Montessori School of New York International
Emmersynt már hazavittem, igazság szerint nem terveztem visszajönni ma már az iskolába, de úgy tűnik, a sors, vagy inkább egy bizonyos óvónő felülírta a programomat. Nincsen ezzel probléma, én is gyakorta invitálok be pár szóra bizonyos szülőket, noha manapság inkább csak az iskola előtt csípem el őket, ha égető probléma lenne egy-egy gyermekkel. Szerencsére azonban ilyesmi nem igazán szokott előfordulni, a legtöbb kényes ügyet megoldjuk egymás közt az osztállyal. Egészen hamar összeszoktunk, s bevallom, tanárként még élvezem is ama áldásos állapotot, hogy nem kell a szülőket kerülgetnem az épületben, nem mászkálhatnak be bármiféle fals indokkal, nemes egyszerűséggel tilos belépniük az épületbe.
Idén kaptam új osztályt, noha Emmie már tavaly járt az óvodába, de csak pár órát vettem fel a biztonság kedvéért, készülve arra az eshetőségre, hogyha esetlegesen nem tesz majd jót neki az itteni ovi, és át kell iratkoznunk máshova. Akkor számomra is könnyebb lett volna egy másik munkahely keresése, tekintettel arra, hogy az az optimális, ha közel vagyok a kislányomhoz. Nem lesz ez mindig így, de jelenleg ez a helyzet, én pedig igyekszem mindent a lehető leggördülékenyebben megoldani, hogy Emmie ne hiányolja az anyukáját. Igazából nem is tudja, hogy volt neki valaha, nem emlegeti, talán ez egy hallgatólagos megállapodás kettőnk között. Mivel én nem beszélek róla, tudja, érzi, hogy neki sem kell. Igaza van, valahol még mindig fáj, nem hiszem, hogy egyhamar ez változna, szerintem, hogyha újra látnám, biztos, hogy sarkon fordulnék inkább, mert attól tartok, meg találnám tépni, pedig egy-két középiskolai balhé kivételével az életben nem ütöttem meg senkit, nőt pláne. Az árulás sok olyan dolgot kihoz az emberből, aminek korábban a létezéséről sem tudott.
- Miss Shelton invitált fogadóórára.
Mutatom azért a kártyámat, van jogosultságom indok nélkül belépni az épületbe, de nem teszem, így a tiszta, s a magam részéről mindig kínosan ügyelek arra, hogy a helyén legyenek a dolgok, kiváltképp az iskolával kapcsolatosan. A portás biccent, én magam meg elindulok a csoportszobák felé, noha nem egyeztettünk semmi konkrétat, de gyanítom, hogy annak a környékén csak rálelek a fiatal óvónőre, és megoszthatja velem az Emmievel kapcsolatos észrevételét, mert nyilván róla van szó, efelől egy szemernyi kétségem sincsen.
Akadna dolgom, de mivel a kislányom a prioritási listám élén van, aligha lehet bármi jelenleg ennél fontosabb. Azért bízom benne, hogy nem valami komoly dologról van szó, mikor kérdeztem a törpét, nem tudott semmi „végzetes bűnt” felmutatni, amiért létjogosultságát érzem egy ilyen találkozónak, de nem én vagyok velük nap közben, szóval könnyen lehet, hogy Miss Shelton észlelt valami olyasmit, amit fontosnak tart megemlíteni, s mint ugyancsak oktatásban dolgozó, tisztában vagyok ezek fontosságával, és a legtisztább mindent a lehető leghamarabb lekommunikálni.
Az ajtóhoz érvén könnyed koppantásokkal jelzem, hogy megérkeztem, ott aztán nyugodtan várok, míg valaki beinvitál, vagy esetleg a folyosón kódorog, és megszán, lévén nyilván az épület ezen része nem tartozik az általam gyakran látogatott területek közé, így nem ismerem ki magam. Kezeimet lazán farmerem farzsebébe süllyesztem, és előre hátra billegek a lábaimon, így vezetve le a kicsiny feszültséget, ami bennem leledzik eme látogatás kapcsán. Nem nyomkodom a telefonom, nincs hozzám nőve, igazából szükségét is alig érzem, általában anyám terrorizál rajta leggyakrabban, bár szerinte ő csak figyel rám, és gondoskodni próbál rólunk. Távolról persze. Igaz, ami igaz, lehet így jobb.
Röpke sóhaj szökik ki számból, majd felpillantok a földről, amikor látom nyílni a csoportszoba ajtaját, és megpillantom Emmie óvónénijét.
- Kellemes délutánt, Miss Shelton!
Köszöntöm egészen szívélyesen, a feszültségem aligha látható más számára, lévén meglehetősen jó vagyok érzelmeim palástolásában, így ami többnyire látszatként fennmarad, az a megnyerő, jó kiállású, tisztelettudó mivoltom.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Annyira emésztettem magam, hogy mi legyen a három gyerkőc kapcsán, de Melanie meggyőzött arról, hogy beszéljek Emersyn apukájával. Milyen óvónő leszek a szemében, aki felhozza, hogy szellemidézést óhajtott végrehajtani a négyéves csemetéje másik kettő lánykával? Nekik még azt sem kellene tudniuk, hogy ez a fogalom létezik, mondjuk Halloween alkalmával szinte lehetetlen elkerülni, hiszen akadnak olyan személyek, akik annak öltöznek be. Tanácstalanul kérettem be Mr. Berkley-t, és most a találkozó előtt fél órával már azon agyalok, hogyan fogjam rövidre a mondókámat, és ne hozzam magamat kellemetlen szituációba. Október harmincegyedikén nem azzal kellene foglalkoznom, hogy mások lelkivilágára hogyan is hat ez az ünnep, de mégis tudván, hogy a szerkezetet okkal hozta el az óvodába…nos nem vagyok teljesen biztos benne, hogy nem alaptalan a félelmem. A nagynénémből kiindulva akár egy traumaként is megélhetik a kicsik, ha ráadásul megszólal valami a kísérlet folyamán, mások rájuk ijesztenek. A körmömet rágom, és a pillantásom többször időzik el az ajtó irányába. A legtöbb gyermeket már ebéd után hazavitték a mulatság miatt, a mai nap kivételes, minden arról szól, hogy megnyílik a túlvilág. A fiatalok bulikat szerveznek, a kisebbek csokit vagy csínyt játszanak. Jenna néhány órával ezelőtt jelentkezett be, hogy elhúzódott az előadása, emiatt nem fog hazaérni vacsorára, nekem meg nem volt programom estére. Pont nekem, aki imádja ezt a felhajtást. Nem beszéltem össze egyik barátnőmmel se, valahogyan egyedül maradtam a kis terveimmel, de arról nem mondtam le, hogy csináljak valamit. A tökfaragással már végeztünk a délelőtti órákban, hazaviszem az egyiket és kihelyezem az ablakpárkányra, na még meg kell állnom cukrot is venni, ha a gyerekek odatévednének az ajtónkhoz. A fejem zsong a teendők listájától, és akkor újra a falon lógó órára lesek fel. Szörnyen csikar a hasam, pedig nem is egy vizsga előtt állok. Megmondani nem tudnám, hogy mikor éreztem ennyire rosszul magam utoljára. Úgy döntök, hogy a mosdóban frissítem fel magamat, és be is zárkózom oda. A folyosón még összefutok a takarítóval, vagyis Gleddel. Nem is olyan régen kezdett az óvodában, az ágyakat pakoltuk el az előbb, meg az asztalok lemosásában is segédkeztem.
- Aranyom mit keresel még itt? – állít meg a mosdó előtt, mire egy halvány mosollyal fűzöm össze a két kezemet a hasam előtt. – Beszélnem kell az egyik kislány apukájával, de utána hazamegyek. Negyedóra múlva itt van, és előtte még el akartam menni a mosdóba. – mutatok az ajtóra, és már nyúlnék a kilincs után, de megdermedek a kimondott szavakra, melyekkel az öreg hölgy illet meg. – Gyermekem ma este valami különleges dolog fog veled történni, csak figyelj a jelekre. – hirtelen azt sem tudom, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, csak megszeppenve bólintok. – Majd igyekszem. – berohanok a menedékembe, és magamra is zárom az ajtót. Miért velem történnek az ilyen furcsaságok? A benti tartózkodásom nem nyúlik hosszúra, az arcomat is háromszor mosom meg utána, csak azt nem veszem észre, hogy a felsőmet festékkel áztattam el. – Mi az isten? – riadok meg a tükörbeli alakom láttán. Megnyitva a csapot szinte a vízzel teszem egyenlővé a tökös pulcsimat, mire hallom, hogy a folyosón valaki az én nevemet emlegeti. Gyönyörűen festek a félig nedves felsőmmel, de nincs időm ezzel bíbelődni, szóval egyszerűen a nadrágomba törlöm a kezemet, és kitárva a nyílászárót a hang irányába indulok meg. A csoportszobába lépek be, aztán a tekintetemmel az irodát lesem, de valaki elvonja a figyelmemet, pontosabban egy ismerős kék szempár, csak most nem egy szőke angyal arcáról köszön vissza. – Jó estét Mr. Berkley…vagyis délutánt. Menjünk be az irodába, ott talán kényelmesebb lesz. – mérem végig őt futólag, és a felsőmre bámulok le. Az első dolgom az lenne, hogy előreengedjem, de valahogyan az etikett már nem az erősségem, mert arra vár, hogy én mozduljak meg, aztán sikerül elérnem azt, hogy egyszerre futunk neki az ajtónak, így kissé szűkösen préselődöm neki az úriembernek. – Sajnálom… - nyögöm ki, és megpróbálok egy lépéssel hátrálni a szorult helyzetemből.

Montessori School of New York International
A kisasszony látszólag nem igazán van a helyzet magaslatán, de nem meglepő, pontosan tudom, milyen idegőrlő néha egy hordányi kiskölyökkel egy légtérben. Nem tudok rá úgy nézni, mintha alapból ilyen szedett-vedett volna, s mindennap csurom vizesen-festékesen létezne. Valószínűleg nem ez élete legcsodásabb napja, bízom benne, hogy nem az én kislányom tehet erről, mert akkor összeakasztom a bajszomat a hercegnővel otthon.
- Ahogy óhajtja.
Nem tudhatom, hogy van errefelé iroda, nálunk tanárinak hívják, de óvodában fogalmam sincs, hol gyülekeznek az alkalmazottak, hogy egy kis levegőhöz jussanak a harsány gyerekzsivaly elől, ami valljuk be, sokszor képes az ember agyára menni, bármennyire is szeresse a gyerekeket. A magam részéről nem csodálom, hogy itt is akad efféle menedék.
Hiába is próbálna előre engedni, az illedelmesség meglehetősen belém ivódott, ha mást nem is, ezt istenesen belém verte édes jó anyukám. Így hát várok, hátha Miss Shelton úgy dönt, hogy női mivoltából adódó előnyét kiélvezve belép az ajtón, de mivel nem mozdul, így kissé elunva a tétlenséget, megindulok. Mit ad isten, éppen akkor, mikor magához tér Csipkerózsika álmából a kisasszony, ami tökéletesen elég arra, hogy az ajtókeret közé szorulva rostokoljunk pár zavarbaejtő pillanatig, noha ezúttal ez pusztán azért kínos, mert óvónő szülő titulusban vagyunk itt, és nem igazán helytálló az ilyesmi, még akkor sem, ha pusztán a véletlen kósza játéka szülte.
- Bocsánat, az én hibám.
Emelem meg a kezeimet, és kissé hátralépek, hogy a hölgy beférhessen nyugodtan, tekintettel arra, hogy ő hasonlóképpen cselekszik, ezért könnyedén a háta közepére helyezem a tenyerem, megállítva a mozdulatot, enyhén a helyes irány felé terelve, azaz előre. S innentől igyekszem tartani korrekt módon a távolságot, mert eszemben sincs kellemetlen helyzetbe keveredni a kislányom óvónőjével. Azért ennél kevés kínosabb dolgot tudnék még pusztán csak kitalálni, nemhogy megélni. Nem mintha csúnya volna, kifejezetten kellemes látvány, de fiatal is, és mindennemű etikai megközelítés kapcsán durva kihágás lenne még csak a puszta gondolata, hogy nőként tekintek rá. Számunkra kötelező jellegű a megfontolt távolságtartás, s egyébként is, én minden nőhöz hasonlóan állok, kivéve néhány egy alkalmas fülledt éjszakát, de az nagyon más lapra tartozik.
- Nos, nem akarom sokáig rabolni az idejét. Mit követett el a kisasszony, hogy úgy gondolta, mindenképp beszélnünk kell róla?
Valós aggodalom fűszerezi a hangomat, mert bevallom, elképzelni sem tudom, mi lehet a dolog hátterében. Soha semmi baj nem volt Emmievel, éppen ezért nagyon furcsa számomra az ittlétem, de bizonyára hamarosan megtudom majd, miről is lehet szó. Őszintén kíváncsi vagyok.
Közben bizonyára beérünk az irodába, ahol ugyanúgy körbekémlelek, miként a csoportszobában tettem volna, noha biztos vagyok benne, hogy utóbbi érdekesebb lenne, már csupán abból az egyszerű szempontból is, hogy ott tölti a mindennapjait a kislányom.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

A jelmezem ezzel az erővel kész is lehetne, ha a tükörben lévő összkép megfelelne az itteni elvárásoknak, de nagyon nem mutatok jól ebben a felszerelésben. Reggel még vidáman vetettem bele magam a napba, sőt Jennát is győzködtem, hogy abból baja nem származhat, ha egy kicsit másképpen tekint a Halloween-re, de megint én lettem az, aki jónak indította a reggelt, és pocsékul zárja azt. A gyerekekkel egész nap nem volt gondom, kivéve a három kisasszonyt, akik úgy gondolták, hogy a szellemidézés mennyire menő lenne, és ezzel még a fiúkat is meg lehetne tréfálni. Bele sem merek gondolni, hogy milyen sírás lett volna a teremben, ha egymást kezdik el ijesztgetni. A fiúkból hamarabb kinéztem volna, hogy ilyesmin törik a fejüket, de láss csodát az a szép ebben, hogy a lányok is képesek meglepni. Emersyn amúgy is egy cserfes kislány, élénk fantáziával megáldva. Ugyan arra nem mertem rákérdezni, hogy miért állítja be az anyukáját egy utazó királylánynak. A családi háttér megállapítása nem az én reszortom volt, míg úgy nem láttam, hogy a gyermekre rossz hatással lenne. A magatartása olykor kirívó, előfordul az is, hogy többször kell rászólni, de a korának tudom be, és nem annak, hogy gondok lennének odahaza. Az édesapja az épületszárny másik felében tanít, emiatt is kínosan élem meg, hogy ma berendeltem egy kis magánbeszélgetésre. Jobban jártam volna, ha egy küldök egy online értesítőt, de akkor megtehettem volna Leyla és Lottie esetében is. A rosszullét kerülget a férfi érkezése előtti percekben, és a mosdóban ütöm el inkább az időt. A délelőtti foglalkozáson, még a tökfaragás előtt őszi tájképet festettünk, és elfeledkezhettem róla, mert csak most tűnt fel, hogy mennyire ügyetlen voltam. A barna és a narancs bele is olvadhatna a környezetbe, de legalább most nem ártott volna tisztának maradnom. Késő bánat, ez a vonat már elment, jobb megoldás híján csak bevizezem, és már megyek is a dolgomra, mert illetlenség lenne megváratni az apukát. Az iroda a vezetőségnek van fenntartva, de ilyenkor már a madár se jár erre, szóval bátorkodtam odaszervezni a beszélgetést, és ezt tudatom is Mr. Berkley-vel, csak éppen olyan együgyű vagyok, hogy fel sem tűnik az előzékenysége. Állok bambán, és mutatom az utat az iroda felé, de későn esik le, hogy megmozdulni illene, pont abban a másodpercben, amikor elhatározásra jut ő is. Az ajtófélfán akadunk össze, nekem a hátamat súrolja a tok, de a mellkasom elég szűken simul neki a férfiénak. Fel sem merek nézni rá, automatikusan hátrálnék, de azzal csak azt érem el, hogy jobban beszorulunk. – Tényleg…nem így szerettem volna. – nyögök fel, és mentve a szituációnkat a hátamra vezeti a kezét, hogy egy ildomosat taszítson rajtam. Nem annyira észrevehető, de a lendület bennem marad, és meg sem állok az asztalig, ahol egy megtámaszkodom, miközben bevárom őt is.  A hangom bent reked, az ablak felé bámulok, a kezeimet tördelve igyekszem úrrá lenni az idegességemen. Megtörni a kínos csendet neki sikerül először, emiatt kénytelen vagyok a szemébe nézni.
- Semmi rosszat, ami miatt aggódnia kellene, vagyis… várjon. – kérem meg, és a fiókból szedem elő a táblához tartozó iránytűt, vagy minek nevezzem ezt. – Emersyn ma ezt hozta be az óvodába. Szellemet akart idézni a két barátnőjével, hogy megijesszék a fiúkat. – hadarom el, és áttolom az ő térfelére is, hogy a saját szemével lássa a tárgyat. – Esetleg otthonról csente el? – érdeklődöm semlegesen hangon egyelőre.

Montessori School of New York International
Amennyiben már némi ismeretség fűszerezné kettősünket, bizonyosan megeresztenék némi viccesnek szánt megjegyzést bájos ügyetlenkedését illetően. Akadnak olyan emberek, akik bármit csinálhatnak, nemes egyszerűséggel nem a szerencse gyermekei. Na én nem ilyen vagyok. Mondhatni, nekem minden sikerül, az is, amit nem akarok. A magamfajtákat nevezik – éppenséggel joggal – mázlistának, noha én legalább nem élek vissza ezzel. Azt még nem sikerült eldöntene, hogy Miss Shelton a szerencsétlen kategóriának mostohaleányae avagy sem, de bizonyosan hamar rájönnék, ha több időt töltenék vele. Ez azonban aligha fog megvalósulni, de igazság szerint nincs ezzel baj, a környezete bizonyára tudatában van eme színesítő elemnek személyét illetően. Az viszont teljesen bizonyos, hogy rettentő könnyű zavarba hozni, amivel éppen baj nincs, de az életét bizonyára nagyon megnehezíti, hogy minden az arcára van írva, mielőtt egyáltalán a gondolat szárba szökkenhetne tudatában.
- Elhiheti, jómagam sem.
Célzok ezzel a majdnem frontális ütközésére az asztallal, bár biztos vagyok benne, hogy korántsem taszítottam rajta ekkorát, de most már kár ezen lamentálni, legalább nem hasalt el a padlón, az azért roppant mód kínos tudott volna lenni, nem igazán tudnám, mit kezdjek magammal egy hasonló szituációban, lévén sosem bántottam hölgyet, még véletlenül sem.
A kéztördelését látva inkább magamhoz ragadom a szót, talán így könnyebb lesz kiverekednünk magunkat a kényelmetlennek ható szituációból, noha engem egyébként abszolút nem zavar, és szerintem őt sem kellene, semmi sem történt, amire nagy hangsúlyt kellene fektetnie bármelyikünknek is. Úgy teszek hát, mintha nem látnám a pillanatnyi kínit, aminek teret engedett, és hagyom, hogy a kérdésem nyomán összeszedje magát kissé, legalábbis az nem fog ártani a találkánk tekintetében.
Ahogy a szemeibe nézek, meg kell állapítsam, kellemesen meleg fényű tekintete kapott az égiektől, nem csoda, hogy bizalmat ébreszt a gyermekekben, és kedvelik.
- Ezt jó hallani.
Azért kivárom, mi lesz a vége, nem igazán van ötletem ugyanis, hogyha nem tett semmi rosszat, akkor mégis miért vagyok itt. Rejtély. A nők sokkal bonyolultabban gondolkodnak, bevallom, néha valósággal követhetetlenek.
- Ez micsoda?
Vonom fel a szemöldököm értetlenségem jeleként, mert bármi is az a kezében, én magam nem találkoztam még vele, ami kissé aggasztó, mert ha én nem tudom, mi az, akkor hogy az istenbe került a kislányomhoz.
- Nem mondom, hogy nem találom elmés ötletnek a frászt hozni a fiúkra, de fogalmam sincs róla, hogy került hozzá ez a cucc. Életemben nem láttam.
Tárom szét a karjaimat, miközben lázasan kutatok a megoldás után, mert hozzám biztosan nem tartozik. Megdörzsölöm kissé a halántékomat, nem hiszek a szellemekben, nem beszélek ilyesmiről a lányommal sem, nemhogy még ilyen hülye táblákat vásároljak mindenféle értelmetlen okból. Akkor jut eszembe, hogy Abigail talán kissé mélyebben van az efféle badarságokban, mint én magam, aki két lábban áll a földön.
- Azt hiszem, a nevelőnője tulajdona lehet, mindenképpen beszélni fogok vele róla. Az elcsenés és a szellemidézés tekintetében is. Elnézést, amennyiben kellemetlen helyzetbe hozta ezzel.
Ráadásként engem is, most majd mélyedhetek el a szellemesdiben, holott eszemben sem volt, mert őszintén… ki a francot érdekel ez az egész? Hát engem bizonyosan nem. Azt csak remélni tudom, hogy semmi rejtett köze nincs ennek az egésznek Emmersyn sosem látott anyjához, mert attól igazán a falnak tudnék menni.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Más esetben nem lennék ennyire ügyetlen. A szülőkkel való találkozásra minden egyes alkalommal felkészülök, átveszem a gyerekek fejlődését, az erősségeket és a gyengeségeket, általában még kis naplót is vezetek róluk arra az esetre, ha szükségessé válna egy szakember közbenjárása a kicsik fejlesztésében. Megesett, hogy a véleményünket is kikérték különböző helyzetekben, így tanulva az idősebb generációtól, sosem hátrány, ha képben vagyunk a csoportunkba járókkal. Viszont a ma esti találkozót nem volt belekalkulálva, el is határolódhattam volna a jelentéstől, de mégis úgy éreztem, hogy jobb, ha Mr. Berkley tud a kislánya csínytevéséről is. Habár a másik épületben dolgozik, és akadnak napok, amikor váratlan időpontokban bukkan fel a csoportban, személyesen még nem váltottam vele két szónál többet. Nyugtatóan kellene, hogy hasson rám a tudat is, hogyha ezen túlesek, akkor egy hosszabb hétvége vár rám, de ott motoszkál bennem a bizonytalanság is. Nem fogja rossz néven venni az apuka, hogy szóvá teszem a megfigyeléseimet?
Sok időm nem is marad a gondolkodásra, mert egyenesen a mosdóból esek át az irodába vezető folyosóra, onnan meg mennék tovább a betoppanó apukával, de valahogyan elszámolom a képletet. Mikor fogom már megtanulni, ha egy férfi előreenged, akkor nem feltétlenül szóban jelzi, hanem egyszerűen megvárja, hogy előre menjek? Még nekem is rejtély, hogy miért ennyire lassú a felfogásom, de a kezdeti nehézségeket még megspékelem egy bent ragadással is. Lehetne ennél is rosszabb a bemutatkozásom Mr. Berkley számára? A férfi közelsége roppant mód kínosan érint, mert bármennyire is távolságot tartanék, azért szemet szúr a testfelépítése, és az illata is az orromba szökik. A fanyar illattól még jobban elpirulok, de végül van annyira lovagias, hogy megtámassza a hátamat, és egy könnyed lendülettel hozzon ki a szorult testhelyzetünkből. Egyenesen az asztalt veszem célba, mintha legalábbis az én irodám lenne, mondjuk nem sok közöm van hozzá, nem én vezetem az óvodát, és csak két éve dolgozom itt….nem ártana, ha kicsit visszavennék a viselkedésemből. Rögtön a fiókra simítom a tenyeremet és a zavaromat palástolva a nem létező port törlöm le a fogantyúról.
- Ez akkor így tiszta. – közlöm vele kedvesen, és rátérek a lényegre, ha már érdeklődött is felőle. Meg kell nyugtatnom, hogy nincs gond a lányával. A legtöbb szülő azonnal pánikba esik, ha értekeznie kell az óvodai pedagógusokkal. A felvezetésem nem sikerül valami tömörre, ezért előveszem a tárgyat, és elé csúsztatva osztom meg vele a ma történt udvari jelenetet a három gráciával. Az első reakcióból leszűröm, hogy nem ismeri fel, így minden bizonnyal nem is tőle vette el Emmie akkor. Beavatom, hogy mire használatos a kis tábla, de egyikünk sem igazán a téma szakértője. – Időben lebeszéltem róla őket. – halványan mosolyodom el, hogy hárítottam a bajt, bár nem tűnik olyannak, mint akit különösebben zavarna a csínytevés mivolta. – Nincsen semmi gond vele, megtaláltam. Az érdekelne, hogy mennyire van Emmersyn tisztában a szellemidézés fogalmával, nem fog-e újrapróbálkozni vele. Ma Halloween van, és ötletes is a kitalált kísérlet, de mégis aggasztott, hogy ilyeneken járnak a gondolatai. Nagyon érdeklődő kislány valóban, és élénk is a fantáziája. Az édesanyját toronybeli hercegnőként adja elő a többieknek. Sosem találkozik vele a sárkány miatt. – hallgatok el, és érdeklődve figyelem a férfi arcvonásait.

Montessori School of New York International

- Ez felettébb megnyugtató.
Nem tartom mini terroristának a lányomat, s nem az elfogultság beszél belőlem, az elmúlt évek tapasztalatai alapján ugyan hajlamos csínytevésekre, engem meg menetrendszerint vesz le a lábamról minden áldott nem, de sokkal inkább az ártalmatlan fajtából való. Eleven, cserfes kiscsaj, akit a világon minden érdekel, ám az is tény, hogy őt biztos nem fogja egy fiú sem csesztetni soha, mert meglehetősen hamar elküldi őket melegebb éghajlatra a maga kiscsajos módján. Talpraesett, bátor lányka, inkább fiús, de ez talán nem meglepő, hisz neki csak férfiminta jutott. Abigail meg azért idős, komótos teremtés, kedves ugyan, de a nőies jelzőt nem aggatnám rá.
Ha őszintén el kellene mondanom a véleményem, akkor bajban lennék, mert pont annyira nem tudom komolyan venni, mint magát a szellemidézést. Nem létező dolog, tehát aligha sült volna ki belőle bármi ijesztő, maximum valamelyikük megpróbál szellemet játszani egy takaró alatt, komolyabb nem jut eszembe. Ez azonban nem olyan mértékű dolog, amivel szerintem foglalkozni érdemes. Ezen a ponton már majdhogynem ott tartok, hogy végeztünk, beszélek otthon Emmievel és nem lesz több szellemeskedés, de az óvónő megtalálja a hangját, s amilyen sok mindent elmond egy szuszra, bevallom az elejét el is felejtem, így noha ott van a nyelvemen, hogy semennyire nincs tisztában a szellemidézés fogalmával, és biztosan nem fog ezzel újra próbálkozni, ámde meghallom az édesanya szót, amire arcom vonásai olyan szinten megkeményednek, amivel még magamat is meglepem kissé. Na ez az a téma, amiről abszolút nem terveztem beszélni, sem vele, sem senki mással. Nem miatta. Magam miatt. Erről nem beszélünk. Szám szélei egy ideig makacsul összepréselődnek, már-már olyan „sokáig”, hogy a falon függő óra másodpercmutatóinak hangja kattog a fülemben, a feszültséget szinte kézzel lehet tapintani, és Miss Shelton talán kezdheti rosszul érezni magát a felvetett téma okán, merthogy abban tökéletesen biztos lehet, hogy ezzel valamibe nagyon belenyúlt.
- Minden tiszteletem, Miss Shelton, de bocsásson meg a szűkszavúságom okán, ezt is csak azért mondom el, mert mint a kislányom nevelője, talán jobb, hogyha tudja.
Nem mintha agysebésznek kellene lenni egyedülálló apuka státuszom tekintetében, lévén a papírokat leadtam, mikor Emmersyn idekerült, de azt senkivel sem osztottam meg, hogy miért nincs anyuka a képben. Nem kérdezték, én pedig erről önként semmilyen körülmények közt nem vagyok hajlandó beszélni. Most is érzem a torkomban a kényszer fojtogató mivoltát, nem igazán komfortos jelenleg a saját bőrömben lenni, örvendenék, ha valahol nagyon máshol lehetnék.
- Emmersyn fél éves volt, amikor az anyukája egyetlen „sajnálom” üzenettel kilépett az életünkből.
Ennyi és nem több. Nem szeretnék erről beszélni, ez is több mint amennyit a téma megérdemel. Egy olyan nő, aki ilyesmire képes, számomra nem létezik, anyának pedig abszolút nem nevezném, ez eme gyönyörű szó megcsúfolása volna. Bízom benne, hogy ezt nem igazán akarja ragozni, ha mégis, akkor nem a részletezés okán, inkább a hatásait tekintve Emmie-re, amivel viszont megintcsak nem tudok mit kezdeni. Hogy mondod el egy négy éves kislánynak, hogy az anyukája egyszerűen elhagyta, és vissza sem nézett? Erre sehol sem készítenek fel. Nincs szívem megmondani neki, így tehát még mindig jobb a toronybeli hercegnő, akit a sárkány őriz, mint az igazság. Sajnos. Nehéz sóhaj hagyja el az ajkamat. Nem így terveztem. Én azzal a nővel le tudtam volna élni az életemet, rajongásig szerettem, de mindent tönkretett. Áthúzta a világunkat egyetlen tollvonással, mintha minden csupa hazugság lett volna, s ami színes volt, azzal a lendülettel fakult örökre a sötétségbe.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Mr. Berkley higgadtan kezelni a kislányával kapcsolatos híreket, úgy igazából nem is igazán hatja meg a történet, vagy nem is tudom, hogy mit higgyek róla. Más reakciókhoz vagyok szokva, ha a szülők egy elbeszélgetésre hivatalosak, nem úgy, ahogyan a férfi viselkedik velem szemben. Már azt mondanám rá, hogy kimérten hűvös, de illetlenség ezt feltételezni róla. Számomra ismeretlen terep, hogy valaki egy sima legyintéssel elintézze ezt, még akkor is, ha nem tűnik nagy dolognak. Nekem szemet szúrt, hogy a kicsik valamire készülnek, és ha nem is akkora aggodalom, mint egy verekedés, mégsem négy éves leányzók kezébe való az emlegetett tárgy. Elsőnek akkor találkoztam ilyennel, amikor tizenegy évesen a barátnőmnél aludtam, de már az is hét évvel több, mint Emmersyn esetében. Az apukájáról hallottam már ezt-azt, de első kézből tapasztalni más. Az óvodavezető azt mondta, hogy mindig illedelmes, sosem késik, és a legtöbb rendezvényen is aktív tagja a szülői munkaközösségnek, mégsem érzem azt, hogy igazán örülne annak, hogy elrángattam otthonról. Ostobának érzem magamat a társaságában, miközben a szellemidéző táblát forgatja, és magában veszi fontolóra, hogy kitől is csenhette el a gyerkőc. Az első válaszából kiderül, hogy neki semmi köze a történtekhez, talán meg is nyugodhatnék, de bennem maradnak a kérdőjelek.
- Rendben. – felelem neki, és engedem is, hogy zsebre tegye a táblát, azonban alkalomadtán szóba hozom a másik témát, mint a kislánya élénk fantáziája. Nem lett belőle nagyobb tragédia, de az sem szép, ha már ennyi idősen füllentenek. Az egyik kisfiú már ki is kezdte őt, de még időben állítottam le, mielőtt nagyobb veszekedés születhetett volna a jelenetből. A gyerekek olykor hajlamosabbak úgy osztogatni az igazságot, mint a felnőttek, de náluk ez még maradandó lelki sérülést okozhat, hiszen nem tudják kezelni a negatív véleményeket. A falon lógó óra emlékeztet csak rá, hogy mennyire hosszúra nyúlik a csend, és elveszve a velem szemben álló kékjeiben…döbbenek rá, hogy kényes beszélgetésbe vontam bele magunkat. A homlokomra is kiírhatnám, hogy balfék, de ahogyan megszólal azzal is érezteti velem, hogy a pokol legmélyebb bugyrába száműzne.
- Igen? – félőn kérdezek rá, és ha nem is feltűnően, de hátrálok egy lépést az asztaltól, ha mégis robbanni készülne, ne engem érjenek az első ütések. A hírmorzsa a velőmbe talál, még levegőt is elfelejtek venni. Ebben a mondatban benne volt minden fájdalom, düh és gyűlölet az édesanya irányába. Mit kellene felelnem? A sajnálom nem helyénvaló, a többinek meg nem látom értelmét. – Nem azért kérdeztem, mert rám tartozna, és elnézést kérek, ha úgy tűnt, hogy számon akarom kérni, Önt. – beharapom az ajkamat, és ha már ennyire beletrafáltam a nem túl kellemes múltjába, meg is köszörülöm a torkomat. – Ha gondolja, akkor nem kell említést tennünk erről a mai találkozóról senkinek. Vegye úgy, hogy nem szóltam, és el van intézve az ügy, a tárgy meg maradjon otthon. Nem rabolnám többet az idejét. – szedem össze a maradék bátorságomat, és kerülve a pillantását éppen az asztal mellett haladnék el, de a pulcsim beakad, és az egyik szálat kihúzom. – Ó a fenébe… - szontyolodom el, és megpróbálok nem a mai teljesítményemre figyelni. – Meg akarja nézni, hogy milyen töklámpást csinált ma a kislánya? – vetem fel a hirtelen ötletet, hátha ezzel javíthatok az első benyomásomon.

Montessori School of New York International

Nem vagyok az a kimondott félelmetes típus, maximum akkor, hogyha rettentően kihoznak a sodromból, ámde ez ritkán esik meg, most sincs erről szó. Haragom egyetlen aspektusból megközelítve sem Miss Shelton irányába óhajtana lecsapni. Ő semmiről sem tehet. Igazából senki más sem tehet erről az egészről, maximum én magam, aki olyan vak volt, hogy nem vette észre, mi az isten zajlik a nő fejében valójában. Szerettem, mindenemet adtam neki, a világom közepe volt, mégis olyan rondán elbánt velem, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ilyen az élet. Megkaptam tőle a legnagyobb pofont, amit csak lehet, és itt, ma, három és fél évvel később sem fáj kevésbé. Akaratlanul is felsejlik bennem a szívemet maró kérdés, hogy vajon neki eszébe jutunk néha?
- Ne aggódjon, nem tűnt úgy. Ha így éreztem volna, egyszerűen itt hagyom. Azért mondtam el, mert úgy gondoltam, jobb, ha tudja, mert előfordulhat, hogy a jövőben Emmersynben megváltozhatnak a dolgok. Most még nem kérdezősködik, de ha fog, őszintén… nos, igazán nem tudom, hogyan reagáljam majd le a dolgot.
Ez nem kérdés, nyilván nem várom tőle, hogy megoldja helyettem ezt a problémát, inkább csak aprócska betekintés egy egyedülálló apát foglalkoztató sarkalatos kérdéskörbe. Vagy csak kicsit megfeledkezem magamról, és már ott tartok, hogy minden mindegy. Áhh, igazából ez lett volna az utolsó, ami eszembejut téma kapcsán, mikor idejöttem, sőt, igazából még csak fel sem merült bennem. Ez van. Az élet néha a markába röhög, miként mi szenvedünk a rögös utunkon.
- A világért sem keverném bajba. Ha jelentenie kell, vagy valami hasonló, tegye csak meg. Ilyen többet nem fog előfordulni, de a képzeletének játékát aligha volna illdomos korlátok közé szorítani. Mint pedagógus, gondolom, ebben egyetértünk. Valahogyan fel kell dolgoznia a helyzetet, és egyelőre így teszi.
Nem látom még elérkezettnek az időt arra, hogy beavassam. Összetörné. Később is bizonyosan össze fogja, és talán önző vagyok, hogy a felhőtlen gyermekkorát meg szeretném hagyni neki. Túl súlyos teher egy ilyen aprócska, ártatlan léleknek, hogy az édesanyja egyszerűen elment. Hazudni nem fogok. Nem szoktam, nem a lányommal fogom elkezdeni.
- Ha jól sejtem, nem ez élete legszerencsésebb napja.
Ha már beletenyerelt életem legnehezebb és legemészthetetlenebb árnyába, hát ennyit megengedhetőnek gondolok, nincs semmiféle kárörvendés a hangomban, egyéb esetben talán kissé mulattatna a dolog, de jelenleg ilyen hatással nem sok minden tudna rám lenni. Túlságosan élénken derengenek tudatomban a múlt már-már ködös képei. Egykor volt boldogságom hazug lenyomatai.
- Ez remek ötlet, szívesen megnézném.
Azzal az ajtóhoz lépek, és kitárom, majd tanulva a korábbiakból, nem hagyom szó nélkül a helyzetet, szeretnék elkerülni egy újabb kellemetlen szituációt, és egyben úriemberi mivoltomat csillogtatni kissé, ha már a jelen helyzetünk csöppet sem könnyed és szórakoztató, legalább némi illem vegyüljön a dolgokba.
- Csak Ön után!
Intek is karommal, korai emlékeim egyike kétségkívül a hölgyeké az elsőbbség szlogen, és ez a mai napig nem kopott ki belőlem, de úgy hiszem, ez a mai világban inkább üdítő kivétel, mintsem nevetség tárgya.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Látni egy másik ember tükrét, a hibáinak való kivetülését egyetlen pillantásban…akkor most biztosan érzékelem. Egyetlen csínytevés vezetett oda, hogy ma ezzel a férfival találkozzam, és hirtelen a legbelsőbb magánügyeik kereszttüzébe kerülök egy szimplán elejtett félmondattal. Tisztában voltam vele, hogy egyedül neveli a kislányát, mert az aktában nem szerepel másik értesítendő személy, minden helyzetben vele kell konzultálni, és akárki el sem viheti az óvodából a gyermeket. Manapság nem lehetünk elég óvatosak, ha abból indulunk ki, hogy mennyire leleményesek az emberrablók, és bizony nálunk hatványozottan magasabb a védelmi funkció, ahogyan a teher is. Nekem régebben azt mondták, hogy az iskolásokkal van a legtöbb gond, de én úgy érzem azt sem kell elhanyagolni, ha ekkora csöppségekre kell vigyáznunk,  mint Emmie-ék. Egyetlen másodperc is elég, hogy eltűnjenek a szemünk elől, vagy kiszökjenek a kapun. Nem az óvodát fogják elővenni a szülők, hanem bennünket, hogy nem tudunk kellően odafigyelni, miért nem jár minden áldott másodpercben a tekintetünk az apróságokon. Igenis ott van, nem vagyok felelőtlen személy, de ma is tizenkét gyermekre kellett felügyelnünk, és bizony nem könnyű, ha az egyik éppen le akar esni a mászókáról, a másik verekedésbe bonyolódik, vagy megesik, hogy rosszban sántikálnak a többiek. Aggódom az összes gyerkőcért, aki az én felelősségem alá tartozik, és ebbe nemcsak a testi épségüket értem, hanem a lelkivilágukat is, hiszen mi töltjük velük a legtöbb időt az otthonon kívül. Meghatározó részei leszünk annak, hogy mennyire veszik könnyedén az iskolát, hogyan fognak beilleszkedni más közösségekbe, itt tanulnak meg szocializálódni, mi készítjük fel őket az iskolára. A mentegetőzésem pontosan emiatt születik meg, mert nem óhajtottam pálcát törni az orra felett, nem vagyok én senkije sem, és mégis, amikor magyarázkodni kezd, akkor elhallgatok, és figyelmesen kísérem végig a gesztusait, a megannyi bizonytalanságot, melyet a hangja rejt.
- Emmersyn értelmes kislány, szerintem ha eljön az ideje, akkor meg is fogja érteni. – mondom zavartan, és elnézek az ablak irányába, aztán visszavezetem rá a barna íriszeimet, és megpróbálok nem reszketni amiatt, hogy megint azt feltételeztem, hogy egy agresszív szülőhöz van szerencsém. Szégyellem magam az előbbi reakció fényében, de mit tehetnék, ha én így reagálok a konfrontálódás momentumában?
- Egyetértek Önnel, csak… - veszek egy mély sóhajt, és nem tudom eldönteni, hogy mennyire legyek őszinte vele, végül az utóbbi mellett teszem le a voksomat. – Mr. Berkley azzal nincs baj, ha valakinek élénk a fantáziája, inkább attól tartok, amit a többiekből vált ki. Az egyik kisfiú már kikezdte Emmie-t, vagyis Emmersynt amiatt, hogy az anyukája egy toronyba zárt hercegnő. Az ő édesanyja divattervező, és ennek ugyan csak én voltam fültanúja, de láttam a kislánya arcán, hogy mennyire az ellenkezőjét akarta bebizonyítani, vagyis, hogy neki van igaza. Gondoltam jobb, ha tud róla. – toldom meg a mondandómat ennyivel, és felajánlom neki, hogy zárjuk le a témát, de megint felakadok az asztal szélén. – Nem éppenséggel a szerencse csillagzata alatt állok ma, de túlélem. – legyintek egyet, és fejben már azon agyalok, hogy mikor fogom helyrehozni ezt a pulcsimat, mert nagyon szeretem. A festék meg a kihúzott szálak rontanak az összképen. Örülök, mikor igent mond a töklámpa megtekintésére, és tanulva az előbbi incidensből, előre sétálok, és felkapcsolom az egyik villanyt. – Kövessen, kitettük az ablakba őket. – elhaladva a babaház és az egyik konyhai kiegészítő mellett máris elhúzom a függönyt. – A bohóc formájú az övé. Nagyon tehetséges. – mosolyodom el, és utat engedek neki, ha szeretné, akkor nyugodtan vegye le onnan.

Montessori School of New York International
- Legyen igaza. Én ugyan a mai napig nem értem, de majd kiderül.
Nem hiszem, hogy ezt valaha képes lesz megérteni egy gyermek. S mint mondtam, nekem még mindig nem sikerült megértenem, felfogtam ugyan, hogy elhagyott minket, de ez rendkívül kevés ahhoz, hogy érteni véljek bármit az egészből. Márpedig akkor aligha tudnám a kislányommal megértetni.
A csak nem olyasmi, amit jelen helyzetben hallani szeretnék, legalábbis úgy gondolom, hogy nem fog tetszeni, ami utána következik, de tudom, hogy milyen, amikor a szülő a gyermekét védve elzárkózik a jószándékú észrevételektől is, s én megfogadtam, mikor megszületett a kislányom, hogy ilyet nem fogok tenni, mert utálatos egy dolog. Jelenleg ugyan figyelmeztetnem kell magam erre, de attól még megy, szóval nincsen gond.
- Ezt én értem, de a gyerekek ebben a korban akkor is hajlamosak hajmeresztő dolgokat kitalálni, ha mondjuk otthon minden rendben. Hallottam már cifrább dolgokat is, s gondolom ön ugyancsak. Nem mondom, hogy szívesen, mert még nem gondolom úgy, hogy itt az ideje, de beszélni fogok erről a hercegnős dologról vele.
Végülis, egy divattervezővel maximum egy hercegnő vetélkedhet, tökre értem. Én aligha vagyok olyan menő, sőt, a tanárok mondhatni még cikinek is számítanak. Hiába készülök saját konditermet nyitni, s nem vagyok egy tipikus apafigura, akkor is ciki leszek szegény kiscsajnak a suliban végig, de hát ez van, ezt kell szeretni. Én a magam részéről ezenkívül mindent megteszek a boldogsága érdekében. Nyilván szakmát nem fogok váltani.
- Azért a szörnyekkel vigyázzon majd halloween estéjén.
Egy kurta mosolyt megeresztek felé, nem vagyok ilyen komor-komoly az esetek 90%-ában, de ha a lányommal kapcsolatban valami negatívabb hírt kapok, netán szóba kerül a feleségem – szerencsére ez nagyon ritka -, akkor bizony hajlamos vagyok a komor arcomat magamra ölteni.
A tököket végig nézem, és elnevetem magam, ahogy a szívecske orral rendelkező bohócra nézek. Nem feltétlenül az orr miatt, erről mesélt, de azt sem tudhatja Miss Shelton, hogy Emmie rajong a bohócokért, épp ezért van otthon egy bohóc jelmezem, szép vörös parókával, vörös orral, hatalmas cipőkkel. A kislányom éppenséggel olyanért rajong, ami másoknak a legrosszabb rémálma. Még horrorfilm is készült róla… Elég sok felnőttől hallottam már, hogy félnek a bohócoktól.
- Sokat beszél magáról, mondhatni, a rajongója.
Állapítom meg, és érteni vélem, mert akinél az ifjú kis tehetségek képesek így sarjadozni, az megérdemli a sok jó szót. A kislányom remek emberismerő, anyámat például utálja, és soha nem hajlandó a közelébe menni, bár nem is kell gyakran tartania a távolságot, mert anyám sem erőlteti a találkákat.
- Aranyosak a tökök.
Azért a többit szintúgy megnézem, s végül a kislányomét visszatéve az ablakba veszem elő ritkán használt telefonomat. Ha valamire, hát fotókészítésre kétségkívül megfelel.
- Megengedi?
Pillantok oldalvást a tökre, célozván arra, hogy azt szeretném lefotózni. Az ilyesmit megéri megőrizni kép formájában emlékként, és biztosan nagyon örülne Emmersyn, ha megtudná, hogy láttam a csodás kis munkáját.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Mr. Berkley hangulata és hozzáállása percről percre változik, ahogyan egyre mélyebbre merülünk a mai probléma kapcsán, és bár a vészharang ott szól a fejemben, hogy ne tegyem meg, mert semmi közöm hozzá, mégis az ajkaimra kívánkozik a válaszom, annak ellenére is, hogy tudom nem lenne szabad beleavatkoznom a kislány nevelésébe. Aggasztónak találom, ha mások kikezdik a kis Emmie-t, mert az édesanyja nélkül azért más mintákat hoz otthonról. Biztos vagyok abban is, hogy az apukája mindent megad neki az égvilágon, de ugyebár akadnak olyan problémák, melyekre csak a nők képesek. Nem az én reszortom, hogy ítélkezzek, de a véleményemet elmondtam, szóval az én teendőm ebben a témában le is zárul.
- Nincs azzal semmi gond, hogy a lányának élénk a fantáziája, és a hercegnő sem egy olyan füllentés, amit ne lehetne a helyén kezelni, csak az apróságokból később nagyobb gondok is lehetnek, ha nem tudja, hogy mi az igazság. – szorítom össze a két szirmomat, és eltöprengek azon, hogy mi lett volna velem a helyzet, ha a szüleim nevelnek fel. Vajon ebben az óvodában dolgoznék, vagy teljesen más irányba indult volna meg az életem? Sosem derül ki, de azt hiszem, hogy így is elégedetten jelenthetem ki, hogy a nagynéném nem végzett rossz munkát. Neki köszönhetek egy csomó mindent az életemben, és ez a hála felbecsülhetetlen. Eszembe is jut, hogy nincs is olyan messze a hálaadás, szóval lehet idén megpróbálkozom én a pulyka megsütésével.
- Nem terveztem, hogy ma este szörnyekkel futok össze, de igaza van, lehet nem kerülnek el. – pillantok le a cipőmre, és érezve, hogy ez a beszélgetés már így is hosszúra nyúlt, talán ideje lenne pontot tenni a végére, de mégsem érzem kereknek, vagy lezártnak a kis nézeteltérésünk fényében. Bennem van az, hogy egy kis kompenzációt megérdemelne a férfi, ha már probléma miatt invitáltam be, ahelyett, hogy otthon készülne a kislányával az esti menetelésre házról házra. Felajánlva a ma délelőtt elkészített tökök miatt díszszemlére viszem őt, ennyi illendőség legyen bennem, na meg a bűntudat enyhítése. Csendben várakozom, miközben megmutattam neki, hogy melyiket készítette Emmie, de úgy tűnik, hogy jól szórakozik rajta. Meg kell hagyni, egyedi lett ezzel a bohócos megoldással ötvözve. A hirtelen jött bóktól hirtelen azt sem tudom, hogy mit feleljek, de az arcpirulás után merészkedem a férfi két szeme közé nézni.
- Emmie különleges kislány, én is szeretek vele lenni, de az túlzás lenne, hogy a rajongóm. – hárítok egy kicsit, nem sokszor kapom meg a szülőktől az ilyenfajta visszaigazolást. A kép kapcsán csak bólintok, de már körvonalazódik nekem is egy terv, így addig, amíg az apuka megörökíti a kislánya remekművét, addig visszamegyek az irodába egy nejlonért, és azzal együtt térek vissza. – Mi lenne, ha hazavinné neki? Amolyan meglepetés, és ma ugye minden megtörténhet. Szerintem ebből is egy remek mese lesz. Vigye el neki. – nyújtom át a zacskót, ha elveszi tőlem, és addig körülnézek, hogy mit kellene még elpakolnom a zárás előtt. – Emmie úgy tekint Önre, mint a hősére, ha még nem is mondja, akkor is. – fejtem ki a meglátásait, miközben a hátam mögött keresztezem a kezeimet. – Ha gondolja, akkor kikísérem. – folytatom tovább és meg is indulok az ajtó felé.

Montessori School of New York International

- Minden tiszteletem, Miss Shelton, értem az álláspontját, és egyetértek vele, de remélem, megengedi számomra, hogy olyan ütemben intézzem ezt a dolgot, ahogy szerintem megfelelő a kislányomnak és nekem is. Abszolút nem vagyok egyszerű helyzetben, és nem azért nem tud róla, mert nem törődöm vele, vagy az érzéseivel. Sokkal inkább azért, mert épphogy azt teszem.
Kisgyermeknevelő, bizonyára képben van a gyermekek lelki világával valamelyest, és teljesen biztosra veszem, hogy megérti, vélhetőleg a problémám valós, és nem hiszem, hogy bármelyik négy éves gyermek jól fogadná, hogy igen, van anyukád, valahol a nagyvilágban, de elhagyott téged, épp úgy, ahogyan engem is. Férfi vagyok, fogalmam sincs, miként kell ezt a lehető legkíméletesebben közölni. Emmie biztos, hogy mindig talpraesett kiscsaj lesz, aki gond nélkül leszereli a bunkó hapsikat, meg úgy egy az egyben bárkit, nem lesz azzal problémája, hogy megvédje magát. De arra bizonyosan esélyesem sincs megtanítani, milyen nőként gondolkodni, mert az számomra megfejthetetlen.
- Annyit megtehetek, hogy elmondom neki, hogy nem egy toronyba zárt hercegnő az anyukája, hanem valós személy, csak éppen nem tudom hol van. De hogy őszinte legyek, halvány lila gőzöm sincs, miként lehet a lehető legkevésbé fájdalmasan közölni bárkivel is, hogy nem kellett az édesanyjának.
Tanácstalan vagyok, ezt vélhetőleg látja rajtam, és épp úgy a korábbi, mint a mostani szavaimban inkább kétségbeesettnek ható hangszínt fedezhet fel, rá abszolút nem neheztelek, mérgesnek sem tűnök, ez egy patt helyzet számomra. Mindenesetre igyekszem majd elsimítani, mert nem szeretnék több problémát ebből a kislányomnak, tisztában vagyok vele, milyen gonoszak tudnak lenni a gyerekek, nemes egyszerűséggel nem értik, hogy milyen ereje van a szavaknak, s mennyire lehet marni velük. Van, aki felnőtt korában sincs ennek tudatában, nemhogy a boldog, felelőtlen évek közepette, ahol a játékon kívül még semmi más sem számít igazán.
- Sosem lehet tudni, ilyentájt egészen gyakoriak.
Talán jobbnak látom némi humorral oldani a komoly témát, vagy inkább csak magamat igyekszem kirángatni ebből a furán kellemetlen szituációból. Mármint nem Miss Shelton miatt az, egyszerűen többnyire nagyon nem érintenek jól a hasonló helyzetek, Emmersyn a legfontosabb az életemben, és nagyon igyekszem mindent jól csinálni, annak ellenére, hogy férfi vagyok, nekem mindent tanulnom kellett a gyerekekkel kapcsolatban, nincs az ilyesmi ösztönként belénk kódolva, mint a nőtársainkba. Még így is hálás lehetek a sorsnak, hogy Emmie imád velem minden percet, és mondhatni irigylésreméltó a kapcsolatunk, rengetek közös programmal. Igyekszem boldog gyermekkort teremteni neki, és azt hiszem, mondhatom, hogy nagyjából sikerült is. Csak meg kell tartani ezt a szintet, de én mindenképpen azon leszek. Anyukát sajnos nem tudok neki teremteni, és még csak azt sem mondhatom, hogy egyszer majd elkezdek komolyan randizgatni valakivel, akivel, ha komolyabb lesz, szolgálhatna mintaként, mert olyan szinten nem bízom a nőkben, hogy erre vajmi kevés esélyt látok. El vagyok cseszve, mondjuk ki.
- Maga szerint, bizonyára az, de én hallgatom otthon, hogy Dorothy néni így, Dorothy néni úgy, ha aznap befont hajjal volt például, délután biztos, hogy meg kell neki csinálnom, és ez csak egy apróság.
Ez az egyik oka, hogy nem igazán tudok rá neheztelni az említett problémakör okán, a másik, hogy amúgy sem lenne értelme, mert felfogtam, hogy amit mond, annak van súlya, más kérdés, hogy az emberek nem szeretik a rossz híreket, és én magam ugyancsak emberből vagyok.
Közben lefotózom a tököt, eszembe sem jut az az opció, hogy hazavihetném, elvégre itt csinálták, épp ezért elég nagy a döbbenetem, mikor Miss Shelton felajánlja a lehetőséget. Hamar mosolyba vált azonban az arckifejezésem, mert örülök az ötletnek, kedves tőle.
- Hú, köszönöm szépen. Biztosan nagyon fog neki örülni. Igazán kedves Öntől.
Ahogy a zacskóért nyúlok, egészen véletlenül hozzáérnek ujjaim az övéihez, és talán a pulcsi, zacskó kombináció miatt, de igencsak sikerül megráznunk egymást, vagyis én kissé megrezzenek, szóval számomra biztosan felvillanyozó volt a dolog, róla így egyelőre nem tudom megállapítani.
- Huhh… ezt valahogy nem szeretem a hidegebb évszakokban.
A hangom nevetős, nyilván annyira nem fájdalmas az ilyesmi, csak valahogy mindig meglepi az embert, engem bizonyosan, mindig belefutok ebbe, még manapság is, amikor a túl sok érintkezést senki sem preferálja igazán. Most sem direkt csináltam, kicsit talán elszámoltam a távolságot. Mindenesetre a tököt a kis epizódunk után elpakolom, és részemről nem nagyon akad mára egyéb.
- Szerencsére szuper a kapcsolatunk, remélem, ez így lesz akkor is, ha majd kamaszlányként néha az arcomra csapja az ajtaját.
Erre a gondolatra némi szeretetteljes fény költözik íriszeimbe, biztos vagyok benne, hogy így lesz, de nem bánom, akkor sem fogom, én is voltam gyerek, mint mindannyian, megéltünk ezt-azt, nem meglepő, hogy a felnövő generációk sem tökéletesek, és hallgatnak mindig a szüleikre.
- Rendben, köszönöm szépen!
Egy biccentést követően megindulok utána, a frissen zsákmányolt tökkel, s közben már azon jár a fejem, hogy elég csokit sikerül-e majd összeszednünk, mármint, amivel Emmie elégedett lesz, aztán szerintem, hogyha a kisasszony elaludt, akkor elvonulok egy könnyed iszogatásra valahová, mert fel kell készülnöm egy kellemetlen beszélgetésre hétvégén.

to emmett

The rainbows of life follow the storm.

Kissé tátott ajkakkal hallgatom Mr. Berkley válaszát a kislánya kapcsán. Nem vagyok benne biztos még most sem, hogy jól tettem a jelzésemet. Nem vagyok könnyű esetben, még van mit tapasztalnom a szülőkkel kapcsolatban, de amivel igazán mélyre nyúltam, hogy egyedülálló apuka, és az édesanya elhagyta a gyermekét. Érzékeny lélekkel rendelkezem sajnos, és bármennyire nem akarom magamra kivetíteni mások problémáját, most sem kerül el a baj. Megmondta az óvodavezető, hogy ne ragaszkodjak túlzottan a gyermekekhez, mert abból csak a baj lesz, és lám igaza lett. Meghasad a szívem, ha a kis Emmie-re gondolok. Az én szüleim meghaltak, szóval egy fokkal talán szerencsésebb helyzetben vagyok, mint ez az apróság. A tekintetem a férfiéba függeszkedik, és csak szünetekkel megspékelt lélegzetvételekkel adom a tudtára, hogy jelen vagyok.
- Nincs jogom beleszólni, hogy miképpen beszél a kislányával, és ahogyan az előbb is hangsúlyoztam Mr. Berkley nem áll módomban felülbírálni a szülői jogait, ahogyan nem szeretnék belefolyni Emmersyn nevelésébe sem az óvodán kívül. Sajnálom. – jegyzem meg szégyenkezve és most először fordítom el úgy a fejemet, hogy ezzel meg is sérthetem a férfit, mert direkt kerülöm vele a szemkontaktust. Nem vagyok abból a fából, aki minden szituációban professzionálisan viselkedik. – Én csak segíteni szerettem volna. – keserű pirulaként élem meg, hogy ennyire rossznak tűnhetek a szemében, de aztán az utolsó szekundumban tartom vissza a könnyeimet, nehogy még egy apuka előtt sírjam el magam, mert aztán mehetek magyarázkodni a vezetőséghez. A mai napra pont elég lesz ennyi kellemetlenség mindkettőnknek. A tapintatóságot még tanulnom kell, és előbb számolnom fejben, aztán beszélnem. Sebaj ez is egy tanulópénz, és tudom, hogy már miképpen álljak a velem szemben álló férfihoz.
- Vegyük úgy, hogy nem kértem semmit Mr. Berkley, tényleg ne vegye tőlem parancsnak. Nem tudtam, hogy mibe nyúlok bele. A mostani probléma egyedül a szellemtábla, és ejtsük a témát. – egy szelíd mosollyal igyekszem elterelni kellemesebb vizekre a párbeszédünket. A férfin látszik, hogy zavarban van, és nem igazán tud mit kezdeni a helyzettel, én nem fogok pálcát törni a feje fölött, nem is állt szándékomban. Úristen ehhez mit szólna a nagynéném, ha most látna? Menten elsüllyedne szégyenében, hogy ilyesmibe kóstoltam bele. A szörnyes megjegyzése igazi mosolyt csal az ajkaimra, és hiába, de kénytelen vagyok most felengedni az előbbi kínos percek után.
- Ma különösen nagy az esély rá, de bízzunk benne, hogy nem akadok eggyel sem össze. – konstatálom a kijelentését. Halloween minden tekintetben különleges este, és ha lenne tervem, akkor elmennék bulizni, de ma valahogyan senki sem ért rá, szóval be fogok kockulni, és maximum a tv-ben lesem a szörnyeket egy jó kakaó társaságában. Hirtelen válik forróvá az arcom, amikor egy bókot zsebelhetek be a kislánytól. Gyakran megkapom, hogy otthon is rólam beszélnek, de a kis Emmie közelebb áll hozzám, most már tudva az igazságot róla még jobban oda fogok figyelni rá.
- Kislány, szereti a divatot. Be tudja neki fonni, vagy jönnek a videós praktikák? – eresztek meg egy személyesebb kérdést az irányába. Emlékszem, hogy a múltkor egyik délután azzal ütöttük el az időt a csajokkal, hogy befontam mindenkinek a haját, mert az enyém is úgy volt, de nem gondoltam volna, hogy ennek odahaza is lesz folytatása. A mai töklámpás megnézésére invitálom be a gyerekeknek fenntartott játszótérbe, aztán megengedem neki, hogy le is fotózza, de jobb ötlet híján felajánlom neki, hogy hazavigye, hiszen ez a minimum. Emmie-t ismerve majd ki fog ugrani a bőréből, ha meglátja, hogy az apukája hazavitte az általa elkészített ajándékot.
- Igazán nincs mit. – hozok neki egy zacskót is az irodából, mert így elég nehéz lesz hazavinni, ha meg nem tart rá igényt, akkor elteszem a táskát. Megérkezve a kezébe nyújtom át, de amint a keze az enyémhez ér egy kisebb kisülést érzékelek a hüvelykujjam környékén.
- Ez sohasem kellemes. – nevetek fel hangosan, mert annak ellenére is, hogy kicsit fájdalmas, nekem egyáltalán nem okozott vele problémát. – Ez az este tele lesz meglepetésekkel. – eszembe jut a takarítónő megjegyzése Mr. Berkley érkezése előtt. Nem hittem a mendemondákban, de mi van, ha tényleg igaza van, és ma összetalálkozom a nagy Ő-vel? El kellene mennem bulizni, vagy egyszerűen nekem kellene egy bulit csinálnom?
- Akkor mindenki egyedül szeretne lenni, de azt hiszem, hogy akkor is szerencsés lesz, mert ilyen apukája van. – mélyedek bele a kék szempárba. Majdnem ott van a nyelvem hegyén, hogy nem tudom milyen érzés, ha valakinek van apukája, de végül lenyelem a mondadóm és csendben búcsúzkodom. Kikísérem őt, és a kapuban integetek, amint el nem tűnik a szemem elől. Utána behajtom az ajtót és nekidőlve veszek egy mély lélegzetet a tenyerem belső felére tekintve.

/Köszönöm a játékot.   /