Pszichológiai kiértékelés Dr. Emmett Wesley Rhodes kezeléséről.
➥ Kivizsgálta és lejegyezte: Dr. Martha Gomez.
➤ Dr. Rhodes először a Chicagoban folytatott tanulmányi évei alatt keresett fel - feljegyezném: külső befolyás hatására. Az első foglalkozásunk során Dr. Rhodes (akkoriban Emmett Sawyer) személyén nem volt érezhető a visszafogottság. Szívesen beszélt a programról, a jelenlegi életéről és annak hatásairól vagy összefoglalóan hogyan érzi magát az aktuális állapotában. Emmett habár rendszeresen fáradtnak vallotta magát, de egyben izgatottnak is. Utóbbi észrevehetően motiválóan hatott rá és felülkerekedett kellemetlenségein.
Első körben összesen hat foglalkozást vezényeltünk le közösen, aztán Dr. Rhodes abbahagyta a terápiát.
Következtetéseim szerint páciensem az együtt töltött órák során inkább udvariasan viselkedett semmint őszintén. A múltjára vonatkozó kérdéseket könnyedén terelte, hogy a jövőjéről és a jelen helyzetéről beszéljen. Megjelenése kötelesség volt a részéről amit egy külső elvárás miatt teljesített. Konklúziómat levonhatnám, de nem fedné a teljes valóságot: ehhez nem elegendő alkalommal találkoztunk.

➤ Dr. Rhodes évekkel később újra felkeresett egy sikertelen műtét után. Kétségbeesett és nyugtalan volt, melynek indokára később édesapja említése során derült fény. A férfiről úgy nyilatkozott korábbi beszélgetésünk során, hogy kábítószerfüggő és bár ő maga sosem élt ezzel, de figyelmeztetésként élte meg amikor a műtét után ott állt annak beszerzése kapujában. Ennek lassan már két éve. Azóta páciensemmel többször is körbejártuk ezt a témát és pozitívan tapasztaltam, hogy a kezdeti kényszer az elmúlt hónapokban enyhült.
Ezalatt az idősáv alatt Dr. Rhodest egy karizmatikus és extrovertált személynek ismertem meg. Olyan ember, aki nem riad vissza a változástól és lelkesítően hatnak rá az útjában kibontakozó lehetőségek. Kíváncsi természet: ismeretségünk alatt számtalan területen próbálta ki magát. Aktuális szenvedélyének a fotózást tekinti, amit úgy gondol, hogy utazásai során legalább kamatoztathat.
Segítőkész alkat és olyan ember, aki ösztönből motivál másokat arra, hogy jobbak legyenek vagy más esetben felfedezzék a bennük rejlő lehetőségeket. Párszor mosolyogva meg is jegyzi, hogy örül a munkájának, mert heti hetven óra mellett amit sebészként tölt el, legalább nincs ideje beleütni az orrát mások dolgába.
Kreatív és jó probléma megoldó készséggel rendelkezik, még ha ennek folyamatában fel is kell bosszantania pár embert. Szerinte a jó cél érdekében a végeredmény az igazán fontos.
Emmett esetében nem vettem észre annak jelét, hogy problémát okozna számára a beszélgetés kezdeményezése. Ugyan nem zavarja, ha a figyelem középpontjába kell lennie, de magát elvegyülőként - alkalmazkodóként - jellemzi. Csapatjátékos, kompromisszum-kész és pontos. Megbízható.
Nem forrófejű természet, inkább enyhén szétszórtnak nevezném. Ennek ellenére érzékeli hol a határ, így amíg a magánéletéről sokszor azt mesélte, hogy egy kitörni készülő káosz, addig a munkája során rendezett és higgadt marad bármilyen feszült helyzet középén is találja magát.
Negatívumként azt tudnám felhozni ellene, hogy amíg mások problémáját hajlamos magára venni, mint következő ami megoldásra vár, addig a sajátját rendszeresen háttérbe szorítja. Korábbi foglalkoztatásaink alatt nem egyszer került megjegyzésre a részemről, hogy többet meséljen a saját gondolatairól és érzéseiről mint azokéról akiket fontosnak tart.
Ugyanakkor észrevettem azt is, hogy magánéletében folyamatosan keresi másoktól a visszaigazolást és ha ez elmarad, akkor magába keresi a probléma forrását. Ez sokszor túlgondolást eredményez nála majd hangulatingadozást. Némi javulást sikerült már elérnünk ezen a téren, de kétségtelen hogy hosszú út vár még ránk.
Dacára Dr. Rhodes nyitott személyiségének és tágas ismeretségének, maga a férfi tart az egyedülléttől. Munkája miatt átmeneti és felszínes kapcsolatokat tud csak szinte felhozni, így nem egyszer van szüksége megerősítésre a környezetétől, hogy a jövőben sem nélkülözik majd őt.
Ha az eddigiek alapján kellene összegezni, akkor azt mondanám, hogy együttműködő páciens, de vannak még olyan múltbéli problémák amiket kerül és további megbeszélést igényelnek.

'Susi' - aki az enyém volt, de közben mégsem. (a jó)
Megvan az a hiedelem, hogy két ember nem véletlenül akad össze élete során? Anya két pofára falta az erről szóló filmeket, főleg ha egy-két pohár bor le is csúszott mellé. Akkor megpaskolta a kanapén üresen tátongó helyet maga mellett, majd megvárta hogy lekuporodjak oda, és csak annyit szólt: kisfiam, ez a sors.
Én meg csak bambán bámultam a képernyőt és a hétköznapi társalgást amit a film szereplői folytattak egymással, de nem értettem. Mi olyan sors-szerű abban, hogy két ember egymással beszélget?
Susi megismerése után azonban kezdtem már kapizsgálni anyám mire is célzott pontosan. Természetesen csak azután, hogy a hajába kapaszkodós időszakomon túlestem és végre kinyitottam a számat. Utána elválaszthatatlanokká váltunk. Sok mindent jelentett ő számomra: a szomszéd kislányt, akivel egymáshoz szöktünk át, ha éppen a magányra volt szükségünk, amit a mi értelmezésünkben egymás társaságával helyettesítettünk.
A legjobb barátot, akire rábízhattam volna bármelyik titkomat vagy akár az életemet is.
Egy bűntársat, aki gondolkozás nélkül volt partnerem minden őrültségbe ami felváltva fordult meg a fejünkben. És miközben egyik felavatott törzshelyünkről vándoroltunk a másikig, az idő felettünk szorosabbá fonta a barátságunkat. Túl az első szerelmen, majd ezt követő összetört szíven mi mindig ott voltunk a fontos pillanatoknál. Susi megismételhetetlen volt; a legjobb, aki engem is jobbra inspirált.
Aztán egy nap bőröndök sorakoztak a nappalink közepén, melyekben összezsúfolva szorultak meg addigi életünk történései. A költözés váratlan volt, gyors és ellenkezést nem tűrő. Apa állása minél hamarabb Chicagoba szólított minket. Fél lábbal már a szeles város húzott magához miközben elköszöntünk egymással Susival, de ez túl kevés volt. Talán egy hét sem lett volna elég elfogadni, hogy ami addig működött és az enyém, miénk volt, az már nincs tovább, csak egy egyforma tetoválás maradt hátra meg a remény, hogy valamilyen módon egymás életének részesei maradunk.

Morris Sawyer - a nagybetűs Apa. (a rossz)
A fejemben mintha amatőr zenekar tartana fellépést úgy koncertezik odabent a kialvatlanság. A bögrémért nyúlok és bosszúsan veszem szemügyre annak hiányos tartalmát. Egyetlen megárvult csepp kávé lenne józan eszem megmentője? A válasz a telefonom bántó rezgésében érkezik meg amiért ha nem kapok oda, akkor bukfencet vet az asztal széléről.
- Igen? - a formális köszönés a nem alváshiánnyal küszködők ajándéka. Nekem a sorozatos fenékbe rúgós vizsgaidőszak után csak a színlelt jómodor marad, meg az utolsó csepp koffein ami figyelmetlenségem okán gúnyolódó pacaként ivódik be egyik jegyzetem lapjába.
- Emmett Sawyerrel beszélek? - a férfi hangja ismeretlen, ennek a vezetéknévnek az említése meg semmi jót nem jelent. Újabb igennel felelek és úgy döntök mindkettőnknek jobb ha most nem untatom őt a részletekkel miért is áll hónapok óta minden hivatalos papíromon az, hogy Rhodes. - Jacob Williams rendőrtiszt vagyok a Chicagoi kapitányságról. Ma behoztunk egy férfit, Morris Sawyert, aki azt állítja, hogy az ön édesapja és követelte az értesítését. Meg tudja ezt erősíteni?
Csábító a gondolat, hogy elutasítsam. Mennyivel egyszerűbb lenne azt mondani: nincs közöm hozzá és bontani a hívást. De azzal anyát bántanám, ő meg nem érdemli meg. Nem tehet róla, hogy ennyire jól beleválasztott.
- Negyed óra múlva ott leszek. - Nincs mit ezen többet ragozni. Minél előbb túlesek rajta annál gyorsabban jöhetek vissza, hogy fontosabb dolgokra koncentrálhassak.
Morris egy fiatal egyenruhást szédít mire megérkezem. Kifakult egyetemi logóval díszített sötétzöld kapucnis felsőmbe és egyszerű farmernadrágomba nem tagadhatom le a gyerek titulust és felkészültem, hogy így is kezelnek majd. De ha valaki közelről megnézné kettőnk dinamikáját akkor egyből rájönne, hogy a szerepek már évekkel ezelőtt felcserélődtek. Némi hasonlóság még felfedezhető közöttünk. Egy-két kitörölhetetlen arcvonás, a megegyező szemszín és forma, de ennél nincs tovább. Különbözőbbek már nem is lehetnénk egymástól.
- Apa, ideje indulni. - most először néz csak igazán felém, én meg át rajta. A gyomrom kavarog a gondolattól, hogy bármi közöm is van még hozzá. Ő persze humorosnak találja a helyzetet vagy ahogyan ő mondja félreértésnek, én meg rá sem kérdezek mit művelt. Ha itt tartják pár napig akkor sem zavarna különösebben, de egyikünknek sincs ekkora szerencséje. Az elém tolt nyomtatványokat szignózom, aztán ott se vagyunk. Morris minden második lépése instabil és hanyag, de ez nem állítja meg őt abban, hogy beszélgetésre bírjon.
- Az egészet rám akarták tenni. Izé.. kenni.
- Nem érdekel. Ülj be a kocsiba. - parancsolok rá és szinte érzem a változást a hangulatában.
- Azt hiszed hazudok, ha? Tiszteletlen, hálátlan kölyök vagy már megint. - összeakad a nyelve ahogyan igyekszik hatni rám, de már jó ideje nem tud. Egy életre elvágta magát előttem amióta bevallotta, hogy a drogproblémái miatt kirúgták és nem áthelyezték. Hetekig azt hajtogatta Chicago egy tiszta lap. Két és fél hét volt a limit, hogy újra beszennyezze az esélyeit és minket is magával vonszoljon.
Oldalra nyúlok és rádiót kapcsolok. Most se tűnik józannak, de anya azt mondja tudja kezelni. Állandóan ezt hajtogatja. Nem féltem én Rosalie Sanderst vagyis nem jobban mint ahogyan egy gyermek természeténél fogva óvja az édesanyját. Erős jellem ő, akitől még Morris is visszahúzódik az odújába és minimalizálja az ökörségeit. De a belét is kidolgozta, hogy főnővér lehessen a helyi kórházban, ahol nem néznék jó szemmel hogyha kiderülnének férje kilengései. Sokszor kértem már, hogy vegyünk ki közösen egy lakást és hagyjuk magunk mögött őt, de hajthatatlan. A fejébe vette, hogy az egyetlen amiért Morris nem száll rám az az, hogy ő vele maradt, meg amúgy is a férje. Az első két évben elvonóról elvonóra küldtük és hinni akartuk, hogy egy kis noszogatás itt, meg támogatás ott majd elegendő lesz. Nem volt. Sosem volt neki elég semmi sem.
- Biztosan ők csúsztatták a zsebembe a tasakot amikor nem figyeltem. - motyogja maga elé. - Éreztem is, hogy a zsebemnél matatnak. - lelkesebben adja a lovat a saját kitalált sztorija alá, nekem meg el kell számolnom tízig, hogy ne tegyem ki az út szélén.
- Nyilván. Csak mint múltkor meg azelőtt, nincs igazam? - a fejemet ingatom hitetlenkedéseim közepette, aztán befordulok az ismerős környékre. Anya munkaideje csak két óra múlva jár le, így nem tartom fontosnak, hogy kiszálljak a kocsiból.
- Egy csésze kávét? Ramatyul festesz, fiam.
- Csak szállj ki és tartsd a szád anya előtt. - áthajolok az ő felére és ha már magától nem hajlandó rá, így ez esetben én nyitom ki neki az ajtó zárját. Morris ismételten motyog valamit, aztán ott sincs. A bejárati ajtó előtt bíbelődik még a kulccsal, majd végleg eltűnik a szemeim elől. Homlokomat masszírozva préselem magamat jobban az ülés támlának és a telefonom névjegyzékét görgetem végig Camilla nevéhez. Idejét nem tudnám megmondani mikor hallottam felőle utoljára, de most a második végiggondolás előtt tárcsázni kezdem őt. A számomra kedves hang helyet azonban csak egy undok üzenetet kapok válaszul: ez a telefonszám többé már nem létezik.

Jelen - avagy a kettő egyvelege.
- Oké, Dr. Rhodes, egyezzünk meg valamiben!
Huszonhatodik napot írjuk, Vanessa pedig elszánt ahogyan erejéből merítve nyújtja felém a kezét. Én ennek megelőző folyamatában épp az értékeit futom át mostanra harmadszorra, a nyakam pedig nem túlzottan hálás érte. Még mindig emlékszem az első napra amikor Vanessat behozták. Ahogyan az azt követő egy hétre miután közöltem vele a rossz hírt, hogy új májra van szüksége, a szülei pedig tanácstalanok voltak amiért a lányuk nem akart velük, sem másokkal szóba állni. Ugyan jeleztem feléjük, hogy talán egy kis tér meg idő majd segít ez ügyben, de számukra ez nem volt egyenlő azzal a vigasszal amire valójában vártak. Fel tudom idézni a tizenharmadik napot amikor Vanessa önszántából mesélte el, hogy a versenytánc az élete és fogalma sincsen mit kezd majd ezután - már ha egyáltalán túléli. A tizenhetedik napon rosszabbul érezte magát (mint fizikálisan, mint pedig mentálisan), amit újabb három napig tartó szűkszavúság követett. De legalább most nem a teljes szótlanság. Az utóbbit se élték meg jól a szülei. A huszonharmadik nap újabb információkkal lettem gazdagabb róla, és most itt vagyunk. Három nappal később meg egy ismeretlen ajánlattal, ami való igaz elég ahhoz, hogy visszategyem a helyére a kartonját.
- Mégpedig? - mellkasom előtt összefűzöm karjaimat, ő meg minimálisat feljebb helyezkedik a párnáján.
- Ha kapok új májat, akkor ad magának is egy esélyt és itt hagyja Chicagot. - meglepetten állok a szavai előtt, ami úgy néz ki feltűnik neki, mert egyből folytatja. - Hallottam ahogyan az egyik nővér mondja a másiknak, hogy kapott egy új állás lehetőséget, így esélyesen elmegy. Tudom, tudom.. nem szép hallgatózni. Miattam marad? - kicsit bűntudatosan cseng a kérdése, én meg egyből a fejemet rázom, hogy ne is gondoljon erre.
- Nem. Ez bonyolult. - sóhajtok egyet most már leengedve a karjaimat.
- Ó, ne mondja! - viccelődik végigmutatva környezetén. - A partnere nem engedi? Vagy itt jobbat ajánlanak? - faggatózik tovább.
- Most ért véget egy három éves kapcsolatom és ami azt illeti rendkívül elégedett lennék a másik lehetőséggel. - vallom be magam is elgondolkozna ezen.
- Akkor nem értem, de észrevehetően minden adott. Szóval... megegyeztünk? - újra a kezét nyújtja a felém. Chicago amennyit adott, annyit is vett el tőlem. Ez utóbbi pedig az utóbbi időben maradandóbbnak hat, mint kellene. Változtatni eddig sem esett nehezemre és mégsem a bizonytalanságba ugranék fejest, hanem egy újabb állásba. Ugyanazt tehetném, mint most csak kevesebb múltbéli teherrel amelyet a környezetemnek is köszönhetek. Egy lehetőség, így..
- Oké, legyen. Megegyeztünk! - kezet fogok vele, ő pedig egy mosollyal gazdagít engem. Belegondolva nem rossz dolog lesz várni Vanessa gyógyulására meg az új életemre.

- Dr. Rhodes!
Egy öltönyös férfi integet felém a repülőről leszállásom után, kezében egy nevemmel díszített táblát szorongatva. - Az én nevem Eliot és a mai sofőrje. Dr. Henson már várja magát. Elkérhetném a csomagját?
Megköszönöm a segítséget, aztán a kocsihoz sétálok át vele és beülök a hátsó ülésre. Manhattan egybe olvadó épületei elmosódott masszává állnak össze ahogyan a kórház épülete felé tartunk és már csak akkor lassítunk amikor kifogunk egy piros lámpát meg egy hosszabb kocsisort. Ezt az alkalmat kihasználva veszem elő zsebemből a telefonomat és készítek egy fényképet az autó ablakán keresztül, majd az elküldésre szánt üzenethez csatolom.

Emmett írta:

'Boldog huszonegyedik napját az újrakezdésednek, Vanessa.
Itt lenne az én elsőm. - Dr. Rhodes.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Először is: nagyon tetszik a jellemzés egyedi megoldása, hogy egy pszichológus kiértékeléséből ismerhettük meg a karaktert. Ezzel együtt persze a gondjait is, a terheit, amit régóta magával cipel. Aztán mindezt láthattuk Wes szemén át is, azt, ahogyan ő megélte mindezt, és éli manapság is.

Nagyon-nagyon nehéz lehet együtt élni azzal, hogy egy közeli szerettünk függő, bármilyen függőségről is legyen szó. És mind közül talán a drog a legrosszabb, a legveszélyesebb. Főleg így, hogy tudod, nem csak önmagára veszélyes, de ráadásul édesanyádra is rossz hatással van. Persze erős nőnek tűnik, aki ahogy mondtad, tud vigyázni magára, mégis... nem lehet könnyű látni, hogy erre megy el az élete. Bár lehet, hogy ezt ő nem így látja. Lehet, hogy a hazásságában, a nehézségeken túl látja azt a sorsszerűséget is, amit a romantikus filmekben annyira szeret. Nem tudhatjuk, nem igaz?
Az viszont határozottan jó döntésnek tűnik, hogy te mertél és akartál végre kilépni abból az ördögi körből, amit apád zűrös ügyei jelentettek. Hogy az új lehetőségek mellett tetted le a voksodat. Bár kétségtelenül érdekes körülmények között hoztad meg ezt a döntést. Azt hiszem, sokunknak jól jönne néha egy Vanessa az életünkben, aki új perspektívát mutat, és ezzel segít kilépni a komfortzónánkból. Az új életedhez mindenesetre sok szerencsét kívánok!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!