Baek-ah & Willow

Mindig is szerettem volna gyereket. Nem azért - legalábbis nem gondolom -, mert rendelkezem valamiféle fixációval annak következményeként, hogy engem örökbe fogadtak. Az igazat megvallva soha nem vágytam arra, hogy megtaláljam a szülőanyámat, vagy a vér szerinti apámat. Okkal mondtak le rólam, nekem pedig épp eléggé teljes volt az életem nélkülük, hogy ne legyek kíváncsi arra, hogy mi lett volna, ha nem adnak örökbe, mi lett volna, ha mások nevelnek fel, ha máshol élem le az életemet. Nem vágytam arra, hogy megismerjek olyan embereket, akikhez a vércsoportomon és a génjeimen kívül semmi közöm nem volt, mert nem ők adtak meg nekem minden szeretetet, ami csak a szívükben volt, hogy jó életet biztosítsanak nekem és boldog napokat. Nem azért szerettem volna gyereket, hogy bebizonyítsam, hogy én nem hagynám el őt. Azért vágytam rá, mert én magam is meg szerettem volna adni azt a fajta szeretetet valakinek, mint amit én kaptam a két apámtól. Teljesen más az a fajta túlcsorduló szeretet, amit a partnerünk iránt érzünk, mint amit egy gyereknek képesek vagyunk megadni, s bár saját tapasztalatom ebben a témában nincs, mégis tudtam, hogy másra vagyok képes Ty mellett és mást tudnék adni egy babának. Aki immár nem a mi babánk lesz, még ha be is ismerem, hogy megfordult már a fejemben, hogy milyen lenne, ha együtt vállalnánk gyereket.
Az, hogy rendelkezem egy elképzeléssel arról, hogy mennyire szeretnék gyereket és hogy mindent megtennék érte, nem egyenlő azzal, hogy fel is vagyok készülve a gyerekvállalásra. Tegyük félre a körülményeket és a tényt, hogy örökbe fogadó szülővé kellene válnom életem jelen pontján. Ha valaki a kezembe is adna egy újszülöttet, biztos vagyok benne, hogy nem tudnám mit kell csinálni. Abban sem voltam biztos, hogy egy körülbelül óvodás korú kisfiúnál tudni fogom, hogy mi az, ami megnyugtatja. Főleg mert azzal sem voltam tisztában, hogy mi miatt sír. De még mindig inkább akartam az az ember lenni, aki miatt megszeppen és elhallgat, mint aki végignézi, hogy elájul, vagy rosszul lesz egy olyan szép kisfiú.
- Igazán nincs mit, tényleg. - Egyszerre intéztem a szavaimat a kisfiúnak és az apjának is, akire csak utólag pillantottam fel. Megmosolyogtatott a stílus, amivel a fiát kérte a köszönetnyilvánításra, de eszembe sem jutott kritizálni, vagy többet gondolni róla, róluk és erről az egészről. - Most már a te rókádról van szó, ezért is kell majd rá nagyon vigyáznod. - Nem kérdeztem tőle megígérné-e nekem, hogy megteszi, a szemöldökeim mégis megemelkedtek valamelyest.
- Még szerencse, hogy olyan állatot kaptam, amitől Marcel nem fél. - Ellenkező esetben nem vagyok benne biztos, hogy jól sikerült volna a próbálkozásom. Így is mondhatni, hogy csodaként fogom fel, ami történt. Nem panaszkodom - nem is fordítanám vissza a dolgot -, szimplán csak örülök, hogy így történt. Figyelmesen pillantok a férfira, amikor beszélni kezd és érzek némi elégtételt azzal kapcsolatban, amit mond. Talán az bizonyítja a legjobban, hogy valaki alkalmas egy adott feladatra, hogy egy teljesen idegen véleménye alapján képes rá. Én pedig majd elgondolkodom azon, hogy csak gyerekekkel foglalkozzak a jövőben, ha váltásra vágyom. - Azt hiszem csak azon múlt, hogy annyira idegen vagyok számára, hogy elfelejtett szégyenlős maradni. - Nem éreztem úgy, hogy el kellene ezt hallgatnom a kisfiú elől, ezért nem is halkítottam le túlzottan a hangomat. Valószínűleg még én magam harminc évesen is eléggé meglepődtem volna, ha valaki csak úgy véletlenszerűen oda lép hozzám, amikor sírok, hogy elfelejtsem hogyan szoktam viselkedni. - Az egyetem alatt többek között gyerekekkel is dolgoztam együtt. - Nem kérdezte, én mégis fontosnak éreztem elmondani, hogy mennyire nem vagyok gyerekrabló típus, vagy épp alaptalanul cselekvő ember.
- Ezer szerint már iskolás? - Ha megkérnek, hogy tippeljek, biztosan azt mondtam volna, hogy Marcel még csak óvodás. De persze minden gyerek más, ez a kisfiú pedig elég értelmesnek tűnt, hogy valóban iskolás legyen.
- Ez megnyugtat. Viszont bizonyítja azt is, hogy jól tettem, hogy nem tanárnak mentem. Senki nem hallgatna rám kedves kisugárzással - halkan felnevettem, miután befejeztem saját magam leégetését. Ösztönös volt számomra a kísérlet, hogy megpróbáljam fenntartani a kellemes hangulatot és könnyed csevegést, még ha nem is volt ez a legegyszerűbb szituáció. Évekkel ezelőtt azonban a kórházi gyakorlatom során azt hiszem mindent megtapasztaltam már, amit csak lehet - kellemest és kellemetlent egyaránt.
- Szívesen segítettem. Azt hiszem szakmai ártalom. - Újabb mosoly formálódott az ajkaimon, amikor rájöttem erre a kapcsolatra a helyzet és a foglalkozásom között. Gyerekek számára is épp úgy létezik terápia, mint a felnőtteknek, akik hozzám járnak. A lelki dolgok nem válogatnak, és nem diszkriminálnak. A különbség talán mindenkiben saját magában rejlik és abban, hogy szüksége van-e élete bármelyik pontján terápiás segítségre.
- Az ember sosem lehet elég elővigyázatos. - Finoman megvontam a vállaimat. Ha mégis fázós típusú férfiról lett volna szó, még ezt is felajánlottam volna, hogy menjünk vissza az irodámba, amíg főzök nekik egy-egy teát, de előbb kaptam ebédmeghívást, így csukva tartottam a számat.
- Igen. Szerintem ez valami nemzetközi egyezmény lehet a világ éttermei között, de nem láttam még olyan helyet, ahol ne lenne a menün. - Vagy egyszerűen nem figyeltem meg eléggé a dolgot. De az is lehet, hogy csak jól esik túlozni, amit a mosolyra húzódó szám is alátámaszt.
Igyekeztem minél inkább elraktározni a nevet az emlékezetembe, ami valószínűleg csak azért sikerült olyan jól, mert valami csoda folytán olyan emberek fogadtak örökbe, akik legalább a kultúrám alapjait megtanították nekem. Az egyik apám pedig történetesen maga is koreai származású volt, ami miatt lényegében képesek voltak az ő vér szerinti gyerekének nézni engem, ha csak kettesben voltunk. A biztatásra egyszerűen elindultam a megfelelő irányba, mivel az én kedvenc helyemről volt szó, gondoltam, hogy nekem kell mutatnom az utat.
Érdeklődőn pillantottam a kisfiúra, amikor feltette a kérdését, Baek-ah szavai nyomán pedig ugyanaz a kifejezés ült ki az arcomra. Elmosolyodtam, amikor felém pillantott, mégis Marcelhez intéztem a szavaimat. - Nyugodtan tegeződjünk - ezt a részét a kisfiúnak mondtam, miközben megfordult a fejemben, hogy szívesen meghallgatnám mi jár a fejében és hogy rakja össze a tegeződés-magázódás szokását a pár éves fejében. Nem véletlenül élvezem annyira a munkámat; kifejezetten érdekelnek az emberek és az, ahogyan gondolkodnak, akár felnőttről, akár gyerekről legyen szó.
- Így van. - Aprót bólintottam. - Nem messze van az irodám. Terapeuta vagyok. - Talán ez a legutóbbi kijelentésem bizonyította leginkább, hogy nem vagyok gyerekrabló. Mielőtt egy zebrához értünk volna, lassítani kezdtem a lépteimet, hogy ne kelljen sokáig ácsorognunk. Tinédzser korom óta van egy olyan félelmem, hogy nem szeretek a járda szélén, a szegélynél álldogálni, mert nem érzem magam biztonságban. - Önök gondolom nem a környéken laknak. - Nem állítanám, hogy akkor biztosan láttuk volna már egymást, hiszen a Ty-al való szakításom óta én is költöztem. Egyedül az irodám volt állandó, egyben még nagyon új is.
- Mindjárt ott is vagyunk - jó kedvvel mondtam ki ezeket a szavakat, miközben befordulni készültem a megfelelő sarkon. - Azt hiszem jobb is, kipirosodott az arca. - Talán nem fázós típus, a bőre azonban másról árulkodott. Fogalmam sem lesz róla, hogy hogyan alakult a napjuk azután, hogy elköszönünk majd, de mégis jó lett volna azzal a tudattal elmenni, hogy Baek-ah nem kap majd tüdőgyulladást. Amikor az étteremhez közelítettünk, én magam indultam előre, az ajtó felé, mert bár már az első pillanatban is úriembernek tűnt, nem vártam el, hogy a kisfia kezét fogva még azzal is törődjön, hogy kinyitja-e nekem az ajtót, vagy sem. Egyébként is én voltam ismerős ebben az étteremben, így nem okozott gondot előre menni és arra kérni az ültetőpincért, hogy adjon nekünk egy asztalt.

Talán viszonylag fiatal voltam, amikor megszületett az első fiam, de talán egy férfi számára a 27. életéve egy alkalmas időpont lehet a családalapításra. Az szinte biztos, hogy annak ellenére sem álltam volna korábban készen hasonlóra, ha a fejemhez szegeznek egy pisztolyt, és rákényszerítenek. Talán stabil párkapcsolatban éltem Karennel, de összességében a szerelem édes kevés ahhoz, hogy el tudjuk viselni egymás hülyeségeit még a nehéz időkben is. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, ahogyan lényegében most bánunk egymással. Kiborító volt a helyzet, illetve az is, hogy ezzel az egésszel ténylegesen nem tudtunk mit kezdeni. Már rég az autóban ültem, a felzaklatott gyerekemmel, de még mindig éreztem az arcomon a pofon nyomát, amit kaptam. Talán túlreagálom a dolgot, talán nem kellene ennyire a szívemre vennem, de csak az segített az útra koncentrálni, hogy Marcel velem volt. A piros lámpáknál folyamatosan vissza játszotta az agyam, ahogyan megijed és leesik a bárszékről… Én pedig még nem is ellenőriztem azt, hogy minden rendben van-e vele.
Fogalmam sincs arról, hogy egyáltalán hogyan sikerült levezetni Queensből Brooklynba, de valahol megnyugtatott a tény, hogy elég nagy volt a dugó. Emiatt néha hátranyúltam a gyerekemhez, finoman megnyomogattam a térdét, majd a hüvelykujjammal kezdtem el simogatni a kis lábát. Bármennyire gondolkoztam, egyáltalán nem volt ötletem arra, hogy a korábbi jelenetet miként kellene megmagyaráznom, amit az anyjával műveltünk az előbb.
Felnőtt emberek vagyunk, akik lassan két gyerekért fognak felelősségért tartozni. Minden bizonnyal én is hülye voltam és túl agresszíven akarom megértetni a feleségemmel, hogy nem olyan egyszerű az életem. Nagyon szívesen lennék otthon többet, vállalnék kevesebb veszélyes ügyet, ugyanakkor az én tapasztalatommal konkrétan önzőség lenne visszautasítani dolgokat. Mivel nem túl vonzó manapság ügyésznek menni, túl sok volt a tapasztalatlan dolgozó nálunk, emiatt pedig egyes eseteket nem vállalhatta el rajtam kívül más. Valahol számomra rendben volt az, ha nekem bajom esik, mivel mögöttem volt a rendőrség és egy irodányi ember. Tudtam, hogy meddig mehetek el és a képességeim milyen messzire vihetnek. Egy olyan ügyész, aki még csak kóstolgatja a szakmát teljesen más. Mivel alapvetően a legsúlyosabb ügyekkel foglalkozunk, nem akartam végignézni, ahogyan a negyven kilós, százhatvanöt centis 24 éves kislányokat kezdik el likvidálni. Engem már jóval nehezebb eltüntetni, a legrosszabb, amit tehetnek lényegében annyi, hogy eltörik a lábam.
Mindezt mondjuk nem terveztem a gyerekemmel közölni megnyugtatásképp, miután lefékeztem és kiszálltunk a kocsiból. Ebben a pillanatban éreztem, hogy én is nehezebben kapok levegőt, akárcsak ő, mégis leblokkoltam, képtelen voltam bármit tenni, vagy mondani azon kívül, hogy nyugodjon meg. Reménykedtem benne, hogy a jelenlétem elegendő lesz ehhez, de talán pont én vagyok az, aki most  felzaklatja. Kinyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang, szimplán a kis karjaira szorítottam rá finoman párszor és éreztem, ahogy az én szemeimbe is könnyek gyűlnek. Mit kellene mondanom neki? Nem fogok hazudni Marcelnek, viszont azt sem mondhatom, hogy végleg össze tudnék veszni az édesanyjával.
Tiltakozni akartam, amikor odalépett hozzánk a nő, viszont túlságosan le voltam sokkolódva a szituációban ahhoz, hogy bármit tegyek. Egyrészt nem tűnt első pillantásra gyerekrablónak - bár talán pont ezek a bájos arcok a legalkalmasabbak arra, hogy elvigyék a fiamhoz hasonló kölyköket -, másrészt úgy tűnt, hogy segíteni akar, én pedig jelen helyzetben csúfos vereséget szenvedtem szülőként. Nem voltam benne biztos, hogy a gyerekem meg fog benne bízni, ezért csak mértékkel engedtem a közelébe. Magam sem tudom pontosan, hogy mit csinált másképp a nő, mint mondjuk mindenki más, aki megpróbált a közelébe férkőzni. Mindenesetre talán túlságosan is hangosan lélegezhettem fel, amikor érzékeltem, hogy a fiam is megnyugodott és elmosolyodott. Csak a tartásomon múlt, hogy nem sírtam el magam én is, mivel egy pillanatra tényleg azt hittem, hogy mentőt kell majd hívnom neki. Viszont egy horgolt róka édes kevés lenne ahhoz, hogy megvigasztalódjak, vagy jobb kedvre derüljek. Valamennyit segített rajtam az, hogy a gyerekem már úgy néz ki, hogy megmarad, de még mindig beárnyékolta a hangulatomat az a szóváltás, amibe belekeveredtem a feleségemmel.
- Köszönd meg szépen a néninek és ígérd meg, hogy gondját viseled a rókájának - finoman cirógattam meg az ujjaimmal a haját, aztán kicsit oldalra dőltem, hogy át tudjam karolni Marci vállát, miközben megtette azt, amire kértem, természetesen mindezt úgy, hogy a lábamba kapaszkodott közben. Néha áldottam magam azért, hogy elég szigorúan betartottam egyes dresszkódokat, és bármennyire volt kényelmetlen, mindig viseltem övet. Vagy talán csak titkon elég elővigyázatos voltam, hogy a gyerekem nehogy egy rossz pillanatban lehúzza a nadrágomat.
- Annak idején a tanárai is nehezen bírták szóra és az óvónénikkel sem beszélt túl sokat - halkan nevettem fel - Csak a közeli családban nem szégyenlős.
Pont ezért lepett meg az, hogy ennyire jól tudott kezelni egy olyan helyzetet a nő, amit mi sem tudtunk teljes egészében. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy a fiamat a lehető legjobb tudásunk szerint szocializáljuk, de nem feltétlenül könnyítették meg a dolgunkat például az osztálytársai, akik csúfolódtak rajta.
- Mert nem is az - finoman csóváltam meg a fejem, miközben elnevettem magam - Aki Önt félelmetesnek tartja, annak biztos baj van a fejével. Sokkal inkább van kedves kisugárzása.
Ha tippelnem kellett volna a foglalkozását illetően, akkor talán alsó tagozatos tanítónak mondtam volna, vagy logopédusnak, vagy pedig az is lehet, hogy már van gyereke, vagy az idősebb testvére gyarapította a családot. Mivel nem ismertük egymást, bőven tudtam volna még találgatásokba bocsátkozni. Talán, ha elfogadja a meghívásomat, akkor lesz esélyem ezt megkérdezni tőle.
- Ez semmiség - elég komoly volt a tekintetem, ahogy kimondtam - Segített a fiamon. Ez a legkevesebb, amit megtehetek. Nekem pedig ki kell engesztelnem a gyerekem, amiért nem tudtam megtenni ugyanazt, amit Ön.
Jelen helyzetben abban sem voltam teljesen biztos, hogy erre képes lett volna a feleségem. Néha teljes mértékben beszámíthatatlannak tűnt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy a hormonok dolgoznak benne ennyire, vagy pedig én készítettem ki már a végletekig. Egyik sem volt túl jó forgatókönyv, főleg nem annak fényében, hogy egyelőre nem éreztem azt, hogy meg tudnék változni… Nagyon nem.
- Hát nem vagyok túl fázós, de hálás vagyok az aggodalma miatt - talán ez volt a pillanat, amikor a bőröm már sokkal inkább a mosolygás miatt húzódott, és teljesen elfeledkeztem arról, hogy mennyi ideig éreztem a feleségem pofonjának nyomát az arcomon - Menjünk akkor a kedvenc helyére. Rántott sajt van a menün?
Nem tudom pontosan, hogy miért van ez - arra tippeltem, hogy az olvasztott tejtermék állaga lehet a dologban -, de a gyerekem nem volt hajlandó semmi mást megenni, ha elvittük valahova. Az ijedtség miatt pedig hajlandó voltam belemenni a hasábburgonyába is köretnek, bármennyire voltam ellene az átlagos napokon, amiért egészségtelen. Eldöntöttem, hogy erről mélyen hallgatni fogok a feleségem előtt, mert azért nem kísérteném a sorsot.
- Yoon Baek-ah - egészen finoman fogtam rá a felém nyújtott kezére - Szintúgy.
Rögtön a kézfogás egy mozdulattal jeleztem felé, hogy indulhatunk, aztán a fiam elé nyújtottam a kezem, aki most már az újdonsült rókáját próbálta elnevezni.
- Szerintetek lehet Narancs a neve? - annak ellenére, hogy nagyon aggódtam érte, vetettem rá egy szigorú pillantást.
- Marcel! - a hangom nyugodtan, de határozottan csengett - A tanárnéniket sem tegezed, addig Willow esetében sem teheted meg ezt, amíg nem adott rá engedélyt. A fiúk nem tegeződnek a lányokkal, amíg nem mondják nekik azt, hogy szabad.
Nem ez volt az első alkalom, amikor hasonló miatt igazítottam helyre, de sosem szidtam meg még őt igazán. Pont ezért is vetettem egy várakozó pillantást a nőre, hogy ő maga mondhassa meg azt, hogy hányadán áll a fiammal.
- A környéken dolgozik? - nem igazán tudtam, hogy mivel kellene kezdenem a beszélgetést, de az öltözéke alapján nem a közértbe ugrott le, szóval ez volt az ideális kérdés. Legalábbis úgy gondoltam, hogy talán ennek a kapcsán kellene elindulnunk.

öltözék | és velem mi lesz nélküle?     | 1 227

Baek-ah & Willow

Nem tudnám megmondani, hogy terapeuta létemre mennyire tartanak az emberek kotnyelesnek és hányszor fordult elő akár a baráti körömön belül is, hogy olyankor próbáltam segítséget nyújtani, amikor az illetőnek legkevésbé volt rá szüksége. Egyébként is olyan barátokkal rendelkezem, akik valószínűleg nem vágtak volna ilyeneket a fejemhez, mert mind tudják, hogy nem azért csinálom, mert elismerést várok cserébe, vagy bármilyen kitüntetést, amiért tanácsot adok nekik, vagy igyekszem átérezni a helyzetüket. Jómagam különben is azt gondolom, hogy nem azért csinálom ezt, mert terapeuta lettem, sokkal inkább azért választottam ezt a hivatást, mert egyébként is olyan személyiségjegyekkel rendelkezem, amelyek miatt lételemem, hogy segítsek másoknak, és megpróbáljak javítani a helyzetükön, vagy azon ahogyan az életüket látják egy adott pillanatban.
Mégis volt bennem némi hezitálás - ha csak utólag is -, amikor megközelítettem a férfit és a kisfiút. Egészen más a barátaim valamelyikének segíteni, vagy valakinek, aki az irodámba jön be és tényleg terapeutaként számít rám. Hiába tanították meg nekem is kiskoromban az apukáim, hogy nem szabad idegenekkel szóba állni, nem egy olyan brooklyni környéken voltunk, ahol úgy kellett volna éreznem, hogy bármi baj kisülhet abból, hogy odalépek a férfihoz és a síró fiúhoz. Az ember egy bizonyos korban talán még nem feltétlenül lépne meg ilyeneket, azt hiszem mindenki átéli legalább egyszer élete során azt is, hogy egy síró gyerek jelenlétét egészen idegesítőnek tartja, mondjuk egy éttermi látogatás, vagy egy bevásárlás során. Nekem még az sem adott különösebb löketet, hogy bárkire vigyáznom kellett volna gyerekként, vagy lett volna állandó társaságom, mivel egykeként nevelkedtem. Mégis, amióta Ty-al komolyra fordultak a dolgok - vagy talán már az eljegyzésünk előtt is -, éreztem némi késztetést arra, hogy más gyerekével is odafigyelőbb legyek, hátha az minimális felkészít arra, amikor majd nekem lesz sajátom. A gyerekvállalás lehetősége az életem jelen pontján egészen bizonytalanná és távolivá vált, de ez nem jelenti azt, hogy az elhatározásom megváltozott volna. Szerettem volna egyszer saját gyereket - még ha az időm erre rohamosan csökken is -, ezért ugyanolyan nehéz volt nézni másénak a szomorúságát is.
Van valami hasonló a gyerekekben, amit állítólag ugyanúgy kell kezelni, mint amikor a szüleink megtanítanak arra, hogy egy kutya akkor fog bántani bennünket, ha érzékeli, hogy félünk tőle és nem vagyunk ellenfelek. A gyerekek is gyakran olyankor reagálnak sírással a történtekre, ha a szülők felhívják rá a figyelmet, hogy van miért sírni. Egy újszülöttet is nyugtalanná tesz az, ha olyan kezébe adják, aki idegeskedik. Ezért is próbáltam minél nyugodtabb és mosolygósabb maradni, amikor a kisfiúhoz kezdtem el beszélni. Valamivel el kellett terelni a figyelmét arról, ami miatt sírni kezdett, erre pedig azt gondoltam, hogy a táskámban lapuló plüssállatka lesz a legalkalmasabb.
- Bizony, egy róka - szélesedett a mosolyom, amikor meghallottam a gyerek hangját és néhány óvatos oldalpillantást is vetettem az édesapjára, hátha innentől át akarja venni a dolgot, vagy szimplán csak nem szeretné, hogy tovább zargassam őket. Amikor azonban ő maga is bekapcsolódott a társalgásba, megnyugodtam és még őszintébb volt az arcomon látható mosoly.
- A tiéd lehet, láttam azt a mosolyt. - Óvatosan nyújtottam át a figurát a gyerek felé, nehogy a végén tőlem ijedjen meg még jobban és újra elkezdjen sírni. - Adj majd neki valami nagyon szép nevet, rendben? - Fogalmam sincs, hogy a korabeli gyerekek adnak-e még neveket a játékaiknak, nálunk odahaza ez mindig is szokás volt, én pedig azután, hogy felvettem ezt a szokást az apáimtól, visszamondattam velük azokat a bizonyos neveket, amelyek volt, hogy naponta változtak.
Én magam is kiegyenesedtem és azután, hogy megigazítottam a táskámat a vállamon, a farmerembe töröltem a nyirkos kezeimet, amelyekről csak most vettem észre, hogy ilyenek. Talán jobban izgultam, hogy meg tudjuk-e nyugtatni Marcelt, mint eredetileg gondoltam. Most mégis jóleső érzéssel töltött el, hogy sikerült és a sírás helyett a neki ajándékozott rókát nézegeti.
- Igazán nincs mit, örülök, hogy tudtam segíteni. - Így mindannyian egy fokkal nyugodtabbak lehetünk. - Ugyan... Biztosan nem teljesen idegenekkel szokott beszélgetni az utcán, szóval... - halkan felnevettem, aztán vetettem egy kedves pillantást a kisfiú felé, még ha ő nem is velem volt elfoglalva. - Tényleg nem akartam ráijeszteni és ne haragudjon, hogy csak úgy közbeléptem. De sosem mondták még nekem, hogy félelmetes lennék, úgyhogy gondoltam... - Nem igazán jut eszembe mit mondhatnék ezen után, ezért előbb beleharapok az alsóajkamba, aztán halvány, már-már bocsánatkérő mosolyra húzódik a szám.
- Nem, én épp oda tartottam. - Talán lehetett volna annyi eszem, hogy a kérdésből következtetni tudok arra, ami ezek után elhagyja a férfi száját, mégis egészen meglepetten pislogok fel rá. Az, hogy Marcel megnyugodott már részben elcsendesítette az én belsőmben érzékelhető feszültséget és bizonytalanságot, de most még inkább elfogadom, hogy a közbelépésem nem volt kellemetlen, vagy kéretlen. Azzal is tisztában vagyok, hogy ez az érzés lesz az, ami legközelebb is arra késztet, hogy megtegyem - akár egy teljesen idegenért is. - Rendes magától, de nem szeretném kihasználni a nagylelkűségét. Szívesen segítettem és örülök, hogy Marcel már nem sír, habár ha éhen marad, lehet, hogy nem ússza meg később. - Jókedvű pillantásom a férfira siklott, még az egyik is szemöldököm megemelkedett valamelyest.
- Megmutatom a kedvenc helyemet a környéken. - Az ajánlatot jóformán pofátlanságnak gondoltam volna visszautasítani, mégis határozott célom volt, hogy nem hívatom meg magamat, mert úgy érzetem, akkor olyan nőnek tűnnék, amilyen nem vagyok. - Nincs túl messze, gyakorlatilag a Court Street-en. - Úgy magyarázok, hogy közben bele sem gondolok, hogy talán nem ismerősek a környéken. - Hátha maga sem fázik meg, amíg odaérünk. - Talán semmi jogom nem volt ahhoz, hogy a férfi miatt aggódjak, mert megteheti azt a felesége is - amivel valószínűleg rendelkezik is, különösebben nem törtem magamat, hogy lássam, van-e gyűrű az ujján -, visszaszívni azonban már úgysem tudtam a dolgot, így egyszerűbb volt elütni azzal, hogy még mielőtt elindultam volna, odanyújtottam neki a jobb kezemet. - Egyébként örvendek. A nevem Willow... Willow Nahn-Roe.

- Jó reggelt! – egy apró puszit nyomtam először Karen feje búbjára, aztán az időközben előbújó kisfiam hóna alá nyúltam, hogy fel tudjam ültetni a bárszékre, ahol én magam is helyet foglaltam.
- Teljesen elaludtad a hajad Marci – halkan nevettem fel, miközben próbáltam a helyére igazítani a tincseit. Aranyos volt, ahogyan már felöltözve, a felemás zoknijaival próbálta nyitva tartani a szemeit, de még félig aludt. Erre az állapotra utalt a szénakazal is a feje tetején is, amit bárhogy próbáltam kisimítani az ujjaimmal, egyszerűen lehetetlennek bizonyult a feladat. Pár perc után szinte azonnal feladtam és otthagytam a fiamat a bárpultnál, hogy a feleségemnek tudjak segíteni a reggelivel.
- Este nem találkoztunk – igaz, hogy hazahoztam a fiamat az iskolából, de utána vissza kellett rohannom az irodába, ahol sok időt töltöttünk néhány biztonsági kamera átnézésével. Ezek mellett nem csak a saját ügyeimre kell időt fordítanom, hanem azokra is, amivel kapcsolatban a többi ügyész kéri a segítségem. Sok esetben van a kezünkben olyan bizonyíték, ami nem egyértelmű, ezeket pedig rendszerint én szoktam átvizsgálni. Ha nem tudok jobb tanácsot adni, akkor vetjük be a főügyészt, de teljesen jogos döntés engem zaklatni ezekkel. Mondjuk nem hajnali kettőkor, de az autók rendszámának ellenőrzését sokkal egyszerűbb amúgy is kettesével csinálni. Mivel véges számú nyomozóval rendelkezünk, aki be tud segíteni az osztályunkon, sokszor veszem ki a részem én is a munkából, ha úgy alakul.
- Semmi különös – miközben felkaptam a tányérra pakolt, felszeletelt avokádókat, meg a rántottát, a feleségemre pillantottam. Mosolygott, ez pedig jó jel volt – Tudod, hogy az én munkám kevesebb izgalmakat tartogat, mint a tiéd. Tegnap későn jöttél.
Egyetlen szót sem szóltam, amíg átvittem az elkészített reggelit a fiamhoz. Pontosan tudtam, hogy normál esetben valószínűleg veszekedés lenne ebből az egészből, de jelen helyzetben tényleg nem nagyon volt más választásom. Mivel mi foglalkozunk büntetőjoggal, nincs nagyon lehetőség másik ügyészségnek adni ezt az egészet, meg alapvetően sem szokás a nagy halakat odaadni valakinek csak úgy. A múltkoriból kiindulva, nem is voltam biztos benne, hogy egyáltalán szólnom kellene a feleségemnek arról, hogy mi történik körülöttem. Annyi biztos volt, hogy a titoktartás él, ugyanakkor fel kellett készíteni valamennyire őket, ha veszélyessé válik a terep.
- Hát, talán meg fogsz lepődni ezen, de dolgoztam – igyekeztem valamennyire megtartani a kedélyes hangulatot, miközben az elkészült pirítósokért indultam vissza, hogy vihessek belőle Marcelnek is – Kaptam egy új ügyet. Egész nap kihallgattam, aztán vissza kellett mennem segíteni ellenőrizni a bizonyítékokat…
- Nem gondolod, hogy más helyett is te dolgozol már?
- Pontosan tudod, hogy ez az én szakmámban már csak így megy – úgy rántottam meg a vállam, mintha semmiségről lenne szó. Valójában az is volt – Vagy te nem tartozol felelősséggel azok iránt, akik tervezik az épületeket? Elszámolsz a lelkiismereteddel, ha összedől egy ház, és emberek halnak meg?
A kés csattanása már szinte meg sem lepett magam mögött. Valószínűleg megint túl messzire mehettem. A szemem sarkából láttam, ahogyan a hétéves gyerekem összerezzen, ez pedig azonnal felpiszkálta a bennem lapuló oroszlánt. Visszatettem a tányérra az elkészült kenyereket, aztán odaléptem a feleségemhez. Finoman ragadtam meg a karját és fordítottam magam felé.
- Most mi bajod van? – nyugodt hangon szóltam hozzá. Minden bizonnyal az állapota különösen felerősíti az érzéseit, emiatt is láttam a könnyeket a szemében. Jelen helyzetben nem éreztem magam a törődő férj szerepében, szimplán csak felsóhajtottam. Fáradtan.
- Az én dolgom eltakarítani azt, ha már baj történt. Nem söpörhetek mindent a szőnyeg alá csak azért, mert családom van.
Magam sem tudtam, hogy pontosan mi volt az, ami kiverhette nála a biztosítékot. Csak akkor szembesültem azzal, hogy valami rosszat mondtam, amikor a tenyere az arcomon csattant, a fiam pedig ijedtében leesett a bárszékről.
- Ja, hogy úgy – még mielőtt ebből az egészből veszekedés kerekedhetne, egyszerűen az égő bőrfelülethez emeltem a tenyerem – Meg fogjuk ezt még beszélni. De nem a gyerek előtt.
Határozott volt a hangom, majd egyszerűen átszeltem a távolságot magam és a fiam között, akit a karomba kaptam, aztán belebújtam a cipőmbe. Egyáltalán nem foglalkoztam azzal, amit Karen mondott nekem, minden pillanatban a síró gyerekemet próbáltam megnyugtatni. Egyszerűen leakasztottam a kabátját, beleléptem a cipőmbe, és vele a karjaimban hagytam el az otthonunkat.
- Elmegyünk a nagynénédhez, rendben? – miközben beültettem a gyereket magam mellé, folyamatosan az arcát simogattam. Remegő ujjakkal csatoltam be a biztonsági övét, aztán nyomtam egy puszit a homlokára. Nyilvánvalóan nem voltam olyan jó a megnyugtatásában, mint az anyja, de leginkább a dugó aggasztott, amivel szembesültem a városban. Az volt a tervem, hogy dolgozni fogok ma, de mivel sok időt töltöttem tegnap az irodában, felhívtam felettesemet és kiírattam magam a mai napra. Túlságosan aggasztott az anyóson ülő, reszkető gyerek. Ezen pedig az sem segített túl sokat, hogy mennyi időt töltöttünk el pontosan várakozással, amíg Brooklynba értünk. Mielőtt kiszálltunk a kocsiból, még gyorsan ráadtam a fiamra a kabátom, aki minden bizonnyal még most is a történtektől teljesen le volt sokkolódva.
- Apa – amint ráemeltem a pillantásom, szinte azonnal összetörte a szívemet az a szomorúság, amit a fiam szemében láttam - Te és anya sokat veszekedtek. Nem fogtok örökké összeveszni egyszer?
Próbáltam megszólalni, de nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék erre. Soha nem voltam híve annak, hogy hazudjunk a gyereknek, valószínűleg az én kisfiam pedig túlságosan okos ahhoz, hogy csak úgy átverjem. Amint lesütöttem a pillantásom, választ kapott a kérdésére. Emiatt pedig olyan hangosan kezdett el sírni, hogy egészen elvörösödött a feje.
- Marcel, nézz rám és nyugodj meg – talán az én hangom sokkal inkább kétségbeesett volt, mint az ő sírása. Az ujjaim reszkettek, ahogy törölgettek a könnyeim, de most hiába húztam magamhoz őt, nem csillapodott a sírása. Már azon gondolkoztam, hogy vissza kellene szaladnom egy üveg vízért, de ebben a hidegben leönteni a gyereket nem lett volna túl jó ötlet, mert ha tüdőgyulladás miatt megyünk majd vele kórházba, akkor ugyanott vagyunk. Tehetetlenül álltam, a már-már liluló fejű, síró gyerekem előtt, és a legtöbb, ami eszembe jutott az annyi volt, hogy én is mentem el fogom sírni magam.
Mikor meghallottam a fiatal nő hangját, szinte azonnal odakaptam a fejem. Mivel fogalmam sem volt, hogy pontosan miben tudna segíteni nekem egyszerűen csak bólintottam, és már éppen jeleztem volna felé azt, hogy mondjuk egy mentő nem ártana nekünk, amikor újabb kérdést tett fel. Mivel úgy tűnt, hogy tudja mit csinál, én csak annyit tehettem jelenleg, hogy megbízom benne.
- Marcel – igyekeztem határozottan kimondani a fiam nevét, bármennyire is meg voltam ijedve jelenleg. Próbáltam erőt meríteni a nő nyugalmából és mivel nem tűnt gyerekrablónak sem, óvatosan felé fordítottam Marcit, de határozottan fogtam meg a kezét.
Nem lepődtem meg azon, amikor a gyerekem az idegen nőre nézett, és legalább egy kicsit csillapodni kezdett a sírása. Amikor elővette a horgolt kis rókát, már inkább érdeklődve nézett rá, de éreztem, ahogyan jobban kapaszkodni kezd a kezembe. Mivel hátrébb húzódni nem tudott, én csúsztattam a derekára a tenyerem, majd fogtam meg újra a kezét.
- Róka – meglepődtem azon, hogy válaszolt, én pedig ezen a ponton vettem szemügyre még jobban a nőt. Éreztem, ahogyan lassan elmosolyodom. A kis bubim hangjából azt vettem ki, hogy még félénkebb lett, tehát tetszik neki a nő. Az viszont mégis meglepett, hogy a gyermekem arcán felfedezni véltem egy félénk kis mosolyt. Nyilvánvalóan pályázott arra a rókára.
- Na mi az, Fiam? – nagy kő esett le a szívemről, emiatt pedig a tenyeremmel elkezdtem törölgetni a könnyeket az arcáról – Szeretnéd azt a rókát, igaz?
Lassan felemelkedtem a földről, emiatt pedig érzékeltem, ahogyan a kis kezeivel megragadja a nadrágom szárát és elbújik. A tenyerem automatikusan csúszott a fejére.
- Köszönjük szépen a segítségét – tényleg hálás voltam, amikor kimondtam a szavakat – Ne haragudjon rá, nagyon félénk kisfiú.
Nem tudtam pontosan, hogy mit kellene tennem jelen helyzetben, de ezen a ponton kezdtem el érezni először, hogy talán egy kicsit lengébben öltöztem fel, mint ahogyan kellett volna. Azon egyáltalán nem gondolkoztam, hogy talán nekem is magamra kellene vennem valami értelmes ruhadarabot, egyszerűen csak fogtam a gyereket és eljöttem. Azóta sem tudom, hogy a feleségem keresett-e.
- Ebédelt már? – egyáltalán nem randimeghívásnak szántam a megjegyzést, de lényegében az is lehet, hogy a fiam életét mentette meg az előbb, amíg én egyszerűen megszólalni is képtelen voltam – Ha nem, akkor a vendégem bármire a környéken. Szerintem Marci kedveli Önt és mi még nem ettünk ma.

öltözék | már neked is a gyerekemre fáj a fogad     | 1 342

Baek-ah & Willow

Vannak, akik kifejezetten élvezik, ha a munkájuk kiszámítható. Kilenctől ötig a munkahelyükön töltik az idejüket és végzik el a szerződésükben foglalt feladatokat, aztán hazamennek és másnap kilencig mondhatni megfeledkeznek az egészről. Ezzel szemben minden olyan ismerősömtől, aki saját vállalkozást indított azt hallottam, hogy az nem szimplán a nap huszonnégy óráját veszi igénybe tőlük, de a hétvégék is ismeretlenné válnak számukra, az ünnepnapokkal együtt. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tapasztaltam meg én magam is hasonló időbeosztást - amit nem is feltétlenül lehet annak nevezni, ha az embernek állandóan készenlétben kell lennie -, de tény és való, hogy az én élményeim nem saját vállalkozáshoz köthetőek. Legalábbis akkor még nem voltak. Az egészségügy függetlenül attól, hogy milyen pozícióban dolgozik benne az ember, kifejezetten kimerítő tud lenni. Ezt pedig úgy mondom, hogy közöm sem volt azokhoz a kollégákhoz, akik dupla műszakokkal küzdenek már évek óta, vagy épp hosszú ideig minden alkalommal a hajnali nap sugaraival együtt érnek haza. Amíg rezidens voltam, én magam is megtapasztaltam milyen egy-egy nyolc órán túl nyúló műszak, de egyáltalán nem bánom, hogy ez mögöttem van.
Ami pedig a saját vállalkozásomat illeti... Mondhatni elég sokban különbözött attól, amit mások elképzelnek, amikor azt mondja valaki, hogy vállalkozás. Igen, saját magam főnöke lehetek, de egészen másképp működik ez, mintha valamilyen terméket értékesítenék. Még csak azt sem mondhatom, hogy megszakadok a munkában, mert nagyon is jól sikerült kialakítanom magamnak azokat az órákat, amikor az irodámban tartózkodom. Ez persze nagy mértékben múlik azon, hogy adott héten hány ember látogat el hozzám. A fennmaradó időben pedig volt lehetőségem szépíteni a helyen, amit béreltem, vagy egyszerűen magammal foglalkozni. A mai nap is egyike volt azon alkalmaknak, amikor nem ültem végtelen órákat az irodámban. Az időjárás is arra késztetett, hogy minél hamarabb fordítsam rá a zárat a helyre, ezért nem sokat hezitáltam, amikor elment az utolsó páciensem is a mai napra.
Mély levegőt vettem, amikor elhagytam az épületet és a zsebembe nyomta a  kezeimet, miközben megkezdtem a szokásos sétámat hazafelé. Az egyik sarkon teljesen egyedül álldogáltam, arra várva, hogy zöldre váltson előttem a lámpa és át tudjak kelni az utca túloldalára - egyébként mindig azt gondoltam, hogy egy ehhez hasonló viszonylag nyugalmas szakaszon teljesen felesleges a lámpa, de nyilván nem kezdtem el veszekedni ezen bárkivel is - amikor megütötte a fülemet a sírás. Tudom, nem szép dolog mások életében vájkálni, az én fejem azonban szinte automatikusan fordult a hang irányába, pár másodperc múlva pedig az eredeti útvonalamat is megváltoztattam, hogy helyette megközelítsem az apukát a kisfiával - legalábbis feltételeztem, hogy nem tévedek a családi kötelékeiket illetően.
- Elnézést... - A férfiról hamar a kisgyerekre siklott a pillantásom, mert bár közöm sem volt hozzá, de egészen aggasztó volt látni a pirosodó fejét, ami a sírásával egyetemben fokozódott. - Tudok segíteni? - Ezt már határozottan az édesapának céloztam, viszont ezen a ponton jutott eszembe, hogy talán helyesebb lenne cselekednem és van is nálam olyan dolog, amivel talán el tudom vonni a gyerek figyelmét. - Mi a neve? - tettem fel hirtelen a kérdést, miközben egyszerre próbáltam figyelni a válaszra és megtalálni a táskámban az egyetlen dolgot, amivel jelenleg úgy érzem, hogy segíthetek. Egy páciensem azzal köszönte meg nekem azt az egy évet, amit az én terápiás alkalmaimon töltött, hogy megajándékozott engem némi édességgel és egy saját maga által horgolt plüssállattal. Amikor rátaláltak az ujjaim a puha anyagra, rámarkoltam, majd közelebb hajoltam valamelyest a kisfiúhoz.
- Marcel... - Azért tudtam a nevén szólítani, mert rákérdeztem erre az apukájánál, habár nem gondoltam hogy egy teljesen idegen hangja nem lesz elég ijesztő a kisfiúnak ahhoz, hogy legalább egy pillanatra abbahagyja a sírást. - Tudod mi van nálam? Nézd csak. - A hangom kifejezetten kedves volt, mellé pedig igyekeztem nyugodt maradni. Előhúztam a kisállatot a táskámból és megmozgattam a kisfiú előtt. - Tudod milyen állat ez? - tettem fel az újabb kérdést, hátha sikerül elnyerni és megtartani is a gyerek figyelmét.
- Ha tetszik, neked adom, de cserébe egy dolgot kérek tőled, jó? Mutasd meg nekem, hogy milyen amikor mosolyogsz. - Nem rendelkezem sok tapasztalattal a gyerekeket illetően és még csak azt sem mondhatom, hogy a közeljövőben szélesítem a tudásomat és megtudom milyen gyereket nevelni. Talán épp ezért maradtam én a legnyugodtabb jelen helyzetben - mert nem az én gyerekemről volt szó.
- Ne haragudjon, hogy csak így magukra törtem. - Ezeket a szavakat már a férfinak intéztem, akinél ugyanakkora esélye lehet, hogy tolakodásnak veszi a közbeavatkozásomat, mint annak, hogy hálás érte. De ha egy kisfiúval kevesebb sír jelenleg a világon, akkor nekem már megérte.