- Miss Dodd. – Reccsen egyet az asztalomon lévő, kis fekete hangszóró. - A vendégek megérkeztek, Mr. Bentoff már várja Önöket. - Köszönöm Lisa. – Nyomom meg a gombot, hogy válaszoljak az asszisztensemnek. Mielőtt kilépnék az irodám ajtaján, még egy utolsó pillantást vetek magamra, a szobámban lévő, nagy tölgy szekrény tükrében. Alig egy órája még a sminkes és a fodrász székében ültem, a cég fizet mindent. Nem számít mennyibe kerül, csupán egy feltétel van, a lehető megnyerőbbek legyünk. Sötét kék, hosszú báli ruhámon, meg-meg csillannak az arany csillámok. A fülemben lévő, szintén arany, fülbevalót megigazítom, hogy jobban látszódhasson a kivasalt hajamtól. Dolgozni vagyok itt, így ennek megfelelően, a cég színeit viselem, kell viselnem. Ez pedig a sötét kék és az arany. Ám nem csak a rajtunk lévő színeken mutatkozik meg, hogy mi bizony itt dolgozunk, hanem a jobb oldalamon lévő, kis névtábla miatt is. Felkapom az íróasztalon heverő, kis kék táskámat, majd viszonylag nagy léptekkel indulok el, a koktélpartira. - Köszönöm a heti munkádat, Lisa. – Mielőtt az iroda előtti térből is kiléphetnék, oda fordulok az ajtó mellett üllő lányhoz. - Nyugodtan menj haza, már rég lejárt a munkaidőd. – Mosolygok rá. - Köszönöm Miss Dodd!- Mosolyog vissza rám a lány. Péntek este van, már nyolc óra körül járhat az idő, lassan 4 órája járt le a munkaideje. Már semmi keresni valója nincs itt, sőt normál esetben nekem sem nagyon. Még is itt kell maradnom. Minden évben mi adunk otthont egy rakás befektetőnek, hogy megbeszélhessék az ügyes-bajos dolgaikat. S bár nekünk, alkalmazottaknak ehhez semmi közünk nincsen, még is itt kell lennünk. Az aukciósház termeink egyikét bérlik ki általában, a készleten lévő, legdrágább képeinkkel a falain. Amikor egy teremben tartózkodik egy rakás üzletember, akik a világ élvonalában vannak, valamint 10, a világ legismertebb művészeitől származó festmények közül, akkor nagy eséllyel üzlet is fog születni. Legalábbis egy páran szegényebbek lesznek 150-500 ezer dollárral, de gazdagabbak egy műalkotással. Hát ezért kellünk mi, értékesítők is erre az estére. Legalábbis a három legjobb értékesítő. - Jó szórakozást Miss Dodd! – Szól utánam Lisa, mielőtt kilépnék az üvegajtó mögötti folyosóra. - Köszönöm. Kellemes hétvégét. Ezzel a végszóval fordítok hátat a lánynak és nyomom le a kilincset, hogy a sötét kék folyosóra kiléphessek. Jobb és bal oldalamon megjelenik a két ma esti partnerem. - Jól néztek ki fiúk. – Dicsérem meg őket. Mind ketten ugyanolyan sötét kék öltöny szettet viselnek, arany színű csokornyakkendővel és szarvasbőr cipővel. A kis névtábla ott virít a szívük felet, pontosan ott, ahol előírás szerint lennie kellene, az enyém is csak azért lehet a másik oldalon, mert a ruha kialakítása féloldalas, így nem mutatna jól a baloldalamon. - Gyönyörű vagy mint mindig. – Kapom meg Charles kollégámtól a bókot. - Idén én nyerek Lilly, jobb, ha felkészíted magad a veszteségre. – Veti oda az eddig jobbomon haladó Sebastian, míg előre enged az utolsó ajtón is, ami a kiállító terem bejárata és közöttünk van. Régi hagyomány az értékesítők között, hogy ezen az eseményen rendeznek egy kisebb házi versenyt. Ezer dollárt kap a győztes, vagyis az, aki a legtöbb képet adja el. Még csak tavaly vehettem részt először az eseményen, azonban már sikerült is felállnom a képzeletbeli dobogó legfelső fokára, evvel a második helyre taszítva, Sebastiant. - Majd meglátjuk fiúk. – Mosolyodom el én is, és megállok a két jókora biztonsági őr előtt, akikre ma este az ajtón álló szerepe jutott. - Sok szerencsét fiúk! – Nézek utoljára hátra, a két mögöttem állóra. Utolsó pillanatban, mielőtt a két ajtón álló kitárhatná előttem a hatalmas, tömör tölgyfa ajtót, veszek egy utolsó mély levegőt és felöltöm az ezer dolláros mosolyomat. Rohadtúl nincsen kedvem itt lenni. Annyival több mindent csinálhatnék, ehelyett, hogy azt reggelig sorolhatnám. Ezerszer jobban szeretném, ha most otthon lehetnék, melegítőben, pizzát zabálva, a kanapémon, mellettem a kutyám, magamra kenve valami hidratáló arcmaszkot. Ehelyett most mesélhetek legendákat, a művészet történelem legkiemelkedőbb alkotásairól, néhány öregembernek. Akiket vagy nem érdekelnek, és igazából csak engem szeretnének haza vinni, vagy pedig eljátsszák, hogy mekkora szakértők, nekem pedig mosolyogva helyeselnem kell. A legborzasztóbb mégis az, hogy el kell viselnem az érintéseiket. Bár sosem mennek egy karsimogatásnál tovább, mégis olyan érzésem van, mintha a húspiacon egy szép fél marha lennék. A világ legmegalázóbb dolga. Én mégis elviselem, és nem azért, mert nem tehetném meg, hogy felmondok és a saját utamat járom. Hanem azért, mert élvezem. Élvezem, ahogy szinte isszák a szavaimat, még ha üres fülekre is találnak, és megveszik azt, amit eladok. Élvezem, hogy végre elismert vagyok a munkámba, hogy ezt a sikerességet nem kell titkolnom, úgy mint azt a másikat. Talán pszichológiai esett vagyok, nem tudom, de egy biztos, a ma estét szeretném idén a legjobban élvezni. Mintha gyertya fények világítanák be a termet, erősebb fény csupán a képekre vetül, és az éppen a megnyitót tartó Mr. Bentoffra, a főnökünkre. Az ideiglenesen ide hozatott tömör tölgyfa bárpult előtt áll, egy szintén ideiglenesen ide hozatott emelvényen. Csendesen, hogy ne zavarjuk meg a beszédét, megállunk az ajtóban. A pincér fiú, már várt minket, és rögtön akcióba is lendült, három, nekünk szánt pezsgős pohárral. Amik távozása után, immár a mi kezünkben voltak. - És utolsó sorban engedjék meg, hogy bemutassam mai házi gazdáinkat. Azokat a személyeket, akikhez bátran fordulhatnak, ha bármelyik, a teremben lévő remekművel kapcsolatban kérdésük lenne. – Hangzik el az emelvényen álló férfi szájából a mondat, s immáron Ránk is ugyanolyan erős fény vetül, minta a kiállításra. - Középen, a legelbűvölőbb értékesítőnk, Miss. Dodd. – Mosolyogva megemelem a kezemben lévő poharat, köszöntés képen. Majd folytatódik a bemutatás, aztán Mr. Bentoff végez, és végre zongora szó tölti meg a termet. Minden kép előtt, három, négy személyes, barna bőr kanapé helyezkedik el, hogy a vendégek, kényelmesebben beszélgethessenek. Ezekre nekünk nem szabad helyet foglalnunk, sőt lehetőleg a közelükbe se tartózkodjunk, hogy a befektetők zavartalanul társaloghassannak. Ez alól a szabály alól, egy lehetőségünk van kibújni, ha maga, egy érdeklőd hív oda magához. Ilyen esetben, természetesen helyet is foglalhatunk. Míg a fiúk akcióba lendültek, és próbálnak szóba elegyedni, pár potenciális vevővel, én csupán megálltam a és az egyik művet bámulom, próbálom elemezni, míg várok arra, hogy megtaláljon egy érdeklődő. Ez a kedvenc alkotáson az egész kiállításon, Anish Kapoor direkt erre az eseményre készítette el, csupán egy fekete téglalap, amit a vantablackkel készített. Ez itt a legizgalmasabb mű.
- Mr Bentoff, öröm ismét találkozi önnel. Édesapám sajnálatát kell kifejeznem, amiért nem volt lehetősége személyesen megjelenni, de egyéb elfoglaltságai Namíbiába szólították, és képtelen volt időt szakítani erre a csodás rendezvényre. Remélem, beéri az én társaságommal. - ó, hogy mennyire utállak te szenteskedő faszkalap! Ebből természetesen semmi nem jut a felszínre, hiszen olyan gyönyörű sminket varázsoltak arcomra New York legjobb mesterei, hogy még azt is elrejtenék, ha gennyedző fekélyek és kifakadni vágyó kelések fednék az arcomat. S emellett olyan széles mosollyal varázsolom el a házigazdát, hogy annak fénye egy őzet is megvakítana, mint ahogyan az úton átszaladó vadat az autó reflektora. Én nem tartozom ide, ez nem az én asztalom, s annak ellenére, hogy fiatalabb koromban szerves részét képezte az oktatásomnak a művészettörténet, ma már inkább megkopott a tudás, amit annak idején felszedtem. Felismerek egy Degast, egy Renoirt, meg tudom különböztetni Manet és Monet, Cézanne képei pedig azóta is képesek elvarázsolni, de ha valami kortárs, valami modern kerül elém, inkább tiszteletteljesen megtartom magamnak a véleményemet. - Természetesen nem, repesne az örömtől, ha már holnap megkapná a meghívót a következő alkalomra. - és valószínűleg akkor is én lennék itt, ő pedig Ausztráliában süttetné a hasát. Ó, hát persze, hogy Namíbia hazugság, a Dabmarine már akkor nem engedett a húsos fazék közelébe, amikor elkezdték tervezni azt a francos hajót, s amióta fél millió karát gyémántot kotornak ki a tengerből évente, azóta talán még ki is röhögnek minket, ha befektetőként jelentkezünk. - Kérem Mr Bentoff, az enyém volt az öröm és a megtiszteltetés. Kérem adja át üdvözletemet a feleségének és a lányának! - nem akarok nagyképű lenni, de megvolt. A felesége ... és a lánya is. Persze nem egyszerre, és csak reménykedem a mindenható gondokodásában, hogy a fickó egyikről sem tud, különben olyan botrány kerekedik belőle, ami becsukja az ajtókat Bentoff és szerteágazó ismerettségi köre előtt. Mondjuk úgy, fiatalabb voltam és mohóbb, ma már nem vállalnám be egyiküket sem, főleg azóta, hogy a plasztikai sebész olyan csúnyán elbánt a feleségével ... és a lányával is. Amikor a fickó tovaszáll, hogy a többi meghívottal csacsogjon a semmiről, végre fellélegzem, és bár nem nagyon látszik, de kiengedem a hasamat, hiszen eddig úgy vigyáztam rá, hogy ne torzítsa fekete, ujjatlan, trapézszárú overálom vonalait, mintha az életem múlt volna a tökéletesség utáni hajszán. Pezsgőt emelek el az egyik pincér tálcájáról, aki majdnem rálép mélyvörös bokacsizmám orrára, de mindketten észleljük a baleset rémét, és elkerüljük a kellemetlenséget. Ékszernek hosszú ezüst láncot választottam a derekamra, rövidebbet a nyakamba és még rövidebbeket a füleimbe. Körbenézek a teremben, és gyorsan meg kell állapítanom, hogy senkit nem ismerek a megjelentek közül, és bárhová nézek, öregedő arcok és közeledő ujjak gyűrűjét látom, melyek egyikéhez nem volt kedvem. Megszoktam már, hogy efféle társaságban vagyok, hogy velük kell üzletet kötnöm, de a ma estét nem ilyen közegben akarom tölteni. Csak húzzam ki pár órán keresztül, és utána engedtessék meg nekem, hogy angolosan távozzak. - Létezik pirosban is? - teszem fel az ártatlan kérdést a legelbűvölőbb értékesítőnek, hiszen fogalmam sem volt, hogy mit jelent a kép, ki a művész és miért érdekes annyira, hogy három másodpercnél hosszabb ideig fürkéssze az ember.
Alig észre vehető mély levegő „Még egy vicceskedő”, majd mosolyogva a hang irányába fordulok. Bár hang alapján, számítottam rá, hogy nem egy hetvenes, kopaszodó férfivel találom magam szembe. Valahogy mégis meglep az előttem álló nő látványa. Bár remélhetőleg ez a meglepettség nem látszik rajtam. - Nem, bár a Stuart Semple, biztos eltudja készíteni a világ legpinkebb pinkjéből is. – Mosolyom még mindig rendíthetetlen. Valahogy ennél a nőnél el tudom nézni a vicceskedést, így még egy kis kacaj is elhagyja ajkaimat. Végig nézek az előttem állón. Körülbelül olyan idős lehet, mint én, ezért is olyan hihetetlen, hogy most itt lehet. Ritkán látok nőt ilyen társaságban, azonban még nagyobb ritkaság, ha egyedül érkeznek és nem a férjükkel vagy a szeretőjükkel, és láthatólag Ő már pedig egyedül van. - Lilly Dodd. – Nyújtom felé a kezem. Kíváncsi vagyok a nevére. Enyhe akcentussal beszél, bár még mindig jobban, mint néhány törzsgyökeres angol anyanyelvű, így ebből arra engedek következtetni, hogy francia lehet. Annyira szívesen elmennék egyszer és felfedezném az ottani művészetet is. - Ha megengedi, következtethetek arra, hogy nem ismeri igazán a művészt és az anyagot, amiből készült ez a mű? – Ilyen kérdést, mint amilyent Ő tett fel, csupán két fajta ember tesz fel: egyiknek semmi ismeretsége nincsen a modern művészetek világába és nem ismeri a kis „botrányokat sem”, a másik fajta embernek pedig borzasztó humora van. Tartozzon a Hölgy bármelyik csoportba is, megpróbálom felvilágosítani, hogy mi ebben a képben olyan különleges, hogy ez így tökéletes, ahogyan van. A velem szemben álló mögé pillantok, ahol igen szórakoztató látványba lehet részem. Sebastian nagy gesztusokkal magyaráz, valami köpcös öregembernek, akit láthatóan nem érdekel a dolog. Arcán az unalom és a türelmetlenség változatos fokozatai váltakoznak. Na ő nem fog vásárolni, jól láthatólag nem is tetszik neki az a kép, csupán csak udvarias. Azonban a következő pillanatban, miközben a kollégám a kép felé mutogat, szó nélkül megfordul és elsétál a terem másik felébe. Sebastian pedig csak ál bambán, jól láthatólag azon dolgozik az agya, hogy kitalálja, hogy kövesse-e a férfit, vagy pedig hagyja a fenébe. A szemembe néz, én pedig csak lágyan, alig észrevehetően próbálom megcsóválni a fejem, hagyja békén, jobban jár. Újra és végleg, minden figyelmemet az előttem
- A pink nem az én színem, valahogy mindig is idegesített, de nem tudnám megmagyarázni, hogy miért. Akkor már legyen ez a fekete, az legalább slankosít! - általában nem vagyok ennyire szószátyár, de biztosan kevertek valamit a pezsgőbe, hogy az ember nyelve jobban megeredjen és a pénztárcája jobban kinyíljon. Vagy egyszerűen jó érzés egy korombelivel beszélgetni olyan dolgokról, ami egyáltalán nem munka, és esetleg még el is tudom engedni magam? Nem, valószínűleg inkább a pezsgő lehet megpancsolva! - Charlotte Dupont. - fogadom el a kezét és viszonzom a gesztust, s pár pillanat mancsolás után ismét ujjaim között szorítom a lassan kiürülő poharat. - Ciki bevallanom, hogy fogalmam sincs mi történt a művészvilágban ezerkilencszázötven óta? Úgy értem... Azonban nem folytatom tovább, mert alkalmi beszélgetőpartneremet talán nem is érdekli, hogy mit mondok, hiszen egy másik értékesítőt és egy másik vendéget kezd el figyelni. Kétség kívül meddő próbálkozás William Bernsteinnél bepróbálkozni, ha a művészetekről van szó. Ő az a fajta ember, aki bármikor eljön egy ingyen rákkoktélra, megissza a három, rosszabb esetben kettő pohár borát, aztán szépen hazamegy és fukarkodik tovább a pénzén. Egyszer volt szerencsém megfigyelni, ahogyan apámmal üzletelt és már a látványa is taszító volt. Mármint annak, ahogyan az üzletről beszélt, mert folymatosan egy apró nyálgolyó telepedett meg szájának mindkét sarkában, én pedig képtelen voltam másra figyelni, mint azokra a fehér képződményekre. Látom a férfi tanácstalanságát, és mivel Lilly mondat közben hagyott faképnél, így a bambán bámuló baromhoz lépek, kicsit közelebb hajolok hozzá, és egy apró mosoly kíséretében avatom be a hatalmas nagy titokba. - Nem szaladnék olyan szekér után, ami nem vesz fel... Edward Hoppert inkább Brunswickéknek ajánlanám. Főleg ezt a képet... Odavannak az amerikai realizmusért. Egyszer voltam nálunk, ha jól emlékszem valami születésnapi dolog volt, és be nem állt az asszony szája a Millet képről, amit még tavaly vettek egy aukción. Ezt persze már nem kötöm a kistigris orrára, s nem is tudnám, hiszen egy apró "köszönöm" után elindult Magdalena és Faustus Brunswickhez. Igen, ahhoz a Magdalena és Faustus Brunswickhez! Hát ez is izgalmas volt, sóhajtom el magam, majd mellkasomhoz szorítom a majdnem teljesen üres poharamat, és miközben beszélgetéseket hallgatok ki, festmények előtt állok meg csodálva azokat, azon kezdek el gondolkodni, hogy mennyi időnek kell még eltelnie, hogy ne tűnjön fel senkinek a hiányom, de én is még ép elmével hagyjam el a kiállítótermet.
- Ez valóban így van. Azonban ez a fekete egy kicsit különlegesebb. Ez a világ legfeketébb, feketéje. A vantablack. – Nem szeretnék sem okoskodónak tűnni, sem kioktatni a partnerem. Remélem sikerül is ezt a látszatott elhessegetni. Sokkal inkább szeretném elérni, hogy érdekesnek találja ezt a képet, pontosan olyannak, amit órákig képes lenne elnézegetni, részletekbe menően, mert annyira lenyűgözi. De az is lehet, hogy valójában csak az én érzéseimet szeretném másra vetíteni, mert én pontosan így láttom ezt a képet. Akár egész nap tudnám bámulni, pontosan úgy mint a kisgyerekek a játékbolt kirakatát. Örömmel fogok Charlottal kezet, felüdülés egy ilyen nővel beszélni, mint Ő, ezen és az ezekhez hasonló eseményeken. - Javítson ki ha tévedek, azonban a tavalyi évben az Édesapjához lehetett szerencsém? – Kérdezem, mint inkább kijelentem. Ha az emlékezetem nem csal, márpedig ritkán szokott, akkor neki adtam el tavaly egy Cézanne képet, talán a Les Grandes Baigneuses-t. Nem volt vele túl nehéz dolgom, szinte azonnal megakarta szerezni magának. Azt mondják, hogy a nők figyelme szerteágazó is tud lenni. És valóban, az én figyelmem is ilyen, azonban úgy látszik, hogy az újdonsült beszélgető partnerem számára ez zavaró. És valóban, elég nagy bunkóság volt tőlem, hogy csak így, átnéztem rajta. Nagy hiba volt ezt tennem. Nem csupán azért mert itt hagyott és ezzel egy potenciális vevőt is veszíthettem, hanem azért is, mert nem akartam elveszíteni. Annyival másabb volt végre olyannal beszélni, aki nem végig a mellem nézi, és a hab a tortán pedig az volt, hogy beismerte, hogy valóban nem ért a témához. Verseny ide vagy oda. Jelenleg Ő az egyedüli ember a teremben akivel szívesen társalognék. Ennek ellenére, nem megyek utána. Egyenlőre. Egy másik képhez lépek, ahol majdnem rögtön, egy hetvenes éveiben járó férfi szólít le. - Tessék megmondani nekem, hogy ez az Warhol kép mennyibe kerül, és mit lehet róla tudni? - Ez a mű a Named Sam sorozatának az egyik darabja. Ha pontosan szeretné tudni akkor az első. 25 kép készült ebben a sorozatban, mind a 25 macskákat ábrázol. - Igen, igen ezt tudom. Valami érdekesebbet. – Sietségre int a kezével, én meg mint egy jó kislány, engedelmeskedek. - Bizonyára azt is tudja akkor, hogy kiért pont 25 macskát festett. Azonban az első volt a legritkább. Az Édesanyja kedvencét örökítette meg. Bizony ez volt az amelyiket, ő maga a legkevésbé kedvelt. Ezért imádják a gyűjtők oly nagyon pont ezt a darabot. Na meg azért, mert ebből létezik a legkevesebb kópia. Ugyanis ez volt az egyetlen mű, melyben sokáig csak Édesanyja gyönyörködhetett, és nem adta ki Warhol a gyerekeknek szánt könyvében. – A férfi érdeklődése egy pillanatig nem lankad. Közelebb lép hozzám, túlontúl is közel. - És tessék mondani, mégis mennyibe kerül? - 500 ezer dollár az ára. – Apró fejcsóválás következik, ezért még mielőtt megszólalhatna, én teszem meg. - Semmi gond, ha úgy gondolja, hogy nem ér meg ennyit. Maga Warhol sem gondolta, mikor halála előtt eladta, hogy kaphat érte 100ezer dollárt. Azonban biztos vagyok benne, hogy ha ma este nem viszik haza „Samet”, akkor a jövőheti Warhol árverésen gazdára talál. – Picike hatásszünetet tartok, mialatt úgy teszek mintha gondolkodnék. – Úgy ennek az árnak a háromszorosáért. Mély levegőt vesz a velem szemben álló, majd nyájasan megsimítja a karomat, minek a végén megfogja a kezemet. A hányinger kerülget. - Na jó, de csak magácska miatt. - Nagyszerű. – Veszem el tőle a kezem. És intek az ajtó mellet álló irodistának, aki azonnal ide siet. - Szeretném bemutatni, Miss. Hathaway – t. Ő fog Önnek segíteni a papír munkával. - Kérem fáradjon utánam! – Kéri meg a lány is, azonban az öregember még egy másodpercig elidőzik nálam. - Köszönöm a segítséget! – Majd újra hozzám akar nyúlni, azonban én egy féllépést hátrálok. - Egy öröm volt Önnek segíteni! Végig követtem a tekintettem ahogyan az irodista után siet. Majd gyorsan körbenézek a teremben. Reményeim szerint itt találom még Charlotte-ot. Amint kiszúrom a terem másik végében, egy már majdnem üres pohárral a kezében, rögtön tudom, hogy mit kell tennem. - Két nagy fröccsöt, száraz fehérborból. – Vettem oda pultos fiúnak. - Biztos jó ötlet? Nem túl elegáns ital. – Ugyan az a srác van minden rendezvényen, így jól ismerjük egymást. - Igen, biztos. Tálald annyira elegánsan ahogy tudod. – Fordítok neki hátat, hogy szemmel tudjam tartani a lányt. - Jah, tegyél bele légyszi egy minimális bodza szirupot is, és a bodzás jeget használd, köszi. – Fordulok hozzá vissza. Amint kész a két ital, azonnal akcióba lendülök. - Szeretnék elnézést kérni az előzőért! Rendkívül nagy udvariatlanság volt tőlem! – Valóban nagy hibát követtem el. Felé nyújtom az italt, miközben intek egyet az egyik pincérnek, hogy az előző poharat a kezéből letudja tenni. - Remélem megbocsájt. – Vetek felé egy halvány mosolyt. Tényleg remélem.
Lassú léptekkel járom körbe a kiállítótermet, néha meg-megállok egy-egy képnél, valamelyik előtt csak néhány másodpercet töltök el, s van amelyiknél hosszú perceket időzök. Elolvasom az apró leírásokat, kihallgatom a festményekről szóló beszélgetéseket, s néha olyanokat is meghallok, amik nem az én fülemnek szólnak. Egy elejtett pletyka a híresek és gazdagok viszonyairól, egy titkosnak vélt megbeszélés valami érdektelen befektetésről, egy nevetésre ingerlő, lehetetlen baleset egy padlócirkáló kutya és egy automatizált porszívó között. Azonban egyik mozzanata ennek az összejövetelnek nem köt le, nem tud igazán érdekelni. - Köszönöm az előbbi segítséget. - lép hozzám a fiú, akinek pár perccel ezelőtt a tippet adtam, s csak mosolygok rá, amit akként értékel, hogy érdekel a további mondandója. - Felkeltette esetleg a figyelmét valamelyik kép? Tudok talán segíteni valamelyikkel kapcsolatban? Aranyos srác, de egyetlen kvalitása sem érdekel, így csak megrázom a fejemet, s már látom rajta, hogy újra szóra nyitná a száját, de megelőzöm és szabad kezet lendítve megakadályozom, hogy beszéljen. Látom rajta, hogy nem érti, megmagyarázni azonban nem fogom, és inkább továbblépek a helyzetből, még mielőtt kellemetlenné válna az. Újabb üres percek csordogálnak, újabb képek leírását olvasom el magamban, s miközben el vagyok foglalva azzal, hogy önmagam sorsát sírassam, ismerős hang csendül mellettem, s ahogyan megforduluk, őt látom meg újra. - Valóban az volt, de nem kell aggódnia miatta. Valószínűleg a ma este lesz az utolsó alkalom, hogy látjuk egymást. S különben is, ha minden idegentől elnézést kérnénk, akivel udvariatlanok vagyunk, az élet egy végeláthatatlan bocsánatkérés lenne. Spongyát rá! - fogadom el az italt, annyira azért nem vagyok bunkó, hogy minden próbálkozásával ellenkezzek, s amikor a pincér megérkezik, az üreset a pálcájára teszem. - Egy feltétellel... Kérlek tegezz! - mérem fel a kezembe nyomott italt, egy félénk mozdulattal megillatolom, és eléggé gyanúsan méregetem a sosem tapasztalt aromákat. - Gyerekkoromban a nevelőnőm mindig óvott attól, hogy bármit elfogadjak idegenektől. Ha bajom esik az este folyamán, pontosan tudom kit kerestessek a rendőrséggel! Komoly arcot vágok pár másodpercig, aztán elengedem ábrázatom márványba vésett vonásait, és mosollyal köszönöm meg kedvességét. Ahogy belekóstolok, érdekes ízek kombinációja jár táncot a nyelvemen, de nem vagyok benne biztos, hogy milyen dallamra járt keringőt tapasztalok. - Frissítő! - egyelőre nem tudom, hogy imádjam vagy gyűlöljem az italt, majd talán az este végére lesz véleményem a Lilly-koktélról. - Abban viszont rendkívül udvarias vagy, hogy szerencsédnek nevezet a találkozót apámmal... Elindulok, folytatom tovább a kört a teremben, és remélem nem kell külön kiemelnem, hogy csatlakozzon. - Pontosan tudom, hogy mennyire nem ért hozzá, talán ezért is fektetett akkora hangsúlyt abba, hogy művészettörténetet tanuljak. Tudod, a gyerekein keresztül valósítani meg önmagát... A kép viszont tetszik, amire rábeszélted, kár hogy csak a másolatát állítottuk ki az irodaházban, az eredeti pedig valami széfben csücsül várva, hogy megduplázódjon az ára és eladhassuk. - ezért is gyűlölöm apámat, megtanítottak arra, hogy élvezzem a művészetet, de ezt a tudást arra kell használjam, hogy profitot termeljek. Micsoda kapitalista hozzáállás! - Ha pirosban nincsen, a pinket pedig gyűlölöm, akkor talán sárgában? - mosolygok rá, amikor újra megérkezünk a vantablack kép elé, és bár pontosan tudom, hogy mi lesz a válasza, talán megbocsátható, hogy cukkolom kicsit. Nevezzük retorziónak az előbbiért.
Azt hiszem, hogy szavai hatására az arcom színe egy kicsit rózsaszínesebbé válik. Valóban igaza van, hogy nem sok eséllyel fogunk bármikor máskor találkozni. Azonban én hibáztam. Ha kereskedői szemmel tekintem akkor is, hiszen így nem bánnunk egy ügyféllel. És akkor is, ha csak simán közemberként gondolok erre, hiszen nekem is rosszul esne. Bár valóban csak pár másodperc volt, de tény, nekem is rosszul esnem a dolog. Viszont az mérhetetlenül jól esik, hogy eltudja felejteni a történteket. Valószínűleg azért, mert én nem tudnám ezt megtenni, elkönyvelném magamban, hogy de bunkó és soha többet nem akarnék vele szóba állni. Ezért jó, hogy az emberek különböznek. - Örömmel! – Széles mosolyt formálnak az ajkaim. Elég nehéz lemagáznom, így azonban sokkal közvetlenebbül tudunk kommunikálni. Az előbb felvett mosolyomat a következő arckifejezésével le is hervasztja, ráadásul még a levegő is belém fagy. Bár a mondata abszolút viccnek hangzott, pláne az előbbi, könnyedebb szóváltásunk után. Azonban az arca komolysága, most egy kicsit elbizonytalanít. Miért akarnám, hogy bármi baja essen? Biztos csak viccel, remélem. Ebből a pár másodperc feszültségből, csupán az arcán megjelenő mosolya oldoz fel, és végre visszatérhet a sajátom is. Követem a példáját és résnyire nyílt ajkaimhoz emelem a saját poharamat. Meg kell állapítanom, hogy most sem kell csalódnom a pultos srácban. Tökéletesen eltalálta az arányokat. A fehér bor markáns szárasságát, tökéletesen egyensúlyozza a bodza szirup, mely egy kicsit lágyít rajta. Bár a fröccs Európa szívéből származik, ahol leginkább a fiatalok és az alkoholisták isszák, mégis úgy gondolom, hogy remekül illik az üzlethez. Ráadásul gondolataim szerint, a beszélgető partneremhez is illik. Valószínűleg nem szeretheti az olyan markáns italok, mint a whisky, de nem is olyan tűnik, aki az édes és sokszor nőies koktélokat kedveli. Ezért lehet neki ez egy kiváló választás. Mikor ő elindul, én is követem őt, csendben. Hallgatva az apjáról szóló szavait. Hol az előttem álló teret figyelem, neki ne menjek valakinek, hol pedig az arcát fürkészem, miközben beszél. Nem lehetett könnyű gyerekkora. Senkinek nem lehet az, akinek olyan körülmények között kell felnőnie, mint neki kellhetett. Bár én akkor azt hittem, hogy milyen rossz volt a saját fiatal korom, sokszor meg kell állapítanom, hogy bár pénzünk sosem volt túl sok, de a szerető és biztonságos közeg, mindig meg volt. Ennél fontosabb nincs is. Ahogyan végez a mondandójával, egyszerűen kitör belőlem az őszinteség, ezért kicsit közelebb húzódok hozzá, hogy egy bizalmasabb légkört teremtsek meg. - Hogy teljesen őszinte legyek, nekem szerencse volt. Hiszen én minden eladott kép után osztalékot kapok. – Zavart mosoly ül ki az arcomra. - Azonban, úgy gondolom, hogy jobb, ha tudod, nekem nem kellet meggyőznöm semmiről sem őt. Tudta mit akar, és még az sem zavarta, hogy rendkívülien túl volt árazva, pedig észrevehetően tisztában volt vele. Sose kapott volna az aukciós ház annyit azért a képért egy árverésen, mint amennyiért ő vette meg. – Nem ismerem Mr. DuPont-ot, hogy milyen a magánéletben. Csupán egyszer találkoztam vele, és valóban egy nagyon határozott üzletembernek tűnt. Biztos vagyok benne, hogy tisztában volt a kép értékével, mégis, gyakorlatilag azonnal megvette azt, még csak egy próbálkozás sem érkezett felőle, hogy alkudjon az árából. - Nem. – Kacagok és megforgatom a szemeimet. - De ha megengeded, mutatnék rajta valami különlegeset, amit nem szabadna elárulnom. Remélem ezúttal most ő fog engem követni. A három kanapé egyikén sem foglal senki helyet, így senkit sem fogok zavarni azért, amit most tenni fogok. Minden mű körül van kerítve, egy korlátként szolgáló vörös szalaggal, hogy senki ne érhessen hozzájuk. Most ezt oldom el és lépek oda a képhez. Ha követett, akkor úgy állok meg a kép előtt, hogy senki ne láthassa, mit fogok vele csinálni. - Szabad a kezed? – Nyújtom felé a tenyerem, persze csak akkor, ha követett. Amennyiben igent mond és ideadja a kezét, a mutató ujját lágyan megfogom és végig húzom a kép egyik pontján, amely nem sima, hanem textúrált. Majd megkérdezem tőle, hogy érzi-e a különbséget. Amennyiben pedig nem kapom meg a kezét, akkor csupán anélkül, hogy hozzá érnék a vászonhoz mutogatom neki azt a bizonyos területet, és feltenném neki azt a kérdést, hogy látja-e. - Igazából ezt nem mutathatnám meg neked, sőt senkinek. Kifejezetten Kapoor kérte, hogy ez a dolog a fizetés pillanatáig maradjon titok. De így talán egy kicsit érdekesebnek találod a képet. – Lépek el mindeközben a vászontól, hogy újra vissza tehessem a szalagot az eredeti helyére. - Ha érdekel, hogy miért ilyen, és nem félsz, hogy elrabollak. – Komoly marad még itt is az arckifejezésem. – Akkor nagyon szívesen megmutatom neked az irodámba. – Nem bírom ki, rákacsintok és elnevettem magam. - Csak vicceltem az elrablós résszel, de tényleg szívesen megmutatnám.
Nem akarom folytatni a beszélgetést apámról. Én pontosan tudom, hogy milyen ember, milyen csontvázak vannak a szekrényében, és azt is tudom, hogy egy teljes IKEA sem lenne elég ahhoz, hogy elraktározza azokat a szekrényeket. Lilly azonban nem tudhat ezekről, így csendben végighallgatom, amit róla mond, néha belekortyolok az italomba, ami egyébként egyre inkább a szívemhez nőtt, s miközben egyszer-kétszer bólintok a szavaira, nem nagyon válaszolok a felvetésekre. - Isten útjai kifürkészhetetlenek, apámé pedig gyakran még ennél is bonyolultabbak. Megvonom a vállamat, s csak reménykedem abban, hogy ez az utolsó pillanat az este folyamán, hogy ő még egyszer szóba kerül. Gyűlölöm őt, esetenként megvetem, volt már olyan szomorú pillanatom, hogy a halálát kívántam, és a legszörnyűbb az, hogy minden nappal egyre inkább olyan leszek, mint ő. Lilly kacaja hozott vissza arról a sötét helyről, amit az apám körüli gondolatok szültek a fejemben, majd kissé meglep, amikor mutatni akar nekem valamit, és ahogyan előhozakodik vele, nem igazán tudom, hogy mire számítsak. De annál csak jobb lehet, mint bármi más ezen a rögtönzött kiállításon. Hiszen csak végig kell nézni ezeken az embereken, ahogyan egymást szórakoztatják a semmitmondó anekdotákkal, ahogyan szerepet akarnak vállalni üzleteikkel a világ alakulásában, ahogyan pletykálnak és összesúgnak, amikor valaki olyan halad el előttük, akit valamilyen mondvacsimált okkal a szájukra vehetnek. Hátrább az agarakkal Missy, előbb meghívhatnál valamire... S amikor az ujjaim között tartott italra pillantok, elmosolyodom, majd szavakat mellőzve követem őt a tiltott területre és nyújtom felé a kezemet. Nem tudom, miért tűnik fel, de nagyon puhának és melegnek érzem a tapintását, lágy érintése ismét csak mosolyra ingerel, s ahogyan ujjamat vezeti a kép egy bizonyos pontján, valamit érezni vélek. Nem tudnám meghatározni, hogy mi az, amit mutat nekem, de azt tudom, hogy aprót sóhajtok a közelségre, ami egyre csak szűkül közöttünk. Figyelem őt, hallgatom lágy hangját, ajkaira tapasztom pillantásom minden figyelmét, és ahogyan ujjamat vezeti, apró libabőr szalad végig alkarom minden pontján, azonban nem a kép az, ami miatt beleborzongok a tapasztalatba. - Van, amit érdekesebbnek találok a képnél. - nézek a szemeibe, majd ismét csak követem őt, ahogyan eltávolodik attól. Nevezhetjük flörtnek az előző mondatomat, de ahogyan az imént viselkedett és ahogyan az elrablásommal viccelődik, félreérthetetlen, hogy ő is azt csinálja velem. Vagy csak berozsdásodtak az erre kiélezett receptoraim, és teljességgel rossz ösvényen járok a gondolataimmal. - De figyelmeztetlek, ha mégis az elrablásomon gondolkodsz, meg tudom védeni magam. Tudok nagyon szúrósan is nézni és ha telefon van a kezem ügyében, rendkívül gyorsan tudom tárcsázni a kilenc-tizenegyet! S ahogyan ő elneveti magát, úgy én is hasonlóképpen teszek. - Egyébként gyakran hívsz meg gyanútlan vásárlókat az irodádba, hogy dolgokat mutass meg nekik? - önkénteleül is beharapom alsó ajkamat, egy pillanatra nem tudom kontroll alatt tartani arcom izmait, de ahogyan észreveszem magam, a grimaszt el is tűntetem ábrázatomról. - Mert bármennyire izgalmas megtudni valami különlegeset a képről, nem szeretek második lenni a sorban. Az olyan... Kiábrándító lenne. Vajon még mindig a képről beszélgetünk vagy időközben más lett a téma? Vagy csak én beszélem be magamnak az egészet, mert annyira régen nem beszélgettem senkivel ... khmm ... képekről, hogy minden apró utalást félreértek? Biztosan így van, nem lehet másként, nem is tudom, hogy mit képzelek!
Nem szeretném firtatni tovább a családi témát. Nem az én dolgom, még Charlotte-ot sem ismerem, a családját meg pláne nem. Hogy őszinte legyek, senkit nem ismerek a teremben. Nem követem az üzleti világ történéseit, nem az én terepem, igaz nem sok különbség van köztük és az én kuncsaftjaim között. Ezek legálisan fosztanak ki másokat, a legtöbb ügyfelem pedig illegálisan teszi mindezt. Azonban a cél mindig ugyan az, nekik legyen minél több vagyonuk, csupán az eszköz rendszer tér el. Ettől függetlenül meg kell tudnom értettnem magamat mind a két csoporttal. Még itt az aukciósházban nem én vagyok a főnök és alá kell vetnem magamat ezeknek, addig a saját üzletemben én diktálok. Be kell vallanom, egyre rosszabbul tűröm, hogy kiveszik a kezemből az irányítást. Örülök neki, hogy követ a „tilosba”, annak meg még inkább, hogy ide adja a kezét is. Így még inkább átélheti ennek a képnek a különlegességét. Szavaim közben nem a művet, hanem az arcát fürkészem. Nehéz lenne nem észre vennem, hogy nem a lényegre koncentrál, hanem sokkal inkább rám. Szinte érzem a bőrömön a lélegzetét, ahogyan a kösztünk lévő távolság egyre csak csökken. Kiráz a hideg. Azonban minden ilyesfajta gondolatomat, gyorsan elhessegetek, csupán szakmai kapcsolat lehet közöttünk, semmi több. Nem is értem, hogy miért gondolok másra, hiszen ezek csak a véletlenek egybe esése, biztosan az ital. Ma este már nem ihatok többet! Elengedem a mondatát a fülem mellet. Nem szeretnék tőle semmit, nem lenne szabad, hogy bármit is akarjak tőle. Nem értem, hogy egy üzleti nyelvezetből, hogyan juthattunk el a flörtig. Talán én mondtam valamit? Talán nem egyértelmű jeleket adtam? Legyen bárhogyan is, ha ez tovább folytatódik véget kell vetnem a kommunikációnknak. Véget kell vetnem? - Hűha, most nagyon megijedtem. – Nevetem el magam. – Csak szólj, szívesen kölcsön adom a mobilomat. Mindentől eltekintve, élvezem a vele való beszélgetést. Olyan felhőtlen, annyira egyenlő az egész. Nem kell vele azt éreznem, hogy igenis alá kell magamat vetnem neki, és azt sem kell vele éreztetnem, hogy én vagyok a főnök. Nagyon ritkán adatik meg az ilyen érzés a munka során. Mert persze a magánéletben, a bartáokkal, de itt, itt mindig szerepet kell játszanunk. - Nem. – Rázom meg a fejem. – Ez egy különleges eset. – „Nyugodj le Lilly, és fogalmaz egyértelműen”, mantrázom magamban. - Még soha egy művész sem akarta, hogy a néző ne lássa meg milyen különleges az alkotása. – Remélem sikerült úgy fogalmaznom, hogy teljesen egyértelmű legyen. Az eddig rendületlen mosolyom, leolvadt az arcomról, a következő mondata hallatán. Ajkaimat résnyire nyitom és sóhajtok egyet, még a szám is kiszárd. - Nézd…. – nyelek egyet, hogy is folytassam? - Talán félre érhető voltam… - lépek hozzá közelebb, hogy minél kevesebben hallhassák meg a mondandómat. - Én csupán azt szeretném, hogy úgy lásd ezt a képet ahogy én. Olyan különlegesnek. – Mért dobog ennyire a szívem? Mért nem tudom lerázni úgy, mint egy egyszerű vevőt. - Nem szeretném, hogy félre értsd a helyzetet. – Egy pillanatra az ajkaira irányítom a tekintettemet, azonban az gyorsan vándorol fel a szeméig. Egy másodpernyi szünetet tartok, várva a reakcióját. Bár lehet meggondolatlan vagyok, de mégis újra szóra nyitom ajkaimat. - Ha még így is érdekel a dolog, akkor nagyon szívesen megmutatom a gépemen … ha nem, akkor azt is megértem. Bár azt mondaná, hogy még így is megnézi. Bár tölthetnék még vele egy kicsivel több időt. Kérdések ezrei cikáznak a fejemben. Miért van rám ilyen hatással? Miért pont Ő? Vagy egyáltalán félre értem az egészet? Félre lehet egyáltalán? Az egész helyzet olyan szürreális. Sosem tudott még belőlem ilyen érzéseket kihozni egy lány. Igen persze, fiatalon a buli hevébe, ennél sokkal több alkohollal a szervezetében, az ember lánya csinál dolgokat. De ilyen még sosem volt. Nem is lehetne, nem is értem. Különben is, ha ezt megtudja a főnököm, biztosan kirúgna.
Hölgyeim és uraim, ma este új versenyszámot hirdettünk, melynek nyertese Charlotte Dupont! Még mielőtt átadnánk a legnagyobb pofára esés díját a kisasszonynak, idézzük fel a legszebb pillanatokat az alakításából... Első körben mindent félreértett, amit az értékesítő mondott, ezzel önmagának és talán Lilly Dodd kisasszonynak is kellemetlen pillanatokat okozott. Másodsorban orbitális méreteket öltött, ahogyan benézte a másik nő reakcióit, túl sokat látott beléjük és minden apróságot a lehető legrosszabbul értelmezett. A harmadik tényező, ami miatt Charlotte Dupont nyerte a díjat, és talán ezzel nyerte el minden bíró szánalmát a versenyben, hogy olyan régen nem volt romantikus kapcsolata senkivel, hogy ott is érdeklődést vélt felfedezni, ahol annak a legapróbb nyoma sem volt... Ügyvözöljék hát a győztest, vagy ebben az esetben inkább a vesztest: Charlotte ... Dupont! - Tudod mit, felejtsük el, bárkivel megtörténhet... - hessegetem el bocsánatkérés szerű mondatát, majd olyan önfeledten kezdek el nevetni, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy ennyire benézek valamit. Pedig nem szoktam, érezni szoktam, hogy kiben milyen érzések és indulatok dolgoznak, ami rendkívül jól jön akkor, ha másokkal üzletelek. Most azonban becsődölni látszódik az elmélet, és a gyakorlat olyan messze áll a valóságtól, hogy arra talán nincs is kifejezés. - Nézd, eléggé kellemetlen így is a helyzet, szerintem jobb, ha nem beszélünk róla többet. - nevetek még mindig rá, pedig belül egy kicsit sírok. Persze nem azért, mert úgy lepattintott, mint szélvédőről bukfencező bogarat, hanem azért, mert elhittem, hogy akár érdekelhetem. Pedig nem, senkit sem érdeklek. De mit is adhatnék másnak? Egy kedves pofikát? Egy viszonylag vonzó testet, amit leginkább azzal tartok karban, hogy hetente háromszor eszek maximum és az egészet dohányfüsttel tartósítom? De ezek csak külsőségek, amik egy éjszakára még elegek is lehetnek, de annál többre nem jók, hiszen amikor megismerik a belsőmet, a gondolataimat, az érzéseimet, a bizonytalanságaimat, a félelmeimet, akkor aztán olyan gyorsan felveszik a nyúlcipőt, mintha puskából lőtték volna ki őket. Talán jól mondom a kifejezést, talán nem, de nem is érdekes, mert újra bizonyosságot nyert, hogy nem kellek senkinek. - De, szívesen megnézem, ritkán van lehetősége az embernek belesnie a színfalak mögé, holnap talán még bánnám is, ha lemondok egy ilyen alkalmat. - jól van, csak kedvesen, ne harapd le a fejét azért, mert nem érdeklődik, és ne hozd a picsát, amiért nem úgy történnek a dolgok, ahogyan a fejedben elképzelted. Fogadd el, hogy nem mindig te irányítod a dolgokat, hogy néha ellen tudnak állni neked az emberek, és olyan is előfordul évente egyszer, hogy valaki nemet mond neked. Micsoda fertő! - Egyébként el kell mondanod, hogy mi van ebben a koktélban! Az elején még bizonytalan voltam, kicsit talán ellenséges is, de azt hiszem, hozzámnőtt. Olyan... Nem is találom hirtelen a megfelelő szót... Szóval olyan... Nem is tudom egy szóval kifejezni... Olyan, mintha egy akácosban sétálnék és a nyári szellő a virágok illatával csalna mosolyt az ajkaimra. - hunyom le a szememet, de amikor újra kinyitom, csak megrázom a fejemet, és apró pírrel az arcomon húzom szélesebbre a szám. - Bocsáss meg, kicsit elragadtattam meg... Szóval... Számítógép, festmény... Most már tényleg kíváncsivá tettél!
Tehát jól éreztem. Valóban félreértette a helyzetet. Én…én tényleg nem gondolnám, hogy tettem bármi olyat, ami félreérthető lenne. Azt hiszem, hogy csupán kedves voltam. Vagy inkább túlságosan közvetlen? Talán tényleg igaza van, és én magam is szerettem volna valamit tőle. Valami többet, bent a tudatom legmélyén, talán valamit elképzeltem és ez vetült ki. Nem tudom? Minden esetre ez az egész elég kínos volt. Nem szerettem volna neki kellemetlenséget okozni. Remélem túl tudunk ezen a helyzeten lépni, anélkül, hogy bármelyikünkben is bármilyen tüske maradna. Mondataira csupán csak egy félmosoly ülepedik le az arcomra. A helyzet kellemetlen volt, és ez sem különb, ez ahogyan megpróbálja menteni a menthetőt. Nem kell, nyugi. Öntudatlanul helyezem a vállára a kezem. - Az lenne a legjobb, igen. Nyugi. – Vettek felé egy bíztató mosolyt, majd próbálom magamról lerázni ezt a kellemetlen érzést. Szeretném, ha minden olyan lenne, mint ez előtt. Szeretném, ha eltudnánk ezt felejteni. Az előbb megtett fél lépést, vissza hátrálom, majd kihúzom magam. „Legyen minden olyan, mint ezelőtt.” Mantrázom. - Biztos vagyok benne, hogyha nem holnap, de előbb utóbb megbánnád. – Mosolygok rá, mintha mi se történt volna. Üdv újra egy barátságos üzleti társalgásban. Így még azt a kis sértődöttséget sem vagyok hajlandó meghallani a hangjában, ami benne van. Szélesebbé válik a mosoly az arcamon, ahogy hallgatom miként dicséri az egekig a koktélt. Hát jól választottam. Egyszerűen melengeti a kis lelkem és persze tornázza fel az egomat, ahogyan beszél róla. Olyan cuki, amilyen átéléssel beszél, szinte láttom magam előtt, hogy mit láthat. - Folytasd csak, rendkívűlien elragadó voltál…. – Csúszik ki a számon, gyorsan próbálok korrigálni. - Mármint elragadó volt, hogy milyen átéléssel írtad körül. A hátam mögé nézek, hogy felvehessem a pultban álló fiúval a szemkontaktust, amint ez megvan, felemelem a kezemet és ujjaimmal egy kettest formálok, ő pedig csak bólint. - Ne aggódj néhány perc múlva érkezik az utánpótlás. – Válaszolok felhőtlenül. - Egyébként egy európai italt túrbóztam fel. Ez a fröccs. Gyakorlatilag száraz fehérbor, és szóda, bizonyos arányú keveréke, és csak, hogy vissza hozzám az akácos és a nyár emlékét. – Mondom, csak, hogy vissza utaljak arra, ahogyan az előbb jellemezte az italt. - Van bele keverve egy-két cseppnyi bodza szirup, valamint a jégbe bodza virágok vannak lefagyasztva. Ez a tökéletes egyveleg. – Nevetem el magam. Mire befejezem a „receptet”, addig meg is érkezik a pincér, és én leemelek egy újabb poharat a tálcáról. Annak ellenére, hogy még az előző is félig van. Úgy állok Charlotte előtt, mint valami alkoholista, két pohár piával, de nincs az az isten, hogy ne fogyasszam el mind a kettőt, így a másikat nem helyezem rá a tálcára. - Jól jön az utánpótlás. – Viccelődöm. - Nos igen, ha gondolod indulhatunk. – Megvárom türelmesen, hogy elrendezze az italokat, úgy ahogyan ő szeretné, majd elindulok az ajtó felé.
Ezt talán azért nem kellene... Mármint addig rendben van a dolog, amíg egy nyelvet beszélünk és megegyezünk abban, hogy mindenki mindent félreértett vagy túl sokat gondolt bele ebbe a helyzetbe, de akkor, amikor a kezét a vállamra teszi, ott valami fordítási hiba kerülhetett a kettőnk közötti kommunikációban, mert ezt azért nem lehet túl sok módon értelmezni. Okés, legyen barátságos, legyen kedves, legyen nem is tudom még micsoda, de tegyük fel magunkban a kérdést, nem túl bizalmas egy ilyen érintés? Nem túl ... félreérthető? Én pedig minden fohászt elmondok, ami csak létezik ebben az univerzumban, hogy ne értsem félre, biztos csak meg akar nyugtatni és ezt is mondja pár pillanattal később, de basszus Lilly! Az előbb már attól félreütött a szívem, hogy átengedtem az irányítást a kezem felett, s most tényleg azt várod el, hogy csak úgy elmenjek egy olyan manőver mellett, ami a tenyeredet a vállamra ragasztotta? - Persze... Nyugalom a hosszú élet titka... - te most az eszednél vagy? Mégis hogy lehet ez a válaszod erre az egész helyzetre? És különben is, általában te vagy az elérhetetlen sznob és érzéketlen fúria, aki átlát az ilyen dolgokon és nem hagyja, hogy befolyásolják, de akkor miért pont most? Miért ebben a helyzetben és miért pont vele? Persze, nem mondom, gyönyörű, izgalmas, egzotikus, imádom a hangját, olyan mosolya van, amitől elolvad az ember és mondtam már, hogy mennyire vonzó ebben a ruhában? Hozzá képest én olyan vagyok, mint két összeszegelt deszka, olyan lapos seggel, mint a Nagy-sóstó-sivatag, aminek a létezéséről csak azért tudok, mert hasonlítottak már hozzá. Igaz, nem a hátsómat, hanem száraz és pinkás humoromat. És akkor még elragadó is vagyok? És én értettem félre a dolgot? - Köszönöm! - és bár figyelnem kellene arra, amit mond, hiszen éppen a kérdésemre válaszol, de mégis hogyan? Nem szokásom hagyni, hogy szavak és tettek ennyire befolyásoljanak, de talán éppen egy gyenge pillanatomban talált meg, talán éppen olyan kiszolgáltatott helyzetben mondja ezeket a szavakat és nyúl hozzám puha érintésével, amilyen kiszolgáltatott régen nem voltam. Már csak azt kellene eldöntenem, hogy megacélozom a szívem és nem hagyok teret az efféle félreértéseknek, vagy meglovagolom a hullámot és hagyom, hogy szavai többet jelentsenek, mint amit mondani akarnak. Még nem döntöttem el, de amikor megérkezik a pincér, hirtelen nem értem a helyzetet, és kissé megrázom a fejem, hogy mégis hogyan került ide az utánpótlással? Valamit nem vettem észre? - Legyen ez az utolsó, rendben? - kérdem elnézést kérően, hiszen tudom, hogy milyen hatással van rám a túl sok alkohol, és nem akarom, hogy még kellemetlenebbé válljon a szituáció. A majdnem üres poharat a pincérnek adom, a csak félig elolvadt jégkockák halkan koccannak a pohár falán, s csak most látom, hogy már nem sok maradéka volt az átadott koktélnak. Kezembe fogom a frissen érkezett különlegességet, érzem ahogyan a hideg pára kissé megnedvesíti ujjaim végét, majd amikor indulásra szólít fel, követem a lépéseit. Talán meggondolatlanság vakon követnem őt, talán óvatosabbnak kellene lennem, de valahol mélyen érzem, hogy bízhatok benne, hogy nem fog semmi olyan történni, amibe nem egyezem bele. Talán ajtókon megyünk keresztül, talán folyósók labirintusán vezet utunk, talán másik termeken és szobákon haladunk át, de én követem menjen bármerre. - Hogyan lesz az emberből a legelbűvölőbb értékesítő egy ilyen rendezvényen? Még mielőtt félreértenéd, nem az én szavaim, így mutatott be Bentoff a rögtönzött beszédében... Kíváncsi vagyok, mivel érdemelted ki ezt a kitűntetést? Nem ismerem igazán, de annyit tudok róla, hogy nem túl bőkezű, amikor a dícséreteket osztogatja. - vallok neki, majd folytatom. - Persze semmi közöm hozzá, de ha engem mutatnának be így, ami egyébként teljességgel lehetetlen, akkor biztosan lenne válaszom erre a kérdésre.
Nehéz lenne, nem észrevennem, hogy nem igazán figyel oda a szavaimra, talán teljesen máshol jár. Lehet éppen azon gondolkozik, hogyan is szabadulhatna meg tőlem, vagy éppen nem is érdekli az, amit mondok. Vagy lehet, hogy az előbbi érintésem zavarta? Talán túlságosan is közvetlen voltam? Talán igen. Itt, ebben a világban az érintésekkel lehet leginkább tarolni. Vagy egy határozott kézfogás, vagy egy gyengéd érintés. Mindig helyzet válogatja a módszereket. Mikor valakinek a bizalmába szeretnék férkőzni, akkor általában megérintem a vállát. De ez most teljesen más volt. Egyáltalán nem volt tudatos, igazából csak szerettem volna megnyugtatni, semmi probléma nincsen, előfordul az ilyen. Mondjuk jobban belegondolva az a bizonyos elszólásom is, hát, hogy is mondja? Félreérthető volt? Egyáltalán mért félreérthető, ha egy nő megdicsér egy másikat? Oké, mondjuk az esetek 90%-ban ezt olyanok teszik, akik nem akarták felszedni egymást pár perccel ezelőtt. Így igen, valóban félre érthető voltam. Pedig tényleg elbűvölő volt. Mosolyogva bólintok, legyen. Különben is, mi ütött belém? Pár perccel ezelőtt még nem akartam többet inni, ha meghívott volna sem. Most meg itt állok előtte, két pohárral a kezemben. Mégis mit várok az estétől? Semmi nem lesz, remélem…. vagyis, ha rajtam múlik… Mikor végre kilépünk a teremből, egyből sokkal felszabadultabban érzem magam. Bármit mondhatok, és nem kell olyan karót nyeltnek lennem, és neki sem. Még az ajtóban lehúzom, a félpohár piámat, csak, hogy ne két pohárral járkáljak, majd az ajtónálló kezében nyomom, aki készségesen adja oda a pincérnek. - Hát igazából nem tudom. – Vezetem át az első folyosón. - Tudod, mikor ide kerültem, akkor egyik női értékesítőnek sem volt esélye bekerülni egy ilyen eseményre. – Nagyot sóhajtok. - Azonban sikerült olyan számokat produkálnom, amik a legjobbak közé repített. Aztán valahogy el lett könyvelve a sikerem annak, hogy bájos vagyok. Most, hogy jobban belegondolok, Bentoff elég szexista. – Nevetem el magamat. Majd megállok az irodám előterének az ajtaja előtt. - Megérkeztünk. – Az az üvegajtó, amely általában nyitva szokott lenni, most zárva van. A falon lévő ujjlenyomat olvasóra teszem a jobb hüvelykujjam majd bemegyek. Míg megismétlem a következő, immáron barna tölgyfa ajtónál is a művelet, hátranézek a mögöttem haladóra. - Nyugi, belülről minden akadály nélkül nyílik. Így még a mobilodat sem kell kéznél tartanod. – Mosolygok rá, miközben utalásokat teszek az elmúlt pár percre. Félre állok, és kezemmel mutatom, hogy menjen csak bátran előttem. - Tetszik a ruhád. – Nézek rajta végig, míg követem be őt a halvány fényekkel megvilágított szobába. - Foglalj helyet. – Húzom kintebb az asztallal szemben lévő, bőr fotelt. Ha szeretne leülhet, én minden lehetőséget megadtam rá, innentől úgy tesz ahogyan akar. - Már annyit beszéltem magamról. Úgy, hogy most te jössz. – Mosolygokrá, miközben a szemébe nézek, ahogyan leülök a laptop mögé, majd felnyitom azt. - Látszólag nem szeretnél itt lenni. De mégis eljöttél. – Nézik végig a szemébe, ám elkerülvén azt, hogy esetlegesen a családjáról keljen beszélnie, máshogy fejezem be a mondatom. - Legalább jól érzed magad? – Tényleg érdekel, így az előbb felnyitott gépet, újra lecsukom. Szeretném, ha kellemes érzésekkel távozna.
- Mindketten olyan szakmát választottunk, amit férfiak uralnak. - állapítom meg lemondó hangon, s arra gondolok, amikor én tapasztalom meg a másik nem előítéletét az üzleti életben. - Annak viszont örülök, hogy itt vagy ma este, fénypontja vagy a kiállításnak. Vallok neki őszintén, és ahogyan az üvegajtónál megállunk egy pillanatra és figyelem, ahogyan az ujjlenyomatolvasót használja, némi izgalom járja át a testemet. Kicsit úgy érzem, mintha tilosban járnék, mintha valami olyat tennénk, amit nem szabad, s teszem ezt annak ellenére, hogy az ő irodájába megyünk. Figyelem a bútorokat, nézem a belsőépítész munkáját, próbálok valami különlegeset találni a köztes részen, de olyan az egész, mint bárhol máshol, menthetetlenül unalmas és rideg. - Köszönöm... és köszönöm! - a hála első szava annak szól, hogy kinyitotta nekem az ajtót, míg a második, sokkal szelídebb hangsúllyal mondott köszönöm, a ruhámra tett megjegyzésre adott válasz. S annak ellenére köszönöm meg, hogy nem érzem magam csinosnak, leginkább megúszósra vettem a figurát, mintha csak felvettem valami rongyot, az első dolgot, ami a kezem ügyébe került. Megperdülök, pár lépést hátrálva teszek meg, és végigmérem őt tokától bokáig, nem először az este folyamán. - Pár napja vettem. Általában nem vásárolok fast fashion üzletekben, de megtetszett, amikor a próbababán láttam, az eladó pedig áradozott, amikor felpróbáltam. Mondjuk úgy, átláttam a hazugságain és tudtam, csak azért teszi, hogy eladja a portékáját, de őszintén szólva, abban a pillanatban hinni szerettem volna neki. - mosolygom ismét, és még mindig őt nézem. - De te sem panaszkodhatsz... Gyönyörű esése van a ruhád anyagának, de ez a kék. Nem tudom, valahogy nem te vagy. Nehéz és elnyom, inkább valami világosabb színben képzelem el rajtad. De nézd el nekem, csacsogok itt össze-vissza, miközben fogalmam sincs arról, hogy miről beszélek. Első számú bizonyíték... Mutatok végig a ruhámon, bizonyítva, hogy nem szabad adni a véleményemre, hiszen ezt választottam a ma estére. Ahogyan a bőrfotelre mutat, engedek az utasításnak, és nem túl nőiesen, terpesztett lábakkal foglalok helyet, miközben néha belekortyolok az italomba. Még mindig ízlik. - Ne kímélj... - sóhajtok egy aprót, majd bólogatok neki, igazat adok fevetésének. - Csak pár napra jöttem a városba, üzleti ügyek, megbeszélések, igazi erőltetett menet. Minden napom szinte negyed órára le van bontva, aztán mehet a rohanás, ha valamelyik program megcsúszik. Őszintén szólva, most szívesebben ülnék egy pezsgőfürdőben, lazítanék, valami kellemes zene, talán jazz, halk trombitaszó... És két uborkaszelet a szemeimen, az nagyon fontos, talán a legfontosabb. Mélázom el egy pillanatra, hogy most mennyire másképpen is alakulhatna az estém, de a realitás talaján állok, és elhessegetem a fürdőszobai képeket. - Az nincs benne a napirendemben, hogy jól érezzem magam. Apám két megjegyzést fűzött a ma estéhez. Annyit smúzoljak Bentoffal, amennyit csak lehet és vegyek valami szart, ami majd dupláját éri pár év múlva. Úgy érzem, az első feladatot teljesítettem, a második viszont még várat magára. És milyen szerencsém van, hogy a legbájosabb értékesítőt sodorta felém a sors, hogy segítsen nekem szorult helyzetemben. Leteszem az asztalra a poharamat, majd felállok a fotelből, hogy pár lassú lépéssel mögé kerüljek, önmagam és a laptop szendvicsébe fogva őt. Amilyen a adjonisten, olyan lesz a fogadjisten, s ahogyan ő közeledett hozzám félreérthetően, miközben a képen vezette az ujjamat, most én állok hozzá szorosabban, mint ahogyan az megengedhető lenne. Ha ujjai még a laptop sarkát fogják, lágy szelídséggel fogok rájuk, majd kettőnk együttes munkájával nyitom fel a képernyőt. Ha nem, egyedül oldom meg a nem túl megterhelő mutatványt. - Az előbb azt ígérted, beavatsz a titokba, hogy mitől olyan különleges a kép. - húzom vissza a kezemet, és a szék támláján helyezem el mindkettőt. - Minden figyelmem a tiéd. Nyűgözz le!
- Köszönöm! Én sem szeretem magamon feltétlen ezt a színt, de ez az előírás. Ezek a cég színei. És szerintem nincsen igazad a ruháddal kapcsolatban. Tökéletesen rád illik, ott emel ki ahol kell és ott slankít ahol jól jön. Határozottan jól választottál. Dicsérem meg újra. Úgy tűnik, hogy ez az este erről fog szólni, hogy adogatjuk egymásnak a labdát, persze csak játékból. Legalábbis én mindenfajta hátsószándék nélkül engedem ki őket az ajkaimon. Végig nézem, ahogyan helyett foglal előttem. Egyáltalán nem mondanám finomnak és kecsesnek, olyan üzleti és kemény. Mintha csak egy tárgyalást folytatnánk. Ma este most érzem így először magam. Van ebben a stílusban valami vonzó. Ilyenkor valahogy úgy érzi az ember lánya, hogy most teljesíteni kell, legalábbis én mindenképpen. Rövid életem során két féle férfit láttam így helyet foglalni. A két típust csupán a tekintélyük különböztette meg. Az egyikőjük azt akarta, hogy nyűgözem le a tudásommal, és kösse meg velem élete üzletét. A másik típus is azt akarta, hogy lenyűgözzem, csak nála ezt a testemmel kellet elérnem. És most, amíg beszél van időm elidőzni a tekintetén. Még magamnak is be kell vallanom, de az Ő tekintette nem az elsőtípusba tartozik. És hogy őszinte legyek, ettől még ugyanúgy leakarom nyűgözni, a …. tudásommal. - Megértelek, legszívesebben most én is otthon lennék. – Tudod kinek volt kedve ma itt lenni? Csak piheni szeretnék végre, elég zűrösek a mindennapjaim, de a kötelesség az kötelesség, és valahol ez mégis egy megtiszteltetés, hogy most én lehetek itt. - Attól függetlenül, hogy most a legbájosabb értékesítő ül előtted. – Mosolyodom el. – Még nem kötelező semmit megvenned. Bár ne feledd, jutalékot kapok én is. – Nevetem el magam. Csupán csak vicceltem, remélem ezt Ő is érti. Senkinek nem tartanék fegyvert a fejéhez, hogy vegyen meg valamit, amit nem akar, legyen bármi is annak az oka, hogy nem veszi meg. Mindenki értelmes, felnőtt ember, aki ide jön vásárolni, eltudja dönteni, hogy mire költi a pénzét. Az én dolgom csak annyi ebben az egészben, hogy megerősítsem, valóban azt akarja megvásárolni. Egy pillanatra megilletődök az érintésén, ahogyan a kezemhez ér. A teste melegsége, amit pedig a hátamon érzek, plusz a parfümjének csodás illata hatására a lélegzetem lelassul, az arcomon pír jeleni meg. Hagyom, hagyj irányítson, együtt nyitjuk fel újra az előttem heverő laptopot. Mély levegőt veszek, magamba akarom szívni ezt az illatot. - Öhm, igen, persze, máris. – Oldom fel, szintén az ujjlenyomatommal a képernyőt, miközben azon agyalok, hogy lekéne állítanom újfent, de ehelyett csak kiélvezem a közelségét, ebből úgy sem lehet semmi baj. - Szóval, Kapoor ezt a képet kifejezeten a mai eseményre készítette el. – Kezdek bele a mondandómba annyira határozottan amennyire csak lehet – bár meg-meg remeg a közelsége miatta a hangom -, mialatt megkeresem a videót. - Ez egy kísérleti kép. Vagyis az első mű, amit sikerült megalkotni egy új módszerrel. Amit éreztél, kis göröngyök a vásznon, az valamilyen átlátszó anyag, ami csak akkor látszódik, ha egy bizonyos szögből vetül rá a fény. És ekkor ez történik. – Nyitom meg a fájlt és nyomom meg a lejátszás gombot. A felvételen látható, hogy Kapoor mozgatja egy távirányító segítségével a képe felett elhelyezkedő lámpákat, egészen addig míg a fekete alapon pirosan csillogva fel nem tűnik egy tökéletes női arc, majd a művész megfordul és meghajol a kamerába. - Hogy tetszik? – Fordulok hátra a lányhoz.
Figyelem ahogyan feloldja a számítógépet és gyors mozdulatokkal megkeresi az állományt, amelyik felfedi a kép titkait. Nézem a képernyőt, próbálok arra fókuszálni, de néha-néha elkalandozik a figyelmem, és az ő vállára andalog a tekintetem. A rövidke bemutató azonban döbbenetet vált ki, figyelem a fény és sötétség játékát, a felbukkanó, majd eltűnő arcot, a vonások tökéletesnek vélt ábrázolását. Amikor megfordul, kissé hátrébb lépek, nem akarom, hogy elsodorjon a székével, majd teljesen kiegyenesedem. - Lenyűgöző! Sóhajtok egy aprót, és mosollyal arcomon pillantok rá. Persze érthette úgy, hogy az egyetlen kis szavacska a látottaknak szól, és valamilyen szinten én is úgy gondolom, hogy ezzel a szándékkal mondtam ki, de egy nagyobb részét ennek a kimondott gondolatnak neki szántam. - Mindig is imádtam a fekete alapon vöröst, mindig el tud varázsolni. - vallok neki a színekről, majd egy lépéssel ismét csak hátrálok, hogy az íróasztala mögötti falnak dőljek. Még mindig a szemébe nézek, tekintetem most nem vándorol semerre, s ahogyan ott állok előtte, csakis egyetlen gondolat jár a fejemben, egyetlen érzés járja át testemnek minden apró porcikáját. - Ritkán szoktam ilyet csinálni, de... Mondjuk úgy, az én világomban igen megbotránkoztató lenne, ha kitudódna, de úgy kerülgetjük egymást mióta megszólítottalak, mint tinédzser bakfisok az első bálon. Teszünk egy lépést valamilyen irányba, majd viszakozunk, mintha nem is gondoltuk volna komolyan. Minhta megbántanánk a másikat azzal, hogy bókolunk neki... Elkapom egy pillanatra a tekintetem, körbenézek az irodájában, keresek valami másik fókuszpontot, hátha valami erősebb hatással lesz rám, mint az előttem ülő, de minden igyekezetem kudarcra volt ítélve, hiszen ebben a helyiségben, ebben az épületben nincs más, ami jobban érdekelne, mint Ő. - Nem tudom mennyire talál célt az, amit most mondok, de vonzónak talállak és hacsak egy éjszakára is, de szeretnélek jobban megismerni. Persze mondhatsz nemet, elküldhetsz a francba, de azt hiszem, eleget játszottunk egymással ahhoz, hogy kiderüljön ki melyik térfelen játszik. - ellököm magam a faltól és ha még mindig a székében ül, ha még mindig rám figyel és nem pattan ki onnan egy bekészített pofonnal a tenyerében, akkor közelebb hajolok hozzá. Kezeimet székének karfáin pihentetem meg, és olyan közel hajolok hozzá, ha engedi, hogy az akár támadólag is hathat, de azt, hogy bármit is rákényszerítsek, mindenképpen szeretném elkerülni. - Szóval a nagy kérdés az, hogy végre megcsókolsz vagy kidobsz az irodádból? Suttogom csendesen, óvatosan, visszafogottan, szelíden.
- Fantasztikus! – Ilyen és ehhez hasonló újításokra van most szüksége a modern művészetnek, ahhoz, hogy az emberek érdekesebbnek találják ezt a műfajt. Így csak remélem, hogy tényleg sikerült Őt is meggyőznöm és nem csupán azért nyilatkozik így, hogy ne bántson meg. Szeretném ha Ő is úgy látná a világot ahogyan én, bár nem a ma este erre a legmegfelelőbb alkalom. Valamint valljuk be, hogy ha én ilyen formán szeretném edukálni az embereket, akkor nem is a megfelelő szakmát választottam, egy múzeumban tárlat vezetőként jobb helyem lehetne. Minden szavára úgy figyelek, mintha az lenne az utolsó és minden mozdulatát úgy követem, mintha többet nem láthatnám. Tudom mire akar kitérni, tudom, hogy le kéne állítanom, de egyszerűen nem megy. Kiráz a hideg szavaitól. Igaza van kerülgetjük egymást az egész este folyamán. Az első pillanattól kezdve vonzódtunk egymáshoz, még akkor is, ha nem volna szabad. Jobban belegondolva nem is azért utasítottam vissza először, mert nem akarnám érezni ajkainak ízért, hanem azért, mert nem volna helyes. Nem volna helyes ágyba bújnom egy ügyfelemmel, nem volna helyes megbíznom egy vadidegenben. Egy olyan személyt a lábaim közé engedni, akiről jóformán semmit sem tudok, elég nagy felelőtlenség. De én ma felelőtlen akarok lenni. Míg csendben van, gondolkodik, én csak ülök, csendben, mint egy engedelmes lány. Nem szólalok meg, nem mozdulok. Annak ellenére, hogy legszívesebben felállnék és megcsókolnám, de nem teszem meg. Nem vagyok benne biztos, hogy jó döntés lenne. Még magamban sem vagyok biztos, hogy tényleg ezt akarom. Már régen voltam tini, már régen voltak azok a vad bulik, ahol nem számított, hogy kivel töltöm az éjjelt, lehetet fiú vagy lány. De azóta nem osztozkodtam az ágyamon a saját nemem tagjaival, nem is vágytam rá. De Ő más, egyszerűen vonz, és nem a teste, ami kétségkívül gyönyörű, főleg az ajkai, hanem a kisugárzása. Azt érzem, hogy bármit megtennék neki, csak hogy lenyűgözzem. Ahogy újra megérzem bőrömön, a melegségét, ahogy újra beleszimatolhatok a csodás parfümjébe, egyszerűen rájövök, hogy mit kell tennem. Végszavát megvárva, mosolygok rá. Hagyom, hagyj forrjanak összeajkaink. Azonban nem hagyom sokáig, hogy csókjának édesíze elvegye teljesen az eszem, kihátrálok belőle. - Tudod, jobban szeretem, ha előbb elhívnak egy randira. – Mosolygok rá. - Persze, ha csak beleférek a naptáradba.
Hogyan is fejezhetném ki szavakkal azt, amit most érzek? Ahogyan összeforrnak ajkaink, megáll az idő és nem tudok mást tenni, csak élvezni az ajándékot, amit ez a pillanat jelent. Elfelejtem, hogy miért vagyok itt, elfelejtem az irodán kívüli világot, gyönyörrel gondolok a másodpercre, amit ez az egész jelent, és kicsit bele is remegek mennyire megkapó kettőnk csókja. Nincs bennem kétség, nincs bennem megbánás, nincs bennem kétely, csak élvezem, elmerülök ebben a csodálatos élményben és azonnal függővé válok édes ajkainak ízére. A pillanat azonban elszakad, elmúlik, elszakítja magát tőlem, és én másodpercekig ott állok előtte lehunyt szemekkel, előre hajolva és megfagyva a lelkemet túlfűtő érzelmektől. Milyen képzavar, igaz? De mi más lehetne ez az egész, mint egy képzavar, egy adáshiba, egy filmszakadás? Mi más lehetne ez, mint egy gyönyörű katasztrófa, melynek egyes epizódjait el sem tudom képzelni, de azt tudom, hogy minden jelenetét meg akarom élni. És miért van az, hogy egyetlen csóktól harangokat kezdek el hallani? - Azt hiszem, az megoldható. Egy könnyed vacsora egy olasz étteremben, aztán egy előadás a Broadway-n, utána pedig csak a fantáziánk szab határt annak, hogy mi történik... - mosolygok én is rá, bal hüvelykujjammal simogatom a combján feszülő ruha anyagát, de még nem távolodok el tőle, még ugyanolyan erővel tart fogva, mint amivel magához vonzott. Alsó ajkamba harapok, húzom tovább a kettőnk közötti pillanatot, és csak remélni tudom, hogy amikor újra meg akarom csókolni, ismét csak érezhetem szájának mámorító zamatát. De nem haragszom meg, ha sikertelen leszek, miért is lennék? - Mindenképpen úgy szervezem, hogy beleférj ... két hét múlva. - szomorodok el egy pillanatra, s ahogy kiegyenesedem, felé nyújtom a kezemet. - Az előbb felajánlottad a telefonodat, elkérhetem? S ha megkapom a feloldott készüléket, gyorsan navigálok a megfelelő helyre, majd bepötyögöm a számomat, s a hívás gombra bökök. A mobilnak kell némi idő, hogy kapcsolódjon a saját telefonomhoz, mely halk zümmögéssel jelzi a hívást ruhám zsebében. Nem veszem fel, ellenben pajkos mosollyal az arcomon szólalok meg újra miután meghallgatom a hangposta monoton szövegét. - Miután felébredtél ebből az álomból, ne felejtsd el, randid lesz Lillyvel. Tudod, azzal a gyönyörű, igéző, vonzó nővel, akivel a galériában találkoztál. És még valami... Kérdezd meg tőle, mikor kell visszamennie a galériába? Biztos vagyok benne, hogy már hiányolják elbűvölő személyiségét, de talán megérti, hogy egy kicsit még ki szeretném sajátítani magamnak... - amíg magammal telefonálok, egyetlen pillanatra sem engedem el a tekintetét, s ahogy végeztem, elnevetem magam és bontom a kapcsolatot a két készülék között. - Szóval mit gondolsz? Vissza kell sietned vagy maradhatunk még? - nyújtom át a mobilját, s ahogyan átveszi tőlem, és a válaszától függően vagy elindulok kifelé az irodából, mely természetesen apró szomorúsággal töltene el, vagy maradok még, ami sokkalta jobban esne. S ha maradunk, kezeimet a hátam mögött kulcsolom össze, s ismét körbenézek irodájában, amíg apró lépésekkel elindulok egy készülék felé, ami leginkább egy lemezjátszóra hasonlít. - Működik? - pillantok felé. - Mi volt az utolsó, amit hallgattál rajta?
Minden pillanat, amit ajkaink összeforrva töltenek mámorító, így hagyom, hogy újra megcsókoljon. Ha lehetne az egész estét így tölteném. Ennek ellenére mégsem érzem magamat komfortosan, azt hiszem, hogy kicsúszott az irányítás a kezeim közül. Mégis úgy érzem, hogy egy randi segíthetne, segíthetne, hogy egy kicsit feloldódjak, hogy ne úgy érezem magam, mint egy naiv kislány élete első egyéjszakás kalandja után. Azonban szavai letaglóznak. - Két hét? – Ismétlem meg. – Én azt hittem, hogy már a holnap estéd az enyém lehet. – Mint egy durcás kislány, aki éppen a sugar mummyjára haragszik. Magamra sem ismerek. De mégis két hét rengeteg idő. Még abban sem vagyok biztos, hogy holnap reggel felébredve nem bánom-e meg a ma estét, nem, hogy két hét múlva. Mi van akkor, ha teljesen elfog múlni a varázsa, ha csak ez a környezet teszi mindezt? Ezen gondolataim ellenére adom oda, a feloldott telefonomat és nézem végig, ahogyan belepötyögi a számát. Újabb szavai, amit az üzenetrögzítőjére mond fel, mosolyt csalnak az arcomra. Így még sosem udvaroltak nekem, így nem csoda, hogy ha egy pillanatig is lett volna bennem egy csöpp harag is, amiért itt hagy oly hosszú időre, az most elszáll. Legszívesebben vele tölteném az egész éjjelt, és azt akarom, hogy ez az este soha ne érjen végett. Azonban ebből az oly csodás álomvilágból Ő maga rángat ki. Rá pillantok a falon lévő órára, mintegy tizenöt perce jöhettünk el, mostanra már valóban hiányolhatnak. - Ahj! – Veszek egy mély levegőt, majd hangosan kifújom azt. Ajkaimat beharapom. - Talán még öt perc beleférhet. – És ha esetlegesen tíz lesz belőle is még kitudom magyarázni. Követem Őt a tekintetemmel, majd ahogy ahhoz a régi lemezlejátszóhoz ér, oda lépek hozzá és bekapcsolom azt. Hanszórójából Bill Medley és Jennifer Warners klasszikusa szólal meg, a The Time Of My Life. Elmosolyodom. - Hát nem az az igazán lassú összeborulós szám, de azért szabad? – Nyújtom felé a kezemet. Ha elfogadja, akkor kétballábam ellenére megpróbálok vele táncolni, ha nem, akkor egyedül perdülök táncra. Mellyel bár lehet, hogy bolondot csinálok magamból, legalább kicsit feloldódik a hangulat és ki tudja, lehet, hogy a végére még ő is csatlakozik hozzám.
Kezdőlap
