A kémia és az, hogy milyen mértékben vagyunk egymáshoz illőek, azt hiszem már a találkozásunk első egynéhány percében nyilvánvalóvá vált mindkettőnk számára, nem véletlenül alakult úgy az a nap és az az este, ahogy; jóformán teljes idegenekként egy ágyban, ha nem is végletekbe menően. A többi pedig már történelem… Azokban a napokban még nem akartam magunkkal foglalkozni és téves következtetéseket levonni, elhamarkodottan ítélni, hiszen korai lett volna még, és az elmúlt időkben többször is pofára esés, vagy egy jó nagy pofon lett a vége a legtöbb, általam biztosnak és rendíthetetlennek gondolt kapcsolatnak. Csak jól akartam érezni magam, elengedni a vágyaimat és a képzelgéseimet. Aztán jött ő. Azt pedig nem téveszthettem szem elől, hogy minél többet beszélgettünk, minél több ügyes-bajos dolgunkat osztottuk meg egymással, annál inkább nyilvánvalóvá vált a személyiségünk, az életünk, felfogásunk és a hozzáállásunk közötti hasonlóság is.
Jelen állás szerint sajnos negatív ez a hasonlóság, mégis olybá tűnik, hogy ha ilyen is, az én ezirányú tapasztalatom nagyban hozzájárul ahhoz, hogy ő kifújhassa magát és végre lazulni tudjon egy kicsit, mielőtt a pánik teljes egészében eluralkodna rajta. Nem hagyhatom, hogy egy hordára való médiahiéna megtépázzon és még nagyobb próbák elé állítson bennünket annál, aminek amúgy is kitettük már magunkat, és tette főleg Daisy azzal, hogy némi unszolásra és bátorításra, de bedobta a törülközőt, mindezt a saját maga érdekében. Bár tudtuk mindketten, hogy megfognak cincálni bennünket és olyan témákat fognak feszegetni, amihez nemcsak, hogy semmi közük, de messze nem említhető egy lapon azzal, amiért valójában összegyűltünk, mégis feltudnék robbanni. Ezt fejeli meg és teszi fel az i-re a pontot, hogy Daisy akaratlanul is, mások szemétsége miatt belelovallja magát a témába. Nem ez volt a terv… márpedig tökéletes tervünk volt erre az alkalomra: kizárunk mindent és mindenkit, ha kell fapofával válaszoljuk meg a leghülyébb kérdéseket is, aztán miénk az éjszaka. Csak a miénk. Most mégis itt ülünk hárman egy kupacban és együttes erővel próbálunk túljutni egy be nem tervezett közjátékon.
A kezdeti határozottság ellenére egyre elkeseredettebbnek érzem a próbálkozást, hogy elűzzem a feje felett gyülekező sötét és sűrű fellegeket. Szívszaggató őt ilyen állapotban látni, mint ahogy az is fáj és idegesít, hogy voltaképp én is hozzájárultam ehhez. Nem meglepő, hogy képtelen vagyok megfelelően álcázni a félelmemet, elrejteni a meg-megremegő vonásaimat, vagy a folyamatosan reszkető kezeimet. Az állkapcsom, de még a fogaim is fájnak és sajognak azok feszült szorításától, s mint akit influenza gyötör, végtagjaimat görcsösen húzza össze valami kellemetlen, idegen erő. És mégis… győztesnek érzem magam, hogy végre valahára nagy kínkeservek árán, de visszajön a színe, megtalálja a hangját és a hangulatát… talán még nem az igazi, még van mit csiszolni rajta, de ezen még segíthetünk.
- Mhm – bólintok szelíd kis mosollyal – talán még plusz hajtóerőt is adnál nekem.
Nem vagyok benne teljes mértékben biztos, hogy Claire jelenléte, néma támogatása és segítsége nélkül ilyen módon uralni tudtam volna a helyzetet. Hajlamos vagyok a túlaggódásra, a felesleges félelemre, stresszre és a valódi, az övéével megegyező pánikra. Ha nem lett volna itt Claire és nem biztosította volna számomra a kimondatlan támogatást, valószínűleg most ketten zihálnánk és fulladnánk egymás mellett egy ócska, buta hülyeség miatt, amit képtelenek voltunk elengedni a fülünk mellett, pedig reggel ezzel engedtük el egymás kezét az ajtóban: bármi lesz is, nem hagyjuk, hogy kiborítsanak bennünket, hiszen nem adhatjuk meg nekik ezt az örömöt. Mégis sikerült.
A dal… Soha, senkitől nem kaptam még ennyire személyes, ennyire igaz ajándékot. Mindeddig csak a személytelen, tárgyi ajándékokkal próbáltak lenyűgözni, apám kocsival – tény, hogy ezzel betalált - anyám különböző, rám hagyományozott családi csecsebecsével… de mind-mind olyan felesleges baromság, aminek hiányában se érezném magam szegényebbnek. Daisy dala a szívemhez szól és a ragaszkodásának, szeretetének egy olyan formáját adja nekem, ami sokkal értékesebb, sokkal fontosabb számomra minden eddig látott és kapott nagy értékű, vagyonokat érő anyagi javaknál. Nem véletlen, hogy nem is tudom megfelelő szavakkal illetni, s még a köszönetnyilvánításom is bizonytalannak, egészen gyermetegnek tűnik. Nem véletlen a csók… azt hiszem az többet mond ezer szónál.  
- A körülmények talán tényleg nem ideálisak… - vallom be, utalva az állapotára - de meglepetésnek meglepetés és gyönyörű – arról nem is beszélve, hogy ennek hála végre valahára kijelenthetjük, hogy amiről pár perce még mindketten azt gondoltuk, hogy bevégzi a napunkat, most mégis rendbe jönni látszik minden.
Lehunyt szemmel adom át magam a pillanatnak ahogy ajkai a homlokomat érintik, s csak akkor tudatosul bennem, hogy Claire még mindig jelen van és vadul somolyog, mikor megtöri a csendet. Bocsánatkérő tekintettel lesek rá, majd biccentek egyet egyetértés képpen, bár az igazat megvallva a hátam közepére nem kívánok még egy kört, valószínűleg Daisy úgyszintén, de bízzunk benne, hogy talán a tapintatosabb kíváncsiskodók fognak előtérbe kerülni, mintsem azok, akik már amúgy is kihúzták nálunk a gyufát.
- Innentől kezdve már… mindent is kibírunk meg átvészelünk. De igen – nevetek fel némiképp elkeseredetten – örülnék, ha már vége lenne. Nem ilyen forgatókönyvre számítottam – nagyot nyelve pillantok a kezemre. Még mindig remeg. – Adsz egy percet? – Szükségem van nekem is egy kis időre, hogy rendezzem a soraimat, így a válaszának függvényében felállok, s bár kocsonyás lábakkal ugyan, de a néhány ajtóval odébb lévő mosdóba iszkolok, hogy felfrissítsem- és kifújjam magam. Csak ott, a tükör előtt állva ismerem fel a saját képmásom tekintetében a valódi aggodalmat, a félelmet és a kiszolgáltatottságot.
- Jól van Kölyök, minden rendben lesz – biztatom magam úgy, ahogy azt Seb is tenni szokta egy-egy nehéz pillanatomban. Te jó ég, hányszor lett volna rá szükségem az elmúlt időszakban… Ha valaki, akkor ő most is, ha néhány seggberúgás árán is, de embert tudna faragni belőlem és pillanatokon belül kipenderítene az ajtón és rám parancsolna, hogy húzzak Daisyhez, akit ténylegesen támogatnom kellene…
Csak húsz perc… nem több. Ennyit fél lábon is kibírok...

♡ || Ruha.

Nem is az ellenem irányuló kérdés és feltételezés az, ami felbosszant, annál is inkább a Daisy-t illető kritika, miszerint, ha tetszik neki, ha nem, amennyiben mi együtt maradunk és közös jövőben gondolkozunk, ő így vagy úgy, de politikus feleség lesz… és mind ezt abból sikerült az idiótának leszűrnie, hogy azt megelőzően kerek perec kijelentettem, hogy az, amit az apám csinál, ami az ő asztala, világa és élete, az csak és kizárólag az övé. Én már réges-régen a tudtára hoztam, hogy köszöntem szépen, de nem kívánom kivenni a részemet a családi bizniszből, annak ügyes bajos kis dolgaiból, és soha, semmilyen körülmények között nem fogok fent ácsorogni a pulpituson és nagy szónoklatokba kezdeni a szavazó közönségem részére, mert az nem én vagyok. Távol áll tőlem a politika, az emberek hitegetése, megnyerése és megtévesztése. Én képtelen vagyok olyan szónoklatokba bocsátkozni, amivel birkanyájként húzhatom magam után a tömeget, miközben ravasz róka módján a markomba röhögök, amiért szerencsétlenek bevették, elhitték a kamukat, amivel a fejüket tömtem. Nyilvánvaló, hogy lehetne ezt máshogy csinálni. Tisztán, okosan, éretten és valódi büszkeséggel, hozzáértéssel. Lehetnék én az élő példa a jóra, hiszen úgy érzem a szívem a helyén van, és mindig előbbre valónak gondoltam mások jóllétét és boldogulását a sajátoménál. De ezek ellenére se kívánom ilyen módon megméretni magam… nem az én utam, nem vagyok se vezető, se vezér alkat. És az, hogy Daisy-t ilyen mértékben lealacsonyítják és máris parkolópályára ültetnék, mint művész, mint előadó csak azért, mert a párjának befolyásos, politikai értelemben vett nagynevű családja van, nonszensz. Még egy ok arra, hogy ne akarjak politikusbéli lenni.
Nem lehetek elég hálás, amiért Claire olvasva a jelekből, szinte velünk együtt reagál a hallottakra, és míg mi képesek lennénk egy emberként a fazon torkának ugrani, ő inkább a békét pártolja, az észt és a biztonságot, így bár a tömeghez intézi a szavait, mégis valahol hozzánk szól, hogy menjünk és szellőztessük ki a fejünket.
Csakhogy a fejszellőztetés hamar kimerül abban, hogy néhány kósza pillanatig együttes erővel hergeljük még egymást, s jól látható, mint minden másban, ebben is jóformán egy emberként, együttes erővel működünk… mindaddig, míg be nem kapcsol az a bizonyos „vészgomb” a fejemben, ami mintha venné és rögzítené a Daisy felől érkező jeleket. Már jóval az előtt mozdulok felé, s fürkészem a vonásainak gyors ütemű változását, hogy tudatosítaná bennem azt, – és valószínűleg magában is – hogy rohama van. Nem tudnám megmondani, hogy mikor kerül a kezembe a magazin, de olyan intenzitással keverem a levegőt leve és próbálom őt elegendő levegőhöz juttatni, mintha egész életemben erre képeztem volna magam… de tudom, hogy ez sem elég. Ehhez nem. Az arcát fürkészem, mikor hátra veti a fejét, s rohadt nagy önfegyelemre van szükségem ahhoz, hogy ne ragadjon magával engem is az, ami őt is. Tudom, hogy most szüksége van rám és arra, hogy támogassam, hogy segítsem és a földön tartsam őt.
- Most miért kérsz bocsánatot, hmm? – Kérdezem halkan, mosolygósan, és addig abbahagyom a legyezgetését, míg tenyeremet az arcára simítva, hüvelykujjammal megcirógatom az orcáját. Megértem őt, én is állandóan bocsánatért esedezek, akárhányszor hasonló állapotba kerülök, hiszen tudom, hogy mekkora ijedtséget, félelmet és tanácstalanságot jelenthet ez annak, aki éppen velem van. Persze, jó esetben már tudják, hogy hogyan kell kezelni: Dave valóságos profija annak, hogy visszahozzon a jelenbe és ott is tartson. Most nekem is ez a dolgom.
Claire-rel úgy dolgozunk össze, mintha egész életünkben ezt csináltuk volna, s nem néhány héttel ez előtt ismerkedtünk volna meg először, nem is tudván azt, hogy egyszer majd együttes erővel kell tennünk azért, hogy Daisy rohamát visszaszorítsuk. Míg én a szomszédos szobába viszem őt, ahol nagyobb nyugalmat és csendet tudunk neki biztosítani, teljesen elzárkózva minden zavaró tényezőtől és külső zajtól, ő hoz egy-két szükséges dolgot.
Folyamatos beszéddel, gyermetegnek tűnő csacsogással és cseverészéssel igyekszek hatni rá és terelni a figyelmét, ami az én esetemben is hasonló hatást ér el. Tudom, érzem, hogy ha csak egy pillanatra lankadna a figyelmem, ha nem figyelnék rá minden feszülő idegszálammal és küzdenék azért, hogy legyűrjük a démonát, én is szétesnék. Az, hogy a magamét képes vagyok és tudom is kezelni – kevesebb, mint több sikerrel – még nem jelenti azt, hogy másét is. De megteszek minden tőlem telhetőt.
- Látod? Páratlan embertársaidra mindig számíthatsz – próbálom viccként felfogni a korábban történteket és elhangzottakat, más kérdés, hogy mélyen legbelül feltudnék robbanni, amiért ezt előidézték. Két kezemmel fojtanám meg azt a barmot. Úgy érzem magam, mint egy szájkosarat kapott, tüskés nyakörvvel visszafogott pitbull, akinek csak apró kis utasításra, vagy az önfegyelmének elvesztésére van szükség ahhoz, hogy kitépje valaki gerincét... csak én még agyon is verném vele. Márpedig, ha valakit, akkor engem ritkán kap el a harctéri ideg… de most mégis…
Mellkasára simított tenyeremet vadul, őrült erővel veri a szíve. Ez nem ugyan az az izgatott verdesés, amire olyan jól emlékszek az első együtt töltött éjszakánkról... nem az, amit éreztem a saját mellkasomon, mikor hozzásimultam. Ujjaim végül finoman cirógatni kezdik a bőrét, miközben szelíd mosollyal hümmentek néhányat.
- Én nem kételkedek a rövid lábaidban. Tíz centis tűsarkakon is kenterbe versz akárkit. De ezer örömmel, akár egész távon elcipellek… - finoman megsimogatom a nyakát, majd az állát, s a biztató, ragaszkodó puszit is a halántékán hagyom, hogy legyen még valami, ami velem, ami mellettem tartja. Míg biztatni kezdi magát és győzködni, hogy minden rendben lesz, én a hátát simogatom és csak addig veszem le róla a tekintetemet, míg az ajtó felé pillantok, ahol Claire bukkan fel. Dicséretére halkan, kicsit talán szégyenkezve hümmentek.
- Tapasztalat – fűzöm hozzá mosolyogva, majd Daisy vállát, nyakát simogatva és masszírozva próbálom őt a továbbiakban is lazulásra bírni. Mikor fejét visszabillenti a vállamra, mintha mázsás súlyok kezdenék leperegni rólam és végre elhiszem, hogy innentől kezdve már nem sok kell ahhoz, hogy kijelentsük: legyűrtük. Együtt.
Először nem tudok semmit leszűrni abból, amit a két lány egymás között diskurál. Szemöldökömet ráncolva, értetlenül pillantok egyikről a másikra, mígnem minden értelmet nyer, mikor énekelni kezd. Szinte érzem, ahogy görcsbe rándul a gyomrom, a szívem pedig a szerelem által vezérelt vidám, meghatott tam-tamját kezdi verni úgy, mint minden alkalommal, ha meglátom őt, ha hozzám bújik, mikor reggelente dalra fakad a konyhában és akkor se fejezi be, csak halkan kuncog néhányat, mikor magamhoz ölelem. Szám széle felfelé görbül, s néhány nagyobb pislogással próbálok valami szúró kis pimaszt kipislogni a szememből, miközben előre billentve a fejemet, ajkaimat a vállához érintve hintek rá néhány kisebb puszit. Az se zavar, hogy Claire mellettünk van, és első kézből tapasztalhatja meg ő is azt a pimaszul erős köteléket, ami olyan rövid idő alatt köttetett közöttünk.
Számat megnedvesítve keresem meg a tekintetét a puszi után. – Szeretlek… - csupán ennyire futja azt is suttogva - nem találom a hangom - de tudom, hogy ez is többet mond ezer szónál.
Soha nem voltam rajongó típus. Soha nem éreztem úgy, hogy bármiféle különösebb érzelem kötne engem bárkihez a művész szférából, mégis amióta Daisy az életem része, kijelenthetem, hogy én lettem az ő legnagyobb rajongója, s nem kifejezetten a dalai, a hangja miatt…vagy azért, mert híresség, mert sztár. Miatta. Azért, amilyen ember, és mert ő lett az én Daisy-m… - Nem is mondtad, hogy készül egy dal… nekem – motyogom, majd ujjamat az álla alá csúsztatva megemelem az állát és egy aprócska, finom csókot hagyok az ajkain, hiába, hogy nem akarom már most a túlzott ragaszkodásommal traktálni.  Még ki se fújta magát. – Köszönöm. – Ez idáig senki nem énekelte meg a hozzám fűződő szeretetét és kötődését. Nekem pedig fogalmam se volt arról, hogy milyen felemelő és kivételes érzés ez.
- Jobb már? – Én tudom, hogy jobb. A szívverése lelassult, nincsen nyoma se az apró rándulásoknak és görcsöknek sem, melyek eddig gyötörték a testét. A légzése is normálisabb, mint eddig volt. De tőle akarom hallani, talán megnyugszok végre és elmúlik a kezem és az egész bensőm ijedtségből eredő vad reszketése.

♡ || Ruha.

Rengetegszer, talán annál is több alkalommal néztem már farkasszemet újságírók, riporterek sokaságával, mint az normális vagy elvárt lenne. Minden egyes alkalommal, mikor apunak jelenése volt és szólnia kellett az „ő embereihez”, az ő nézeteit osztókhoz és támogatóihoz, ott kellett állnunk anyuval kéz a kézben, mint egy tökéletes, támogató család képét mutatva a külvilág számára. Hiába, hogy közünk se volt hozzá és jóformán nem is igazán voltunk érintettek egy-egy kérdésben, nekünk attól még mosolyognunk kellett és addig soha nem produkált természetességgel megvárni minden egyes nagy beszédének a végét, hogy az azt követő összejövetelen, partin vagy vacsorán úgy kokettáljunk azokkal, akik számítottak, ahogy azt apu elvárta tőlünk. Mindenkiről tudnunk kellett egy-két olyan kedves és fontos információt, amivel szimpátiát ébreszthettünk bennük, jelezve és bizonyítva tájékozottságunkat és azt, hogy nem csak díszként szolgálunk apám számára, de képben vagyunk a köreivel. Nyilatkoznunk kellett a TV-nek, újságoknak és egyéb fontos lapoknak, és azt is olyan kiemelkedő intelligenciával, odafigyeléssel és komolysággal kellett tennünk, nehogy szó érje a ház elejét. Meg kellett válogatni a szavunkat, figyelni a hanglejtésre, de még a szemünk csillogására is, nehogy a kimondottak szöges ellentétét sugalljuk feléjük.
Ezek alapján talán nem meglepő, ha tudok és képes is vagyok úgy és olyan módon kommunikálni a jelenlegi közönségünkkel, ami elnyeri a tetszésüket. Ezt csinálom voltaképp évek óta, az a dolgom, hogy szimpatizánsokra leljek apám sleppje körében, így nem is jelenthetne kihívást az, hogy egy popkultúrában magukat- és szaklapjaikat képviselő újságíróknak válaszolgassak, vagy azoknak az ártatlan, gyámoltalan kislányoknak, akik legalább olyan figyelemmel vannak irányomba, mint Daisy felé, csak azért, mert férfiből raktak össze, ami számukra nyilván érdekesebb.
Már-már biztosra veszem, hogy megnyertem magamnak a legtöbbet, csak épp a lankadó figyelmemet sikerül egyiknek másiknak próbára tenni és olyan kérdésekkel traktálnak, ami nemhogy nem tartozik senkire, de talán nem is ez a legmegfelelőbb hely és alkalom, hogy értekezzünk róla. Első körben nem azért vagyunk itt, hogy az én családi hátteremmel vagy a jövőmmel foglalkozzanak.
Viszont mindennek van egy határa... Engem aztán nem érdekel, hogy megakarnak fejteni és tolakodnak, kutakodnak az életemben… megszoktam már, talán még azt is alá írom, hogy nekem ezeket a lapokat osztották. Azt nem mondom, hogy jól esik, de nem fogok összeroppanni tőle és a tőlem telhető legnagyobb hozzáértéssel fogom kezelni. Ellenben az, ahogy Daisyt látják mellettem az illetékes, magukat újságírónak gondolók, felháborít és olyan mértékű feszültséget generál, amit csak nagyon-nagyon nehezen tudok emberien viselni és megtartani magamnak. Érzem, ahogy az arcom haragos grimaszba torzul, hogy a kezeim ökölbe szorulnak az asztal alatt, kis híján összeroppantva az ő apró kis kezét. Szám széle megremeg, homlokom ráncba fut össze… de még, mielőtt bármit is mondhatnék vagy valódi és nyilvánvaló lenne mindenki számára az, hogy kellemetlen pontomra tapintottak és nem sok választ el attól, hogy rájuk borítsam az asztalt, Claire félbeszakít és beszüntet mindennemű kommunikációt.
Úgy pattanok fel a székből, mintha kilőne, és már fordulok is sarkon nyomomban Daisyvel, akinek kizárólagos jelenléte és érintése az, ami képes a legderűsebb fellegeket is eloszlatni a fejem felett, bár a kellemetlen gondolatok, a rosszallás és valami egészen mélyről jövő, undorodó düh nem tágít.
Kezemet a kézfejére simítom, mikor az arcomat érinti, s tekintetemet egy pillanatra se veszem le róla az idő alatt, míg őt is lassan de biztosan magával ragadja a felháborodás heve.
- Látod… - suttogom, és a vonásait fürkészve egyre baljóslatúbbnak kezdem érezni a hangulatot. Az én haragom jóformán felejthetőnek tűnik az övé mellett. – Nem tudom ki volt, honnan jött, de nagyon leragadhatott a múlt században – engem sokkal inkább idegesített a gondolat, hogy míg Daisynek vannak tervei, tudja kontrollálni az életét, van egy már jól bejáratott és összerakott karrierje, én még talányokkal, kérdésekkel állok az életem előtt, hogy pontosan merre is tartok? Mert valljuk be, az talán tényleg kikezdené a büszkeségemet és a saját magamról alkotott véleményemet, ha kizárólagosan ő lenne az, aki „hazahozná” a családi betevőt vagy az, aki eltartana engem míg én bízok és lubickolok a családi vagyonban.
- Szerintem csak nem gondolta át, hogy mit is kérdez… Daisy… - motyogom, tenyereimet a csípőjére simítom és leheletnyit közelebb húzom magamhoz. Próbálom félbeszakítani, belé fojtani a szót, hogy hagyja abba, hiszen látom, hogy kezdi magával rántani a haragja és egy olyan jellegzetes pánik, ami nekem is túl közeli ismerősöm már. Sokat sejtető mozdulata az, ami végezetül eljuttat a felfogás szintjére. Két gyors lépéssel szüntetem meg a közöttünk keletkezett távolságot, miközben felkapok egy otthagyott magazint az egyik dohányzó asztalról, hogy legyen mivel legyezni tudjam.
- Kicsim, hagyd ezt abba! – suttogom szelíd kis noszogató mosollyal. Ujjaim a karját érintik és legyintek néhányat a magazinnal, hogy ha máshogy nem, hát így kicsit feltudjon frissülni, de mind hiába. – Daisy… nincs baj, hallod?! Tudod, hogy nem kell mindenre válaszolnunk, az meg, hogy ők mit gondolnak… legyen az ő bajuk. Leszarjuk őket, jó? Vége van már– magyarázok megállás nélkül, tekintetem pedig alig két perc múlva már találkozik is Claire izgatott, aggodalmas pillantásával. Utasítására biccentek és úgy kapom őt ölbe, mintha semmi súlya nem lenne, de valójában csak bennem robbant a védelmező ösztönöm és az adrenalin. - Papírzacskót is hozz! - Kiáltok még vissza.
Igyekszek nem megfojtani őt azzal, ahogy magamhoz szorítom, és a másik szobában lévő kétszemélyes bőrkanapéra is úgy ültetem le, hogy egy pillanatra se szakadjak el tőle, de levegőhöz is tudjon jutni. Hideg, nyirkos bőrét átsimítom néhányszor, majd homlokomat a halántékának döntve kezdek sutyorogni a fülébe.
- Nincs baj… csak lassan, mélyeket! Be…. – kis szünetet tartok miközben másik kezemmel a hátát simogatom és cirógatom – ki… még egyszer! Mélyen be, majd fújd ki. Mi is ez? Terhes légzés? Legjobb alkalom, hogy gyakorolni tudd. – Halk kis nevetéssel húzódok el, hogy lássam a profilját. – Itt vagyok, jó? Veled. – Tenyeremet a mellkasára simítom a szíve fölé, hogy érezzem annak vad verdesését. Kalapál. Zakatol, szinte átveri a bordáit. Ismerős. És utálom. – Mindjárt lenyugszik. Megígérem neked, hogy nem lesz baj… csak egy kicsit gyorsabb a kelleténél, de nincs baj. Ennyi meg se kottyan neked. Hogy fogjuk így lefutni jövőre a Maratont? Mert lefutjuk, ugye? – Terelem a figyelmét ahogy lehetséges. Nálam se válik mindig be, de többségében rövid időn belül össze tudom kapni magam még az előtt, hogy esetleg gyógyszeres beavatkozásra lenne szükség. Csak remélni tudom, hogy épp elég biztonságérzetet ad számára a jelenlétem és az, hogy jómagam is tudom valamilyen módon kezelni a helyzetet. Aprócska puszit nyomok a halántékára, majd a korábban magammal hozott újságért nyúlva kezdem el legyezgetni… - Beszélj magadhoz jó? Hogy is hívják? Agykontroll…. ismered? Zárd be ezt a szart valahova... nincs rá szükséged és szembe tudsz szállni vele...

♡ || Ruha.

Minden őszinteségem ellenére van egyfajta önzés is abban, hogy mindig teljes vállszélességgel állok a számomra fontos személyek oldalán, legyen szó az életük bármiféle mélypontjáról és tragédiájáról, mert addig se a saját magam problémáival vagyok elfoglalva. Nyilvánvalóan a jelen helyzetben érintett vagyok. Nagyon is, viszont még így is sokkal kegyesebb, sokkal könnyebb inkább az emberek megítélésétől és véleményétől tartani, az ilyen irányú nehézségekkel felvenni a harcot, mint a saját krízishelyzetemmel, amely több ember életére is kihatással lehet. Így nem csupán támogató párja vagyok Daisynek – ami természetes és magával értetődő – de egyfajta villámhárítónak is használom a jelenlegi problémát, ami, ha csak ideig-óráig is, de elfeledteti mindazt, ami odahaza vár. Viták egész sorát, az apámmal való örökös nézeteltérést. Ott van Noah állandó kellemetlenkedése is, amivel egyre nehezebb nem csak azonosulni, de úgy hozzáállni, hogy érezze a támogatásomat és ne essen senkinek se bántódása. És akkor mindenek mozgatórugója Seb, és a mindig bizonytalan, instabil „ki tudja, hogy mi lesz vele?” állapota, ami ahelyett, hogy beletörődésre, türelemre és elfogadásra nevelne, úgy érzem, hogy inkább a vesztemet okozza. Megfojt a mardosó bűntudat, a saját magam iránt érzet haragom és az, hogy végig kell néznem minden egyes alkalommal azon az elesett testen, aki nálam is messze magasabb szinten űzte a sportolói életvitelét. Tönkretettem őt, saját magamat és az egész családomat egyetlen aprócska át nem gondolt döntésemmel…
Mindezek mellett nem meglepő, ha kifejezetten üdítően hat, hogy a jelenlegi nagyközönség megítélésére várok. Nem zavarnak a vakuk, sem a folyamatos kattogás, mely monoton háttérzajjá válik Daisy csilingelő hangja mellett. Nem érdekelnek a vizslató tekintetek, csak és kizárólag az, hogy amint megérzem az ő félelmét, szemem sarkából pedig kiszúrom a két kis kezét miként egymást gyötrik és tördelik, csillapítani tudjam a benne dúló viharokat. Számára ez sokkal nehezebb és nagyobb kockázat, mint számomra. Én megküzdöttem és meg is küzdöm a saját problémáimat, az engem emberileg és mindenhogy hátráltató bajokat és feladatokat. Számára most ez a legnagyobb megpróbáltatás. Apró, körkörös mozdulatokkal cirógatom a kézfejét, majd az ujjaiba fűzöm az enyémeket, hogy ha szüksége van rá, szorítsa, kapaszkodjon ahogy kívánja.
Majd’ huszonhárom évem volt arra, hogy megtanuljam, milyen jellegű kérdésre hogyan illik válaszolni. Most is mondhatnám, hogy valószínűleg meg fog ölni a féltékenység, de nem teszem és bár a családomat illető kérdésért se rajongok, mégis a helyén tudom kezelni és anélkül válaszolok, hogy bárkit is megsértsek vele. Még egy pillanatnyi kis mosolygós, játékos kokettálásra is futja Daisyvel, így látványossá válhat a közönség számára is a közöttünk lévő kémia.
Azt már annál nehezebben viselem, hogy rólam érdeklődnek Daisy-n keresztül. Leszegett fejjel kamillázok az asztal felé miközben hallgatom őt és az újságírók reakcióját. Olykor aprót biccentek helyeslésképpen, máskor mosolygok vagy éppen rá emelem a tekintetemet. Minden szóval egyet tudok érteni, na nem úgy az övön aluli húzással, amit hallva jóformán érzem, hogy az egész fejem vöröses árnyalatot vesz fel. Kézfejemet a szám elé emelve köszörülöm meg a torkomat és csak azért nem fűzök hozzá semmit a külsőmet illető megjegyzésre, mert a soron következő kérdés jobban betalál.
- Kezdem úgy érezni, hogy az emberek nagyon ki vannak élezve a kölyökkoromra… - dünnyögöm, de nem tudok visszafojtani egy óvatos kis nevetést, amihez többek is csatlakoznak. Végül közös egyetértésben elhallgatunk, hogy Daisy válaszoljon.
- Hoppá! – Mutatok rá vigyorogva, majd a közönségre. – De itt most sokan szem-és fültanúi voltak, fel is vették… ugye felvettétek? – Nyújtogatom a nyakamat, mire nagy bólogatásokkal érkezik a válasz. - Na! Úgyhogy innentől kezdve vigyázz, mindenre ez lesz a válaszom: azt mondtad, érettebb vagyok nálad! Mondjuk most nem úgy tűnhet… - húzom el a számat és vigyorogva dőlök hátra a székemben, miközben keresztbe dobom a lábaimat jelezve, hogy a kezdeti csepp kis szorongás immáron teljesen elhagyott.
- Ne aggódjatok, gondom lesz rá, hogy ezek a videók és beszámolók tényleg meglegyenek – fűzöm hozzá és azt hiszem ezen a ponton jut el Claire is arra a szintre, hogy nyugodt szívvel helyet foglaljon egy széken, de ne túl távol a mikrofontól, ha netán közbe kellene avatkoznia. Viszont addig amíg kezelni tudjuk a kérdéseket mi ketten is, talán ő is bátran fújhat kettőt.
Kíváncsi tekintettel keresem meg a tőlünk jó pár méterre lévő lányt.
- Köszönöm, jól esik a támogatásotok – és biztos vagyok benne, hogy Daisy is így érez. A kérdésének második fele viszont megakaszt, és érzem ahogy az arcomra fagy a vigyor. Nehéz kérdés, nem mondom. Pillantásom a lányról a plafonra siklik, majd az ajkaimat nedvesítve ugrok neki a válasznak. – Reméljük együtt! Szerintem mindenki, aki fontosnak tartja az emberi kapcsolatokat, akik tényleg szeretnek szeretni és szeretve lenni, azok úgy indulnak neki egy kapcsolatnak, hogy „örökké, míg meg nem…”. Legalábbis jómagam – simítom a mellkasomra a tenyeremet – soha nem rendezkednék be olyan gondolatokkal egyetlen kapcsolatba se, hogy „hát, végül is nem örökre tervezek”. Úgyhogy inkább én tenném fel a kérdést, hogy miért ne? Függetlenül attól, hogy nem vagyok se szőke se herceg. - Egyszerre zavaróan hangossá válik a terem hátsó frontján felharsanó lánykórus, ahogy örömködve fejezik ki véleményüket, s csak némi csitítást követően tud egy újságíró is szóhoz jutni.
- Mr. Girard! Tudomásunk szerint Önnek kötelezettségei vannak a családja irányába. Az édesapja négyéves mandátummal ül a francia külügyminiszteri székben, ami tudomásunk szerint valamivel több, mint másfél év múlva fog lejárni. Ön az egyetemi tanulmányai miatt jött velük. Mik a tervei a jövőre való tekintettel? Ha lejár az édesapja mandátuma, valamint Ön végez az egyetemen, visszatér Franciaországba, vagy az Államokban marad? Fogja tudni kamatoztatni az iskolában tanultakat a politikában? Az esetben, ha itt marad, tervezi felvenni az állampolgárságot? – Clairnek hosszú ideje először kapcsolnak be ismételten a radarjai, de mivel nincs jelzés a részemről, hogy erre nem szeretnék válaszolni, no meg én magam is kitudom nyögni, ha tartózkodnék, nem csinál semmit, csak figyel.
- Hátulról kezdeném. Az esetben, ha itt maradok, mindenképpen szeretném felvenni, igen. Viszont annak ismeretében, hogy bőven van még előttem, valamivel több, mint másfél év, nem gondolkoztam még azon, hogy ténylegesen a letelepedés mellett fogok dönteni, vagy sem. Még nem tudom, hogy mit hoz nekem az élet, hogy milyen lehetőségeim lesznek akár az egyetem kapcsán, tovább szeretném-e gyarapítani a tudásomat, folytatnám a tanulást, vagy inkább dolgoznék. És ha már munka… számos alkalommal tettem már utalást rá, de ha esetleg nem lett volna tiszta mindenkinek: nem kívánom a politikai világból kivenni a részemet! Soha nem foglalkoztam politikával, tanulni is épp csak annyit tanultam amennyit egy adott tárgy megkövetelt az iskolában. Jó tisztában lenni bizonyos helyzetekkel, jó a tájékozottság, legyen szó a saját nemzetem vagy éppen az Önök politikájáról. Viszont ezt szeretném ezen a szinten tartani. Alapvető műveltségnek.
- A családja, hogy fogadta ezt a döntését? Tudtommal nagymultú politikus család az Öné – mély levegőt veszek, egy pillanatra el is kalandozok a fehér abroszon, majd összeszorítom az ajkaimat, nehogy csípősen kérdezzek vissza, miszerint „mit szóltak az ő szülei, hogy kotnyeles újságíró lett?”
- Ahogy Ön is mondta, nagy múltú politikus család vagyunk, így akként is fogadták – burkolt jelzés arra, hogy nem túl jól – belátták, hogy nekem is van beleszólásom a jövőmbe. Úgy is mondhatnánk, hogy mint minden szülő, ők is megjegyezték, hogy „a te életed…” – húzódik ismét mosolyra a szám széle, noha ez már valamelyest vérszegényebbre sikerül. Azt pedig, lévén semmi közük hozzá, már hozzá se teszem, hogy ez valójában így hangzott: „a te életed, te döntesz. De a mi fiúnk vagy és nem fogjuk hagyni, hogy tönkre tedd magad!” Vagyis, ha tetszik, ha nem, a politikából sose fogom teljesen kihúzni magam.
- Daisy? Mit gondolsz, ha együtt maradtok, van esély arra, hogy a jövőben feladd az énekesi hivatásodat és politikus feleség legyen belőled? Hajlasz egyáltalán egy ilyen életvitel felé? – s mintha megégetné valaki a fenekét, Claire olyan lendülettel pattan fel a székről, hogy még én is összerezzenek. Nem azért, mert nem számítottam arra, hogy itt fogja berekeszteni az „ülést”, hanem sikerült két pillanat alatt úgy belém állítani az ideget, hogy mindvégig azon teker az agyam, hogy jelezzem finoman azt, hogy ezt a kérdést nem szeretném, ha bárki is megválaszolná...
Claire ismerteti a tömeggel, hogy van bő húsz percük arra, hogy az épület aulájában felfrissítsék magukat és a gondolataikat, és azzal a lendülettel már biccent is felénk, hogy mi is távozhatunk. A fiatal, korábban engem pesztráló lány már lép is az ajtóba, hogy a nagyteremmel szemben lévő kisebb felé tereljen bennünket.
- Pihenjetek le, fújjátok ki magatokat. Egyetek-igyatok ti is. Claire jön mindjárt. Ne vegyétek túlságosan magatok jó? – Lát el egy jótanáccsal, ő pedig magunkra hagy bennünket. Várok még néhány pillanatot, mielőtt bármit is mondanék, majd Daisy felé fordulva sóhajtok egyet.
- Ne haragudj… nem számítottam ilyen kérdésre. Nem… ez övön aluli volt… épp csak nem azt kérdezte, hogy mit szólsz, hogy kellékfeleség lehetsz?- Simítom a tenyeremet a tarkómra, majd a nyakamra, megnyomkodva azt, mintha minden izmomban érezném a kérdésből eredő feszültséget.

♡ || Ruha.

Az elmúlt napok heroikus küzdelmekkel teltek. Hol a pánik, hol a bizonytalanság, máskor a beletörődés és a világra szóló tervek uralták még a legártalmatlanabb telefonbeszélgetésünket vagy üzenetváltásunkat is. Reggel rettegve ébredtünk egymás oldalán, majd pár percre megfeledkeztünk minden közeledő démonról és félszről, míg zenehallgatás mellett megreggeliztünk, majd naprakésszé varázsoltuk magunkat és ki-ki ment a dolgára. Ezt követték a félelmekkel, aggodalmakkal teli, két-három percig tartó telefonbeszélgetések melyek őt megnyugtatták, nekem viszont kisebb-nagyobb görcsöket csomóztak a gyomromba vagy a torkomra. Talán mostanra jutottam arra a szintre, hogy a sztoikus nyugalom eluralkodjon felettem: mert mi történhet? Legrosszabb esetben elégedetlen visszhangot vált majd ki a hír, de senkinek semmi joga ítélkezni. Én már megtanultam az elmúlt évek alatt, hogy miként kell a mások által negatív kritikákat szőnyeg alá seperni. Valószínűleg most eljött az ideje annak, hogy Daisy is tökéletesítse ezt a képességét, bár naivan még mindig bízok benne, hogy alaptalanok a félelmeink…
Az ő aggodalmát és pillanatnyi elveszettségét igyekszem a tőlem telhető legnagyobb figyelemmel és odaadással csillapítani: egy kis mosoly, egy őszinte ölelés, ami bár nem tart sokáig, de remélhetőleg annál többet mond és jelent számára. Ezek ellenére nem tagadhatom, hogy aggódok. Minél közelebb kerülünk a konferenciateremhez, minél nyilvánvalóbb, hogy az előttünk álló x idő tömény faggatózással fog telni, annál inkább érzem a feszültséget az én izmaimban is.
- Mhmm… - dünnyögöm elnyújtva. Egy pillanatra elnézek a fejbúbja felett, tekintetemet le se veszem a szemközti falról – az viszont ne lepjen meg, ha alkalmanként majd jól kicsavarom a kérdésüket – van amikor nem éri meg őszintének lenni és ténylegesen azt mondani, amire gondolunk vagy amit hallani szeretnének. „Politikusgyerekként” megtanultam, hogy felmérjem a kérdések súlyát és azt is, hogy hogy húzzam ki magam úgy az igazság alól, hogy közben adjak is vele meg nem is.  
Mosolyogva húzódok el tőle az aprócska csók után és türelmesen, hálás, mégis szórakozott mosollyal várom végig, míg megszabadít a rúzsfoltjától.
- Természetes, hogy melletted állok. És ez nem hála tárgyát képezi! Ahogy te támogatsz engem, úgy foglak én is téged. Mindenben. Amúgy meg… csak úgy mellékesen hozzátenném, hogy ebben én is benne vagyok… nyakig – és nem csak azért, mert többek között én voltam az az alantas személy, aki ódákat zengett neki arról, hogy legyen olyan kedves és törődjön magával is, ne csak a rajongóival. Párjaként kutya kötelességem, hogy jóban-rosszban mellette legyek.
- Te teszel engem fantasztikussá – vigyorgok, de többet nem is tudok hozzászólni, már nyílik az ajtó és érkezik a jelzés, hogy mehetünk befelé.
Számos, rengeteg alkalommal álltam már pódiumon vagy épp amellett az anyámmal és apa egy-egy kollégájával esetleg a menedzsmentjével, míg ő az emelvényen szónokolt. Tudom, hogy hogy kell szembenézni a kamerák és vakuk millióival, hogy hova ne nézzek, miféle grimaszt engedhetek meg magamnak vagy mit nem, így minden korábbi tapasztalatomat egy gondos kis csokorba kötve, ám a politikai elittől elvárt szigort és karótnyelt berögződéseket kint hagyva, kezemben Daisy aprócska kacsójával ballagok a kijelölt helyünkig. Mihelyst szembe fordulunk a nagyérdeművel, a kattanások és villanások felerősödnek és egyre sűrűbbé válnak, mintha a fényképezőgépekbe programozott milliónyi lehetséges expo-t csak és kizárólag ezen az egy eseményen kívánnák felhasználni.
Míg engem valamelyest megnyugtat az ismerős, de sose rajongott helyzet, rajta érzem, hogy ideges és zavarban van. Viszont igyekszik jól csinálni, úgy ahogy az a nagy könyvben megvan írva és bebizonyítani, hogy jelen állás szerint is pont ugyan olyan profi és határozott, mint minden egyes koncertjén vagy más és más megjelenése alkalmával.
Leheletnyit leszegett fejjel hallgatom végig őt és a mondanivalóját. Ki fényképet készít, ki hangrögzítőt tart felénk, más pedig ódivatúan egy apró jegyzettömb lapjaira férceli fel a hallottakat vakon, minden bizonnyal olyan kacska betűkkel, amit ő se fog tudni később kibogarászni. Hátrébb a hatalmas csillogó szemekből lehet megállapítani, hogy ki rajongó, ki pedig közömbös a téma iránt, csupán kötelességből van itt.
Mikor Daisy megakad a mondandójában és kiérződik a hangjából egy addig nem hallott remegés – és amit valószínűleg csak mi, itt az asztal körülött lévők tudunk kódolni – kihasználva az asztalra borított minden oldalán hosszú abrosz adottságait, kézfejemmel végig simítok a combján, majd az addig vadul tördelt kis kezét az enyémbe veszem. Igyekszek mindezt úgy tenni, hogy kifelé ne sok látszódjon belőle, noha a nyakamat tenném rá, hogy a sajtó zabálná, hogy „Daisy még itt is élvezhette az odaadó törődésemet”.
A felbolyduló tömeg, a hirtelen hangzavar arcul csap, noha nem érzem felettébb elutasítónak vagy kellemetlennek őket. Egyszerűen meglepettek, noha legtöbbjük mintha hasonlóra számított volna, mégis elcsigázottan, kötelességtudatosan teszik munkabéli kötelességüket.
Orrom alatt virulva próbálom nem elbagatellizálni az első kérdés komolyságát. Nyilvánvaló, hogy számíthatunk ujjal mutogatós kérdésekre is…ki minek az okozója? A jelentőségteljes pillantásra „mosom kezeimet” pillantással felelek, Daisy pedig meg is adja a választ.
Vicces, de kicsit frusztráló végig nézni, ahogy a következő, immáron nekem szánt kérdéssel együtt az összes kamera leheletnyit felém mozdul.
- Szerintem tudok azonosulni vele – apró kis megjegyzéssel dőlök előre, hogy két karomat lazán keresztezve az asztal élén, rájuk támaszkodjak. Szerintem ezzel se árulok zsákbamacskát, többek egészen biztos, hogy utánam néztek már és tudják, ki fia-borja vagyok. – Nekem most nem az az elsődleges feladatom, hogy azzal legyek elfoglalva, hogy mekkora figyelem hárul rám, hanem hogy megfelelően tudjam támogatni Daisyt ebben az időszakban. És ne csak most, hanem a későbbiekben is. Nehéz, de szükséges döntés volt ez a számára, így elsőszámú támaszává léptem elő – sandítok rá aprócska mosollyal a szám szélén. – És ezek tudatában kötelességem is lesz, hogy úgy kapjátok őt vissza, ahogy emlékeztek rá.
- Mr. Girard? Ha belegondolunk Daisy megfeszített munkatempójába, vagy a táncosokkal olykor igencsak intimnek nevezhető közelségébe, a férfi rajongók folyamatos figyelmébe… ki fog tudni tartani mellette ezek ellenére is?
- Nem értem a kérdést… - szakad ki belőlem mosolyogva, de mégis zavartan, s ezzel egyidejűleg feltűnik az is, hogy immáron sokadszori mosolygásom pillanatában reagál hasonlóképpen a legtöbb előttünk ülő alak is. Mintha robbanna a rejtett politikusi vér, kénytelen vagyok ráébredni, hogy ha valahogy, hát így, az aprócska nonverbális jelekkel fogom tudni elsők között elnyerni a szimpátiájukat. – Gyanítom arra kíváncsi, hogy mennyire vált majd ki belőlem negatív érzéseket, hogy férfiak között fogom őt látni. – Pillantásom szinte azonnal a tőlünk nem messze álló Clairre siklik, aki már lendítené a kezét, hogy ezt a kérdéskört beszüntesse. Viszont valamilyen oknál fogva először mégis felénk les, én pedig tagadón megrázom a fejem. Válaszolni akarok, így helyt ad a kérdésnek. Komolyan, mint egy bírósági ülés.
- Hiszek a kapcsolatunk őszinteségében, a szerelemben, abban, hogy elég felnőttek vagyunk ahhoz, hogy megfelelően kezeljünk minden kérdéses, így egy olyan esetet is, ami éppen érdekli Önt. Abban pedig főleg, hogyha egy kapcsolat jól működik, mindegy az, hogy kik legyenek benne az érintett felek, hogy hol helyezkedjenek el egy társadalmi ranglétrán vagy, hogy miféle egyéb kontaktusok érik őket akár a munkájuk során is, akkor nincs okunk arról beszélni, hogy esetleg egy harmadik fél is bekerül ebbe a párkapcsolatba. Daisynek ez a munkája. Ez a hivatása, amivel én tisztában voltam korábban is, a találkozásunk pillanatában, most és a jövőben se fogom szem elől téveszteni. Minden további nélkül elfogadom ezt a jó- és árnyoldalával együtt. Nem véletlenül vagyok itt vele most is – pillantok Daisyre szelíden és pont olyan őszintén, ahogy eddig kommunikáltam a média felé is. Hangom mégis határozott, már-már rendíthetetlenül komoly.
- Mr. Girard? Az eddigiek alapján, hogy gondolja, sikerült megtalálni az egyensúlyt a kapcsolatuk populárisabb oldala és a politikai szerepvállalása között? Hogy férhet meg egymás mellett a kettő?
- Ennek a kérdésnek nincs létjogosultsága.
- Az édesapja politikus nem? Francia külügyminiszter – folytatja.
- Az édesapám politikus, vagyis a politikában betöltött szerepköre és szerepvállalása őt terheli, de nem engem. Tudtommal én, és nem ő Daisy párja – pillantok a lányra kíváncsi tekintettel, csalfa kis mosollyal, ami a közönségünkből is egy jókedvű nevetést vált ki. – De majd megkérdezem őt, hogy neki mi a véleménye – folytatom vidoran, de mélyen legbelül tudom, hogy ez az öregem számára is igencsak kényes téma.
- Daisy, kérdezhetek? – próbálkozik egy fiatal, talán még nálam is zsengébb korú lány – engem az érdekel, hogy milyen, ha olyan barátja van az embernek, aki nem érintett olyan mértékben a sztár- és celebvilágban, mint Te? Ez inkább nehézség a kapcsolatotokban vagy könnyedség? És ha már kérdésnél vagyunk, miben más a Matthieu-vel kötött párkapcsolatod, mint az eddigiek, hogy ilyen hamar nyilvánosság elé hoztad Őt?

♡ || Ruha.

Vegyes érzések kavarognak bennem, miközben a „tett színhelyétől” nem messze a kijelölt parkolóban megállítom a kocsit. Nem vagyok benne biztos, hogy az ott portyázó biztonságiak csak és kizárólag emiatt tudják a személyemet a nevemhez kötni, vagy csupán a jármű külleme, eleganciája és maga a márkaneve az, ami miatt leemelik az orrnyergükről az időre való tekintettel teljesen feleslegesen ott pihenő napszemüveget. Mintha még az égiek is nevetnének rajtam a kialakult komikus helyzet miatt, a távolban aranyszínű, cirádás villám szeli át az égboltot, s még a körülöttünk munkából hazafelé igyekvő polgárok járműinek zaja se képes elnyomni az azt kísérő mély morajlást.
Futva távoztam a kórházból alig több, húsz perccel ez előtt. Még ott, a Sebastian számára külön fenntartott VIP kórházi szobában lévő aprócska zuhanyzókabinban lezuhanyoztam – nyilván a kómában fekvő bátyám előzetes engedélyével – magamra kaptam az alkalomhoz mérten nem túl elegáns, de nem is a legpóriasabb fehér ing-fekete szövetnadrág-makkoscipő-karóra összeállításomat. Így a kocsiban már csak azzal a ténnyel kell megküzdenem, hogy a szélvédőre egyre nagyobb és egyre sűrűbb cseppekben hulló nyári eső ellen nem hoztam magammal védekezőeszközt. Az esernyő a fogason maradt. Öreg hiba. Ám ahogy nyitom a Ferrari ajtaját, már hallom is az ismerős, semmivel össze nem téveszthető kattanó hangot, ahogy az automata kinyitja az esernyőt.
Még az ülésen ücsörögve, de fél lábbal már az aszfalton emelem zöld íriszeimet az elképesztően magas és vékony sarkakon egyensúlyozó lányra. Makulátlan kreol bőrét a fekete kosztümnadrág fölött egy pántos trikó fedi, hosszú, gesztenyebarna haja szoros copfban libben mikor a szellő belekap. Egyik kezében esernyő, másikban egy nagy pakk papír, szája előtt egy gömbformájú, fülben végződő mikrofon.
- Mr. Girard?! – Ha nem látnám az arcát is tudnám, hogy mosolyog. Hangja csiripelő és csilingelő, pont, mint Daisy-é, sötétbarna tekintete kíváncsi és izgatott. – Már nagyon vártuk Önt, kérem – a papírkupacot tartó kézfeje az épület ajtaja felé int, én pedig véve a sürgető mozdulatot és a tekintetében csillogó siettetést, kikászálódok a kocsiból. Az ernyőt automatikusan emeli a fejem felett, tökéletesen lőve be az ideális magasságot, és becsukva a kocsi ajtaját már riasztom is, és a zsebem biztonságos rejtekébe süllyesztem a vékony, kártyaszerű kulcsot.
- Köszönöm – hálásan biccentek az ernyő jótékony jelenlétére, s csak azért nem kapom ki még udvariasságból sem a kezéből, mert tudom, ez is a feladatkörébe tartozik. Volt jó néhány évem hozzászokni az efféle bánásmódhoz, és pont úgy azokhoz a fürkésző tekintetekhez, melyek az ajtóig, majd az azt követő folyosón serénykedő, hangyabolyra emlékeztető, zsizsegő tömegben végig követnek. Kíváncsiság, lelkesedés, pimaszság, lányos szórakozottság és más, körülbelül száz különböző fajta pillantás. Sutyorgás és fülig érő mosoly.
- Istenkém! – Perdül elő az egyik helyiségből egy latin beütésű karcsú férfi. Szemében aggodalom elegyedik türelmetlenséggel, hangszíne emiatt talán élesebb a kelleténél. – Megázott? Mondjátok, hogy nem ázott el! Tudjátok mit?! Ne mondjatok semmit, ráncba szedem bármilyen is legyen! Hol van?! Itt kellene már lennie! – Jajveszékel és sopánkodik nekünk háttal, a folyosó végén munkájuk teljesítéséhez igyekvő stáb többi tagjának. Vállaikat vonogatják, játékosan nevetgélnek, mígnem a mellettem lévő lány az esernyőre támaszkodva ingatja meg a fejét. Orra alatt szórakozottan motyorászik valamit spanyolul. Nem értek belőle semmit.
- Kedvencünket mindjárt elviszi az agyvérzés – vált angolra. – Pablo!
- Elfogunk késni! Tartani kell az ütemtervet, Ó édes jó Istenem!
- Pablo! – Rivall rá határozottabban a lány, mire az összerezzen, és a sarkán perdülve néhány pislogással méri végig őt, majd engem.
– Te vagy az?! Ó, hát, hogy a viharba ne te lennél az, ezt az arcot ezer közül megismerném! Daisynek mindig is jó ízlése volt. Én mondom az a nő, de tud válogatni, Drága Istenem! Na gyere velem szépségem, hát nézzenek oda… - mér végig - mit kezdjek én veled? Nem is kell ide Pablito tudása. Ezért jöttem én?! – A jelenléte voltaképp azt az egy célt szolgálja, hogy megfeledkezzek az eddigi idegességemről. Arról, hogy a nagy nyilvánosság előtt kell úgy megállnom a helyemet, mint „AZ ok, ami miatt – is – Daisy úgy döntött, hogy kis időre távol tartja magát a rivaldafénytől, és a mentális- és lelkibékéjére összpontosítva nekilát a stresszmentesítésnek.” Azt hiszem nem csak nekem, de legtöbbünknek fogalma sincs arról, hogy ez miféle reakciót vált majd ki a nagyközönségből, de túl kell rajta esni. És inkább előbb, mint utóbb, ám annál őszintébben.
A magát Pablonak hívó férfi átsimítja az ingemet, lejjebb gombolja, csakhogy ne tűnjek túl hivatalosnak, karomon feltűri annak ujját a lazaság jegyében. Egy másik a hajamat túrja át néhányszor, a rakoncátlan tincseket eligazgatja a homlokomnál és a fejem búbján. Arcomhoz púderes pamacs csattan, méretes púderfelhőt eregetve a levegőbe.
- Végre egy pasi, aki tudja, hogy milyen szabású ruhákat kell hordania. Ezt szeretem…. de, hogy lesz így Pablonak kiemelt munkaköre? Cccc…. valamit valamiért. Jól van, részemről mehet is! – A mondatának se ér a végére, már nyílik az ajtó és az esernyős lány, nyomában egy majd’ két méter magas kidobó fiúval mosolyogva int.
- Jelenésünk van. Daisy már vár – s mintha másra se vágytam volna, csak arra, hogy végre róla is mondjanak valamit, még néhány hálakört lefutok nem csak a külsőmet helyreigazító teammel, de azokkal is, akik mind ez idő alatt mással se voltak elfoglalva, mint tudassák velem, hogy mit mondhatok, mit nem mondhatok, mire válaszolhatok és mire nem, mit hagyjak meg másnak.
Sürgős léptekkel indulok el a nálamnál is gyorsabban haladó lány mellett, s mire kettőt pislantok, Daisy úgy repül felém és landol a nyakamban, mintha egész álló nap erre a pillanatra várt volna. Érzem a testéből áradó feszültséget és kétségbeesést, pont ahogy azt a megkönnyebbülést is, amit valószínűleg jó ideje magában tartogatott már, ám a megjelenésemmel egy szemvillanás alatt szerte is foszlott. Legalábbis egy kis időre. Karjaim óvón fonják körbe vékonyka alakját és úgy szorítom őt magamhoz, mintha minden itt tartózkodó személytől védenem kellene.
A sikkantást hallva leheletnyit összerázkódok, s nem tudom elrejteni a szórakozott, jókedvű mosolyomat Daisy mentegetőzését hallva. Biztosításként én is nyugalomra intem a másikat.
Clair kérdésére jóformán egyszerre biccentünk. Hogy készen lennék, az túlzás. Ám jelenleg nekem kell szilárdan állnom a lábaimon és magabiztos támasza lenni a lánynak. Ehhez pedig szükséges, hogy a kiállásom is erről tanúskodjon.
- Fogalmam sincs, hogy itt mi a tökéletes etikett, másféle sajtótájékoztatóhoz vagyok szokva, de... majd rögtönzök. Odabent kotyogtak nekem valamit… pontosabban Pablon kívül öt másik darálta, hogy mire figyeljek oda, mire válaszoljak, ha kérdeznek és mire ne, de nem sok minden maradt meg. De azt tudom, hogy bármi történjen azon az ajtón belül, az ott is marad, jó? – Tenyeremet a csípőjére simítva vonom közelebb magamhoz, állát a mutató és hüvelykujjam közé fogom, hogy kicsit megtudjam emelni a fejét, és egymás szemébe nézhessünk. – Ezt az utat választottuk, ebből kell kihoznunk a maximumot. Azt hiszem volt valamivel több, mint egy hónapunk felkészülni a gyűlölködőkre és a közvéleményre…én itt leszek. Melletted. Veled! Együtt megcsináljuk, túléljük, aztán onnantól kezdve miénk az este, történjen bármi – a végén szerelmes kis mosollyal a szám szélén hajolok le hozzá egy aprócska csókért, odafigyelve arra, nehogy elmaszatoljam vagy tönkre tegyem a sminkjét. – És… - suttogom – gyönyörű szép vagy… - többre nem is futja, a szemem sarkából látom ahogy a kilincs lenyomódik, az ajtó pedig kitárul…

♡ || Ruha.