A brooklyn-i galériám remekül kizárja a világ problémáit, Vivaldi hangos Négy évszaka pedig arról is remekül eltereli figyelmem, hogy időközben odakint csúnyán beborult az ég, és a váratlan zuhé nyomán már az ablakon sem látni ki. Ilyen ez a szeszélyes tavasz, még ha már a nyárhoz is közeledünk. A magas falú helyiség, fehér téglafalán már alig akad hely a kész és félkész daraboktól, melyek vagy saját kútfőből készültek el és még nem kerültek eladásra, vagy visszakozott a megrendelő és a nyakamon maradt kívánsága. Erre is van jó néhány példa. Nekik egy vállvonás, nekem pedig azon túl, hogy idő, pénz és nem éppen olcsó festékek tömkelege, szabadszelleműségem következében igazán meg is kell emberelnem magam, hogy teljesítsem sokszor igencsak ízléstelen kéréseiket. De azt hiszem bőven akad olyan szakma, ahol ezt érzi a dolgozó, ki szívét lelkét beleadja, aztán egy nap úgy dönt, elege van. Sokszor megfordult már az én fejemben is, ám ennél tovább még nem jutottam vele. Hogy is tehetném, hiszen ebből élek. Ez a hobbim, az életem. Adjam fel az életem? Ráadásul biztos, hogy az ügyet perre vinné az exem is, akivel jelenleg ketten visszük a "boltot". Ő pénzt ad hozzá, én a tehetségem. Válásunk előtt még kedvezőnek és örömtelinek is hangzott, ám azóta inkább már csupán egy kellemetlen alkalmazó és alkalmazott viszonyba vagyunk, ahol nem fél éreztetni, hogy nélküle semennyire nem vinném. Abban bízom, hogy ez fordítva is így van, ezért nem intettünk be még a másiknak.
Egy szó, mint száz, most itt vagyok, ő pedig valami üzleti úton Európában, így kihasználom a lehetőséget, és úgy teszek, mintha egyedüli uralkodója volnék a közösen felépített várunknak. A héten nem is tervezek látogatható kiállításokat, mert csak a munkámra és magamra akarok koncentrálni. Megrendelés így is akadt, amihez tiszta fej kell, mert a legutóbbi munkám indoklás nélkül lett vissza hajítva. Ennél sértőbb dolog talán nem is érhet egy művészt.
A Tél lendületes ritmusára ugrok fel, ahogy az ecset kezemben szinte önálló életre kel, és határozott vonalakkal érzékelteti az égen megjelenő, haragos villámokat. Romantikus hajó útnak indult, de a feltörő érzéseket képtelenség nem vászonra vetni. Ez a Vivaldi igazán jó érzékel ragadja meg az ember lelkében kucorgó érzések tömkelegét művével és rántja felszínre azokat. Képem is általa kelnek életre, változtatják meg az eseményeket, röpke percek alatt. Nincs határidő, se kívánság, ez a festmény egy művész önfeledt kirohanása. A hullámok összecsapnak, a hajó oldalát nyaldossák, talán a következő pillanatban fel is döntik. A saját világomban elmerülve, még a széket is felborítom, ahogy megpróbálok kilépni előle, miközben szemeim úgy követik minden ecsetvonás vonalát, amit húzok, mintha az életem múlna rajta. Most éppen így is érzem. Nyugtalanul mártogatom az ecsetet a vizes pohárba, melyet lassan kicserélésre kell ítélnem, hiszen túl sok szín kavarog már benne, egészen gusztustalan eredményt adva. De most még nem, még túlságosan tombol ez a vihar. Kapkodva törlöm bele egy koszos rongyba az ecsetet a fölös víz végett, majd tunkolom a sűrű festékbe. Újabb villámok, s a hullámok sem kegyelmeznek, pedig még félkész sincs a munka, talán nem is lesz, talán a hullámok örökké csak dobálja majd a legénységet. Nem irigylem őket.
Annyira elmerülök az alkotásban, hogy még a tőlem egy-két méterre lévő, bolhapiacról szerzett kávézó asztalon rezgő telefonom sem hallom, pedig váratlan vendégeim hírét hozná a madárka, akiket a galéria portása a jelentkezésem hiányában bizonyosan útba igazít felém, amennyiben mutatnak neki jelvényt vagy igazolást. Az idős férfi csak az alkotó terem ajtajáig kíséri vendégem vagy vendégeim, mert nincs az kulcsra zárva, ellenben jól hallhatóan nem is hangszigetelt. Én magam féloldalasan, szinte háttal vagyok neki, mert zavaró tényező, ha az ember koncentrál, mások meg ki-be járkálnak. A zene is a kisasztalon lévő lejátszóból szól, aminek hangfalai minden sarokba fel vannak szerelve, hogy bárhol is legyek, a zene kellően eloszlódjon a teremben. Így nem csoda, ha azt sem veszem észre, hogy már bent járkálnak. Nyilván nem egy okos dolog így dolgozni, ha a munka megkívánja a kreativitást, meg kell adni a módját, arról nem is beszélve, hogy elvileg a portásunk tudja kiket szabad és kiket nem szabad beengednie.

To Ms. Holmen

A vonalak szinte önálló éeltre keltek az ecsetem alatt, nem is én irányítottam már, hanem ők. De talán már az elejétől fogva is így volt. A zene csupán löket volt és egy energia, ami bent tartott ebbe az állapotba. Voltak, vannak és lesznek elképzelések, de mire a végére érek azt hiszem teljesen más formákat fog ölteni. Szeretek szabadon alkotni, annyira könnyen ragad el a hév, és olyan különleges alkotások születnek ezáltal. Meglepő tán, de pont olyan jól levezeti a feszültséget alkalomadtán, mint a golf vagy a box. Csak itt senki nem sérül és az végeredmény mindig elégedettséggel fog eltölteni.
Éppen ezért észre sem veszem, hogy a számomra megszűnt világban valaki a figyelmem keresi, még hozzá nem akármilyen célból. Pedig meg mernék esküdni, hogy valahol a távolból, a vihar verte hullámokon túl hallom valaki hangját, és a nevemen szólít. Vajon ki lehet a viharok mögött? Egy másik hajó? Egy sziget? Talán csak egy csónak? Ekkor szűnik meg a zene és vele együtt az a különleges álomkép, amiben eddig zötykölődtem, akár egy tengeren elveszett tengerész. Felegyenesedve fordulok a mangó felé, amiről azt feltételezem, hogy most adta meg magát véglegesen. De nagy meglepetésemre nem a mangó állította le magát, hanem egy kéz, ami egy számomra teljesen idegen férfihez tartozott. Járnak hozzám idősebb férfi megrendelők is, de bőrdzsekiben még senki sem tette nálam tiszteletét, arról nem is beszélve, hogy nem volt megbeszélve ma egy időpontra érkező sem. Akárkit pedig nem engedünk be a gallérián túl. Ezekre azonban pillanatok alatt választ is kapok. Fekete kő... érdekesen hangzik. Az iszlám szent relikviája. Vagy egy tökéletes véletlen, aminek semmi köze hozzá. De jelentése biztos van. Na várjunk csak... azt mondta, hogy...
- Gyilkosságiaktól...? - vonom össze kissé meglepődve szemöldökeim, de leginkább zavartan pillogok rá. Hát valljuk be őszintén semmilyen nyomozó megjelenésének nem örülne az ember, de egy gyilkosság azért bőven felül múlja aggodalmunk, mert így minden kizáróan halál esetről lehet szó. Jézusom, meghalt valaki?! Egyszerre izgalmas és félelmetes a tudat, hát még, hogy fel is kerestek vele. Bajban vagyok? Félek rákérdezni. Ösztönösen a krimi filmbéli jelenetek kezdenek lepörögni fejemben, hogy mit szabadna vagy épp nem szabadna csinálnom, hogy még véletlenül se keverjem magam gyanúba, de őszintén? Semmire se jutok ezekkel a kusza gondolatokkal. Egy pillanatra még az illemről is megfeledkezem, bár végül aztán bemutatkozom teljes nevem függetlenül, hogy később nekem is leesik, hogy tudja a nevem. Nem tudom, zavarban vagyok és nem tudom ilyenkor mit, hogy szokás.
- Hogyne, persze... - állok rendelkezésére, bár hirtelen a saját adataim sem jutnak eszembe, nem hogy még a jelvényét is elkérjem, pedig szokásom az alaposság, mert hát aztán ki tudja, nem-e az exem tréfálkozik. Mondjuk ilyesmit azért nem néznék ki belőle, de fene tudja.
- Maga nem tréfál... - állapítom meg a nyilvánvalót, bár igazán nem is tudnám kire azt mondani ismerőskörömből, ki volna ilyen ízléstelen, hogy valaki halálával viccelődik. Nehéz alkalmazkodni ehhez a lesokkoló körülményhez, de próbálom összeszedni magam, hümmögve kapom ide-oda a fejem, hogy mit vegyek magamhoz, mit ne, átöltözzek-e vagy felesleges, elvégre nem a bíróságra megyek, és nem is olyan helyre, ahová komolyabb elegancia kell. Végül felveszek egy hosszabb, szürkés kardigánt és annak zsebébe teszem a telefonom, a kulcsom, a tárcám és egy kis csomag zsebkendőt, mert sose tudni mikor lesz rá szükség. Közben végig az általa elhangzott mondatok visszhangzanak a fejemben. Jézusom, mi történhetett? Lehet az exem? Félek rákérdezni. Azért a halálát neki sem kívánnám. Azt mondta fontos... tehát még talán a hírekben sem volt róla szó, így aztán akárki lehet. Nem bírok a kíváncsiságommal. Sosem bírtam...
- Azt lehet tudni, hogy... ki volt, aki...? - kérdek rá finoman, nem tudom ez mennyire bizalmas, vagy alkalmas-e a helyszín a válaszra. Nem fogok bőgni, erős nő vagyok. Mármint gyilkosságnak még nem voltam tanúja, de azt hiszem erős tudok maradni ilyen helyzetekben is. Amint úgy érzem minden meg van, bólintok neki, majd elhagyva a gallériát még odaszólok a portásomnak, hogy ma már biztos nem lesz lelkierőm folytatni a festést, szóval zárjon be nyugodtan előbb. Közben pedig nem kis aggodalommal követem a nyomozót. Csak a kocsiba vagy taxiba ülve döbbenek csak rá, hogy nem csak tanúkat szokás kihallgatni, és hát számításba kell vennem, hogy esetleg a másik kategóriába esem én is.
- Ugye nem gyanúsítanak gyilkossággal? - kérdem az övem bekötése közben a nyomozóra pillantva.

To Ms. Holmen

Nem állítanám, hogy nem szokásom keresni a bajt, mivel, hogy azok rendszerint olyan élményekkel és kalandokkal járnak, melyek felül múlják hétköznapi elvárásaim, mint egy új cipő, egy idegen mosoly vagy egy újonnan érkező ügyfél teljesen abszurd ötlete. Ám megjegyzem soha, de soha nem keveredtem ég ily módon gyilkosságba, s annak akár csak elképzelése is, hogy én magam oltsam ki valaki életét, a legeslegtávolabb ál tőlem. Én nem effajta izgalmakra vágyom, mások felett ítélkezni ekképp pedig egyszerűen felháborító. A képzelet egy dolog, ott szabadon fantáziálhatunk mások haláláról, de meg is tenni azt. Hiszem, hogy a pillanat hevében, még a legépelméjűbb ember sem gondolkodik teljesen tisztán, hisz elvenni más életét képtelenség úgy, hogy az a valaki is rendelkezik egy lélekkel.
Eleinte már-már mókásnak tartom, hogy valaki így próbál megviccelni, bár meg sem tudnám tippelni, melyik bolond barátomnak vagy ellenségemnek van ilyen ízléstelen vicce. A nyomozó azonban megerősít a tragédiában, ami még talán most sem hozza el azt a kellemetlen szorító érzést, amit a közeli halál szokott okozni. Valahogy még mindig hihetetlenül hangzik az egész. Mindamellett lesokkol, még ha nem is tudok többet annál, mint amennyit elárul, így váratlanul ér a dicsérete, noha jól esik, így eleresztek egy halovány mosolyt.
- Köszönöm. - válaszolom. - Még nincs kész, s talán soha nem is lesz, mert fontos, hogy képesek legyünk ugyanazzal a hévvel, érzésekkel megragadni a pillanatot, hogy folytathassuk az alkotást, de ez... - utalok itt a gyilkosságra. - Igen csak elvisz másfele...
Mindeközben összeszedtem amire szükségem lehet, bár pontosan még én sem tudtam mik azok. Mindenesetre egy zsepivel többet vittem, ha esetleg olyasmit kell látnom vagy hallanom, ami már az én vad lelkemnek is sok. A kíváncsiság viszont nem tudott megülni bennem, hisz alig tudtam valamit. Lényegében semmit, így kérdezősködtem kifele menet, s miután a recepcióstól is elköszöntem, illetve megkértem, hogy vegye át a zárási feladatokat, kiléptem a nyomozóval a friss levegőre. Nem sokat segített, sőt, mintha minden lépéssel, ahogy közeledem a rendőrség felé, egyre idegesebb lennék, mert félek attól mi fogad majd ott. Sosem voltam még ilyen helyzetben így egy részem izgatott, hogy beleláthat a filmekből is ismert beszélgetésekbe, sőt, ő maga lesz az egyik szereplője, de jobb volna, ha inkább egy lopás miatt volnánk most útba az őrs felé, semmint valaki meggyilkolása miatt. Többnyire elég szószátyár hölgy vagyok, de most túl sok ijesztő és idegen gondolat kavarog a fejemben, mint, mikor fiatalon az iskola padban, minden tapasztalat nélkül, csak abból tudunk merítkezni, hogy milyen lesz is élesben az érettségi, mint, amit a tanár mond. De hát az nem sok, mert ő nem tér az érzésekre, a fojtogató levegőre, a folytonos vizslató szemekre, illatokra és hangokra. Ugyanezt érzem most itt is, a különbség az, hogy itt nem egy elismerést kapok majd a végén, hanem bajba kerülhetek, ha esetleg véletlenül gyanúba keverem magam. Magamat ismerve, képes vagyok rá.
- Hát öhm... - fogalmam sincs mit kell most ezen gondolkodnom, inkább csak zavarban vagyok. - Mióta eszemet tudom. Egy ideig egyedül próbáltam feltörni, aztán jött az exférjem és vele együtt sikerült is eljutnom oda, ahová... - ami nem éppen az, ahol most vagyok, de nem panaszkodom, mert lehetne rosszabb is. Sokkal rosszabb. Talán ez is hozzájárul ahhoz, hogy még mindig elég kicsapongó életet élek alkalomadtán, függetlenül, hogy a korombeliek már igazán megemberelik maguk és inkább elvesznek a tömegben. Eme gondolatra azonban bennem is felmerült a kíváncsiság a mellettem ülővel kapcsolatosan.
- Ön szereti a munkáját, Mr. Blackstone? - pillantottam rá, lévén, hogy nem én vezetek, meg tehetem, hogy fürkészem arcának őszinte vonásait, ha esetleg kicsit finomkodva akarna fogalmazni vagy füllenteni. Ez a beszélgetés akár időszakos megnyugvást is nyújthat, azon túl, hogy valóban érdekel miként érez a munkája iránt. Csupán kötelesség? Vagy van-e mögött valami más is? Szeretem a rejtvényeket, az izgalmakat, de soha, egyetlen pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy nyomozó vagy rendőr lehessek. Az én lelkivilágom szabados és érzékeny, de nem ilyen szakmára teremtetett. Bízom benne, hogy még érkeztünk előtt megkapom a választ, hogy legalább ezen töprenghessek, ne pedig azon, vajon ki halt meg, akihez közöm van. Nem mintha nem derülne ki...
Megköszöntem figyelmességét, ahogy jövet és menet is kinyitotta a kocsi ajtaját. Apróság ugyan, de valahogy már elveszettnek hittem ezt a kis udvariasságot. Odabent az őrsön pontosan az fogadott, mint amit ilyenkor a filmekben is látni. Kisebb nyüzsgés, aktákkal, papírokkal rohangáló, ceruza szoknyában és kontyban siető hölgyemények, folyton csörgő telefon, kávé illat. Már most egy izgalmas krimiben éreztem magam. Bár csak ne volna ennyire valós. El is mélázok kicsit az épületet vizslatva, az új élmények ugyanis remek új ötletekkel szoktak szolgálni, de felkapom fejem kérdésére.
- Köszönöm, a víz elég lesz. - adom válaszul, miközben belépek a kihallgató terembe, ami semmivel sem különb attól, amiket a dokumentumfilmekben látni, maximum élőben egészen más milyen hatást kelt. Mikor pár percre magamra hagy, őszintén eszembe sem jut, hogy talán helyet kellene foglalnom az egyik székben - hiába kér meg előtte erre, mert az események okozta izgalom abban a pillanatban el is feledteti velem -, de nem is tudnám, hogy melyikbe. Mármint, lehet erre is van valami szabály, nem? Nem sok más dolog található a kis helyiségben, és bevallom minden ártatlanságom ellenére félek az egyirányútükör felé nézni, pedig emlékszem mindig jót szórakoztam rajta, mikor Mr. Bean bohóckodott előtte. Végül nem sokkal az érkezte előtt foglalók helyett bizonytalanul, de a gondolatok a fejemben már most arra sarkallnának, hogy fussak, amíg tudok, mert meg lehet, a mai nappal az egész életem ismét olyasmi kanyart vesz, amihez bizony nem fűlik majd a fogam. És itt még csak nem is a börtönre gondolok. Hanem a tudatra, hogy közöm volt valakinek a halálához. Más, mikor a barátaiddal arról beszéltek, hogy elhunyt egy idős, beteg ismerősöd, ami persze így is nagyon megvisel, vagy egy fiatal, életrevaló, aki balesetben vesztette életét, na de egy gyilkosság áldozata... Akaratlan is olyan kérdések merülnek fel bennem, hogy vajon szenvedett, fájt neki? Mindegy ki volt, vannak dolgok, amiket egy élőlény sem érdemel meg.
- Köszönöm. - pillantok az elém letett kisüveges, szénsavmentes ásványvízre, miközben, hogy ne látszódjon remegő kezeimen mennyire izgulok, inkább összekulcsolom ujjaim. Onnantól viszont minden szavára úgy próbálok koncentrálni, mintha az életem múlna rajta. Mert hát, ha úgy vesszük, az is múlik. Két napja? Úristen, hol voltam én két napja?! Miért nem emlékszem? Pedig biztos nem tettem semmi hülyeséget az nap. Kell az alibi. De még arra sem emlékszem, hogy volt-e velem valaki.
- Múzeumban? - kerekednek el szemeim, ahogy visszakérdek. Nem tudom, ez valahogy már most elég zavaros és bizarr. Gyilkosság egy múzeumban? Hirtelen az jut eszembe, hogy ez milyen undorító dolog. Mármint az ott lévő kincsek többsége felbecsülhetetlen értékű, különleges bánásmódot igényelnek, mint egy kiállított festmény. Erre valaki képes "odaszemetelni"? Nem tudtam miként reagáljak mind erre ezeken felül így hirtelen, de mikor láttam, hogy most jön az a rész, amikor kirakják a képeket, már a gyomrom összeugrott, és éreztem a torkomban a gombócot, így bármennyire is gyerekes vagy gyáva dolog, összébb húztam magam és csak egyik szemem mertem nyitva hagyni, azt is csak résnyire. Nem mondom, hogy végül nagy kő esett le a szívemről, de látva, hogy nincs semmi durva a fotón, engedtem a szorongásból, és akkor vágott arcon a felismerés. Hisz én tényleg ismerem őt! Ráadásul szinte egyből be is ugranak az utolsó együtt töltött percek nem túl kellemes pillanatai is. Na szépen vagyunk, a végén, még kiderül, hogy valóban gyanúsított vagyok. Talán a kocsiban sem véletlenül válaszolta azt, amit, mert meg lehet, tényleg engem gyanúsít. Eleinte szóhoz sem jutok, utána meg azért habozok válaszolni, mert azon töprengek, hogy értessem meg a válaszom után, hogy bár elég keserű szájízzel váltunk el, azért megölni nem akartam. Most kellene hívnom az ügyvédem, nem? Vagy azt csak akkor szokás, ha én vagyok a gyilkos és titkolni valóm van? Mert nekem aztán nincs.
- Hát én öhm... Igen, ismerem. - vallom be nehézkesen, mert nyugtalanságomban még épkézláb ötleteim sincs, mit és hogy mondjak, azon túl, hogy természetesen egy percig nem merül fel bennem, hogy hazudjak vagy szépítsek a dolgokon.
- Az egyik megrendelőm volt... - teszem hozzá, de már most úgy érzem, hogy elszúrtam a választ azzal, hogy nem tettem hozzá például, hogy már akkor is csak volt, mielőtt megölték volna, vagy, hogy nem éppen a leghozzáértőbb megrendelőm volt, arról nem is beszélve, hogy felbosszantott a töketlensége, és irreális elképzelései.
- N-nem mondanám, hogy éppenséggel jó viszonyt ápoltunk volna, azon rövidke idő alatt, míg elkészült a festménye, dee... remélem nem hiszik, hogy emiatt képes lettem volna megölni... Hiszen ez... őrültség. - vonom össze szemöldökeim kérdőn, de magamban sem biztosabban a kérdést illetően, miközben tekintetét fürkésztem. - Már-mármint az, nem?