@Lisandro Mendez részére Lily dolgozószobája, két héttel később

““The curves of your lips rewrite history.””

Azon ami megtörtént már nem tudunk változtatni, de azon tudnék, hogy ne kövessem el újra a hibát és a lehető legtávolabb kerüljek ettől a férfitól. Tudnék, de mégis képtelen vagyok rá. Úgy vonzz magához, mint a legerősebb mágnes. Egyszerűen nem tudok szabadulni tőle, szükségem van rá, akárcsak levegőre. Megőrjít már annak is a gondolata, hogy a nővérem készül feleségül venni. Tudom, ez így a helyes, ezt kell tennie, hiszen Ő meg Deb má szinte egy fogalommá váltak, Deborah megérdemli, hogy boldog legyen, de a szívem hevesen ellenkezik a racioalitással. Túlságosan önző vagyok és túlságosan akarom őt ahhoz, hogy csak úgy engedjek a józan paraszti észnek. Mégis, a lehető legjobban erőt veszek magamon, és megpróbálok csak is arra koncentrálni, amiért itt vagyunk. Szívességet teszek a nővéremnek azzal, hogy méretet veszek a vőlegényéről, amit majd tovább küldök egy szabónak. Csak ennyiről van szó, ugye?
- És téged mi tesz boldoggá? pillantok rá, őszintén kérdő tekintettel. Az rendben van, hogy fontos neki a menyasszonya jóléte, de ő is ezt akarja? Tényleg egy olyan házasságban akar sínylődni amiben nem boldog? Mert ha boldog volna, akkor nem az én társaságom kereste volna. Ilyen ostobaságokkal próbálom nyugtatni magam és csillapítani a bűntudatom. Mélyet sóhajtok, némán amikor biztos vagyok abban, hogy nem láthatja, hiszen éppen a hátamögött állva próbálom lemérni a karhosszát. Csak ne lenne ennyire közel hozzám, csak ne érezném ennyire intezíven az illatát...
- Ne mocorogj... fogom meg mindkét kezemmel a karját, amit ismét egyenesbe állítok, hogy leellenőrizzem az előbb mért és minden bizonnyal elmocorgott eredményeket. Az idő mintha megállt volna, belekényszerítve minket ebbe a pillanatba. Igyekszem, tényleg nagyon szeretnék csak és kizárólag a lényegre koncentrállni, de nagyon nehéz bármire is figyelni amikor ennyire izzik a levegő kettőnk között. Kimondatlanul is mindkettőnk fejében ugyanazok a gondolatok motoszkálhatnak.
- A klasszikus jó... válaszolok halkan, miközben tekintetemmel a méteres számsorát fürkészem. - A klasszikus a megszokott, abban nem csalódhatsz. Igen, két értelműen fogalmazok, ahogyan ő is ezt tette az előbb. Deborah egy klasszikus nő, olyan akiben megbízhat, aki hűséges felesége lesz, aki szül majd neki gyerekeket, akivel esténkét megbeszélheti a gondjait, aki vacsorával várja. A klasszikus tényleg a lehető legjobb választás. Ezzel szemben én a váratlan és kiszámíthatatlan kaland vagyok, aki sokkal önzőbb annál hogy a tűzhely felett görnyedve főzzön, aki biztosan nem szülne gyereket, aki nem akarja, hogy megszokott és klasszikus nő legyen belőle. Én vagyok a vihar, ami akkor érkezik amikor nem számít rá és Deborah a nyugodt tenger, ami éltető erővel hat rá. Én csak rombolok és fájdalmat okozok. Ugyan, kinek kellene ez, ha ott van neki a kalsszikus nő? Folytatja a monológját, én pedig megakadok a mozdulatsorban és szinte értetlen arckifejezéssel nézek fel rá.
- Még meggondolhatod magad... nem tudom miért mondom ezt így, vagy, hogy miért mondom egyáltalán. - De a klasszikusban biztos nem csalódnál próbálom szépíteni a dolgot, de azt hiszem, hogy Lisandro pontosan a szavaim mögé lát és nem tudom átverni őt.
- Nekem is hiányzik Archie... meg te és a közös reggeli futás. Meg minden, ami egy kicsit is normális volt az életemben és most úgy kell tennem, mintha nem vágynék rá újra meg újra mindennél jobban. Távolságot kell tartanom tőle. Igen, pontosan ezzel a szándékkal indulok meg az íróasztalom felé, amikor magához húz. Keze tökéletesen illeszkedik a derekamra, én pedig tökéletesen beleillek az ölelésébe. Az eddig olyan hűségesen szorongatott mérőszalag kihull a kezemből. Mélyet sóhajtok, miközben alig észrevehetően simulok bele az ölelésébe. Nem lenne szabad újra közel kerülnünk egymáshoz. Fel kellene pofoznom azért, amiért ennyire szemtelen, de ahelyett hogy ez tenném egyszereűen csak kulccsontjára döntöm a fejem.
- Tudom... mindig is tudtam, hogy nem lehet örökké ezt a buta színészkedést folytatni egymás között.
- Köszönöm az ajándékot, Deb átadta nekem őket. a nyakláncot és a csokival bevont epret is. A kedvencem.
- mihez fogunk kezdeni? pillantok rá fájdalmasan kíváncsi tekintettel. Tudom, hogy nem fogunk tudni távol maradni egymástól, de ettől még nem lesz kevésbé helytelen amit művelünk.
- Válaszd a klasszikust...

 

@Lilibeth Winchester részére counting our sweet mistakes

“I can still taste the sin of you on my lips.”

Nem szabad. Gondolnom sem kellene rá, nemhogy éreznem. Emlékeznem sem, nemhogy felidéznem. Most mégis mintha megelevenedne előttem, akárcsak az elmúlt napok során többször is, élénkén ég bennem minden képkocka, mint egy régi film darabjai, úgy vetülnek le előttem újra meg újra.
Nem szabadna engednem ennek az egésznek, ahogyan már legelső alkalommal sem kellett volna eleget tennem neki. Egészen attól a pillanattól, hogy az első ide vezető gondolat megfogant bennem, egészen addig a pillanatig, amikor az ágyára fektettem - számtalan pillanat lett volna arra, hogy nemet mondjak… vagy arra, hogy nemet mondjon. Egyformán vágytunk rá, azt hiszem, hogy pontosan ugyanaz a tűz dolgozott bennünk aznap este. Olyan tűz, aminek parázsló maradékét most is érzem mardosni a belsőmet, ahogyan közelebb sétálok hozzá. Mintha kivégzésre mennék, annál mégis könnyedebb, vágyottabb. Miért szereted jobban azt, amitől tiltanak?
Szeretem Deboraht. Szerettem az első pillanattól kezdve, s talán szeretni is fogom mindörökké… de az elmúlt napok elgondolkodtak, hogy szerelmes vagyok még belé? Ugyanazt érzem, mint az első nap? Az első héten? Az első hónapban vagy évben? Nem kellene elengednem. Nem kellene hagyjom, vagy valami ennyire állandó, ennyire csodálatos pontja az életemnek, mint ő, csak úgy elcsússzon a kezem közül. Deborah tökéletes. Deborah mindig is az volt, akkor is, mikor ő sem hitte igazán magáról. Lily… ki Lily? Ahogyan most végigpillantok rajta, azt kívánom, bárcsak tudnám a választ a kérdésre.
- Az esküvő részletei boldoggá teszik, nem akarom elvenni tőle. - Jó boldognak látni őt, szeretem a mosolyát, a nevetése hangját… akkor is, ha most távolabbról érzem. Annyira távolivá váltunk az elmúlt hetekben… hónapokban? Mikor merültünk el annyira a munkánkban, hogy egymásra sem legyen időnk? Hogy a távolság köztünk egy szakadéknak érződjön? Én löktem át magamat a túloldalra, vagy már rég azon álltam?
Miért utalgatok Lilynek? Mire utalok? Pontosan tudom a válaszokat, mégis tartok tőlük. Döntenem kellene, de mindkét lehetőség fájdalmas a maga módján. - Bízok a döntéseidben. - Mosolygok egy aprót, ahogyan a tekintetünk találkozik. Hiszen a szabót ő ajánlotta, és még mindig csak erről beszélek, nem igaz? Ahogy viszont a karhoszamat méri, megmozdulok párszor, akaratlan… vagy akarva rontva el a számokat. Azt hiszem, csak máshol vagyok fejben, egyszerre annyira közel, mégis annyira távol tőle.
- Valami klasszikusra gondoltam. - Lepillantok rá, ahogyan tovább veszi a méreteimet. Ismer annyira, hogy tudja, a magánéletemben nem vagyok annyira visszafogott, mint a munkám terén tegyük fel… ugyanakkor az esküvő egy különleges nap. Mindig is úgy gondoltam rá, mindig is rengeteget jelentett számomra. Azt hiszem, valahol mindig is elvesztem a nagyszüleim történetében, a nagy szerelemben, a nagy egymásra találásban… a mindent elsöprő vágyak meséjében amik legyőzték a lehetetlent is akár. Mindig hasonlót akartam magamnak, s sokáig kétségem sem volt afelől, hogy mindezt Deborah mellett találtam meg. - De nem vagyok benne teljesen biztos. - A reakcióját figyelem, hogy megakasztja-e a mondat mögöttes ereje vagy sem, pedig a szavak egészen ártatlanul hagyják el az ajkaimat. Közöttünk viszont az elmúlt időszakban semmi sem volt ennyire ártatlanul naiv… - Archie hiányolt a reggeli futásnál. - Hiszen nem egyszer tartott velünk ő maga is, még hihető is lenne, ha nem ilyen óvatos megfontoltsággal ejteném a szavaimat. Fogalmam sincs, hogy mikor beszélhetek vele ismét kettesben igazából…
Az ujjai alig érintése a bőrömön, a közelsége, az illata ami lassan a sejtjeimbe issza magát. Nem gondolkodom, csak megragadom finoman a derekát, könnyedén kapom el, mielőtt még elfordulna és távolabb lépne tőlem, magamhoz húzom. - Beszélnünk kellene. - Beszélnünk kell, mert fogalmam sincs mikor tudunk ismét, akkor is, ha egy házban élünk. Talán pont amiatt, hogy egy házban élünk. Az ujjaim kérlelve markolják, nem erőszakosan, de határozottan tartva őt közel, sokkal közelebb, mint szabadna... de már rég túlléptük azokat a határokat, amik mögött maradnunk kellett volna. Én pedig képtelen vagyok tovább játszani vele, hogy ebből semmi sem volt valós, igazi vagy létező.

@Lisandro Mendez részére Lily dolgozószobája, két héttel később

““The curves of your lips rewrite history.””

Ha megtehetném, minden gondolkodás nélkül messzire szaladnék innen. Olyan messze, ahol már nem nyomaszta a tetteim következménye, ahol nem vágyódok ennyire azután, kiért soha nem szabadna. Világgá mennék csak, hogy felejtsem a csókjait, hogy ne érezzem még mindig bőrömön az érintését. Mindezt azonban nem tehetem meg. Egyrészt azért, mert túlságosan feltűnő lenne, másrészt meg azért, mert nem fordíthatok hátat mindennek. Az egész életem nem haghatom magam mögött. Lisandro csak egy hiba volt. Édes, szenvedélyes, de hatalmas baki, ami soha többé nem fordulhat elő. Hiába érzem egész tetemben a bizsergető késztetést, hogy megérintsem őt, hogy csak még egyszer csókolhassam, ezt nem engedhetem meg magamnak. Sem neki. Deborah nem érdemli meg, hogy átverjük, megalázzuk és fájdalmat okozzunk neki. Az érzéseket és vágyakat, amik elhatalmasodnak bennem a közelében azonban teljesen irányíthatatlanok, nem tudom megfékezni, mint egy futótűz terjed szét az ereiemben.
Minden erőmmel arra koncentrálok, hogy képes legyek megtartani a még illendő távolságot és nem beleesni ugyanabba a csapdába, amibe a legutóbbi alkalomkor is. Tekintete csak úgy vonzza az enyémet, mintha képtelen lennék elszakadni tőle, teljesen beleveszek az őszinte szempárba. Miért kell ennyire megnehezítenie az életem? Miért nem voltunk képesek nemet mondani egymásnak? Parancsolni magunknak? Miért keveredtünk bele ebbe a felettébb kellemetlen szituációba? Próbálom átlagos társalgással oldalni a feszültséget közöttünk, olyan dologról beszélni vele, amiből gond nem lehet. Semmiképp nem akarom veszélyes vizekre evezni a társalgásunkban. Mégis, ahogy közelebb lépek hozzá és orromba kúszik kellemesen férfias illata, pontosan tudom, hogy elvesztem. A pokol legmélyebb bugyraiban fogok égni azért, amit iránta érzek. A tiltott gyümölcs magához édesget illatával, csábító formájával, hogy aztán amikor megkóstolom végre a lelkem örökre a kárhozottak földjére kerüljön. És milyen édes, lédús gyümölcs ez, mennyire ellenállhatatlan és vonzó.
- Mindenben Deborah fog dönteni helyetted? kérdő tekintettel nézek rá. Most az öltönye színe, aztán a frizurája, a munkája és észre sem veszi, hogy az egész élete fölött Deb fog döntéseket hozni. Hiányzik ez neki? Én jobban renném, ha a saját dolgommal foglalkoznék, de ha Lisanról van szó, nem tudok teljes mértékben elhatárolódni. Bármnyire is szeretnék. Minden megváltozott. Próbálok nem olyasmit belátni a szavai mögé, amik talán nincsenek is ott. Nem rám gondolt, nem ránk gondolt.
- Ne aggódj a szabó miatt, jó kezekben lesztek. Legközelebb szerintem már fel is próbálhatod. Reméljük, hogy Deb nem lesz túlágosan hisztis nem ijeszti el őt is, mert fogalmam sincs, hogy kit lehetne találni az ő helyébe is. Némán engedelmeskedik a kérésemnek. én pedig hozzá hasonló csendben mérem le a karhosszát, a vállától a csuklójáig. Először a jobb majd a bal oldalon.
- Tartsd még egy kicsit. intem türelemre, amíg gyorsan lejegyzetelem a kis fekete füzetembe a számokat. - Szerintem nagyon jól állna neked a sötétkék ezt csak úgy mellékesen jegyzem meg, miközben fél térdre ereszkedem mellette, hogy méretet vegyek a hónaljától a csípőjéig. Gyorsan mozog ujjaim között a mérőszalag, magamban számolok és csak a végeredményt jegyzem le magamnak a papírra. Ajkaim közé fogom a ceruzát és Lisan hátamögé kerülök. Miközben a mérőszalagot útjára indítom a galléra vonalától egészen a csípőjéig ujjaim szinte észrevétlenül érnek hozzá puha bőréhez a nyakán. Közelsége egyáltalán nem segít, hogy tisztán tudjak gonolkodni.

 

@Lilibeth Winchester részére counting our sweet mistakes

“I can still taste the sin of you on my lips.”

Betartottam a Lilynek és magamnak tett ígéretemet két teljes hétig, legfeljebb gondolatban árulva el amiket megbeszéltünk. Mert gondolatban még vissza és vissza tértem arra az estére, annak maradványaira, amik darabonként szivárogtak vissza az emlékezetembe, s mostanra éles képekként jelennek meg bármikor rágondolok. Amikor ránk gondolok, olyan értelemben melyben sosem születhetett volna meg, mégis itt van, s mégis alig látszik enyhülni. Ha Deborah megtudná, az véget vetne mindennek, fogalmam sincs hogyan másznánk vissza innen, főleg most, ebben az időszakban mikor a kapcsolatunk amúgy is kissé ingoványos talajon állt, de közel sem ilyenen. Ez lehetne az utolsó löket ami szétszakít bennünket, mert ez már sokkal több annál, hogy elfoglaltak vagyunk vagy éppen feszültek.
Többet is tehettem volna a felejtésért, nem csak Deboraht próbálva kompenzálni újra meg újra, egy hétvégével kezdve, és apróbb figyelmességek sorával folytatva, de igazából a lényem egy kis része nem akarta teljesen kiűzni azokat a gondolatokat a fejemből. Volt valami vérpezsdítően szédítő a tiltott pillanatban, talán pont ezért is volt annyira jó mert annyira rossz volt, de valamikor nem teljesen tudatosan eldöntöttem, hogy megőrzöm az emlékét. Egy emlék, amihez ragaszkodom, aminek folytatása nem lehet, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem gondoltam folytatásra azóta sem. Két hét hosszú idő a gondolataimmal szabadon, én pedig gondolatban mélyebbre és mélyebbre ástam magam a bűnben. Mi lett volna, ha nem sétálok ki a szobájából amikor arra kér? Azt hiszem, pontosan tudjuk mindketten, ezért is küldött el.
Érzem az érzékeny határokat, amikor a dolgozó szobájába lépek, s látom rajta is, amikor közlöm: kettesben leszünk. Az a nap óta nem volt ilyen, azóta még távolról is alig láttuk egymást, s most hirtelen ez a helység is egészen kicsinek hat és szűknek, ahogyan közelebb sétálok hozzá. Nem mond nemet, valahol sejtem, mert örökre nem menekülhetünk ki ebből, főleg ha már hivatalosan is egy család leszünk.
- Igen. - Bólintok egy aprót lassan megérkezve, a tekintetem mintegy rajta felejtve. Elmenkülhetnénk, találhatnánk más kifogást, de talán valahol egyikünk sem akarja igazán. Azért késtem, mert Deboraht győzködtem, utána pedig magamat is, de ezt már nem vallom be, ahogyan egy apró mosollyal bólintok. - Rendben. - Van bennem némi öröm, s szemtelen módon leplezni is alig próbálom, ahogyan leveszem a kabátomat. Az érkezésem óta most először veszem le róla a pillantásomat. Sosem gondoltam rá úgy, mint az elmúlt napokban, de ezen a ponton mindketten bevallhatjuk, hogy teljesen eltörölni sosem fogjuk tudni, legfeljebb úgy tenni mintha ott sem lenne és hazudni róla… de meddig?
Érzem a feszültséget a levegőben, hiába mosolygok, belőlem is árad, nem csak belőle. Valahol kellemetlen, máshol édes, enyhe bűntől és bűntudattól terhes. Kissé nyomasztó, de legalább annyira fel is villanyozó. Hiányoztak a beszélgetéseim vele, azok az egészen ártatlanok is, amikor velem tartott a reggeli futásnál vagy a kutyák sétáltatásánál, vagy a semleges kis csevejek a konyhában. Hiányzott ő, és nem csak abban a bűnös kontextusban amit még egészen frissen kapott a kapcsolatunk. Már évek óta belopta magát az életembe, amióta ha még nem is egészen hivatalosan de a családuk része lettem. Olyan családé amit most elárultam… elárultunk. Nem akarom felbomlasztani ezt a rendet, mert én is családomként tekintettem rájuk már évek óta, de a bűnbánathoz már kicsit késő, ahogyan a meggondolatlan tettek visszafordításához is. Most már csak ez a feszültség marad köztünk, ami ha nem változik, előbb vagy utóbb valaki észre fogja venni magától is.
- A színvilágot Deborah már rég megálmodva, többek közt az öltönyömnél is. - Nem úgy hangzik, hogy bánnám, bár az én napom is, láttam mennyire boldoggá teszi a szervezés így sok részletben arra hajlunk amiben örömét leli. Bíztam az ízlésében, afelől sosem volt kétségem, hogy álomszerű lesz az egész nap… egészen eddig. De most sem a dekorációk, a helyszín, ruhák vagy ételek tehetnek majd róla, ha lesz egy sötét folt az egészben, az az én művem lesz. Az enyém és a Lilyé. - Az anyagokat leszűkítettük, de a végső választást a szabóval terveztünk megvitatni… pontosabban meg is tettük, de azóta minden megváltozott. - Új a szabó, bár nem csak erre gondoltam. Ettől persze közel sem fújnám le az esküvőt, ezzel szerintem Lily is tisztában van, hiszen maximálisan kivettem a részem a szervezősből azóta is. Sőt, azóta talán kicsit jobban ezt is.
Érzem, hogy óvatos próbál lenni, de meddig sétálhatunk üvegszilánkokon? Előbb vagy utóbb vamelyikünk megvágja magát, ezért sem kellene őket a földön elszórva hagynunk. Tiszteletben tartottam a kérését, de lassan talán ideje lenne elővenni a szőnyeg alá söpört dolgokat, különben ez a feszültség sosem fog feloldódni. Rendszerint ha ignorálsz egy problémát, az csak nagyobbá növi ki magát, s majd mikor véletlen rossz szekrényt nyitsz ki, az egész egyszerre borul rád és maga alá temet.
Ahogyan közelebb lép hozzám, az illata csak még több emléket idéz fel. Oldalra emelem a kezem, ahogyan kéri, a tekintetem ismét rajta állapodik meg, szinte mintha várakoznék valamire. Azt mondta, tíz percünk van...

@Lisandro Mendez részére Lily dolgozószobája, két héttel később

““The curves of your lips rewrite history.””

Az egész helyzet amibe bele sodródtam elkerülhető lett volna, ha azon a bizonyos estén képesek lettünk volna önuralmat tanusítani. Ha nem engedtem volna a csábításnak, ha ismerném azt a szót, hogy nem. Az igazság azonban az, hogy túlságosan szeretem megkapni azt amire vágyom, nem akarom magamat megfosztani sem testi sem lelki jótól, mondhatjuk, hogy megszoktam már, hogy mindent megkapok amit akarok és ez a helyzet számomra kielégítő. Lisant azonban soha nem lett volna szabad akarnom, nem engedhettem volna meg magamnak, hogy akár egy másodpercre is többet akarjak tőle, mint ami illendő. Lisandro észrevétlenül itta be magát a bőröm alá, napról napra közelebb férkőzve hozzám, mígnem megtörtént az aminek soha nem szabadott volna.
A hiba soha nem ismétlődhet meg újra, legalább ebben egyetértünk. Már csak azért sem, mert nem marcangol annyira a bűntudat és megbánás, mint amennyire azt illene egy ilyen szituáció után. Voltak pillanatok az elmúlt hetekben, amikor újra és újra lejátszódott a fejemben minden egyes pillanat. Szinte éreztem az ajkainak ízét a számon, bőrének melegét a bőrömön, leheletének lágyságát a nyakamon. Túlságosan jó volt ahhoz, hogy csak úgy kitöröljem az emlékezetemből. Amennyire az még nem volt túlságosan feltűnő kerültem őt, egyetlen pillanatot sem akartam kockáztatni arra, hogy újra kettesben maradjunk. Arról nem is beszélve, hogy soha senki nem szerezhet tudomást a mi kis félrelépésünknek.
Deboraht azonban nem annyira könnyű lerázni, mint a kedvesét, hiába próbáltam meg mindent egyszerűen nem tudja elfogadni a visszautasítást. Úgy tűnik, hogy ez egy családi vonás. Pedig mindent kipróbáltam, a lehető legmeggyőzőbb voltam, mindhiába. Nem akartam túlfeszíteni a húrt és szöget ütni a fejébe, ezért hosszas unszolás után beleegyeztem. Pikk-pakk végigmérem Lisant, aztán már itt sem vagyok. Csak azért nem sétálok ki a dolgozószobámból húsz perc várakozás után, mert sejtem, hogy akkor újra hallgathatnám a nővérem könyörgését, arra meg egyáltalán nincs kedvem. Megfordulok a székkel, hogy nemtetszésem a nővérem arcába mondhassam, de a látvány szinte letaglóz. Lisandro egyedül álldogál a dolgozószobámban és mivel az ajtó becsukódik mögötte mielőtt megszólalna is nyilvánvaló, hogy Deb nem jön. Felsóhajtok. Úgy érzem magam, mint akit tőrbe csaltak, átvertek, sarokba szorítottak. A düh helyett azonban valami kellemes bizsergés járja át az egész testem, a szívem gyorsan zakatol a mellkasomban és hirtelen olyan kicsinek tűnik a szoba.
- Deborah-ra vall… sóhajtok fel lemondóan. Megtehetném, hogy kifordulok az ajtón, de mégsem mozdulok meg. Egyik lábamról álldogálok a másikra, tekintetem egy pillanatra sem véve le Lisanról.
- Ha már itt vagy, akkor megcsináljuk azt a méretezést, de körülbelül tíz percem van, mert késtél. Szóval Lisandro, kérlek vesd le a kabátodat. fordulok vissza az asztalomhoz, hogy elvegyem a mérőszalagot, egy kis noteszt és ceruzát. Próbálok higagdt maradni, de nagyon nehéz a beszélgetésünket hivatalos mederben tartani. - Mondtam Deb-nek, hogy a méreteket átküldöm egy nagyon kedves szabó ismerősömnek, aki elkészíti neked az öltönyt. Van valami ötleted, hogy milyent szeretnél? Szín? Anyag? lépek hozzá közelebb, kezemben a mérőszalaggal.
- Emeld fel a kezed oldalra kérlek. nézek rá újra. Miért ennyire nehéz nem megérinteni? Direkt kerülöm a kényes témákat, nem akarom, hogy akár véletlenül is kényelmetlen szituációba keverjük magunkat.

 

@Lilibeth Winchester részére counting our sweet mistakes

“I can still taste the sin of you on my lips.”

Két hét. Már két hete dolgozunk azon, hogy a korábban történtek legalább egy részét semmissé tegyük, hogy kitöröljük ezt a bukást a múltunkból… vagy legalább megpróbáljuk eltakarni, elmosni egy kicsit az időben, hagyni, hogy lekopjon a széle legalább. De mi a széle az egészhez képest?
Mardosnia kellene a bűntudatnak, szétennie belülről, akkor is ha nem mutathatom ki, hogy nincs rendben. Valahol ezt is teszi, de nem a megfelelő okokból. Nem elég őszintén, hogy teljesnek hasson, inkább egy szép hazugságnak amivel nyugtatom magamat - egészen hasonló ahhoz, hogy nem lesz baj az egészből és minden olyan lesz, majd mint mielőtt bármi is történt volna köztem és Lily közt. Az emlékek viszont kicsit sem koptak, nem tudtak, ha újra és újra félrémlettek a darabkái. Amit egyik nap elfelejtettem, két nap múlva újra előttem volt. Gyakrabban gondoltam rá és gondolkodtam az egészen, mint beismerném magamon kívül bárkinek is. Nem akarom széttépni a családot, sem eldobni az éveken át tartó eljegyzésemet azzal a nővel akire mindig is életem szerelmeként tekintettem, de képtelen voltam elfelejteni azt az egyetlen estét. Egyszerűen a tudatomba égette magát, itt pedig foghatnám a bűntudatra az egészet, hogy annyira megbántam és ezért nem fejeltek - de hazudnék. Hatalmasat hazudnék ha azt mondanám, ez az egyetlen ok, hogy ez a legerősebb ok és nem az, hogy milyen volt. Hogy jó volt. Hogy túl jó volt. Nem szabadna másik nő után sóvárognom, nemhogy a menyasszonyom húga után, mégis visszatérő jelentek játszódnak le a fejemben kettőnkről; néha már gyakrabban, mint rólam és a nőről, akinek örök hűséget fogadni készülnék.
Ahogyan egymást kerülgetjük inkább csak látszat és színjáték, mint bármi más. Kihagyott vacsorák, üres kifogások, sűrű beosztások, elfoglalt órák. Nem tudom, hogy eszébe jut-e még neki is úgy, ahogyan nekem csak sejtem minden egyes kifogásból, ami másoknak talán kevésbé tűnik fel. A többieknek talán nem gyanús, a többieket lekötik az esküvői előkészületeket, Deborah is lázban ég már, hiszen a tökéletes napnál kevesebbel nem érné be. Olyannyira, hogy szabót is többször vált, nem csak az ő ruhájához áll így hozzá, hanem az én öltönyömhöz is. Tökéletesnek akar minden varratot ha kell, én pedig nem állok az útjába. Az ő nagy napja mellettem, én pedig mindig is azt akartam, hogy tündököljön benne, hogy pontosan olyan lehessen amilyet megálmodott, a legapróbb részleteken át. Egyszerűen tökéletes - annyira tökéletes pár, mint mi vagyunk. Mostanában viszont ennek a kijelentésnek csorbult a jelentősége. Hiába próbálom a bűntudatom mardosását enyhíteni azzal, hogy figyelmesebb vagyok vele, máskor pedig a munkába menekülök, egyszerűen már… pontosan tudom, mi történt, bármit is tegyek.
Minden ellenére tartottam magam ahhoz, amit Lily kért, főleg látva, hogy ő is mennyi energiát fektet ebbe. Nem szegtem meg én sem a szavamat, kerültem amikor lehetett - egészen eddig a napig. Még ekkor is, már az elején is, próbáltam rávenni Deboraht arra, hogy válasszunk mást. Nem azért mert ne bíznék Lilyben, hanem mert ő nem is férfi ruhákkal foglalkozik. Kifogásokat kerestem, érveket soroltam, de ha elhatároz valamit akkor rendkívül makacs tud lenni én pedig nem ellenkezhetek feltűnően. Egy ponton egyszerűen hagytam kibontakozni az eseményeket, hogy beszéljen Lilyvel, meggyőzze, és meghatározzák mikor jöjjünk ruhavételre. Az esküvő kérdéseiben különösen hajthatatlan, reménytelen harc volt már az elején. De legalább úgy volt, hogy együtt érkezünk - bár egy részem szeretett volna kettesben is beszélni Lilyvel… úgy tűnik, túl erősen kívánta, amikor érkezik Debbytől a hívás, hogy mégsem tud eljönni. Alig pár perccel az időpont előtt, én pedig értetlenül teszem fel a legalapvetőbb kérdéseket: Miért? Biztos? Nem jöhetnénk máskor? A mai napot viszont semmiképpen sem tudná megoldani, arról pedig hallani sem akar, hogy tovább csússzunk ezzel, hiszen már majdnem kész kellene lennie az öltönynek, pedig még tervben is alig van a váltás miatt. Természetesen nem tudja, miért ne jöhetnék el egyedül is, a következő alkalomkor úgyis itt lesz, a terveket és a többit meg úgyis könnyedén megbeszélheti Lilyvel. Úgy tűnik, a sors kicsit túl erősen hallgatott a kívánságaimra, amikor fél óra késéssel lépek be Lily dolgozószobájába. Nem jellemző rám ekkora késés az ilyen időpontokra, de pontosan ennyi időn keresztül győzködtem Deboraht majd egy kicsit magamat is.
Lily szavaira egy keserédes mosoly rajzolódik az arcomra, máskor lenne rá egy megjegyzésem, most viszont magamban tartom inkább amíg megfordul és megvárom, hogy tudatosuljon benne a látvány: utánam csukódott az ajtó, Deborahnak pedig nyoma sincs.
- Debby nem tudott eljönni… - Ez megindokolja a csúszást is, talán sejti, de nem kezdek magyarázkodásba, hiszen annál közelebbi Lily. Annál sokkal közelebbi. Akkor is, ha az elmúlt két hétben csak illemből köszöntünk egymásnak.
Hirtelen máris kisebbnek hat a szoba, pedig nagyon is tágas és fényes, a közepén rendszerint egyenesen ragyog Lily, most viszont érezni a feszültséget. Ennyit arról, hogy úgy teszünk majd, mintha semmi sem történt volna, nem igaz? - Tudod, mennyire hajthatatlan, nem akar tovább csúszni az öltönnyel… - Lassan indulok felé, mégsem maradhatok az ajtóban, és hacsak nincs egy tökéletes kifogása a menyaszonyomnak, akkor kettesben kell maradnunk egy időre, hiszen normál helyzetben semmi akadálya nem lenne annak, hogy Deborah nélkül vegye le a méreteimet.
Amennyire ideges vagyok a helyzettől, egy részem annyira izgatott is - mert hazudnék, ha azt mondanám, hogy egy részem nem örül annak, hogy kettesben lehetünk. Ennek ellenére igyekszem nem kimutatni, csak a helyzethez mérhető komolysággal nézni felé, mielőtt még kilökne azon az ajtón. Bár kint úgysem tarthat, kétlem, hogy ki tudna találni egy olyan kifogást ami megállná a helyét Debby előtt.

@Lisandro Mendez részére Lily dolgozószobája, két héttel később

““The curves of your lips rewrite history.””

Teljesen egyértelmű, hogy a családunk nő tagjainak egyszerűen nem lehet nemet mondani, nem ismerjük a visszautasítás fogalmát. Deborah nagyon rámenős a maga visszafogott stílusában, egyszerűen addig mondta és addig kérlelt, amíg rábólintottam  erre a hülyeségre. Nem szerettem volna a kelleténél több időt foglalkozni velük, mert még mindig mardos a bűntudat amiatt ami történt. Bármennyire is szeretném, nem tudtam elfelejteni mindazt ami köztem és Lisandro között történt, hiba, de mégis oly édes, hogy azóta sem bírtam túltenni magam rajta. Sok hibát elkövettem már eddigi életem során, sokszor próbáltam túlszárnyalni Deb családban elfoglalt helyét, sokmindent megtettem azért, hogy rám figyeljenek, de ez még tőlem is aljas húzás volt. Lisandro észrevétlenül, férkőzött be a bőröm alá, és bármennyire is szeretnék nem tudok megszabadulni az emlékétől. Ott van velem a csendes óráimban, a magányomban, a szobám minden szegletében. Teljesen biztos, hogy megbolondultam. Ezek miatt a kétes érzesek miatt, az elmúlt két hétben kerültem mindkettejüket amikor csak tudtam. Családi vacsorákból maradtam ki, elutaztam hétvégére, amikor csak egy fedél alatt tartózkodtunk vagy a szobámban vagy a dolgozószobámban voltam. Természetesen teljes mértékben nem tudtam elkerülni őket, de a legminimálisabbra csökkentettem az interakciót velük. Ezt a hülye méretvevést sem akartam elvállalni, egyrészt, mert sem menyasszonyi ruhát, sem pedig férfi ruhát nem készítek, de Deb SOS ragaszkodott ahhoz, hogy kisegítsem. Ez már a harmadik alkalom, hogy szabót változtatnak, mert valami baja mindig van az éppen készülő ruhával. Megértem, végülis ez az ő nayg napja, minden legyen olyan tökéletes ahogyan azt szeretné, ebbe beletartozik a vőlegénye is.
Kezemben a kávémmal lépek be a kis dolgozószobám ajtaján, izgatott vagyok és nagyon félek. Nem akarom, hogy véletlenül elszóljuk magunkat, vagy akár észrevegyen rajtunk bármit is. Nagyon veszélyes ennyire közel kerülni egymáshoz a nővérem jelenlétében. Minden erőmre és koncentrációmra szükség lesz ahhoz, hogy ne bukjak el. Remélem, hogy a TESTVÉREM VŐLEGÉNYE is hasonlóan vélekedik. Lehuppanok a székemre, hogy amíg várakozok egy egyetemi projekten dolgozzak, ez segít ahhoz, hogy kicsit eltereljem a figyelmem és ne legyek ennyire izgatott már csak a Lisan gondolatára is. Belekortyolok a feketébe, miközben a könyv lapjait forgatom. Olvasok, de nem teljes mértékben tudok arra figyelni amire kellene. Amikor nyílik az ajtó, hátra sem fordulok mielőtt megszólalnék. Ezzel is időt nyerve magamnak. Magunknak.
- Szívességet kértek tőlem és húsz percet késtek? más esetben talán meg sem vártam volna őket, de a mi helyzetünk egyáltalán nem mindennapi. Csak ezek után fordulok meg a székemmel, mosolygva, hogy üdvözöljem az érkezőket. A mosolyom azonban hamar leharvad arcomról, amikor egyedül Lisant pillantom meg a csukott ajtó mögött. Ez valami vicc?
- Deborah? Késik? remélem, hogy már ő is éppen idefelé tart és nem baszta át a fejem. Mikor voltunk utoljára kettesben? Mikor volt az, hogy ennyire közel kerültünk egymáshoz? A kis dolgozószobám nem elég nagy ahhoz, hogy a távolságot növelni tudjuk. Egyelőre éppen emiatt maradok ülve, csak tekintetemmel figyelem a férfit. Ismerős vonásait, kellemes megjelenését, őrjítően kék szemeit. Az őrületbe fog kergetni.

 

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.”

Teljes mértékben, visszavonhatatlanul elvette az eszem ez a férfi. Képtelen vagyo tisztán gondolkodni, egyszerűen csak ő létezik a fejemben. Mélyen eltemetve az agysejtjeim között tudom, hogy  minden együtt töltött pillanat felér egy újabb hibával, de mégsem tudok nem közeledni hozzá. Nem értem, hogy mi ez a hirtelen támadt vágy, miért érzem úgy, hogy a testem szinte sikítva vágyakozik utána. Öleleni akarom, érezni ajkait a bőrömön, magamba fogadni újra és újra. Megállítanám az időt, hogy kevésbé teljesn gyorsan, hogy még egy kicst együtt lehessel vele anélkül, hogy a lebukás veszélye fenyegetne. El kellene engednem, hiszen Lisan a nővérem vőlegénye, valaki máshoz tartozik, nem lenne szabad etúl közel engednem magamhoz. Egyetlen hibát, még talán az univerzum is megbocsát nekünk, de arra amit most csinálunk már nincs bocsánat. Az éjszaka már régen véget ért, magunk mögött hagytuk a börgőzös éjszakát, de látszólag az egymás iránti vonzalom nem múlt el a nap felkelő sugaraival együtt. Egyszerűen megőrülök érte. Nem szabadna és minden porcikámmal harcolnom kellene ellene, de tehetetlen vagyok és kicseszett gyenge. Az ad erőt, amikor magához vonja törékeny testem, amikor ajkaival megérinti nyakam vonalát. Ebből többet és többet akarok, már egyáltalán nem törődve a következményekkel.
Éreztem már vonzalmat férfiak iránt, nem élek szüzi életet, de azt a vágyat, amit Lisan ébreszt fel bennem még soha nem tapasztaltam. Testem minden apró porcikája vágyakozik utána, sóhajt vált ki belőlem, szenvedélyes csókokra késztet. A lelkem eddig begubózva, érintetlenül szundkált bennem, ő viszont megérintette, hogy a búra szétrepedjen és gyönyörű pillangóként keljen újra életre. Ezt az érzést még soha nem éreztem senki iránt, nem repdesett odabent millió pillangó amikor csókkal illettek, nem fájt a külön töltött idő egyetlen másodperce úgy, mintha valaki a szívem tépné ki. Fizikai fájdalmat okoz a távolléte. és mint egy sivatagban napok óta szomjazó a víz után, én olyan hevesen és vágyakozva kapok ajkai után. Lehet fokozni még azt a mindent elsöprő szenvedélyt, ami bennem ég?
Megszabadulok a testem fedő vékony anyagtól, mintha ezzel is jelezni szeretném neki, hogy én készen állok rá, hogy minden porcikám utána vártakozik. Bókját hallva elmosolyodom, tarkójára csúsztatom a tenyerem, hogy közelebb húzzam magamhoz.
- Akkor élvezd ki suttogom ajkaira a szavakat, mielőtt mohón kapok utána, hogy szenvedélyünket egy újabb csókba folytsuk el. Kapzsin, mindent akarva tépem le róla a rakncátlan, szófogadtlan inget, hogy ujjaimmal cirogathassam csupasz mellkasát. Türelmetlen vagyok, magaménak akarom végre tudni, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha így kellene lennie. Mintha mindig is így lett volna.
A telefon váratlan csengése mindkettőnket kizökkent a teljesen felforrósodott hangulatunkból. Elhúzodom tőle, hogy nyugodtan beszélni tudjon. Szinte fáj a távolság, hogy nem érinthetem ajkait. Miközben beszél fejem türelmetlenül a vállára döntöm. Mit művelünk mi? Miért nem vagyunk képesek felnőttként viselkedni? Mi szükségünk van nekünk erre a fejeletlenségre? Hiszen Deborah mindkettőnknek fontos, ő nem érdemli meg, hogy hazudjunk neki és becsapjuk. Éeletemben most először érzem azt, hogy tartozom a nővéremnek annyival, hogy tiszteletben tartom őt. Kijavítom a hibámat, hogyha még nem késő. Fájó érzés eltolni magamtól, de megteszem. Lehajolok a köpenyemért, hogy gyors mozdulatokkal újra magamra vegyem és átsétálok a szoba másik felébe. A falnak támaszkodva figyelem őt. Türelmetlenül, de csendben várom  meg, hogy befejezze a beszélgetést, és csak azután szólalok meg, hogy bontotta a vonalat.
- Ne gyere közelebb! Emelem magasba a mutatóujjam mielőtt folytatom. - Nem szabad megismétlődnie ennek az egésznek, nem csinálhatjuk ez Deborahval. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy távol maradunk egymástól.
- Mindketten szeretjük őt, és Deb nem érdemli meg, hogy becsapjuk. Gondolom ezzel Ő is egyetért.
- Menj és koncentrálj inkább a menyasszonyodra, túl sok idődet elraboltam már tőle. Légy oly kedves és szervezz neki egy fantasztikus hétvégét. Muszáj kiengesztelni a testvérem, soha de soha nem tudhatja meg, hogy elárultuk.
- Ami történt hiba volt. Nem ismétlődhet meg újra, ezért szeretném, ha nem jönnél a közelembe. Tartsd távol magad tőlem amennyire az lehetséges és nem kelt gyanút. Marad távol, mert én túl gyenge vagyok ahhoz, hogy nemet mondjak neked. Ahhoz túlságosan önző vagyok és túlságosan élveztem. Remélem, hogy ő kevésbé önző és Deboraht választja helyettem. Ezt kell tennie. Ez a helyes. De akkor mégis miért érzem ennyire rosszul magam?


 

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.[/i]”

Megrészegít a közelsége, egyszerűen képtelen vagyok tisztán gondolkodni amikor itt van mellettem. Nem tudom, hogy mikor és legfőképpen miért fordult át a kapcsolatunk ebbe a megmagyarázhatatlan katyvaszba. Mi változott meg bennünk tegnap, hogy egyszerűen csak átléptük a határt? Azt a láthatatlan határt, amit soha nem szabadott volna. Nem foghatjuk a borra és a megrészegült pillanatkra, mert ha csak az alkohol befolyásolta volna a tetteinket most nem lenne ennyire szikrázó a levegő közöttünk. Bele kóstoltunk a tiltott ügyömölcsbe, és most egyszerűen nem tudunk meglenni nélküle. A legjobb megoldás az lenne, ha távolságot tartanánk egymástól, ha minél kevesebbett látnánk egymást talán még csírájában el lehetne folytani a dolgot. Az agyam, és a szívem kemény harcot vív egymással és jelenleg nagyon úgy tűnik, hogy a józan eszem áll vesztésre. A távolság egyre csak csökken közöttünk, ezzel szemben a vágy és birtokolni akarás egyre inkább elhatalmasodik bennem. Nagyon meg kell harcolnom saját magammal azért, hogy ne essek neki most azonnal. Azt szeretném, ha kisétálna az ajtón, ha itt hagyna egyedül, hogy végre esélyem legyen kicsit lenyugodni és újra tisztán látni a dolgokat. Ahelyett azonban, hogy ezt tenné közelebb hajol hozzám, hogy gyengéd puszit nyomjon az arcomra. Túl korai még ez a mozdulat, túlságosan korai ahhoz, hogy képes legyek távol tartani magam tőle. Belesimulok az ölelésébe, mintha ez lenne a normális. Hogy lehet valami ennyire természetes érzés, amikor ilyen rosszat cselekszünk? Hogy lehet, hogy egyetlen másodperc elég ahhoz, hogy Deborah létezése teljesen kimenjen a fejemből? Hogy lehet az, hogy ennyire képes elvenni az eszem? Miért nem tudok tisztán gondolkodni? Mintha valami elcseszett köd szállta volna meg az agyam, ami képtelenné tesz arra, hogy egyáltalán gondolkodni tudjak. A tisztán gondolkodás képessége teljesen elhagy, egyszerűen csak hozzá hajolok, hogy újra megcsókoljam. Ezúttal nem lehet az alkoholra fogni a tetteinket, nincs külső tényező, nincs kifogás. Csak ő van meg én, es ez a hatalmas szenvedély, ami szinte méregként ered végig az ereimben. Hibát hibára halmozunk, teljesen egyértelmű, hogy a pokol legmélyebb bugyraiban fogunk halálra égni. De megéri. Esküszöm, minden szenvedés megéri, ha közben így csókol és így érint meg. Csak addig távolodom el ajkaitól, amíg újra levegőt juttatok a tüdőmbe. Mohón és vágyakozva falom ajkait, lábaimal átkulcsolva a csípője körül. Felperzsel minden egyes érintése, többet akarok belőle, soha véget nem érő pillanatokat. Gyors mozdulatokkal bogozom ki a köpenyem, hogy megszabadulva a selymes anyagtól újra felfedjem előtte meztelen bőrömet. Hátam a hideg falnak nyomódik, de egyáltalán nem érdekel ennek a kellemetlen érzése, csak arra tudok figyelni, hogy ajkaimmal végigcsóokoljam nyakának vonalát. Türelmetlenül próbálom kigombolni az ing apró gombjait, de türelmetlen vagyok, hogy nem boldogulok vele, így nemes egyszerűséggel letépem róla. Az apró, fehér gombocskák koppanva érnek földet. Beszívom alsó ajkamat, ahogy végignézek rajta. Hevesen dobog a szívem, minden pillanatban egyre jobban és szenvedélyesebben akarom őt. Nem érdekel már az, hogy hibát követünk el, csak az érdekel, hogy végre csináljuk, mert már egyszerűen nem bírok magammal. Ujjaimat végigvezetem mellkasán, ajkaimmal újra az övét keresem. Mielőtt azonban belelendülhetnék a folytatásba, számomra ismeretlen mobil csörgés töri meg a csendet közöttünk.
- Ez a – nyomok egy csókot ajkára - te - ismétlem meg a csókot - telefonod. fejezem meg végre a mondatot, elhúzódva tőle. A nem várt hívás kicsit kizökkent abból az állapotból, amibe kerültem, de nem húzódom el tőle túlságosan, csak éppen annyira, hogyha akar el tudjon menni. Miért történik ez velünk?

 

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.[/i]”

Tisztában vagyok azzal, hogy hibát követtünk el Lisan-nal, mégsem érzem azt, hogy bánnám azt ami történt. Bizonyos értelemben persze, bánom és rosszul érzem magam miatta, de ott bújkál bennem a kisördög ami nem hagyja nyugodni a vágyat. Deborah viszont egyáltalán nem érdemli meg azt, hogy ennyire csúnyán átverjük, ő tényleg mindenből a legjobbat érdemli. Tudom, de mégsem vagyok képes arra, hogy elengedjem az elmúlt éjszaka emlékeit. Ittunk, de nem annyit, hogy ne emlékeznék arra ami történt. Minden egyes csókjára, érintésére, bőrének ízére és illatára. Nem olyan régen még átölelt a karjával, még engem becézgetett és círogattot. Néhány órával ezelőtt még én voltam az egyetlen akire gondolni tudott. Most pedig itt állunk, néhány lépésnyire egymástól és mindketten pontosan tudjuk, hogy hiába akarjuk, soha semmi nem lesz már olyan, mint régen. Nem lehet semmi olyan, mint egy éjszakával ezelőtt. Ahhoz túlságosan jól ismerjük egymást. Ha sikerül távol maradnunk egymástól, idővel talán csillapodni fog a szenvedély, de akárhányszor egymás szemébe nézünk majd, emlékezni fogunk.
A terveiről beszél a nővéremmel, nekem pedig akaratlanul is grimaszba rándul a szám széle. Nem kellene, hiszen joga van programot szervezni a menyasszonyával, nem kellene, hiszen mindaz ami megtörtént csak egy botlás volt, mégis...a gondolat, hogy ugyanazt fogja adni Deborahnak mint amit nekem is, kiborít.  Egy pillanatra elfordítom a fejem, hogy ne láthass rajtam mennyire kellemetlenül érint ez a téma.
- Szuper. Akkor most itt a lehetőség, hogy elvidd.... zárom rövidre a témát. Én azt se bánom, ha a holdra viszi, az egyetlen ami fontos, hogy Deb soha ne érezze azt, hogy a jövendőbelije elhanyagolja és még véletlenül se szerezzen tudomást arról ami történt. Lisandro nem csak egyszerűen megcsalta, hanem a húgával bújt ágyba, ami mindkettőnk részéről főbenjáró bűn.
Úgy érzem magam, mintha egy kibaszott hullámvasútban ülnék, tudom, hogy mi lenne a helyes, a lehető legtávolabb kerülni ettől a férfitől, mégsem tudom megtenni. Láthatatlanul vonz egyre közelebb magához. Megbabonázva érzem magam, mintha csak egy elcseszett romantikus komédia főszereplői lennénk. Tudjuk, hogy hiba, mégis képtelen vagyunk parancsolni magunknak. Parancsolni is képtelen vagyok magamnak, olyan természetesen ölelem át egyik kezemmel a nyakát, ujjaimmal tarkóján játszadozva, mintha mindig is a mozdulatsor képezné a reggeli rutinunkat. El kellene löknie magától, de ehelyett csak közelebb von magához, keze a derekam köré fonódva pihen. Tekintetem rabul ejti kékjének mélysége, a pillantás, amitől kihagy a lélegzetem, ami egyszerre hideg és mégis perzseli a bőröm. Elvesztem. A drogom lett és én képtelen vagyok ellenállni neki. Közelebb hajol hozzám, én pedig önkéntelenül is lehunyom a szemem, miközben a szívem egyre hevesebben verdes a mellkasomban. Nem lenne szabad ilyen gondolataim legyenek, nem engedhetném meg magamnak, hogy vágyjak rá, hogy azt akarjam megcsókoljon. Ajkai az arcomat érintik, amik következtében apró libabőrök szaladnak végig a karomon. Még soha nem éreztem azt amit ő vált ki belőlem. Igaz a mondás, a tiltott gyümölcs mindig édesebb. Csak azután nyitom ki a szemem, hogy újra megszólal. Rápillantok, beleveszve a tekintetének őszinteségébe. Belesimulok az ölelésébe, ezúttal mindkét kezemmel átölelve a nyakát.
- Ma a szobámban reggelizek suttogom a szavakat, miközben egyre közelebb hajolok hozzá, már egyáltalán nem gondolkodva semmin, egészen addig amíg ajkaimmal meg nem érinthetem az övét. Nagy hibát követ el? Talán? Szenvedélyesen és mohón, mégis kihasználva minden másodpercet csókolom őt. Ahogyan eddig még soha senkit. Deborah néhány óra múlva itthon van, én pedig itt állok a szobám közepén, nyelvemmel táncba hívva a vőlegényének ajkait, és a megbánás legkisebb szikrája sincs bennem.

 

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.[/i]”

Azt hiszem, hogy mindketten pontosan tudjuk, hogy a történtek örökre megváltoztattak mindent, csak könnyebb hazudni saját magunknak, mint szembenézni a valósággal. Mert mi is a meztelen igazság? Lefeküdtem a testvérem vőlegényével, a férfivel, akivel leélni készül az életét és bármennyire is vacakul hangzik, de élveztem. Minden pillanatát,  minden egyes csókkal és érintéssel. Nem mondja, de sejtem, hogy hasonlóan érez ő is, egészen bizonyos, hogy nem lesz olyan egyszerű a továbblépés, mint ahogyan azt gondoljuk. Innentől kezdve már semmi nem lesz egyszerű, örökre összeköt minket egy közös titok. Minden alkalommal, amikor egymás szemébe nézünk eszünkbe jutnak majd az emlékek. Idővel talán fakul az érzés, elhalnak az emlékek, de addig még nagyon sokszor kell szembetalálnunk magunkat egymással. Kibaszottul nehéz lesz.
Nem mondhatom el magamról, hogy pályazhatok a legjobb testvér díjára, de minen nézeteltérésünk ellenére én tényleg soha nem akartam megbántani a nővérem. Nem ilyen kegyetlenül, nem ennyire fájdalmasan és nem ilyen szívtelenül. Egyszerűen csak megtörténtek a dolgok, képtelen voltam eltaszítani magamtól, képtelen voltam nemet mondani. Az első csókja után minden porcikámmal bizseregve vágytam rá. Most is vágyom, pedig tudatában vagyok annak, hogy nem fordulhat elő még egyszer. SOHA TÖBBÉ. A lábaim azonban szinte maguktól indulnak meg a férfi felé, egészen addig, amíg elég közel nem állok már hozzá. Tekintetem hosszú másodpercekig elveszik kék íriszeinek hidegében. Ahogy rám néz, ahogy látom szemében a saját vágyaimat tükröződni heves dobogásra készteti a szívem. Elpillantok róla, és inkább az ing gombjaival foglalkozom, mintha az most annyira fontos lenne. Csak egy pillanatra állnak meg ujjaim a mozdulatban, amikor szavai megütik a fülemet: Miattad. Miattunk. nyelnem kell egy nagyot, hogy képes legyek visszafolytani a hirtelen rám törő érzéseket. Ugyanazokat, amikkel tegnap este sem tudtam megküzdeni. Nincs olyan, hogy  miattunk. Csak ő van és én, meg Deborah.
- Az nagyon különös lenne. értek egyet a felvetésével, miközben egy másodpercig újra rápillantok mielőtt az utolsó gombot is átbújtatom a lyukon.
- Azonban mégis jó lenne néhány napot úgy eltölteni, hogy nem találkozunk. Utazzatok el valahova. csak egy ajánlat, de szerintem abszolút érdemes lenne megfontolnia. A lényeg, hogy egy kis időt távol legyünk egymástól, ők pedig rendezzék a kapcsolatukat. Mert ha nem lenne benne probléma Lisan nem az én ágyamba töltötte volna az éjszakát. Mielőtt elhúzhatnám a kezem óvatosan, de határozottan megállít a mozdulatban. Lassan, szinte kiugró szívvel nézek fel rá. Nem szabadna elgyengülnöm, mégis megtörténik.
- Talán egy jó mosodában megtudják menteni... akadoznak a szavaim és habár sejtem hogy kérdése plátói, mégis válaszolok rá, mert egyszerűbb és jobb megoldás, mint megcsókolni. Nem tudom mire véljem a hirtelen vallomását, hogy az én megnyugtatásomra vagy saját magának tisztázására szánja.
- Tudom. Jó ember vagy Lisan húzom ki kezem az övéből, hogy tenyeremmel végigsimíthassak arcélén. Ezzel egyidőben közelebb araszolok hozzá. Egészen közel, a jó ízlés határain túl. - Menned kell? kérdezem, mert abban bízom, hogy neki ezúttal talán több az esze, több a tartása, az akarata, az ereje, hogy távol maradjon tőlem. Az agyam ebben bízik, de a mzodulataim másról árulkodnak. Az előbb arcát simító kezemmel átölelem a nyakát, ujjaimmal tarkóján körözve.
 

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.[/i]”

Minél több idő telik el az ébredésem óta, annál jobban marcongol belülről a bűntudat. Annak ellenére, hogy Deborahval sosem álltunk igazán közel egymáshoz, nem akarom bántani őt. Nem szeretném, hogy az általam okozott tettek ejtsenek benne sebet, nem akarom elvenni tőle azt, akit annyira szeret. Minden ami történt, csak egy szerencsétlen eseménysorozat következménye. Mégis, a leginkább azért van bűntudatom, mert annak ellenére, hogy tudom hibát követtünk el, mégsem bánom teljesen, hog megtörtént. Legyünk őszinték, ha olyan tökéletesen máködne a kapcsolatuk, ha Deborah olyan jól illene hozzá, mint ahiogy azt megpróbálják bemesélni a külvilágnak, akkor nem lettem volna a vígaszdíj. Akkor nem kellene senki más neki, nem kezdeményezett volna és semmiképp nem került volna az ágyam közelébe. Hiba volt, ami soha nem ismétlődhet meg, de vajon van garancia arra, hogy mással is nem fogja ugyanezt tenni? Vagy arra, hogy képesek leszünk innen kisétálva úgy tenni, mintha nem történt volna semmi? Mintha nem éreztük volna magunkat jól egymással?
Átveszem a felém nyújtott köntöst és gyors mozdulatokkal bújtatom bele magam a selymes anyagba, próbálva nem tudomást venni arról, hogy Lisandro az ágyam mellett áll, teljesen zavarban. Lehet, hogy kívülről nyugodtan tűnők, de egyáltalán nem vagyok az. Igazi vihar tombol bennem, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy mindketten kiboruljunk, mert annak csúnya következményei is lehetnek. Ami történt megtörtént, már nem lehet vissza csinálni, de talán arra van esély, hogy enyhítsünk a következményeken. Legalábbis szeretném ezt hinni.
- Egyáltalán nem vagyok nyugodt Lisan, de nem segítünk azzal magunkon, ha meggondolatlanul, idegességükben cselekszünk. Most megjátszom itt a türelmes, megfontolt, gyakorlatias nőt, de minden porcikámmal koncentrálnom kell arra, hogy ne rohanjak el hisztérikusan. Vagy ami még rosszabb, ne hibáztassam őt mindazért ami megtörtént. Én is akartam. Attól a perctől fogva, hogy fölém hajolt és először megcsókolt akartam őt. Minden részecskémmel visszavonhatatlanul vágytam rá, még úgy is, hogy tisztában voltam azzal mit kockáztatok. Nem vagyok biztos abban, hogy kit szeretne meggyőzni a szavaival, engem vagy sokkal inkább önmagát, de egyetértően bólogatok minden szavára. Tényleg nem derülhet ki soha, senki számára, hogy mit műveltünk. Hosszú percek óta először mozdulok meg végre, hogy felállva az ágyból közelebb sétáljak hozzá. Nem belemászva a személyes terébe, de mindenképp közelebb, mint azt illene egy ilyen eseménysorozat után.
- Tényleg minden olyan lesz mint régen? mert ebben valahogy nem hiszek. Nem tudom, hogy mennyire leszünk képesek újra és újra egymás társaságában lenni anélkül, hogy eszünkbe jutnának az események. Hogyan fogunk egymásra nézni, hogy ne a csókok és érintések jussan eszünkbe?
- Ha tényleg így gondolod, miért vagy még mindig itt? közelebb lépek hozzá, ujjaimmal szórakozottan kapva el a gallérját. - Ez nem jó gombolok ki néhány gombot az ingjén, hogyha nem mozdul el tőlem. - Rosszul gomboltad igazítom meg kicsit az anyagot, majd fürgén járatom végig ujjaiamt a gombokon, ezúttal befűzve az előbb kimaradt gombocskát is.
- Szerintem szabadulj meg ettől az ingtől amíg nem késő, a rúzsfolt nem jön ki belőle húzom végig ujjaimat a galléron, óvatosan érintve a bőrét. Egyértelmű, hogy újabb hibát szándékozom elkövetni, hogy megfékezzem saját magam inkább elhátrálok tőle pár lépést.  

@Lisandro Mendez részére Lily szobája, valamikor nyáron

“Luck of the draw, or meant to be? Our lives are impacted by forces we cannot explain, often changed for reason we will never totally understand. However, when people are touched by the hand of fate, they know it. Whether fate brings them their heart’s desire, or forever closes the door to their dreams, the path that has brought them to that point is clear, and fate’s irony is unmistakable.[/i]”

A nap sugarai bőrömön táncolva ébresztenek fel, zúg a fejem a tegnap este elvagysztott bor mennyiségének következtében. Lustn nyújtózom végig az ágyamban, még mindig lehunyt szemekkel, további álmok reményében. Balom azonban valamibe beleütközik. Jobban mondva valakibe. Abba az emberbe, akinek soha nem lett volna szabad az ágyam üres térfelére kerülnie. Az emlékek hirtelen törnek rám, olyan erővel, hogy bele is szédülök. Némán, fülig vörösödve húzom fedtlen testemre a takarót, ügyelve arra, hogy véletlenül se pillantsak rá a mellettem fekvőre. Annak ami történt soha nem lett volna szabad még csak gondolatban sem megtörténnie. Szeretnék elsüllyedni. Minél mélyebbre, hogy soha senki ne találjon meg. Lisandro a nővérem vőlegénye, a férfi akit szeret, akivel össze akarja kötni az életét. Kislány korom óta ismerem őt, azóta, hogy egy karácsony alkalmával először mutatta be a családnak. Deeborah és én a hatalmas korkulönbségnek köszönhetően soha nem tudtunk igazán közel kerülni egymáshoz, olyanok vagyunk, mint a tűz és a víz. Én lobbanékony, mindent elsöprő típus, a nővérem pedig a lassú víz partot mos típusú személy. Minden nézeteltérésünk és vitáink ellenére sem szeretném őt szomorúnak és boldogtalannak látni, legfőképp úgy, hogy tudom én okoztam neki a fájdalmat.
Jó reggelt? Szemem sarkából pillantok csak rá, figyelve mozdulatait. Látszik, hogy zavarban van, hogy nem találja a megfelelő szavakat, nincs hangja. Megértem, hogy rosszul érzi magát, én sem vagyok jól. Óvatosan fordítom fejem az irányába amikor megmozdul, ügyelve arra, hogy véletlenül se legeltessem rajta a szemeimet a kelleténél tovább. Egyszerre, minden igyekezetem ellenére lelki szemeim előtt megjelennek a tegnap este történtek. Ahogy közel hajol hozzám egy csókra, ahogy ujjaival megérinti a tarkóm, ajkának puha játéka az enyémen. Az előtte elfogyasztott bor ízé amikor nyelvével az enyémet keresi. Az érzés, a vágy, amit lángra lobbantott bennem. Így kezdőt az, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. Nyelek egy nagyot, mintha ezzel semmissé tehetném a történteket, vagy legalábbis elfelejthetném az emlékeket.
- Kösz a tanácsot Nyilvánvaló Kapitány, ha nem mondod már régen kiirattam volna a Nrw York Timesba. válaszolok kissé cinikusan a megjegyzésére. Magamhoz ölelve a takarót ülök fel az ágyban. A szoba most még kellemetlenebbül forog körülöttem. Ujjaimmal végigszántok a kócos tincseimen, és hosszú idő óta először nézek rá.
- Ide adnád? mutatok a fotelben heverő köntösöm felé. A franc se tudja, hogy hol vannak a ruháim, most nem fogom keresgélni.
- Egyértelmű, hogy a tegnap estének soha nem lett volna szabad megtörténnie. Az is nyilvánvaló, hogy soha senkinek nem szabad erről tudomást szereznie. sem ma, sem semmikor máskor.
- Egyikünknek sem jelentett semmit az elmúlt éjszaka, hiba volt. Nagy hiba. Egyetértünk abban, hogy soha nem szabad megismétlődnie? Még gondolatban sem. Ha ideadja a kért ruhadarabot a lehető leggyorsabban veszem magamra, a lehető legkevesebbet mutatva magamból.