Karba tett kezekkel figyelem, míg a nővérke az esti vizit keretein belül ellenőrzi, majd pedig gondos mozdulatokkal ellátja Sebastiant. Figyelmes és precíz, nem kerüli el a figyelmemet az az óvatos mozdulat, amivel végig simít a karján, mintha legalábbis ez bármit jelentene neki. Sebnek talán nem, kevés rá az esély, hogy bármit is érez belőle, inkább számomra egyfajta jelzés azt illetően, hogy rendben a gondját viselik, jól bánnak vele és pont olyan fontos számukra az ő személye, mint nekem. Tagadhatatlanul jó és megnyugtató a gondolat, hogy nem kell azon görcsölni és aggódni, hogy esetleg hiányt szenved bármiben, ez pedig az én mentális állapotomon is… ha nem is segít sokat, de legalább megtartja azon a szinten, ahol jó ideje imbolygok.
Több, mint fél év eltelt már azóta, hogy bele se gondolva a következményekbe, nem sajnálva a saját testi épségét, megelőzte az én tragédiámat. Számtalan beavatkozást végeztek már el rajta, különböző módszerekkel igyekeztek haladást elérni, melyek alapján azt gondolná az ember, hogy öles léptekkel haladunk a javulás felé, de nem. Bébi léptek ezek, apró nüanszok, néha nem is jelentenek számunkra semmit, hiába, hogy az orvosok némelyiket már így is rendkívülinek gondolják. Mi csak azt látjuk, hogy mozdulatlan, már-már élettelen szoborszerű. A színe a fehér és a szürke között váltakozik, és csak nagyritkán képes arra, hogy jelét adja a külvilágnak: még életben van és nem adja fel. Ezek azok az aprócska momentumok, amelyek miatt még én se adtam fel. Úgy küzdök saját magammal, a démonjaimmal, a kínjaimmal, mint ő egy nagyobb erővel, ami ebben az állapotban tartja.
- Későre jár, menj haza, Mattie! – Összerezzenek a mellőlem érkező hang hallatán, s néhány pislogást követően siklik a tekintetem a fivéremről a mellettem ácsorgó fiatal nővérre. Legtöbbjüket név szerint ismerem és jó néhányuknak már az egész élettörténetével tisztában vagyok. Ahogy Sebbel foglalkoznak és próbálják az én lelkemet is istápolni, úgy derül ki róluk is egyre több és több számomra is, és úgy válnak már-már a barátaimmá. Hiába, mégiscsak fél éve vagyok már én magam is a kórházhoz láncolva.
Pár perc csend. Ennyire van csupán szükségem. Finoman megpaskolom Seb kézfejét, még vetek egy utolsó pillantást az arcára. Ez a mozdulat olyan megrögzött szokásommá vált az ittléte alatt, mintha minden egyes távozáskor azzal a gondolattal kellene megmérettetnem magam, hogy talán akkor látom őt utoljára. Szeretném, ha ezek a balsejtelmek csak egyetlen egy alkalommal is de megszűnnének, ha lenne olyan nap, amikor úgy hagyhatom őt magam mögött, hogy tudom, erős és jó kezekben van.  De nem megy. Még mindig nem.
A fotocellás ajtó halk búgással nyílik ki előttem, a mackófelsőm kapucniját pedig automatikusan a fejemre húzom, lévén az eső azóta se óhajtott szerényebb intenzitásra váltani, mióta megérkeztem. A cipőm folyamatos cuppogása egészen a metróig kísér… pont úgy, ahogy az a furcsa fazon és a kis pajtása, akik a kórháztól némi lemaradással, de folyamatosan ballagnak utánam. Hol gyorsítanak a tempón, nehogy lemaradjanak és eltűnjek a szemük elől az egyre fogyatkozó késő esti tömegben, máskor pedig lassítanak, mintha tartanának tőle, hogy észreveszem őket, hiába, hogy már jócskán a jelét adtam annak, hogy nem vagyok se vak, se pedig hülye… naiv viszont annál inkább, hiszen az utolsó reményem, hogy majd a metróban lerázom őket magamról azzal a lendülettel szertefoszlik, hogy Brooklynba érve két lépést követően keresztezik az utamat.
Megrökönyödve, már-már gyermeteg meglepettséggel hőkölök hátra, mikor a nálamnál jóval magasabb és testesebb pasasról szó szerint lepattanok.
- Mr. Girard, engedje meg, hogy feltegyünk néhány kérdést Önnek! – Úgy tűnik a nagydarab csak elrettentés céljából érkezett, a szószóló a kisebb volt.
- Tessék?...
- Önnel ellentétben Miss Winterberg nem sűrűn mutatkozik az utcán… jóformán az elmúlt néhány hétben nem is hallottunk felőle, nem is láttuk őt… - ó hát persze. Gondolatban a homlokomra csapok, s bevallom mindenre számítottam ma, csak arra nem, hogy Daisy miatt fogják az utamat állni. Abból a szempontból szerencsések lehetünk, hogy jóformán elkerültünk minden jellegű újságírói vagy rajongói zaklatást és abúzust. Nyilvánvalóan vannak nemtetsző visszhangok is, de alapjaiban – eddig – jól vette Daisy rajongótábora a jelenlétemet, hiába, hogy a kedves firkászok korábban már jól megágyaztak a „hírnevemnek”. Arra viszont még nem volt példa, hogy valaki képes egy egész városnegyedet átutazni csak azért, hogy néhány szót kicsikarjon belőlem, arra pedig még annyira sem, hogy még a kórházig is képes valaki utánam jönni, ezzel a személyes szférámba is bepofátlankodva. Az hiányzik még, hogy Sebről is elkezdjenek cikkezni.
- … válaszolna néhány kérdésemre? – A telefon kis híján az arcomba csap, olyan lendülettel és állhatatossággal tartja felém az alacsonyabb. Ha csak egy kicsit is több jóérzés vagy jómodor szorult volna belé, talán röviden és tömören hajlandó lennék válaszolni. Addig viszont…
- Nem kívánok válaszolni semmire. Ha interjút szeretnének, ha Daisy felől érdeklődnének, akkor tudják, hogy melyik csatornát kell keresni! – Belőlem soha, semmilyen körülmények között nem fognak kiszedni semmit. Mindketten tudjuk jól, hogy a hozzájuk hasonló kellemetlenkedőkkel megfog gyűlni még a bajunk, de egymásért állnunk kell a sarat akkor is, ha egyre nagyobb és elviselhetetlenebb a nyomás.
- Utoljára vacsorázni látták Önöket együtt David Chang éttermében, azóta viszont nem jelentek meg a nyilvánosság előtt… - folytatja, mintha legalábbis a falnak beszéltem volna, s ahelyett, hogy újabb szájtépésbe kezdenék, csak sarkon fordulok és hagyom, hogy a hátamnak tegye fel a kérdéseket. Fogalmam sincs, hogy mire számít vagy mit gondol úgy, hogy felfogni is alig van lehetőségem egyiket-másikat, már érkezik a következő…
- … és mi a helyzet Önnel? Mit keresett a kórházban egy ilyen kései időpontban? Miért látjuk mostanában ilyen sűrűn ott és miért nem látjuk Miss Winterberget? – És telibe! Jókora gombóc szorul meg a nyelőcsövemben, amit képtelen vagyok onnan leküzdeni, csak fürkészem a kíváncsi, de a győzelem diadalától gúnyosan csillogó barna szempárt. A másik is tudja, a kis társa a gyengémbe talált. Az hiányzik még, hogy elkezdjenek kombinálni.
- Daisynek és a kórháznak semmi köze egymáshoz. Ez személyes ügy, úgyhogy megkérném, hogy legyenek olyan kedves és ne vájkáljanak az én… az életünkben. Amiről a sajtónak is tudnia kell, arról tudni fog, de a magánéletünket nem kívánjuk kiteregetni senkinek. És kérem, legyen ennyi elég! – Igyekszek minden jólneveltségemet, nyugalmamat ebbe a néhány mondatba sűríteni, hiába tudom, hogy a szemeimmel jóformán ölni tudnék. Az arcomtól lassan, de jelentőségteljesen tolom el az odatartott készüléket, s ezzel egyidejűleg már távolodok is el tőlük.
- És hova tart most?
- Ha így haladunk, az őrületbe… Azt hiszem a rámenőssége kimeríti a zaklatás fogalmát is! Hányszor kell megkérjem arra, hogy hagyjon békén? Vagy azt kívánja, hogy olyan megoldáshoz folyamodjak, ami rögtön be is tenné a kaput a karrierjének? – Távol álljon tőlem a fenyegetőzés, de nem vagyok se jókedvemben, se alapvetően olyan hangulatban, ami okot adna arra, hogy simulékonyabb vagy diplomatikusabb legyek. Mindig is jelen voltak az életemben a hozzá hasonló túlbuzgó hiénák, de valahogy mindig sikerült elkerülnöm velük a fizikális kontaktust. Igyekeztek messziről megoldani a feladatukat, nem kívántak szóba elegyedni velem vagy az arcomba nyomni fényképezőgépet, kamerát, hangrögzítő készüléket. Mi változott? Ja! A kapcsolati státuszom és a párom személye.
Kihasználva a fenyegetésből eredő döbbenetüket, megszaporázom a lépteimet és a kései órákra való tekintettel az egyetlen, még nyitva lévőnek tűnő üzlethelyiségnek felrántva az ajtaját, bevágódok oda. A nyílászárót halkan teszem be magam mögött s igyekszek úgy megállni, hogyha meg is jelenne a két alak, semmit, vagy a lehető legkevesebbet lássák belőlem. Csendben hallgatom, hogy a ruhámból megállás nélkül csepeg a padlóra a víz, s csak akkor emelem fel az államat, mikor megérzem magamon a kíváncsi, értetlen tekintetet…

Azt hiszem egész életemben jól kezeltem a szélsőséges helyzeteket, bármiről is volt szó, így az apámról, aki az utóbbi néhány hónapban mintha teljesen elveszítette volna velem a földi kapcsolatot. Mostanra addig jutottunk, hogy egy épkézláb beszélgetést se vagyunk képesek megejteni egymással. Reggelente csak elbattyogunk egymás mellett, ki éppen akkor ér haza, ki pedig távozik. A szemkontaktus mint olyan nem létezik, csak odadünnyögünk egymásnak egy „hello-t”. A közös étkezések néma csendben zajlanak, már arra se méltat, hogy előttem beszélje meg anyámmal a politikában esedékes ügyes-bajos dolgait. Megreggelizik, ebédel vagy vacsorázik és már távozik is a szobájába, irodájába vagy a kirendeltséghez.
Többé kevésbé jól viseltem a bátyám körüli tragédiákat is, leszámítva azt az első egy hónapot, mikor a felfogás szintjére is nehéz volt elevickélnem. Manapság csak akkor van baj, ha beüt a krach és változás áll be az állapotában, ami általában negatív értelemben vett változás, mintsem pozitív. Ilyenkor nem csak a létezést és az életet nehéz elviselnem vagy a tényét annak, hogy talán a következő napot már meg sem éli, hanem saját magamat is. Az örökös aggodalmat és félelmet, a gondolatot, hogy én tettem őt ilyenné, hogy miattam fekszik élettelen szoborként. Ilyenkor jön a pánik, mikor azt se tudom, hogy a testem mely részén vegyem a levegőt ahhoz, hogy ne akarjak megfulladni azon öt-hat lépés alatt, míg kivonszolom magam a szobájából, nehogy valaki végig nézze azt a küzdelmet, amit a félelemmel, haraggal és elveszettséggel vívok. Ezt leszámítva hősiesen állom a sarat, emésztem, hogy hiába én kellettem ehhez, mégiscsak ő volt az, aki döntött, és előbbre valónak találta az én jóllétemet és a megmentésemet, mint a saját életét. Próbálok együtt élni azon dogmákkal, amit orvosok, ismerősök plántálnak belém, hogy éljek, hiszen Sebastian adott nekem egy második esélyt. Ha másért nem, hát tegyem ő érte.
A fotós és újságíró hiénák viszont annál nagyobb fejfájást jelentenek, s jóformán tehetetlennek érzem magam, akárhányszor megjelenik egy a semmiből, az arcomba nyomja a masináját és elvárja, hogy ezek után majd dalra fakadok és kiteregetem a lapjaimat. Nyilvánvaló, hogy a nagy részük Daisyre kíváncsi és nem rám, viszont egyre több az olyan akarnok információgyűjtő is, akit kizárólag az érdekel, hogy kiféle és miféle vagyok, hátha ő lesz az, aki majd újat ad a népnek velem kapcsolatban.
Már a sokadik eset, hogy végső megoldást keresve egy üzlethelyiségben vagy étteremben, esetleg más-más szolgáltatást nyújtó épületben keresem a menedékemet vagy azt a személyt, aki ilyen vagy olyan módon, de kiment a csávából. Épp csak arra nem készültem, hogy pont Seb volt barátnőjével találom majd szembe magam. De hát igaz a mondás, „kicsi a világ”.
-   Igazság szerint… - kezdek bele, miközben lepislogok néhány dagadt esőcseppet a szempilláimról, hogy ne csak a homályt lássam belőle, és lassacskán lehúzom a fejemről a kapucnimat is - … igen is, meg nem is - ő maga talán nem lesz a segítségemre főleg annak tudatában, hogy korábban pont Evelyn volt az egyik áldozata az engem „vadászóknak”, és aki első körben borította ki aput. Jobban mondva… miattam borult ki, mégis Evelyn volt a kiborulásának a fő oka, amiért "képes voltam a testvérem exével kavarni". Legalábbis a cikkek úgy hozták le a szokásos kamujukat, hogy „ez a szőke lány az aktuális új barátnő.” Az senkit nem érdekelt, hogy én is épp kapcsolatban voltam. Ennek tekintetében, hogy a viharba ne riadnék meg egy pillanatra úgy, hogy megint itt lohol néhány őrült a nyomomban?
Hajamat átborzolom, hogy abból is eltüntessem a vizet, majd lassan ellépek az ajtóból, hogy ne álljam el az útját és kényelmesen hozzáférjen a zárhoz. Még mindig vadul verdeső szívvel, tekintetemben némi félelemmel próbálok a redőny mögé látni, csakhogy megbizonyosodjak afelől, a két jómadár tovább állt.
- Tulajdonképpen egy haveromhoz tartottam, itt lakik nem messze, csak… csak igen… - egy elfojtott nevetésből halk horkantás lesz, valamint egy lemondó fejrázás. – Megjelentek. És már párosával járnak. Fogalmam sincs, hogy kik vagy mik ezek, fotósok, újságírók, firkászok, de ez már egy másik szint. Ezeket nem lehet lekoptatni még akkor se, ha fenyegetőzik az ember. Jó, az mondjuk valamennyire betalált. Ne haragudj, hogy ide sikerült beszakadnom, minden más zárva volt már és… nem tudtam, hogy itt dolgozol – teszek beljebb néhány tétova lépést, tekintetemet körbe vezetve helyiségen. Pillantásom végül Evelyn arcán állapodik meg.
- Csak néhány perc jó? Nem akarok megint bajt hozni a fejedre, úgyhogy remélem nem áll szándékukban órákig itt bolyongani... - naiv vagyok, tudom. Ezeket nem olyan fából faragták, hogy csak úgy eloldalognak és keresnek maguknak más alanyt egy ütős cikk reményében.

Korábban eszembe nem jutott volna komoly intézkedéseket tenni annak ügyében, hogy megőrizve a jó hírnevemet, de főleg a család hírnevét, fokozott figyelmet fordítsak a barátkozási szokásaimra. Soha nem rejtőztem el, ha velük voltam és nem rejtegettem őket se attól tartva, hogy ők lesznek a következők, akiket majd kikezd miattam a média, noha mindet felkészítem már az elején arra, hogy vigyázzanak, mert akadhatnak bökkenők. Aki ismer tudja jól, hogy a társasági életem igencsak széles skálán mozog, legalábbis az emberek szempontjából, s nagyjából hasonló arányban tartom a kapcsolatot a gyengébb nem képviselőivel, mint a srácokkal. Hozzáteszem a legjobb, legközelebbi barátaim egyike is történetesen nő… aki nem mellesleg pont ugyan úgy párja volt a bátyámnak néhány évig, mint Evelyn. Ezek alapján mondjuk nem lenne meglepő, ha ujjal mutogatnának rám, mondván Seb „levetett” párkapcsolataiból építem a saját baráti társaságomat, de voltaképp ez is hazugság lenne, ellenben egy nagyon pofás kis szalagcím: „az öccs, aki a bátyja minden kapcsolatából hasznot húz”. A képlet viszont egyszerű: mindig egy körben mozogtunk. Sok idősebb testvér cikinek és kellemetlennek tartja, ha a fiatalabb testvére mindig ott sertepertél a nyomában, ha „lopja” a barátait, mindenbe beleszól és mindenhol ott vigyorog a képe. A mi testvériségünk viszont ennél mélyebb érzelmeken alapszik, s míg másnak a testvér csak testvért jelent, egy általános vérköteléket, mi büszkén vállaljuk, hogy mindig egymás legjobb barátai voltunk.
Ma már védenem kell nem csak őt, hiszen Sebet hál’ Istennek sosem fedezte fel magának úgy a média, mint engem, de a baráti társaságomon kívül a saját híremet is és legfőképpen Daisy-t. Ügyelnem kell arra, hogy senkit ne keverjek kellemetlen, megkérdőjelezhető helyzetbe, hiszen ha valamire, hát erre nincs szüksége egyikünknek se, és okulva korábbi számtalan szituációból, nem is engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy vész esetén csak hagyom elsikkadni az adott, kiforrni készülő pletykát.
- Köszönöm. De azt azért nem várhatom el, hogy itt éjszakázz miattam – vágom rá határozottan, mégis a kezdeti pánik ellenére valamelyest szórakozott éllel a hangomban. – Bízzunk benne, hogy megunják a várakozást... vagy az esőt – senki nem szeret ázni, főleg nem önszántából és úgy, hogy a zsebük, táskájuk megannyi drága technikai eszközt rejt. – Egy törülközőt megköszönök, ez meg… - bújok ki az átnedvesedett tréningfelsőmből – ennek már mindegy, egy kört még kibír majd. – Nem áll szándékomban kifosztani, s ha ténylegesen tisztának érzem kint a levegőt, amíg eljutok Dave lakásáig még mindig jobb, ha vizesen veszem vissza ezt, minthogy másba bújjak bele, hogy aztán az is átázzon.
A pulcsit felakasztom egy fogasra, és meglepetten hallgatva őt vezetem végig a tekintetemet újra és újra a helyiségen, miközben fejemben vad matekképletek pörögnek azzal kapcsolatban, hogy mikor találkoztunk mi utoljára? Nyilvánvaló ahogy nekünk, úgy neki is megvoltak a maga gondjai és a dolgai.
- Ne csináld! – Szakad fel belőlem végül elképedve, amire minden bizonnyal az arckifejezésem is rátesz egy lapáttal. – Hát megcsináltad. Minden elismerésem! Tényleg elképesztő vagy – a meglepettséget lassan átváltja az őszinte elismerés. Evelyn mindig ugyan olyan tervekkel és ötletekkel teli ember volt, mint a bátyám, aki hozzá hasonlóan szintén képes volt mindent és bármit megteremteni magának, ha kellett egy ócska, dohos pincében is. Ilyen téren megértem, hogy jól kijöttek egymással és annyi ideig ott is álltak a másik oldalán jóban, rosszban. Más kérdés, hogy aztán szakítás lett a vége, de tudjuk, hogy vannak olyan kapcsolatok, erről én is ódákat tudnék zengeni, melyek jobban működnek barátság formájában. – De ez azt is jelenti, hogy baromi rég nem találkoztunk már… ami szomorú… - észre se vesszük és az élet tényleg elrohan mellettünk. - És akkor… - megakadok, s nagyot nyelve egy pillanatra kellemetlen érzés fog el nem csak a bátyám állapotát illetően, de azért is, amiért nem szóltam Evelynnek, hogy mi történt. Nem vagyok benne biztos, hogy mástól tudhatja.
Nem is folytatom inkább a gondolatmenetet, a felajánlásra és a korábbiakra egy zavart kis mosollyal megrázom a fejemet, értse azt bárhogy is.
- Egyél csak, én már túl vagyok a vacsorán. De egy kávét azt elfogadok, viszont előbb edd meg nyugodtan – ha közben kapok törülközőt, annak segítségével felitatom a hajamról a vizet, és a nedves pólómra való tekintettel a vállaimra terítem.
- Köszönjük. Nem akartunk nagy hírverést neki, csak… épp csak annyit, mint minden átlagos pár, de látod – intek az ajtó felé – de sejtettük, hogy ez nem fog ilyen könnyen menni, főleg az ő híre miatt – viszont jól kezeljük. Nyilván vannak nehézségek, kicsit másabb jellegűek, mint a legtöbb hétköznapi pár életében, de kijelenthetem, hogy a médiától eltekintve, mi is azok vagyunk. Hétköznapiak.
A keresztkérdés letörli a képemről a szerelmetes vigyort. Evelyn ismer engem. Nyilván az elmúlt évek alatt mindketten változtunk, ki többet ki kevesebbet, mégis bőven volt mit megéljünk együtt, vagy akár Sebbel karöltve hármacskán, és az abból maradó ismertség nem múlik el nyomtalanul. Hiába mondanám azt neki, hogy jól vagyok és minden rendben van, amikor nem tudnám ezt teljes magabiztossággal eladni neki, főleg nem úgy, hogy pocsék hazugság skillekkel rendelkezek.
- Kettősen… - ereszkedek le az egyik szabad székre. – Daisyt tekintve jól. Fantasztikusan. De a családom... na ott pocsék a helyzet… Evelyn, bevallom az elmúlt fél évben lett volna mit mondjak neked, és emiatt kicsit most kellemetlenül érzem magam – amit nyilván lát is – de… de nem tudom… - dadogok - mesélt neked valaki Sebről? – Mert ki tudja? Mi van, ha körbe érnek a hírek? De akkor érdeklődött volna, nem?

- Köszönöm – biccentek, s miközben ő elszalad a törülközőért, én a ruhámról lesepregetve az apró esőcseppeket, egyre beljebb és beljebb lépkedek a helyiségben. Tekintetem többször végig futtatom bizonyos részleteken, berendezési tárgyakon. Sokat ábrándozott annak idején egy saját vállalkozásról és soha nem volt kétségem afelől, hogy ha valaki, akkor ő megfogja tudni valósítani az álmait.
A vizslató nézelődést és kíváncsiskodást csak akkor függesztem fel, mikor visszaér és átadja a víz felitatására szánt anyagot. Azt a nyakamhoz nyomkodom és az állkapcsomhoz, majd átborzolom a segítségével a nedves hajtincseimet, végezetül a vállamra terítem.
- Szerintem a mai világban nagyon nehezen boldogul az ember, ha nincs valamiféle segítsége, biztos szavak, egy olyan vasakaratú személy, aki néha életre tudja pofozni, ha netán elbizonytalanodik… vagy, ha nincs mögötte egy busás vagyonokat biztosító hátország – mondhatnám, hogy nekem ott az a bizonyos hátország, hogy számomra adott lenne bármiféle vállalkozás azonnali sikeres elindítása, de tudja jól Evelyn is, hogy ez közel sincs így. Hiába, hogy a politikusi- és a világ "vezető nagyjainak” körében igencsak előkelő helyen állunk, ez még nem jelenti azt, hogy feltétel nélkül élvezhetem a szüleim vagy a család támogatását. Nyilvánvalóan vannak olyanok, akik tisztelik és értékelik a saját céljaimat és azt, hogy kitörni kívánok ebből a közegből, a maradibbak, így a tulajdon apám is, jóformán hallani se akar arról, hogy általam megszakad a családi hagyomány. Arról pedig mégúgy sem, hogy a politika rovására megy az összes őrültségem. Seb már bátran kivette a részét ebből az elszakadásból és megvalósította úgy az álmait, ahogy azt Evelyn is tette. Neki nem tudott nemet mondani, őt nem tudta bábként irányítani, és csak reménykedni tudott abban, hogy majd a másodszülött gyereket legalább kötni fogják a hagyományok és a kötelességek. Rosszul hitte.
- Az se most volt – még jómagam is kölyök voltam, s bár nem mondhatja el magáról valószínűleg senki, hogy röpke három év alatt meglett férfivá cseperedik az ember - huszonhárom éves korára - de tagadhatatlan, hogy azóta sok minden történt. Megtörtem, felálltam… összezúztak, amiből már nehezebben álltam fel, mint addig bármiből, s olyan tapasztalatokat gyűjtöttem, amit nem kívánnék a legnagyobb ellenségemnek se. Barátságok szakadtak meg, emberek léptek ki az életemből és érkeztek újak. Fel kellett nőjek a családi kötelességekhez, melyekből bár igyekszek kihúzni magam, mégis vannak olyan dolgok, melyekre én magam se mondhatok nemet és tudom, hogy az apám mellett kell álljak, ha tetszik, ha nem. Olyan hibákat vétettem, olyan tragédiákhoz köthető a nevem, melyekkel nem vagyok biztos, hogy ép ésszel meg fogok tudni küzdeni egymagamban. Három év alatt olyan kapuk nyíltak ki előttem melyekről álmodni se mertem és olyanok is, amelyeket a legrosszabb rémálmaimban se szeretnék viszont látni vagy újra átélni. A legnagyobb feladatok pedig még mindig előttem állnak: párkapcsolat, elfogadás, tovább lépés, egészség, család.
- Jól van, nem vitatkozok veled, ha megnyugtat akkor megiszom most. A legalapabb kávét kérem egy cukorral és néhány csepp tejjel - "éppen csak, hogy megszínezze". Ez az „egyszerűbb” verziója az általam igazán kedvelt kávéknak. Valójában az olaszok kávéfogyasztásához tudnám hasonlítani a sajátomat, köszönhetően annak a jó néhány évnek, amikor rendszeres vendége voltam az olasz földeknek. Egy igazi, tanult és gyakorlott barista által elkészített espressoval az egész napomat fel lehet dobni, olyat viszont azóta nem volt lehetőségem inni, hogy az Államokba jöttem. A tejet csak azért igénylem, hogy a kései időre való tekintettel valamelyest lágyítani tudjak rajta, és ne feketén, valós keserűségében igyam meg a kézhez kapott éltetőt.
- Köszönöm – csak akkor tűnik fel, hogy valójában „kellemesen” átfáztam az esőnek és a kora szeptemberi, néhány napja tartó lehűlésnek hála, hogy a forró kávé melengetni kezd.
- Mert mindenből nagy sztorit akarnak. Ők akarnak lenni, akik „robbantják a bombát”, akik újat adnak a népnek, akik lerántják a leplet és még sorolhatnám. Már nem érik be annyival, amit nyújtani tudnak nekik, ha meg nemet mondanak vagy nem azt a reakciót produkálják amire számítanak, ha nem a legkezesebb és legjókedvűbb, legpáratlanabb arcukkal fordulnak hozzájuk, akkor pedig jól meghurcolják őket – vonom meg a vállam, miközben ide-oda forgatom a poharat az asztalon és meg-megpiszkálom a kávé tetején pihenő habot a kiskanállal – beszélgetni? Túl van értékelve. De amúgy egyetértek. Nekem bőven van lehetőségem olyanokkal beszélgetni és találkozni, akikkel a legtöbben soha nem fognak, de soha nem jutott eszembe fangörcsöt kapni, pedig bőven lennének olyan nevek, akik előtt én is ott toporognék egy félcédulával és tollal, hogy legyenek már olyan jók és… na… – mutogatom a képzeletbeli papíromat és íróeszközömet – tegyék a dolgukat. De a magunkfajták vannak sajnos kevesebben, és ennek Daisy is megissza a levét. Az utóbbi időkben ráadásul nekem is meggyűlt a bajom néhány elvetemült női rajongójával. Az út szélén parkoló kocsimba is képesek lennének beülni, még az ablakon is bemásznának, kapkodnak a kezemért, hogy fogjam meg az övéket. Hát nem mondom… - nevetem el magam - lehet előbb fogok megőrülni miattuk, mint bármi mástól. – Ha valami, akkor ez még nekem is új, pedig bőven volt lehetőségem hajmeresztő dolgokat megélni és átélni.
Bár piszkosul fáj róla beszélni, mégis úgy érzem, hogy joga van tudni, hogy Seb jelen állás szerint élet és halál között lebeg. Magamtól nem hoznám fel, soha nem teszem. Most viszont mégis elébe megyek, így tiszta és így fair vele szemben is.
Összeszorított állkapoccsal emelem rá elveszett, egészen elanyátlanodott tekintetemet és csak az ő őszinte aggodalma az, amelynek hála erőt tudok venni magamon és valamelyest eltökéltebb, határozottabb grimasszal tudok belekezdeni.
- Sok melója van, ez… ez tagadhatatlan, csak épp nekem kellett átvennem tőle a javát, mert… – nyelek egy nagyot, s nekidurálva magamat az elhatározásnak, kihúzott háttal pillantok rá. – Evelyn. Sebet ba...baleset érte. Március óta kómában van, és… és nem állunk jól. Nincs jól. Legalábbis… - ahogy haladok előre a szembesítéssel, úgy húzom össze magam egyre kisebbé. Leszegett fejjel, hangos és lemondó sóhajjal rázom meg a fejemet. – Mi hiszünk benne, de az orvosok bizonytalanok. „Vakon tapogatózunk” – idézem őket lélektelen hangon. – Vannak jobb napok, de… mégsem ez a jellemző.
Nem merek a szemébe nézni. Érzem, hogy a szám széle megremeg és határozottabban kapaszkodok bele a pohárba. Ujjvégeim egészen el is fehérednek a kifejtett erőnek köszönhetően.
- Azt akartam, hogy tőlem tudd meg, és… és rég el kellett volna mondanom, de bevallom az elmúlt fél évben az volt a legkisebb problémám, hogy felkeressem az összes ismerősét és barátját – szégyen vagy sem, de mind emellett hatalmas kínokon mentem keresztül én magam is. Megtörtem lelkileg és a rám nehezedő felelősségek és kötelességek tudatában fogalmam sem volt arról, hogy mit kellene tennem és hogyan? Abban az egyben voltam biztos, hogy a bátyám mellett kell lennem…

A bögre pereme felett figyelem az arcát, ahogy egyre jobban belelovallja magát a témába. Ha valaki, hát én megértem őt, hiszen soha nem voltam őrült rajongó, noha tagadhatatlanul vannak olyan sportolók – főként azok – akiknek egyetlen aláírásáért is képes lennék nagyon nagy árakat fizetni.
- Valaki egyszer azt mondta, hogy egy olyan embernek, aki a hírességek- vagy a „celebek” felső sokezrébe küzdötte magát, kutya kötelessége állnia a rajongók szeretetét, ömlengését, csodálatát és minden más, azzal járó kínt is, elvégre „ezért vannak ők. Példaképnek, rajongás tárgyának.” – Idézem a meg nem nevezett nagyokost léha unalommal, határozott szemforgatással, jelezve, hogy koránt sem értek vele egyet, csupán berögzültek a szavai és sokkal inkább a megdöbbenés miatt, mintsem annak komolysága, bölcsessége vagy létjogosultsága miatt. – Csak épp azt nem veszik sokan figyelembe, hogy hiába válik valaki sztárrá, hiába lesz ünnepelt színésznő, színész, énekesnő vagy énekes és bármi más, attól függetlenül a magánszféra és annak betartása őt is ugyan úgy megilleti. Igen, azt állnia kell, hogy az utcán is fel fogják ismerni. Hozzá kell szoknia az ezzel járó kötelességekhez, de nem szabad beletörődni a viszontagságos helyzetekbe, többek között a zaklatásba, abba, hogy sokan tárgyként kezelik őket. Ők is csak emberek… átlagemberek, csak éppen sokkal jobban menedzselték az életüket és éltek a lehetőségeikkel – hosszúra nyúlt okfejtésemet követően benedvesítem az ajkaimat, majd egy egyszerű vállvonással és fejrázással folytatom – szerintem rajongás és rajongás között is van különbség és ezt sajnos sokan képtelenek felmérni vagy a helyén kezelni – nem azt mondom, hogy nem számoltam azzal, hogy nekem is közöm, sőt, még inkább közöm lesz ehhez, mint korábban. Egyszerűen elszomorít és valahol dühít is, hiszen jómagam is egy énekesnő mellett hajtom nyugovóra a fejemet immáron minden egyes éjjelen.
Határozott bólogatással vigyorodok el.
- Teljesen. Kiegészítjük egymást, tökéletesen egy húron pendülünk. Fantasztikus nyarunk volt, az őrült rajongók meg… nyilván sopánkodunk és morgunk miattuk ahogy illik, de mire eljutunk odáig, hogy leüljünk és csak még jobban felhúzzuk magunkat vagy éppen egymást egy-egy ilyen incidens, komment vagy bármi miatt, csak jót nevetünk rajta, hogy mennyi idióta él a Földön. Egyszerűen könnyebb elfogadni, vagy úgy kezelni, hogy nem vagyunk egyformák és vannak olyan emberek, akiknek ezek a buta rajongások és fanatizmusok teszik ki az életük javát és ez teszi őket boldoggá – ami megint szomorú, de nem élvezheti mindenki azt a kegyet, hogy tökéletes háttérrel vagy élettel, lehetőségekkel, szerelemmel és miegymással rendelkezzen. Az viszont biztossá vált számomra, hogy az ilyen fanatikusoknak mindig volt és lesz is valamiféle mentális vagy lelki problémájuk, ami miatt ezt a létformát választották. Emiatt nem elítélendő egyikük sem.
… mint ahogy abban is bízok, hogy ő se fog ítéletet mondani felettem amiért hosszú-hosszú hónapokon át jóformán semmit nem mondtam neki a bátyám állapotáról, hiába, hogy őt is megillette volna nem csak az információ a hogylétével kapcsolatban, de az is, hogy tudja az teljes igazságot.
Nem tudnám megmondani, hogy mikor került a bögre ismételten a kezembe, az viszont váratlanul ér, hogy Evelyn elveszi tőlem… jogos, az elfehéredett ujjaim láttán egy pillanatra nekem is megfordul a fejemben, hogy talán nem sok választott el attól, hogy összeroppantsam.
- Én… - a hirtelen érkező kérdésrohamra csak pislogok néhányat és leheletnyit hátrébb húzódok, mintha ezzel is védeni próbálnám magam nem is tőle, inkább a saját válaszomtól – az attól függ – szerény mosollyal rázom a fejem. – Ott voltam… sajnos ott voltam és azt kívánom, bár ne lettem volna, akkor talán még ma is jól lenne. Engem mentett a saját hülyeségemtől – vallom be némi tartást erőltetve magamra, hiszen, ha valamit, akkor ezt viselnem kell a tetteim következményeivel együtt. Én okoztam a balesetét, s fél év se volt elég ahhoz, hogy elfogadjam, talán a saját fivérem, a legjobb barátom gyilkosa vagyok.
- Mikor, hogy? Van, amikor jobban és van, amikor kevésbé. Valójában pont miattuk vagyok itt én is évek óta. Apu négyéves mandátummal van a külügynél, aztán megyünk haza… illetve ők biztosan, én még nem tudom. Az attól is függ, hogy mi lesz akkor? Hogy lesz Seb, hogy leszünk majd Daisyvel, vagy mit sikerül addig itt felépíteni magamnak, bár bevallom eddig a rossz híren kívül mást nem sikerült. Maximum még annyit, hogy megnyertem magamnak Daisy Winterberget – hangom inkább szarkasztikusan cseng, minthogy önsajnálattól fröcsögne. Nem merek találgatni, hogy mi lesz akkor, ha apunak lejár itt a négy éve, hiszen abban se vagyok biztos, hogy mi vár holnap, egy hét vagy fél év múlva? Már önmagában azt csodálom, hogy képes voltam ezt a hat hónapot kibekkelni úgy, hogy nem kerültem diliházba egy nagyobb idegösszeomlással, ami ugyan sokszor fenyegetett az elmúlt időkben, de mindig volt mellettem valaki, aki visszahúzott a szakadék széléről.
És most is, bár nem hagyom, hogy kiboruljak, mégis ahogy Eve magához ölel, érzem ahogy a testemben szertefoszlik valami addig szorító és gúzsba kötő kellemetlen feszültség. Kezem finoman érinti a hátát, néhányat simítok rajta, majd óvatosan eltolom magamtól, hogy láthassam az arcát.
- Nem tudhattad! – Nem sok közöm van ahhoz, hogy ők ketten miért nem beszéltek egymással az elmúlt időkben, de ezek alapján nem is igazán lett volna lehetősége megtudni még közös barátokon keresztül sem.  - Apu hírzárlatot rendelt el. Orvosok, ápolók, nővérek különös figyelemmel vannak irányába, nem kerülhet ki a kórház falai közül információ róla. Hatalmas mázlija Sebnek, hogy mindig kínosan ügyelt arra, hogy őt elkerülje a média. Sokan szerintem, ha látták is, azt se tudták, hogy a testvérem... Az az egy aggaszt, hogy manapság elég nagy rizikó, hogy bejárok hozzá. Ma a kórháztól követtek és tudták is, hogy több időt töltök el bent, mint kellene, de az nem lehet, hogy a firkászok miatt nem látogatom őt… - gondterhelt sóhajjal rázom meg a fejem. Kezd egyre zavarosabbá válni az, amiről eddig is úgy gondoltam, hogy rosszabb már nem lehet.
- Ne haragudj, hogy eddig tartott, bár gondolom boldogabb voltál eddig a híreim nélkül. De ha már itt vagyok… és valószínűleg okkal kerültem pont ide. Mert ezzel még tartoztam neked – mindennek oka van.

Mosolyogva ingatom meg a fejem jókedvű, izgatott lelkendezését hallva, s épp csak annyira komorodok el, hogy lássa, függetlenül a felhőtlen boldogságomtól, nem szeretném én se tévképzetekben ringatni magam és elhinni azt, hogy Daisy és én közöttem soha nem lehet semmiféle súrlódás.
-   Nem bánnám, ha mindig így maradna. Szerencsére ahogy te is mondod, eddig egészen álomszerűen alakulnak a dolgok és megtudtunk oldani vagy megtudtunk beszélni mindent, ami fontos és ez mutatja is, hogy talán tényleg a másik felünket találtuk meg, nem csak egy barátot és barátnőt. Szeretném, ha ez a harmónia és összhang mindig megmaradna, de az élet sajnos nem ilyen egyszerű – olyannyira nem, hogy én tipikus esete vagyok annak, hogy hosszabb ideig nem történik semmi baj vagy említésre méltó, tökéletes szerencsében pörög az életem, úgy rendeződnek a dolgok ahogy a nagy könyvben megvan írva. Aztán derült égből villámcsapásként egyszerre zuhan minden olyan szenny és szemét a nyakamba, hogy nem győzök belőle nagy kínkeservek árán kievickélni. Így volt ez az év elején is, mikor Yvonne és én közös megegyezés alapján „kiadtuk egymás útját”, mert nem működött már az, ami éveken át igen. Az apámmal elkezdett csődöt mondani a kapcsolatunk, majd jött Seb balesete is, ami feltette az i-re a pontot. Hosszú ideje már annak, hogy Daisy az első és egyetlen olyan boldogság és csoda az életemben, aminek és akinek feltétel nélkül tudok örülni, akiért rajonghatok, akinek ténylegesen számíthatok a támogatására és én megadhatom neki ugyan ezt. Ez egy olyan kötelék, egy olyan szövetség, ami egyszerre alapszik barátságon, szerelmen és vele együtt mindketten mondhatjuk, hogy talán megtaláltuk a lelkitársunkat.
-   Tudom és ezt rengeteg alkalommal hallottam már. "Véletlenek… szerencsétlenségek vagy szerencsétlen egybeesések kellettek hozzá." Tipikus „mindennek közbe kellett jönnie”, de pont ezért is terhel a felelősség igazán. A körülmények miatt és mert azt megelőzően, ha tízszer nem mondtuk el egymásnak, hogy vigyázzunk, figyeljünk oda, akkor egyszer sem. Én mégis kitudtam „harcolni” a saját figyelmetlenségemmel egy tragédiát. Nem is kifejezetten véletlen volt. Meggondolatlanság, figyelmetlenség és a másik intő szavainak semmibevétele. Ezt pedig soha nem fogom lemosni magamról, hiába próbálok úgy tekinteni arra, hogy… akár arra is, hogy most itt lehetek, hogy kaptam tőle egy második esélyt és én magam is megtettem volna érte. Igen! Mindenképp megtenném újra és újra – jelentem ki határozottan. Ismer. Tudja jól, hogy milyen mély, őszinte testvéri kötelék van Seb és én közöttem. Tudja, hogy ha valami, akkor az mindig örök marad, ha felépül, ha nem. Én azért bízok az előbbiben.
Annak ellenére, hogy Evelyn vehemenciája igazán letaglózó, az, amilyen határozottsággal és őszinteséggel védi azt, amit én nem merek, ugyan elszégyellem magam, mégis a szám szélében ott bujkál egy aprócska, játékos kis mosolyom is. Nem tudom tagadni, képtelen vagyok arra, hogy elrejtsem előle, mérhetetlenül jól esik a figyelme és az, hogy milyen véleménnyel van Daisyről. Mindig fontos volt számomra a baráti visszacsatolás legyen szó a döntéseimről, gondolataimról vagy választottjaimról. Nem véletlenül dobtam be nem csak Daisy-t de magamat is a mélyvízbe azzal, hogy olyan hamar bemutassam a szűkebb és fontosabb baráti társaságomnak. Jól fogadták őt, már-már rajongtak érte és nem az énekesnőért, nem a sztárért. Önmagáért. Az én választottamért.
-   Jól van! – Védem aztán magam egy jókedvű nevetéssel. – Nem leszek borúlátó, és tényleg, ha valakiért, hát érte érdemes itt maradni és itt új életet kezdeni. Ha mégsem, akkor meg viszem magammal, nincs más választása – amilyen pici a vállamra kapom, esélye se lenne ellenkezni. Azt azért hozzátenném, hogy a barátaim is legalább ilyen nagy hatással vannak rám és nem vagyok benne biztos, hogy ma már olyan könnyen menne az, hogy visszailleszkedjek az otthoniak közé. Ez az elmúlt időszak messze meghatározóbb volt számomra és fontosabb, mint az azt megelőző valamivel több, mint húsz év. A szüleimmel ellentétben engem valós érzések és mély érzelmek kötnek ide, míg őket csak a munka és a kényszer.
Bólogatással kapaszkodok bele újra a bögrémbe.
-   Rám vadásznak, de a háttér érdekli őket és válaszok hiányában összeesküvés elméleteket gyártanak. Mert az mindenkinek jó lesz... ugyebár. Fogalmam sincs, hogy hogy fogom a jövőben kikerülni vagy elkerülni őket, de megfog gyűlni velük a bajom, azt már most látom – mondjuk ehhez nem kell egyetemi végzettség sem, hiszen a mai a legtökéletesebb példa arra, hogy a zaklatásukkal bármeddig képesek lesznek elmenni. Már csak az a kérdés, hogy mi az ő határuk és mit kell nekem tenni velük szemben?
-   Köszönöm a megértésedet, tényleg jól esik. Viszont ne emészd magad miatta tovább, most már tudod, hogy nem a te hibád volt és valójában ő se tehetett róla. Legyen ez az én saram. A Presbyterianban van, ha esetleg egyszer benéznél hozzá. Nem azért mondom, mert kötelező vagy elvárom, csak ki tudja? Ha netán hallja, ami körülötte zajlik, talán plusz erő lesz neki, ha te is meglátogatod és tudja, hogy vannak még akik várnak rá. De előtte szólj, mert úgy őrzik őt, mint a világ legféltettebb kincsét. Mondjuk jól is teszik… na de – csapom össze a tenyereimet – ne csak az én depresszív hajlamaimmal legyünk már elfoglalva. Mesélj! Azon kívül, hogy felépítetted ezt a helyet, mi van veled?

Mélázásomból a hangja térít magához, megjegyzését pedig egy jókedvű, szentimentálisan ábrándosra sikerült mosollyal nyugtázom.
- Gondolom nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, hogy én is. Tudom, talán még a seggemen van a tojáshéj, főleg ha komoly kapcsolatokra gondol az ember... mindig megkapom, hogy hova akarok én még megállapodni egy fix ember mellett? De mindig valami olyanra vágytam, amit Daisytől tényleg megkaphatok. Rajta kívül két komolyabb kapcsolatom volt, de egyiket se éreztem ennyire természetesnek, ennyire… magával értetődőnek – vallom be, és nagyon nehezemre esik, hogy ne álljak neki ódákat zengeni róla úgy, mint az előtt talán senkiről. Yvonne is fontos helyet foglalt el az életemben, és akkor, amikor közötte és közöttem megköttetett az, ami két éven egymás mellett tartott bennünket, róla is hasonlóképpen beszéltem és vélekedtem. Mégis, azóta eltelt több, mint három év. Érettebb lettem, sok területen változtam, már sokkal fontosabb érzelmeket részesítek előnybe, mint akkor. És ezen a téren kijelenthetem, hogy soha, senkitől nem kaptam még annyi szeretetet, figyelmet, mint Daisytől és soha nem is éreztem úgy, hogy valakit annyira tudnék szeretni, mint őt. És nem azért, mert az, aki… hanem azért, mert az lehetek mellette, aki.
- Az én családom… - kezdek bele, majd ércessé váló hangomat köszörüléssel próbálom helyre rázni – ennél bonyolultabb és mondjuk úgy, hogy fárasztóbb eset. Azért is hibáztatják az embert, amit el se követett és erre apám és az én kapcsolatom a legjobb példa. Emlékszel és gondolom nem idegenek az amúgy nem létező „női ügyeim”. Nincsenek, csak hisz a szóbeszédnek, a médiának és máris én vagyok a család legnagyobb ellensége. Most gondolhatod, hogy mekkora a felelősségem egy olyan esetben, ahol ténylegesen ott voltam és közrejátszottam abban, hogy Seb így végezze… - hosszan fújom ki a levegőt – és ez alól nem mentesít az sem, hogy nem szánt szándékkal csináltam. Talán idővel majd máshogy fogom ezt látni, hiszen… már azóta is, hogy megtörtént, sikerült valamelyest „felnőnöm” a történtekhez. De még mindig annyira friss és annyira testközeli az élmény, annyira valóságos és élénk az emlék, hogy még mindig nehéz – vallom be neki, és nem is tudom, hogy valakinek beszéltem-e ennyire őszintén erről. A srácoknak nem kell, hiszen ők egyetlen mozdulatomból is letudják szűrni azt, hogy mi nyomja a szívemet. Daisy bár teljes odaadással támogat ebben és tartja bennem a lelket minden egyes éjjel, mikor egyes rémálmaimból szó szerint katapultál az ágy és csak nehezen tudok visszaaludni, van, hogy egyáltalán nem. Tudja, hogy min megyek keresztül, hogy mit kell megélnem és átélnem. Viszont ő nem ismerte Sebet, Evelyn igen. Ez pedig máris más értelmet és mélységet ad a dolognak.
- Azt viszont nem néztem volna ki belőled, hogy ilyen… rossz kislány voltál. Elkötöttél egy kocsit? – Sandítok rá szórakozottan, s akaratlanul is sikerül visszaemlékeznem egy korábban megejtett kis gyorsulási versenyre Staten Islanden. Ha kiderült volna, amiatt én is kaptam volna a fejemre. Jó nagyot.
- Igazad van. Páratlan lány és nem is sejtettem, hogy mekkora szükségem van rá – tényleg ideje lenne nem azzal foglalkoznom és nem amiatt görcsölnöm, hogy mik az életem céljai, mi vár rám a jövőben, hanem belefeledkezni egy kis időre a jelenbe. Azzal kellene törődnöm, amit kaptam, amit- és akit megszereztem magamnak. Mindazt a számtalan örömöt és értéket, amiért megküzdöttem és aminek a részese lehetek. Ez az öröm, ez a csoda pedig jelen állás szerint egyedül Daisyhez köt. Ő az én hajtóerőm.
- Ez csak természetes. Neked is tudnod kellett – azt inkább nem teszem hozzá, hogy ki tudja még, hogy mennyi idő áll a rendelkezésére, hogy még elmondjon neki valamit, amit eddig nem tudott. Talán gyermeteg gondolat, hogy esetleg hall bennünket még ilyen állapotban is, de szeretném hinni, hogy így van, és ez is erőt ad neki ahhoz, hogy mielőbb felépüljön.
- Nézzenek oda! Amióta nem találkoztunk, felépítetted a vállalkozásodat. Megtanultál kávét főzni - pimaszkodok -  és még modell is lettél. Mikor fog kiderülni az eredmény? Remélem az elsők között leszek aki láthatja majd. És... - folytatom - van egy srác is…? - Próbálkozok titokzatosan, mert bár nem jelentette ki, hogy több van közöttük barátságnál, mégis van egy olyan sanda gyanúm, hogy több ez annál, minthogy „haverok vagyunk”. Van valami a hangjában. - És mivel kapcsolatban? Mármint… ez a cég… mivel kapcsolatban kellene besegítened? Milyen cég? Tetoválás? Grafika? Vagy modell babérokra törsz?

- De a statisztikák is velünk együtt változnak. Ma már jóformán azért nem lesz tizennyolc, húsz éves fejjel férj vagy feleség valakiből, esetleg ugyan ilyen korán szülő, mert mindenki… nyilván nem mindenki, de nagy hányadában karrieristákból áll már a társadalom, vagy szimplán meg akarnak teremteni egy biztos alapot a kis családnak – ettől függetlenül ismerek én is olyanokat, akiknél már tizenhét éves korukban becsúszott egy gyerek, viszont azóta is boldogan élik az életüket, csak már családként. És olyanokról is tudok, akik bőven elhagyták a negyvenet is, de még mindig nem hajlandók gyerekvállalásba kezdeni, mert nincs megfelelő partner hozzá, vagy az a szükséges háttér, amivel mindent, vagy közel mindent biztosítani tudnak egy vagy több gyereknek. Na most, hogy én mit preferálok, egy korai házasságot, vagy megvárni azt a bizonyos kort, mikor már azt mondom, hogy érettnek és késznek érzem magam hozzá? Fogalmam sincs... csak úszok az árral és amit hoz az élet, a lehetőség, az úgy lesz. Ha én úgy érzem és annyira stabil lábakon fogunk állni, hogy egy éven belül megkérjem Daisy kezét, akkor meg fogom, és baromira nem fog érdekelni, ha egyesek túl gyorsnak gondolják majd a tempót. Én szeretném úgy hinni, hogy Ő lesz számomra az igazi, az, aki majd egyszer gyereket szülne nekem és együtt jutnánk el az életünk utolsó szakaszához is. Viszont az is tény, hogy még közel s távol se ismerjük egymást annyira, mint kellene, sok olyan dolog van mindkettőnk életében, ami hátráltató tényező lehet; neki a munkája, a színpad, a nagybetűs hírnév, nekem pedig ott vannak az elhanyagolhatatlan családi kötelességek, a család befolyása és egy olyan életvitel, amihez az eddig tapasztaltak szerint nem sokan képesek, talán nem is akarnak alkalmazkodni. Én pedig nem várhatom el azt, hogy másoknak alkalmazkodniuk kelljen hozzám, ha nem tudnak vagy nem akarnak.
- Így is úgy is fognak és lesz is min csámcsogni és károgni még, ebben biztos vagyok. Nem is kell kifejezetten okokat keresni vagy adni nekik – csámcsogni mindig lehet valamin, na nem, mintha bárkinek bármi köze lenne hozzánk. Viszont Daisy nézzük bárhonnan is, média személyiség. Neve van, így mindig téma lesz az élete és főként az, hogy kivel van együtt. Nekem meg ott a család, ami már elég ok a szaftos pletykákra. Azt viszont megfogadtuk egymásnak, hogy soha, semmilyen körülmények között nem fogjuk hagyni, hogy a média közénk álljon.
- Ebben biztos vagyok – biccentek határozottan, bár tagadhatatlanul érzek magamban egy bizonyos mértékű bizonytalanságot. Az ember kénytelen túltenni magát a tragédiákon és eljutni a felfogás és a tovább lépés szintjére… na most az, hogy Seb még létezik, hogy van, bár nincs kapcsolata a külvilággal, nem tudom eldönteni, hogy nehezebbé vagy könnyebbé teszi ezt az elfogadást, mintha elment volna? Látom minden nap, tudom, hogy ha nem is mellettem, de létezik, még ver a szíve, viszont talán csak idő kérdése, hogy a szervezete feladja. – Nagyon köszönöm és hálás vagyok érte, tényleg – őszinte kis félmosoly jelenik meg a szám szegletében és valóban jól esik a kedvessége, noha tudom jól, hogy nem fogok a szívfájdalmaimmal hozzá rohanni, ha nem muszáj. Nem miatta, nem azért, mert jó ideje már, hogy nem beszélünk egymással napi szinten, hanem magam miatt. Tudnom kell magamtól, akár egyedül is megállni a helyem még egy ilyen helyzetben is.
- Ó, te jó ég… - nevetek fel, miközben a bögre alja koppan az asztalon – tényleg nem, de ha így mondod, akkor talán jobb is! A végén még lerombolod a rólad kialakult mesebeli képet – vágok vissza pimaszul, majd elismerő bólogatással hümmentek. – Mégse különbözünk olyan nagyon egymástól? Autóversenyek? – Vonogatom meg a szemöldökömet. Én mostanság élem az ehhez hasonló „vad” időszakomat, bár az utóbbi időkben, miután Sebnek hála megtanultam értékelni az életet, az illegális versenyek számát megpróbáltam minimálisra csökkenteni még akkor is, ha Noah lelkesedésének és követeléseinek nem lehet nemet mondani. – Ilyen szempontból tényleg szar a kisebb testvérek élete, nem? Még, ha igazán jóban is vagytok, mindig lesz egy olyan társaság, ahova nem szívesen visz el a bátyád… azt mondjuk nem tudom, milyen, ha valakinek az „idegesítő kishúga” az ember – vállvonással jelzem, hogy ez alól én se vagyok kivétel, csak épp idegesítő kisöccs voltam és hiába, hogy Seb és én világéletünkben osztoztunk még a barátainkon is, egy ponton elágazott a járt utunk, ahova én már nem kaptam meghívót. És nem hibáztatom érte.
- Öreg… most, hogy mondod, innen látom már az őszülő fejed búbját!
- Oh…ohh! – Hörrenek fel meglepetten, elkerekedő szemekkel az erotikus szó hallatán, s egy pillanatra abban se vagyok biztos, hogy milyen kifejezés ül ki az arcomra, csupán abban, hogy a zavarom legalább olyan jelentős, mint a szórakozottságom. Ha pedig a kettő elegyedik egymással… - És mondd csak?! Mi vett rá téged arra, hogy egy ilyen kompromittáló regényhez ne csak a testedet, de az arcodat is add? Vagy hát… nem tudom melyik a rizikósabb. Mennyit fizettek érte? – Szegezem neki gyanakvó, de játékos tekintettel a kérdést. – Na látod! Ezt tényleg nem gondoltam volna rólad! A kocsi eltulajdonítás, főleg, hogy a saját bátyádtól, kifejezetten szolid csínytett. Na de ez… - elismerő bólintással emelem fel a bögrét, hogy elrejtsem a pereme felett a szórakozottságomat. Imádom ezt a nőt!
- Jól van, jól van! Pont én ne érteném a legjobb barát fogalmát a különböző nemeknél? – Rengeteg barátom van és nem hazudok, ha azt mondom, hogy nők még többen vannak körülöttem, mint a saját nemem képviselői. Nem ok nélkül. Ezt persze sokan meg is kérdőjelezik, létezik-e egyáltalán barátság nő és férfi között? Én viszont bizton állíthatom, hogy létezik. Pont emiatt nem megyek bele jobban a témába és kezdem el kötni az ebet a karóhoz, hogy mi van, ha mégsem csupán barátok? Amúgy sincs hozzá túl sok közöm.
- Dupont? Nem tudom, nekem nem ismerős így hallásra, de az semmit nem jelent. Viszont attól még, hogy francia, szerintem apámék se tartanak minden francia céget, vállalatot számon. De, ha művészeti az irány, márpedig… - legyintek felé, utalva a szakmájára – akkor van esély arra, hogy legalább anyu képben van – ő maga is jártas a művészetekben, főleg a festészet és a rajzolás az ő pályája és éveken át volt, hogy Olaszországban tartott gyerekeknek és fiatal, feltörekvő tehetségeknek kurzusokat különböző technikák használatából. – Szívesen hallanék erről majd többet. Hátha talán anyu fantáziáját is megtudom mozgatni, hogy tegye valahogy hasznosabbá magát.