Adriano & Dawn

Valamiért mindig úgy érzem, hogy amint teszünk egymás felé egy lépést, valami történik ami miatt kettőt hátrább kell lépjünk, és sosem kerülünk egymáshoz annyira közel igazán, amennyire szeretném. Mindig ott marad köztünk az a szakadék, amit nem tudunk átugrani. A temérdek titok amit mindketten őrzünk, a makacsságunk, ami miatt nem vagyunk képesek engedni soha abból, ami a fejünkbe kerül, de leginkább az a gondolat, hogy menyasszonya van az, ami folyamatosan elgondolkodtat azon, hogy mennyire éri meg számomra mindez. Hiába akarom őt és érzem azt, hogy nem bírnám nélküle folytatni, még mindig képtelen vagyok eldönteni, hogy akarok-e ilyen körülmények között az élete része lenni. Talán épp ezért is csúszik ki újra meg újra a számon az, hogy mennyire rosszul érint a közelgő házassága. Próbálom tartani magam, igyekszem úgy tenni, mintha az egyetlen lennék az életében, de egyszerűen nem megy. Folyamatosan azon kattog a fejem, hogy mivel jobb az a másik nálam? A válasza azonban meglep és még a számat is elfelejtem becsukni egy rövid pillanatra. Talán mégsem csak én képzelem el ezt az egészet, és valóban olyan érzések vannak mindkettőnkben, amilyenről soha még álmodni sem mertünk. Vagyis én minél több időt töltök vele, annál biztosabb vagyok abban hogy sokkal több van bennem, mint szabadna, hogy legyen. És minden egyes szavával egyre jobban elhiteti velem, hogy hasonlóan érez ő is. Akkor meg nem értem, hogy mi a probléma? Miért ne lehetnénk olyanok, mint egy normális pár? Minek akar elvenni valaki mást csak azért, mert ezt várják el tőle? Miért kell mindennek ennyire bonyolultnak lennie?
- Akkor ne vedd el. - nagyon halkan beszélek a szemébe nézve, és tudom már sokszor átbeszéltük, megígérte, hoyg nem veszi el, de mégis nekem inkább úgy tűnik, hogy nem fog szembe szállni a családja akaratával. Ha akarná, akkor megtenné, de ő ahelyett csak két hétig hajbókolt mindenkinek a menyasszonya oldalán, mert ez az elvárás felé. És mégis tőlem várja el, hogy hűséget fogadjak neki, és úgy kért számon a telefon hívás miatt, mintha lenne hozzá bármiféle joga. Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy csak a testvérem az, aki hívott, de éreztem rajta, hogy ismét képes lenne lemondani rólam, hogy mennyire sértve érzi magát, így inkább beismertem és elvártam volna, hogy bocsánatot kérjen, mert valóban sértő volt, ahogyan beszélt velem. Mégis csak sóhajtok és annak ellenére, hogy szeretnék néha beszélni valakivel arról, hogy mennyire szar az otthoni helyzetem, és, hogy fogalmam sincs, hogy hogyan segítsek a bátyámnak azon, hogy lemondjon a szenvedélyéről, mégis úgy vélem, hogy talán nem Adriano a megfelelő ember ehhez. Nem azért, mert nem bízok benne. Hanem azért, mert a szégyen mellett aggódok is amiatt, hogy mit szólna mindehhez. Végül csak megrázom a fejem és csak bízok abban, hogy tiszteletben tartja a magán életem, amit egyenlőre nem szeretnék az orrára kötni. Mégis amikor ő kezd el nekem az életéről beszélni, mintha le blokkolnék. Talán ezidáig a válaszok mind a szemem előtt voltak, csak képtelen voltam arra gondolni, hogy valami rossz van a háttérben. Valami olyasmivel nyugtattam magam, hogy csak a pénzről szól az egész, mert könnyebb volt azt feltételezni, hogy pénzéhes a családja, mint azt, hogy gonosz. Mert számomra aki olyan életet él, aki más emberek felett dönt és isten tudja még mit csinál az nem jó ember. De vajon ilyen Adriano is? Talán pont a kételkedésem benne az oka, hogy eltávolodok tőle, mert nem akarom azt hinni, hogy ő más ember, mint amilyennek én hittem.
- Ezzel arra célzol, hogy addig amíg a játékszered voltam nem számított ha esetleg bajba keversz? Veszélyes emberekkel vagy körbe véve. - értem már, hogy miért volt a testőr, akit utánam akart küldeni, a hozzá költözésem felvetése és azt is, hogy miről szólt azon a reggelen az a furcsa telefonbeszélgetése, amit akkor nem értettem annyira, mint most. Eddig sem tudtam normálisan átgondolni, hogy mit akarok vele kapcsolatban, és most még inkább össze zavart ez az egész, mert nem érzem azt, hogy helyem lenne a világában. Vagy, hogy egyáltalán elfogdnának-e engem abban, ha akarnám is. Azt egyszer már kijelentette, hogy a családja nem akar. De akkor hogyan kéne tovább legyen? Azért tettem fel ismét a választ, ami alól az előbb kibújt, mert abban reménykedtem, hogy ha végre válaszol, akkor könnyebb lesz döntést hoznom. Bár nem mondja ki, én mégis pontosan értem, hogy mire gondol. És ez még inkább elszőrnyeszt. Nem tudom, hogy mi a fenét keresek egy ilyen ember társaságában még mindig. Nem válaszolok, csak idegesen túrok a hajamba, mert valami olyannak lettem a részese, aminek ha választhattam volna, sosem lennék. Mégis benne vagyok már nyakig, és nem tudom, hogy hogyan másszak ki. Vagy, hogy egyáltalán ki akarok-e mászni. A világ amiben él nem tetszik, de rá annál inkább szükségem van. Még így is, hogy felfedte előttem a valódi kilétét.
- Nem kellett volna elmondanod. - rázom meg ismét a fejem magam elé bámulva és szeretném kitörölni a fejemből az elmúlt pár percet és úgy tenni, mintha nem mondott volna semmit és továbbra is csak feketén látnám a valóságát. Amint közelebb jön hozzám, szeretnék ismét hátrálni, de mintha földbe gyökerezett volna a lábam képtelen vagyok rá. Annyira szükségem van a közelségére, hogy csak bámulom őt és mintha hirtelen egy teljesen más ember állna előttem, és nem az, akit megismertem. És szégyellem bevallani, de mintha ettől sokkal vonzóbbnak látnám. A szavai pedig még inkább ledöbbentenek, melyektől még megszólalni sem tudok. Elgyengülök és hirtelen múlik el belőlem az az érzés, hogy el kéne rohanjak innen. Először mondja ki azt a szót, amelytől azt hiszem, hogy eddig mindketten írtóztunk. Csak becsukom a szemeimet miközben ajkát a homlokamhoz érinti és nem akarom, hogy ez legyen köztünk a vég. Még nem. Mire azonban sikerül magamhoz térnem és végre bátorságot nyernem ahhoz, hogy rá nézzek, csak annyit látok, hogy elhúzódik tőlem és hátat fordítva nekem hagy magamra. Nagyokat szuszogva lépek közelebb a kocsihoz, megtámaszkodva abba egy kicsit, majd amint közelebb ér hozzám a soför és kinyítja számomra a hátsó ülés ajtaját egyszerre bizonytalanodok el. Hogy mehetnék most haza ezek után? A soför türelmesen várja, hogy üljek a járműbe, én viszont helyette csak bocsánatkérően nézek rá, és én magam sem tudom, hogy miért, de szapora léptekkel indulok el Adriano után.
- Még nem mutattad meg a házat. - szólalok meg amint utol érem, de nem érek hozzá, csak lépkedek mellette, közben pedig fogalmam sincs, hogy mennyire jó ötlet ez. - Nem félsz attól, hogy a rendőrségre mennék? - kérdezem végül, de csak puszta kíváncsiságból, hiszen olyan dolgokat osztott meg velem, amelyek egyáltalán nem átlagosak. Attól eltekintve persze sosem szeretnék neki ártani semmivel. A titka biztonságos helyen van nálam és ezáltal olyan érzésem van, mintha valami bántársa lennék. Mert csaka jó ég tudja, hogy miég mi minden róható rá. Talán tudni szeretnék mindent, talán mégsem. Fogalmam sincs.

Ne vegyem el, mintha tényleg ez egy mondatomba kerülne, nagyon jól tudja, hogy ha ennyi lenne a megoldás, akkor már régen nem rugóznánk ezen. Nem ismeri a olaszoknak ezen részét, akik fafejűen mennek neki mindennek és nincsen olyan, hogy nem az ő elképzelésük, mert ha ez szóba jön, akkor képesek bárkinek  nekimenni, csakhogy az ő elképzelésük legyen. Nem fogom többször bizonygatni neki, hogy mennyire nem az én vágyam ez a egész házasság, minden keménységemet félretéve szólom el magam, és tudom, hogy értette mire gondoltam, a szavai, a hanglejtése egy kicsit más lett. Nem szabadna ilyeneket mondanom neki, hiszen tudom, hogy ez az egész addig trathat köztünk, ameddig rá nem jön a valóságra. El kell neki mindenom mindent, ami az én világomról szól. Talán a végére sem jutok, mert az elején megfutamodik, de épeszű ember ezt tenné. Bízom benne, hogy van benne annyi rossz, hogy kibírja és érez annyit irántam, hogy ne meneküljön egyből el. Attól nem félek, hogy felfedi a családom titkát, attól viszont igen, hogy ha mégis általa derül ki valami rlunk, akkor nagy bajban lesz. A mi családunk megvédi magát, a legjobb embereink vannak világszerte, szinte minden szervezetbe beépülve vagy velük dolgozva. 
- Amíg csak játszadoztunk senkinek nem szúrt szemet a dolog, de ez már egészen más, ami sokaknak nem tetszik. Nem akarnak olyan embert látni mellettem, aki kívülálló, addig nem volt nekik gond, ameddig nem tudtak róla., de már apámnak is feltűnt és az nem jó. - nem fogja őt bántani az egészen biztos, de nem akarja, hogy ez a kis szerinte szórakozás betegyen a terveinek, amit velem akar végrehajtani. Neki jó üzlet egyesíteni a két családot és hiába szeret, attól egy nagyon jó eszköv vagyok ehhez neki. 
- Muszáj volt elmondanom, mert mindig falba ütközünk és nem jó, most vagy elindulunk egy úton, úgy, hogy tudod ki vagyok és hogyan élek és ezzel megbarátkozva vagy legalábbis megpróbálva elfogadni folytatjuk ezta valamit, vagy pedig elengedjük a dolgot, mert nem akarsz ebben az életben részt venni, pont ahogy te is mondtad és akkor azt hiszem még időben véget tudunk vetni ennek. - tudtam, hogy az utóbbi verzió áll a legközelebb a valósághoz, mégis a nyakába zúdítottam Tudom, hogy most kell elengednem és elsétálni, ezért is jelzem a sofórnek, hogy vigye haza én meg minden erőmet összeszedve búcsúzok el tőle. Ma nem lesz jó estém, kivételesen nem testileg hanem lelkileg. Utálom, amikor ennyire megvisel valami, ha ennyire meg tud viselni valami, ami sosem volt az enyém. 
Elindulok a ház felé, lépteim lassúak és szinte érzem, hogy szükségem van valami erősre és most nem italra. Nagyon ritka, hogy én a fehér porokhoz nyúlok, de most nem akarok gondolkodni és ez pont jó lenne a lelkemnek. 
HIrtelen torpanok meg, de lassan folytatom az utam, próbálva nem elmosolyodni nagyon feltűnően. - Kíváncsi vagy? - kérdezem előre nézve és elővéve közben a kulcsom, hogy minden eddig beszélgetésünket félretéve nyissam ki az ajtót. A kérdésére megakad a zár felé a kezem és felé fordulok.
- Bízom benned! Csak magadat kevernéd bajba azzal, mindenhol vannak embereink, valószínűleg hamar kimosnának minket, bármit is mondasz nekik, te viszont célpont lennél és ezt jobb ha nem kockáztatjuk meg, mert azzal én is bajba keverném magam. - tudom, hogy nem hagynám, hogy belekeverjék és azt is, hogy abból sok jó nem származna, ha beszélne, de nem fog, tudom, hogy nem fog.
Az ajtó felé fordulok és kinyitom, hosszas várakozás után, előre engedem, hogy nézzen körbe én addig a konyhába megyek miután bezártam magunk mögött az ajtót. - Ugye tudod, hogy bármikor hazamehetsz, nem kell itt lenned. - nem tudom mit akarunk most tenni ezt követően, az biztos, hogy töltök magamnak egy whiskyt és viszek neki is ha esetleg szüksége lenne rá és leülök a kanapéra.
- Akarsz beszélni róla? - kérdezem, bár remélem a válasza nem lesz, annyi mindenre kíváncsi vagyok vele kapcsolatban, de tudom, hogy adnom kellene érte cserébe valamit, és én nem szeretek megnyílni senkinek, bár neki már elég jól csinálom, de nem érzem, hogy szükségem lenne további gyakorlásra.
Csak ülök ott és a poharamban lévő italt mozgatom a kezemmel, miközben le sem veszem a lötyögő folyadékról a szemem. Nem állok készen erre a beszélgetésre, sosem álltam, mert nem gondoltam volna, hogy szükségem lesz rá, ez a hely biztonságos, mégis attól félek, hogy mikor veszi el tőlem valaki ezt a pillanatot, ami talán az utolsó lesz az életünkben, mert az este után azt hiszem többet nem kar majd a közelembe se jönni. 

Adriano & Dawn

Kettős érzések kavaognak bennem, amint bevallja az igazi kilétét. Egyszerre tartom izgalmasnak az egész helyzetet és félelmetesnek is. Akaratomon kívül keveredtem ebbe bele és fogalmam sincs, hogy ki fogok-e tudni mászni ebből, vagy, hogy egyáltalán ki szeretnék-e. Dühös vagyok azért, mert elmondta és azért is, mert csak most tette meg. Annyira összezavarta az elmémet, hogy képtelen vagyok arra, hogy normálisan gondolkodjak, talán a reakcióm is erre utal. Nem azért tartom tőle a táolságot, mert félek - tőle nem tudnék -, hanem azért, mert fogalmam sincs, hogy mi az amit érzek jelenleg. Mindenre gondoltam a mai nap, de arra, hogy ennyi mindent el mond magáról semmiképp. És az a legrosszabb, hogy így számomra is egyértelmű lesz, hogy valóban nem fogja tudni feladni a házasságát, hogy nem elég ok az, hogy én is az élete része lettem. Megértem, hogy miért mondta már a múltkor is, hogy veszélyes az, ami köztünk van, és hogy miért nem száll ki csak egyszerűen az eljegyzésből. Ez pedig nem jó. Mert akárhonnan nézzük, megint az lesz, hogy én maradok hoppon, mert már látom, hogy nem biztonságos ilyen körülmények között az, hogy az életében maradjak továbbra is. Mindig is elég vakmerő voltam, nem olyan, aki megijed a saját árnyékától, hamar megtanultam, hogy hogyan kell minden helyzet után talpon maradni, de ez azt hiszem, hogy egy kicsit veszélyesebb annál, mint amiket valaha is átéltem.
- Ha jól értem ez mindenképp azt jelenti, hogy halálra van ítélve a kapcsolatunk. Ha senki nem fogad el, akkor mi értelme így? Már titokban sem tarthatjuk, ha tudnak rólunk. Mi lesz ebből? - még mindig próbálok nyugodt hangnemben beszélni, de egyre nehezebben tudom vissza tartani a bennem kavargó érzelmeket. A haragot, amit már nem azért érzek, mert két hétig a menyasszonyával szórakozott, hanem inkább azért, mert annyi idő alatt konkrétan hülyének nézett. Olyan embernek mutatta magát, ami nem is a valóság volt, mert az igazi éne egyértelműen nem olyan, mint amit felém vetített. Ez pedig elbizonytalanít. Mert mi van akkor, ha egyszer engem is bántani fog?
- Az időből azt hiszem már kicsúsztunk. Azt hiszed, hogy tudnék, úgy tenni ezek után, mintha soha nem is ismertelek volna? Ilyen könnyű lenne? De hogyan tudnánk így folytatni mégis? Meddig? - egy kicsit olyan, mintha saját magamnak tenném fel ezeket a kérdéseket, mert annyi van még a fejemben, hogy azt se tudom melyikkel foglalkozzak először. Egyértelműen kijelentem, hogy ennyi elég volt már, nem akarok semmi mást megtudni, mégis mikor közelebb lép és a homlokamra ad egy puszit és kimondja azt az egy szót, amitől én mindig is féltem,  tanácstalanul nézek utána, ahogyan hátat fordítva hagy magamra. Ismét. Aztán a tekintetem a sofőrre téved, aki kinyítva a kocsi ajtaját arra várva, hogy beüljek végre, de képtelen vagyok. Nem tudok csak úgy el sétálni. Hiába mondtam, hogy nem érdekel semmi több és hiába menekülnék, képtelen vagyok rá. Muszáj válaszokat kapnom a kérdéseimre, és nem akarok elszakadni tőle. Még ezek után sem. Talán a kíváncsiságom miatt, vagy az érzelmeim irányítanak, de végül csak bocsánatkérően nézek a soförre és indulok meg Adriano után, én magam sem értem, hogy miért. A házat talán csak kifogásként hozom fel, az most már valahogy nem hoz akkora lázba, mint a rengeteg kérdés ami a fejemben kavarog és a puszta jelenléte. Mert ha nem akar majd megválaszolni azokból egyet sem, akkor megelégszem annyival is, hogy tudjam, velem van. Ki tudja még mennyi ideig. Csak szótlanul bólintok és nem nézek rá, félve teszem fel kérdésem. Nem azért mert eszembe jutna arendőrségre menni, hanem talán csak tesztelni akartam, hogy tudna-e velem olyan lenni, amilyen még sosem volt. Látom a meglepettségét, mégis ahogyan rám néz az ajtó előtt állva, nyugodtnak tűnik.
- Ezt úgy érted, hogy ha élni akarok, akkor nem beszélhetek senkinek? Nem áll szándékomban. - még mindig nem tudom, hogy mibe keverem saját magam újra, meg újra, de amint kinyílik az ajtó egy percig sem gondolkodok és belépek rajta. Már nyakig benne vagyok azt hiszem, úgyhogy úgy vagyok vele, hogy teljesen mindegy már. Mégis megtorpanok, amikor hallom, hogy lefordítja mögöttünk a zárt. Egy kis időre vissza nézek az ajtó felé, majd ismét Adrianora, ahogyan meghallom a hangját. Csak bólintok, és fejem ide oda ingatva indulok meg belljebb és hiába próbálom felfedezni a ház szépségeit, most valamiért nem tudok arra koncentrálni. Végül csak a nappaliig érek el, az ablakhoz lépek és egy mély sóhaj kíséretében gyönyörködk a kilátásban. Csak akkor fordulok meg, amikor Adriano is vissza ér. El veszem tőle az italt, majd végig követem a tekintetemmel, én azonban nem megyek hozzá, csak a pohárral a kezemben próbálom össze szedni a gondolataimat.
- Nagyon szép itt minden. Gondolom, majd a feleségeddel itt fogtok élni. - jegyzem meg a pohárat nézve és ezzel kikerülve az ő kérdését. Mert fogalmam sincs, hogy valóban akarnék-e még erről beszélni. - A Galériád is csak egy hazugság? - teszem fel végül az első kérdést és először iszok bele az italba, aminek az ízétől összeborzongok. Ha olyan könnyen menne, akkor valószínűleg elfelejteném azt, amikről beszélt, és most csak egyszerűen rá másznék, hogy a feszültség, ami körbe vesz azóta, hogy ma találkoztunk elmúljon.

Olyan könnyedén szeretnék válaszolni a szavair, a mint minden másra eddig, de nem tudok. Mert nem tudom mi lesz a sorsa ennek az egésznek, ami köztünk van, hogy egyáltalán lesz e neki, hiszen most, hogy tud majdnem mindent nem biztos, hogy ki fog tartani amellett, amit eddig érzett. Ő nem ebben élt eddig, neki nagyon új és ijesztő lehet ez az ismeretlen világ, és érthetetlen. Sok mindenhol fallal találjuk szembe magunkat, de nem felejthetjük el, hogy mindenből van kiút és én pontosan tudom a megoldásokat is mindenre, csak még pontosítanom kell azokat. Részben persze tőle is függ, hogy mit akarunk csinálni, elengedjem őt örökre, vagy megéri küzdeni valamiért, amit még én sem egészen értek.
- Az lesz belőle, amit akarunk, csak kurva sokat kell érte tenni, nem tudom mennyire fogjuk tudni végigvinni, de halálra csak akkor lesz ítélve ha mi azt mondjuk. Nagyon jól tudod, hogy sosem érdekelt más mit akar és ezt most sem fogom máshogy gondolni, viszont nem mindegy mit akarok, ha egyedül vagyok benne. - nem kérhetem, hogy vállszélességgel álljon ki az egész mellett, mert ebbe nem rángathatom bele a szavaimmal, neki kell döntenie amellett, hogy marad velem és küzd ha akar.
- Nem tudom Édes, ezekre nem tudom a választ még én sem, pontosan azokat keresem. - felelem neki röviden, mert ennél több szó nem jön ki a számon, ami értelmes lenne. Beszélhetnék neki itt tervekről, de felesleges lenne, mert mind csak üres szavak lennének és nem tények, amikre ő vár. Tudom, hogy a Fabiola dolog sincsen még lezongorázva köztünk, és tudom, hogy ezek után még jobban elveszti a reményt, hogy nem házasodok meg, de nem fogom megtenni. Ha a fejembe kerül, akkor sem, nem tudnék egy olyan nő mellett élni, aki iránt nem érzek semmit, de szór szerint, egyszer megmozgatta a fantáziám, de többre még az olasz lányka sem volt képes.
Muszáj nekem erősnek lenni, muszáj nekem elengedni őt, így miután végleg búcsút veszek tőle elindulok a ház felé tudva, hogy nem voltam erős, mert nem tudtam magamban tartani, amit érzek és ez nagy hülyeség volt a részemről. Érzem, ahogy utánam jön és az ajtónál torpanunk meg először. Őszintén nem tudom örüljek e annak, hogy nem ült be a kocsiba és nem ment haza, lehet igen, de közben tudom, hogy rossz döntést hozott saját maga érdekében és egyszer engem is utálni fog ezért.
- Sosem engedném, hogy bajod legyen, de ha bajba kerülsz, akkor azt hiszem veled kellene, hogy tartsak és nem akarom, hogy bárki élete bánja. - de lényegében igen, ha beszélne biztosan eltennék láb alól, lehet nem ölnék meg, de van annál sokkal rosszabb is, amit egy magafajta nővel tudna tenni az, akinek a szavaival betesz.
Belépek az ajtón utána és a zárat magunkra zárom, nem félelemből, csak megszokás, kint van legalább 5 emberem, akik még csak a ház közelébe sem engednek senkit. A konyha felé veszem az irányt, mert kell az ital, neki is töltök egyet és leülök a kanapéra. Próbálom nem rajta tartani a tekintetem, és hagyom nézelődni, miközben az italomat bámulom.
- Itt szeretnék élni a feleségemmel. - csak úgy zsigerből gurulnak a nyelvemen végig a szavak, anélkül, hogy végigondolnám őket. Persze pontosan tudom, hogy a feleségem az én elmémben nem ugyanaz a nő, mint az övében, neki ez a szó egyenlő Fabiola személyével. Eddig olyan szentül hittem, hogy nem fogok senkivel sem összeházasodni, mert nem lesz senki akivel meg akarnám tenni. De ő ebben erősen elgondolkodtat, bár ettől függetlenül nem lennék képes letérdelni elé még nagyon sokáig, mert ez a dolog az emberben nem azonnal alakul ki. Még időt kell hagynom ennek a gondolatnak. - Ameddig Nápolyban voltam azt kértem a lakberendezőtől, hogy a próbáljon meg a te fejeddel gondolkodni, és rendezze be úgy hogy neked tetsszen, ja elég nagy hülyeség tudom, de az én ízlésem egyszerűen túlságosan is egyhangú lett volna. - magyarázok neki, mintha nem most döntöttem volna össze az eddig világát. Igazság szerint volt egy tervem, ez a ház már évek óta készült és sosem tudtam befejezni, eredetileg itt laktam volna amikor idejövök a városba, de valahogy nem lett kész egészen pár nappal ezelőttig.
- Nem a galéria az valóság, bár annak is van funkciója és nem csak hobbiból csinálom. - vallom be neki, és közben lehúzom a pohár igen sok tartalmát. Lerakom az asztalra a poharat és azzal a lendülettel állok fel és sétálok vele szembe.
- Dawn beszélj hozzám jó? Mert ezek a kérdések olyan feleslegesek, nem értem miért akarsz még mindig arról a dologról beszélni, ami nem is lényeg, mit érdekel, hogy talán más férje leszek ha közben nem is akarsz az életem része lenni? - nem szeretem ha nem vagyok a helyzet magaslatán és most azt érzem, hogy lenyom az érzés, a bizonytalanság, amit miatta van, de nem okolatom miatta. - Miért jöttél utánam, haza kellett volna menned és elfelejteni mindent, most mégis itt vagy mert nem akarod elengedni ezt, de elfogadni sem. Viszont kénytelen leszel választani, ha nem teszed meg én fogok helyetted, és pontosan tudod, hogy megteszem. - nem fenyegetem, a hangom továbbra is nyugodt, de annyira szeretném tudni mi jár a fejében.

Adriano & Dawn

Ha eddig azt gondoltam, hogy bonyolult ez az egész, ami kettőnk között van, akkor tévedtem. Mert pofon egyszerű volt ahhoz képest, amiket most megtudtam. Még eldönteni sem tudom igazűból, hogy örüljek-e annak, hogy végre elhúzta előttem a függönyt, ami ezidáig sötétben tartott, vagy sem. Mindig is sejtettem, hogy a titokzatossága valami olyasmit takar, ami több az én átlagos életemnél, de erre egyáltalán nem gondoltam, pedig az elejtett mondataival sokszor utalt rá, de mégsem akartam arra gondolni soha, hogy más ember, mint amilyennek láttam. Sosem akartam, hogy ennyire az életem részévé válljon, hogy ne tudjak még levegőt venni sem nélküle, de most mégis az van, hogy minden ellenére, amiket megtudtam, hiába szeretnék menekülni minden elől, hogy folytathassam az egyszerű életem, de képtelen vagyok rá.
- Annyira összezvarodtam, hogy fogalmam sincs, hogy mit akarok. - csak megvonom a vállam, mert valóban így gondolom. Szeretném azt hinni, hogy valóban csak kettőnktől függ ez az egész, és az, hogy mit hozunk ki egymásból és merre alakul a kapcsolatunk, de mi lesz akkor ha engem sosem fognak elfogadni az ő oldalán? Ha meg mégis elfogadnának és valami csoda miatt nem kell elvegye azt a másik nőt, akkor én mit kezdek majd egy olyan élettel? Sosem voltam olyan, aki megijedne az árnyékától, de szándékosan sosem tudnék ártani senkinek. Az a világ pedig ami őt körbe veszi, nem jó és szép. Mi dolgom lehetne nekem olyan emberek között? Hogy tudnék szemet hunyni minden felett és úgy csinálni, mintha minden normális lenne? Úgy érzem, hogy már annyit vártam rá és arra, hogy többek legyünk egymásnak, mint voltunk, hogy képes lennék várni még bármeddig, ha tudnám biztosra, hogy előbb vagy utóbb úgyis győzünk és úgy lehetünk majd együtt, hogy ne legyen köztünk semmi akadály. De mi van akkor, ha feleslegesen várok, és semmi sem fog jól elsülni? Nem csak a fiatalságom áldozom a várakozásra, de a lelkem még sérültebb lesz, már most azt érzem, hogy nem bírnék talpon maradni nélküle, mi lesz akkor ha még tovább várok és várok a semmiért? Mikor magamra hagy, félre téve minden kételyt, ami bennem van és félelmet, megyek végül utána, mert nem bírok beszállni a kocsiba. Még annyi minden kavarog a fejembe, sok kérdésre szeretnék választ kapni, és minden mellett szükségem van arra, hogy a közelembe legyen. Nem azért hoztam fel a rendőrséges témát, mert eszembe jutna valaha is oda menni, vagy bárkinek is beszélni arról, amit megtudtam, csak egyszerűen tudnom kell, hogy mi várna rám, ha beszélnék. Ahogy sejtettem, semmi jó. Vagyis nyakig benne vagyok ebben az egészben, és bármi történjen, mindenképp csendben kell maradnom és úgy tenni, mintha soha nem keveredtem volna bele ebbe a teljesen abszurd helyzetbe a tudtomon kívül. Nem magam miatt. De sosem akarnád, hogy Adrianonak baja essen, vagy, hogy bántson valakit. Miattam ne.
- Képes lennél miattam a saját családod ellen fordulni, csak, hogy megvédj? - nem tudom, hogy ennek örüljek-e vagy sem, de mindenképp megnyugtat a gondolat, hogy ennyire fontos vagyok számára. Amennyire ő is az nekem. - Én ezt sosem szeretném. - anya mindig azt mondta, hogy az emberek jönnek mennek körülöttünk, de a családunk az, aki mindig ott lesz. Épp ezért sosem várnám el tőle azt, hogy mindenkivel szembe menjen csak azért, mert én vagyok. Annyira azt hiszem, hogy még megharagudni sem tudnék rá, hogy olyan döntést hozzak, ami miatt veszélybe sodorhatnám. Kicsit megtorpanok, mikor bezárja mögöttünk az ajtót, amit egyébként mindig szokott csinálni, csak ennyi információ után egy kicsit most másképp érint. Még annak ellenére is bízok benne, hogy ennyi mindent megtudtam róla, így a nappaliba lépek, hogy jó alaposan körbe nézhessek. Minden annyira gyönyörű, de valamiért most mégsem tudok arra összpontosítani teljesen. Az ablaknál állva veszek el a gyönyörű kilátásban, és csak akkor fordulok meg, amikor Adriano is felbukkan. El veszem tőle az italt, és kicsit félve teszem a megjegyzésem, mert tökéletes lehet ez a hely majd egy friss házaspárnak. Gondolom. A válasza azonban meglep, feldühít, így mégis bele iszok az italba, ami égeti a torkom és még az íze sem jó, így mutrázok egyet és próbálok higgadt maradni. Minek álltat folyamatosan, ha a jövendőbeli feleségével vannak tervei? Én komolyan nem értem.
- Mi a fenét akarsz akkor tőlem? Minek hoztál ide egyáltalán? - úgy érzem, mintha még mindig egy játékszer lennék a számára, akit hülyére vesz. Olyan könnyedén mondta ki, hogy a feleségével akar itt élni, mintha ez olyan természetes lenne azok után, hogy nem olyan rég még azt mondta, hogy tennünk kell a kapcsolatunk életben tartásához. Mégis minek, ha neki meg van a maga élete? A következő szavait azonban amint ki mondja, csak nyelek egyet és kimeresztett szemmel figyelem. Egy újabb kortyot iszok, majd megrázom a fejem és próbálom felfogni a szavait. Vagy inkább értelmezni. Mert nagyon úgy hangzik, mintha velem tervezné a jövőjét és nem azzal a másikkal. - Ezt most úgy érted, hogy.... velem akarsz itt élni? Én nem értelek Adriano. Egyszer azt mondod a feleségeddel, most meg ilyenekkel jössz. - szeretném ha tényleg ilyen egyszerű lenne minden, és félre téve minden mást úgy élhetnénk végre, ahogyan a normális párok teszik azt. De ha ő meg is oldja a problémákat, amik közénk állhatnak, én akkor sem tudnám ott hagyni Kevint egyedül. Sosem hagyná, hogy csak úgy lelépjek egy ilyen házba és ő egyedül nyomorogjon.
- Milyen funkciója van? - nem tudom, hogy miért akarok mindent tudni, ahelyett, hogy csak megpróbálnám élvezni a pillanatot és azt a tényt, hogy valóban komoly tervei vannak velem a jövőre nézve. Mégis úgy érzem, hogy ahhoz, hogy megvalósítsuk azt, amit akarunkk, meg kell őt ismerjem. Mindent meg akarok tudni róla, akkor is ha nem tetszenek a válaszok, amiket kapok. Amint közelebb lép hozzám, érzem, hogy a szívem a torkomban dobog. Fel nézek rá és próbálok még mindig higgadt maradni, mert nem értem hirtelen miért beszél így.
- Neked lehet, hogy feleslegesek, de számomra fontosak. Mindent egyszerre zúdítasz rám és elvárod, hogy csendben lenyeljem, ne kérdezzek és csak fogadjam el? Én szeretnék az életed része lenni, és ezt pontosan tudod te is... - sóhajtok egyet és összeráncolom a szemöldökömet a következő szavain. - Nem tudom miért nem mentem haza inkább. - a hangom ismét morcos lesz, mert nem értem, hogy mit akar tőlem tényleg. Egyszer ilyen, máskor olyan, egyszer nősülni akar, máskor nem. Én igazán szeretném megérteni ezt az egészet, de nem megy. - Akkor gyerünk. Dönts megint te helyettem! Csak egyszerűen küldj haza, mert sokkal egyszerűbb, mint válaszolnod a kérdéseimre. - meg iszom a maradék italt is, ami a poharamba van, és ki kerülve őt lépek az asztalhoz, hogy le tehessem a poharat a kezemből. - Nem várom meg, hogy elküldj. Haza megyek magam. - teszem hozzá még mindig durcásan, mert nem ahygom, hogy tovébb szórakozzon velem.  

Nagyon sok az olyan kérdése amire nem tudok választ adni, egyszerűen nem tudom én sem azokat, és mégis kérdez, én meg életemben először állok előtte tanácstaklanul, nem irányítva  a saját érzéseimet és életemet. Az életem eddig is más kezében volt, de csak tanácstalanul , amelyik sosem érdekelt, a szerelmi életem cseppet sem volt fontos, nem véletlenül hagytam, hogy apám intézze, de aztán jött ez a nő és olyan szépen belekavart a dolgaimba, hogy már azt sem tudom mit akarok. Nem tudom képes lennék e a családom ellen menni, ha ott lennék, de amikor a szemeibe nézek, azt hiszem igen lenne a válaszom. Anyám támogatna minket nem kérdés, de apám nem állna mellettünk. Saját életem van már New York-ban, nem az ő üzletét vittem tovább, szerencsére ha ebből a szempontból nézzük, nem lenne gond boldogulni egyedül. Az viszont, hogy a családi köteléket eltépjem, ami olyan szoros közöttünk mindezek ellenére, nagyon nehezemre esne, de ha nem tudják elfogadni azt az egy dolgot, amire talán életemben először vágyok ilyen nagyon, akkor nem tudom mi kell ahhoz, hogy meglépjem. Erre sem adok neki választ és nem azért mert nem tudom azt, hanem mert nem akarom kimondani, nem tudom kimondani, hogy biztosan a családom ellen mennék ha az egyetlen dologra amire vágyok elvennék az életemből. Olyan nehezen láttam be, ismertem be magamnak is, és még mindig hadilábon állok a tökéletes érzelmeimmel, a kimutatásuk meg egyenesen elborzaszt, de én tudom mi van bennem, még ha nem is tudom kimondani vagy megfogalmazni.
Minden erőm összeszedve kérem, hogy menjen haza, nem mondom meg neki, hogy mit tegyen, mert semmi közöm hozzá, már nem érzek magamban elég erőt, hogy megtegyem, hogy utasítsam, mint eddig. Érzem, hogy mennyire egyenrangúnak kell kezelnem őt és meg is teszem, már tudom őt tisztelni, és fogom is, mert elérte nálam, amit még ezelőtt soha senki.
Mégsem értem miért jön utánam és miért lép be az ajtón mind azok után, amit mondtam neki. Bazárom ugyan az ajtót, de bármikor szabadon távozhat, amit már most meg kellene tennie, de ehelyett velem tart és az italt is elveszi. A kérdése letaglóz a válaszom valószínűleg őt, mert fogalma sincs, hogy rá gondolok, miközben kimondom a választ, és ez látszik is a sértődöttségén.
- Én kértem, hogy menj haza, nem lett volna szükséged utánam, jönni, de nehogy azt hidd, hogy nem akartam, hogy ezt tedd. Nem tudom mit akarok, mert még én magam sem vagyok tisztában vele. - túl sok a megválaszolatlan kérdés, még számomra is magammal kapcsolatban, nem csoda, hogy teljesen kiborul.
- Az a baj, hogy sosem olvasol a sorok között Édes. - mosolyodom el, mert pontosan tudom, hogy olyan valami miatt van most felhúzva, ami egyáltalán nem jogos. Csak az én érzelmeim olyan mélyen el vannak zárva, hogy nehezen hozom őket felszínre, így elég árnyaltan fogalmazok, olykor nyersen és látszólag úgy, hogy ő nem érti. - Amikor kimondom azt a szót, ami az életemet örökre befolyásolja, akkor nem Fabiolára gondolok. - és megint csak nem mondom ki, annyira nehezemre esik, túlságosan sok nyál kellene bele számomra ez még nem kivitelezhető és neki ezt nagyon jól kellene tudnia. Nem tudom mire vágyik, ha egy olyan pasira, aki majd minden nap minden érzelmét egymás után fogja ömlengeni neki, akkor nagyon rossz ajtón kopogtat, hiszen tudja, hogy sosem voltam olyan, mindegy milyen volt a viszonyunk egy olyan ember nem én vagyok.
- Üzleti funkciója. - felelem röviden, mert pontosan tudom, hogy a hanglejtésemből tudja, hogy ott az illegális dolgok igencsak virágoznak egy egy mű avatás alatt, vagy bármilyen nagyobb esemény keretein belül.
Talán nem jogosak a szavaim és a mozdulataim, mert nem fenyegetni akarom azzal, hogy én döntök helyette, mert most nem vagyok olyan helyzetben, hogy meg is tegyem, de ha nem hagy más választás, esküszöm meg fogom tenni.
- Én is azt akarom, hogy az életem része légy, nem értem, hogy a fenébe nem tűnt fel neked. Nézz körbe, mindent csak azért csináltam, hogy könnyebb legyen nekünk. Nagyon jól tudtam, hogy eljön ez a pillanat majd, amikor mindent el kell mondanom, és hidd el, jobb ha most tudsz meg mindent, mint kisebb adagokban adagolva. Nem lenne sokkal jobb ha csak egy valamit mondtam volna el, akkor talán szépen lassan utáltál volna meg, így neked is könnyebb. - csak nekem nem, és ezt pontosan tudtam, de én őriztem ezeket  a titkokat és nem ő, így én meg is érdemlem, amit kapok.
A döntésem nem lett volna más, mint amit ő is meglépett, el kell mennie, haza kell mennie, és úgy folytatnia mindent, mint mielőtt találkoztunk. Amikor elindul és az asztalon landol a pohara nem tudom levenni az üres üvegről a szemem. Nem vagyok képes ránézni, végig nézni, ahogy kisétál. De vajon feladtam ennyivel? Képes vagyok elengedni, elengedni az egyetlen dolgot, ami megmozgat és nem csak a bűnbe visz, vagy valami egészen más bűnbe? Baszki!
- Miért küldenélek el ha én akartalak idehozni? - kérdezem még mindig az asztalon lévő poharat bámulva,  majd szépen lassan emelem rá a tekintetem és lépek hozzá olyan közel, hogy szinte semmilyen tér nem marad köztünk. - Nem tudok mindenre válaszolni, fogalmam sincs rengeteg mindenről, pedig érteni szeretném én is. De nélküled van amit sosem fogok megérteni. Nem szeretném, hogy elmenj, még ha tudom, hogy az a legjobb megoldás számodra, ha nem is látod be, később ez biztosan így lesz és te is így fogod gondolni. De tudnom kell, hogy ha elmész, akkor sosem nézel vissza. Ha elmész, akkor nem lehet visszatáncolás és minden kapcsolatot megszakítunk egymással. - olyan kurvára nehezen jönne a szavak a nyelvemre, hogy az szinte fáj. - Ennek tudatában is itt akarsz hagyni? Vagy képes vagy megismerni az életem, akármilyen rossz is az és teljesen eltér a tiedtől? - végig simítom az arcát, a haját a füle mögé tűröm, hogy jól lássam őt, mert lehet ez az utolsó és akkor meg kell őriznem az emlékeimben.

Adriano & Dawn

Adrianora nézve úgy tűnik, hogy nem csak nekem nincs fogalmam arról, hogy mi legyen, de neki sincs. Egyre egyértelműbb, hogy mindketten ugyanazt szeretnék, mégis, mintha túl gyengének éreznénk magunkat ahhoz, hogy mindenkit félre söpörve engedjünk a vágyainknak. Mindazok után, amiket megtudtam, nem is vagyok biztos abban, hogy akarom-e ezt egyáltalán. Őt igen, ez egyértelmű. De a vele járó élet nem biztos, hogy tetszene, vagy, hogy egyáltalán tudnék mit kezdeni vele. Sosem kerültem korábban ilyen helyzetbe, hogy az agyam a szívemmel harcoljon, hogy melyikük hozna helyesebb döntést, de mint általában, nagyon úgy tűnik, hogy az utóbbira hallgatok inkább, mert képtelen vagyok beszállni a kocsiba és csak úgy elmenni. Ezpedig ismét azt bizonyítja, hogy én vagyok a gyengébb. A kemény, határozott énem azóta az este óta eltűnt, és képtelen vagyok ismét felszínre hozni. Ez a két hét, amit távol töltöttünk rá ébresztett arra, hogy nélküle üres minden. Ez pedig azért nem jó, mert nincs jelenleg semmilyen jövőkép előttem, ha kettőnkre gondolok. Igaz, hogy nem is szoktam túl sokat agyalni, hogy mi lesz majd, de ha kettőnkről van szó, akkor mindig az az érzésem, hogy hosszú távon nem lesz olyan, hogy mi. Csak ő, és én. Külön. Mert nem biztos, hogy lesz bennem annyi kitartás, hogy megvárjam, amig minden szakadék mely köztünk van eltűnjön. Szeretném, tényleg. De mennyi idő az? Mindig bennem van az a félelem, hogy csak várok rá, és végül úgyis megnősül majd, én pedig itt maradok egyedül, és rájövök, hogy a fiatalságom arra szenteltem, hogy vártam a semmire. Mégis mindent félre téve lépek be a házba, bár most az, hogy be zárja az ajtót mögöttünk egy kicsit más érzéssel tölt el, mint korábban. A félelem a vágyakozással keveredik, mert még így is, ennyi minden után is akarom érezni azt az örömet, amit a kocsiban is okoztunk egymásnak. Körbe nézek a nappaliban, ami sokkal szebb, mint amire gondoltam volna, vagy, mint a lakása, ahol annyit jártam már. Az ablakon kinézve pedig egyszerűen magával ragad a táj ami elém tárulkozik. Imádom ezt a helyet, és haragszom, hogy pont most kellett elmondania mindent, ezzel elrontva a hely igazi varázsát. Felé fordulva az itallal a kezemben, szinte letaglóz a válasza. A feleségével akar itt élni, és engem hozott ide. Igyekszem nem dühös lenni, de nem igazán sikerül eltakarjam a  sértődöttségem.
- Jó lenne végre eldöntened, hogy mit szeretnél. Ne játszadozz velem... - néha olyan érzésem van, mintha élvezné a helyzetet, hogy két nő között ingázik. Az egyik a menyasszonya a másik én, és még mindig fogalmam sincs, hogy milyen szerepem van az életében. Vagy neki milyen van az enyémben? Mégis ahogyan elmondja, hogy az én ízlésemnek megfelelően lett berendezve a lakás, elbizonytalanodok és csak még inkább össze zavarodik az elmém.
- Mert szeretsz rébuszokban beszélni. - vonom meg a vállam és örülnék, ha végre elmagyarázná, hogy mit és hogyan ért. Egy kicsit sok nekem egy napra ennyi minden, így mikor ismét megszólal, csak megszorítom a kezemben lévő poharat, és nyelek egyet. Egyértelműen fontosabb szerepet töltök be az életében, mint az a Fabiola nevezetű nő. Ez pedig normális körülmények között akár még jó is lehetne, viszont a mi helyzetünkben, nem tudom, hogy menniyre kéne örülnöm. - Akkor mond ki úgy, hogy elhiggyem, hogy nem rá gondolsz... - tudom, hogy talán ez túl nagy elvárás, mert távol áll a romantikától meg az ilyen nyálas dumáktól, ahogyan én is, de talán jól esne néha kimondanunk azt, amit amúgy nem teszünk. Szeretném valóban elhinni, hogy az egyedüli vagyok az életében, hogy nem vágyik másra, de néha teljesen elbizonytalanít. Főleg amikor úgy beszél velem, hogy nem tudom eldönteni, hogy örül-e a jelenlétemnek vagy sem. Csak sóhajtok azon, hogy ennyi magyarázatot kapok a galéria szerepére, de pontosan érzem, hogy valami olyasmi van a háttérben, amiről lehet, hogy jobb is, hogy nem tudok. Mert nem biztos, hogy tetszene. Így csak bólintok csalódottan, de nem kérdezek többet, mert tudom, hogy úgysem mond majd ennél többet. Talán majd egyszer újra felhozom a témát, amikor én is elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy felfogjam a választ. Igazságtalannak érzem, hogy elvárja tőlem, hogy ennyi minden után, amit megtudtam, elvárja, hogy csendben csak elviseljem. És valahogy van egy olyan érzésem, hogy van ennél sokkal több is, amit nem mondott el.
- Én nem tudok csak így ilyen könnyen megbarátkozni ezzel az egésszel. Időre van szükségem. De utálni sosem tudnálak. Imádom ezt a helyet és örülnék, ha semmi sem gátolna abba, hogy itt tervezzem a jövőmet... veled. De nézz magunkra. Egyikünknek sincs fogalma, hogy mit kéne kezdenie a másikkal. - túl sokat vár tőlem egyszerre és ettől leszek talán a leginkább dühös. Meg attól, hogy olyan érzést kelt bennem ismét, mintha bánná, hogy utána jöttem. Mintha jobban szerette volna, hogy elmenjek amikor esélyem volt rá. Talán épp ez az oka is, hogy a már üres poharamat, csak dühösen rakom le az asztalhoz, mert sosem szerettem ott lenni, ahol nem látnak szívesen. Mégis megtorpanok a szavai miatt. Jogos a kérdése, és talán én reagálom túl, de ez mind azért van, mert kétértelműen beszél. Nem értem, hogy mit akar és mit is vár el tőlem. Vagy, hogy egyáltalán, hogy kell kezelni egy ilyen helyzetet? Mihez kezdjek ennyi információval, és hogyan tegyek úgy, mintha nem is tudnék semmit? Amiket mond viszont a szívemig hatolnak. Hogy menjek el úgy, hogy többet vissza se jöjjek? Tudom, hogy ha rajta múlik, akkor megteszi, de én nem tudnék olyan erős lenni. Hogyan élehtnék egy olyan életet, amiben ő nincs benne? Nyelek egyet amikor hozzám és egy pillanatra becsukom a szemem. Sosem voltam ennyire döntésképtelen helyzetben.
- Ez most egy kicsit úgy hangzik nekem, mintha fenyegetnél... - szólalok meg végül halkan, és csak azért, hogy egy kis idő nyerjek ahhoz, hogy eldöntsem melyik utat választani a helyesebb. Itt maradni vele és elfogadni azt, aki ő, vagy lelépni és mindent elfelejteni. Őt is. Ez egyáltalán lehetséges lenne. - Gondolom az az opció nem jöhet szóba, hogy te alkalmazkodj hozzám? - próbálkozok, bár tudom, hogy amit akarnék, azt nem tudná megadni nekem. És nem is várhatom el, hogy miattam szakadjon ki abból a környezetből, amibe bele született. - Vagy legalább időt hagyj, hogy átgondoljam. Nem tudnék úgy elmenni, hogy sose jöjjek vissza. Ezt tudod nagyon jól... - még mindig halkan beszélek és végig a szemébe nézek. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy mennyire kétségbeesek minden egyes alkalommal, amikor ilyeneket mond, de egyszerűen nem tudok úgy tenni, mintha olyan pofon egyszerű lenne csak úgy kisétálni ezen az ajtón. 

Úgy érzem mintha telejsen elbeszélnénk egymás mellett, el akarom neki mondani ami a fejemben és a szívemben van, de nehezen fejezem ki magam ilyen téren és ezt tudja, mégis ki akarja belőlem húzni ezeket a nehéz szavakat. Minden tudásomnak eleget téve adom ki magamból, amit gondolok, de nem érti, mert sosem beszéltünk egy nyelvet és talán sosem fogunk. Lehetséges, hogy amit érzünk az nem más, mint a testi vágyaink megnyilvánulása és nem érzelem, nem kötődés csak a kémia dolgozik olyan szorgalmasan, hogy többet gondol bele mindkettőnk, mint ami valójában van. Nyilván tudom, hogy ez nem így van, de ebben hinni könnyebb, mint az igazságot belátni.
szinte felbosszant az akaratossága, hogy olyan dolgokat kér tőlem, ami a komfortzónám kilométeres körzetében sincsen és fogalma sincs róla mennyire nem komfortos ez nekem, de mély levegőt veszek és megfeszítem az egész testem, tudom, hogy ha nem mondom ki amit gondolok, akkor vége ennek az egésznek. talán így lenne a legjobb, ha azt hiszi, hogy feleségem lesz, talán lesz is, és meglehet, hogy eljutunk odáig, hogy ő lesz az bár nem hinném, hogy mi valaha is szót fogunk érteni annyira, hogy ez végbe menjen.
- Amikor vele voltam is rád gondoltam, hogy nem látod ezt? - kicsit hitetlenül kérdezem, mert ha nem vette észre, hogy már hetek óta más sem jár a fejemben, azt is tudja, hogy nem viszek senkit vacsorázni, nem alhat velem egy nő sem, és vele mindenen túl mentünk, mégis úgy tesz, mintha nem értene, és bosszant, nagyon bosszant. A megfeszült állkapcsom és a testem árulkodhat de, igyekszem nem felhúzni magam, ez egyszer uralkodok magamon, mert nem akarok vele szemben olyan lenni, mint szoktam. Most túlságosan is sokat mondta neki, túl sok mindent kell lenyelnie, megemésztenie ahhoz, hogy még én akadjak ki. Nem egyszerű neki, ennyi mindenre derült fény és meg sem kérdezem, hogy akarja e, egyszerűen csak rá dobtam, mert azt hittem ez így helyes, de mivan ha ezzel mindent elrontottam az ő életében is?
- Pontosan tudom mit akarok kezdeni veled, és mit szeretnék a jövőben, csak olyan kurváéra nehezen tudom elhinni, hogy bármi megvalósulhat, mert felőled is folyton csak ellenállásba ütközök és azt érzem egy szemernyit sem hiszel abban, amit mondok. Mostmár legalább tudod, hogy mi az oka annak, hogy nem olyan egyszerű, hogy ne menjen végbe az az esküvő, mert nem olyan emberekkel van dolgom, akiket te ismersz. Még a saját vérét is képes kioltani egyik másik tagunk és nem akarom, hogy a tied legyen az egyik. Értsd meg, hogy nekem nem annyi az egész, hogy téged akarlak és minden bomlik. Baszki Dawn, nem tudom, hogy nem tűnt fel neked, hogy mennyire kurvára kezdek beléd szeretni és nem tudom kezelni, de nem azért mert ennek nem lenne jövője, csak még ilyen nem volt az életemben, mert gondoskodtam róla, hogy ez sose történjen meg velem. Aztán jöttél te és azt mondtad, hogy velem akarsz itt élni. Pontosan ezt akarom én is, de valamilyen akadályt, mindig állítunk magunk elé. - olyan hosszan beszélek, hogy a végén érzem alig marad bennem szusz.
Már azt érzem mindegy mit teszek vagy mondok, neki kell döntenie, ennél többet nem tudok és nem is akarok tenni azért, hogy maradjon, nem lenne fair részemről ha erőltetném, de ezt húzni nem lehet. Minél tovább örlődnénk rajta annál nehezebb lenne, és ezt nem engedhetem, mert nekem kötelességeim vannak, amit teljesíteni kell ha nem adok fel érte mindent.
- Nem fenyegetlek, de ezt nem húzhatjuk tovább, valamelyikünknek meg kell húzni azt a vonalat, amin  nem lépünk tovább, így nem.  - vagy ketten vagy sehogy, ami nem fenyegetés részemről, de tudom, hogy annak hat, csak egyszerűen nehéz feladat.
Megint csak közelebb lépek hozzá, megérintem az arcát, addig is hagyva magamnak időt, hogy átgondoljam mit adhatok neki, ami neki kedvezne, anélkül, hogy bármi baja esne. Olyan rohadt nehéz helyzetbe kerültünk, amiből már én sem tudok kimászni, és ez nem tetszik. - Mondd mit szeretnél Daw? Ha van bármi ötleted, hogyan lendüljünk legalább a mi kettőnk dolgán túl, akkor hajlandó vagyok alkalmazkodni. - jól végig gondoltam ezeket, akár itt úgy is élhetnénk, hogy nem lenne senki veszélyes ránk. Ki kéne szakadnom a családból, de az azt jelentené, hogy nem mehetnék többet haza, ahol anyám él, ahol a bátyám és a családom. Nem tudom, hogy ezzel  megbarátkozna e.
Elemelem a kezemet az arcától és ellépek tőle, meg kell tartanom a távolságot, mert amint a szemeibe nézek és ő az enyémekbe eszembe jut, amikor odakint szinte félelemmel nézett rám és beleborzongok az érzésbe.
- Gondolkozhatunk együtt is, két napig nem várnak sehova, mindenki úgy tudja elutazok az egész hétvégére. Nem kell, hogy bármi történjen, akár egész nap hozzám sem kell szólnod, de örülnék ha nem elmennél, hanem itt maradnál és annyi időt adok amennyit tudok. - de nem fogok örökké várni és nem tudok sokat sem, mert akármennyire is nehéz neki, nekem végesek a tartalékaim, amit apámnak mondok a házasságom miatt és arról, hogy mit művelek még mindig Dawn-nal, amikor ő megmondta, hogy építsem le. Rohadtul nem megy.

Adriano & Dawn

Nagyon szeretnék hinni minden egyes szavában, de valamiért mindig bennem van az a rengeteg kétely. Főleg így, hogy beavatott a titkába, vagy legalábbis egy részébe, mert valahogy még mindig úgy érzem, hogy lenne más is, amit nem akar megosztani velem. Nem is értem, hogy miért nem érti a bizalmatlanságom okát. Azt, hogy fontos vagyok számára elhiszem. Nem csak azért, mert mondta, hanem azért is, mert egyre gyakrabban érezteti is. De úgy érzem, hogy ez mégsem elég. Annyi minden van, ami befolyásolhatja ezt az egészet, ami köztünk van, hogy nem tudom eldönteni, hogy érdemes-e időt pazaroljunk arra, hogy megpróbáljunk valami olyant, ami talán sosem fog működni. Talán azt, hogy ki ő valójában el tudnám engedni, képes lennék elfogadni, de azt már nem biztos, hogy igen, ami azzal együtt jár. Főleg, hogy valaki mást szánnak neki, és engem talán sosem tűrnének meg az oldalán. Így mégis meddig működhetnénk együtt? Milyen veszélyekkel járhat egyáltalán? Semmit sem tudok az olyan világról, bár könnyen tudok alkalmazkodni, de talán van ami még nekem is sok lenne. Az eddig átlagosnak hitt életem egy pillanat alatt borult fel, és fogalmam sincs, hogy mi a helyes lépés ebben a helyzetben. Vagyis tudnám, de azt nehezemre esne megtenni. Nem tudnék egy olyan világban élni, amiben nincs benne Adriano. Ez pedig pokoli érzés.
- Mert utálom azt a tudatod, hogy vele voltál. - válaszolom egy váll vonás kíséretében, és tudom, hogy már sokszor megbeszéltük, de még mindig nem értem, hogy mire jó ez az egész. Vagyis egy kicsit jobban most, mint korábban, de mégsem. Mert a házassága lényegét még mindig képtelen vagyok felfogni. Hogy mire jó egyáltalán? Attól lesznek többek és nagyobbak, mert össze adnak két embert, akik nem szeretik egymást? Milyen szülő akarja jobban a hatalmat, mint azt, hogy a gyermekét boldognak lássa? Persze nem vagyunk egyformák, nem is mindenki abban hisz, amiben én, de számomra ez nagyon szomorú. Ha egyszer anya lennék - ami nem szeretnék lenni -, én biztosan sosem hagynám, hogy a gyermekemnek ilyen élete legyen. Engem is úgy nevelt az anyám, hogy hagyott szabadon szárnyalni, és sosem várt el tőlem olyan dolgokat, amiket nem akartam, és valószínűleg ezért is nehéz felfognom, hogy más szülő hogyan vetítheti rá a saját önzőségét a gyerekére? Persze nem ítélkezhetek, mert lehet van akinél ez a normális. Egy nagyon nyelve hallgatom végig a mondandóját, mélyeket lélegzek és igyekszem vissza tartani saját magam, hogy ne boruljak a nyakába. Olyan zavaros ez az egész helyzet, amiket mond, hogy csak még jobban elbizonytalanít abban a döntésemben, hogy tovább álljak. Igazat mondtat? Tényleg belém szeretett? És vajon, ami bennem van, az is azt jelenti, hogy én is? Basszus, még sosem éreztem ilyent és az őrületbe kerget ez.
- Én hiszek neked, vagyis próbálkozok. De abba nem hiszek, hogy van jövőnk, pedig annyira szeretném. Mégis mennyi idő kell ahhoz, hogy minden megoldódjon, és úgy kezdjünk bele, hogy közben ne kelljen attól féljek, hogy mikor és ki tör az életemre? Vagy a tiédre. Mi lesz ha csak várok és várok és te közben mégis el kell venned mást feleségül? Akkor mit teszek? Az akadály az a családod. Nem én állítom fel. - tudom, hogy a makacsságom is elég sok mindenben közre játszik, de nem tudok az ő elvárásai szerint tenni mindent. Mert utálom, ha valaki bele akar szólni az életembe, vagy ha helyettem akar döntést hozni. Ő pedig mindig ezt próbálja. Mindketten teljesen mást várunk el a másiktól, ami mondjuk annyira nem baj, mert egy idő után talán alkalmazkodhatnánk, de mi lesz a többivel? Itt elbújva kell leélnem az életemet, csak azért, hogy boldogok lehessünk? Már ha lehetünk azok valaha. Mégis ahogy szinte választás elé állít ismét elbizonytalanodok. Tudom, hogy képes lenne kizárni az életéből, ha elmegyek most. De én azt nem tudnám elviselni. Ez pedig nagyon is fenyegetés. Mert vagy itt maradok vele, vagy ki töröl az életéből.
- Megint te akarsz irányítani. - sóhajtok, és mikor közelebb lép hozzám és megérint, megint érzem, hogy elgyengülök. Hogy mehetnék el így? Egy kis ideig becsukom a szemeimet, majd ismét kinyítom, mert látnom kell a tekintetét. Azt mondják, hogy ahhoz, hogy egy kapcsolat életben maradjon kompromisszumokat kell kötni. Na de mégis hogyan? Két teljesen különálló életszínvonalat képviselünk. Én nem várhatom el, hogy kiszagadjon az övéből és átlagos életet éljen velem, és ő ha el is várja tőlem, hogy oda tartozzak, ami az ő világa, nem biztos, hogy képes lennék rá.
- Talán kiléphetnél ebből a maffiás játékból, vagy nem tudom. Nem muszáj olyannak lenned. vagy csak legalább megpróbálj kiállni magadért. Értünk. Ők is emberek... talán megértenek. - próbálkozok, bár tudom, hogy ha ennyire egyszerű lenne talán már rég nem ebben a helyzetben lennénk ragadva. Mikor elhúzódik tőlem, sóhajtok, de hagyom hogy megmaradjon köztünk a távolság. Jó magam sem tudom, hogy miért, de valahogy talán jobb így. Pedig minden porcikám vágyik rá.
- Gondolod, hogy két nap elég ahhoz, hogy megoldódjon minden? - nézek rá ismét, és fogalmam sincs, hogy mit válaszoljak. A kanapéhoz lépek, leülök és előre dőlve túrok mindkét kezemmel a hajamba. Persze semmi mást nem szeretnlk, mint két napot csak vele lenni, de mi lesz azután? Vagy mi lesz utána Kevinnel, aki ha két napig nem fog elérni, valószínűleg nagyon mérges lesz. Melyikükkel foglalkozzak előbb? Veszek egy mély levegőt, kifújom azt, majd ismét Adrianora nézek. - Ma éjszakára itt maradok. És talán holnap is, de szólnom kell a bátyámnak előbb, mert nem tűnhetek csak úgy el napokra... - válaszolom végül és bár én magam sem tudom, hogy mit érünk el vagy egyáltalán mit oldunk meg ez a két nap alatt, de talán sikerül megoldást találnunk. Olyant, ami mindkettőnk számára megfelel majd.

Tisztában vagyok vele, hogy ameddig Fabiola csak elméletben is képben van addig nem fogunk továbblépni ezen a kérdéskörön. Ha tudná, hogy az a nő semmit nem jelent nekem, ha tudná mennyire érdektelen ő számomra, de nem fogok magyarázkodni, már mondtam neki, hogy nem akarok semmit a menyasszonyomtól, de tudom,hogy már amegnevezés is ad némi kétségbevonást ezzel kacsolatban, hiszen a menyasszonyom, ami után az lenne a logikus, hogy elveszem. El is kellene, de nem fogom, tudom, hogy nem menne, nem csak azért mert Dawn az életembe lépett, hanem mert én sosem akartam, hogy bekössék a fejem, főleg nem egy olyan személy, akihez ma már nem fűz más csak a tiszta ellenszenv, amit ez az egész házasság váltott ki belőlünk. Így nem akarok élni és nem is fogok, csak nem olyan egyszerű kilépni belőle, mint bármi másból.
- Nem próbálkozol, mert a kifogásokon és a kérdéseken kívül semmit nem keresel, a megoldás még a kezem közelében sincsen, és nem tudom még én sem hogy oldhatnám meg ezt az apró kérdést, hogy mi lesz a családommal. Az életed mindig biztonságban lesz, arról akkor is fogok gondoskodni, amikor úgy döntesz kiszállsz az életemből. Valójában a kérdésedben ott lapul minden válasz is. - amit nehéz felfogni és elfogadni, én próbáltam de mindig visszahozta magunkat az alaphelyzetbe. - A családomat nem én válogattam meg, és tudom, hogy ők az akadály, de a megoldáshoz vezető úton nem, azok mi vagyunk és ha te is így gondolod, komolyan nem értem minek vagy most itt, miért nem ültél be a kibaszott kocsiba és mentél el. Lehet, hogy most fájt volna, de később talán okos döntésnek láttad volna a lépésed. - mindketten tudjuk, hogy ez lett volna az értelmes lépés, amit az agyunk diktál, de sajnos az agy néha sokkal gyengébb mint a szív, és nekem most semmi kedvem az agyamra hallgatni, pedig olyan logikusan mutatja mit kellene tennem, de elég ránéznem erre a bőre és azt is elfelejtem, hogy van olyan szervem, ami logikus lépéseket tudna tettetni velem az ő érdekében.
- Az alap természetemet nem fogom tudni napok alatt elengedni, sőt lehet sosem, tudod nagyon jól, hogy milyen vagyok, változni nem fogok olyan nagy mértékben, amennyire szeretnéd. Meglehet, hogy nem én vagyok az a pasi akit elképzeltél magadnak, de akkor nem értem mégis miért akarsz velem lenni? - olyan tanácstalanok vagyunk, mintha az első szerelem most kopogtatna be és két tini nem tudná mit kezdjen a helyzettel. Valójában az alapszituáció ez, de a körítés sokkal bonyolultabb, és csak azok miatt nem tudunk lépéseket tenni a jövőnk érdekében, ami olyan, mintha a részéről már lassan felejtve is lenne.
- Ez nem játék Dawn. - szólalok meg a kelletténél egy kicsit hangosabban, mert felbasz a tudat, hogy nem érzi ennek a súlyát, és fogalma sincs, milyen az az élet, amiből szerinte csak úgy ki lehet lépni. De hogy is érthetné, addig jó ameddig nem tudja mi folyik ebben az életben én mégis bele akarom rángatni, két kézzel húzni, hogy részese legyen, De miért? - A te életedben szereplő emberek még csak nem is hasonlíthatóak az enyémekhez. Nem fogod megérteni addig ameddig nem látod belülről és belülről csak akkor fogod látni ha képes vagy valamennyire elfogadni. Bármikor lesz lehetőséged kilépni belőle, de az is igaz, hogy később sokkal nehezebb lesz. - logikus gondolkodás kell ide nekünk és nem az, hogy mindent vigyenek a hülye érzelmek.
Odalépek hozzá, de amint elmondom, amit akarok eltávolodok, már nem nekem kell döntést hoznom ha nem neki és meg is teszi, de bizonytalan minden szava és mozdulata, egyszer sem közelít meg és nem kezdeményez, mint eddig. Tudom, hogy ez mit jelent és azt is, hogy idők kérdése, hogy vagy elhagyja ezt az egész életet vagy teljesen beleveti magát, mert én kiszállni nem tudok, mert az sok mindenki életébe kerülne és nem fogom az övét veszélyeztetni.
- Nem fog megoldódni két nap alatt, de tudom, hogy lesznek még kérdéseidet és két nap talán elég lesz, hogy a fejedben rendet tegyünk valamennyire, én meg igyekezni fogok válaszolni rájuk. - az asztalhoz sétálok és anélkül, hogy mellé ülnék emelem fel a poharam és megyek vissza a konyhába, hogy egy újabb pohár aljára nézzek.
A bátya olyan folt az életében, akiről szinte sosem beszélt, amikor meg is teszi érzem, hogy valami megváltozik körülötte, olyan máshogy beszél, mint azelőtt. Nem tudom akar e erről beszélni vagy sem, de nem faggatom.
- Hívd fel nyugodtan, hagyok időt neked, nekem szükségem van egy zuhanyra. Az emeleten a második ajtó a háló, ha szeretnéd nem megyek be estére, akkor zárd magadra, és reggel beszélünk. - teszem le az újból kiürített poharat a pultra és elindulok a lépcsőn felfelé a fürdőbe. Szükségem van egy forró zuhanyra, ami kitisztítja a fejem, és talán segít gondolkodni.

Adriano & Dawn

Ha minden legalább egy kicsivel egyszerűbb lenne, akkor valószínűleg már rég eldöntöttem volna, hogy bármi áron, de az élete része akarok maradni. De mivel semmi sem olyan könnyű, mint ahogyan  szeretném, hogy legyen, fogalmam sincs hogyan valósítsam meg azt. Hogy tartozzak valaki olyanhoz, akihez már tartozik valaki más? Talán ha tudnám biztosra, hogy megérné türelmesnek lennem, akkor várnék és nem szólnék. De annyira bonyolult az egész élete, hogy fogalmam sincs, hogy mi dolgom lehet nekem benne. A magabiztos énem, aki mindig tudja, hogy mikor és hogyan kell cselekednie, pillanatok alatt tűnt el, és itt hagyott maga helyett egy zavarodott kamasz lányt, aki azt se tudja jelenleg, hogy merre az előre. Azt hittem, hogy ha majd kicsit beszél magáról és jobban megértem az miatt, akkor megkönnyebbülök, de csak még jobban összekúszálódott minden a fejemben. Mégsem vagyok képes csak úgy elsétálni innen és azt mondani, hogy nem kérek ebből. Mert akarom őt mindennel együtt, ami vele jár. Csak még azt nem tudom, hogy ez mennyire lesz jó nekem. Abban egyáltalán nem hiszek, hogy sikerül mindent elrendezni és felépíteni magunknak egy boldog életet, de mégis képes lennék vállalni a boldogtalanságot. Csak még nem érjen véget egy kicsit.
- Sajnálom ha más reakcióra számítasz tőlem, de én nem tudok úgy tenni, mintha ez így teljesen normális lenne. Mert semmi sem az. Nekem egy kicsit túl sok egyszerre. Az élet, amit élsz, a családod, a menyasszonyod, az én életem, az érzelmeim...nem tudok egyszerre kezelni mindent úgy, hogy közben elégedett legyél. - szeretném tényleg, de nem megy. Ha valamit igazán akarnék az az, hogy félre tudjak söüörni mindent és úgy tenni, mintha semmiről sem tudnék, mintha nem befojásolná az egész életemet az, hogy hogyan döntök. Vagy elfogadom ezt az életet, vagy nem. De a kettő között többet nem lehetek. Ezzel én is tisztában vagyok. - Nem tudom... talán csak a kíváncsiságom nagyobb volt annál, hogy csak úgy elmenjek. Vagy... meg akarom ismerni az életed jobban. - vonom meg a vállam, mert igazából én sem tudom, hogy miért nem a könnyebb útat választottam inkább és egy pár nap sírás után, majd ismét a régi önmagam lehetnék, aki sokkal könnyebben túllendül mindenen. Bár ezt már azt hiszem baszhatom. Bár általában pont azt szeretem ha egy férfi hordja a nadrágot és tud határozottabb lenni, mint én, de csak bizonyos kereteken belül. Mégis mindig úgy érzem, hogy néha azért ezt szóvá kell tennem, mert én sosem teszem azt, amit elvárnak, mindig csak azt, amit abbana  pillanatban helyesnek vélek. De ez még nem jelenti azt, hogy meg akarnám változtatni.
- Az én alaptermészetem pedig ilyen. Nem szeretem, ha helyettem hoznak döntést. Te miért akarsz velem lenni? - fordítom vissza a kérdését, hátha ő tud választ adni, mert nekem fogalmam sincs. Egyszer olvastam valahol, hogy ha az ember valakit szeret, akkor azt nem tudja megmagyarázni, hogy miért, csak egyszerűen érzi. akkor hülyeségnek gondoltam, most viszont mintha kezdeném megérteni. Mégis teszek egy próbát és megpróbálom rábeszélni a lehetetlenre. Ahogyan rám szól, és amilyen hangsúllyal tudom, hogy jobb annyiban hagyni ezt a témát. Persze, hogy nem hagyhat csak úgy mindent maga mögött, hogy új életet kezdjen velem. Mit is képzeltem...
- Tévedsz... én már most nem tudok kilépni. - vallom be lesütött szemmel, mert valóban azt érzem, hogy annak ellenére is, hogy még csak most tudtam meg mindezt, úgy érzem hogy bele keveredtem. Nyakig. És minden erőmet össze szedve sem tudok csak úgy kiszállni. Valami nem engedi, még akkor sem ha tudom, hogy sokkal jobb lenne. Amikor ismét eltávolodik valami rossz érzés fog el. Olyan, mintha nem tudnánk ismét egymásra találni. Megint csak itt beszélgetünk feleslegesen, ami nekünk nem is igazán szokott menni, ahelyett, hogy azt tennénk, amiben valóban jók vagyunk. Mégsem megy, hogy én kezdeményezzek. Pedig nagyon szeretnék, de valami mégis visszatart. Tanácstalanul bámulom, mert fogalmam sincs, hogy mi lesz abból, ha két teljesen napot eltöltök itt vele. Vagy vissza nyerjük az eredeti formánkat és élvezzük az itt eltöltött perceket, vagy pedig rájövünk, hogy semmit sem vagyunk képesek megoldani és még csak nemis találnánk együtt. Végül csak a kanapéhoz sétálok, leülök és reménykedek abban, hogy a válaszok amiket majd kapok a kérdéseimre, nem fognak csak még jobban elbizonytalanítani. Csak bólintok, mert igazából nem is kell olyan túl sokat agyalnom semmin. Még szép, hogy itt maradok és kockáztatom azt, hogy a ránk váró beszélgetések nem biztos, hogy kellemesek lesznek. Értetlenül nézek utána ahogy egy kis időre eltűnik, majd vissza jön és csak bízok abban, hogy nemaz a célja, hogy leigya magát. Bár nem tudom mennyire jó ötlet felhívnom Kevint, mert valószínűleg iszonyat pipa amiért pénz nélkül hagytam a házat, de lesz két napja megnyugodni.
- Itt megvárlak inkább. Ugye nem gondolod, hogy az alvás az első, amit most szeretnék? - vonom fel a szemöldökömet, mert egyáltalán nem hagyom, hogy ilyen könnyedén lerázzon magáról. Nélküle pedig eszem ágában sincs aludni egyébként sem. Csak egy mély sóhaj kíséretében nézek utána, ahogy egyre távolodik, de ezúttal nem rontok utána. Olyan hirtelen, mintha két idegenné váltunk volna.  Felállok, hogy elvegyem a telefonomat, vissza ülök a kanapéra és óvatosan kapcsolom be a készüléket. Azóta, hogy kikapcsoltam ötször próbált elérni a testvérem. Nyelek egyet, majd megnyitom az üzetenet, amit azután hagyott, hogy nem ért el. Ugye tudod, hogy most nagyon dühös vagyok? Sóhajtok egyet és mielőtt válaszolnék a lépcső felé nézek, hogy Adriano biztosan nem jön-e, majd csak aztán válaszolok. Sajnálom. Két napig nem leszek a városban. küldöm el gyorsan, mire ismét pittyen a telefon, de már nincs bátorságom megnézni, csak remegő kezekkel próbálom kikapcsolni azt ismét. Miért kell minden egyszerre a nyakamba hulljon?

Igazából nem tudom mit várok tőle őszintén, milyen reakciót. Ezt a sok mindent elfogadni nem lehet, de ha próbálkozik vele az ember talán előrébb jut, bár közel sem biztos, hogy olyan érzéseket fog kihozni belőle később, ami pozitív ránk nézve, de ha azonnal csak a negatív dolgokat látjuk, akkor még csak a próbálkozás sem marad nekünk. De nem is érte, miért lovagolunk még minidg ezen, úgy próbálunk meg beszélni, mint a felnőttek, mégis gyerekesen kezeljük az egészet. Talán mert még sosem voltam ilyen helyzetben és ahogy látom ő sem, nem vágytunk eddig olyan kapcsolatra, ami ilyen formában képes minket tönkretenni, és mégis beleestünk és a gödör olyan mély, hogy nem tudunk kimászni belőle segítség nélkül. Egymás támaszai lehetnénk, de a nézeteink mások, ő azt akarja, hogy szakadjak ki a családom életéből, de ez szinte lehetetlen, amit nem is erőltet tovább, én azt kérem értse meg, de tudom, hogy nem lehet ennyi idő alatt, de később már valószínűleg késő lesz. Túl sokáig húztam, hogy elmondjam neki az gaza és ez lett a vége, bár lehet ezt a fejére önteni bármikor sok lett volna.
- Úgy gondolod, hogy a kíváncsiság elég lesz, hogy életet leheljünk ebbe az egészbe? -kérdezem tőle talán olyan válaszra várva, ami nekem is kedvez, mert ami engem illet ebben nem hiszek, az nem elég ha meg akar ismerni, mert ha jobban belelát majd az életembe, akkor nem fog neki jobban tetszeni, így ebben az esetben a kíváncsiság egyenlő a nem létező kapcsolatunk végével. - Ha ennél jobban is a felszín alá akarsz látni, akkor sem fogsz jobbnak látni, sőt, hidd el az életem nem olyan,amilyennek mutattam eddig feléd. Eddig megkaptad azt az Adrianot, aki mindenkinek voltam eddig, de nekem ez nem elég, nem akarok,h ogy csak az arcomat lásd, amit mindenki, és tudom, hogy te is többet akarsz, de már az elején olyan félelemmel néztél rám, hogy nem akarom, hogy jobban félj, nem akarom, hogy úgy engedjük el egymást, hogy utána arra emlékezz vissza, milyen érzést váltott ki belőled az utolsó találkozásunk. - a szeme akkor kint mindent elárult, és hiába akarná tagadni, láttam rajta és világosan megmutatta mit hoz ki belőle a hirtelen információáradat, ami én vagyok, ami az életem apró részleteit tartalmazza, és az egészet egyaránt.
Kérdésére nem tudok válaszolni, csak nézek rá egy darabig, majd ellépek tőle, nem akarok ennyire közel lenni hozzá, nem akarom megérinteni, mert el kellene engednem és nem jobban magamhoz vonzani, a válasszal is csak annyit érnek el, hogy közelebb engedném és már nem szeretném ezt tenni vele és magammal sem, hogy őszinte legyek, mégis kinyitom a szám, mert a szemébe nézek és nem tudom megint válasz nélkül hagyni. - Nem tudom Dawn, sosem agyaltam rajta, mindig azon gondolkoztam, hogy tudlak kiverni a fejemből, de sosem tudtam rájönni, hogyan fúrtad ennyire be magad olyan mélyre, hogy most itt tartunk. - totálisan tanácstalan vagyok ezen a téren, sosem voltam szerelmes, most sem érzem ezt teljesen, de azt hiszem őt tudnám szeretni, közel vagyok ahhoz, hogy megtegyem, de addig nem akarom ezt a kérdéskört tisztázni magamban, ameddig mi nem tisztázunk ezt azt, úgy nagyjából mindent.
Azzal, hogy itt marad olyan nagy terhet ró ránk, amit nem tudom át fogunk e ugrani, ha elmenne talán nehéz lenne, de akkor meg lenne az a pont, amin már nem mehetünk túl, akkor nem táncolhatna vissza egyikünk sem, én nem engedném, de így nyitva hagy egy kaput, amin biztosan be fogunk lépni és nem tudom, hogy jót fog e tenni neki vagy nekem.
Tudom,hogy az ital nem segít, mégis elindulok és töltök magamnak még egy pohárral, amit hamar magamba is töltök, nem lesz elég ez a két pohár, és a fürdőbe ment az egész üveget magamhoz veszem, hogy mire leérek a meleg víz és a magamba töltött whisky mennyiség már rendesen összekuszálja a fejem, hogy ne tudjak ennyit gondolkodni, mert ez szar.
Felmegyek az emeletre és ledobom az összes ruhám, és a tükörrel szembe állva húzom le a maró folyadékot. Legszívesebben a földhöz basznám és nézném, hogy ezer darabra törik pont ahogy az életem is éppen, és fogalma sincs hogyan építsem majd vissza.
Amint kész vagyok törölközőbe tekerem magam és a szobában magamra kapok egy alsót és egy nadrágot. Értettem a jelzését, hogy képtelen lenne aludni, én meg az üres üveggel a kezemben, az egész tartalmával a szervezetemben azt hiszem most mindenre képes lennék, beleértve az alvást is. Nem tudom eldönteni mi a jó ha tényleg egymás mellett alszunk el, vagy hagyunk időt és távolságot arra, hogy egyedül mindenki átgondolja amit szeretne.
Ingatag mozdulatokkal, a korlátba kapaszkodva megyek le a lépcsőn, érzem az alkohol jótékony hatását, mert a szemem ködösség ellenére vigyorgok, egészen addig, ameddig meg nem látom ugyanazt a fura, ideges félelemet amit a kocsiban is láttam a szemében akkor megcsörrent a telefonja. Leülök mellé, és magamhoz húzom, nem agyalok az előzményeken, csak nem szeretném így látni őt, nem tetszik, amikor valami nyomja alekét, és nem hajlandó elmondani. Ilyen téren magamra emlékeztet, ha megkérdezném vagy letagadná vagy hárítana, így nem kérdezem meg, csak magamhoz vonom és átölelem.
- Sajnálom, hogy így érzel ahogy, tudom, hogy nem csak én vagyok a szomorúságod hátterében, ez világos volt már korábban is, csak sosem figyeltem eléggé rád, hogy ezt észre is vegyem. Nem kérdezek semmit, és nem foglak faggatni, de ha már itt maradtál velem és még aludni sem szeretnél akkor beszélnünk kell. Most van bennem annyi ital, hogy elvesztettem azt az énem, aki olyan nagyon kontroll alatt tudott tartani mindenkit, de nem azt jelenti, hogy ne tennék meg bármit, hogy segítsek ezen. - adok egy puszit a feje búbjára, de nem nézek a szemébe. Ha iszok, akkor képes vagyok olyan dolgokra, amikre amúgy nem, az érzelmeim kimutatása is oda tartozik, ami engem gyengévé tesz és nem szeretem ha látják, hogy gyenge vagyok, még ő sem.

Adriano & Dawn

Még mindig fogalmam sincs, hogy mit keresek itt mindazok után amiket elmondott, de minden zavarom ellenére úgy érzem, hogy helyes döntést hoztam. Nem vagyok olyan, aki magába fordulna egyetlen férfi miatt is, de valahogy úgy érzem, hogy ha el mentem volna, akkor nem csak a kíváncsiság miatt őrülnék meg, hanem nélküle is. Olyan hullámvölgyeken megy keresztül ez az egész esténk, hogy igazából már azt sem tudom, hogy mit érzek. Egyik percben haragszok rá, a másikban pedig mindent képes lennék elengedni, hogy egymás vágyait kielégítsük ez a sok feleselges beszéd helyett. Őt akarom, efelől semmi kétségem nincs, viszont annyi harag van bennem minden miatt, hogy nem tudok még arra sem összpontosítani, hogy lényegében nincs rajtam még bugyi sem. Mégis sokkal jobban idegesít jelenleg az, hogy elvárná tőlem, hogy ha már itt maradtam akkor csendben üljek. Mert látszik rajta, hogy nem akar beszélni többet erről a témáról, pedig fogalma sincs arról, hogy ez nekem mennyire fontos. Hogy miért? Én magam sem egészen tudom, de muszáj választ kapnom a kérdéseimre ahhoz, hogy eldöntsem akarok-e ennek az egésznek a részese lenni vagy sem. Ez pedig nem is kéne valójában kérdés legyen. Mert ha az eszemre hallgatnék, akkor biztosan, hogy már rég úton lennék haza.
- A kíváncsiság önmagában talán nem. De válaszokat kapni a kérdéseimre elég kielégítő lenne. - vonom meg a vállam, bár már egy kicsit lemondtam arról, hogy ennél többet a tudtomra adna. Ha valamit megtanultam róla az az, hogy nem szereti a túl sok felesleges kérdést és csakis arra válaszol, amire éppen kedve van. Így én csak még kíváncsibb leszek, amitől egy idő után türelmetlen is és abból általában veszekedés szokott kisülni. Ahhoz pedig már azt hiszem ma nincs több energiám. Azóta az este óta, hogy megnyíltunk egymásnak, többet veszekszünk, mint valami öreg házaspár. Ez pedig elég dühítő, mert az ellenkezője kéne, hogy történjen inkább. Olyan, mintha visszafele haladnánk az amúgy sem egyszerű kapcsolatunkkal, és nem előre.
- Én nem félek tőled Adriano. Talán egy kicsit rosszul reagáltam mindenre, de... de nem tőled félek. Hanem attól a sok mindentől ami téged körbevesz. - vallom be a tekintetét kerülve, mert valóban a háttér az ami elborzaszt, és nem ő. Őt még most sem látom rossz embernek, és szerintem nem is fogom soha bármit is áruljon még el magáról. Attól persze még nem változtat azon semmi, hogy nem vagyok abban biztos, hogy elég erős vagyok ahhoz, hogy mindenkivel szembe menve megmaradjak az oldalán. Olyan emberek veszik körül és annyi kötelezettségnek kell megfeleljen, hogy nem tudom megéri-e türelmesnek lennem. Vagy egyáltalán mihez kezdenék ezzel az élettel, ha le is győznénk minden akadályt? Ahogyan ő nem tudná feladni az életét, amiben él, úgy én sem tudnám a sajátomat, ami minden szar ellenére de a szabadságomról szólt. Mégis talán képes lennék arra, hogy miatta mindent megváltoztassak, de ahhoz előbb tudnom kell, hogy megéri. Jelenleg azt látom, hogy még ő sem biztos saját magában. Épp úgy, ahogyan én sem vagyok az. Mégis együtt akarunk lenni valamilyen formában. Mert számomra bármilyen kapcsolat vele jobb annál, mint a semmilyen.
- Szeretném ha ez elég lenne mindenhez. - sóhajtom szinte lemondóan, mert hiába adja ismét a tudtomra a maga módján, hogy mennyire is vagyok fontos a számára, ha még mindig házasodni készül és még mindig fogalma sincs, hogy hogyan lépjen ki belőle. Nem akarom ismét felhozni az esküvős témát, mert bőven van még sok más azon kívül is, amit tisztáznunk kéne, de attól az nem jelenti azt, hogy nincs az elmémben a gondolata. Hiába minden ígérete, nem tudom csak úgy elengedni magamban ezt a témát. Mert rettegek attól, hogy egyszer bekövetkezik az az esküvő. Mégis mindent félre téve bele egyezek, hogy vele töltsem a hétvégét, én magam sem tudom, hogy mire számítva. Talán csak a közelségére vágyok, és nem akarok ezen a két napon azon agyalni, hogy mi lesz holnap. Értetlenül nézem, ahogy a whiskys üveggel indul fel a lépcsőn, és csak bízok abban, hogy nem issza meg mind az üveg tartalmát. Amig egyedül vagyok bekapcsolom a telefonom, hogy értesítsem Kevint arról, hogy két napig nélkülem kell boldogulnia, de már attól mérgesnek tűnik, hogy ki kapcsoltam az előbb a telefonomat, így a válaszát el sem merem olvasni inkább. Elérek vele foglalkozni majd azután is, hogy letelt ez a két nap. A következményekkel meg majd számolok. Ahogy meghallom Adrianot a lépcsőn lefele jönni, csak odébb dobom a kanapén a telefonomat és kiegyenesedek egy kicsit, próbálva úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Felvonom kissé a szemöldökömet azt látva, hogy nem józanon közeledik felém, és közben nyelek egyet, mert egyáltalán nem fair az, hogy félmesztelen. Ma kíváncsi voltam arra, hogy ki bírja-e, hogy ne érjen hozzám, erre fel olyan helyzetbe hoz a látványa, hogy magamban nem vagyok biztos, hogy kibírnám, hogy ne másszak rá. Amint leül mellém és magához húz, érzem, hogy tombolni kezd bennem a női vágy és még arról is képes vagyok megfeledkezni, hogy igazából milyen szar helyzetben is vagyunk. A fejemet a mellkasán pihentetem egy kis időre becsukoma  szemeimet és magamba szívom az illatát, amitől csak még inkább azt érzem, hogy beindulok. Jobb kezemet végig húzom a csupasz testén miközben szavait hallgatom, és nem tudom, hogy örüljek-e annak, hogy megrészegedett vagy sem.
- Vagy inkább beszélgetés helyett csinálhatnánk valami olyant, amihez jobban értünk. - szólalok meg végül és egy kicsit feljebb csúszok, hogy ajkamat az övére tapasszam. Ez most nem csak az iránta érzett vágaykozásom miatt van, hanem egy kicsit figyelem elterelésként is, mert nem akarom, hogy az én életem legyen a téma, amin mindenképp lovagolni szeretne. A beszélgetés úgysem való nekünk igazán.

Talán az ha kielégítő életet élhetünk nekem nem elég és neki sem kellene, hogy az legyen. Ha valamit megkaphat ezer százalékban esetleg valaki mástól, miért éri be velem, és az én 50 százalékos válaszaimmal. Fogalmam sincs mi lesz velünk a jövőben, lesz a jövőnk, minek folytatjuk e ezt egyáltalán most, miért nem lépünk most i egymás életéből. ezek azok a kérdések, amiket fel kellene tennünk magunkat és megválaszolni olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet. Persze tudom és hallom s, hogy talán már késő, mert elbasztuk, elbasztam azzal, hogy engedtem, és ezzel együtt kell élnem már mindegy hova fajul ez végül.
- Csak attól félsz, hogy mi vár rád, ha nem lépsz ki ebből az egészből, ha mellettem maradsz, akkor ebben a világban kell élned, mert én nem tudok kilépni belőle. Élve egészen biztosan nem, akármennyire is szeretnék, Talán annyival vagyok jobb helyzetben, hogy a bátyám örökölte meg a családi üzletet, így én nem vagyok akkor Nápolyhoz kötve, mint ő. Sokkal szabadabb lehetek, bizonyos értelemben. - nem mondom ki, hogy a házasság egy olyan dolog, ami ezt annyira nem mutatja, hiszen ha valóban szabad lennék, nem kellene egy olyan nő ujjára gyűrűt húznom, akit nem szeretek és sosem fogok.
Tudom, az nem elég amit érez, amit én érzek, vagy azt hiszem érzek, ide sokkal több mindent kell mozgatnunk, hogy ez működjön. Annyira egyszerű is lehetne, ha képes lenne belemélyedni egy kicsit is abba az életbe, ami engem körbevesz, mert abban élhetnénk úgy, hogy semmi bajunk nem lenne sosem, mindent meg tudnék adni neki, de cserébe le kell nyelnie egy két dolgot, ami meg kell tennem ez ügyben. Tudom ez nem olyan, hogy rossz helyre teszem a cipőm, vagy nem hajtom le a WC ülőkét, de olyannak kellene lennie egy idő után, az én életemben biztos. Én akarom, hogy maradjon, és ő is ezt akarja, de nem én leszek aki nagy áldozatot fog hozni érte és ezt tudja, neki kell majd feladnia azt amiben él, hogy sokkal jobb élete legyen neki és akár a családjának is, akik megmaradtak. Hajlandó lennék a bátyját is a szárnyaim alá venni, és nem egyedül hagyni, ha ezzel Dawn tényleg az enyém lehetne, mindenféle kétely nélkül, ami most benne van.
Üveggel a kezemben indulok a fürdőbe, nagyon jól esik a forró víz és a maró folyadék kombója a testemen és azon kívül. Nem tudom ez, hogyan oldja meg a problémákat, de elég hamar elfogy az üveg tartalma és alig felöltözve már csak billegek lefelé a lépcsőn. Rám nagyon ritkán hat így az alkohol, de nem ettem ma nagyon semmit és a sok minden ami ma történt nem segít tisztán tartani a fejem és gyorsabban beüt a pia, mint gondoltam.
Amint leérek érzem, hogy az egész levegőben megváltozott valami, olyan nagyon koncentrál arra, hogy lazának tűnjön, hogy feltűnik, hogy valami van, de nem kérdezek rá, csak mellé ülök és magamhoz húzom. Elmondjam neki, hogy itt leszek neki, mindegy milyen szarban van, és én tudok neki segíteni, mert ameddig hagyja mindenre képes vagyok, még határok sincsenek, de ez az amiről neki nem kell tudnia.
nem éppen olyan hatást váltok ki belőle, amit vártam, valóban fel kellett volna öltöznöm, ha beszélgetni akarok vele, mert már most érzem az érintéseiben, hogy ebből nem lesz ma semmi, csak a kótyagos fejem, az ő makacs természete és a szex, ameddig ki nem fulladunk. Nem tartom, még ittasan sem jó ötletnek, de nem tudok ellenállni neki, amikor a kezét megérzem a hasamon. Amikor megcsókol a derekát ahol a kezem van még jobban közelebb húzom magamhoz, nem is értem miért veszekszünk mi annyit, ha van egy nyelv amin tökéletesen megértjük egymást, de ebből sosem lesz több, talán nem is kell. Amikor megcsókol nem akarom viszonozni, mégis megteszem, visszacsókolom és a kezemmel az ölembe húzom, ami a legnagyobb hülyeség, amit tehetek, el kellene őt löknöm, hogy ne legyen annyira nehéz számára, vagy azt mutatnom, hogy nem kell nekem, de nem megy. Amint elszakad az ajkunk egymástól a szemébe nézek és egymás tekintetébe mélyedve nézzük egymást. - Ez segíteni fog rajtunk Dawn? - kérdezem egy olyan válaszra várva, amiben csak egy igen fér bele, és semmi más. Szeretném azt hinni, hogy ezzel tényleg minden megoldódik, de nem fog, holnap még  nehezebb lesz. - Megpróbáljuk ezt a pár napot úgy végig csinálni, mintha nem lennénk azok akik? - a haját a füle mögé simítom, legszívesebben már tépném róla le a ruhát, tudva, hogy még a bugyija is a táskájában lapul, de tudni akarom, hogy mit szeretne, mert ha most belemegyünk az éjszakába akkor tudnom kell, hogy holnap még nem változik semmi. Szükségem van erre a pár napra, mert jó irányadó lehet a továbbiakban, vagy pont, hogy nem, de ezt anélkül nem tudjuk meg, hogy látjuk.

Adriano & Dawn

Nem tudom megmagyarázni, hogy azt a félelmet, amit rajtam látott mi váltotta ki valójában, de ami biztos, hogy még mindig érzem. Megértettem, hogy mindaz ami őt körül veszi nem játék, hogy nem várhatok el olyan dolgokat tőle, amiket akarnék igazán, és azt is, hogy ha mellette akarok maradni, akkor alkalmazkodnom kell hozzá és az életéhez. Most azt hiszem, hogy nagyon nincs itt az ideje még annak sem, hogy megmakacsoljam magam és még azért is lelépjek csupán dacból, mert még mindig minden a régi, csupán csak annyi változott, hogy egy kicsit felnyította a szemem a valóságra. Tudom, ha most el megyek, akkor mindennek vége lesz, mert látom rajta, hogy arra vár, hogy kimondjam, hogy vége és azzal megkönnyítsem a dolgát. De nem vagyok rá képes, akárhogy is tudom, hogy jobb lenne. Bár sosem reménykedtem túlságosan abban, hogy lehetne közös jövőnk, mindig megelégedtem a pillanattal, amit épp abbana  percben megélünk, és így az utolsó reménysugaram is szerte fosztlott. Mert talán még egy ideig húzzuk-nyúzzuk a dolgokat, de érzem, hogy előbb vagy utóbb valamelyikünk majd bele fárad és akkorát fogok koppanni, amekkorát még soha az életemben. Persze, hiszen sosem hagytam, hogy ilyen mélyen bele temetkezzek egyetlen egy kapcsolatba sem. Mindig is utáltam az érzelmeket és az azokkal járó összes kellemetlenséget, és most már értem, hogy miért. Mert olyan, mintha nem is önmagam lennék, és mintha nem tudnék értelmes döntést hozni. Az van, hogy bárhogy döntenék az mindenképp fájdalmas lesz. Ha el megyek azért szenvednék, és ha maradok akkor azért, mert bármikor vége lehet egyébként is, csak még jobban húzom az időt, hogy aztán annál nagyobbat zuhanjak. Aztán ott van a fejemben az is, hogy ha mondjuk mindent félre teszünk és végül minden szakadékot átugrunk, ami köztünk van, ha elfogadnak engem az oldalán, mi lesz ha megbánom a döntést és rájövök, hogy mégis valami másra vágynék? Hogy túl sok mindaz ami őt körülveszi és inkább a normális életemre vágynék? Ki tudnék-e szállni csak olyan egyszerűen, vagy benne ragadok én is, ahogyan Adriano? Miért éppen neki kell megnősülnie? Annyi kérdésre szeretnék még választ kapni, de valamiért nem merek kérdezni. Mert most már a válaszok azok, amiktől félek.
Örülök, hogy egy kicsit magamra hagy, mert arra számítok, hogy addig amig zuhanyzik lesz alkalmam egy kicsit rendbe szedni a gondolataimat, de egyedül ücsörögve a kanapén csak még több minden eszembe jut. És még a testvérem sem könnyíti meg a helyzetemet, aki még annyi idősen sem képes megoldani a saját problémáját, és ahelyett, hogy munka után nézne, csak elvárja, hogy az én nyakam nyúljon. Nem értem, hogy miért nem lehet már végre valami jó is az életemben. Adriano mondjuk az... csak a körülmények nem azok, amik vele járnak. Mi van akkor, ha csak azért ragaszkodok hozzá ennyire, mert még mindig jobban vonz a vele járó bonyodalom, ami ha megszűnne lehet, hogy már nem is lenne olyan érdekes? Amint meglátom szinte lődörögve lefele jönni a lépcsőn, megpróbálom vissza nyerni az eredeti énemet, mert ez a zavarodott Dawn egyáltalán nem tetszik nekem. Kicsit felszökik a szemöldököm, amikor rá jövök, hogy egyáltalán nem józan, mégsem tudok azzal foglalkozni, mert a mesztelen felsőteste látványa azonnal beindítja a női fantáziámat, és ezen még az sem segít túl sokat, hogy mellém ülve magához húz. Hogy lehet ilyen körülmények között bármi másra koncentrálni? Annyi mindenről kellene beszéljünk, de mivel az általában gyengén sikerül nekünk, csak kicsit feljebb csúszok és megcsókolom, mert sokkal jobban vágyok az érintésére, mint a szavaira. Amint az ölébe von, széles vigyor jelenik meg a számon, mert pontosan erre van most szükségem. Amint a csókunk után megszólal, érzem, hogy elveszek a tekintetében, és szeretnék olyan választ adni neki, ami mindkettőnk számára megfelel, de végül csak sóhajtok. Minél többet csináljuk ezt, annál nehezebb lesz minden.
- Nem fog. De talán felejthetnénk vele. - válaszolom végül, bár én magam sem vagyok biztos abban, hogy valóban ez az, amit most szeretnék. Mármint a testem minden porcikája erre vágyik, de az elmém valami többre. Válaszokat akar kapni a sok fel nem tett kérdésre. A kérdésén ismét rá vigyorgok, mert semmi mást nem szeretnék csak azt, hogy ebben a két napban mindent félre tegyünk és azok legyünk, akik lenni szeretnénk. De nem az ellenkezőjéről szólna az egész? Nem az lenne  alényeg, hogy megismerjük egymást? Vagyis én őt. - Ha jól emlékszem amikor én voltam részeg, akkor visszautasító voltál velem. - emlékeztetem az ajkamba harapva, mert hirtelen eszembe jut, hogy talán bosszút is állhatnék amiatt, hogy akkor este olyan sokszor elutasított. Az már egy másik kérdés, hogy bennem van-e annyi önuralom, hogy ugyanazt végig csináljam én is. - Talán majd ha kijózanodsz innen folytathatunk mindent. Most beszélgessünk. - még mindig vigyorgok, és szándékosan ficánkolok a férfiasságán, amit a nadrágon keresztül is tökéletesen érzem, hogy készen állna arra, hogy befogadjam, de végül csak adok egy puszit az arcára és le mászok az öléből, de azért egészen közel maradok hozzá. Tudom, én kezdtem, de jelenleg jobbnak látom, hogy le is álljak. A kérdés az, hogy meddig fogom bírni.

Mindig is éreztem, hogy nekem nem az lesz a vesztem, hogy a családom kicsinál, cagy így vagy úgy, hanem valami olyan, ami nem mérhető hozzám. Ha nem is testileg készít ki ez az egész akkor lelkileg és ez nehezebb, mint bármi más. Tudom, hogy nekem nem ezzel kellene foglalkoznom, és Dawn-nak sem, nem tudom mit akar a jövőjétől, vagy mit vár tőle, de ő fiatal, még lehetnek gyerekei, lehet boldog kapcsolata, amiben én nem látom magamat egyáltalán nem. Mélyen legbelül van egy érzésem, hogy akarom őt többnek, mint ami most az életemben, és a miatta komolyan elgondolkodok a házasságon, ami most úgy lóg a fejem felett, mint valami tőr, ami arra vár, hogy leszrjon és nem arra, hogy felszabadítson. Vele nem érezném ezt börtönnek, ahogy most sem érzem annak, hogy kettesben kell lennem vele, aneélkül, hogy hozzáérhetnék, talán még ez is sokat jelent számomra, de nem tudom enki kifejezni mit érzek, nem vagyok én olyan férfi és hiába mondom el neki többször, olyan, mintha nem hinné el.
Inkább felmegyek letusolni, ami jó érzéssel tölt el, de az ital annál jobbal, és nem tudom letenni egészen addig amíg el nem fogy és nehéz léptekkel megyek lefelé a lépcsőn.
Valójában igazán egy szemétnek tartom magam, amiért ennyire kibasztam vele, mert én vagyok a legrosszabb dolog az életében és lehet én lehetnék a legjobb is ha végre lépni tudnánk előre és nem folyton hátra. Magamhoz ölelem, nem akarok semmi mást csak így maradni, de hülye ötlet volt így lejönni, ismerve őt, én meg azt hiszem eléggé becsíptem ahhoz, hogy ne álljak ellen, annak ellenére sem, hogy nekünk nem biztos, hogy szexelni kellene most. De az való agz, hogy az legalább megy nekünk, ha a beszéd nem is annyira, de szex közben is lehet beszélni. Amint megcsókol húzom magamra, nem tudom és nem is akarom visszatartani a vágyaimat, amit olyan gyorsan korbácsol fel, mint még sosem. Az érzelmek és a testi vágyak keveredése igazán kellemes kombót ad a kicsit bódult agyamnak és amint a férfiasságomon érzem őt, kezdem az is megérezni, hogy egyre szűkebb a  hely neki odabent.
Megszólalok, mert a pia olyan oldalamat mutogatja felé, amilyennek talán mindig látni akarna, érzelmes vagyok, bár még mindig lehetne hova fejlődni ezzel, de nem tudom ennél jobb leszek e valaha.
- Sosem akarom elfelejteni azt, hogy milyenek voltunk. De azt nagyon szeretném megtudni milyenek lehetnénk. - mondom neki halkan, miközben le sem tudom venni róla a tekintetem, többet akarok testileg, de az agyam még mindig nem annyira részeg, hogy ne mondjon nemet, pedig kellene, de nem mond, mégsem és többet szeretnék jelzi a testem, jelzi neki, mert kizárt, hogy nem érzi mégis érzem rajta, hogy p egy kicsit megáll, és olyan pimaszul szól hozzám, hogy kedvem lenne felvinni a kezemben a szobába és ott megbüntetni érte, de nem teszem, még nem. Amikor az ajkába harap érzem, hogy megfeszül minden izmom, hogy ellen tudjak állni neki és azoknak a nagyon hervasztó szavaknak, amiket így is olyan dögösen mond ki, hogy az agyam elfelejt létezni egy pillanatra. Nagyon szeretném ha menne ez az egész, két nap nem olyan sok, ki kell próbálni elfelejteni a sok szart, talán ez működhet.
A szavai azt mutatják, hogy kihátrálna az általa kezdeményezett táncokból, de hogyan ficánkol rajtam érzem, hogy szétvet az ideg, de nem lehetek olyan, mint eddig, akkor miért is lennénk itt, miért nem vonultunk már régen fel a z ágyba. Változást akarunk, és ezt tudom jól, még akkor is ha nehéz.
Lemászik rólam, vagyis próbál, de amint leülne a kanapéra kaéom el a csuklóját és húzom magamhoz, megcsókolom, nem akarom elengedni, mert most nem vagyok képes rá. Azt érzem nélküle még levegőt sem kapok, és ez sz érzés megőrjít és utálom, de kihozza belőlem és nem akarok ellenállni neki, nem is menne, a whisky megtette a hatását.
- Ugye nem gondolod, hogy menni fog neked, hogy ellenállj. Ismersz,hogy mindent el fogok követni annak érdekében, hogy te legyél az, aki a farkamra akar mászni és ne nekem kelljen megtennem az első lépéseket. - szeretek dominálni, ezt ő is tudja, de most neki akarom meghagyni ezt a szerepet, akarom tudni milyen, amikor ő lehet a főnök, és ehhez az kell, hogy ő akarja, és akarni fogja, mert ismerem.
Elengedem a csuklóját és kimászok alóla, hogy felálljak. - Vetkőzz le, akkor a jakuzziban fogunk beszélgetni. - ledobom magamról a rajtam lévő összes alsóruházatot és meztelenül indulok el a földszinten lévő ajtó felé, ami a szaunát és a jakuzzit rejti. Mit mondjak szeretem a luxust és anélkül nehezen élek, és ha megtehetem akkor őt is el fogom kényeztetni, de ahhoz hagynia kell majd.
Nem fordulok hátra, csak lenyomom a kilincset és belépek az ajtón, még nem hallom a lépteit, de tudom, hogy utánam fog jönni, lehet, hogy a bódult fejemnek nem a legjobb a forró víz, de kellemes lesz. Bemászok és a szélének dőlök, remélve hogy nemsokára megpillantom őt, lehetőleg ruha nélkül, csak azért, hogy beszélgessünk…

Adriano & Dawn

Még mindig érthetetlen a számomra, hogy hogyan jutottunk idáig és, hogy hová tűnt az az énünk, amelyik nem vár semmi többet a másiktól az érintéseken kívül. Teljesen elveszítettük az irányítást egymás felé is és önmagunkban is. Már pontosan látom Adrianon is, hogy épp annyira nem érti, hogy mi történik velünk, mint ahogyan én sem. Titkon persze mindig vágytam arra, hogy egyszer több legyek a szemében, mint az a nő, akin néha levezetheti a feszültséget, de sosem hittem volna, hogy ez meg is fog történni. Mégis képtelen vagyok arra, hogy örüljek, hiszen minél több érzelmet rakunk ebbe bele, annál jobban veszítem el a reményemet is. Mert nem tartom magam elég erősnek ahhoz, hogy biztosra vegyem, hogy képes leszek minden akadályt végig járni, nem is igazán hiszek abban, hogy lehetne közös jövőnk. Az a sok minden amit megtudtam róla elbizonytalanít, és bár abban teljesen biztos vagyok, hogy szükségem van rá, de abban már egyáltalán nem, hogy akarnék egy olyan életet. Nem mintha tudnám, hogy az pontosan mivel is járna, de jót aligha tudnék elképzelni. Mégsem változott semmit a szememben, nem tartom rosszabb embernek attól, hogy fény derült a titkára - legalábbis annak egy részére -, sőt akármennyire is szégyellem beismerni, de még izgalmasabbá tette ezt az egészet az, hogy nem tapogatózok a sötétben. Minden félelem ellenére, ami bennem van, kíváncsi is vagyok, ami épp elég volt ahhoz, hogy rábólintsak arra, hogy vele töltsem az egész hétvégét, amiből egyenlőre nem látom, hogy mi fog kisülni. Mégis örülök, hogy egy kis ideig magamra hagy, mert épp szükségem is van most az egyedüllétre ahhoz, hogy tisztába rakjam a gondolataimat, de túl sokra nem sikerült jutnom. Sőt, a Kevintől kapott üzenet csak még inkább megzavarja az elmémet. Ha az Adriano családja végül el is fogadna és hagynák, hogy megpróbáljunk együtt boldogok lenni, a bátyámtól úgysem menne. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy Adriano magamra hagyott, de amint meghallom a lépteit, kiegyenesedek és meglepődve figyelem. Úgy tűnik, hogy tusolás közben sikerült az is, hogy le igya magát, amit szívesen szóvá is tennék, de a meztelen felső teste teljesen eltereli arról a figyelmem. Még az sem segít rajtam rúl sokat, hogy magához húz, és bár megfogadtam saját magamnak, hogy nem fogom hagyni, hogy hozzám érjen, de képtelen vagyok parancsolni saját magamnak. Kissé felemelkedek, hogy meg tudjam csókolni, mert valamiért a szavak nélküli komunikálás jobban megy nekünk. Olyan érzésem van folyamatosan, mintha valami mágnes lenne benne, ami nem enged elszakadni tőle. Amint az ölébe húz, csak még jobban azt érzem, hogy mindenmagamnak tett fogadalmam ellenére, csak őt akarom, még az sem számít, ha nem kapok választ emiatt a kérdéseimre. Széles vigyorra húzódik a szám, mert tetszik, hogy teljesen másképpen beszél, mint ahogy szokott, ez minden bizonnyal a benne lévő alkoholnak köszönhető.
- Tetszik az, hogy nem vagy józan. - mert biza, hiába mutatom mindig a kemény csajt, aki nem vágyik sem romantikára, sem kedves szóra, azért mégis csak nőből vagyok. Néha egy kis figyelmesség igazán jól esik. Bár azt egyre többet kapok tőle, egyáltalán nem érzem már azt, hogy csak egy eszköz lennék a számára, ahogyan eddig voltam. Végül mégis minden önuralmamat össze szedve arra a döntésre jutok, hogy talán nem épp most van itt az ideje annak, amit tenni készülünk. Vagyis de... annak mindig tökéletes szerepe lesz az életünkben, de talán megengedhetem most magamnak, hogy egy kcsit játszadozzak vele. Kíváncsi vagyok arra, hogy meddig mehetek el vele, csak épp magamban nembízok annyira, hogy elhiggyem, hogy véghez is tudom vinni azt, amit elképzelek. Még sosem bírtam ellenállni neki, nem valószínű, hogy épp most fogom elkezdeni. De legalább megpróbálom. Még egy kicsit izgatom mielőtt le akarnék mászni az öléből, de nem enged, amivel nem igazán könnyíti meg a helyzetemet. Szeretnék tiltakozni, hogy úgy tűnjön komolyan beszélek, de amint ismét megcsókol elveszítem saját magam. Basszus.... ez így nagyon nehéz.
- Én is megpróbáltam mindent és mégis ellenálltál. Talán nekem is menni fog. - még mindig vigyorgok, bár a hangomból eléggé hallatszik a bizonytalanság. Mert nekem sosincs annyi önkontolom, mint neki. És az van, hogy semmi másra nem bírok már most gondolni csak a  farkára, úgyhogy elég sok esélyt látok arra, hogy hamar feladjam. De nekem már az megérné ha látnám egy kicsit verkődni. Mert biza rohadt szar volt nekem is, amikor elutasított folyamatosan, és a beszélgetésen kívül semmi másra nem volt hajlandó. Amint szabadon engedi a csuklómat, amit egészen eddig bilincsként tartott a kezével, és ki mászik alólam, nagyokat pislogva figyelem, és először azt hiszem, hogy csak hülyéskedik. Ismét parancsolgató a hangja, ami igaz, hogy tetszik, de mégsem mozdulok. Csak csendben figyelem, ahogy az alsó ruházatból is kibújik. Nyelek egy nagyot, és próbálom kevésbé feltűnően figyelni az ágaskodó férfiasságát, és kedvem támadna ismét rá vetni magam és elfelejteni azt a hülyeséget, amit korábban a fejembe vettem. Amint azonban egyre jobban távolódik, egy ideig tanácstalanul nézek utána, mert nem tudom, hogy emnnyire lenne jó ötlet utána mennem. Végül mégis felállok, és nem fogalkozva a következményekkel indulok el én is. Ruhásan. Mert nem szeretem, ha valaki parancsolgat. Amint le érek a földszintre, egy kicsit hezitálok, végül mégis be nyitok az ajtón, és próbálok komolynak tűnik, akinek biza esze ágában sincs beadni a derekát. Meg várom amig rám néz, majd amint találkozik a tekintetem az övével, egy könnyed mozdulattal  csúsztatom el a ruhám pántját a vállamról, ami a földre hullik, aztán ugyanilyen egyszerűen nyúlok hátra a melltartom csattjához is, ki kapcsolom és hagyom, hogy az is le essen rólam. Rá vigyorgok, majd lassú, óvatos léptekkel mászok be a jakuzziba, hogy le ülhessek vele szembe, egyáltalán nem közel hozzá. Mert csak így tudom kibírni. Egészen biztos, hogy ha a közelembe talál jönni, akkor nekem végem.
- Gondolod, hogy így könnyebb lesz beszélgetnünk? - egyáltalán nem. A meleg, habzó víz csak még inkább elbódít, és érzem, hogy az egész testem bele remeg a vágyakozásba utána. - Megígérted, hogy válaszolni fogsz minden kérdésemre. De nem túl könnyű így koncentrálnom. - motyogom és próbálok nem rá nézni, mert a látványa nemsegít túl sokat rajtam.- Csak a figyelmemet akarod gondolom elterelni, hogy véletlenül se kérdezzek semmit. - igazából én kezdtem az előbb odakint, pontosan tudom, de ő meg sokkal durvábban folytatja. Miért nem volt képes felöltözve vissza jönni hozzám miután tusolt? És nekem miért megy olyan nehezen ez a játék, ami neki pár héttel korábban sokkal jobban sikerült? Pedig én is le fetkeztem... mégis bírt magával.  

Nem akarok képzelődni, hiú ábrándokat lönk magunknak, amik majd szerte fognak oszlani, inkább élném meg ami most jutott nekünk sejtve, hogy nem lesz több, mert egyszer elfogy minden amibe kapaszkodni tudunk ma és akkor mi amarad nekünk? Hinni szeretném, hogy mi egymásnak megmaradjunk, minden szar ellenére, ami körülöttünk zajlik, mégis azt érzem, hogy most akar szétcsúszni minden. A sok pia is csak azért csúszik, mert azt remélem ez majd egybe tart, legalább este. A holnapot pedig nekünk kell egyben tartani.
A kanapéra vissza ülve már nem annak érzem magam, aki felment az előbb, a pia nekem megkeveri az agyam, ezért sem szoktam ennyire lerészegedni, de előtte nem szégyellem az érzéseimet. Amikor ő adja meg az első lépéshez a löketet nem akarom abbahagyni, magamra húzom, de annyira makacs, emellett annyira dögös, hogy nehéz ellenállnom és a testem jelez, hogy nem is tud.
- Ne szokd meg, nagyon ritkán iszok ennyit, túlságosan más vagyok tőle. - mondom neki kicsit összeakasztva a nyelvem, de inkább az övével lennék összeakadva, de ellenáll és le akar másznia már így is nagyon szenvedő farkamról, pont a másik irány lenne a cél, rajtam maradnia és csodás hangokat hangoztatva mozogni rajtam, de nem teszi. Visszahúzom magamra, de tudom, hogy ez most nem fog megtörténni, mégis tudom, hogy elő akarom belőle hozni azt ami lehetne, ha egy kicsit is elhinné magáról, hogy milyen sokat ér. Talán ezért is mászok i előle, miután megcsókolom megint. Nem akarom elengedni, de a tervem még ittasan is olyan tökéletesnek tűnik, hogy szinte mosolygok legbelül.
- Talán neked is menni fog, de ebben én nem vagyok annyira biztos. Gondolj bele Dawn, ma te lehetsz az, aki megmondja mit tegyünk és senki más. - már persze a kiinduláson kívül, amivel egy enyhe utasítást kap, én ledobom az összes ruhám mert felesleges oda ahova megyünk. Tudom, hogy jönni fog utánam, akármennyire is ellen akar állni, nem fog tudni. Már annyira ismerem, tudom mik a határai és tudom, hogy ez már jócskán a tűréshatáron kívül van, így csak elindulok az ajtó felé, teljesen meztelenülés azt kérem, vagyis akarom, hogy jöjjön velem, nem szavakkal de pontosan tudja mi lesz a dolga.
Én beülök a jakuzziba, és nem kell sok idő, hogy csatlakozzon, a tekintetem rá irányul, de csalódottságomra túl sok rajta a ruha, nem tett eleget a kérésemnek, vagy igazság szerint a parancsomnak. De amikor a válla felé nyúl és ledobja a ruhát máris elégedettebb leszek, aztán lecsúszik a melltartó is, és én végigkövetem ahogyan bemászik a vízbe és a lehető legmesszebb ül tőlem. Okos lány, nagyon ügyesen játszik, azt hiszem ma tényleg engedem neki, hogy ő legyen az aki irányítja az estét. Sosem engedtem másnak, de vele kapcsolatban kíváncsi vagyok, azt hiszem átadnám neki teljes önmagam is, ha azt kérné. A pia és azt hiszem az érzelmek, amik ezt teszik velem.
- Gondoltam így olyan lesz a beszélgetés amilyennek lennie kell. Felesleges is ruhákkal takargatni magunkat, amikor olyan tökéletes vagy, hogy bűn lenne ezt megtenni, ami meg az őszinteséget illeti, azt hiszem így talán nincs már mit takargatnom. - pillantok le a még mindig vagy már megint álló farkamra, már elég a látványa, hogy ezt kihozza belőlem.
- Nem fogok közeledeni, ameddig te nem fogsz, mondtam ma te irányítasz, én meg megteszem amit kérsz. Ha azt akarod, hogy válaszoljak mindenre, akkor kérdezz, ha a farkamon akarsz táncolni, te dolgod, én itt fogok ülni és élvezem, hogy egy este erejéig nem azok vagyunk akik. - mert tényleg akarom őt, már magam sem tudom mennyire, de egy próbát megér ez a két nap, talán kiderül mennyire vagyunk elbaszottak és sosem lesz már semmi köztünk, de az ellenkezője is lehet, ami lehet, hogy kurva nagyot fog ütni, minden akadályt le fogunk küzdeni, még akkor is ha kemény menet lesz, persze ezt nem ez a két nap fogja meghatározni, de kiindulásnak ez a legtökéletesebb.
Az egyik kezemet leengedem és csak éppen egy kicsit hajolok felé, nem mozdulva, hogy a testem ne mozduljon el, mert neki kell lépnie, nem fogok lépéseket tenni felé, így csak elmosolyodok és az egész testét végignézem.
- Akarlak Dawn, ha ki kell bírnom, hogy ma csak szavakkal foglak kielégíteni, akkor megteszem, ha a válaszok adnak neked eleget az estére, hát legyen, de ne én legyek az, aki megakadályoz a boldogságban, én akarlak boldoggá tenni. - a kurva alkohol, ami olyan szépen mondatja a szavakat, mint semmi más. Ez az én Achilles sarkam, ha iszok, akkor elgyengülök, de most nem zavar mert vele szemben talán amúgy is így kellene viselkednem.

Adriano & Dawn

Nem tehetek róla, de amint megpillantom félmeztelenül le tántorogni a lépcsőn, érzem, hogy ismét felszínre tör belőlem az az énem, aki a kielégülésen kívül  semmi másra nem vágyik. Pontosan tudom, hogy lenne még nagyon sok minden amit meg kéne beszélnünk, valahogy azt is jó lenne eldöntenünk, hogy együtt vagy külön akarjuk-e folytatni a továbbiakban, de amint magához húz a kanapén, érzem, hogy képtelen vagyok arra, hogy ne érintsem meg és hirtelen még az sem érdekel, hogy mennyi mindenre szeretnék még választ kapni ahhoz, hogy eldöntsem, akarok-e az élete része lenni vagy sem. Pedig arról kéne szólnia a következő két napnak, hogy letisztázzuk az érzéseinket és megpróbáljunk olyan döntést hozni a kapcsolatunkat illetően, ami mindkettőnknek kedvező lenne. Mégis megcsókolom, mert abban a percben azt érzem, hogy semmi más nem érdekel csak az, hogy miénk a hétvége és bármit megtehetünk egymással. Már ez is elég nagy előrehaladás a kapcsolatunkat illetően, mert sosem voltunk együtt egy teljes hétvégét. Legutóbb pedig amikor együtt aludtunk - először és azt is hittem, hogy utoljára -, ő képes volt arra, hogy figyelembe vegye az állapotomat. Most pedig ő az, aki nem józan kettőnk közül és tudom, hogy a két eset teljesen más, de miért ne vághatnék vissza? Csak hogy megtapasztalja ő is, milyen az, amikor az embert vissza utasítják. Ezzel a céllal akarok végül le mászni az öléből, mert azt szeretném, hogy felizgulva, utánam epekedve mondja ki azt, hogy senki másra nem vágyik, hogy nem számít milyen áron, de nem fog megnősülni. És mindezt olyan őszintén, hogy valóban hinni tudjak neki. Érzem, hogy nehezére esik elengedni, és azt is, ha csak rajta múlna már rég letépte volna  rólam az összes ruhát. Titkon azt akarom, hogy azt is tegye, hogy ne törődjön a makcsságommal, de úgy tűnik az alkohol miatt olyan emberré változott át, akinek hirtelen fontos lett, hogy mi az, amit szeretnék.
- Azt meg tudnám szokni, hogy mindig ilyen legyél. Figyelmes. - van amikor épp azt szeretem, hogy nincsenek határai, hogy ő próbál irányítani, de azért hazudnék ha azt mondanám, hogy néha nem esik jól, ha figyelembe veszi, hogy nem egyedül van a furcsa kapcsolatunkban, hanem ketten. Most pedig nagyon is ez történik, és emiatt nőnek érzem magam és nem csak egy eszköznek. Mégis kíváncsi vagyok, hogy meddig mehetek el, hogy hol vannak a határai és mikor jön elő belőle ismét az az ember, aki csak utasítgat és én egy kicsit makacskodok, de végül örömmel járok a kedvében. Amint ismét megcsókol, képes lennék elfelejteni az előbb eszembe jutott hülye ötletem, de ahogy kimászik alólam olyan érzésem támad, mintha bele menne a játékba, amit játszani akarok vele, és ez azért lehet, mert pontosan tudja, hogy a végén a győztes úgyis ő lesz, mert nekem nehezemre esik az elutasítás.
- Szóval ma átvehetem a főnökösdi szerepedet...ez tetszik. - vigyorgok rá pimaszul, de máris kapok egy utasítást, ami még inkább megnehezíti a dolgomat. Egyből elkomolyodok, amint ledobja magáról a maradék ruhát is és ösztönösen harapok az ajkamba, mert basszus... hogy lehet ennek ellenállni? Mozdulatlanul figyelem az ágaskodó férfiasságát, nyelek egyet és azt akarom, hogy közelebb jöjjön hozzám. De helyette csak magamra hagy, és bár kedvem lenne dacolni vele, és még azért sem utána menni, de képtelen vagyok arra. Végül összeszedve magamat indulok el én is a földszint fele, de természetesen ruhásan, mert nem szokásom azt tenni, amit elvár tőlem. Be lépve az ajtón megvárom amig teljesen rám fókuszál, és könnyedén bújok ki a ruháimból, hogy végül be ülhessek én is a vízbe, vigyázva arra, hogy véletlenül se túl közel hozzá, mert akkor egészen biztos, hogy hamar feladom a játékot. Pedig ha tudná, hogy mennyire szeretnék mindent félre dobni és egész éjjel őt élvezni magamban.
- Ne gondold, hogy így is nem tudok beszélgetni... - motyogom egy nagyot nyelve, mert valójában tényleg nehezemre esik a szavakra koncentrálnom. Érzem magamon, hogy mindjárt szétrobbanok a rám törő vágyakozás miatt, és nem tudom, hogy minek jutott eszembe ez a hülyeség. De ilyen rövid idő alatt azért mégsem hátrálhatok ki, mert így is baromi nagy önbizalma van. Pontosan tudja, hogy nem fog nekem ez menni. - És ha egész este nem közeledek, akkor elfogadod csak úgy? - én indítottam a játékot, de úgy tűnik, hogy ő sokkal biztosabb magában, mint én. A legrosszabb pedig az egészben az, hogy pontosan tudom, hogy nem fog közeledni, ha azt mondja. Ezt a múltkor is bebizonyította, mikor nem voltam teljesen magamnál. Pedig minden tőlem telhetőt elkövettem akkor is, hogy másképp legyen. Most csak abban bízok, hogy van benne annyi alkohol, amennyi elég ahhoz, hogy egy kicsit megszegje a saját szavait. Mert azt akarom, hogy közeledjen és úgy tegyen a magáévá, ahogy még sosem. Megfeszül az egész testem, ahogyan közelebb hajol hozzám egy röpke pillanatig azt gondolom, hogy be adja a derekát, de amint megszólal rájövök, hogy tényleg nagyon komolyan gondolja. Minél tovább beszél, annál jobban érzem, hogy az érzelmeim átveszik az uralmat felettem, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem tudnék kiszállni az életéből. Még akkor sem, ha az annyi bajt vonhat maga után. Rá vigyorgok ismét, és átülök mellé, mert ha azt akarja, hogy össze hozzuk a kellemest a hasznossal, akkor ám legyen.
- Akkor én kérdezek, te válaszolsz. - a füléhez hajolva szólalok meg, és apró csókokkal indulok meg a cimpájáttól egészen a nyakáig, ott megállok, de egészen közel maradok hozzá még mindig. - Mit is jelent pontosan maffiának lenni? Fegyvered is van? - szegezem felé az első kérdéseket, közben pedig a kezem a férfiasságára téved és rá markolok. Ha szerinte így lehet beszélgetni, akkor próbáljuk meg. De nekem nem nagyon megy a koncentrálás azt kár lenne tagadnom.   

Megep, hogy számára ez a figyelmes amilyen most vagyok. Még nem tudja, hogy ha valaki olyan közel kerül hozzám, hogy megtapasztalhatja az ennél talán még sokkal gyengédebb oldalam, azzal nem így bánok, sőt hanem sokkal jobban. Anyám az egyedüli, aki ezt megtapasztalta életemben, mert senki nem élhetett eddig fel hozzá, és azt érzem, hogy Dawn mégis kezdi elérni azt a szintet, akivel lassan józanul is képes leszek hasonlóan foglalkozni.
Nem akarom, hogy lemásszon rólam, mert már olyan hangulatba hozott odalent és az agyam is tele van a gondolattal, hogy most az enyém lesz, de mégis megteszi és én csak egy percig tudom visszatartani. Talán a jobb ötlet az, ami engedi a kezemnek, hogy elengedje.
- Átveheted, de csak addig, ameddig képes vagy lekötni az agyam. - biztos vagyok benne, hogy egy percig sem fogok tudni másra gondolni csak rá és arra mit tennék vele. Az egész testem jelzi felé, hogy mennyire készen állok rá, mégsem vetem rá magam, még nem, majd ha ő kéri, ha már könyörög, akkor fogom igazán magamévá tenni.
Felállok és levetkőzök, direkt előtte, hogy még azt se tudja mondani, hogy nem jön utánam, már ismerem annyira, hogy tudjam, mivel tudom behálózni. Át akarom neki adni a stafétát ma este, hogy ő mondja meg mi az amit akar, mire vágyik, mit tegyek meg neki, de még mindig erősen tombol bennem a dominancia minden részen, így azért nem hagyom instrukció nélkül mielőtt otthagyom a ruháimmal együtt a nappaliba, hogy én a jakuzzi melegébe mártózzak várva rá, hogy utána jöjjön.
Amint beér a szobába, egy pillanatra mérgesen pillantok rá, majd eszembe jut, hogy én ma csak szemlélő és elszenvedője leszek mindannak, amit ő szeretne, így végignézem, ahogyan könnyedén csúszik le róla a ruha feltárva tökéletes testét,  ésahogy belép végig rajta tartom a szemem. Talán ez egy egy olyan játék kezdete, ami nem fog sokáig tartani, pedig olyan izgalmas és őrjítő ez az egész, hogy a végletekig húznám egymás agyát, hogy vége egy igazán nagyot robbanjon, de nekünk ehhez nem kell ennyi előjáték, így is elég nagyot robbanunk a végén.
Szavain elmosolyodok, nem a mondavalóján, hanem a beszéd közbeni testi jelzéseivel, a nagyot nyelés, a folyamatos pillantások mindenfelé a testemen, tudom, hogy nem fogja sokáig bírni, amiben bízok is, mert az én határaim is végesek ittasan, nem tudok olyan sokáig jófiú maradni, mint ameddig akarok, így csak remélem, hogy jó lesz a könnyebb préda a saját játékában.
- Én bízom benne, hogy ez a kis extra körülmény majd nem veszi el a figyelmedet a lényegi részekről. És ami az elfogadást illeti, majd eldöntöm akkor, még a kezem így is itt van nekem, és közben nézhetlek téged, azzal nem értek meg semmit, mert kizárt, hogy ma ne robbantsam ki magamból, amit felgyűjtöttél bennem, de ha te csak ennyit szeretnél, beszélgetni, akkor beszélgetni fogunk, de utána a saját ura leszek, mert megőrjítesz.- vallom be, bára saját kezem általi orgazmus annyira nem vonz, mint az ő keze általi, de ha nem ad más lehetőséget lehet kénytelen leszek ezzel élni, de tudom, hiszen ismerem más annyira, hogy nem fogja bírni, szükségem van rá ma este és minden nap.
Minden ami a szívemet nyomja kijön a számon, mert kihozza a nem éppen tiszta elmém, ami látom tetszik neki, előrehajolva próbálom egy kicsit nyugtatni magam és őt tüzelni, ami sikerült mert hamar közelebb ül hozzám, és amikor a fülemhez hajol érzem, hogy libabőrös lesz az egész testem a forró vízben, de nem érek hozzá. A kérdését követően azonban ő teszi meg, amitől hangosan sóhajtok fel, amint a fakramra téved direkt a keze és rámarkol. A szemébe vetem a tekintetem és akarok válaszolni neki, ugyanakkor nem mozdíthatom el a kezét, mert hagynom kell neki, hogy felém kerekedjen.
- Pont a legnagyobb fegyveremet markolod Édes. - súgom egészen közel az ajkaira, de nem csókolom meg, miért is tenném, ha a játék így zajlik, akkor játszunk nagyban. Hátravetem egy pillanatra a fejem, érzem, hogy a kezei között lüktet a férfiasságom és másra sem vágyom csak, hogy ráüljön és a szemembe nézve kezdjen el fel és le mozogni rajta.
Veszek egy mély levegőt és elmosolydok, most olyan információt kap, amire nem kíváncsi, de rákérdezett én meg nem vagyok a helyzet magaslatán több okból sem így válaszolok neki, amit talán nem kellene megtennem. - Fegyverkereskedő vagyok, apámék droggal üzletelnek Nápolyban és addig jó ameddig nem tudod milyen egy olasz maffia család sarjának lenni. - még egyre nehezebben veszem a levegőt, de igyekszem koncentrálni a válaszadásra. - Viszont maffia feleségnek azt mondják a legjobb. De majd beszélsz róla egyszer nekem remélem. - már nem ránézek, mert egyre jobban kezdem elveszteni minden kontrolra testem felett, de megmondtam, hogy most nem én fogom megmondani mit kell tennünk, de nem tudom meddig bírom még.
- Én is kérdezhetek? - bámulok magam elé egy darabig, mire sikerül ismét visszanyernem a nyugalmamat és ránézek. - Mi van a bátyáddal? - megteszem, amit lehet nem kellene, mert lehet itt vetek véget a szexuális hangulattal tűlfűtött esténknek, de imerni akarom őt, és ahhoz az is hozzátartozik, hogy mennyire rosszul érintette az a hívás  a kocsiban, aminek oka van és nem fogom addig hagyni, ameddig nem tudom, mert segíteni akarok neki, hogy boldog legyen, és soha többet ne lássam rajta azt az aggodalmat, amit akkor láttam.

Adriano & Dawn

Annyira szeretném megérteni, hogy pontosan mi is az, ami köztünk történik. Egyik percben egymás torkának ugorva mindent rá mondunk a másikra, a következőben pedig úgy csinálunk, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Pedig azt hiszem, hogy semmi sem okés így. Eddig is tudtam, hogy mennyire különbözőek vagyunk, de így, hogy látom a valóságát - vagy legalábbis annak egy részét -, még biztosabb vagyok abban, hogy mennyire más az életünk és az, ami ránk vár a jövőben. Ő egy olyan életet él, aminek talán minden szeglete pontosan el van tervezve, nem kell attól tartania, hogy hol lesz majd 10 év múlva, mert teljesen be van biztosítva a sorsa, vele ellentétben pedig nekem semmi elképzelésem nincs. Álmodozni persze álmodozok, mint mindenki más is, de minden annyira bizonytalan. Mégis, minden ellentétt ellenére, ami köztünk van olyan érzésem van néha, mintha egyek lennénk. Túlságosan is jól működünk ahhoz, hogy ilyen könnyen fel tudjam adni, és ki lépni az életéből. Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem tetszik az, hogy olyan, mintha egy másik Adriano jött volna le azon a lépcsőn. Az ölében ülve, kacérkodva próbálok játszani a türelmével, hogy aztán le is másszak róla, mert azt akarom, hogy epekedjen utánam. Bár először nem akar engedni, aminek azt hiszem, hogy örültem volna is, de végül mégis ő lesz az, aki ki mászik alólam ezzel nem kevés meglepetést okozva. A szavai után pedig azt érzem, mintha ő maga lenne az, aki rá vesz arra, hogy tovább folytassam a fejemben eltervezett játékomat.
- Afelől biztosíthatlak, hogy az agyad semmi másra nem fog gondolni csak rám. - kacsintok rá vigyorogva, majd a hamar el is komolyodok, amint szinte parancsolva utasít a tervére. Szeretnék elég makacs lenni ahhoz, hogy még azért se tegyem azt, amit elvár tőlem, de ahogy meglátom, hogy meztelenere vetkezik a szemem láttára, majd anélkül, hogy megérintene magamra is hagy, így képtelen vagyok nem engedelmeskedni az akaratának. Én akarok játszani vele és nem akarom ilyen könnyen hagyni, hogy a játékszerévé én válljak. Végül felállok és ruhásan követem, annak ellenére is, hogy mást várt volna el tőlem. Amint megpillantom a jakuzziban ülve,  a tekintetétből kiolvasható az az aprócska harag, amit akkor szoktam látni, ha nem járok a kedvében, és ő arra számított, hogy meztelenül jövök majd utána. Egy kicsit várom, hogy szóvá tegye ezt, de úgy tűnik, hogy komolyan gondolja, hogy lehetek én az, aki ma meghozza a szabályokat. Végül ennek tudatában bújok ki én is a ruháimból és mászok be a vízbe, szembe vele, de vigyázva arra, hogy megmaradjon köztünk a távolság. Mert már a látványa is elég ahhoz, hogy ne tudjak tisztán arra koncentrálni, amire szeretnék, nincs szükségem a közelségére, bár még így sem vagyok teljesen biztos abban, hogy menni fog az, hogy ne másszak az ölébe. Pedig ennek a két napnak a célja elvileg az lenne, hogy megbeszéljük a kettőnk dolgát és, hogy valahogyan ki találjuk, hogy mi legyen kettőnkkel. Mégis olyan szituációba kevert, hogy nehezemre esik a beszélgetés bármiről is. Látom rajta, hogy jól szórakozik a helyzeten és nagyon szeretném le törni ezt a fene nagy egóját. Annyira bízik magában, hogy emiatt én meg teljesen elbizonytalanodok saját magamban, már csak a nagyfejűségem az, ami arra bátroít, hogy ne adjam fel ilyen hamar.
- Pontosan az is a célom, hogy megőrülj, és minél hamarabb megszabadulj a menyasszonyodtól, aki a legnagyobb akadály jelenleg kettőnk között. Azt pedig azt hiszem, hogy kifejezetten élvezném végig nézni, ahogyan a kezeddel könnyítesz saját magadon. - rá vigyorgok és azt hiszem, hogy valóban nagy izgalommal töltene el azt látni, hogy magával játszik, bár nem biztos, hogy akkor tudnám tűrtöztetni saját magamat. Mert baaszus... annyira vágyom rá. Amint közelebb hajol hozzám csak még inkább érzem, hogy elönt ez az érzés és úgy érzem magam, mintha már nagyon rég nem lettem volna kielégülve. Pedig nem olyan régen a kocsiban már sikerült a csúcsra juttatnia. Mégsem elég. Belőle soha nem az. Talán épp ezért, meg a szavai miatt döntök úgy, hogy közelebb bátorkodok hozzá, mert ha így akar játszani, akkor én benne vagyok. Végülis egymást kényeztetve is meg tudjuk beszélni, amit meg kell. Először csókokkal próbálom kényeztetni, majd végül a férfiasságára markolok úgy feltéve neki a kérdéseimet, közben pedig lassan kezdem mozgatni a csuklómat a farkán, de a válaszával sikerül csak még jobban feltüzelnie, ami egyre jobban elbizonytalanít. Az ajkamba harapok ismét arra várva, hogy ő is megérintsen, de úgy tűnik, hogy ez nem fog megtörténni.
- Lehet, hogy ez a fegyver ma mégsem fog elsülni az én segítségemmel. - suttogom én is, de azért nem hagyom abba azt amit csinálok, mert azt akarom, hogy még egy kicsit élvezkedjen, majd a megfelelő pillanatban valóban magára legyen szorulva. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy én akarok győztesként kijönni ebből a játékból, mert biza azt szeretném, ha még ennél is jobban epekedne értem és a végén úgy tegyen a magáévá, hogy valóban csak én számítsak neki. Se a családja, se a menyasszonya, és tényleg soha többé ne nézzen más nőre... csak rám. Vagy ha mégis engem lásson mindenkiben. A kérdésemre megadott választ hallva egy kis ideig megállítom a kezem amely a férfiasságát kényeztette, mert szükségem van egy kis időre, hogy feldolgozzam mindazt, amit hallok. Még mindig olyan érzésem van, hogy a dolgoknak csak a jobbik feléről mesél, mintha a rosszabbik részektől meg akarna kímélni. Nem is vagyok abban biztos, hogy tudni akarok róluk. Veszek egy mély levegőt, majd gyorsabban kezdem mozgatni a csuklómat a férfiasságán, mintha a bennem lévő haragot akarnám le vezetni, amiért ennyi időn keresztül igazából hülyének nézett. Úgy vont be az életébe, hogy még csak eldönteni sem volt lehetőségem, hogy akarom-e ezt. Most pedig nem érzem azt, hogy ki tudnék szállni.
- Ha mondjuk tegyük fel, hogy lenne egy gyereked... neki is ez lenne a sorsa? - kérdezem végig sem gondolva, mert ez talán nem érint engem annyira, e azért érdekelne, hogy ez hogy működik. Minden gyerek aki oda születik muszáj, hogy valami piszkos üggyel foglalkozzon majd? - Mert mit csinál egy maffia feleség? - nézek rá érdeklődve, és hallom a szavaiból, hogy mennyire nekem szól a célzása. De ez, hogy lenne lehetséges? Mi dolgom lenne nekem köztük? Sosem fordult meg a fejemben ennyire elköteleződni, de talán, ha nem lenne ilyen bonyolult az egész élete, elgondolkodnék rajta. Így viszont nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, hogy mit akarok Adrianotól. A kérdésére bólintok, de amint fel teszi azt a kérdést, amit sejtettem, hogy előbb utóbb fel fog tenni, le veszem a kezemet róla. Nem mozdulok, csak magam elé bámulva nézem a habzó vizet és gondolkodok azon, hogy mit válaszoljak. Sosem ment túl jól a hazudás, de az igazat sem akarom elmondani. Mert az életemnek ezt a részét szégyellem a legjobban. És bármilyen is legyen Kevin, sosem szeretném bele keverni ebbe az egészbe.
- Csak nem túl jó a kapcsolatunk. - válaszolok végül, ami az igazság és a hazugság között van egy kicsit. De tudom, hogy addig fog lovagolni ezen a témán, amig választ nem kap a kérdéseire. Így végül rá nézek vigyorogva, és csak azért, hogy eltereljem erről ismét a figyelmét adom fel a játékot, amit én magam találtam ki. Az ölébe mászok, szorosan átölelem a nyakát és megcsókolom annak reményében, hogy többet inkább ne beszéljünk. Csak hagyjuk, hogy megtörténjen minden, aminek meg kell történnie.   

Pontosan tudom, hogy az este bármi történjen teljesen az övé vagyok. Az ital már a fejembe szállt nem kicsit és totálisan el vagyok kábulva tőle és az egész helyzettől. Bízom benne, hogy le tudja foglalni az agyam, ahogyan ő is mondja, de csak mosolygok, amikor ezt hangosan meghallom. Tetszik amikor ennyire magabiztos, sokkal dögösebb lesz tőle, lehet gyakrabban kellene neki átadnom az én szerepem, hogy ki tudjon igazán kibontakozni majd.
Nehezen esek ki abból a szerepből, amit nagyon régóta mutatok, így csak egy gyors kérés, parancs ki minek veszi után indulok meg a jakuzzi felé teljesen meztelenül. Az ő agyát húzom az enyémmel együtt, mert ez a játék mindenkinek szól.
Amint beérek gyorsan mászok be a meleg vízbe hogy várjam őt is, de amint megérkezik érzem, hogy simán fölém kerekedett, nem nehéz mert olyan ittasnak érzem magam, hogy még ellen sem tudok állni annak, amit tesz. Bemászik mellém én minden késztetésem félreteszem és uralkodok magamon, még egy ideig biztos menni fog, de ilyen aggyal nehezen fogom a végletekig bírni.
Azt akarom, hogy az ő keze legyen a farkamom, de ha eléggé felhúz és tények ellenáll kénytelen leszek magamhoz nyúlni és nem fog érdekelni,  hogy itt van sőt,örömmel fogom nézni miközben könnyítek magamon.
- Van olyan kapcsolat, amiben soha semmi nem lehet akadály Édes. - harapok bele az alsó ajkamba és igyekszem mély levegőt venni, hogy lenyugtassam a felizgult farkamat, miközben tetszését nyilvánítja ki az önkielégítésem iránt.
Amikor mellém ül érzem, hogy felgyorsul a pulzusom de nem mutatom neki egészen addig ameddig a farkamra nem csúszik a keze és nem kérdez úgy,hogy közben teljesen kicsinál. Higgadtan próbálok válaszolni, hogy ne vegye észre mennyire többet akarok, mert  átadtam neki az irányítást, megteheti, hogy azt csináljon amit akar és én válaszoljak neki, ahogy ő akarja így megteszem, ami tőlem telik.
Ahogy mozgatni kezdi a kezét rajtam felsóhajtok, olyan hangosan, hogy szinte érzem nem fog menni az az eltussolt érzelmi szint, ami bennem van most.
- Miért ne sülhetne el? - kérdezem egy kicsit meglepődve, de azért mosolyt erőltetve az amúgy élvezetekkel teli arcomra, ami alig várja, hogy teljes mámoros pillanatokat követően a teljes kielégülés mutatkozzon meg rajta.
Szerencsére olyanba kérdez bele mai egy kicsit lelohasztja az amúgy eléggé keménynek látszó és továbbra is az maradó érzékemet. Nem nagyon szeretek beszélni arról, amit tudom, hogy tilos és bajba keverné ha tudná, de részeg vagyok és azt akarom, hogy mindent tudjon rólam és én is akarom tudni minden egyes részletét az életének.
Folyamatosan izgatja odalent a férfiasságom, amivel egyre nehezebben tudok küzdeni, és ha tényleg nem akarja, hogy hamar elsüljek időben vagy abbahagyja, vagy engedi, hogy ma másodjára remegjek bele a testének tökéletességébe. Abbahagyja szépen lassan, számomra fájdalmasan gyorsan szűnik meg a keze mozgása a farkamon, ami egy kicsit felbosszant, de nem teszem szóvá.
- Az én gyerekemnek nem kellene örökölnie semmit egészen addig ameddig van egy unokatestvére a bátyám által. Ha a bátyám nem csinál örökösöket, akkor az én gyerekem következik aki átveszi az apám üzletét, vagy akkor már a bátyámét. Általában a férfiak azok akik irányítják a családot. - egy levegővel mondom el ezeket, mert fókuszálok, hogy az arcát nézve ne akarjam azonnal magamra ültetni, hanem tényleg beszélgetni tudjunk. A kérdésére elmosolyodok, szóval értette, hogy mi volt a mondatom célja. - Vásárol Édes, éli a gondtalanok életét, dolgozik ha szeretne, de sosem muszáj, olyan életet él, amit mindig is akart és persze mindig kielégíti a férje vágyait. - utalok arra, hogy akár most megmutathatná mire lenne képes Vizziniként. - Az én feleségem el lesz halmozva a legjobb élettel, a legszebb házzal, és olyan élményekkel, amiket sokáig fog emlegetni az életében és nem győz majd repetát kérni belőle. - minden téren ezt akarom tenni vele, mindenben el akarom kényeztetni legyen az a szexuális életünk vagy bármi egyéb.
Úgy érzem a dominanciája próbálgatása közben nekem is jogon van belekérdezni az életébe, de nem kapok olyan választ, amit várok. Nem is igazán érzem, hogy igazat mondana, minden jel arra mutat, hogy itt sokkal több minden van. Az arckifejezése is megváltozik és olyan gyorsan akarja terelni a témát azzal, hogy az ölembe ül, hogy már feltűnő, amit tesz. Amikor megcsókol visszacsókolom, meztelen fenekébe mélyeztem az ujjaimat és belemarkolok formás fenekébe. - Ez nem válasz Dawn, de mivel kurvára ki vagyok éhezve rád, nem fogom ma ezt feszegetni. De ma nem, az nem azt jelenti, hogy nem kell mesélned. - mondom neki komolyan, mert amikor valami bántja akkor mindegy mennyire vagyok részeg azonnal kapcsolok és most pontosan az a helyzet.
- Szóval már fel is adtad? - kérdezem tőle reménykedve abban, hogy most szépen belecsúszhatok ha jól helyezkedik, de eddig ez nem történ meg. Noszogatni akarom, megemelni és a megfelelő helyre tenni, de nem teszem.
- Kérlek! - mondom neki a szemeibe nézve, majd a tarkójánál fogva húzom magamhoz és csókolom meg, mert nem tudom magamat tartani, de megteszem, pedig érzem magamon, a farkamon a bőrének melegét, ami nem kellemes így, hogy nem lehetek benne azonnal.

Adriano & Dawn

Fogalmam sincs, hogy mi a célom ezzel az ostobba játékkal, amit kitaláltam, de valahogy úgy érzem, hogy én maradok alul benne. Igazából csak arra vagyok kíváncsi, hogy meddig mehetek el vele így, hogy nem józan, ugyanakkor saját magam is büntetem ezzel, hiszen mesztelenül ülünk egymással szemben a jakuzziban, és mint tudjuk nem arról vagyok híres, hogy egy ilyen helyzetben gondolkodni tudjak. Nincs mit szépítenem a dolgokon, nagyon is szeretem a szexet, mindamellett pedig az Adriano főggőjévé is váltam, ami csak azért sem jó, mert pontosan tudom, hogy minél jobban húzzuk egymás mellett az időt, annál jobban fog fájni. Sokkal könnyebb volt addig elviselnem mindent, amig nem tettünk bele érzelmeket, de mostanra már képtelen vagyok uralni a helyzetet. Néha úgy érzem, hogy elég az is, hogy csak második lehetek mindig az életében, máskor pedig képtelen vagyok arra, hogy bárkivel is osztozkodjak rajta. Csak magamnak akarom, ami önzőség a részemről és talán túl nagy elvárás is, de nem tehetek róla, így érzek. Az igazi szívás pedig az, hogy még mindig nem tudtuk megbeszélni azt, hogy milyen szerepet is töltünk be egymás életében. Kicsit olyan, mintha mindketten többet várnánk ettől a kapcsolattól, de mégsem hiszünk abban, hogy ez lehetséges lenne. Én legalábbis a legkisebb esélyt sem látom erre. Nem csak azért, mert nem teljesen átlagos az élete és valaki mást akarnak az oldalán látni, hanem azért sem, mert saját magamról sem tudnám elképzelni, hogy képes lennék egyetlen férfi mellett lekomolyodni. Vagyis érte megérné, mert abban biztos vagyok, hogy őt akarom, viszont még sosem volt olyan kapcsolatom, amiben ne lehettem volna szabad. Mindig is olyan voltam, aki többre vágyik, mint amit a partnere meg tud adni, és utálom a kötelezettségeket is. Adriano pedig úgy tűnik, hogy nem fogadná el, ha néha mással is eljárnék ide-oda, ahogyan eddig is tettem. Ami talán nem is baj, hiszen valami ilyesmit érzek én is. Egyre jobban megőrjít a gondolat, hogy valaki mást kell feleségül vennie.
- Ez igaz. De viszont van olyan akadály, ami már egy kissé idegesít, hogy ott van. - minél tovább bátorít és elhiteti velem azt, hogy fontos vagyok számára, annál inkább érzem zavaró tényezőnek azt, hogy menyasszonya van. Sőt, még azt sem sikerült elfelejtenem, hogy az elmúlt két hetet vele töltötte. Nem teszem szóvá, mert nem akarom elrontani a pillanatunkat egy újabb veszekedéssel, de attól még eléggé sérti mindig a női büszkeségemet. Bosszankodás helyett inkább átülök mellé azzal a céllal, hogy egy kicsit izgalmasabbá tegyem a játékunkat, így csak rá markolok a férfiasságára miközben kérdezek, mert talán össze hozhatjuk a kellemest a hasznossal.  Látszólag nyugodtnak tűnik, de tudom, hogy minél tovább fogom hergelni azzal, ahogyan mozgatom rajta a csuklómat, annál nehezebb lesz neki, még csak arra kell elég akaraterőt össze gyűjtsek, hogy ne adjam fel sokkal hamarabb, mint ő. Ahogy élvezettel sóhajt, egy rövid ideig behunyom a szemeimet, hogy erőt gyűjtsek magamnak, mert pont olyan nehéz ez nekem is, mint neki. Semmi másra nem bírok gondolni csak arra, ami a kocsiban is megtörtént.
- Mert nem akarom, hogy elsüljön addig amig nem kaptam választ minden kérdésemre. - mivel átadta nekem a saját szerepét, így megpróbálok úgy viselkedni, ahogyan ő is tette velem, amikor én sem voltam józan. Had érezze csak, hogy milyen rossz, amikor nem kapja meg azt, amit szeretne. Nekem pedig még mindig annyi minden nem tiszta, hogy igazából azt se tudom, hogy miért olyan dolgokkal kezdem, ami számomra nem is lényeges talán. Kit érdekel, hogy mi lenne a gyerek sorsa? Én úgysem adhatok neki ilyesmit, mert nem én leszek a felesége. És amúgy sem biztos, hogy ha valaha lenne is lenne gyerekem, annak szeretnék egy ilyen életet. Mármint minden szülő annak örülne, ha a fia-lánya tisztességes életet élne, nem? Túl soknak érzem az információkat, amiket megoszt velem, mégis még többet akarok tudni. Engedek a kezem szorításán, ami a férfiasságátkényeztette, mert én sem tudok rendesen oda figyelni mindaddig, amig azt szeretném, hogy magáévá tegyen.
- És ha a gyerek aki születik lány lesz? Jól kilőne akkor a maffia szokásokkal. - már kezdem éteni, hogy miért szeret annyira irányítani mindenkit. Ez valami férfi családi örökség lehet azt hiszem. Csak azért mert az erősebbik nemet képviselik, azt gondolják, hogy a hatalmuk is nagyobb. Kicsit összezavar mikor a maffia feleség szerepéről kezd beszélni, mert valahogy olyan, mintha ebben a szerepben engem látna, és nem azt a másikat. vagy lehet, hogy csak én szeretném, hogy így legyen.
- Na és mi van akkor, ha ez a feleség úgy dönt, hogy nem akarja kielégíteni a férje vágyait? - vigyorgok rá, mert ha valóban rám célozgat mindennel, akkor tudhatná, hogy sokkal jobban szeretek dacolni vele, mint a kedvében járni. Vagyis a dacolásom vége általában mindig az, hogy úgyis a kedvlben járok, mert ilyen olyan csellel mindig megfog, de legalább nem azonnal. - Nagyon szerencsés lesz akkor ezek szerint a feleséged... - a vigyor ezzel el is tűnik a számról, mert valamiért ismét eszembe jut, hogy valahogy én nem illek bele ebbe az életbe, amit felvázolt nekem. Pedig egy röpke pillanatig képes voltam elhinni ennek az ellenkezőjét és oda képzelni magam egy olyan világba. A testvéremről való kérdezése zökkent vissza a valóságba, és bár próbálok neki megfelelő választ adni ahhoz, hogy le is zárjuk a témát, érzem a szavaimon, hogy nem hihetőek. Talán ezért is döntök úgy, hogy megszegem a saját általam felállított szabályomat és mászok fel az ölébe, hogy elterelhessem a figyelmét. A rövid csókunk után próbálok nyugodt maradni miközben beszél, és pontosan tudom, hogy nem fogja feladni. Bőven elég ha nyerek még egy kis időt, mert az egyedüli amiről nem akarok vele beszélni az Kevin.
- Talán majd egyszer mesélek. - mosolygok rá, de biztos vagyok abban, hogy ez nem a közeljövőben fog bekövetkezni. Óvatosan mozdulok az ölében, de még mindig csak azért, hogy hergeljem egy kicsit, majd a kérdésére csak vigyorogva rázom meg a fejem. Én sosem adom fel túl könnyen. Látom a tekintetében, hogy mennyire epekedik utánam, ami még inkább izgalomba hoz, és amint magához húzva megcsókol, érzem, hogy elönt a vágy. Miközben vissza csókolom, megemelem a csípőmet, és óvatosan engedem magamba az ágaskodó férfiasságát. Azt hiszem elér még az a beszélgetés.
- Mindenképp nyertem. Mert elértem, hogy valamit kérj és ne csak utasíts. - suttogom, amint az ajkaink elválnak, és hevesebben kezdem mozgatni a csípőmet, aprókat nyögdécselve. Ha így fog eltelni ez a  hétvégénk, akkor nem hiszem, hogy túl sokra megyünk majd a kapcsolatunkkal. Nem mintha bánnám, csak annyi mindent kéne átbeszélnünk még. Mert amiben jelenleg vagyunk az egyáltalán nem egészséges azt hiszem.   

Amit akarok megkapom, ebben nőttem fel, amit nem kapok meg azonnal annak sem kell sok idő, hogy az enyém legyen. Uralkodni másokon és saját magam felett annyira egyszerű volt ezidáig, de amikor ezt valaki ilyen mértékben képes megingatni, akkor kicsit elbizonytalanodok. Már a magam ura sem tudok lenni, szinte éget a felismerés, hogy van egy olyan ember a világon, aki képes felém kerekedni és nem negatív értelemben, mert nem félek az érzéstől csak annyira ismeretlen, hogy még szoknom kell. Ki tudja meddig érezhetek így, meg kell ezt szoknom vagy hamarosan Dawn már nem kívánja betölteni ezt a szerepet az életemben, mert láttam az arcán amikor színt vallottam, hogy ez neki sok. Sok az életem, ami biztosan nem hétköznapi, de nem is unalmas, de nem mindenkinek való.
Tetszik, hogy mindezek ellenére játszik velem, ami egy kis reménynek ad okot, miszerint mégsem rémisztettem annyira el.
Még mindig képes feszegetni a menyasszony témát, ami már annyira jó lenne elengedni, nem kell állandóan ennek lebegnie a fejünk felett, mert kicsinál mindenkit rövidtávon és sem jutunk odáig, meddig szeretnénk, vagy reméljük, hogy tudnánk.
A jacuzziban már érzem, hogy nem én leszek a gyenge láncszem, a játékába én is részt veszek, meglehet, hogy átadtam neki a domináns szerepet mára, de sosem szűnik meg bennem a vezéregyéniség, aki még akkor is uralkodik, amikor nem teszi azt. Ismerem már annyira, hogy ha csak csendben ülünk egymás előtt és csak egy kicsit modulok felé képes elveszteni az önkontrollt, amit jól takargat egy ideig, de amikor mellém ül elmosolyodok, egészen addig, ameddig a farkamra nem markol és még cukkol is mellé. Talán képes leszek nem elrobbani ha így beszél, ilyen hangsúllyal, miközben egyenletesen dolgozza meg a farkam, de csak azért mert ő azt mondta, amit rögtön kérdőre von és vissza is felesel. Egyre nehezebben veszem a levegőt és a fejét hátravetve küzdök azzal, hogy a nem rég elért csúcs a kocsiban ne most ismétlődjön meg, ne így.
A válaszaimmal kezdem kielégíteni reményeim szerint, de amikor elenged, akkor tudom, hogy még csak most jön a java, mert a farkam felszabadul és hirtelen érzem a keze hiányáz és a bent maradt feszültséget, amit odalent keltett bennem.
- A lányt is ugyanúgy szeretni fogom, mintha fiú lenne, nem a neme a lényeg, még nálunk sem, csak egy lánynak sokkal könnyebb dolga van a családunkban. Azt csinálhat a jövőjével, amit szeretne és senki nem szabja meg neki, hogy merre induljon el. Kivéve, ha az apjának olyan tervei vannak egy másik családdal, amihez köze van egy megtervezett házasságnak. De én sosem tenném ezt a gyerekemmel. - úgy jelentem ki, mintha meg akarnám nyugtatni vele, ami részeg fejemnek nem is tűnik annyira fel. Belegondolva végig úgy beszélek erről a gyerekről, mintha a sajátom lenne, pedig eddig sem feleséget, sem gyereket nem akartam soha senkitől de a világom úgy érzem most dől össze és épülget helyette valami egészen más, valami sokkal nyugalmasabb.
Huncut kérdésére elmosolyodok és felé fordítom az egész testem és az álla alá nyúlva válaszolok neki. - Nem kételkedek abban, hogy te bármikor ilyenfajta ádáz dologgal állnál elő velem szemben. - kacsintok rá, és egyre jobban tudatosul bennem, vagy inkább még nem, mert totálisan össze van kuszálva az agyam a sok piától, hogy a mi családunkat vetítem előre, ami eddig még a fejemben sem létezett, nemhogy a szavaimban.
Lassan fordulok vissza, hogy ne engedjek a hirtelen megint feltörő kísértésnek, mert most tényleg ő a főnök, én csak kis hal vagyok, nem kellene tovább feszítenem a saját határaimat, hogy most az egyszer be is tartsam, amit mondok.
Látom,hogy mosolyog, amikor kimondja a feleségem szót, először, amióta erről beszélünk és kimondja. Aztán hamar le is hervad az a mosoly, ami nekem is feltűnik, és még csak nem is tudom mivel elhessegetni a fejéből ezt a mumust, mert az enyémben is megjelenik. Eddig igyekeztem nem Fabiolára gondolni, mert nem akarok arra gondolni,  hogy az a nő hordja a gyűrűt, amit nekem kellett az ujjára húzni, vagyis nem hordja, de kellene, de talán jobb is így. A kényszer miatt vagyunk, most ebben a nagyon szar helyzetben és miattam érzi magát ennyire rohadtul.
Elterelésként és mert tényleg érdekel a helyzet a testvérével teszem fel a kérdést, amire nem kapok választ, most sem, kicsit úgy érzem, hogy úgy tesz, ahogy én szoktam. Elkerüli a válaszokat, és tudom, hogy e mögött több van, amit nem hagyhatok csak úgy eltűnni köztünk, mert akarom tudni ha valami nem okés az életében és én akarok az lenni aki segít neki átvészelni bármi legyen az. Nem a jóban rosszban része ez az életünkben, hanem csak egy olyan dolog,amit megteszek érte, mert meg akarok, ha hagyja.
Már kínzóan éget a tudat, hogy nem lehet az enyém és mindent feladva kérem, hogy ne kínozzon tovább, és lehet, hogy a korábbi beszélgetésünket akarjuk ezzel elodázni, de amikor a farkamra ül nem tud semmi sem érdekelni, mert végre ott vagyunk, ahol lenni akarunk. Igaz ez nem lendíti előrébb egymás megismerését, de még hosszú az este és egy jó szex talán még egy kis józanodásra is képes lesz a fejemben, bár ennyi ital mellett ezt eléggé kétlem, de akkor is akarom őt.
- Ha ilyen vad vagy nyerő helyzetben azt hiszem többször foglak hagyni nyerni. - alig tudom kinyögni a szavakat, amikor mozogni kezd rajtam és a fenekébe markolva segítem a csípőjének mozgását. Megőrjít ahogy a meztelen testét nézem végig, nem tudom levenni róla a szemem. Végignézem az egész testét és a szemén állapodik meg a tekintetem. - Olyan gyönyörű vagy. - harapok az alsó ajkamba, amikor mozdul egy nagyobbat rajtam. - Baszki Dawn! - hörgök fel egy mélyebbet és leemelem magamról, egy pillanatra szusszannom kell, mert annyira felhúzott az előbb, hogy képes lennék azonnal belerobbani, és részegen nem tudom annyira tartani magam, mint józanul.  - Ha nem akarod, hogy most érjen véget a beszélgetésünk lassítanod kell Édes. - nézek rá nevetve, a saját magam gyengeségén, mert ő tesz azzá, de cseppet sem érdekel.
Visszahúzom magamra, de csak óvatosan, és lassabban engedem neki a mozgást, egyik ujjammal közénk nyúlok és a csiklójánál találok támaszt az egyik ujjamnak és óvatosan körkörös mozdulatokkal kezdem hergelni odalent, mert tudom, hogy nekem már nem sok van hátra és akármennyire is akarom nem fogok tudni ezen változtatni.

Adriano & Dawn

+18
Ha egy kicsit is tudnék ésszerűn gondolkodni, akkor abban a percben, hogy közölte velem a valódi kilétét leléptem volna, és soha vissza sem nézek. Mert hiába vonz magához úgy akár egy mágnes, fogalmam sincs, hogy mihez kezdhetnék ezzel az egésszel. Az amit mindeddig csak játéknak vettem, hírtelen vált a szememben veszélyessé. Úgy a családdja, mint a menyasszonya, vagy bármi, ami hozzá köthető. Akár szereti azt a másikat, akár nem, azt érzem, hogy nem tudom felvenni ellene a harcot, mert érzelmek ide vagy oda, nem tudhatom, hogy milyen következményekkel jár ez a normálisnak nem nevezhető kapcsolat, ami Adriano és köztem van. Ha ugyanolyan átlagos emberek lennének, mint amilyen én vagyok, akkor valószínűleg továbbra sem érdekelne az, hogy van-e valakije, vagy nincs, ahogyan az sem, hogy a családja elfogad-e, vagy sem. De jelenleg fogalmam sincs, hogy mire számíthatnék, ha szembe kerülnék bárkivel, akineknem tetszik ez a helyzet. Mégis, mindennek tudatában itt ülök a jakuzziban Adriano mellett, és úgy szórakozok vele, mintha minden, amit megtudtam csak egy semmiség lenne. Perdig kurvára nem az. Bár jelenleg azt érzem, hogy szükségünk van erre a hétvégére ahhoz, hogy megbeszéljük, amit meg kell, válaszokat akarok kapni a kérdéseimre, de abban még mindig nem vagyok biztos, hogy azután is részese akarok majd lenni az életének. Talán minden attól függ, hogy mennyire tudok megbarátkozni a válaszokkal, amiket remélem, hogy meg is kapok. Miközben a kezemmel a férfiasságát szorongatom, látom rajta, hogy ha tőle függnek, akkor már régen a magáévá tett volna, de ezt a játékot most én irányítom. És én válaszokat akarok, meg élvezni azt, hogy nem ő az, aki irányít. Mikor úgy érzem, hogy már kellően szenved, végül vissza húzom a kezem és próbálok még mindig uralkodni magamon, mert az ő izgalma engem is abba hozott. A válaszait próbálom megemészteni és azon kapom hirtelen magam, mintha az a gyerek, akiről beszélünk valóban létezne. Megrázom óvatosan a fejem, hogy eltűnjön a lelki szemeim előtt feltűnt kép, mert mindez csak egy hamis illuzió csupán.
- Biztosan jó apa leszel majd. Csak ez nem igazán hiszem, hogy rám fog majd tartozni. Vagyis... tudni biztos nem szeretnék arról. Talán arra már régen nem is fogjuk tartani a kapcsolatot. Fogalmam sincs, hogy miért is érdekel engem ez a téma. - elhúzom a szám, de attól még mindig úgy érzem, mintha mindazt amiről beszélt, velem szeretné megélni. De az is lehet, hogy csak ebben hiszek, mert könnyebb, mint elfogani azt a tényt, hogy még mindig van valaki, aki nálam fontosabb helyen áll az életében. Például a menyasszonya, velem ellentétben, aki inkább csak a szerető szerepét tölthetem be esetleg. Nem mintha szeretnék gyereket, vagy házasságot valaha. De azért hazudnék ha azt mondanám, hogy egy röpke pillanatig nem futott át a fejemen, hogy milyen lenne, ha... Még mindig folyamatosan célozgat, ami egy kicsit felbosszant, mert olyan, mintha felesleges reményeket akarna kelteni bennem. Pedig nagyon jól tudja, hogy mennyi minden van, ami közénk állhat. Mégis egy olyan vigyor jelenik meg a számon, ami emlékezteti arra, hogy talán nem én vagyok a megfelelő feleség jelölt egy maffiának sem, mert én nem szeretem azt tenni, amit elvárnak tőlem.
- Szeretek a tűzzel játszani. - és ez valóban nem hazugság, mert sokkal izgalmasabb úgy minden, ha nem mindig lesem a mások kéréseit. Mellesleg tudok magamtól is dönteni bármilyen helyzetben, meg hát valahogy olyan a természetem, hogy sokkal jobban szeretem annak az ellenkezőjét csinálni, mint amit elvárnának tőlem. Adrianoval dacolni pedig valahogy sokkal szórakoztóbb. Imádom azt látni az arcán, ahogyan megpróbál szigorúnak tűnni, valahányszor szembe megyek az akaratával. Amint ismét szóba hozza a testvéremet, tudom, hogy tennem kell valamit, hogy eltereljem a figyelmét arról, és talán épp ezért döntök úgy, hogy minden elképzelésem ellenére az ölébe csúszok, mert épp elég az, ha nyerek egy kis időt, aztán ha újra rákérdez, majd kitalálok valami mást. Mert másodszor is nem biztos, hogy ugyanez a módszer bevállna nála. Bár az a tervem, hogy így is csak szórakozzak egy kicsit vele, - ami igencsak nehezemre esne -, de amint kérni kezd és megcsókol, nem bírom tovább vissza fogni magam. Megemelem a csípőmet és rá ereszkedek a keménységére, ezzel feladva mindent, amit elterveztem.
- Nem is értem, hogy eddig miért nem hagytál. - nyögöm vigyorogva, miközben fokozatosan gyorsítok a csípőm mozgásán. ezzel pedig ismét tudatosul bennem az, hogy ebből az érzésből sosem elég. Ahogyan belőle sem. A tekintetét követve látom, hogy mennyire végig mér, és amint kimondja a következő szavait, csak még jobban felizgulok, ami miatt a csípőm is ösztönösen gyorsít a tempon. Amint azonban leemel magára, csalódottan nézek rá és levegő után kapkodva próbálom lecsillapítani magam egy kicsit. Nem tehetek róla, de akkora izgalomba hozott, hogy nem tudok uralkodni magamon. Csak sóhajtok egyet miközben beszél és lihegve bólintok, pedig egyáltalán nem értek egyet vele. Mert azt akarom, hogy minél hamarabbelélvezzen, hogy aztán újra egymásra találjunk. Már nem is érdekel annyira a beszélgetés, ami jelenleg sokkal fontosabb lenne.
- Azt hittem, hogy ma én lehetek az, aki irányít. - suttogom vigyorogva, és amint ismét magamban érzem őt megkönnyebbülve nyögök fel. Bár ha rajtam múlna, akkor megmaradnék ugyanannál a temponál ahol az előbb abba hagytuk, de érzem, hogy kezdi átvenni az irányítást, ami egy kicsit lassúbb mozgásra ösztönöz. Amint azonban a csiklómhoz nyúl és ingerelni kezd, teljesen elgyengülök. A vállába kapaszkodva vetem hátra a fejem és sokkal hangosabban, egyáltalán nem visszafogottan hallattok magamból sikolyokat, és azt akarom, hogy ezt sose hagyja abba. Bár igyekszem megmaradni annál a temponál, amit ő szeretne, de az izgalomtól érzem, hogy nem bírok magammal és ha hagyja, akkor ismét gyorsítok, mert így csak pillanatok kérdése és ismét elérem azt a gyönyört, amilyent csak ő tud okozni nekem.