"Art is not what you see, but what you make others see."
- Nagyon fáradt vagyok, Mr. Duval, kérem... - elhaló és rekedtségbe forduló hang, melynek lejtéséből érzem, hogy már nem kell sokat tepernem. Hátat fordít nekem a galéria egyik vezetője, jelezve, hogy most már távozóra fogná, de én egyből perdülök egyet körülötte, s a pezsgős pohárral a kezemben megállok előtte. - Nem kérek én sokat pedig, csak három szabad helyet. Hármat. Semmi többet! Nézze csak meg, ezt képes lenne elengedni? - emelem felé telefonom kijelzőjét. - Nézze meg ezeket a kritikákat, nézze meg ezt a hatalmas tábort, ami imádja a festményeimet! Kölcsönösen jól járnánk, általam nagyobb hírnevet szerezne a galéria, és alig kérek cserébe valamit... Miért ellenkezik ennyire, Kedvesem? - simítok el egy kósza szőke tincset a hatvanas éveiben járó nőszemély arca elől, aki annyira meglepődik erre a mozdulatra, hogy még a levegő is megakad benne. Kedvesen, titokzatosan mosolygok felé, jelét sem adva annak, hogy feladnám a próbálkozást. - De nem igazán lehetséges, hogy... - hebegi zavartan, de én megint csak a szavába vágok. - A “nem igazán” számomra nem egy határozott “nem”. Így van, Kedves? Viszont úgy látom, hogy nagyon feszült, és nem szeretném, ha ez miattam lenne. Nem szeretnék Önnek semmi rosszat, egyszerűen csak előre akarok lépni, ami mindkettőnknek kifizetődő lenne. Viszont mást is tehetek Önért, hogy meggyőzzem. - tekintek végig rajta célzóan, holott nem áll szándékomban ezt a nőt ágyba bújtatni. Inkább úgy érzem, hogy ez már kiverheti végre nála a biztosítékot. - Rendben! Három hely. De csak három! És a közösségi oldalain nagy betűkkel fogja kiírni, hogy Acquavella. És most kérem... Engedjen! - öntelt vigyorral lesek Mrs. Branner után a galéria előtti esőáztatta úton. Szinte menekül, meg sem fordul, csak szabadulni tudjon végre ettől a piócától, ami én vagyok. Kemény nő, de nem feltörhetetlen. A következő hét vége fülledt esti órákat tartogat számunkra, mégis átlépve az Acquavella önműködő ajtaját, megcsap a légkondicionáló kellemes hűvöse, mely számtalan fokkal alacsonyabb a kintinél. Felüdülés belépni a galériába, ahol már bőven tolonganak az emberek a megnyitás után negyed órával. Hozzáértő és ködös tekintetek próbálják kitalálni, mire gondolhatott az alkotó, de elnézve ezeket az embereket, úgysem tudják igazán megfejteni, mik lapulhatnak az ecsetvonások mögött. Egy impresszionista festményt bocsátottam aukcióra, aminek a hangulata a végtelen nyarat idézi meg az emberben, ahol gondtalanul pihenhetünk a vízparton, nem sietünk sehova, nem hajt a munka, csak élvezzük a meleg esti órákat, amiket aláfest az aranyló naplemente, és egyben sejteti egy szenvedélyes este reményét. Ez a gondtalan hangulat pattan vissza a vászonról annak, aki rátekint. Nem véletlen hát, hogy ezt szántam az aukcióra, melynek befolyó összegét adománynak szánják gyermekkórházaknak. A látszat maga szép, a kezdeményezés is talán, de a mögöttes tartalom csupa felszín. Az adományozóknak, tehát akik összeget fordítanak ebbe, remek reklám, hogy tisztítsanak a nevükön. Ez a fülledt naplemente áll a másik két festményem között, s némi beltéri séta után úgy döntök, hogy megcsodálom őket az Aquavella falán is, hiszen egyikőjüket már csak egy gyermekkórház falán fogom újra látni. Búcsút veszek hát tőle. Kíváncsi tekintetek súgnak össze, majd haladnak tovább a mű előtt, egyetlen lány kivételével. Vajon mit láthat az alkotásban? - Vajon mire gondolhatott az alkotó? - állok meg mögötte hátrakulcsolt kézzel, s halkan súgom tincseinek irányába. Ha felém fordítja fejét, mosoly kúszik ajkaimra. - Kínáltak már pezsgővel? Kár lenne kihagyni. - intek az egyik pincér irányába, ki megindul felénk a kis tálcájával. Léptei biztosnak tűnnek, de az arca... Tele kétellyel és zavarral.
Nem büszkélkedhetek olyan nagyon nagy családi háttérrel, sőt miről beszélek, nincsen családom. Anyám meghalt, már évekkel ezelőtt, amikor még nem tudtam megállni a saját lábamon és az árvaház volt az egyetlen menedékem, miután apám rám sem akart nézni, annak ellenére, hogy a hasonlóság szemmel látható volt köztünk. Letagadta, hogy a lánya vagyok, mert neki volt egy tökéletes élete, gazdag családja, méreg drága autója és háza, meg egy felesége, akivel boldogok voltak és nem fértem bele ebbe a fényűző élet.Túlságosan satnya kislány voltam, még szépnek sem mondtam volna magam akkor, így nem csodálom, hogy inkább azt hazudta a rendőröknek, hogy neki nincsen lánya. Senki nem nyomozott tovább, hanem egyből az árvaházban kötöttem ki, ahol bosszút terveztem, nem főként apám ellen, mert ő csak egy idegen volt, hanem a magadfajták ellen, akik hasonlóan viselkednek a másikkal. Akik kihasználják a nők gyengeségét, csak mert nekik sokkal több van, mint bárki másnak. Azonban mégis ott volt ebben a sok évben egy tüske bennem, hogy az apám akkor amikor szükségem lett volna rá faképnél hagyott és rábízott az állami gondozásra, és egy olyan ember lett belőlem ezáltal, aki kislányként nem akartam lenni. Bennem van a méreg, amit érzek, és nem tudtam elmenni az élete mellett, többször lenyomoztam, mint kellett volna, néha figyeltem őt, biztos vagyok benne, hogy nem ismerne fel, annak ellenére sem, hogy több a közös vonásunk kívülről, mint azt hittük volna, de már máshogy nézek ki, nem vagyok olyan védtelen, olyan gyenge lány, mint akinek utoljára látott. Ma jól tudtam, hogy mi a célja, mert a gazdag fényűző, sznob élete egyik fontos része volt a művészet, amit én ha akartam volna se értettem volna meg, pedig nem vagyok műveletlen, többször járok múzeumba, mint moziba, de valahogy az ő ízlése sosem jött be. Lehet kicsit megszállott vagyok, megszállottam gyűlölöm és keresem a fogást rajta, hogy legálisan csesszek ki vele olyan igazán gyomros által, amit ő adott nekem anno. Ma csak csendes megfigyelője leszek egy kiállításnak, ahol részt vesz, ha jól tudom még licitre bocsátják majd az alkotásokat, és ki nem hagynám, hogy a legmagasabb összegnél is magasabbat kreáljak neki. Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, meddig mehetek el egy ilyen aukción és kicsit megfosztom a vagyonától és ezzel remélhetőleg majd segítek valakinek, akiért ez az egész kiállítás van. Nem szoktam vele találkozni, bár olykor összefutok vele az utcán, vagy látom őt, mert pontosan tudom merre fordul meg, de nem beszéltem vele soha, és nem néztünk egymásra, de ma egy kicsit mélyebbre ások, rizikósabb terepre lépek és egy teremeb tartózkodok vele, ami még engem is megrémít. A terem kimért, tele alkotással, de mégis olyan nagyon körbelengi valami furcsa érzés. Amikor belépek pár szem végig mérve ítélkezik a megjelenésem talán vagy az arcom nem egészen ilyen helyre való, de a pénzem megvan hogy bármit megvegyek, amit akarok, kár, hogy nem ezért jöttem. A piszkos pénz is pénz, így csak vállat vonva, indulok egy kép felé, remélve, hogy még lesz időm felkészülni anak az embernek az érkezéséig, amit világéletemben egy féregnek tartottam. Egy kép előtt állva rezzenek össze, amikor egy hang szólal meg mögöttem, szinte megpördülök a tengelyem körül és egy sráccal szemben találom magam, aki mosolyogva, hátratett kézzel néz rám. Legalább nem kell egyedül végig szenvednem a keserves perceket, amíg várom a javamat. - Biztos nem a télre. - nevetek fel, mert igazából a meleg napsütéses képen kívül más nem nagyon jut eszembe róla, főleg, hogy az agyam teljesen máshol jár. Egy kicsit visszafordulok a kép felé, hogy őszinte választ tudjak adni, olyan választ, amit itt kellene adnom, ha már megjelentem ezen a helyen. - A kedvenc évszakom, amiért szeretem a nyarat, a kedvenc semmittevős időszak, amikor az ember úgy érzi nincsen gondja, mert a melegben a parton, vagy legyen bárhol elül egy kicsit a sok zaj és egy pillanatra nyugalom veszi körbe. - viszonzom a mosolyt, és vissza fordulok hozzá. - De aztán lehet nem ezt gondolta, de nekem ez jön le belőle,de be kell vallanom, hogy rettenetesen olvasok a képekben, inkább csak a látvány vonz, mintsem a hátterük. - vallom be, majd a közeledő pincér tálcájáról leveszek egy poharat majd felé emelem és illedelmesen, ahogy a sznob tömegtől már annyiszor láttam mutatkozok be nyújtva a kezemet. - Angel Wish, egy kicsit elveszett lélek, aki csak egy csodás festményre vágyik a szobája falára. - az első pillanatba belefér egy kisebb hazugság, hiszen sosem tudni kivel fut össze az ember. Az én életemben inkább védem magam először, mielőtt megsérteném magam, idővel ha megismerem a másikat már sokkal jobban megnyilvánul valódi énem és a szándékaim, de lehet ezzel nem kicsit nézne bárki is idiótának. - Beletrafáltam? - kérdezem egy korty pezsgő után kicsit reménykedve, összehúzott szemekkel, hogy eltaláltam e, vagy csak leégettem magam egy feltehetőleg sokkal műveltebb ember előtt.
"Art is not what you see, but what you make others see."
- Nem a télre, de ez bizony a legfagyosabb napokon készült. Amikor annyira hideg volt Párizsban, hogy elég volt csak kinézni az esti havazásra, és már attól megborzongtunk. Jó volt ezekbe az emlékekbe kapaszkodni, és úgy megeleveníteni őket, hogy messze volt még a hosszú nyár. - enyhe sóhajjal intek a festmény irányába. Meglehet, hogy rendelésre is szoktam készíteni műveket, de mindegyikbe rengeteget adok magamból és az érzéseimből. Enélkül képtelen vagyok festeni. - És ezzel nincs is semmi baj. Nem mindenki szeret a festmények mögé látni, sokaknak elég, ha a szemüket gyönyörködteti egy kép, amikor csak ránéznek. - felelem biztatóan, hiszen a művészet is annyira sokrétegű, hogy nem lehet senkit sem megvetni azért, mert nem akarja a mögöttes tartalmat látni, csak a szépséget, ahogy azért sem, ha minden apró vonal mögé mély tartalmat keres. Mindegyiknek van jó oldala. A közeledő fiatal fiú aranyozott tálcájáról leemelek én is kristálypoharat, melyben édes, kellemes illatú pezsgő gyöngyödzik. Már az illatfelhőjéből meg lehet ítélni, hogy minőségi ital lötyög a pohár mélyén. - Jean-Pierre Duval, egy művészlélek, aki szereti megismerni mások érzéseit és lelkivilágát, hogy azokat vászonra tudja önteni. - három hűs korty átszökken ajkaimon túlra, átgördül nyelvemen, majd torkom jólesően nyeli azt tovább. Nem ez az első, s nem is az utolsó köröm a mai estére, még az a szerencsém, hogy a szervezetem egészen jól bírja az alkoholt. - Eléggé ritka látvány, ha ilyen fiatalok, mint te, galériákban keresik a szobájuk ékességeit. Viszont nem szeretném, ha csalódással mennél el innen. Ha nem feltétlenül erre vágynál, függetlenül attól, hogy szép... - legyintek a naplemente irányába. - Akkor mesélhetnél nekem magadról és a személyes teredről, hogy egyedi festményt alkothassak neked, személyre szólóan. Persze, ha elbírja a pénztárcád. Sajnos bármennyire is szeretnék tengernyi művet alkotni, az időm véges, és van egy árkategória, ami alá nem tudok menni. - és remélem, hogy Angel meg fogja ezt érteni, hiszen egyáltalán nem egy röpke órába telik, mire egy komplett képet megfestek. Én lennék a legboldogabb ember, ha enyém lenne az Idő, s a végtelenségig alkothatnék... Így azonban muszáj szabnom egy határt, hiszen a vásznaimból élek én is. - Amennyiben ragaszkodsz az aranyló naplementéhez, úgy licitálhatsz rá bátran. Fél óra múlva megkezdődik az aukció. Ugye tudod, hogy ez a mai este erről fog szólni? - kérdem tőle barátságosan, miközben enyhén megérintem a vállát. Nem ő lenne az első, aki nem tudott erről az aukcióról a mai estén, de ezzel nincs is semmi probléma. Ha pedig tisztában van mindennel, az csak még jobb, hiszen felüdülés műkedvelő fiatalokkal találkozni. Ritka már manapság sajnos, a kreativitás kezd kihalni az emberekből, vagy talán a világ fojtja vissza beléjük? - Egyedül érkeztél, Angel? - pillantok köré kíváncsian. Magányosnak tűnik bájos fiatal létére, de még azt is kinézném belőle, hogy egy gazdag férfi oldalán érkezett, akinek semmi megterhelőt nem jelent egy méregdrága festmény megvétele a kedvesének.
Kezdőlap
- Nagyon fáradt vagyok, Mr. Duval, kérem... - elhaló és rekedtségbe forduló hang, melynek lejtéséből érzem, hogy már nem kell sokat tepernem. Hátat fordít nekem a galéria egyik vezetője, jelezve, hogy most már távozóra fogná, de én egyből perdülök egyet körülötte, s a pezsgős pohárral a kezemben megállok előtte. 
