Cryers rise early...

A napok gyorsan teltek, s még csak időm sem volt megszokni igazán az új társamat. Nem kaptunk ismerkedési időt, hogy kiismerhessük a másik rigolyáit, ahogy ahhoz sem kaptunk semmiféle haladékot, hogy megkezdjük egymás mellett a munkát.
Annak idején, nem én foglalkoztam a kisfiú ügyével. A közelébe sem mentem, mert tudtam, túlságosan beleásnám magam. Nem volt egyszerű menet lezongorázni, beszélni a szülőkkel, akiket a médium miatt, talán nem is volt olyan nehéz meggyőzni, hogy exhumálást engedélyezzék. Belementek, és még csak annyit sem kellett mondanom fapapucs.
Mivel lezáratlan ügynek számított egész végig, így annyira az ügyész sem volt nehéz eset, bár őt kicsit tovább kellett győzködni, és annyi biztos, hogy nem az én két szép szememért adta be a derekát.
Korán reggel keltem, készítettem ki némi pénzt a fiamnak, és egy üzenetet is hagytam neki.
Hamarabb kellett bemennem melózni. Pénz a kajára, és ne a suli mellé menj! Csak okosan! Sietek haza! A nagyi főz ebédet, itt lesz már mire hazaérsz!"

Bezártam az ajtót, megigazítottam kabátom, majd odakint bepattantam a kocsiba, hogy egyenesen a temetőbe menjek. Közben persze egy piros lámpánál a társamnak is dobtam egy üzenetet.
"Hasadra süt a hold! A sírásók korán kelnek! Kapd össze magad! 10 perc, és ott vagyok!"
Mire elküldtem az üzenetet, már indulhattam is, s útközben még beugrottam gyorsan egy kávéért. Illetve kettőért, mert egyet neki is szántam. A régi társammal volt egy ilyesfajta szokásunk, amit azóta sem tudtam levetkőzni, de meglehet nem is igazán akartam.
Szerencsére a forgalom is úgy akarta, s 10 perc múlva, már valóban ott álltam az ajtajában, kopogtattam, majd hátat fordítottam az ajtónak, s zsebre vágott kezekkel álldogáltam pár pillanatig, majd visszatértem az ajtó fixírozásához, hogy bizony nekem hamarosan be kell oda jutnom, vagy neki kell kiérnie.
Ha ajtót nyitott, s menetre kész volt, akkor indultam vissza a kocsihoz, hogy bepattanva, már mehessünk is a temetőhöz.
Ha nem akkor vagy megvártam odakint, vagy ha beengedett, hát beléptem, s jó vendéghez mérten még lábat is töröltem. Szavaim, vagy odabent, vagy a kocsiban hangoztak el.
-Fél óra múlva kezdik. Az államügyész megadta a végső engedélyt. Szabad a pálya. - persze nem lelkesedtem a gondolatért, hogy majd meg kell nézni a kis testét. Épp eléggé beleégett a tudatomba az a kék szempár a fotóról, a mosolygós arcocska, a csinos gödröcskékkel, a rakoncátlan fürtökkel. Ha a kocsiban voltunk, átadtam neki a kávét, aztán feltettem a villogót a kocsim tetejére, majd megindultam a rövidebbik út felé, ahol tuti nem kerülünk semmiféle dugóba.
Nem akartam sok mindent mondani, hisz az összeesküvés elméleteimhez még korán volt, de még is egy idő után megszólaltam.
-Nekem gyanús a ez a médium… Médiumok nem léteznek… - nagyon a bögyömben volt a fickó, annak ellenére, hogy még nem is beszéltünk vele. Eleve gyanús volt, hogy egyik pillanatról a másikra bukkant fel, és kezdte el hitegetni a szülőket, kik talán kezdtek egy egész hangyányit magukhoz térni a sokkból, hogy el kellett temetniük a gyermeküket.
Vettem egy nagyobb levegőt, majd sávot váltottam, ám ha még odabent várakoztam, akkor addig a falat támasztottam. Nem kutakodtam, nem néztem körbe, csak karba font karokkal álltam a fal mellett, várva, mikor indulhatunk végre.

☾

We are all broken;

THAT'S HOW THE LIGHT GETS IN

A kedves társam, akit én csak öregembernek nevezek – sokkal inkább szemtől szemben, mintsem a háta mögött –, azt hiszi, hogy a sírásók korán kelnek. Valójában a sírásók éjszakai lények, akárcsak én, így egyértelmű, hogy az éjszakám sem az alvásból telt. Furcsa sémát véltem felfedezni egy helyi gyilkosságsorozat kapcsán, amelyek közül csak egy került közvetlenül hozzánk. Mármint hozzám és a társamhoz. A többi gyilkossághoz más kollégák mentek, nem a mi nyomozásunk, persze attól még ismerjük a részleteket. Vagy legalábbis bizonyos részleteket. A séma meglehet, hogy csak az én agyamban él, de ott aztán meglehetősen intenzíven élősködik; szinte a zsigereimen át berágta magát, csontokig hatolóan. Mondjuk úgy, hogy a női megérzés és a zsaruszimat elegye által fogant meg a dicső gondolat az elmém legmélyén. Mégpedig, hogy a városban egy sorozatgyilkos ólálkodik? És olyan mintát hagy maga után, ami valódi sémának nem is nevezhető; én mégis úgy érzem, hogy több ez annál, mint aminek látszik. Éppen ezért nem is szóltam róla a társamnak sem. Észérvekkel kéne megindokolnom a megérzésemet, ámde jelenleg nincsenek észérvek. Nincs logika, nincs racionalitás, egyvalami van, az viszont mindennél erősebb: megérzés. Intenzív impulzus, hogy menjek az orrom után, és ne csak azzal foglalkozzak, amivel igazából foglalkoznom kéne. A kisfiú ügyével, aki miatt történetesen most fogunk kiásni egy gyermeki holttestet. Eléggé gyomorforgató és felkavaró ügy … lenne. Feltéve, ha nem láttam volna már annyi mocskot az életben, vagy ha tulajdonképpen nem jöttem volna fertőből, mocsokból és romlásból én magam is. Abból lettem, oda születtem, és abban cseperedtem fel. A gyalázat posványában. Mindent tudok arról, amiről egy ilyen korú nőnek nem kellene, talán még többet is. Csak jól titkolom. Túlságosan jól. És éppen ezért túlságosan jó gyomrom van ahhoz, hogy végignézzem, ahogy egy kisgyerek tetemét kiássák a sírból, majd felboncolják a rohadttá aszott húst. Mert ő már csak hús, nem lélek, nem ember. Cainnak viszont bizonyára nehéz lesz, hiszen neki pont van egy fia. Idősebb ugyan, de attól még… Átérzi, gondolom.
- Köszi a kávét, de már letoltam kettőt mire ideértél. – És még jó párat az éjjel. Nem tagadom, hogy kávéfüggő és/vagy koffeinfüggő vagyok.
Elveszem tőle a magamét, nem izgatva magam azzal, hogy mivel és hogyan ízesítette meg. Megiszom én bárhogyan, feketén, tejjel, cukorral vagy anélkül – bárhogy jöhet. Beszállunk az autóba, hogy elinduljunk a nagybetűs ügy felé. Cain igazságot akar szolgáltatni, megmenteni egy ártatlan életet. Engem teljesen más dolgok motiválnak: karrier, izgalom, adrenalin, unaloműzés, még több kávé. Az egyetlen, ami közös vonás és indíttatás bennünk, az a munkamánia. Azon belül pedig a maximalizmus.
- Szerintem sem léteznek, de nem is lényeges, hogy mit mond ez a magát médiumnak nevező személy. Vannak bizonyítékok, kézzelfoghatók, arra támaszkodjunk. Nyilván ettől függetlenül majd azzal a médiummal is beszélnünk kell, de legfeljebb röhögünk rajta egy jót. Vagy amit ilyenkor szoktak az emberek, nem tudom.
Mire a temetőbe kiérünk a kávé már a gyomrom tartalma, a poharat pedig egy útba eső szemetesbe dobom. Gyors plecsnivillantás, átlépünk a rendőrségi kordonon, és mehet a menet. Intek a sírásónak, aki már tűkön ülve várja, hogy hadd tegye végre a dolgát, hogy minél előbb leléphessen innen.

Cryers rise early...

Nem késtem, szóval a kávét vagy nagyon hamar tolta le, vagy nem pihent egy szemernyit sem.
Nem tettem megjegyzést, csak csendben vezettem, s elmélkedtem az ügyön, s reméltem végre egyszer, és mindenkorra le lehet majd zárni az egészet.
Bíztam benne, hogy megtaláljuk az elkövetőt. Abban már kevésbé voltam optimista, hogy megtaláljuk a kisfiút élve.
Nem tudtam kiverni a fejemből...
-Vannak... tény... de! Nem tudták rendesen azonosítani a holttestet. Talán ez egy kicsit adhat valamiféle kételyt... meg túl hírtelen tűnt fel ez a pasas. - vettem egy nagyobb levegőt, végül úgy döntöttem, beavatom a dologba. Elvégre a társam volt. - Van egy újságíró... az adósom... elmegy a fickóhoz...megtud ezt azt, cserébe azért, hogyha vége az ügynek, az övé lesz az exklúzív sztori. - elcsendesedtem. Úgy éreztem lehet hibát követtem el ezzel az információval, ám magát a cselekedetet egy kicsit sem bántam.
Én magam sosem voltam az a pofa, aki túlságosan is bizalomgerjesztőnek volt nevezhető, főleg egy morcosabb napomon.
Leparkolás, jelvény villantás kordon átlépés, majd a sírásóhoz való igyekezet, s persze az égen táncoló fellegek, mind hozzájátszottak ahhoz, hogy ne akarjam ezt az egészet.
Ám még is ott kellett lenni. Aláírni pár papírt, s végignézni, miképpen kezd neki a munkálatoknak, s halad egyre mélyebbre a sír ásásával.
Elszedték a sírkövet, s óvatosan félre tették. Talán kegyeleti okokból, de külön kértem, vigyázzanak nagyon rá.
Épp elég volt a szülőknek, hogy ezt is meg kell élniük, ám a „médium” miatt, talán egy cseppet könnyebben viselték.
Az utolsó pillanatban sikerült lebeszélnem róla az asszonyt, hogy eljöjjön az exhumálásra.
Azon a ponton már túl voltam, hogy arra gondoljak, lehetett volna akár az én fiam is. Ám azok a kék szemek, s szőke fürtök, minden éjjel ott voltak velem.
Forgolódás, ébrenlét, s gondolkodás. Vajon miért az a kisfiú?
Újra és újra ugyan azok a kérdések foglalkoztattak, s egyre inkább attól kezdtem tartani, ez egy ördögi kör lesz, melyből sosem szabadulunk.
Közelebb ballagtam a gépekhez, lepillantottam a mélyedésbe, aztán mikor meglett a koporsó, segítettem feltenni a láncot a markoló kanalára, majd szemmel tartottam, hogy véletlenül se borulhasson ki. Csúnya, s rémisztő látvány lett volna.
Időközben a halottkém is megérkezett, s a lehető leggúnyosabb pillantását vette elő.
-Nyomozó! Gondolhattam volna, hogy maguk nem bírnak megmaradni a hátsójukon! - morogta, miközben megállt a koporsó mellett. - Csodás napom volt, amíg ide nem rángattak!
-Majd kárpótoljuk valamivel Fred! -morogtam oda, s mellé lépve megveregettem a vállát, mire rosszallóan morgott párat az orra alatt.
Sokat morgott, de a munkájára eddig egyszer sem volt panasz.

☾