Mind a tíz ujjaimmal, kétségbeesetten fogódzkodom az ébrenlét minden fiktív kapaszkodójába, nem csak hosszú, de extrémen megterhelő volt az elmúlt éjszaka, és még Halstonnal is össze kell futnom, mielőtt hazamegyek, széljegyzetként felfirkantom magamnak a képletes noteszemben, hogy tizenkét órás műszak után minden öngyilkossági kísérlet a hazakullogáson kívül.
A kórházból kifelé menet lattés pohárba kérek egy adag dupla doppiot, amihez tej helyett egy tejszínt és zéró édesítőt adok hozzá annak reményében, hogy így felgyorsíthatom a ható folyamatot, élvezhetetlenné tehetem a feketét, így elkerülhetem az esetleges szürcsölgetést, a fokozott folyadékbevételt, aminek következtében biztosan mellékhelyiség vadászatába kell ölnöm a töredék bagatell energiám. Nincs erre semmi szükség, jóval a metróbejárat előtt rutinos gyakorlatiassággal, röviditalként leküldöm a kvadrupla eszpresszót, közben az arcizmaim grimaszba húzódó szándéka ellen küzdve elmorzsolok egy imát a Mindenhatóhoz, hogy ezek után ne kelljen defibrilátorral visszahozni az életbe.
Reszket az egész valóm, még az ülésbe is beleszédülök, minden bizonnyal ez annak a vitán felül álló jele, hogy a kávém elsöprű hatást ért el – a szó szoros értelmében – és habár nem egészen ez volt a szándékom, most már biztosra tudom, hogyha az éjszakai műszakok és az alvási deficit nem tesznek el láb alól mielőtt megszerzem az orvosi titulusom, ez a kialakulóban lévő, egészen tagadhatatlanul kártékony kávézási szokás kétségen kívül expeditíven a sírba fog vinni.
Határozott, szinte már futó lépésekkel tartok a megbeszélt találkozópont irányába, mintha megfeledkeztem volna arról, hogy nem ártana tartalékolnom az erőmet. Valahol az összekuszált gondolataim mélyén arra a konklúzióra jutok, hogy minél előbb zavarom le a találkozást, annál hamarabb hajthatom a párnámra a fejem.
Épp a Google Mapson követem az útvonalat, amikor a mobilkészülékem kijelzőjén Halston arca jelenik meg egy bocsánatkérő üzenet kíséretében, amiben arról tájékoztat szapora mentegetőzéssel kiegészítve, hogy közbejött valami elhalaszthatatlan dolga, így kénytelen lemondani a mai találkozónkat. Arcon csap a realitás, normális esetben igyekeznék kiegyensúlyozottnak és fegyelmezettnek lenni, de hallatlan utolsó pillanatban lemondatni egy éjszakai műszak után, főleg Halstontól, aki teoretikusan a legjobb barátnőm. Jelenleg nincs bennem annyi lelkierő, hogy féken tartsam az impulzivitást, vagy meggyőzzem magam, hogy irracionális túlhevített eszmecserékbe bonyolódni, hisz azok maximum sohanapján szülnek effektív megoldásokat. Rekordsebességgel pötyögök be egy élces hangnemű üzenetet Halstonnak válaszképpen – hadd érezze a törődést – és amint lerakom a mobilom, konstatálom, most nemcsak, hogy fáradtan, de még éhesen is haza kell cammognom. Még gondolatban is elképzelhetetlen missziónak tűnik, mégsem hagyhatom, hogy egy ekkora nevetséges abszurdom áldozatává váljak, egyáltalán nem lenne pragmatikus döntés ennyi gyötrelmes erőfeszítés után korgó gyomorral hazaindulni.
Hamarjában visszatérek a Google Mapshoz, hogy meglessem a hozzám legközelebbi éttermet, majd rákeresve meghökkenten megállapítom, hogy tulajdonképpen előtte állok: Aunt Marie’s. További hezitálás nélkül a bejárat felé indulok, a küszöböt átlépve olyan céltudatosan sétálok beljebb, akárcsak egy törzsvendég, mintha bármi fogalmam lenne, mi merre található. Mázlimra az előtérből már látni is az éttermet, így megőrizve az eddigi álcámat, befáradok a vendéglő részére. Fogalmam sincs, van e szervíz, vagy önkiszolgálásos alapon működik, de helyet foglalok az egyik távolabbi, fal melletti bőrhuzatos kanapés asztalnál és a mobilomra meredek. Ha pár percen belül senki nem közelíti meg az asztalt, az sejtető jele lehet annak, hogy a pultnál kell rendelnem.