Hiába teltek el hetek azóta, hogy Manhattanbe érkeztem – ez idő alatt még egy lakást is felújítottam és berendeztem – még mindig akad olyan este, hogy honvággyal, némi szomorúsággal hajtom álomra a fejem. Valami hiányzik oz otthon érzéséből, pedig beletettem mindent, ami én vagyok. Mindent, ami boldoggá tesz. Szépség, finomság, nőiesség, modernitással keveredő klasszikus vonalvezetések bútorokon és a berendezési tárgyakon, „warm and cosy” érzés. Hideg-meleg színek. Természetesség. Mosolyogva kellene minden alkalommal rá gondolnom, de valami mégse az, amire számítottam.
Hiába van a városban mindkét testvérem, hiába, hogy sok esetben a Mitchellel való beszélgetés segít abban, hogy végre nyugovóra térjek, anyuékkal is sokat szoktam beszélgetni, hiányzik San Diego. És ezt nem a víz vagy a pálmafák számlájára kell írni. Az érdekel a legkevésbé, bár tagadhatatlan, hogy majd tizennégy év elteltével furcsa, hogyha kinézek az ablakon, a messze elterülő világoskék vizek, a homok és az utak mentén sorjázó pálmák helyett az égbenyúló toronyépületeket, a folyamatosan tülkölő sárga taxikat, emberek ezreit vagy a szmogot látom. Itt minden gyors és sietős. Ha csak egy kicsit is lassabban megyek át a járdán már sürgetni kezd a lámpa. A boltokban állandóan sopánkodnak az emberek, amiért nem lépek kettőt előrébb, de kérdem én: hova és minek menjek előrébb, ha gyakorlatilag semmit nem érek el vele csak azt, hogy a másik hátára tapadok, mint egy szúnyog a szélvédőre? Hiányzik az eddigi, a hosszú évek óta nyugalomban és megszokásban élt életem, amikor minden biztos volt és amiben minden benne volt. Egy szép, bár nem túl nagy, de otthonos, kellemes ház kerttel. Jól fizető munka, amiben ráadásképpen kiemelkedően jó is voltam, ezt minden beképzeltség nélkül állíthatom. Bizalomkeltő jövőkép, hiszen ott volt mellettem a pasi, akire mindig támaszkodhattam, aki a legjobb barátom volt amellett, hogy a szerelmemmé, a vőlegényemmé lépett elő az évek leforgása alatt. Vele képzeltem el mindent. Az életemet és az időt, amikor majd arra adom magam és túltekintve a karrieren, családot szeretnék alapítani. És mi lett belőle?
Nevaeh keze belelógott a bilibe és rá kellett jönnie arra, hogy az elmúlt évtizedben minden túl szép volt és túl jó ahhoz, hogy így maradjon és ne jöjjenek a borús fellegek. Az egészségem mindig a helyén volt – kisebb nagyobb megfázásokat vagy az influenzát ne számoljuk bele – pénz pipa, ház pipa, boldogság pipa, tervezhető jövő pipa. Ezért jött az, akit sokan Istennek, mások sorsnak neveznek és egy huszárvágással tette tönkre mindazt, amit én addig felépítettem. „Szenvedjen már végre ez is egy kicsit, a fene azt az elégedett vigyort a képén.” És ha belegondolok, tényleg én vagyok az, aki már-már elszégyelli magát az addigi boldogsága miatt, mert amióta az ország másik végébe jöttem csak a panaszkodást hallgatom mindenhol. A tömegközlekedésen, a zebránál állva. A boltokban, de még az utcán elcsípett beszédfoszlányokból is. Hogy lehet, hogy nekem soha nem volt okom panaszkodni?
"- Minden egyenesbe fog jönni, higgy nekem" – Mitchell mindig bizakodó volt velem kapcsolatban, és alapjáraton is egy olyan pozitív világképe van, amiben nincs helye a szomorkodásnak vagy a morgolódásnak. Hosszú ideig legalábbis biztos nincs, mert azok a reggeli pasis hisztik, amiket olykor lerendez nálam, megérnek egy misét. Viszont amilyen indulatos tud lenni – gyanítom, hogy sokkalta azért, mert fel kellett ébrednie, mintsem más miatt – olyan hamar kerül vissza a jól ismert chill életérzésbe és az irigylésre méltó nyugalom újra eluralkodik rajta. És vele együtt mindenki máson is, aki a környezetében tartózkodik. Az ilyesfajta csodákra van nekem szükségem, amilyen a bátyám is.
Ez viszont nem mondható el a jövendőbeli főnökömről, akire bár az elmúlt beszélgetések alapján nem lehet egy rossz szavam se, de látok valami ravaszságot a szemeiben. Nagyon jól tudja ő, hogy honnan jött és azt is, hogy olyan ő itt, mint az atyaúristen. És aszerint is kezeli a dolgokat.
- Kis türelmét kérném – tekintetét újra az ajtóra emeli. Engem ugyan türelemre kér, ő mégis türelmetlen és bár tartott egy kisebb szentbeszédet arról a lakásról, amiről értekezni akar egy bizonyos Whitlockkal, az csak nem akar megérkezni. Mígnem….
Hiába hallom a határozott kopogást majd a hozzá tökéletesen passzoló lépteket, az érces, kellemes hangot, nem fordulok felé. Már a hanghordozásában benne van a „ki, ha én nem?” kivagyiság. Benedvesítem az ajkaimat, s a térdeimre pillantok mindaddig, míg meg nem hallom a felém célzott megjegyzést.
Elképesztő felismerés - csúszik ki kis híján a számon, de csak elmosolyodok egy pillanatra.
- Tényleg nem – övéhez hasonló hangot ütök meg annyi különbséggel, hogy mivel én vagyok az új munkatárs és többek között a nő is egy valószínűleg pasival teli épületben, annyival „behódolóbbnak” tűnök, ezzel is jelezve, hogy tudom jól, hol a helyem. Villámgyorsan végig nézek rajta, miközben megemelkedek… lezser elegancia, peckes tartás, megnyerő kisugárzás, már amennyiben a pillanatnyi mogorvaságát méltóztatna elhagyni, az lenne. Magas. Nagyon magas, még a tíz centis cipősarokkal is eltörpülök mellette. Sárm. Olyan, mint Raymond. Már utálom.
Illően kezet nyújtok neki. Nagy, lapát méretű tenyerében jóformán eltűnik az enyém.
- Nevaeh Thompson – mutatkozok be. Nem több ez egy tíz másodperces közjátéknál, már ülök is vissza addigi helyemre, mellőzve a korábban felém tett, lopott pillantását, amivel mintha neheztelését akarta volna kifejezve azért, mert más foglalja az ülőalkalmatosságot helyette.
Barrett mosolygásra késztet a tényszerűségével és azzal, ahogy Whitlockot kezeli. Aprót biccentek, mikor felém int.
- …mint belsőépítész – veszem át a szót és felelek határozottan Mr. Pökhendi felettébb erélyesnek tetsző kérdésére – és mint új munkatárs, és nem utolsó sorban a felújításokhoz értő személy, felajánlottam Mr. Barrettnek aki élt is ezzel a lehetőséggel, hogy tehetnénk egy próbát, és ránéznék a lakásra én magam is, bízva benne, hogy tudjuk orvosolni az általa említett „ómódiságát”. Bár azt nem tudom pontosan, hogy az Önök olvasatában ez mit takar pontosan, bár vannak elképzeléseim – kemény, szúrós pillantással méregetem a férfi arcát. Nem vagyok benne biztos, hogy miként fogunk kijönni egymással, azt is megmerem kockáztatni, hogy hosszú távon kinyírnánk a másikat, de ne legyen igazam. Talán korai még feltételezésekbe bocsátkozni.
- Ha esetleg Önnek problémát okoz, Mr. Whitlock, hogy velem együtt kell ellátogatni az épülethez, örömmel átveszem magam a paksamétát… – intek az asztalon lévő dosszié felé. Valami azt súgja, hogy nem kifejezetten a személyemmel van baj, hanem magával a ténnyel, hogy meg kell nézni a lakást - ...és megnézem, mivel tudnám vonzóbbá, és eladhatóbbá tenni – nyomom meg a vonzó és az eladható szót úgy, hogy az a dosszié tartalmát élvező Barrettnek talán fel se tűnik.
Olyan pasasnak tűnik, aki a sármjával hódit és a kellemes, mély, érces hangjával. És ha éppen nem egy nő a vásárló, akkor a kiállásával és a megbízhatónak tűnő kisugárzásával kell túladni az adott házon vagy lakáson. Viszont vannak olyanok még a felső tízezer körében is, akik átlátnak ezen és nem dőlnek be egy szép mosolynak, egy kihívó vagy magabiztos pillantásnak. Talán a ház értékei is mindeddig rejtve voltak a szemek elől és nem is fektettek hangsúlyt arra, hogy előhozzák a szépségeit. Ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nem szeretné senki, hogy újoncként egyedül nézegessem a lakásaikat, így kíváncsi pillantással nézek fel újra Whitlockra, óhajt-e velem kirándulni egyet?

Minden kezdet nehéz. Arra viszont a legmerészebb álmaimban se gondoltam, hogy már a munkába lépésem első napján egy tüskés sündisznóval kell megmérettetnem magam, azt pedig főleg nem, hogy pont én leszek az, akinek munkahelyi konfliktusai lesznek.
Többször is megforgatom a szemem a kifakadásait hallva, melyek felérnek egy hisztis gyerek kirohanásaival, de mégis jobban szórakoztat az, ahogy Barrnett reagál rá és ahogy kezeli őt. Pontosabban sehogy. Jó, nem mondom, hogy Whitlock minden egyes szava süket fülekre talál, de hiába is morog, pöfög és szítja az indulatokat, az csak és kizárólag azt hall meg amit akar, és a papírokba feledkezik, mintha más se számítana, vagy ne látta volna őket elégszer. Ő a dollárjeleket látja. Márpedig az imént elhintettem egy-két információt arról, hogy ha ügyesek vagyunk akár a duplájáért is el lehetne adni azt a házat, de húsz millióval többért minimum, mindezt minimális változtatásokkal és időráfordítással. És akkor még nem láttam a tervrajzokat, nem láttam az elhelyezkedését, a jelenlegi állapotát. Néhány dolgot viszont megtanultam, mióta New Yorkban vagyok az itteniek ház- és lakásvásárlási szokásaival, de főként az ízlésekkel kapcsolatban.
Az első két-három hetem nagyjából arra ment rá, hogy házról házra járva felmértem az ingatlanhelyzetet, az elvárásokat és a lehetőségeket. Talán a dúsgazdagok házvásárlási szokásaival nem foglalkoztam ez idő alatt, nekem ugyebár nem erre van keretem, de a látottakból és hallottakból már következtetni tudok az igényekre is. Ráadásul, bár a kontinens másik felén, de ezt csináltam én is éveken át, csak átkell helyezni a székhelyt a keleti partra és változtatni cseppet a közkívánaton.
Amolyan „mosom kezeimet” mozdulattal előszőr a mellkasomra simítom a tenyeremet, majd felé mutatom mindkettőt. Én aztán tényleg nem tehetek semmiről, csak szóba jött egy „nehéz eset” a piacukon, én pedig elhintettem pár aprócska információt azzal kapcsolatban, hogy mégis mit lehet tenni ahhoz, hogy kapatosabb legyen és ha kell, akár még messze áron felül tudjanak tőle megszabadulni. Vonzóvá kell tenni. Márpedig az, hogy egy vonzó külsejű, de elrettentő természetű bróker foglalkozik vele, aki csak ideig-óráig fogja ott tiszteletét tenni, aztán eltűnik mintha soha nem is lett volna, nem fogja eladósorba állítani a rossz lakásokat.
Értem én a fiatalabbik helyzetét és megértem azt is, hogy nem csak a főnöke és közöttem megfogalmazódó lehetőségben, de bennem is az ellenségét látja és egyfajta hátráltató tényezőt, ami az ő ötvenöt millió dollárja és a profit közé állt. Csak épp a szépszemű azt nem veszi figyelembe, hogy ez nem kőbe vésett. Csak egy „mi lenne, ha?” tényező.
- Nem vagyok egy sértődékeny alkat, Mr. Whitlock, emiatt nem kell aggódni - bőven volt ám odahaza is néhány olyan kukacoskodó és hirtelenkedő, a dolgát – minden gúny nélkül – túl jól tudó alak, akivel meg kellett értetnem a mi, belsőépítészek igazát és elfogadtatni azt, hogy vannak azonban olyan forradalmasított ötletek is, amik gyakorlatban is jól működnek, nem csak elméletben. Egy esélyt pedig mindennek lehet adni.
- Csak jelezni szeretném – állok fel a székről, hogy én is hasonló magaslati levegőt szívjak, mint ő. Hát nem igazán jön össze - nem feltúrni és szétbombázni akarom az épületet és nem kiforgatni önmagából, vagy pedig elvenni Öntől mind azt a profitot, ami a zsebét üthetné – mert nyilván ő, ahogy a főnöke, csak a dollárjeleket látja és azt, hogy felkerüljön a cég negyedéves értékelésében a neve mellé ez az ingatlan is. Csak ki cég szinten, ki pedig az egyéni érdek szintjén gondolkozik ebben - Az se biztos, hogy bármit is lehet kezdeni vele, nem láttam még róla semmit. Se egy alaprajzot, se egy elhelyezkedést, se mást. De miért ne nézhetnénk meg? Öt percet kérek az életéből amíg körbefutom, és egy kicsivel többet, ha látok benne fantáziát. Ha esetleg zavarja, akkor ott is hagyhat, én is betudok zárni egy ajtót kifele jövet, sőt, már a tömegközlekedésben is elég otthonosan érzem magam, úgyhogy azzal se kell fáradnia, hogy visszahozzon.
- Azért ne hagyja ott – fűzi hozzá Barrett, amire megakadok egy pillanatra a mondandómban. Pislogok néhányat, majd benedvesítem az ajkaimat és folytatom.
- Csak jelezném, hogy segíteni próbálok abban, hogy ne áron alul, hanem a piaci árnak akár a kétszeresén adjuk el azt a lakást. Ez pedig mind a cégnek, mind pedig önnek szerencsésebb lenne. Vagy rosszul gondolom?
Megingathatatlannak tűnik, de amint ő, úgy mindannyian ahányan itt vagyunk, de legalábbis ezen a területen dolgozunk, mind-mind többet és többet akarunk, nagy számokban gondolkozunk. Lehetőségeket keresünk arra, hogy a sokból még többet csináljunk, majd azt is megduplázzuk, és ez igaz az eladási számokra, vagy pedig a pénztárcánkba kerülő bankókra. És ha elkap bennünket a gépszíj, egészen mesterien vagyunk képesek ezt a képességet a tökélyére fejleszteni. De akkor miért most szabnánk gátat a határainknak? Egy ostoba lakás miatt, legyen az bármilyen is.
Nem akartam beleköpni a férfi levesébe és megijeszteni azzal, hogy újoncként lecsapnék a kezéről egy ekkora, már-már műemlékké nyilvánított lakásra. Eszemben sincs, bár bizonyítani azt tagadhatatlanul szeretnék. Valahol megértem az aggodalmát, de ez csak egy lehetőség, ami, ha nem jön be, akkor nem kell vele tovább foglalkozni, minden mehet tovább ahogy eddig, és megpróbálhat túladni rajta ahogy kívánja. Kevesebbért, többért? Ahogy sikerül.
- Friss próbaidősként, valóban. De nyolc év szakmai tapasztalattal a hátam mögött, Mr. Whitlock. Lehet, hogy új vagyok, és ennek megfelelően fogok itt dolgozni, együttműködni a kollégákkal. Hülye viszont nem vagyok és értek a munkámhoz. Nyilván Mr. Barrett is ezért látott lehetőséget bennem és ezért hajlik arra is, hogy megnézzem én magam is a lakást. És mint mondtam, nem áll szándékomban tönkre tenni semmit, csak megkívánok nézni egy ingatlant. Ennyiről van szó – hangom nyugodt, de határozott. Nem veszekedésnek szánom, tudom, hogy jelen állás szerint nem sok beleszólási jogom van a dolgokba, mint ahogy abban is biztos lehet, hogy nem én vertem itt az asztalt a főninek, hogy csakugyan megfogom nézni azt a házat, hátha át lehet alakítani! Szóba jött, én mondtam egy-két dolgot ő pedig kapva kapott rajta. Elhiheti ő is, hogy nekem a legkellemetlenebb, amiért az első munkanapomon máris bizonygatnom kell az igazamat és konfliktusba keveredtem pont egy olyan alakkal, mint ő is. De alkalmazkodni tudni kell és lejjebb adni az egónkból.
Nincs mit tennem, biccentek arra, hogy öt percem van összeszedni magam. Nagyot nyelve, kicsit talán megrettenve nézek Barrettre, s jóformán megugrok amikor bevágódik mögöttünk az ajtó.
- Azt nem mondta, hogy ő lesz itt a legnagyobb falat.
- Azért magát se féltem. Menjen! És Ms. Thompson – szól utánam, mielőtt még eltűnnék a kínkeserves pillanatokat átélő ajtó mögött – Üdv nálunk!
- Köszönöm, Mr. Barrett – ezzel pedig eliszkolok, meg se állva a liftig, ahol már messziről látni Whitlock magas, ingerülten ácsorgó alakját. Terveim szerint nem beszélek vele sokat, látom rajta, hogy nem akar, viszont a „becézett” nevemen megakadok, s úgy emelem fel rá a tekintetemet, hogy abba belevegyítem minden indulatomat és ellenszenvemet. Tudnám értékelni, ha addig nem vonna le következtetéseket, teszem hozzá téveseket, amíg nem tudja az egész történetet. Bár, ő már a legelején azt akarta ebből az egészből felfogni, hogy én szájkaratéval legyűrtem a főnökét, és az én akaratom érvényesülésével szereztem Whitlockkal szemben is taktikai előnyt. Így pedig valószínűleg nincs az a magyarázat, ami eltántorítaná az igazától.
Női jogomnál fogva – és mert sokkal kisebb vagyok nála – előtte szállok be az üres liftbe, még mielőtt az teljesen kinyílna.
- Alig várom a közös utunkat, Whitlock… - csak azért nem teszem hozzá, hogy az „első” közös utunkat, mert az eddig tapasztaltak apján biztosan megjegyezné, hogy ne éljem bele magam, mert ha rajta múlik, az utolsó is lesz.

- Ó, és én ebben egészen biztos is voltam – szám szélén sejtelmes kis mosollyal fürkészem őt, majd az előttünk ülő felé fordítom a fejemet, akinek minden létező értetlensége és elrettenése az arcára van írva. Mintha csak két pillanat alatt, az egymásnak szánt csipkelődő vagy épp ellenszenvesnek tűnő megjegyzésünk megkongatná a fejében a vészharangokat és fogalmazódik meg benne, hogy „atya világ, mit tettem, hogy ezeket összeeresztettem?” Ezzel elég lesz majd akkor foglalkoznia, ha képesek leszünk együtt működni, jobb esetben együtt dolgozni, s akár sikereket is elérni a szóban forgó házzal kapcsolatban. De, talán még az is sikernek lesz elkönyvelhető, hogy a kocsiig, vagy pedig a patinás objektumig megtett úton nem nyírjuk ki egymást. Mert jelen állás szerint az tűnik a legbiztosabbnak, hogy ma még vér fog folyni.
Whitlock amúgy tényleg nem tűnik egy mindent túlaggódó fazonnak. Úgy is mondhatnám, hogy mindennek tűnik, csak annak nem, bár, ha jobban szemrevételezem az arcát, markáns vonásait, a néha-néha csibészesnek tűnő, szemtelen kis mosolyát vagy az élesen villanó szemeit, azt mondanám, hogy mégis látok rajta egyfajta aggodalmat, viszont korántsem az én sértődékenységem okán vagy a női létem érzékenysége miatt. Talán már önmagában azt is sikerült bemérnie, hogy minden vagyok csak épp egy ne bánts virág nem, aki összeroskad az első, komoly és meglett, szakavatott férfiak társaságában tett szóváltások közepette. Egész életemben férfiakkal voltam körülvéve, nem zuhanok össze, ha egyikkel másikkal nehezebben, vagy épp egyáltalán nem sikerül kijönnöm és közös nevezőre jutnom. Ebből engedek arra következtetni, hogy sokkalta az a kellemetlen helyzet okozhat számára aggodalmat, amibe Barrett és én… pontosabban Barrett belerángatta őt. Úgy hiszem nem szívesen osztozna mással a profiton, nem szívesen közösködik mással egy adott projekten, főleg nem akkor, ha igazán nagyot tud vele kaszálni. Az pedig, hogy a főnöke egy még kívülálló jelenlétében kérdőjelezi meg őt és lép fel vele talán szigorúbban a kelleténél, akár még a férfiúi büszkeségét is csorbíthatja. Én pedig nem vagyok hajlandó mindenféle együttérzésemet sugallni felé, amivel akár jelezhetném, hogy na igen, veszem az adást, hogy nincs hozzászokva a hanghordozáshoz és a bánásmódhoz. Ami ebben az irodában történik az itt is marad, és vagyok annyira jó érzésű és tisztelettudó, hogy később sem fogom felhánytorgatni.
Felvont szemöldökkel fordulok Calvin felé. Szokták mondani, hogy okos enged, szamár szenved, és elsőre tényleg nem áll szándékomban hozzáfűzni semmit a cinikus megjegyzéséhez, mégse vagyok képes megállni és kiszalad egy-két kósza gondolat.
- Vallja be, Mr. Whitlock, jobban zavarná, ha idegenként szemrevételezném az ön portékáját és a már körbe jelölt területét – ismerem a fajtáját és tudom, hogy előbb hozná magát abba a számára kényelmetlen helyzetbe, hogy egy idegent kell fuvaroznia A-ból B-be és tettetett érdeklődéssel fordulni felé – nem, valószínűleg meg se erőltetné magát emiatt – minthogy egyedüliként odamenjek és ki tudja, hogy miféle terveket készítsek az ő tudta és beleegyezése nélkül. Barrett szája széle alig láthatóan, de megrándul, s már én érzem magam kellemetlenül amiért tényleg azt a hatást keltjük, hogy összeszövetkeztünk Calvin ellen. És valójában pont a férfi hanghordozása és a másikkal szembeni szigora az, ami elsők között visszakozásra késztet engem is. Látványosan teszek egy lépést a vele ellentétes irányba egyfajta visszavonulás jeleként, üzenve a magasabbnak, hogy nem áll szándékom belefolyni se egy kialakuló vitába, se egy közöttük lévő ellentétbe, amit akár még én is előidézhettem. Én se különösebben érezném jól magam, ha egy harmadik fél mellett kellene a főnököm egyirányú szidalmait hallgatnom és úgy tennem, mintha nem taposnának ezzel a büszkeségembe. Márpedig egy férfi büszkesége az ugyebár mindenek felett áll.
Barrett őszinte üdvözlésével és cinikus mosolyával kelek útra. Cipőm határozott, falakról visszaverődő koppanásai végig kísérik utamat a liftig, ahogy igyekvő léptekkel haladok Whitlock magas alakja felé. Mondhatnám, hogy akár még szemet gyönyörködtető is a látványt, mert való igaz, ezen a néhány méteren van lehetőségem feltűnés nélkül végig mérnem őt, de a pocsék természete tönkretesz mindent. Abban viszont nem lehetek biztos, nem ítélhetek ismeretlenül, hogy miért viselkedik úgy, mint egy pokróc. Mindennek, nyilván ennek is megvan az oka.
A négykerekű luxuscsodát látva akaratlanul is megtorpanok egy pillanatra, mintha csak nem tudnám eldönteni, hogy egy előttem álló lépcsőfokra hogyan egyensúlyozzam fel magam az elképesztő cipőcsodámban, és pont ahogy a járművet, úgy a mellette álló férfit és szemrevételezem. Biztos vagyok benne, hogy nem egy szimpla alkalmazott a cégnél. Mondjuk ki, nagykutya lehet már a brókerek között is. Azt hiszem jobb lesz állítanom a viselkedésemen, mielőtt még ő nyírná ki a lehetőségeimet.
Látható kellemetlenséggel ereszkedek le az ülésre, és miután bekötöm magam, úgy ücsörgök tovább, mint aki nem tudja hova tenni a pillanatnyi állapotot. Jól gyanítom, hogy a kocsi önmagában többe kerül, mint amennyit én a dolgozó éveim alatt valaha keresni fogok, de még a tisztíttatása is kiteheti egy havi keresetemet. Rühellek, mindig is utáltam hasonló körülmények között utazni. Szorongva és feszengve. Az pedig, hogy egy férfi allergiás lehet arra, hogy milyen állapotban lesz a kocsija miután valaki beleül, azt hiszem borítékolható. Reymond is ilyen volt, hiába, hogy az ő négykerekűje valószínűleg tizedannyiba került, mint ez.
A Queen együttesének egy ikonikus dalára ijedten rezzenek össze, de sokkal inkább az elképedésem az, ami kiül az arcomra.
- Nem gondoltam, hogy „Queen-es”… - jegyzem meg, és ha valami, akkor ez egy jó pont a neve mellett. Imádom a nagy klasszikusokat, mint a Queen, Led Zeppelin, ACDC és a többiek.
- Engem ugyan nem – intek nemet – nagy összegeket tennék rá, hogy amióta New Yorkba jöttem, háromszor annyit romlott a tüdőm állapota, mint az előtt egész életemben. Úgyhogy miattam ne fogja vissza magát – ingatom a fejemet, bár sejtem, hogy nem lennék hátráltató tényező – viszont megnyugtatott vele, hogy akkor nem kell vért izzadnom, hogy mit koszolok össze, vagy hol hagyok több utcai sarat az autószőnyegen, mint kellene – pillantok felé fél szemmel – vagy az utasokra nem vonatkozik ez a lazaság és otthonosság? – hangom valamelyest könnyedebbnek és kedvesebbnek tűnik, mint korábban volt, mikor a cég feje előtt kellett bebizonyítanom, hogy nem fogok összetörni egy szúrós tekintet és a szarkasztikus pimaszság miatt. Dolgozni akarok. Munkára van szükségem, nem fogom magam már az első napon ellehetetleníteni egy ekkora lehetőségtől azzal, hogy félős kislánynak mutatkozok.
- Az Innovate Realtynél dolgoztam valamivel több, mint hat évig, ebből hármat vezető belsőépítészként. San Diego. Semmi nem szólt ellenük, mielőtt megkérdezné – hogy megkérdezte volna? Nem tudom. De talán az a fajta férfi ő is, aki egy másik hasonló, szakmabeli céget, nevezzük nevén, konkurenciát már ez alapján megítélne – változásra volt szükségem, sokkal inkább magánjellegű okokból. Tiszta lapra – és ezzel már több olyan dolgot is elárulok magamról, amire minden bizonnyal nem volt kíváncsi. Mégis szeretnék elébe menni és nem rossz hírét vinni a volt munkahelyemnek.
Mikor megbizonyosodok róla, hogy a járgány fixen megáll, már ki is szállok belőle. A házak közötti szélcsatornának köszönhetően fel-felerősödő szél miatt összébb húzom magamon a kabátot, majd csatlakozok hozzá, igyekezve tartani a vele a lépést.
- Az attól függ, hogy kinek, mi az extra? Nekem így is az – nézek fel az épületre izgatottan, majd onnan Calvinre – csak egészen nyugodtan – biccentek elhúzott szájjal keresve meg a tekintetét, sokkalta azt sérelmezve, hogy ilyen mocsokkal roncsolja és károsítja az egészségét, mint azt, hogy a téli hidegben rá kell várni. Amúgy is ajánlott más alternatívát, nem lehet okom panaszra – és mondja csak, mi lehet a visszatartó ereje annak, hogy a kutya nem kíváncsi rá? Mármint a főnöke azt mondta, hogy eddig volt egy-két érdeklődő, de komolynak egyiket se nevezték volna. Miért „nem ér ez ennyit?” Remélem nem recsegő parketták, hajnali háromkor megálló óra és furcsa, nem e világi jelenések állnak a háttérben – borzongok meg, talán a hideg, talán a horrorsztorik emlegetése miatt. Talán tényleg csak egy kis felfrissítésre van szükség, arra, hogy esztétikusabbá tegye valaki. Olyanná, amibe utólag már nem kell sok pénzt ölni, és amitől ugyan úgy megmarad az addigi előkelő jellege is.
- Mehetünk? - érdeklődök, mikor elnyomja a csikket.

Vettem én a lapot, kellemetlen és nem várt betolakodó vagyok az ő „emeletén”. Olyan valaki, akinek semmi köze az értékesítéshez, akinek a jelenlétének nem látja értelmét, csak és kizárólag a plusz dollárjeleket, amit hozzáadhatok egy esetleges felújításhoz, amennyiben az szükségeltetik egy lakás eladásához. Viszont néha érdemes átgondolni és megfontolni, hogy lemondunk pár százezer plusz profitról, hogy az a „hiányzó pénz”, amit az el nem adott lakás jelent, végre megérkezzen a cég számlájára. Arról nem is beszélve, hogy felújítással feljebb lehet tornászni a végösszeget is. Ha olyan ügyes a szép arcú amilyen jól forgatja a szavakat és amilyen szúrósan tud nézni a hozzá rendelt negédes, mosolygok, de mindjárt megöllek arckifejezésével, akkor nem lesz probléma. Olyan érzésem van vele kapcsolatban, mintha egy szelídítés alatt álló farkassal kellene megosztanom az első napomat. Egyszer-egyszer mintha megvillanna valami, ami képes elhitetni velem azt, hogy nem lesz problémánk egymással, máskor viszont olyan, mint egy nagyvad, rideg és távolságtartó, én pedig emiatt hasonlóan reagálok mindenre, mint ő. Ellenszenves velem, és talán nem tetszik neki az, hogy domináns jellemének sokakkal ellentétben én nem vagyok képes és nem is fogok behódolni.
- Nem, nincs. Ellenben amilyen arisztokratikus, és ne haragudjon meg érte, de sznob kisugárzása van, előbb képzelem el komolyzenét hallgatni, ami lenyugtatja az idegeit, mint olyat, amit bömböltetve és dübörögve lehet csak igazán élvezni – ez az első benyomásom. Nem tűnik olyan embernek, aki Queent hallgat. De ez legyen az én első, kellemes csalódásom őt illetően. Bízok benne, hogy lesz még néhány. Példának okáért, ha kiderülne, hogy kedves is tud lenni.
- Nagyon szuper – horkantok a szememet forgatva, pillantásomat az egészen szürke, szmogos égbolt felé emelve – halálunk után nem marad belőlünk más, mint két marék kátrány. Gyönyörű jövőkép. De ezek szerint maga kevesli azt a bizonyos valahány percet, ha még rá is segít egy kis stresszoldóval – utalok az ujjai között pihenő cigarettára, mielőtt az élesen vett kanyar picit felpakol az ajtóra. Kezem határozottan kapaszkodik bele a fogantyúba, na nem, mintha innen lenne már hova csúszkálnom.
- Aha, az viszont nem az én saram lesz, ha az ilyen manőverek után áttöröm az ajtó flancos bőr borítását – sikerül egy pillanatra elkapnom az arckifejezését. Pimasz. Nagyon pimasz - amúgy meg, nem szívesen verem magam egy életre adósságba, úgyhogy… inkább odafigyelek – helyezkedek el újfent, odafigyelve arra, nehogy a rövid szoknya többet mutasson a kelleténél.
Meglep, hogy sikerült őt egyetlen egy szóval, nyilvánvalóan a volt pozícióm kapcsán témában tartani, mielőtt ismét bevenné a leszarom bogyót és elidegenedne még egy teljesen ártalmatlan, emberi beszélgetéstől is.
- Tudja, vannak olyan dolgok, amik nem érnek annyit, hogy az ember megbolonduljon és elveszítse önmagát közben. Lehet, hogy megvolt a vezetői pozícióm, megküzdöttem érte, kőkemény munkával értem el és igen, nagyon jó is voltam benne! – nem fogok szerénykedni, tisztában vagyok a tudásommal és azzal, hogy joggal voltam ott, ahol - de én hajlandó vagyok ahogy ön mondta, elvetemült lenni és visszataszítani magamat a szamárlétra legaljára, ha arra van szükség, hogy képes legyek megmenteni vele a karrieremet és saját magamat is. Elvetemült vagyok, ez könnyen lehet. Viszont vannak lehetőségeim. Megvan a tapasztalatom, a tudásom, én hiszek magamban, hogy újra képes leszek felépíteni valamit. Talán nem azt és nem ugyan úgy, mint ami eddig megvolt, de ha arra vágynék, akkor nem hagytam volna ott – pillantok rá végül szelíd, de mégis határozott és céltudatos mosollyal. Azt, hogy konkrétan mi hozott New Yorkba, miért hagytam ott egy biztos és jól fizető állást, nem akarom feszegetni és valószínűleg ő is bármire előbb kíváncsi lenne, mint erre.
Türelemmel várom meg, míg ügyesen bejátssza a kocsit két másik közé, majd együtt indulunk el az épület felé.
- Járt már Ön San Diegoban? Ott aztán nem sűrűn találkoztunk ilyen jellegű eladásra szánt lakásokkal és házakkal. Ott minden modern és avantgárd stílusú. Itt-ott a mediterrán jegyek is előköszönnek. Önnek lehet, hogy ez semmit mondó és sokaknak is az. Nekem viszont kihívás – kihívás ide vagy oda, valahol mégis tartok tőle, hogy esetleg beletörhet a bicskám. Mégis, ha már ilyen mértékű lelkesedéssel tölt el, hogy valami újnak lehetek a részese, hogy valami újat kell csinálnom az eddiginél másabb szakmai hozzáállással, abból rossz nem sülhet ki, igaz? Nincsenek rossz megérzéseim és bízok benne, hogy támogató munkatársakat fogok találni a cégnél, akik, ha kicsit eltévednék, majd segítenek újra megtalálni a helyes irányt.
Vigyorogva rázom meg a fejem a horror asszony nevét hallva, majd ahogy komolyra fordítja a szót, én is elkomorulok. Elhúzott szájjal raktározom el a hallottakat és való igaz, az, hogy nincs parkoló a mai világban már egészen eltántorító tényező úgy, hogy sokaknak ráadásul nem csak egy, de kapásból kettő, három autója is van.
- Valamiért a manhattani felső tízezer odáig van a neobarokkért – ezt sikerült megtapasztalnom már jómagamnak is, és nem csak a gazdagékra jellemző ez, de a középosztályra is. Ahány lakást megnéztem beköltözés gyanánt, a legtöbb magában rejtette a stílusjegyet, én pedig köszönöm, bár másnak nagyon szívesen kihozom belőle a lehető legtöbbet, de tőlem a létező legtávolabb áll - ahogy mondja, ki lehet hozni belőle irigylésre méltó dolgokat, nyilván nem ez a visszatartó erő. Számunkra inkább az, hogy méregdrága a legtöbb ilyen stílushű bútor, felesleges plusz pénzeket beleölni - megvonom a vállam – viszont vannak nagyon jó kárpitosok és bútor felújítók – lelkesedésem töretlen. Nem kell nekünk a legdrágább, „vegyünk új bútorokat projektbe belekezdeni”, ha vannak ilyen lehetőségek is.
- Igazság szerint én se különösebben érezném jól magam, hitetlen emberi lényként egy szentlélek szállta negyedben, de ez legyen az én problémám – most az én szám szélén jelenik meg egy cinikus kis mosoly. Nincs semmi bajom a vallással és a templomokkal se, kifejezetten szeretem őket nézegetni. Azt viszont aláírom, hogy én se szívesen hallgatnám napi többször is a harangok hangját.
- Köszönöm – biccentek egyet mikor ajtót nyit előttem, és hasonlóan, mosolyogva üdvözlöm a portást, aki előtt határozott léptekkel haladok el a liftig, nyomomban Calvinnel.
A lakásba érve elfintorodok. Mintha jó néhány évet repülnénk vissza az időbe. Már-már robot-szerűen bújok ki a kabátomból és adom át neki, tekintetemet le se véve a korábban már kelletlen szavakkal illetett bútorokról, az árnyékolókról, tovább haladva pedig a fal csipkés, cirádás domborműveiről vagy a parkettákról és a szőnyegekről.
- Ó, te jóságos ég – akaratlanul csúsztatom a szám elé az ujjaimat, s képtelen vagyok magamban tartani a véleményemet, ami ez esetben inkább rossz – nem tudom, hogy ki volt az a barbár, aki ezt elkövette, de megkérdőjelezem a hozzáértését – motyogom, és míg ő ismerteti a továbbiakat, én lassacskán lépdelek tovább a konyha irányába, ami az előző két helyiségtől egy teljesen eltérő, harmadik stílust képvisel – Calvin, őszintén mondja meg nekem. Ön jól érezné magát ebben a lakásban? Van itt egy modern konyha fekete márvánnyal, fehér bútorlapokkal. A szék párnája az undorító, azzal ne foglalkozzunk… majd miután megfőzte a vacsoráját, át kell sétálnia, ide – simítom rá finoman a kezemet a karjára, hogy az étkező felé vezessem – milyen érzése lenne? – sandítok fel a nálamnál sokkal, több, mint egy fejjel magasabb férfira. Ha engedi, tovább haladok a kisebb folyosókon, be-bepillantva a szobákba és a hozzájuk tartozó egyéb mellékhelyiségekbe, így a fürdőszobákba vagy a gardróbszobákba. Meglátására bólintok.
- Eddig is sejtettem. Tagadhatatlanul költséges lenne, viszont nem eget rengető, csak meg kell szabni egy adott keretet azután, hogy dűlőre jutunk, hogy melyik stílust részesítjük előnyben. A konyha, a legtöbb fürdőszoba modernebb a többinél, mint ahogy javarészt a legtöbb helyiség is hordozza ezeket a jegyeket. A klasszicista és antik vagy minden „neo” jegyet én úgy ahogy van eltüntetnék, vagy csak nagyon minimálisan hagynék meg belőle valamennyit, mert ez így borzasztó. A hatalmas terek és a világos falak miatt az egésznek múzeumi hatása van. Ezekkel a bútorokkal amúgy önmagában betudnánk hozni némi plusz pénzt, amit az újakra tudnánk fordítani, vagy a már meglévők felújítására. A hajóparkettákat felszedném és követ raknék le, járólapokat. Alá mehet padlófűtés is, amennyiben a lakás lehetővé teszi. Festenék, plusz bútorral, növényekkel csökkenteném a teret. Calvin? - pillantok fel rá - mi volt a kritikája azoknak, akik itt jártak megnézni? Mit hiányoltak és mi volt, ami tetszett nekik?

- Miért, talán nem tartja annak magát? – vonom fel a szemöldökömet, ahogy rá pillantok. Igyekszek nem elkapni a pillantását, mert tudom, hogy abban mindent is látni fogok csak jót nem – remélem nem várja, hogy még egyszer elmondjam?! – húzódnak vigyorra az ajkaim. De nem kerüli el a figyelmemet, hogy a sznob jelzőt kerüli, amit pont emiatt vagyok kénytelen „hallgatás, beleegyezés” módján értelmezni – arisztokrata, sznob és ténylegesen művelt is. Tényleg meglepetéseket okoz, Mr. Whitlock – mérem őt végig, ha nem is őszinte elképedéssel, de némi álcázatlan elragadottsággal – amúgy meg nem azt mondtam, hogy minden komolyzene megnyugtató, vagy hogy nincs olyan, amitől az ember fogcsikorogva tépné ki szálanként a saját haját. Viszont – billentem félre a fejem negédes, „én nyertem” mosollyal – most elárulta magát és nagy fegyvert adott a kezembe – mert innentől kezdve tudni fogom, hogyha sikerül megvetni a cégnél a lábaimat és egy két lábon járó tuskóként fog viselkedni, hogyan tartsam őt sakkban.
- Azért nem mindegy, hogy jut el az ember a haláláig – nem szép téma, mondhatni teljesen felejthető és átléphető. Mégis rossz belegondolni, hogy az emberiség ilyen mértékben képes a saját maga ellenségévé válni. Fejlődik a technika, fejlődnek a különböző technológiák, mégis úgy szívjuk be még most is a kipufogott füstöt, hogy lassan minden ember oxigénmaszkot cipelhetne magával a hóna alatt, vagy feliratkozhatna a tüdőátültetési várólistára.
- Ja, mert azt gondolja, hogy ami kint káros, az az épületeken belül ott sincs? – némi finom, alig észrevehető utómunkával „megfodrászolt” szemöldököm meglepetten csúszik a homlokom közepébe. Persze vannak olyan berendezések, és a tehetősebb cégek erre be is ruháznak, melyek bizonyos százalékban megszűrik a levegőt és minimálisra csökkentik a benne levő káros anyagokat, de ez még nem jelenti azt, hogy a házakban nem ugyan azt a mocskot szívja az ember, mint odakint, főleg, ha nem telik valakinek ilyen berendezésre.
- Mindig magáé kell, hogy legyen az utolsó szó, igaz? – billentem meg a fejem kérdő tekintettel.
- Na nekem nehogy azt gondolja, hogy a nagy amerikai álmot keresem és azért jöttem New Yorkba, hogy „szerencsét próbáljak”. Ehhez én már öreg vagyok, nem hajszolok kislányos vágyálmokat – ami amúgy hülyeség, álmokat akkor is hajszolhat az ember, ha már nyolcvan évesen, egyenes úton robog a kaszás otthona felé – adott volt, hogy ide jövök, itt él a bátyám, ha más nem, és beüt a krach akkor addig míg egyenesbe jövök, ő a segítségemre lett volna. Muszáj, hogy legyen olyan opció is az életben, amibe belekapaszkodhatok, míg bizonytalan lábakon állok. De nem gondolkodtam, Mr. Whitlock – rázom a meg a fejem – azon legalábbis biztos nem, hogy milyen esélyekkel fogok befutni, ha esetleg van mellettem tíz másik, közöttük férfiakkal vagy nem színesbőrű nőkkel, akiket előbb vennének fel bárhova, függetlenül attól, hogy kinek mekkora tudása van már. Szimplán hittem benne, hogy valamelyik jelentkezésem célba ér majd és látnak bennem fantáziát. Bíztam magamban. Ennyi a mese, álmok nélkül. Én már nem tudok álmodni – teszem hozzá halkan, sokkal inkább magamnak. Egyetlen álmom volt az életben, hozzámenni ahhoz a férfihoz, akit szerettem és még az előtt gyereket szülni neki, hogy elérném azt a bizonyos kritikus évszámot, amikor már nem javasolják a gyerekvállalást. Ezt viszont megtagadták tőlem és pont az az ember tette, akitől ezt a jövőt reméltem.
- Remélem nekem is lesz lehetőségem hozzászokni – pillantok fel ismét az épületre, s fél lépést arrébb oldalgok Calvintől, hogy a szélfútta füst ne az én arcomba és hajamba szálljon. Na nem, mintha nem lenne mindegy azután, hogy a kocsiban is úgy pöfékelt, mint egy gőzmozdony.
- Szó se róla – biccentek – tényleg az, amennyiben ízlésesen van megcsinálva. De, amit eddig láttam, inkább az ízlésficamot tudnám hozzá társítani és nem az arisztokráciát – mintha sokan be lennének oltva az ellen, hogy az ilyesfajta cirádás motívumokkal, régi jegyekkel készített bútorokat színekhez vagy más berendezési tárgyakhoz legyenek képesek társítani. Mintha az olvasatukban csak annyit jelentene, hogy minden hasonlót összedobálnak és bevágnak egy helyiségbe, mondván ez neobarokk, klasszicista vagy bármi más. Na de, hogy mi fán terem az, fingjuk sincs róla.
- Miért is szólna ellenem? Nem engem akar eladni jó pénzért. De ha tudná, Calvin, hogy mennyivel nagyobb értéke van egy eredeti, régi bútornak és egy mesterember kétkezi munkájának, még ha csak új kárpitot is húz egy székre vagy díványra, és mennyivel többet tudnak elkérni érte, mint egy tömeggyártott darabért, őszintén megdöbbenne. Csillagászati árakkal képesek megvesztegetni az embert. Ha gondolja ellátogathat velem egy műhelybe és máris nem aggódna azon, hogy nem elég nívós, sok nullás végűek a bútorok. Vagy rosszul érintené, hogy még én is tudok újat mutatni? – én hiszek neki, hogy a vevői körnek nyilvánvalóan csak az számít, hogy minél drágább, minél puccosabb legyen valami. De mi, ha nem pont egy korábbi évszázadból itt maradt jó állapotú vagy felújított, vagyonokat érő igazi, még tényleg fából készült bútor lenne igazán puccos és drága? Akkor még számított a minőség, nem véletlenül maradtak fenn ilyen állapotban.
De persze mindig vannak csodák, márpedig a hetedik emeleti lakásban találhatóak pont ebbe a kategóriába sorolandók. Negatív értelemben. Külön-külön talán még értékelhetőek is lennének, de vegyítve őket, főleg különböző stílusokkal, inkább nevezném bűnnek, hogy ebbe valaki időt fektetett. Mintha csak összegyűjtöttek volna minden megmaradt darabot és megpróbálták volna ímmel-ámmal értelmesen berendezni velük a helyiségeket. Hát nem sikerült.
- Igen – vágom rá, és már húzom is vissza magam mellé a kezemet, mielőtt rám fogná, hogy zaklatom és taperolom - kedvem lenne elbeszélgetni az elkövetővel és megkérdezni, hogy neki mégis mi baja? – őszintén mondom, ha belemennénk egy átalakításba, még én is hosszú órákon át ücsörögnék a két, egymástól teljesen eltérő stílusú helyiség között, hogy kitaláljam, hogyan tudnánk egységbe hozni azt, amit valaki… ilyen elképesztően elcseszett – arról nem lehet tudni, hogy volt-e a közelmúltban esetleg felújítás? Nyakamat tenném rá, hogy ez a lakás korábban nem így nézett ki. Talán itt-ott vissza lehetne állítani az eredetihez hasonló állapotot, ha az megér annyit és van róla anyag.
Aprókat bólogatva figyelem őt.
- Nem kell fáradnia vele, ha digitalizálva vannak a tervek, akkor csak dobja át őket nekem, ha csak papíron vannak meg, akkor átveszem őket, minden mással együtt, amit érdemes átnéznem és időt fordítani rá. Át akarom tanulmányozni a terveket, a statikát és a gépészetet is de nem akarom, hogy felesleges időt öljön bele, ha aztán nem tudunk semmit se kezdeni vele – egyetlen percét se akarom rabolni, és ez különben sem az ő feladata lenne.
- A ciráda marad – értek vele egyet – de a színeket illetően azért remélem nem gond, ha némiképp… megvétózom a jelenlegit? Tudja milyen gyönyörűt lehet kihozni az antik sötétkék, az arany és a fehér együtteséből? – hozom fel példának az étkező kapcsán.
- Akkor csak annyit, amennyit az ideje is enged, azok alapján akár holnap már el is tudnám készíteni a digitális tervek egy részét – nekem nyilván időmbe fog telni, ami fájni fog az esetben, ha nem történik meg a renoválás, de legalább elmondhatom, hogy foglalkoztam vele és kipróbálhattam magam ezen a területen is. Amennyiben nem lesz ellenükre, holnap bekuckózok ide és amit lehet, lehetőség szerint minimális pénz ráfordítással, áttervezem.
Sietősen követem őt a szóban forgó helyiségbe.
- Ötletem sincs, hogy mi volt a koncepció. Mondanám, hogy áttáncolták az éjszakákat egy ekkora területen, de… - fejemet ingatva nézek végig az idejemúlt berendezésen és az említett légüres területen – a nagy tereket mindenképpen meghagynám, a színeken variálnék. Amennyi és amekkora ablak van, nem félnék tőle, hogy egy sötétebb árnyalat esetén elveszne ez az erénye. Mesterséges fénnyel pedig rá lehet segíteni, ha esetleg sötétebb hatást keltene. Ezt a hatalmas, kihasználatlan területet pedig hasznosítani lehetne bárhogy máshogy. Erre még kitalálok valamit, talán fém vagy fa vázból készíthetnénk egy olyan térelválasztót, ami ugyan megtartja a szellősségét és így is jól átjárható- és belátható marad, de mégis összehúzza annyira a teret, hogy ne akarjunk elveszni benne. A köcsögöket viszont nem áll szándékomban megtartani, gondolom nincs ellenére – pillantok fel rá kíváncsian, miközben jót mosolygok a reakcióin.
- Talán pont ez volt a baj – mutatok körbe – a hatalmas, négyzet alakú tér, amit baromi nehéz kitölteni. Teljesen más az, ha egy egyszerűbb, átlag emberi léptékben mért nappaliról van szó, emberi méretű bútorokkal. Ez viszont hatalmas! És ha engem kérdez, semmi nem indokolja ezt a hatalmas helyiséget. Mit gondol, lenne rá lehetőségem, hogy holnap itt kezdjem a napot? Állítanék össze szín verziókat, utánanéznék egy-két dolognak bútor fronton, és, ha addig kapok tervrajzokat, berendezem úgy digitálisan, hogy épkézláb lakást kapjunk belőle….

-   Talán tényleg az. Meglepő – pedig nem csupán olyan fajtának tűnik, aki nagyon is tisztában van a saját maga erényeivel, legyenek azok bármineműek is, de még szembe is állítja a saját maga meglátásait és tapasztalatait máséival. Olyannak, aki pro-és kontra érveket állít fel, akinek szent meggyőződése, hogy mindenki más látja őt rosszul, de bezzeg ahogy ő, az rendben van. Közben meg… valahol mégis azt érzem, hogy nem csak a jó, de a legrosszabb tulajdonságainak is remek ismerője, és talán ki soha nem mondaná, de a saját maga legnagyobb kritikusa is.
-   De nem ám! – fejemet vidoran, már-már pofátlan mértékű szórakozottsággal ingatom meg, azt viszont nem vagyok hajlandó az orrára kötni, hogy akkor miféle fegyverrel ruházott fel az imént. Majd megtudja, ha odáig jutunk.
-   Ismerem a szarkazmust, bár nekem Önnel ellentétben nem sűrűn használt fegyverem. Viszont van különbség szarkazmus és szarkazmus között – márpedig én egész életemben olyan férfiakkal voltam körülvéve, akik magasan műveltek voltak benne, csak épp nem sűrűn mutattam hajlandóságot azt illetően, hogy különösebb figyelmet szenteljek nekik. Soha nem értettem, hogy miért kell, hogy egy férfinak magasra fejlesztett skillje legyen, hogy miért gondolják azt, hogy bárki is vevő a gúnyos, csipkelődő megjegyzéseikre, hogy aztán flegma tekintettel csak megjegyezzék „szarkazmus”. Persze, erre is születni kell. Arra, hogy egészséges mértékben, érthetően és ne pedig bántóan legyen valaki szarkasztikus. Viszont tapasztalataim alapján többségben vannak azok, akik tényleg bicskanyitogatón művelik és fejlesztik mesteri szintekre. Talán ezért is veszem fel csak és kizárólag azt, amelyikhez kedvem van, amivel érdemesnek tartom vitába szállni, vagy reagálni rá. Calvinét is eszerint válogatom meg, mert van, ami tagadhatatlanul szórakoztat, de olyan is, amit hallva szívem szerint a lábára lépnék. A tarkóját nem biztos, hogy felérném.
-   Sejtettem – kétségem sincs efelől, de csak azért nem hánytorgatom fel neki, mert ahogy mondja, úgy én is kijelenthetem, hogy nem ismerem őt. Emiatt nem vonhatok le téves, vagy ilyen-olyan következtetéseket. Abban se lehetek biztos, hogy nem csak viccnek szánja ezt a "mindig"-et, vagy komolyan gondolja?
Az viszont nagyon hamar bebizonyosodik, hogy a lakást illető megfogalmazott kritikák helytállóak voltak és ő se nagyzolt, mikor elkezdett felkészíteni arra, ami az ajtó túloldalán vár ránk. Szörnyű.
-   És biztos lehet benne, hogy meg is fogom próbálni. A legtöbb ilyen bútor jelölve van a készítő mesteremberek által. Sajnos nem minden ilyen kézjegyet, saját emblémát lehet az évek távlatában fellelni, van, amikor egy-egy átalakítás alkalmával sérül a bútor, lefestik, vagy az idő, a rárakódó kosz, por miatt először nem találjuk őket, de vannak olyan szakemberek, értékbecslők, antik régiségekkel foglalkozó emberek, akik tudják mit és hol keressenek rajta. Ők feltudják mérni a fa igaziságát is, hogy nem csak valami ócska másolatok és szimpla kamu látványelemek. Az is lehet természetesen, hogy nincsenek nagy nevek mögöttük, könnyen lehet, hogy egyiket-másikat olyan valaki készítette, aki csak próbálkozott az iparral, de ha az alapanyag jó, a kivitelezés megfelelő, már ezek is jó értékkel bírnak és megéri némi összeget ráfordítani arra, hogy felújítsák vagy szimplán újra kárpitozzák – simítom végig az ujjamat az egyik bútor támlájának a felületén – reméljük a legjobbakat! – reménykedő, bizakodó tekintettel pillantok fel rá. Szeretném a lakásból kihozni a benne rejlő lehetőségek maximumát. Azt akarom, hogy ők is, maga a cég és Calvin is nyerjen rajta és ne felesleges, buta költekezésbe bocsátkozzunk. Értékessé akarom tenni az ingatlant, olyanná, amivel elégedett lehet bárki, és amivel nem kell, hogy problémája legyen bárkinek is. Főleg nem annak, aki megadja érte a kért összeget és elégedett is lesz azzal, ami a tulajdonába kerül.
-   Ha! – emelem ki – nem fogok kényem és kedvem szerint dönteni, remélem tudja. Egyszerűen elkezdek úgy gondolni rá, mintha tényleg nekiállhatnék. Terveket készítek, megmutatom olyan szakinak a bútorokat, aki ért hozzá. Csakhogy maguk is tudják, hogy miféle költségekkel kellene számolni, megéri e maguknak, avagy sem.
Szinkronban nevetem el magam vele.
-   Meglepődne, Calvin, hogy mennyi elborult elme van az iparban, akik tudatmódosító szerek nélkül is azt vizionálják, hogy értik a dolgukat, de valójában fogalmuk sincs, hogy mit miért tesznek, csak pacsmagolnak, festegetnek, tervezgetnek, pakolásznak és gondolják, az úgy jól néz ki, közben… - intek magunk elé – ilyen a végeredmény – finom vállvonással zárom a témát, amiben a szakavatatlan kollégákat vagyok hivatott becsmérelni. Eszemben sincs amúgy bántani őket, de sajnálatos módon túl sok olyan, magát lakberendezőnek és belsőépítésznek tartó ember él a Földön, akiket jobb lenne eltiltani az ipartól. Persze gondolhatnánk, olyan ez, mint a költői szabadság… de megnézném az ilyenek arcát, amikor egy teljes katasztrófára hasonlító, stílusjegyeiben össze nem egyeztethető lakásban próbálják leélni az életüket. Az életük hetven százaléka azzal telik el, hogy azon gondolkoznak, mit cseréljenek le, min változtassanak és azt is hogyan tegyék, mert ez nem tetszik, az nem tetszik, amaz nem tetszik.  
-   Azt látom. Olyan vastag néhol a „vakolat”, mint a bokám – nagyzolok ugyan, de nem elég, hogy rondán van festve, még repedezik is néhány helyen.  
Kérdésére biccentek és átveszem az apró kezeimhez mérten hatalmas, az övéihez viszont ideális méretű készüléket, és igyekvőn bepötyögöm a korábban kapott és elméletileg már aktivált email címemet. Remélem, ha valamivel, akkor ezzel letudok venni némi plusz terhet a válláról. Pont elég vagyok neki én is.
-   Mhm – bólintok – manapság reneszánszát élik nem csak a kontrasztos, de az egészen mély színek. Burgundi, smaragdzöld, sötétkék. Parancsoljon – adom vissza neki a telefonját – itt pedig különösen jól lehetne játszani ezekkel a színekkel anélkül, hogy barlangszerűvé tenné a helyiségeket. Ha legközelebb is ilyen jó ötletei vannak, ne tartsa magában.
-   Jól van, maga a főnök. Nincs elválasztó – nem fogok vitatkozni. Most még nem, bár a beleegyezés se feltétlenül jelenti azt, hogy nem fogok elkészíteni egy látványtervet hozzá. Utána majd alkothat róla véleményt – de csak csendben megjegyzem, hogy nem kell, hogy minden térelválasztó nagy területet fedjen le. Oda menne egy másfél méteres stílushű fal, nem is kell padlótól plafonig tartson és máris összébb zárja a nappalinak azt a részét, ahol jobbára csak ülőgarnitúrákban gondolkozhatunk. Lenne hova át tenni a zongorát úgy, hogy ne egy … zongora legyen a helyiség közepén, mint amit odahajítottak. Meglátjuk, mit tudok kihozni belőle, jó? – mondom ezt olyan hangon, mintha az engedélyére lenne szükségem, hogy összességében tervezhessek bármit is, ami voltaképp csak az én időmből rabolna, ha nemleges végszó zárja. Persze értem az aggodalmát és az érveit is. Teljesen helytállóak és jogosak.
-   Azért nem kell ennyire drasztikusnak lenni – ingatom a fejemet mosolyogva – gondoljon csak a bennük rejlő lehetőségére és a dollárjelekre. Ha már néhány száz dollárt kihozunk belőlük, abból talán megvan a festékek ára is – praktikusan akarom felújítani, és az esetleges befolyó összegekből ki lehet fizetni bizonyos kiadásokat.
-   Azt hiszem boldogulni fogok díszkíséret vagy saját sofőr nélkül is, bár lehet hiányolni fogom az arcomba ömlő cigarettafüstöt, igaz nem félek tőle, hogy Manhattan kismillió ingázója között hiányt szenvednék – állom a mosolyát, hasonlóval viszonozva azt – nem bírná megállni, hogy ne nézzen a körmömre, igaz? – szemtelenkedek - de legyen így! Mire végez, igyekszek elkészíteni és ráncba szedni, ha csak digitálisan is egy-két helyiséget, hogy láthassa, mik az elképzeléseim színek és látvány terén is. Természetesen csak azért, hogy elmondhassa, hogy „én megmondtam, hogy felesleges időt és pénzt ölni bele” – van egy olyan érzésem, hogy úgyse vallaná be, ha az, amit kitudnék hozni belőle, jó lenne és látványos, ráadásul megvalósítható. De okozott már ő meglepetést – van egy kedves ismerősöm, aki nagy szakértője a régi bútoroknak, megpróbálom elhozni magammal, hogy amit lehet azt mérjen fel, becsülje meg őket, hogy mit érhetnek vagy, hogy mit lehet velük kezdeni. Addig nem adom a köcsögket sem! – mutatok rá határozott tekintettel jelezve, hogy komolyan gondolom – talán arra is tud mondani valamit, esetleg van rajta valami jelölés, hogy miféle lehet. A végén még azokkal kaszálnánk a legtöbbet. De azért remélem nem a nagymama és a nagypapa pihen abban a kettőben – húzom el a szám, mert ilyen távolságból még egy-egy urnának is elmennének.
- Persze, mehetünk – lépek közelebb hozzá, de még veszek egy futó pillantást a két… urnára. Isten nyugosztalja a nagyiékat.

Felvont szemöldökkel pillantok a férfi felé, de beletelik néhány másodpercbe, hogy jómagam is felismerjem a szám szélében bujkáló, leplezetlen, ám annál kacérabb mosolyomat.
- Várjon, tippelek! – Mutatok a levegőbe az ujjammal, mintha így próbálnám meg belé fojtani a szót, ha esetleg lenne még hozzáfűzni valója. – Magának pedig szent meggyőződése, hogy ön sokkal inkább az előbbi, mint az utóbbi. Igaz? – Valószínűleg nem csak neki, de nekem is. Tagadhatatlanul csípős a szóhasználata és az eddigiek alapján, legalábbis amit sikerült leszűrnöm, nagyon is tisztában van azzal, hogy mi fán terem a szarkazmus, hát még azzal, hogy hogyan kell azt jól használni. Más kérdés, hogy olyan mérhetetlen egoval és önbizalommal van emellett megáldva, ami ellenkező esetben is bőven elhitetné vele, hogy helyén van a szóban forgó szarkazmusa. Ha az egotól és a valószínűleg „van mire nagyképűnek lennie” nagyképűségtől eltekintünk, az önbizalma kifejezetten vonzóvá és érdekessé teszi. Minden más csak plusz fűszer és adalékanyag, amitől bár nem vagyok elragadtatva, de végülis nem azért érkeztem a céghez, hogy vele és a nyilvánvaló hibáival legyek elfoglalva. Az meg, hogy vele hozott össze az élet… vagy Barrett, az vagy egy kellemes véletlen, vagy pedig egy kellemetlen baleset. Majd meglátjuk a közös munka alapján, hogy mi lesz a végkifejlet.
Szeretek beszélni… de főként akkor, ha van is miről, most pedig terveim között szerepel, hogy meggyőzzem Calvint arról, hogy azok a bútorok melyek tagadhatatlanul ocsmánynak és idejemúltnak tűnnek, talán olyan értéket képviselnek, amire ő nem is gondolt korábban. Nyilvánvalóan nem kell semmiről előre és meggondolatlanul dönteni, főleg, hogy ilyen téren nekem beleszólásom sincs a büdzsébe, de utána lehet érdeklődni és megnézetni a portékát egy becslővel, ami pedig egy személyes kapcsolatomból eredően nem kerül majd semmibe. Max egy pusziba.
Mosolyogva fürkészem az arcát, akárhányszor észreveszem, hogy az unalom és az érdektelenség mellett olykor próbálja azt a látszatot kelteni, hogy nagyon figyel. Nem tudom eldönteni, hogy én, vagy önmagában a téma edzi meg jobban?
- És tudtommal ez mindig így van. Vagy-vagy. Vagy jönnek megnézni egy lakást vagy nem. Vagy van rá keret, vagy nincs… vagy van érdeklődő, vagy nincs. Talán ez nem újdonság Önnek – vonom meg a vállam. Ennyire egyszerű, s mint ő se akarja túlmagyarázni a bútorok éltét és holtát, úgy én se szeretném. – Így lesz – bólintok. – De elég nagy összegeket mernék tenni rá, hogy legalább a festést és néhány helyiség újra burkolását fedezni tudjuk majd belőle. – Az, hogy neki ez mennyire jelent hasznot, döntse el maga. Talán potom összegnek gondolja, de az is lehet, hogy haladásnak és előre lépésnek.
- És nem is teszem meg! – Kontrázok rá hozzá hasonló határozottsággal, tekintetemet egy pillanatra se véve le az arcáról, ravasz, kék szemeiről. Fejemet végül félrebiccentve mérem végig. – Muszáj ennyire vészmadárnak lennie? Komolyan, a nagyanyám pozitívabb hozzáállással bír, mint maga, pedig ő aztán... Nostradamus a jóslataival elbújhatna mögötte. És mosolyogjon már az ég szerelmére! Végre itt a lehetősége, hogy túladjon ezen a… ezen – tárom szét a karjaimat, így téve utalást a lakás egészére – és Ön csak morog és mindent, amit mondok, kiforgat… ccc – ciccegve rázom a fejem. – Higgyen nekem úgy gatyába rázom ezt a helyet, hogy nem fog ráismerni! Zokogni fog a meghatottságtól, hogy hányan fognak érte jelentkezni, minden megmaradó hátrányával együtt!
Nem vagyok benne biztos, hogy megtudom nyugtatni azt illetően, hogy jó kezekben van a lakás és képes vagyok rá, hogy eladhatóvá tegyem. Az, hogy vannak terveim és nem csak az átépítést, de a színvilágot, a bútorok stílusát és minden egyebet illetően, csak egy dolog. Őt nem fogom vele se megnyugtatni, se meggyőzni. Viszont azt is sejtem, hogy nem ő lesz a döntéshozó, Barrett pedig kezesbáránykának tűnik a rókaképűhöz mérten.
A kérdéses részt nézegetve, apró csücsörítéssel biccentgetek néhány kisebbet az ötlete hallatán, majd a melleim alatt karba tett kézzel fordulok felé.
- Nézzenek oda! Könnyekig vagyok hatva, és én még aggódtam, hogy hogy a viharba fogunk mi együtt működni… megy ez Önnek, Calvin, mint az ágyba szarás – paskolom meg a karját somolyogva és ellibbenek mellette jelezve a haladási szándékomat. Azt hiszem épp eleget láttam már ebből a helyiségből, de úgy alapjában véve az egész lakásból. Ahhoz viszont hozzá kell szoknom, hogy jó eséllyel – ha szerencsém van - ez lesz egy ideig az életterem.
- Nekem mindenre van emberem… kárpitozásra… festésre, arra, hogy engem szórakoztassanak amíg dolgozok, de még villanyszerelésre is. És most már arra is, hogy valaki próbára tegye a türelmemet. – Biztos vagyok abban, hogy veszi a célzást, s jómagam is meglepődök, hogy míg eleinte legszívesebben egy maflással töröltem volna le a vigyort a képéről, vagy jobb híján bokán rúgtam volna a modora miatt, mostanra mintha hozzáigazítottam volna a saját hangulatomat az övéhez. Fogalmam sincs miféle csáb- és vonz ereje van, de nagyon hatásos.
- Azt hiszem tele fogom sírni éjjel a párnámat – biggyesztem le a szám két szélét, hogy lássa, mekkora szívfájdalmat okoz, hogy nem fog felettem ácsorogni, hogy minden egyes mozdulatomat árgus szemekkel figyelje. Nem mondom, látványelemnek nem lenne az utolsó, de… fő a nyugalmam és a lelkibékém, annál inkább az, hogy dolgozni is tudjak, ne csak vele kötekedni.
A maradék hátralévő időnket a fennmaradó helyiségekkel és a személyzeti lakással, annak feltérképezésével töltjük el, s miután már minden tiszta és én magam is képes vagyok teljes bizonyossággal állítani, hogy van egy kialakult terv a fejemben, lassabban, mint ahogy érkeztünk, távozunk.
Barrettet nem hagyhatjuk ki az összegzésből vagy a terveim ismertetéséből, s bár látatlanban talán nehéz elképzelnie azt, hogy mi lehet majd ebből a padlótól mennyezetig unalmas és már-már kellemetlen érzéseket ébresztő, eladásra alkalmatlan lakásból, de nem tűnik elutasítónak, ami jó. Nagyon jó! Az ő szorgalmazásával remélhetőleg mihamarabb elkerülnek hozzám a tervek, hogy digitalizálni tudjam őket és még azelőtt nekilátni a virtuális térben való átalakításnak, hogy bárki is meggondolhatná magát…