyeség a részemről, mert honnan is tudhatná, hogy mi lenne akkor ha? Akárki is legyen a barátnője, még mindig úgy gondolom, hogy szerencsés lány. Mert biztosra venném, hogy Luca sosem játszana egyszerre két lány érzéseivel úgy, ahogyan Adriano teszi. Mármint az enyémekkel játszik az egyértelmű... a másikról nem nyilatkozhatok, mert nem ismerem, és nem is szeretném megismerni soha. - Én nagyon nem szeretnélek untatni ezzel. Tényleg. - megvonom a vállam, majd hírtelen temetem arcomat a tenyerembe, mert annyira össze vannak zavarodva az érzéseim, hogy azt sem tudom, hogy képes lennék-e róluk egyáltalán beszélni. Általában egy nő büszkén kéne meséljen arról a férfiról, akibe bele szeret, én mégsem tudom, hogy ez az én esetemben mennyire lehetne büszkeség. Eddig mindig erősnek tartottam magam, most meg itt ülök egy szinte ismeretlen kocsijában, és tőle várom a vígasztalást. Ez pedig sokkal inkább a gyengeségemre utal.
Kezdőlap
