Alessandro olyan volt, mint egy gyerek, akit rajtakaptak azon, hogy felkutatta a karácsonyi ajándékait. Szemeit lesütve, imára összefűzött ujjakkal várakozott, miközben a lanyha, márciusi nap melegében fürdő rövidre nyírt pázsitján térdelt Domenico előtt. Baldassare lassított felvételként fújta ki a füstöt, aminek útját figyelte, ahogy felfelé igyekezett a tarka, fehér pamacsokkal tarkított égbolt felé. Az egyiknek bárány formája volt, amit Enzo, az unokaöccse biztosan megjegyzett volna. Habár Sandro mág tíz perce befejezte a könyörgést és az esdeklést, Dom nem siette el a válasszal, mert hiába volt meg a terve már akkor, amikor az ítéletet kihirdették, és most is, hiába fogja kirángatni a szarból is az emberét, mégis mi a francért nem képesek felfogni, hogy vannak elvárásai? Miért kell minden egyes alkalommal még több problémát elé gördíteni? A gondolatai ezer felé jártak, a cigaretta dohányát pedig már a szűrő elszívása veszélyeztette, ezért az idősebb olasz megköszörülte a torkát, hogy a murvába ejtse a végigszívott halálrudat. Gyűlölte a nikotint, de rájött, hogy egyes esetekben igen nyugtató hatása volt rá nézve, ezért ha a koporsószög szét is rothasztotta a tüdejét, legalább békésen fog elrohadni az.
- Egyezzünk meg valamiben, Alessandro - kezdett bele, nem akarattal, de a magasságkülönbségüknek köszönhetően - és mert az a retardált még ráadásul térdepelt is, mint egy áhítatos gyónásra ítéltetett szaros Istenhívő, lekicsinylően nézett végig rajta. - Nem lesz több dobásod. Egyszer fordítok neked hátat, egyszer nem figyelek rád és képtelen vagy normális ember módjára gondolkodni. Kihúzlak a szarból, mert a család része vagy, és mert felelősséggel tartozom irántad. De ez volt az utolsó - a hangja nem vált fenyegetővé, színtiszta tényközlő hangsúllyal szentelte a szavait Pedrettinek. - Nem a seggnyalásra van szükségem, hanem arra, hogy úgy dolgozzatok, ahogy azt elvárom, te pedig nem azt teljesíted - igazította meg a mandzsettáját, mielőtt felemelte volna a hátsóját a motorháztetőről, ahol eddig helyezkedett el kényelmesen, nekidőlve a saját autójának kormány felőli oldalán, ahogy leparkolt Pedretti háza előtt.
- Igen főnök. Nem foglak cserben hagyni.. ígérem, az életemre esküszöm és az anyáméra... - még folytatta volna, de a hamis ígérgetésre Dom könyörtelen mosollyal válaszolt, és mielőtt megbocsájtott volna szegény Isten átkának, egyetlen szó nélkül szállt be az autóba, hogy az ügyvédet meglátogassa, vagyis inkább felvegye. Lehet, hogy nem kellett volna belefolynia abba, hogy ő is a saját módszereivel tanúként/vádlottként meghallgassa Alessandrot, de csak egyetlen ujja törött el, mielőtt még úgy csicsergett, ahogy az Baldassarenak is megfelelt. A következőkben már a körmét tépte volna le neki Dom, és csak akkor állt le a kérdezz-felelek "játékkal", amikor Pedretti összehugyozta magát. Mindent bevallott, amire szüksége volt Domnak, hogy el tudjon indulni, és nem lepte meg az sem, hogy a Biblia ellenére Alessandro úgy hazudott, mint a vízfolyás.
Nagyjából háromnegyed órával és egy Verdi szonátával később parkolt le a hatalmas épület előtt, ahol Schneiderrel volt találkozója, ám mielőtt még odáig eljutnánk, lássuk, hol és miben is hibázott Pedretti.
Domenico Baldassare egy az Államokba kitelepült és már ott mester kurzusát teljesítő, Olaszországból származó férfi volt. Gazdálkodás és menedzsment szakirányon végzett, ezért amikor lehetősége adódott, akkor egy apró gazdaságot szemelt ki magának Long Island-en, New Yorktól keletre a félsziget nyúlványán. Remek üzleti érzékkel folyt bele a Dell'Aquilak szőlészetének életébe, ami hamarosan sikerrel zárult, és évek kőkemény munkájával elérte, hogy az egykori csendestársi pozíciója már a múlté váljon. Nem vágyott elismerésre, nem vágyott arra, hogy csak róla beszéljenek, de a sajátjaként tekintett az Everbranchre, és az ötletei révén nem csak a turizmusnak nyitotta meg a szőlészet kapuit, hanem az ott termelt borok képezték a Manhattan-béli később megnyitott vinotékájának készletét. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Domenico apja még az olaszországi Calabria tartományból segítette a fiát. A kapcsolatuk a kölcsönös tiszteleten alapult, és Dom felnézett Pietrora, életének korai szakaszában olyan példaképpé vált az apja, akiért bármit feláldozott volna, akiért tűzbe ment. A kettejük közti üzleti kapcsolat nem bővelkedett nézeteltérésekben, békés megbeszélések következtében jutottak el a bélelt dobozokban a minőségi olasz borok, és a mellette szállított apró csomagok is, amiket Dom nem volt rest aztán felhasználni. A légi szállítmányozást elvetették, hogy Baldassare megvetette a lábát New York városában és a szervezetének tagjai egyre profitorientáltabban működtek. A konténerekben érkező vízen történő szállítást részesítették előnyben, mert noha kínosan jó volt az Államok partiőrsége és a kikötőkben állomásozó őrszolgálat is, az olykor fel-felfedett, Európából vagy Ázsiából érkező kétes szállítmányok, eddig az olasznak szerencséje volt. A konténereinek tartalmára illetéktelenek még nem tették rá ezidáig a kezüket, így maradéktalanul folyhatott az elosztás, az eladás és a terjesztés is. Mert DB vagyonának alapjait nem a borainak eladása képezte, hanem a mértéktelen drogfogyasztás és az abból fakadó óriási mértékeket öltő profitja.
Az pedig, hogy most leállította a Lexusának motorját Mark Schneider irodaépületének aljában, szorosan összefüggött azzal, hogy mit is keresett az Amerikai Egyesült Államokban. Alessandro Pedretti balfasz volt. Olyan balfasz, akinek köszönhetően az egyik szórakozóhely kénytelen volt lehúzni a rolót egy időre, és azóta is rendőri razziák áldozatává vált. Alessandro Pedretti olyan balfasz volt, aki a bénaságát fel- és kihasználva nem csak saját magát juttatta kórházi ágyra és likvidálta magát napokra, hanem az Aiden Huffmann által vezetett The Nomad két pincérjét és a helyen tartózkodó további három vendéget is egyszerre. Mert ugyan ki az a mazochista, aki bevállal hat rosszul létet csupán húsz perc leforgása alatt? Igen, DB kólája volt a ludas, aminél Alessandro volt olyan nyomorék, hogy ő maga is kipróbálta arra képtelenül, hogy az adagokat előzőlegesen ellenőrizze. Habár az elsőfokú ítéleten már túl voltak, pontosabban Pedretti, Domenico nem akarta, hogy az amúgy jól működő gépezetéből akár egy ember is kiessen akár hosszabb, akár rövidebb időre. Az ügyvéd pedig ebben fog kulcsfontosságú szerepet betölteni, akinek az alakja megjelent a fotocellás ajtón, ahogy kilépett az utcára, és mielőtt eljátszották volna a 007-es forgatókönyvét, Dom kiszállt a kormány mögül, hogy a maga mögött becsukott ajtónak támaszkodhasson.
- Üdv - rándult félmosolyba a képe, a zakójának belső zsebéből pedig előhalászta a cigarettás dobozát, nyújtva az öltönyösnek azt, hogy vegyen belőle kedvére. Évek óta nem szívott kettőt egy nap, de mindig akadnak szar és kibaszottul szar napok. Ez az egyik olyan volt. - Ha esetleg idő előtt akarnál elpatkolni, akkor felajánlom a szolgáltatásaimat - megvárta, hogy vegyenek, vagy ne vegyenek belőle egy szálat, ő mindenesetre egy újabbra gyújtott rá, hogy annak vége narancsos izzással, parázsló vörösségbe boruljon. - A hátsó ülésen van a teljes szövegezése az elsőfokú ítélethirdetésnek, ha gondolod, út közben bele is nézhetsz akár - igen, voltak kapcsolatai. Mert mindenkit le lehetett fizetni, és mindenkit meg lehetett venni. Nem volt olyan lélegző ember a Föld kerekén, aki a sírig képes lett volna nemet mondani a folyton őt tépázó kísértésnek. Igen, tegezte a vele szemben álló férfit, mert alapvetően olaszként nem a nagy magázódás híve volt. És Mark tudta, hogy hova mennek, Domenicot  pedig az sem lepte volna meg, ha ő maga is kutatott volna az ügy esetén, hogy tudja, pontosan mivel is áll szemben. - Hogy vannak a Tanács tagjai? Él még mind? - fújt ki egy füstpamacsot, arra ügyelve, hogyha Mark nem dohányzott, ne az arcába/ruhájára fújja a füstöt.

A jogi pálya legfőbb szabálya: ne keveredj bele érzelmileg. Sokan esnek bele abba a csapdába, hogy elvekkel és morális iránytűjük útmutatását követve próbálnak elnavigálni először az egyetem, aztán az ügyvédbojtári időszak, később pedig a saját ügyeik labirintusában, s rendszerint sorra elbuknak. Persze, akad, aki végül sikerre viszi, aki élharcosként küzd egy-egy elv, legyen az környezetvédelem, női egyenjogúság vagy a melegek jogai, élén. Rájuk nehéz élet várt, bizonyos dilemmákkal kövezve, ahol saját s esetlegesen családjuk felszínen maradása és az olyannyira imádott ügy között kénytelenek választani. Ha nem döntenek elég gyorsan, egyszer csak jön egy hullám, elsodorja őket, és végleg a süllyesztőbe kerülnek.
Minden bizonnyal borzalmas súly lehetett ez, olyasféle,amit Mark sosem érzett.
Nem szabad félreérteni: több stressz és életbevágó döntés meghozásának teljes mentális, lelki, anyagi súlya nyomta a vállait, annak ellenére, hogy általában úgy tűnt, mindezt csak lesöpri, akár a láthatatlan gyűrődéseket személyreszabott Brioni öltönyén. (Mely speciális vanquish II szövetéből egyébként évente összesen 150 darab készül az egész világon; és ezt korántsem hangoztatja annyiszor, mint a szívében élő, négyből legkisebb gyermekként különösen bizonyításvágyó gyermek-énje szeretné.)
A populáris hiedelemmel ellentétben Marknak minden szerve a helyén volt, többek között a szíve is, és a legutóbbi orvosi negyedéves felülvizsgálata szerint továbbra is makkegészséges, legfeljebb a sok ülés kezdte ki egy kissé a derekát az elmúlt két évtized alatt. Mark szíve emellett nem csak, hogy a helyén van, de működik is, minden lehetséges értelemben. Sok dolgot szeretett, úgy igazán; például a gyerekeit, az anyját, a jó bort, és teljesen egészséges értelemben Amerikát is. (Meg a Brioni öltönyét.)
Az viszont, hogy képes volt emberi érzésekkel bírni, és néha még az irányítást is átvették józan esze felett, nem jelentette, hogy ne tudta volna elválasztani a logikust az ostobaságtól, vagy a hasznost az ártalmastól. Vállalt pro bono ügyeket; jól esett ugyan a hálálkodás, és valahol valóban jó érzés volt számára az efféle ügyek megnyerése s a perköltség teljes áthárítása a vesztesre, de a számláit mégsem ez fizette. Az a kellemes médiavisszhang, amit a szegény szerencsétleneknek nyújtott segítsége kapott, inkább. Segített pozitív színben feltűntetni, úgyhogy mindig vállalt néhány hasonlót évente sporadikusan. A legutóbbi például Justin Baldwin esete volt; egyszerű brooklyni munkásosztálybeli család, az apa nyugalmazott metróvezető, az anya tanár, a gyerek pedig már másfél éve rostokolt a Metropolitan Korrekciós Központban, mert az előző ügyvéde elvesztette a védelmet. Állítólag két társával félholtra vert egy egyetemista srácot.
Az anyja és Justin állítása szerint ott sem volt, mikor az eset megtörtént, a másik kettővel csak később találkozott, ők pedig ráhárították az egészet. Tanúk rajtuk kívül nincsenek is, akik az esetet látták, a srác pedig hetekig kómában volt, és semmire sem emlékszik. Az eset igazából jackpot volt. Hogy miért? Mert a másik három srác fehér volt, Justin pedig fekete. Rasszizmus New Yorkban? Úgy eltipornak, mint egy rinocéroszcsorda – csakhogy az esetet nem a városban tárgyalták, hanem Albanyban, mivel ott van a SUNY egyetem, amelyre a négy kölyök járt.
Mark először a nem megfelelő jogi védelemre hivatkozva kérelmezte a védence szabadlábra helyezését, amit természetesen élből megtagadtak, így másodfokra vitte az ügyet. Ott sem engedélyezték a fellebbezést, bizonyítékok hiányára és az ügy régiségire hivatkozva. Már másfél év telt el. Végül a New York Állami Legfelsőbb Bíróságon fellebezett, ami nagyjából egyenértékű volt a lottózással – kivéve, ha történetesen ismered a megfelelő embereket. Mark pedig iszonyatosan büszke volt élete munkájára, amit ezen megfelelő emberek megismerésével töltött. (Meg a gyerekekre. Rájuk is büszke.) Úgyhogy megkapta a bírósági végzést, mely helyt adott a kérelmüknek, amit épp most küldött el Justin anyjának, Elliottnak pedig hagyott egy jegyzetet, miszerint legyen szíves egyeztetni vele egy találkozót, hogy megbeszéljék a védelmi stratégiát. Valójában inkább azért, hogy Mark egyik gyakornoka elmondja, mi lesz a stratégia. Talán Anjának adom, jutott eszébe a mellékes gondolat. Ő odáig lenne érte. Benne ugyanis még lobogott a jótétel iránti fiatalos vágy. A legegyszerűbb nem kioltani, hanem használni.
Az órájára pillantva viszont rájött, hogy késésben van. Valójában nem késésben, mert bőven volt még ideje, de szeretett nem sietni. Az maradjon azoknak, akiknek nem egymilliós éves bevételük van. (Amelynek legalább negyedét elviszi az asszony- és gyerektartás, de… Igen. Ettől függetlenül természetesen továbbra is szereti őket. Akkor is, ha az öltönye csak ötödannyiba kerül.)
Még a liftben előhalászta a marhabőr aktatáskából a napszemüvegét. Meglepően meleg tavaszi nap volt, főleg az előző hetekhez képest; szinte már olyan, ami csábította volna New York lakosságát az utcára. És meg is tette, az állami tévében folyamatosan hallható figyelmeztetések ellenére. Manhattan ezen kerülete nem arról volt híres, hogy különösebben ügyelne az egészségére, elég lett volna vértesztet csináltatni néhány cégtulajjal, úgyhogy maszkból sokat nem lehetett látni. Mark úgy gondolta, hogy a találkozópartnere egyébként is nagyobb veszélyt tudna jelenteni az egészségére önmagában, mint a COVID-19.
És ez volt a jogi pálya kimondatlan, másodrendű szabálya: sose add el a lelked a maffiának.
Nem vallási vagy etikai okokból; de olyan volt ez, mint valami nagyon rizikós befektetés a tőzsdén. Egyszer magasan szárnyalsz tőle, egyszer pedig ugyanonnan a magasságból esel pofára és töröd szét magad a betonon. A „maffia” elnevezés amúgy is olyan gyerekesen hatott, de sokan még mindig a Keresztapát szerették volna látni a maguk fantáziájában. Ennél már jóval árnyaltabb lett a paletta, az utcai és börtönbandák térnyerésével. Mark nem hazudott volna nagyot, ha azt mondja, manapság a bűnszervezetek valójában üzletemberek; és nem jobbak vagy rosszabbak mondjuk az Apple-nél. Úgyhogy Mark általában úgy is állt Domenicohoz, mintha Steve Jobs kelt volna ki a sírjából és próbálta volna rávenni, hogy adja el vele az új iPhone-t, amin pontosan annyi változott, hogy fél centivel odébb raktak egy kamerát, és még töredékesebbé tetté a töltőkábelt. Ha elég pénzt ajánlottak, megteszi; de túl nagy barátságba senkivel sem került.
– Üdv – viszonzom a köszönését, de a napszemüveget még az udvariasság kedvéért sem veszem le; a szomszéd épület üveg függönyfaláról élesen verődnek vissza a sugarak, és még a sötétített lencse mögül is hunyorognom kell, hogy lássak. – Kösz, de már leszoktam. Egy bizonyos kor felett már az ágyból felkelni és épp elég izgalom. – Némi túlzással.
Többek között azért kedvelte Domenicot és fogadta el úgymond kizárólagos ügyvédi pozícióját, mert megértette a határt. Mark bármennyire nevetett is jókat az ördög ügyvédje címszavakon, nem akart valóban azzá válni; manapság már nem volt talán olyan egetrengető, de emlékezett rá, hogy pár évtizede még milyen blackjacket játszott az, aki a kelleténél kissé közelebb került bizonyos figurákhoz. Ő nem akart ebbe a hibába esni. Az egyik legjobb volt a városban, és a szolgáltatásait meg lehetett venni, ehhez pedig többek között teljes hűség járt adott ügyön belül, legyen az ügyfél egy old money családból lévő idióta, aki az apja által nehezen felépített vagyonból s cégből piramisjátékot kreált, vagy egy visszavonult sikeres focista, aki a kelleténél többet ivott egy nap hazafelé menet, és vagy balesetet okozott, vagy nem.
Illegális dolgokba sosem keveredett. Erre vigyázott; a kiskapuk megkeresése viszont más kérdés volt. Ez a szabadság amúgy is a drága kapitalizmus egyik előnye, nemde? Mindenki úgy építi a várát, ahogy sikerül.
– Vetek rá egy pillantást. Talán többet csalogattál elő, mint én – bólintott, de nem sietett különösebben, ha Domenico még el kívánta szívni a szálat. Elvégre, órabérben fizették. Az autó tetejére helyezte a táskáját, aztán lazán zsebre dugott kézzel pillantott végig az utcán. Semmi jele nem volt annak, hogy a figyelmeztetések elértek volna idáig; ugyanazon koradélutáni, lagymatag forgalom araszolt a többsávos úton, mint mindig, a sárga taxik úgy világítottak ki a többi közül, mint holmi mozgó fényforrások, a felhőkarcolók között végigszaladó szél pedig egészen kellemes volt. Amolyan koranyári illatot hozott magával; már amennyire a koranyár egy olyan szeméttelepen kellemes lehet, mint a New Yorkhoz hasonló nagyváros.
Azt mindenesetre megengedte magának, hogy kivegye a sárga mappát, és azt felcsapva dőljön az autónak. Olvasás közben nem zavarta különösebben a beszéd, megtanult több dologra koncentrálni, és egyébként is inkább memóriafrissítés volt. – Mint mindig. Az utálat élteti őket. A legutóbbi közalkalmazotti fizetésmegszorítás nem tette népszerűbbé Dermot-ot. De szerencsére nem a városháza recepciósa fogja újraszavazni. – Hanem többek között az olyanok, mint akiknek Mark dolgozott. Nem tudta, vajon ez a tény, a közeli kapcsolata a tanács bizonyos tagjaival vajon beleszámított-e azon indokok listájába, amiért az öreg Dermot meg sem próbálta összemorzsolni a karrierjét, mi több, szívélyesen lapogatta meg a hátát mások előtt. Jó döntést hoztak Opheliával, amikor úgy döntöttek, inkább meglovagolják a média hullámait Connort illetően.
– Nem gondolod, hogy pont most lenne jó leszokni? – kérdezte, egy pillanatra felnézve a jegyzőkönyvből. Amit Domenico nyilván nem szerezhetett volna meg, mivel folyamatban lévő ügy volt, de nem kérdőjelezte meg a módszereket, amíg profitált belőle. – A tüdőgyulladás elég veszélyes a dohányos tüdőre. Vagy azok közé tartozol, akik szerint nagyobb feneket kerítenek ennek a vírusnak, mint kellene? – A hangjából nem csengett ki semmiféle ítélkezés, mert nem is volt benne. Csak érdeklődött. A tegnap időjárása a ma koronavírusa. – Ha tovább növekszik az esetszám ebben a tempóban, egy héten belül bevezetik a kijárási korlátozást. Egy ismerősöm a kormányzónál dolgozik. – Nem ragaszkodott egyébként különösen a témához, de a napi aktualitás valamivel érdekesebb smalltalknak minősült, mint mondjuk az, hogy megkérdezze, milyen volt a forgalom.
– Valószínűleg a szórakozóhelyeknek sem fog jót tenni ez a helyzet – kocogtatta meg a kezében kifeszített mappa egyik sarkához csatolt képeket. Fénymásolatok voltak csak, de az eredeti, helyszínen készült bizonyítékképek. Az egyiken nagy, neon betűkkel világított a hely neve. – Talán még előnyös is lehet számunkra. A profitkiesés legalábbis jelentősen csökkenti az emberek harci kedvét. Főleg, a szembesítik azzal is, mennyibe kerül a perköltség, amit a nyakukba varrnak, mikor elbuknak.
Mikor. Nem pedig ha. Természetesen, a jó árért cserébe ennél kevesebb bizonyosság nem járhat.

Where have all the heroes gone?

Hey I don't know, why don't you tell me?