near Curaçao, 2013

Leszámítva a motorcsónakot a fényszóróink reflektorfényében, igazából szart se látok. Keery törzsőrmester torkaszakadtából, röhejes amerikai akcentussal üvölt a motorcsónak kormányosa után, “¡¡ESTAY ES GUARDA CAWSTUH, ALTAW SEW BARCAW, ALTAW SEW BARCAW!!", de még én is alig hallom a hangját a szirénán meg a motor zúgásán át.
Rutin. Mi fogócskázunk, a másik csapat meg elkezdi fémrudakkal halászni a bizonyítékot, amit a gyanúsítottak menekülés közben kidobáltak a fedélzetről. Fegyverük nem szokott lenni, de még ha lenne is, semmi értelme motorcsónakról lőni, jön egy nagyobb hullám és repülsz Barbadosig. Vagy ha nem is repülsz, megnézem ki hogyan céloz, miközben sós víz spriccel az arcába és ültében hanyatt akar vágódni, akárhányszor a csónak orra a hullám aljához csapódik.

Amikor két óránál feltűnik egy újabb csapat – ők fogják tesztelni és kipakolni a bálákba kötözött narkót –, végre a motorcsónak kormányosa is rájön, hogy ez esélytelen. Ennyi volt.
– ¡¡MANOS ARRIBA!! – rivall rájuk Keery annak ellenére, hogy már eleve fent van a kezük. – ¡DE RODILLAS, AHORA!
A motorcsónak orrán felvert hullámok csobbannak, a külmotorok üresben zakatolnak, a rádió torzultan recseg. Krrrkkkkrrkgkk tíz-hetvenhét sksjhskssssh, B.T. a fedélzeten, krkkkrkkshshhshfffffffffffff, vége. Aha, kösz.
A többség a helyén marad és pisztolyt szegezve fedez minket. Homokszínű bakancsok dobbannak a motorcsónak fedélzetén, elsőnek Keery száll át, a gyanúsítottakat kikerülve elsétál a padlóba épített csapóajtóig és leguggolva felnyitja. A zseblámpájával bevilágít a fedélzet aljába, felkapja a fejét és emelt hangon tudatja velünk:
– Kábé hét tonna.
Azaz kábé harminc milla. Soha a kurva életben nem lesz kézen harminc millám.
Az övemre meg a combomra meg a hátamra aggatott mindennel együtt nehézkesen lendítem át a lábam a csónak közepén húzódó gerendán. Az egyik tag mögé lépek, hátulról meghitten átölelem és elkezdem letapogatni a neoprén kesztyűmön keresztül, no homo. Eközben ő jobbra-balra forgolódik, valami spanyol tirádát darál:
– ¡Porfavor, tengounafamiliaquedependedemí, unniñopequeñoyunamujer…!
Mindjárt előrántom itt a felsőfokú spanyolomat, mikor még a kínaim is necces. A múltkor majdnem sikerült rávarratnom az alkaromra, hogy “édes-savanyú kacsafos”.
– Ahaa, ahaa… – helyeselek, miközben belekukkantok a kapucnijába, majd az övtáskámból előhalászok egy bilincset és a törzsőrmestert megszégyenítő amerikaisággal eldünnyögöm: – Manos, please.

A csajhoz lépek és a sisakom zseblámpájával az arcába világítok – hm, helló. Mellesleg életemben nem láttam még nőt narkó-hajón, általában az előbbihez hasonló szerencsétleneket szoktunk találni az ilyenek fedélzetén. Kétségbeesett bevándorlók, akiknek sokszor egy kibaszott fingjuk nincs arról, mire vállalkoztak.
– Ez té’lleg csaj – adok igazat Armasnak, miközben az ő kezeit is a háta mögé szedem, a bilincs halkan kerepel a csuklója körül.
– Mondtam.
– És akkor mi van? – szól közbe Jenae lesújtó hangon, felállítva az egyik emberünket.
– Semmi – biggyesztem az ajkaim. Igaza van, itt ez a feminista úttörő, aki csak példát próbál mutatni Amerika kislányainak, higgyetek magatokban, kellő kitartással egy nap belőletek is lehet drogcsempész, én meg erre szexistán letartóztatom. – Álljon fel.
Karon ragadva felsegítem és megtartom, amíg átlépi a gerendát. Miután sikerült nem orra buknia, Jenae után indulva végigvezetem a vaksötét, ingadozó fedélzeten. A tathoz érve egyik bakancsomat a motorcsónak peremére dobbantom és nyers szorítással őt is magam után húzom. Jenae a túloldalról nyújtózik felé, hogy átsegítse az őrség fedélzetére.
A másik csapat már fel is vált minket a motorcsónakon, a lámpáik fényében piros mellények és kék áru-kötegek világítanak. Ideát, a félig fedett utastérben már csak a vaksötét van meg a síri csend, leszámítva a radar fényét és a rádióból sercegő üzenetváltásokat.
Szótlanul visszarázkódunk az anyahajóig, ahol a csónakunkat zakatolva a fedélzetre vontatja egy futódaru. A fél legénység a korláton könyökölve figyel minket az emeletről – avagy pontosabban az egyikünket.

A hajóinkon nincsenek cellák, úgyhogy mi már csak ilyen csináld-magad módra szoktuk megoldani. Az őrizetbe vett személyeket egy fedett, sárga szalaggal körberagasztott raktárhelyiségben gyűjtjük össze, egyszerűen hozzábilincseljük őket egy kábelhez vagy egy cölöphöz, azt’ jól van. Néhány jogi aktivista szokott is tweetelgetni valami Venice Beach-i vegán kávézóból, de úgy egyébként az az általános tapasztalat, hogy mindenki pont leszarja.
Éppen Armas akar bólintva álomba merülni az összecsukható székében, amikor megjelenek előtte.
– Őrségváltás.
– Végre, bazdmeg… – sóhajtja, majd a karfára csapva feltápászkodik. Neked is jó éjt.
Miután lelépett, a hangár bejáratához sétálok és a fal mellől felveszem az odahajtogatott jógamatracokat, hogy elkezdjem kiosztani őket. Az egyiket leterítem a csaj elé, majd felegyenesedem és a bakancsom talpával tolom közelebb hozzá.
– Szép álmokat – mosolygok le rá gonoszul, pont az a huszonegy éves kis fasz, akinek tűnök. Aztán visszasétálok a kempingszékemhez és nyögve leereszkedem rá.
Reméljük, mind találnak majd olyan pozíciót, amiben nem kezd el tíz perc után szarrá zsibbadni a karjuk.

near Curaçao, 2013

A csónakon elhintett gringón kívül eddig egy szava nem jutott el az agyamig, úgyhogy a békesség kedvéért most úgy veszem, hogy ő is csak szép álmokat kívánt. Lejjebb is csúszom a székemben, az arcomba húzom a baseball-sapkám ellenzőjét és a mellkasomra hajtom a fejem, jó éjszakát.
Álmomban.
Amiből aztán arra pattanna fel a szemem, hogy jeges víz zúdul az arcomba és Mathers hadnagy őrjöng a fülembe, “JÓ REGGELT, TENNNGERÉSZ, REMÉLEM SZÉPEKETÁLMODOTT MERTJOBBHELYEKEN EGYILYENÉRT KÁLIUM-KLORID JÁRNA!!!”, aztán percekig vigyázzban ordíthatnám minden szavára, hogy “ROGER, HOO-YAH!!”, az egész éjszakai műszak szeme láttára. Ismét.
Úgyhogy ezt most inkább kihagynám, de azért kényelmesen dőlök hátra és kulcsolom össze a kezeimet a hasamon, úgyse megy itt senki sehová. Még én is csak arra az esetre vagyok ideállítva, ha valamelyikükre rátörne egy epilepsziás roham, vagy ha valamelyikükről kiderülne, hogy igazából beépített emberjogi aktivista. A csajból ki is nézem, kicsit olyan New York Times beütése van. Nem, nem tudnám körbeírni vagy megfogalmazni, ezt érezni kell.
És ha már ilyen szépen megkért engem, Hey You-t, hogy kísérjem el a mosdóba – de csakis két másodperccel azután, hogy elhelyezkedtem –, nyilván nem mondhatok nemet. Furcsa, a hanglejtéséből ítélve olyan érzésem támad, mintha szándékosan időzített volna így, vagy mintha nem annyira örülne, hogy hozzá van bilincselve egy cölöphöz. Hm.
A térdeimre csapok, sóhajtok egy kurva nagyot és feltápászkodom. Zseblámpát kapcsolok és kelletlen, lomha léptekkel sétálok oda hozzá. Kioldozom a csomót, ami a cölöphöz köti, majd felállok és intek egyet.
– Erre – mormolom unottan, miközben útnak indulok.
Kíváncsi vagyok, Armast is ugráltatta-e, vagy csak velem kivételezik ennyire. Már előre várom azt a rengeteg boldog pillanatot, amin osztozni fogunk Fort Lauderdale-ig, ahol végre kihallgatja majd őket a DEA. Addig már csak tizenhármat kell aludnia, gondolom alig várja.

Kopogó léptekkel lépcsőzünk le a hajó belsejébe, ahol minden vakítóan infravörös, a falakat borító csövek, a kerekekkel nyíló ajtók, az ipari fémpadló. Éjszaka lekapcsoljuk a fehér fényeket, hogy lehetőleg ne diszkóhajóként világítsunk már mérföldekről.
A mosdókhoz érve kitárom a rozsdás szegecsekkel díszített acélajtót, majd sóhajtva mutatok befelé.
– Csak szólok, jobbra a második fülkében sugárban spriccel a víz, úgyhogy ne abba menjen.
Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán érteni fog-e, de mivel válaszul perfekt angolra vált, elég hamar eloszlanak bennem a kételyek. Utólag így mondjuk már egy kicsit rasszistán hat az a korábbi mexikói akcentusa, de majd tweetelek róla egyet a sonkás-puffasztott-rizs szendvicsem felett, és akkor lenyugszom.
Amikor oldalvást fordul és arról kérdez, tudok-e bármit a “női testről”, hát – erre majdnem mondtam valamit, de az egyenruhámon nyilván ott virít, hogy “ZHENG”, ezek meg már így is imádnak perelni minket orrba-szájba, amint partra vetődnek. Még csak az kéne, hogy előkerüljön a nevem valami “Ezek nem csak rasszisták, de szexisták is, meg valószínűleg homofóbok is, amúgy!” című ügyben, aztán baszhatom. A legjobb, ha gyakorlom a hallgatás jogát: kellene az az honorable discharge, különben hiába szoptam itt tövig négy éven keresztül.
Úgyhogy most udvarias leszek és előhalászom a kulcscsomómat, ha már úgyis ilyen szépen megígérte, hogy nem fog hazaúszni.
– Azt elhiszem – mosolygok rá hunyorogva, miközben megkerülöm. Ahogy hallom, elég messzire kellene úsznia: fogalmam nincs, milyen akcentus akar ez lenni, de nem erről a kontinensről való, az száz. Kinyitom a bilincseit és fölényes unalomban, abban a körmeimet-reszelgetős hangnemben közlöm: – Van öt perce.
Nagylelkűen megengedem.
Mellesleg nem hinném, hogy fel volna készülve a szagokra és látványokra, amik odabent várják, de maradjunk annyiban, hogy a mosdókagylóink helyett néha szívesebben hugyoznék le a hajó oldaláról, ahol a passzátszél a felét visszafújja az arcomba. Arról legalább tudom, hogy az a sajátom.
Miután bezárul mögötte az ajtó, nekidőlök a falnak és csak várom karba tett kezekkel, hogy kifolyjanak a szemeim ebben a kurva fényben.
Négy perc után lepillantok az órámra és frusztrált sóhajjal a falnak vetem a tarkóm.
Hat perc után kopogok kettőt a mosdók ajtaján, de nem érkezik válasz. Megrázom a fejem és fújtatva nevetek egyet, nem lehet igaz. Már csak az hiányzik, hogy az őrszem arra járjon és perceken át felügyelet nélkül találja a többi fogly… őrizetbe vett személyt.

Nagyjából nyolc percnél lesz elegem.
Ellököm magam a faltól és benyitok a mosdók ajtaján. Valami csúszósra lépve lenézek és rögtön elfintorodom: sáros vécépapírba túrtam a bakancsom orrával, de ott hever egy üres törlőkendő-csomagolás meg valami ismeretlen funkciójú műanyag szar is. Körbenézek, ismét sóhajtok, majd ráveszem magam és kelletlenül beljebb merészkedem ebben a segglyuknyi kabinban, ahol mellesleg az összes fülke ajtaját csukva találom, húhaaa, jujj de RaVaSz valakiiii…
– Hé! – emelem fel a hangom, hogy ő is meghallja a géptér zúgásán át. – Lejárt az idő – mélylevegőő –, hölgyem. Hallja?
Még ha volna is helyem messzebb hajolni, a fémajtók alatt nincs akkora rés, hogy belássak mögéjük, úgyhogy akibújt-akinem, egyenként kell kinyitogatnom őket, amíg meg nem találom azt, amelyik nem nyílik.
Közben meg nyilván megfeledkezem arról a bizonyos horizontális szökőkútról jobbra a második fülkében, úgyhogy amint benyitok, már kapom is ezerrel az arcomba.
Hátratántorodom és félig bosszúsan, félig undorodva mordulok fel: ha most nem vakulok meg valami szuperbaktériumtól, bazdmeg, akkor soha. A sapkám ellenzőjéről csöpög a víz; lekapom a fejemről és a pólóm nyakában törlöm meg az arcom. Az alját vissza kell majd tűrnöm a gatyámba, mielőtt előkerülünk, másképp még emiatt is le leszek baszva, nem kicsit, nagyon.
– Na jó... – Bosszúsan elnevetem magam, bújócskáról kurvára nem volt szó, úgyhogy idegesen lenyomom a kilincset a következő fülkén. Nem nyílik.
Dörömbölök rajta hármat és újra felemelem a hangom, kicsit sem Minor Bad Guy #3 valami Michael Bay filmben:
– Háromig számolok, választhatsz: te ki, vagy én be! – …K-hm. – Egy… Kettő…!
A pillanat hevében nem jut eszembe, hogy talán nem kéne ennyire közel állnom, mert ha a csaj végre kinyitja az ajtót, orrba fog baszni vele.

near Curaçao, 2013

Ha ez karma, akkor kurva gyorsan halászhálóba gabalyodott teknősöknek kell ajándékoznom az adóm egy százalékát, másképp holnap már Végső állomás módra fog rám dőlni a főárboc.
Az orromat fogva, az idegtől vörösödve hallgatom a kárörömét – merthogy nyilván az orrom az, ami az ázsiai gének ellenére igazából elég kiugró, de neki most talán sikerült visszahorpasztania a fejembe, köszönöm.
Aha, az szép. Meg kell mondjam, nem vagyok olyan fogvatartottakhoz szokva, akik pofán basznak egy ajtóval és úgy döntenek, ez pont jó alkalom volna egy kis megvesztegetésre. A nagy részük ilyenkor már spanyolul imádkozik A Jézuskához, hogy ki ne adassuk őket Mexikónak, mert ott díszként lógnak majd valami felüljáró oszlopairól Juárez határán, hurokkal a nyakuk körül, lehúzott gatyával.
Nem mintha a kihallgatószobában a mi embereink annyival kegyesebbek volnának, de nekem ahhoz semmi közöm. Négy év aktív és két év tartalékos szolgálatra iratkoztam fel, hogy aztán minél hamarabb tűzhessek haza az öcsémhez a nyomorult kis juttatásaimmal. A szerződésem utolsó pár hónapjában meg pláne nem fogok ilyenekkel baszakodni, mikor ebben a szent pillanatban is elbírálás alatt áll a jelentkezésem azért a kurva tizenkét százalékos emelésért. Akármi is akar lenni ez az egész, nem hiányzik nekem valami last-minute kavarás, amiről fingom nincs, és ami őszintén szólva nem is érdekel.
Felegyenesedem és koordinálatlanul a fülke irányába lendítem a karom.
– Forduljon meg, kezeket a falra – szűröm orrhangon a tenyerem mögül.
Nem kétlem, hogy akinek dolgozik, annak volna miből megkennie, de majd pont erre a maréknyi kerítésugróra fogja költeni azt, amit jachtra is költhet, mi? Ezek belekalkulálják a költségvetésbe, hogy a parti őrség néha le fog kapcsolni pár millát, ez van. És ezt most úgy mondom, mint aki egyébként talán megfontolna egy kis zsebpénzt, mert egyébként talán meg is fontolnék, csak hát komolyabb emberek még sosem próbáltak lefizetni. Gondolom, a komolyabb emberek inkább egymás között malmoznak a millióikkal, pedig engem is igazán bevehetnének a klubba. Kezdem kicsit kiközösítve érezni magam.
Úgyhogy most szépen se lát, se hall módra úgy fogok tenni, mintha a csaj nem tettetné magát dél-amerikainak, nem próbált volna megvesztegetni, és nem mondaná még most is a magáét – tőlem aztán újra bepróbálkozhat majd a következő váltással, de én a műszakom végén, hajnali hatkor szépen fellövöm a pizsit, akármi van. Majd otthon a DEA fejtegeti a kis rejtvényeit, de az én munkaköri leírásom nagyjából addig terjed, hogy senki ne hugyozza össze magát az őrizetünkben.
A bilincs csörögve kerül elő az övtokomból: ez annak a hangja, hogy valaki még a reggeli tükörtojást is kéz nélkül, egy szál spagetti módjára fogja felszippantani a tányérjáról. És én ott leszek, és ádáz mosoly mögül sziszegem majd, hogy “SzóLjOn NyuGoDtAn, hA sEgÍtHeTeK...!”.
– Tíz perc alatt eljátszotta a bizalmamat – sóhajtom bilincset erősítve az egyik csuklójára, majd elismerően csettintek egyet az ínyemmel. – Rekord.
A tény, hogy ennyit húzta az időt a fülkében, felveti a kérdést, hogy van-e nála valami, amit korábban nem találtunk meg – el nem tudom képzelni, másképp mi a szarral babrált volna ilyen sokáig abban az összefosott E. Coli tenyészetben, hacsak nem az volt az egyedüli célja, hogy engem szopasson.
Csempészekkel sajnos nem vagyunk olyan udvariasak, mint utasokkal a reptéren, hogy nőt nő motoz és férfit férfi, de nem is feltétlenül szükséges: ha valaki elrejt egy egész fegyvert a melltartójában, azt kézfejjel is ki lehet tapintani, kesztyűben is, fél másodperc alatt is. Ha nem volna az éjszaka közepén is nyolcvan fok, hanem mindkettőnkön télikabát volna, talán újra megmotoznám, de így indokolatlan. Kézzel tapintható tárgy egész biztosan nem volt nála, vagy legalábbis nem olyan helyen, amihez hozzáérhetek.
– Akkor fussunk neki még egyszer – préselem egy könnyed, passzív-agresszív mosoly mögül, még mielőtt a második karperec is felkerülne. – Van-e bármiféle rejtett tárgy a személyén, amiről tudnom kellene?
A teljesség kedvéért először adni szoktunk egy esélyt, hogy bevallják, de nyilván nem szokták, nehogy véletlenül túl könnyű dolgunk legyen.
– Két lehetősége van. Vagy azt mondja, hogy igen, van, és szépen-óvatosan előveszi; vagy azt mondja, hogy nincs, és odafent megkérjük a legénység egyik női tagját, hogy kutassa át alaposabban.
És ha erről az a boszorkánypróba jut eszébe, ahol a lekötözött és vízbe vetett gyanúsított vagy elsüllyed, vagy pedig elégetik máglyán, akkor nem jár olyan messze az igazságtól. Mindenesetre egy szava sem lehet, mert a legtöbben vagy újra megmotoznák, vagy minimum megkérnék rá, hogy rázza ki a melltartóját – és jól is tennék. Nem fizetnek nekem eleget, hogy egy kábítószercsempész kényelme érdekében rám támadjon egy eldugult vécékagyló és egy fémajtó, de én már csak ilyen figyelmes lovag vagyok, egy nap ez lesz a vesztem.
Az egésznek persze köze sincs ahhoz, hogy kifejezetten örülnék egy kifogásnak, amivel felverhetném Jenae-t az éjszaka közepén.

near Curaçao, 2013

Nem akarom elkeseríteni, de szerintem kijelenthetjük, hogy egy elég mélyreható keresés várja őt Fort Lauderdale-ben. A börtönőrök már csak ilyen kíváncsi teremtések.
– Van vagy nincs… – mormolom vele párhuzamban, de nem, ő nem kímél. Most tanult meg angolul, és úgy tűnik, nem fél használni.
Nem vagyok vallásos, de a barokkos kör-Igen hallatán inkább a plafonra emelem a tekintetem és rebegő szemhéjakkal imádkozom az Úrhoz, adj erőt, csak reggelig adj erőt.
Úgyhogy amikor végre előhalássza és felmutatja nekem a Rejtett Tárgyat, szinte már kezdem azt hinni, az imáim meghallgattattak.

Nagyjából fél másodperccel később már tudom, hogy nem. Kurvára nem.

Ennyi, a második orrbabaszással még az a “kinyitom neki az ajtót, kihúzom neki a széket” fajta szexizmus is kiszállt a testemből. Szó szerint belém hasított a polkorrekt megvilágosodás, a New York Times-nak egy szava sem lehet.
Fájdalmamban összepréselem a szemeim és zihálva a falhoz szorítom a tarkóm, vért ízlelek a számban.
– Arhhh, teh itekhbetekh picsahh… – lehelem a plafonra elkínzott arccal, kábé ahogy az ébresztőmre is szoktam. Frusztráltan sóhajtok egyet és elfordítom a fejem – még az is fáj, baszki, ahogy a koponyám arrébb gördül a falon, ez meg csak mondja itt nekem a magáét. Még az is lehet, hogy tényleg elaludtam a kempingszékben, és ez az egész csaj csak egy rémálom. Jöhetne már Mathers azzal a vödör jeges vízzel.
Mire a végére ér, nagy nehezen sikerül elemelnem a fejem a faltól. Fél szemmel hunyorítva, értetlen fintorral sandítok le rá. Mibe tenyereltünk bele… nem érzem az arcom… két év meló… fém cucc…
…Mmmiafaszbajodvaaaan…?
Amennyire Lara Croft engedi, feljebb vonaglok a falon. Válasz helyett csak fújtatok egyet és lenézek rá, a szám egyik sarka megvető félmosolyra rándul.
Végül lassan-óvatosan vállmagasságba emelem a két tenyerem és megadom magam.
Ja, nem.
Fél combbal az ülepe alá lépek, távolságot helyezve közé és az övtokom közé. Alul-felül karon ragadom, máris háttal van nekem, oldalról a bal könyökhajlatába akasztom a karom és a dereka mögé csavarom a csuklóját. A jobb karommal átnyúlok a hóna alatt és a tarkója ellen tartom a tenyerem, a feje fölé kényszerítve a könyökét, magamhoz rántva a felsőtestét.
Letartóztatási technikákból még az utolsó kisvárosi másodállású rendőr is ki van képezve, nem kell ide húszlépéses feketeöves földharc. Persze ha ő nem éri be ennyivel, én benne vagyok.
– Csapj a karomra, ha fáj – szűröm a fogaim közül a fülébe, mintha az eddigi teljesítményéből arra következtetnék, hogy még a feladás módját sem ismeri, annyira fogalma sincs a küzdelemről. A hangomból hallatszó ideges mosolyt rögtön gúnyos csodálkozás váltja: – Ja, hogy nem éred eeel…!
Egyébként a reflexei ott vannak, azt aláírom, de valószínűleg nem könnyíti meg a helyzetét, hogy nincs nála fegyver, legalább hat órája böjtöl és én férfiban vagyok közép-, ő meg nőben harmatsúlyú. De azért értékelem az önbizalmát. Ő már nem is az árral szemben úszik, hanem egyenesen felfelé a vízesésen, gratulálok.
A balján bilincs van, úgyhogy elég mellé szednem a jobbját, és máris hatástalanítottam az őrizetbe vett személyt – ha jól emlékszem, elvileg ez volna a munkám, akármennyire nem akarja elfogadni. Még szerencse, hogy nem vagyok sem öngyilkos hajlamú, sem pedig szexista: nyilván nem fogom olyan pozícióban hagyni, ahol elveheti a fegyveremet, csak azért, mert nő. Az elmúlt percekben számtalanszor bizonyította, hogy ő nemhogy egyenlő, de egyenesen különleges bánásmódot érdemel.
Kilépek a háta mögül és hátrálva rámutatok, azt üzenve, nemozdulj, különbenesküszöm. Én meg nem kockáztatok még egy orrbabaszást, az száz.
Le se veszem róla a tekintetem, miközben lehajolok a padlóra ejtett biszbaszért, majd felszedem a sapkámat is. Felegyenesedve mindkettőt a pólóm anyagában törlöm meg, az orromból eredő vért meg az öklömben, gyilkos pillantást intézve a csaj felé.
– Na mondd csak, hallgatlak – biztatom passzív-agresszívan, miközben a sötétkék egyenpóló elejét visszatűröm a gatyámba. – Sőt, most már igazából kurvára kíváncsi vagyok. Kezdhetnéd mondjuk ezzel. – És felmutatom neki a “fém cuccot”. – Csak azt ne mondd, hogy a Mars kormánya küldött, akik ezen a szaron keresztül sugározzák a parancsaikat az agyadba, mert azt egyszer már hallottam.

near Curaçao, 2013

Idén járok életemben először az Államokon kívül, és oké, hogy még a fizetett nyaralásom is főként Amerikaiak között, nemzetközi vizeken telik, de kötöttem már ki Kubában, Mexikóban, Salvadorban, Trinidaden, Panamában és Costa Ricán. Épp elég spanyolt hallottam már ahhoz, hogy tudjam, az előbb egy teljesen más nyelven küldtek el a kurvaanyámba.
Még jó, hogy tavaly bebúrtam az egész svédasztalt egy queensi srác esküvőjén – akit még az első turnusom alatt, a New York-i szektorban ismertem meg –, és két beszédet is végig kellett hallgatnom zsidóul. Másképp mostanra már kezdene rendesen összezavarni az, ahogyan a semmiből felróják nekem még a Curiosity rovert is, mert minimálbéren tengődő második generációs bevándorlóként nekem aztán tényleg kurva sok közöm van Wall-E-hoz. Vicc nélkül kezd olyan érzésem lenni, mintha valami gyarmatosítást ellenző marslakóval állnék szemben.
– …Bocs? – tippelem úgy, mintha nem akarnék felzaklatni valakit, aki marslakónak képzeli magát. A hajóorvosnál szerencsére erre is van injekció; nem ő volna az első, akit seggen döfnénk vele.
Mosolyra húzódik a szám, amikor félvállról arra buzdít, hogy tapossam neki szarrá a bizonyítékot. Oké, ez tényleg hülyének néz. Összezavartam szegényt: fejben egyszerűen nem bírja összerakni, mégis hogy lehet valaki egyszerre ennyire jóképű és okos.
Mindenesetre ezek után nyilván nincs az a kurvaisten, hogy én megint szabadlábra vagy akár szabadkézre helyezzem, úgyhogy amikor megpróbálja kizsarolni belőlem pont ezt, a szemöldökeim tátott vigyorral szaladnak a hajvonalamba. Neeem, neeem, ennyire csak nem vehet hülyére – mondjuk az arcából eléggé úgy tűnik, hogy mégis.
Elfordítom a fejem és feltör belőlem egy őszinte, orrot ráncoló röhögés, hát, ez kész. Esküszöm, ez életem éjszakája, még ha nem is jó értelemben.
Végül visszanézek rá és elengedek egy jóízű sóhajt. Na ne fenyegess – üzeni az arckifejezésem a fogadalmára, miszerint egészen addig nem mond többet, amíg hátra van bilincselve a keze. Ha tartaná a szavát, az azt jelentené, hogy egészen Fort Lauderdale-ig csendkirályt kellene játszania, de ez az ígéret szinte már túl szép, inkább nem örülök előre.
– Hogyne. Bilincselhetem előre is –, ha már a hátrabilincseléssel volt a gond. – Sőt, odafent még póznát is választhatsz, de ennél többet már csak jattért szoktam.
És közönyt színlelve vállat vonok. Valami azt súgja, ezen a ponton már nem úszom meg, hogy beidézzenek majd a tárgyalására, és valami azt súgja, külön elő leszek véve, amiért első motozásra nem találtam meg azt a szart. A nyomozás első óráján túl előkotort bizonyítékokra elég szúrósan szoktak nézni, okkal.
Elsétálok mellette és az arcába hajolva komolyra fordítom a szót:
– Még egy lépés, és harmadjára a bokáidat is összebilincselem.
Még a vállam felett is rajta tartom a gyilkos pillantást, miközben a fejemre igazítom a dzsuvás egyensapkám.
Aztán elindulok a falba épített telefonkagylóhoz, mert nincs az az isten, hogy én visszarángassam az egyetlen női gyanúsítottat a fedélzetre negyed óra holtidő után, kezemben valami újdonsült enyhítő tényezővel. Itt és most kell tisztáznunk ezt az egészet, hiába tudom már előre, hogy nekem csakis szarul végződhet. Kérdés, hogy mennyire.


Az összes boarding team nagyjából egyszerre csődül a kantinba gyakorlatozás után – a fémpultok mentén sorban csúsztatjuk a fémtálcákat és a vállunk felett leplezetlen pillantásokat vetünk a potyautas felé a középső asztalnál. Keeryt és a tiszteket leszámítva egyelőre senki nem tud szart se, az egész legénység engem vallat éjjel-nappal, hogy tulajdonképpen mi a rák is folyik itt. Bár tudnám.
– Valaki megkérdezhetné – veti fel Armas, bökve egyet az állával.
– Hát hajrá – lendítem a karom az asztalok felé. – Csak rád vár, látom rajta.
Már el is kezdődne a “Szerintem inkább rád”, “Szerintem meg rád”, ha Jenae be nem vágna a sor közepére, a tálcáját a mieink közé ékelve.
– Babáim… – Úgy pillant fel egyszer Armasra, egyszer rám, mint aki most Mondani Fog Valamit. – Négy extra hash brown annak, aki kideríti végre, mi a fasz történik.
Túl jól ismer.

Meglepetésszerűen ütök rajta a célszemélyen: az asztalra csapom a tálcámat és levetem magam a kőkemény padra, odacsusszanva elé. Amikor felnéz rám, csak meghúzom a Mountain Dew-mat és kárörömmel sandítok le a tálcájára, majd vissza rá. Az első adag gulyás mindenkinél nehezen csúszik le, pedig én mondom, nincs is jobb, mint a tűző napról visszatérni egy tál szétfőtt makarónihoz valami felvizezett, darált húsos raguban.
Reklámba illő sóhajjal helyezem az alumíniumdobozt az asztalra, szinte törzsből, körülményesen. Aztán a lapra könyökölve megtördelem az ökleimet és összekulcsolom az ujjaimat, egy ideig csendes megfigyelőt játszva.
Végül a mutatóujjaim kiszabadulnak a kulcsból és egy határozott kijelentéssel, csuklóból rámutatok:
– …Jakuza.
A Mars után a második tippem arról, ki küldhette. Ha nem válik be, a következő a Főnix Rendje lesz. Addig folytatom, amíg nem marad más a listán, mint az igazság.
– Mondjuk kezdhetted volna ezzel is. – És unottan kettéharapok egy papírjából kicsomagolt grissinit. – Mármint ahelyett, hogy helyből megfejelsz. Vagy nálatok így szokás?
Kérődzve vállat vonok és megvillantom a szemöldökeimet, hátjó. Ki vagyok én, hogy mások kultúráján ítélkezzek.

near Curaçao, 2013

Ledörzsölöm a tenyereimről a lisztet, aztán fogom a villám és a tálba mártom, hogy összekeverjek egy merőkanálnyi makarónit egy evőkanálnyi raguval. Ez a lucskos, pépes hang rögtön meghozta az étvágyamat, mmm.
Amikor visszadobják nekem a Jakuza-labdát, szórakozottan, zavartalanul döfök a tálba.
– Ajaj… – mormolom baljósan, majd amolyan ejnye-bejnye hanglejtéssel óva intem: – Errefelé nem mondunk ilyeneket.
Ha már rasszizmus, csináljuk rendesen: húzzuk vonallá a szemeinket és röhögjük az arcomba, hogy “csing-cseng-csung”, ahogy azt egy kisvárosi vadászboltban tapasztaltam a harmadik napomon. Nem mintha nem eleve azért léptem volna be azon a konfedis zászlóval díszített ajtón, hogy láthassam a saját kis queensi szemeimmel, bazdmeg, ilyen is van, de az élmény azért felvetett bennem pár kérdést. Egy, kell-e egyáltalán Floridának parti őrség, miért nem lehet engedni, hogy a természetes szelekció végezze a dolgát; kettő, abortálhatom-e valaki más tizenkét éves gecipalántáját. Egy szőke patkányfarok-frizurára elég ránézni és már tudod, ez korán kezdi. Ha már most egy fasz, mi lesz itt később?
És amikor kiderül, hogy az orron-fejelés Izraelben igazából a barátkozás jele, mosolygó szemekkel sandítok fel az új barátomra.
– Awh.
Hallom Jenae-t a háttérben, ahogy barlanglakó módjára elmélyíti a hangját és parodizál engem (avagy a vélt beszélgetésünket) Armasnak. Hallom a röhögésüket, kábé mint az a két hiéna az Oroszlánkirályból, Jenae egy kicsit még hasonlít is. Mondjuk ha ők az a kettő, az engem tenne a harmadikká, amelyik egyszerre néz jobbra és balra, úgyhogy ezt most inkább visszavonom. Közben viszont tény, hogy mi hárman egyetlen agysejten osztozunk, amit gumilabdaként szoktunk passzolgatni egymás között, ez a csaj meg már a harmadik felsőfokú nyelvvizsgáját villantja. Oké, Hermione.
– Kínaiul nem tudsz? Beszélhetnénk bármiről. – Jenae szerint néha kicsit kurvás vagyok; fogalmam sincs, miről beszél. – De próbálj kímélni, csak két nyelvjárást ismerek.
Ő meg mind a tizet, gondolom. Engedjük is el, a végén még valahol emelkedő tónust használnék ereszkedő helyett, ő meg kijavítana, hogy az leviÓÓszá, nem levioSZHÁÁ.
Az ajkaimat biggyesztve bólogatok az alternatívára, amit felvázol nekem. Azigen. Látom, nincs szűrője, ami azért jó, mert nekem sincs, minekaz. Két napja találkoztunk, már kettőt lekevert nekem és most a kokain a téma, de legalább nem unatkozunk.
– Ez lett volna a következő tippem – somolygom a tányéromba. Ha lassan eszem, talán tovább tart ez a négyszáz kalória. Éhezem ezen a kurva hajón, négy extra hash brown választ el a biztos haláltól, úgyhogy első komoly tippnek szinte adja magát a háború.
– De minden Szíriáról szól, nem hinném, hogy pont ez lenne a kivétel. – Felnézek rá, a reakcióját figyelve fürkészem az arcát. – Gondolom, valahol el akarjátok zárni a pénzcsapot. Irán, Hezbollah… – Megrázom a fejem és vállat vonok, mittudomén.
A végzős évemen már úgy kellett átrugdosni anno, de a “Transzatlanti Kereskedelemről” épp elég prezentációt végighallgattam már ahhoz, hogy kívülről fújjam a térképet. Marrakes, Dakar, Bissau vagy Lagos. Onnan Bamako, Tripoli vagy Bengázi, és valószínűleg ezután jönne a képbe ő, de azt a Gázai bulit biztos nem fogom első nekifutásra átlátni, talán másodikra és harmadikra sem. Pedig lehet, hogy átlátnám, ha nem csekkolok ki félúton minden előadásról, hogy fejben inkább felállítsak egy al-Kaida-számlálót. “...az al-Kaida hálózata…” – ping! –, “...a tálibok és az al-Kaida…” – ping! –, “...bin Láden al-Kaidája…” – ping! Máig fogalmam nincs, hogy jön oda az al-Kaida.
– …És erre nem találtak jobb embert, mint egy huszonéves csajt – pillantok fel rá azzal a faszfej-mosollyal, amivel tegnapelőtt még szép álmokat kívántam neki. Csak egy észrevétel. Nem tudom eldönteni: ő most vagy nagyon ott van, vagy szimplán csak nagyon feláldozható. – Hallom, Hondurasból indultatok.
Gondolom, valahogy el volt intézve, hogy békén hagyja őt az MS-13 arctetkós fogadóbizottsága, mégis úgy billentem oldalra a fejem és úgy pislogok rá, mint aki nem lehet normális.
– Bátor. Én csak Salvadorban voltam; a legtöbb helyről próbálok szerezni egy hűtőmágnest – meg nyilván mindenféle szart Jasonnek –, de... Ott nem azt árulnak.
És ez van jelleggel elfintorodom. Mondanám, hogy csodálom az elhivatottságát, de engem soha nem érdekelt semmi saját magamon meg az öcsémen kívül. Ha annyira szívni akarok, jelentkezem Astoriába hajókat menteni, ott előbb-utóbb garantáltan parthoz vág a Columbia Bar. Ehelyett most sanyarú sorsú bevándorlókat kergetek, a fennmaradó időben meg süttetem a seggem, ahogyan ő is fogalmazott. Csakis ajánlani tudom a floridai szektort: olyan helyeken köthetsz ki, mint a Windows képernyővédői, és közben nemhogy életeket kellene mentened, de életeket tehetsz tönkre. Win-win.