You'll never know the freakshow sitting next to you

**Angelo D'Amore**

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Mikor bemásztam a kórházba pár napja, egyáltalán nem terveztem, hogy valakire ekkora nyomást fogok rakni, mint most Irisre. Lehet, hogy nem vagyok még teljesen ép és tiszta, de az azért eljut a tudatomig, hogy mennyire nehéz lehet ez az egész, hogy feldobva az elveit lényegében tilosban kell járnia miattam. Van egy sejtésem, hogy azért az ilyen nem szokott nála mindennapos lenni. Mondjuk nálam sem, hogy ennyire valaki másra kell hagyatkoznom... Ez még nekem nagyon új.
- Tudom, tudom, nem is várom el, hogy idehozd az egész kórházat. Már az, hogy segítettél most, az is nagyon sokat jelent nekem. - próbálom kifejezni a hálám, de tudom, hogy ez édeskevés most. Ha teljesen felépülök, akkor mindent meg fogok hálálni neki, főleg azt, hogy a munkáját kockáztatja egy idegenért. Mégis hányan tették volna meg azt, amit most ő? Főleg olyan kellemes esti találkozás után, mint amit sikerült összehoznom vele. Csoda, hogy ő nem állított kést a gyomromba!
A frissítő fürdő nem kifejezetten a testemnek, sokkal inkább a lelkemnek esett jól. Azt, hogy a hasam nem rohad tovább, s teletömött pár gyorsan ható gyógyszerrel, most kezdem igazán érezni. Persze, nem veszett el bennem Superman, hogy hirtelen minden tökéletes lesz, és azonnal regenerálódok, de talán nincs semmi sem veszve. Köszönhetően ennek a fura lánynak.
A konyha felé csoszogok hát, hiszen onnan hallok hangokat, amikre először azt hiszem, hogy telefonál, de végül mikor befordulok, meglátom, hogy a földön ott fekszenek bögredarabkák, Iris pedig ott kuporog mellettük a lábát kötözgetve az egyik anyám által készített konyharuhával.
- Mi...a...fasz... - ejtem a levegőbe a nemrég feltett kérdésem után. Lassan topogok oda mellé, hogy megnézzem, mégis mi történt, aztán a sors ismét közbeszól. Mintha a két szerencsétlen egymásra talált volna, úgy csúszik meg hirtelen a fedetlen talpam a nedves kövön, s mivel a reakcióidőm jelenleg egy aszott hulláénál is rosszabb, így meg sem tudok kapaszkodni a pultban. Vészesen közeledek a föld felé, amire hangosan koppanok is pillanatokon belül. Azonban ha ez még nem lenne elég... A könyököm túlságosan közel kerül Irishez, így ha ő nem húzza el magát nagyon gyorsan, akkor bizony eléggé erősen könyökölöm őt fejbe valahol a halántéka körül. Az én tarkóm is koppan a kövön, amitől megszédülök, s még a sebbe is belenyilall a fájdalom, de ez pár pillanat után végül elhanyagolható lesz számomra. Olyannyira, hogy kénytelen vagyok felröhögni. Annyira szerencsétlennek tűnik most ez a helyzet, hogy egyszerűen nem bírom magamban tartani. A kérdés már csak az, hogy Iris túlélte-e a csodálatos műugrásom a föld felé, vagy sikerült neki is okoznom egy szép kis eszméletvesztést. Kezdem azt érezni, hogy valaki egy szép kis átkot szórt rá, aminek én vagyok a földi megnyilvánulása.

credit

**Iris W. Kingston**

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Én és a sorozatgyilkos véna, mi? És mégis hogy gondoltad? Nem vagyok épp egy baltás gyilkos alkat, de még Hasfelmetsző Jacknek se mondanám magam, hiába voltam anatómiából jeles.
Jobb is, ha ebbe nem megyünk bele mélyebben. Fölöslegesnek gondolom ebben a helyzetben olyan dologról fantáziálgatni, ami nem létezik, különben is, mint a villámhárító, vagy épp a bimbijeim egy hideg, téli napon, úgy ágaskodik a létező összes pihe a hátamon, ha meghallom ezt a kifejezést. Sorozatgyilkos. Brrr. Nehezen akarom elhinni még mindig, hogy a velem szemben ülő, jobban mondva, kiszolgáltatott állapotban fekvő személy nem egyike a fentebb felsoroltaknak. Hiszen lehetséges, hogy épp a sármja, és a meglehetősen közvetlen, jó fej stílusa a legfőbb fegyverei. Én meg, mint megszédült légy kora ősszel mikor gyanútlanul belerepül a keresztespók hálójába, csapdába estem.
Azért bízom benne, hogy a túlzott segíteni akarásomnak köszönhetően valami csoda folytán megeshet rajtam a szíve. Még nem késő belátnia, hogy nélkülem igen csak megnőttek az esélyei arra, hogy ő legyen a következő tesztalany a medikusok számára a boncasztalon. Az meg azért elég csúnya vég...
Mielőtt válaszolnék soron következő kérdésére, jó ideig hezitálok, ki merjem-e mondani. Néhány másodpercig csupán magamban ízlelgetem a választ. A hideg többször is áramütés szerűen végig szánkázik a gerincemen. A torkomat, számat lassan elönti a keserű epe, hányingerem támad. Minden egyes kimondott szavamnak, ígéretemnek súlya van. Annyira nehezek, hogy összerogyok alattuk.
-Megpróbálok szerezni néhány dolgot. - Bököm ki végül, pont úgy, mintha valami vallomáson lennék, mintha megzsaroltak volna, hogy márpedig ezt kell mondanom.
-De nem ígérhetek semmit! - Teszem még hozzá sürgetően, foggal-körömmel igyekezvén menteni az irhámat.
-Az első az egy lázcsillapító volt, az utóbbi pedig erős fájdalomcsillapító, gyulladáscsökkentő. - Felelek kíváncsiskodó kérdésére, miután visszatértem az igazán ízlésesen berendezett, nem túl nagy konyhából azzal a bizonyos bögre vízzel. Próbálok úrrá lenni a pánikon, s ahelyett, hogy azon kattognék, vajon a lakás melyik pontjain van elrejtve egy-egy fegyver amikhez bármikor könnyedén hozzáférhet, inkább a konyhában látott modern gépesítésre terelem csapongó figyelmem. Az a konyhaszigetbe beépített, hatodik érzékes sütő ami még téged is megpárol baszics!
Akkor nyugszom meg valamennyire, mikor eltűnik a csukott ajtó mögött. Megkönnyebbülten fújom ki az összes fáradt levegőt a tüdőmből. Legszívesebben hisztérikus nevetésben törnék ki amíg el nem megy a hangom. Nem hiszem el, hogy belementem a játékba. Hogy kockáztatom a hivatásom, és talán még az életemet is egy kvázi idegen pasi miatt. Hiszen épp az előbb vallotta be, hogy olyanok késelték meg akik ismerik őt, de neki halvány lila Milkacsoki fingja sincs róla, hogy kik lehettek az elkövetők. Szóval talán követik, vadásznak rá. És innentől kezdve ami vele történik az kihatással lesz rám is. Vagy csak túl sok CSI-t néztem ügyeletben?! Szentséges Buddha és a többiek! Beleőrülök, ha ezt a gondolatmenetet tovább viszem.
Ugyan éhes nem vagyok de egy forró ital most jól esne, nem tagadom. Így ameddig Angelo távol van, ismét a konyha felé lopódzom. Idegennek érzem magam. Tulajdonképpen az is vagyok. Teljesmértékben. A víz forralót hamar meglelem, meg is töltöm, majd következik a céltalan kutakodás néhány teafilter reményében. Rettegve nyitogatom a szekrényajtókat, szinte látva magam előtt, ahogy farkasszemet nézek az egyikben gondosan elrejtett pisztoly csövével.
Szerintem gondolkodás nélkül összefosnám a lábam szárát.
Önelégülten megveregetem a vállam -csak gondolatban-, mikor végre kezembe akad egy igen csak ízléses, fa fedelű doboz, benne megannyi tea válogatással. Rövid hezitálás után kihúzok a kupacból egy citromos-gyömbéres-mentás filtert. Ha valami, hát ez tuti összehúzza majd minden létező lyukamat a testemen! A bögrék megtalálásához már nincs szükségem térképre. Lezárom a víz forralót, és lassan ráengedem a filterre a vizet. Hangja váratlanul csendül fel a nappaliból, faszán megzavarva a lelkibékémet, minek következtében már csak egy mozdulatomba telik, a bögre rögvest szabadesésbe kezd a pultról, nagyjából darabjaira törik, a benne lévő víz meg kábé minden bőrt lenyúz meztelen lábfejemről, ráadásképp az egyik kóbor szilánk belefúródik a sarkamba. Dupla élvezet!
-Baszkibaszkibaszki! - Nyüszítek fel akárcsak egy kivert kutya, miközben féllábon ugrálok.
-Őőő minden oké! Mindjárt kész a teám... szhíjj..! Aztán már húzok is. - Jobb híján hideg víz alá nyomok egy konyharuhát, majd levágódom a földre, behajlítom a térdem, és isten káromlások közepette betekerem leforrázott, összekaszabolt lábam.

♡

**Angelo D'Amore**

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Az odakint halkan és monoton kopogó eső hangját kellemesen nyomja el Iris beszéde, ami a rögtönzött kis műtét közben most életmentő a számomra. Jó eltöprengeni azon, amit mond, még akkor is, ha jelenleg nem vagyok képes hatalmas eszmefuttatásokra, arra viszont igen, hogy egy kicsit eltereljem a figyelmem.
- Wow, ez elég menő! - válaszolom kissé rekedten és halkan. - Bár az mondjuk menőbb lenne, ha az eredeti szüleid sorozatgyilkosok lettek volna, és maradt volna benned egy kis örökség a részükről. - megint kezdek össze és vissza beszélni, csak úgy, mint a kórházban. Bár, ha teljesen ép lennék, meglehet, hogy akkor is ez lett volna a reakcióm. Biztosan sok sajnálatot hallott már, hogy jaj szegény lányt elhagyták a szülei és hasonlók... Magamból kiindulva az ilyen rohadt unalmas lenne számomra, szóval legalább feldobom az egészet egy oltári nagy faszsággal. Aztán visszatérünk újra a hasamon tátongó lyukra.
- És mi a másik lehetőség, ha nem fogad a kórház? - mert hogy kell lennie, ebben biztos vagyok. Ha rettentően megerőltetném magam, én is találhatnék orvost az alvilág köreiben, de sajnos nagyobb esély van arra, hogy összevarrt hassal, de hiányzó vesével térnék vissza, mint hogy teljesen ép legyek.
Elveszem közben a felém nyújtott gyógyszert, amit nem ejtek bele azonnal a számba, inkább pár pillanatig szúrósan figyelem, mintha arra koncentrálnék, hogy roppantsam össze. Ez persze most kicsit sem fog menni, mert egyrészt erőm sincs, másrészt annyira ki vagyok száradva, hogy előbb szinte én porladnék el, mint ez a cucc a kezemben.
- És ez mi? - kérdezek vissza hamarosan ösztönösen, na, nem mintha annyira értenék a gyógyszerekhez, vagy ellenkezni akarnék. Egyedül Iris van itt mellettem, rá számíthatok most, így semmit sem kérdőjelezek meg, amit mond vagy tesz. Bizonyított a kórházban, nélküle meglehet, hogy már nem lennék itt sem.
Kérdésére némán bólintok, s amíg távol van, addig lehunyt szemmel próbálom magam fejben helyre rakni, miközben nekidöntöm a tarkóm a kanapé hátuljának. El tudnék most aludni, nem tagadom, az utóbbi napok úgysem éppen a hatalmas nagy pihenésről szóltak. Igazából már most érzem, hogy a sebnek nagyon jót tett, hogy Iris rendesen ellátta, szóval a mai éjjelen talán esélyem nyílik arra, hogy ne szerencsétlenül fetrengjek. A hozott vízbe belekortyolok közben, elejtek a levegőbe egy “köszönöm”-öt, végül lenyelem vele a gyógyszert.
- Legalább nem hagyom, hogy unalmassá váljon az életed. - elejtek el kissé erőtlen félmosolyt az alant ülő felé. Oké, szar poén megint, de hát a bocsánatáért nem sok értelme lenne esedeznem. Hálám természetesen üldözni fogja, ha felépülök, de addig még bőven van dolgunk.
- Akkor csinálunk itt egy rögtönzött orvosi szobát? - mutatok körbe, amint elképzelem a belőlem lógó infúziót. - Ennyire nagy a fertőzés? Nem javul ez meg most magától, hogy lekezelted? - a lázmérő közben némi segítséggel, de bekerül a helyére, s türelmesen várom az eredményt. Fényévekkel jobban érzem magam, pedig csak az imént kezelte le. Lehet, hogy ez amolyan placebo is?
- Ez nem rossz ötlet, úgyis ronggyá áztam. - a lázam lejjebb ment, s engedelmesen veszem be újra a gyógyszert. Azonban ennyi segítség után úgy érzem, hogy illő lenne őszintének lennem, ha már tényleg az állását kockáztatja egy idegen miatt.
- Az igazság az, hogy egy késsel szúrtak hasba az utcán. Rendőrségi ügyet nem akarok a nyakamba, mert már így sem vagyok tiszta, ezért is mentem a kórházba mindennél előbb a rendőrség helyett. Akik leszúrtak, azok ismertek engem, de én őket nem. - osztom meg vele a vallomást kissé szétszórtan. - Hát ez a nagy sztori a kerítésről. Tetszett? - biccentem oldalra óvatosan a fejem, majd tetű tempóban megpróbálok feltápászkodni a kanapéról. Úgy kezdek el totyogni a fürdő irányába, mint egy rozzant öreg, de mindenképp egyedül, hiszen úgy érzem, hogy bírom. Ha pedig bírom, akkor nem használom ki ismét Irist.
- Kaja van a hűtőben bőven. Egyél valamit, mielőtt még te is szarul leszel. - aztán elveszek a fürdőben bő tíz percre, de szerencsére sem csattanás, sem semmi egyéb nem hangzik fel odabentről. Egy rövidnadrágban lépek ki végül, s keresem meg Irist, bárhol legyen a lakásban. Engem még az sem zavarna, ha odafent kutakodna a szobák egyikében, mert hát végül is engedélyt adtam erre neki.
- És akkor most hogyan tovább? - kérdem tőle végül a hasam felé mutogatva.

credit

**Iris W. Kingston**

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Azt is mondhatnám, egy egyedólálló srác kecójához képest messze felülmúlta a lakás a várakozásaimat, de jelenleg annyira be vagyok foscsizva, hogy minden mögött baljós dolgokat sejtek. Ott az a kép a falon, lehet olyan speckó széfet rejt, mint a filmekben, és tele van fekete pénzekkel. Lehet, hogy az a dísztárgy ott a polcon nem is egy árbócos hajó igazából, hanem minnyá mérgező nyilat lövell a nyakamba, én meg legközelebb valami hideg pincében ébredek a senki földjén, fehérneműre vetkőztetve, és majd valaki jól széttrancsíroz, mint a Fűrész filmekben szokás. Remélem legalább passzol a bugyim a melltartómmal, és szégyenszemre nem a Garfieldos mamabugyimban fog rám találni a rendőrség. Bár akkor már mindegy lesz. Jó ég! Mi a kis faszomon kattog már megint a beteg agyam?! Már besétáltam a fenevad barlangjába, innentől kezdve késő bánat. Ha fogalmazhatok így...
Mindenesetre az azért felüdülésnek számít, hogy legalább néhány vizes ruhaneműmtől megszabadulhatok, és valamennyire szárazra törölhetem magam.
-Hoztam egyet neked is. - Bátortalan, éppen csak egy másodpercre megmutatkozik valamiféle mosolyszerűség a fejemen, miközben átnyújtom a neki szánt darabot. Remélem ezzel bezsebelhetek magamnak egy jó pontot nála, ami elég ahhoz, hogy meggondolja magát. Már ami a lemészárolásomat illeti...
Bár szilárd elhatározásom volt, hogy csak azért jövök fel hozzá, hogy megnézzem mi van a hasával. Mégis, ahogy egyre többet árul el magáról, a szörnyeteg lassan áldozattá válik. Legfőképp akkor változik a véleményem róla, mikor hitétvesztetten ecsetelni kezdi, hogy dr.Gaston hogyan is bánt vele, milyen komoly szankciókat vezetett be ellene, már ami a kórházi ellátását illeti. Na és ott van még a hasán tátongó, váladékozó műtéti heg, aminek normális keretek között nem így kellene kinéznie. Egy cseppet sem.
Minden mozdulatom, amit a seb körül teszek, óvatos, mégis vele együtt szisszenek fel mikor egy-egy fájdalmasabb ponthoz érek.
-Az ember nem választhatja meg a családját. Ugyebár... - Dörmögöm csak úgy az orrom alatt, talán nem is hallja, vagy csak alig. Teljesen beleveszek a seb ellátásába, alapos fertőtlenítésébe.
-Bár én szerencsés vagyok. Két apám is van. És nem azért, mert elvált heteró szülők gyereke vagyok, és a kedves mama újraházasodott. - Keserű mosoly fut végig az arcomon, eközben vastag gézréteggel befedem a teljesegészében elbaszott műtéti területet.
-Melegek. Örökbe fogadtak valahonnan Svédországból. - Osztok meg vele egy újabb, számára biztosan lényegtelen infót magamról. Ha jól figyel, láthatja a büszkeséget az arcomon, megcsillanni a szemeimben. Igen, sokakkal ellentétben én rohadtul büszke vagyok rájuk. Deee azt hiszem egy kissé elkalandoztam.
-Ennyit rólam. A sebedre visszatérve. Izé... - Gondterhelten beletúrok a tarkómnál összegumizott lófarkamba, elégedetlenül fürkészve az immár bekötött heget.
-Ne törölgesd. Kellene jó sok kötszer. Fertőtlenítők, antibiotikumok. És egyenlőre fogalmam sincs, hogy hogyan lehetne az egészet kivitelezni. - Kifújok egy jóadag visszafojtott levegőt, mintha ezzel legalábbis az aktuális problémát csak úgy megszüntethetnénk.
-Őszintén? Kórházi ellátás hiányában eléggé megcsappantak az esélyeid. - Nézek a szemébe halál komolyan, láthatja az arcomon, hogy most tényleg nem viccelek. Ilyen mértékű fertőzésbe, ha nincs kezelve a megfelelő antibiotikummal, simán bele lehet halni. És ahhoz, hogy tudjam, milyen antibiotikum kell, tudni kellene a baktériumot is, ami megtámadta, ahhoz meg mintát kellene venni a sebből... Na de ugye a dolog több sebből is vérzik. De nem csak úgy lassan, ráérősen szivárog. Spriccel!
Közben, hogy ne csak a szám járjon, a táskámat túrom két fajta gyógyszer reményében.
-Oké. Ebből vegyél be most egy szemet. A másikból fél óra múlva. Meglátjuk. -Nyomom az elsőt a kezébe, majd rájövök, hogy hát bassza meg a jegesmedve, ekkora vadállat bogyót víz nélkül esélytelen lenyelni. Hacsak nem feltett szándéka megfulladni tőle.
-Ömm... hozok egy pohár vizet. Arra van a konyha, igaz? - Bökök egyik kezemmel a hátam mögé. Nem volt nehéz kitalálni. Igazából néhány szekrényajtó kinyitása után rátalálok a poharakra. Ameddig csak úgy folyatom a vakvilágba a vizet, hogy valamennyire frissel tudjak számára szolgálni, rátámaszkodom a mosogatóra, homlokomat a mosogató fölötti szekrénynek döntve. Össze vissza cikáznak a gondolatok a fejemben. Minden annyira bonyolult, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy helyesen cselekszem. Mármint, tök édi, hogy nekimegyek dr.Seggarc döntésének, és megpróbálom kórházon kívül helyre hozni amit ő elcseszett, mert a lelkiismeretem nem engedi, hogy én is cserben hagyjam Angelot, másrészről, ha jobban belegondolok, abszolút szabályokba ütköző dolgokat teszek. És még koránt sem biztos, hogy nem fogom megütni a bokámat. Nagyon.
-Uhh baszki...! - Eszmélek fel, miután már vagy nyolc hekto vizet kifolyattam csak úgy. Megengedem a poharat, és immáron ismét a nappaliban vagyok, átnyújtom a vizet Angelonak.
Egy ideig csak kényelmetlenül toporgok, mígnem aztán lemerészelek ülni a kanapé mellé, az oly' bevált törökülésbe. A fegyver szó hallatán újra elfog a szorongás. Egész testemben megborzongok, de azért igyekszem nem a pisztolyra összpontosítani. Kérdése, vagy inkább kérése(?) némiképp váratlanul ér. Szemöldökeim máris elfoglalják becses helyüket valahol a homlokom tetején.
-Nem tudom Angelo. Már így is elég sok törvénybeütköző dolgot elkövettem mióta félájultan beestél a vizsgálóba. - Nem nézek fel rá, a szemébe, helyette szorongva piszkálgatni kezdek egy kilógó rojtot a kanapén. Ha feszült vagyok, mindig szükségem van valami pótcselekvésre.
-Ezt még át kell gondolnom. - Bukik ki belőlem aztán határozottan. Te jó ég! Mi a fiszem-faszom van veled Kingston?!
-Holnap megpróbálok... - Mintha csak hirtelen kifogytam volna a szavakból, váratlanul elhalkulok. Amit mondani készülök, nem kevés kockázattal jár. Akár az állásomba is kerülhet. És ha most kimondom, megígérem, többé nem vonhatom vissza. Valami ilyen lehet a halálos ítélet is.
-...megpróbálok csórni bentről vénás antibiotikumokat és némi infúziót. De jó lenne a hasra ütésszerű találgatások helyett biztosra tudni milyen baci van odabent. - Van egy betegünk. Hajléktalan. Necrotizáló pancreatitis. Mindenhol tele van felfekvésekkel. Aligha éli túl. Senkinek nem tűnne fel egy plusz tenyésztés, ami az ő neve alatt fut... Egy bűnöző vagyok!
-Nézzük meg mennyi az annyi. - Szólalok meg borúsan, majd némi kutakodás után előkerül a táskámból egy lázmérő is. Ha igényli, segítek behelyezni a hóna alá, s ameddig az eredményt várjuk, visszaülök, ezennel felhúzott térdekkel, melyeket át is karolok, államat megtámasztva csontos térdkalácsaimon.
-Ha lejjebb ment a lázad, és úgy érzed van hozzá elég erőd, elmehetnél zuhanyozni. Nem hiányzik még egy tüdőgyulladás is, a lázadnak is jót fog tenni. Utána én mennék is. - A lázmérő csippanása után kíváncsian olvasom le az eredményt.
-Oké, már csak harmincnyolc. Egész jók vagyunk! Vedd be a másik gyógyszert is. Mind a kettőből hagyok itt egy-egy levéllel az éjszakára és holnapra. És a lázmérőt is, ha neked nincs. - Ajánlom fel, és ha úgy érzi szüksége van segítségre, akkor kitámogatom a fürdőig. Ez már nem oszt, nem szoroz. Egyszer a jó szívem fog a sírba tenni. Ez tuti.

♡

**Angelo D'Amore**

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Mikor megéreztem, ahogy a penge átszeli a bőröm, nem gondoltam volna, hogy ekkora lavinát indítok el, mely egy furcsa és kusza történetbe kezd torkollni. Tisztán emlékszek, hogy nem volt nálam fegyver, ebben pedig nem tudnak meghazudtolni, még akkor sem, ha kába voltam az elején. Mikor kidobtak a kórházból, akkor teljesen tiszta volt az elmém, így tudom, hogy semmi sem volt nálam.
- Lehet, hogy nem vagyok egy angyal, de elvetemült bűnöző sem. - ezt azért muszáj hozzátennem némi sértettséggel. Nem szeretem, ha egy kalap alá vesznek az alvilág tagjaival, függetlenül attól, hogy bőven benne van a kezem a mocsokban. Ettől függetlenül nem vagyok gyilkos, hidegvérű, s bizony szívem is van, bármilyen hihetetlen. Az, hogy a D’Amore családba születtem, sokat vitt az alvilág felé. Ám ez van, ezt kell szeretni.
- Szerinted mégis miért vagyok itt? - kérdem tőle a csepergő eső fátyla alatt ironikus éllel. Tudom, hogy nem ismer, de alap esetben ilyesmire nem vetemednék, csak akkor, ha minden kötél szakad. S most talán az utolsó szálon függök.
Végül belemegy. Alig hiszem el! Minden ellenem szólt, de tényleg előttem lép be a lakásomba, ahelyett, hogy egész egyszerűen visszautasított volna, főleg a remek belépőm után.
- Nem is kérek többet, ennyi pont elég nekem. - csak a mihez tartás végett válaszolom ezt, hogy ne érezze, hogy bármi más célom lenne. Nem lenne szerencsés, ha itt a vége előtt torpanna meg pár hülye elszólásom miatt.
- Ott van balra a fürdő, az egyik szekrényben találsz törölközőt. - e szavakat már a nappaliba menet intézem magam mögé. Ha bemegy, szemben láthatja a faltól falig húzódó kádat, jobbra a mosdót és a vécét, balra a mosógépet és szekrényeket. Láthatóan férfi lak, nincs bent sehol egy női nemre utaló nyom sem. Törölközőkből is találhat viking mintásat, Pókembereset, sárkányosat, és hasonló kicsit sem nőies mintázatú szöveteket. Válogathat kedvére. Én a kanapé puha ülésén várom őt, legyen akár mögöttem, vagy épp a fürdőszobában. Mikor megérkezik, én készen állok a vizsgálatra, úgyhogy hagyom neki, hogy felhúzza az átnedvesedett felsőm.
- Ennyire ronda?! - szakad fel belőlem, elvégre nem nézegettem a sebet minden órában. - Szedd csak, szedd! - igazából az engedélyem sem kell már semmire. Ő ért hozzá, én pedig nem akarok belepofázni, mert annak semmi értelme sem lenne.
- És akkor hagyjam csak így, meg néha törölgessem? - úgy érzem, hogy az elkövetkezendő napokra is a döglés - nem döglődés! - lesz a program. Ám ez van, semmi pénzért nem sodornám magam még nagyobb bajba a saját hülyeségem miatt. Miközben végez rajtam egy rögtönzött műtétet, azért nem épp egy csendes grimasz telepedik az arcomra. Fáj a gyulladás, fáj a környéke, s miközben húzza ki a varratokat, úgy érzem, hogy a beleimet akarja kirángatni a szemgolyómon. Néha felszisszenek ugyan, de viszonylag jól tűröm.
- Ilyen az, ha az ember rossz helyre születik. - jegyzem meg halkan, miközben a vége felé Iris felé tekintek. A “rossz” jelzőt nem arra értem, hogy ne szeretném a családomat, hiszen nekem ők jelentik a Mindent. Inkább arra értem, hogy apám révén mindegyikünk belecsöppen olyan dolgokba, amikbe nagyon nem kellene. S az ilyeneknek néha az a végük, hogy egy kést kapunk a hasunkba.
- Megmaradok szerinted? - kérdem tőle őszintén, vicc nélkül. S szeretném, ha ő is őszintén válaszolna, kertelés nélkül.
- Ha igen... Mennyi esély van rá, hogy utánajárj, hogy miért dobtak ki, és hogy miért nem mehetek vissza? Őszintén szólva furcsa az egész helyzet. Főleg a fegyveres téma. - hozom fel újra ezeket, hiszen sok mindent még homály fed. - Persze, azt is megértem, ha magad mögött akarod hagyni ezt az egészet. - mert hát semmi sem erőszak, és nem is szeretném, ha ezt érezné. Bőven sokkal tartozok neki már csak azért is, mert most eljött hozzám.

credit

**Iris W. Kingston**

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Igazából az elítélteknek tök király dolguk van. Kivéve akkor, ha villamosszék általi halálra ítélik őket, de ahhoz tényleg valami nagyon brutkó dolgot kell, hogy elkövessenek. Mindenesetre, Angelo jelenlegi idegállapotát elnézve, jobbnak látom inkább nem firtatni ezt az igen megosztó témát. Helyette csak némán, helyeslően bólogatok. Nem túl bő válasz, de több, mint a semmi. A jövőbeli terveim között, a három utód, és farmgazdálkodás mellett igen előkelő helyet foglal el azon vágyam, hogy ezt a mai találkozást valahogy túléljem. Bár az út biztos rögös lesz. Olyan nem létezik, hogy valami könnyű legyen, mint a lepke fing. Pláne akkor, ha rólam van szó. A káosz a második keresztnevem...
Egy biztos, dr.Gaston egyre gyanúsabb. Habár az is lehet, hogy csak én komplikálok. Mondták már, hogy túl erős a fantáziám. Minden téren... Nem véletlenül írtam egy időben erotikus regényeket Wattpadre. Az egyikben Robert Pattinson Jason Stathammel kavart... No, de még mielőtt itt elcsöppennék erotikus, túlfűtött fantáziálásaim kellős közepette, ideje lenne visszazökkenni!
Egyenlőre képtelen vagyok eldönteni mi az igazság. Dr.Faszfej egy igazi... faszfej. Tény és való. De vajon tényleg akkora szemétláda, hogy önös érdekektől vezérelve csak úgy kidobna egy olyan beteget a kórházból, akinek valószínűsíthető, hogy nem lesz egyszerű a teljes felépülése?! Ezzel megszegné az esküjét, és ha kiderül, az állásába, sőt! Akár a praxisába is kerülhet az egész. Elég csak ránézni Angelora, a vak is láthatja, hogy lassan belesodródik egy olyan fincsi sepsisbe amiből a kiút már nagy eséllyel fekete, cipzáras zsákba vezet...
-Nem tudom. Talán tudhat valamit. - Azért még mindig egy kicsit szkeptikus vagyok. Már ami Angelot illeti. Jobb megtartani a két méter távolságot.
A kezdeti sokk lassan átformálódik valami mássá. Először csak hitetlenkedve rázni kezdem a fejem, őszinte döbbenettel nézek fel valahova a szemeibe, miközben egy, az ajkamon végig folyó cseppet lenyalok szám sarkából.
-Mihh?! - Valósággal érzem megfagyni ereimben a vért. Hangom minimum öt oktávot feljebb ugrott. Képtelen vagyok követni a történéseket. Egyik pillanatban megkönnyebbülés lesz úrrá rajtam, mikor elég hihetően, már-már teljesen kikelve önmagából, közli, hogy nem volt nála fegyver. Aztán BUMM! Mint aki alól eltűnt a talaj, zuhanok vagy hat emeletet, mikor közli, amúgy van neki, ráadásul nem is egy. Biztos csak hobbiból tartja őket. Unalmas óráiban kimegy valami erdőbe, és vaktölténnyel lövöldözi a struccokat. Ugye...?
-Oké. Megpróbálom megbirkózni a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel valami elvetemült bűnözőn készülök épp segíteni. De így nem maradhatsz. Ebbe bele is lehet halni! - Bár hangom itt-ott még mindig megremeg, utolsó mondandómat mégis dorgálóan, kellőképpen szigorúan ejtem ki a számon. Remélem kezdi érezni a dolog súlyát. Talán némi hatást is gyakorolhatok rá, és a lelkiismeretére, hogy tényleg nem érné meg, ha kinyírna.
Bár bizonytalan vagyok, megannyi forgatókönyv lejátszódik lelkiszemeim előtt, mihelyst az oldalán elindulok lakása felé, ami meglepő, de alig néhány háztömbre van attól ahol én is lakom. Baljósan végig futtatom tekintetem a több emeletes épületen, majd egy mély lélegzetvételt követően belépek. Ki tudja? Talán ez volt az utolsó...
Jólesik, hogy végre száraz, viszonylag meleg helyen lehetek. Reszketve megdörgölöm mindkét karomat, majd átlépem a küszöböt. Már egyáltalán nem tudom, hogy azért remegek, mert fázom, vagy a félelem teszi... Mindenesetre kapkodva tapogatózok a kapcsolóért, s csak akkor sóhajtok fel megkönnyebbülve, mikor fény gyúl a lakásban, és nem néznek vissza a falakról meggyilkolt emberek levágott, megskalpolt fejei, mint valami trófeák. Kevés túlzással egész otthonosnak is mondható a hely...
-Azért vagyok itt, hogy segítsek. Megnézem a hasad, kerítek valami gyógyszert a táskámból a lázadra és már itt sem vagyok. - Muszáj fenntartani a határozott nő látszatát. Holott majd' összecsinálom magam a félelemtől. Mégis itt vagyok.
-Előtte kérhetnék egy törülközőt? - Meglehetősen kellemetlen, és nem kevésbé kényelmetlen a szitu, de egyszerűen megőrülök attól, ha a hideg, nedves ruha a bőrömhöz tapad. Amennyiben hozzám vág egy törülközőt, úgy máris levetem a farmerdzsekimet, ami alatt csupán egy spagetti pántos, szürke színű topp van. Ezt követően kibújok fekete Conversemből, majd a harisnyát is lehámozom magamról. Így alul már csak a szoknya marad. Sebtében átdörzsölöm a hajam, karjaimat, végezetül a lábaimat is. Csuromvíz tincseimet egy kinyúlt hajgumival hanyagul egy lófarokba fogom. Néhány szál itt-ott így is kimaradt. Ez legyen a legkevesebb.
Kételyeim cseppet sem csillapodnak, ezek ellenére mégis letérdelek a kanapé mellé, s némán, csupán a tekintetemmel kérek engedélyt feljebb húzni a pólóját. A műtéti területről óvatosan lehámozom a kötést.
-Fúúú baszki! - Bukik ki belőlem. Lassan kezd minden kételyem elszállni, s elhiszem, valóban nem az a célja, hogy kinyírjon. Neki tényleg segítség kell.
-Oké, ebből mindenhonnan dől a genny. - Állapítom meg igen keserű szájízzel, s már kezdek is kotorászni a hátizsákomban, ahol mindig akad fertőtlenítő, körömvágóolló és szemöldökcsipesz.
-Nem túl steril, az eszközök se a legjobbak, de a célnak megfelel. Kiszedem a varrataid, már úgyis teljesen fölöslegessé váltak. Jó lenne, ha a sebed nyitva tudna maradni, hogy ki tudjon ürülni belőle az a sok váladék, ami rohadtul nem oda való. - Miközben beszélek, serényen ténykedem az igen csak elhanyagolt műtéti terület körül. Ráadásul tovafutó varratok. Príma! Még én magam is felszisszenek, mikor elvágom a két csomó,t és kihúzom a fonalat. Ezt követően próbálom a lehető legjobban fertőtleníteni, ellátni a sebet. Már amennyire ez kórházon kívül ez lehetséges. Néha azért fel-felpillantok rá, hogy ha másból nem is, arcának rezdüléseiből lássam a reakcióit. Még soha nem láttam kék szemű latinot.
-Sajnálom, hogy ez az egész megtörtént. - Őszinte megbánással, szinte csak suttogva beszélek. Szégyellem magam, amiért rögtön a legrosszabbat feltételeztem róla, és nem utolsó sorban, szégyellem magam dr.Gaston és a teljesen gáz ellátórendszerünk helyett is.

♡

**Angelo D'Amore**

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Ha előre tudtam volna, hogy ilyen nyomorult helyzetbe kerülök, akkor minden ellenkezésem ellenére tényleg megrohadtam volna a szoba sarkában éjjelente. De nem, nekem muszáj bezabálnom a szabadságot, hiszen ha bezárva érzem magam és túlságosan egyedül vagyok, akkor jönnek a gondolatok. Azok a bizonyos gondolatok pedig régen el lettek ásva, és semmi szükség arra, hogy előkotródjanak belőlem újra... Ezért hát megyek, amerre csak tudok, de néha megesik, hogy a beleim közé fut egy penge. Amivel nem is lenne baj, ha a kórház elvégezte volna a feladatát, de mivel nem tette, ezért egy perverz zaklató gyilkost játszva kell kitálalnom az éj közepén, szakadó esőben egy olyan lánynak, akit nem is ismerek. Pedig nagyon nem szeretek szívességet kérni, ám mivel a testem minden apró kis sejtje bizsereg és okádni akar, ezért kénytelen vagyok behúzni a büszkeségi kézféket, s elmondani mindent Irisnek rettentően romantikus módon.
- Tisztában vagyok vele, ezért is volt furcsa, hogy csak így eltávolítottak. Még egy elítéltnek is jár az orvosi ellátás, nekem meg nem? - kérem ki magamnak halkan és szenvedve. Még mindig homályos az egész történet, mi miért történik.
- Én sem tudom, mi a fasz baja van, főleg, mert még soha a büdös életben nem találkoztunk. - ezt most nagyon határozottan közlöm. Az arcmemóriám egész jónak mondható, és a dr. Ganstonról lefuttatott emlékfoszlányok egyikében sincs az arca. Nem véletlenül sejtek valami sokkal bonyolultabbat a háttérben, arra azonban nem volt még kapacitásom, hogy összerakjam a hiányzó kirakós silány darabjait. Közben elengedem a kezét, de merem remélni, hogy ezzel a mozdulatommal észlelte, hogy nem szeretném, ha bármerre is telefonálgatna. Aztán olyat mond Iris, amit először fel sem fogok. Talán még bő tizenöt másodperc is eltelik azzal a homályos, kérdő tekintettel, amit felé villantok, végül értetlenül rázom meg a fejem.
- Ez eléggé érdekes, mert sem akkor nem volt nálam fegyver, amikor bementem, sem pedig akkor, amikor kijöttem. Milyen fegyverről beszélsz mégis? - lehet, hogy fos állapotban voltam, de teljesen biztos vagyok benne, hogy semmi sem volt nálam. Ez annyira biztos, mint hogy most itt állok. Mi a fasz történik mégis?!
- Van ugyan fegyverem, nem is egy. - vallom be őszintén. - Miattam aztán az összeset megtarthatod, amíg ott vagy nálam, de ettől még a kórházban teljesen tiszta voltam. - ismétlem el megint, immáron haraggal áztatott szavakkal. Nagyon nem szeretem, ha hülyének néznek, s bár ezek a szavak egyáltalán nem Irisnek szólnak, hiszen teljesen ártatlannak tűnik a dologban, de attól még szeretek utána járni annak, ki próbál nekem keresztbe tenni. Csak hogy tudassam vele, mennyire nem érdemes...
- Részemről bármit átkutathatsz, amit csak akarsz. Nem minden fog tetszeni, amit találsz, de ha ez az ára annak, hogy segíts, akkor részemről rendben. - nem tetszik az ötlete, egyértelmű, de nem is gondolkodok rajta, hogy belemenjek-e vagy sem. Teljesen felesleges itt vitatkoznom és ellenkeznem, mert jelenleg Iris az egyetlen esélyem, és ha a fegyvereimet akarja... Akkor megkapja az összeset.
Ennek fényében indulok meg természetesen gyalog Manhattan egy másik szegletébe a csöpögő eső fátyla alatt. A lépteim nem túl gyorsak, az egyensúlyérzékem sem az igazi, s még el is némulok ez idő alatt, de csak mert eléggé fárasztó újra az ilyenkor kihalt utcákat róni. Az egyik park melletti utca közepén sétálok fel egy lépcsőn, s tolom be harmadik próbálkozásra a zárba a kulcsot.
- Parancsolj. Jobbra a lámpa. - tárom azt ki, s engedem előre Irist. - Keress nyugodtan, pakolj nyugodtan, szolgáld ki magad, csinálj bármit. - legyintek felé, miután belépek én magam is utána. Egy szűk előszobába érkezünk, aminek bal oldaláról nyílik egy nyolcszögletű konyha és étkező, szemben bal oldalról a nappali, szemben jobb oldalról pedig egy lépcsősor vezet az emeletre, aminek aljából nyílik a pincelejáró. Ezzel szemben még a bal oldali falnál van egy ajtó, ami a mosdóba vezet. Az én utam egyből a nappali irányába vezet szemben, aminek a közepén egy magányosan ácsorgó kanapéra vetem le magam. Mocskosul elfáradtam, már ennyitől is teljesen kivan a szervezetem. Innen bentről azért már könnyebb elviselni, ahogy halkan beszűrődik a kint kopogó eső. Merem remélni, hogy Iris a segítségemre lesz, s legalább valami gyógyszert megpróbál majd intézni nekem, mielőtt megdöglök. Ha pedig vizsgálatra kerül most a sor, részemről csinálhat bármit, nincs olyan, amit a jelenlegi helyzetemben ne hagynék neki.

credit

**Iris W. Kingston**

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Ebben a néhány másodpercben, amíg infarktus közeli állapotomban próbálkozom úrrá lenni a lassan eluralkodó pánikon, lehetetlenül sok dolog megfordul a fejemben. Annyira sok, hogy néhánynak nincs is értelme. Eszembe jut, hogy már napok óta nem skypeoltam apuékkal, hogy reggel indulás előtt nem etettem meg Joet, a vadászgörényemet, szóval bosszúból tutkó megint kirágta az egyik plüss állatom belét. Csak ne Kovu legyen, csak ne Kovu legyen! Eskü, ha létezne a földön Kovu személyiségjegyeivel megáldott hímegyed, megmásznám, mint King-Kong az Empire State Buildinget, és soha nem ereszteném! Na, de ilyen férfi még nem született le ide, különben is, valaki épp arra készül, hogy elvágja a torkom, talán a pasi ideálok helyett inkább a menekülési útvonalon kellene kattognom. Meg felidéznem amiket Morgó tanított az önvédelemről.
A pánik hangulat végül lecsendesedik, de csak addig amíg rá nem döbbenek, hogy kivel állok szemben. Az egyik ijesztő tény, hogy jelenlegi kinézete alapján nyugodt szívvel állíthatom, a kaszás mindjárt Uberrel érkezik érte, a másik, hogy még mindig nem felejtettem el, talán egy veszélyes bűnözővel van épp dolgom. Hiszen fegyvere van! Meg még ki tudja mit titkol... Őszintén, nem is akarok róla tudomást szerezni egyáltalán. Kimaradni ebből az egész szarból viszont annál inkább. De mégis hogy állhatnék tovább hót' nyugodt szívvel, amikor tisztán látszik, valami marhára nem kerek, s talán én tehetek róla.
Forró a homloka, izzad, a szíve ezerrel teker. Nyilvánvaló, hogy lázas, de egy sötét sikátorban, a szakadó esőben mégis mit vár?! Vérszerződést kötünk, hozom az üstöm, keverek valami bájitalt, eljárjuk az esőtáncot, és minden príma lesz?! Ide kell vagy három féle antibiotikum, nem kevés infúzió és egy pap is ahogy elnézem...
Hogy szívritmuszavarom rendeződhessen, továbbra is remegő térdekkel a mögöttünk tornyosuló bérház hideg, nyirkos tűzfalának dőlök. Én is hozzá hasonlóan sápadt lehetek. De hát baszikuli! Majdnem összepisáltam magam! Mielőtt védtelen, százötven centis, negyven kilós csajokat megszólítasz sötétedés után egy sikátorban, gondold át milyen következményekkel járhat.
-Hát, tényleg nem így kellett volna. - Bólogatok hevesen, egyértelműen kőkemény helyeslést tanúsítva, és ha képes lennék beleolvadni a falba, még hátrébb húzódnék. Nem érzem magam biztonságban, rohadtul nem. Akkor meg egyenesen kavarogni kezd velem, és körülöttem az egész világ, mikor forró keze megállítja az enyémet. A levegő egy rémült "hí" kíséretében beszorul valahova a bordáim közé, úgy nézek fel a szemeibe -legalábbis oda szándékozom, ha megtalálnám őket a kapucni alatt-, mint űzött vad a kocsi fényszóróiba mielőtt kivasalná...
Szerencséje, hogy annyira lefoglal a kezdődő pánikrohamomon úrrá lenni, hogy kifogytam a szavakból. Különben már rég olyan átkot szórtam volna a fejére, hogy pfú... Angelo azonban velem ellentétben nem kíván hallgatni. Sőt, nagyon is hitelesen adja elő az áldozat szerepét. Ebben az egész sztoriban talán tényleg az. Dr.Gastonnal szemben mindenképp.
-Mi az, hogy csak úgy kidobták? Ezt nem tehetik meg! Etikátlan és komoly következményekkel járhat. - Hangom felháborodást sugall, néha itt-ott mégis megremeg. Már fogalmam sincs, hogy kit rejt a kapucni valójában.
-Őszintén mondom, nem tudom mi baja van veled Dr.Szemétládának. - Mikor is kezdtem el tegezni? Tök mindegy! Már nem a betegem... Nagy levegő!
-De... nem lepne meg, ha... - Amennyiben továbbra sem engedte el a kezem, ettől függetlenül én még mindig kitartóan szorongatom a mobilomat a zsebemben, és már koránt sem azon célból, hogy taxit hívjak.
-Szóval... ha köze lenne ahhoz a... - Körülnézek, mintha bárki is lenne itt rajtunk kívül.
-A fegyverhez, amit találtunk nálad. - Minden eddigi határozottságom, sziklaszilárd kiállásom HUSS, egy csapásra elillan, és már sokkal inkább kérlelően, rémülten -hogy ne nyírjon ki-, nézek fel a szemeibe...
-Nem szóltam róla senkinek, pedig kellett volna. - Teszem még hozzá, mintha ezzel legalábbis enyhíthetném a szorult helyzetem, vagy elérhetném, hogy megessen rajtam a szíve, bár a szavaiból, tekintetéből kiindulva, elég őszintének tűnik.
-Abban az esetben vagyok hajlandó segíteni, ha... - Nagyot nyelek. Többször is egymásután. Kiszáradt a torkom pedig bőrig áztam. Szabad kezemmel, ami nem a telefonomat szorongatja, kisöprök egy adag hajat az arcomból.
-Ha ideadod a fegyvered. - Határozottságom visszatérni látszik néhány pillanat erejéig, aztán tudatosul bennem, hogy mit is mondtam. Úristen, egy gengszter vagyok!
-Nem örökre! Csak ameddig veled vagyok egy helyiségben. - Kezdek szabadkozni, s bár továbbra is életem egyik legnagyobb hibájának gondolom, hogy belementem, abban az esetben vagyok csak hajlandó elindulni, és átlépni a lakásának, vagy micsodájának a küszöbét, amennyiben ehhez tartja magát. Különben egy tapodtat sem moccanok. Mit keresek itt? Hogy kerültem ebbe a helyzetbe? És ami a leginkább foglalkoztat, hogy másszak ki belőle?!

♡

**Angelo D'Amore**

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Tudom, nem éppen egy ócska sztereotípiával kellett volna most indítanom, amitől hemzsegnek a krimik és a horrorfilmek, hiszen csepereg az eső, az arcom alig látható, és ha látható is, akkor is egy sápadt alakot lehet felfedezni a szövet takarásában... De hát kéremszépen, most őszintén, ennyire futotta. Amióta kidobtak a kórházból, azóta leginkább a négy fal között rostokoltam, hiszen ilyen gyenge állapotban nem engedhetem meg azt senkinek sem, hogy esetleg újra rám támadjon, mert bármennyire is marja a férfi büszkeségem, kurva gyenge vagyok, s a szervezetem napok óta csak sikít gyógyszerekért. Muszáj rejtve maradnom, ezért hát a kései idő, s ezért a kapucni. Igazából át sem gondoltam, milyen érzés lehet Irisnek, ha ilyenkor egy fura alak megfogja a vállát az üres utcasarkon...
- Fuh, baszki, bocs, nem így terveztem! - ekkor tudatosul, mennyire szívderítően nézhetek ki ilyenkor, s még a helyzet is tökéletes ahhoz a bizonyos krimihez. Bűnbánóan próbálok magamra erőltetni valami mosolyhoz hasonló képződményt, de hát ez nem igazán sikerül.
- Bárcsak egy hölgy búbánatos bibéje történt volna velem, de sajna nem. - igen, van azért energiám még viccelődni, de csak mert képzeletben letörölhetek egy verejtékcseppet a homlokomról, hogy nem kaptam egy fasza kis pörgőrúgást. Pedig lássuk be, tényleg megérdemeltem volna a pofámba egy kis jó minőségű paprika sparyt.
- Bocs tényleg, ezt nagyon elbasztam, nem így kellett volna, csak hát tudod... Ja. - mert a “ja” az jelenleg egy tökéletes válasznak bizonyul a számomra. Némi önostorozó fintor is kiül rám, ahogy látom remegő kezeit, de tessék értékelni, hogy legalább beismerem a bűneimet és nem keresek kifogást.
Könnyedén hagyom, hogy kitapogassa a testhőmet, bár arra most hirtelen nem számítok, hogy egyből intézkedni akar. Mondjuk gondolhattam volna, elvégre a kórházban is megmutatta, hogy eléggé határozott leányzó, aki talán szereti követni a saját gondolatait ahelyett, hogy bárki is megmondja neki, hogy mit csináljon. Ez amúgy tetszik, de jelenleg ez a legrosszabb megoldás, hiszen semmiről sem tud. Nem véletlenül tolom el egyik kezét a zsebében való kotorászástól, de másikat azért hagyom, hogy a pulzusomat vizsgálja.
- Nem nem nem nem! Ez annál egy kicsit bonyolultabb, szóval ne hívj senkit, ne szólj senkinek! - felelem határozottan, láthatóan emellől nem tágítok. - Elég rendesen kibasztak a kórházból, konkrétan csattantam a kövön. Se recept, se semmi utasítás a jövőre nézve. - kezdek bele nagyon gyorsan, mielőtt még bármi hülyeséget csinálna. - Valami dr. Fasz... Gasz... Hogy a picsába hívták... Ja megvan, dr. Gaston! Na, próbáltam visszamenni pár nappal ezelőtt varratszedésre, vagy hogy legalább valamit írjanak fel, de baszdmeg rám hívta a biztonságiakat és megint kidobtak! Szóval jelenleg az a helyzet, hogy ha a kórház közelébe megyek, akkor rám hívják a rendőrséget, és jelenleg senkit sem ismerek itt New Yorkban, aki tudna segíteni ebben a fasza kis helyzetben. Szóval figyeltelek egy ideje igazából... Tudom, tudom, beteg... De megfizetem, ha segítesz! Van pénzem. A kórházi számlát is már kiegyenlítettem, le is tudod ellenőrizni, szóval fogalmam sincs, hogy az a fasz orvos mi a tökömért dobatott ki. Nem csináltam semmit! Ez a protokoll manapság, hogy egy szúrt sebes beteggel így viselkednek? - majdnem egy levegővel hadarom végig az egészet, ami után kissé zihálva kezdem venni a levegőt. - Elég nagy szarban vagyok, és tudom, hogy nem ismersz, de jelenleg nem tudok máshoz fordulni... - bociszemek bekapcsolva, romantikus eső ON, kérlelő és szomorú fej működik úgyahogy. Most már csak Irisen múlik minden.

credit

**Iris W. Kingston** · You'll never know the freakshow sitting next to you Hétf. Aug. 29 2022, 21:57

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

A ma reggeli referáló előtt a szokásosnál is idegesebb voltam. Legszívesebben kipakoltam volna a nyugtatókkal teli szekrényt, de már így is elég nagy fosban voltam, szóval helyette inkább csak kagylóztam egyet a rókával, majd a lehajtott tetejű budin ülve elfújtam vagy egy fél doboz Ventolint, végül hányás szagot árasztva elindultam a végzetem felé, jöjjön aminek jönnie kell. Egészen meglepő, de a golyós dezodor fejű felettesem ezennel nem húzta sokáig a papolást az aszepszis-antiszepszis betartásainak fontosságáról. Nem alázta meg az egész intenzív osztály füle hallatára valamelyik zöldfülű rezidensét -pedig ma csóri Dina volt a soros, igen naplót vezetek róla-, helyette rövidre zárta a sztorit, és már majdnem sikerült észrevétlenül kisomfordálnom az ajtón, mikor is megállított. A tárgyaló ajtaja bezárult előttem, és megkezdődött az óráknak tűnő vallatás.
Tekintettel az életmentő döntéseimre, megúsztam a fegyelmit. Az meg hogy mi történt dr.Seggarccal a CT-ben... Állítólag nem hajlandó nekem beteget referálni ezentúl, a műtőben nem dolgozhatunk együtt. Nagy ügy. Egy, a kezdetleges gyomorfekélyemért okolható stresszforrással kevesebb. Emlékszel arra a régi teleshopos műsorra, amiben egy kopaszodó, hatvanas pali mindenféle vagány kocsiápoló cuccot akart rád sózni CSUPÁN CSAK ennyiért meg annyiért? Mikor belesúgták a fülébe, hogy húzzon bele, me' minnyá' műsorzárás van és még egy megrendelés sem érkezett, előkapta az aduász dumát: ÉS EZ MÉG MIND SEMMI!
No, majdnem pontosan ugyanezt mondta nekem hónalj deo fej, amikor másodjára is megpróbáltam távozni, felnyalábolva megmaradt, vajmi kevés méltóságom utolsó darabkáit. Azóta is folyamatosan ezen kattogok, olyan mintha beragadt volna a hangja az agyamba. Egy jó darabig nem lehet saját betegem. Kiderült az az egész zavaros szarság az olasszal, a fegyver, hogy nem szóltam róla, holott engedély hiányában kötelességem lett volna.
Örülnöm kellene, mégis úgy ülök már vagy tíz perce a kedvenc Starbucks kávém fölött -aminek a poharán már megint elírták a nevem- mint egy rakás szerencsétlenség. Angelot alig három nap után kidobták a kórházból, mint macskát szarni, pedig kötelesek lettek volna megvárni, hogy hazaengedhető állapotba kerüljön. És ő még koránt sem volt abban...
Unottan könyökölök a kávém mellett aminek a tetején már teljesen összeesett a tejszínhab. Céltalanul pörgetem felváltva az instát és a twittert.
Dr.Parasztnak ezer százalék, hogy benne volt a keze. Talán Angelo nem az akinek látszik, de a nyakamat teszem rá, hogy a sebészünknek sem tiszta a keze.
-Záróra. - Siklik egy finom kéz a vállamra. Fáradtan megnyomkodom az orrnyergem, hagyok némi borravalót, felnyalábolom kitűzőkkel teli hátizsákom félvállamra, majd elindulok. Az utcára lépve szorosabbra húzom magamon a farmer dzsekim, rosszallóan véve tudomást a nem várt esőről. Hívhatnék taxit, de az az igazság, hogy szeretek esőben sétálni. Az már más kérdés, hogy ezt a környéket sötétedés után kifejezetten utálom.
A műanyag, szinte még teli poharat kihajítom az első kukába, majd bedugaszolom a fülem egy olyan zenével, ami jelenleg tökéletesen tükrözi a hangulatom. Egy-egy kétes alak, vagy épp sötét sikátor mellett elhaladva automatikusan közelebb húzom magamhoz a hátizsákom. A farmer szoknyám alá húzott türkizkék harisnyám már csaknem teljesen átázott, hajam vizes tincsekben simul a fejemre, nem győzöm őket kihámozni a szememből. Ha ilyen tájba kell utcára jönnöm, állandóan úgy érzem mintha követnének. Most viszont szinte biztos, hogy valaki követ! Néhány lépés után megtorpanok, az egyik fülest kihúzom a helyéről és legalább egy percig csak ledermedve hallgatózom mielőtt tovább indulnék. A következő sarkot azonban már nem egyedül közelítem meg. A vér is belém fagy, mikor valaki elkapja a vállam. Úgy érzem, mintha fojtogatnának, a levegő beszorul a bordáim közé, zihálásom a fülemben bömbölő zenét is túlharsogja. Nincs mit tenni, szembe kell nézni a csúf valósággal. Lehet ma meghalok. Csak ne fájjon! Előtte altasson el, vagy üssön ki, mindegy, csak ne érezzek belőle semmit!
-Jhézusom! - Tör utat magának mellkasomból a levegő, és csupán annak köszönheti, hogy nem mostam be neki egy izmos jobbegyenest, hogy időben felismertem, hála az utcai lámpa meglehetősen gyér fényének. Gyér fény ide, vagy oda, rögtön észre veszem, valami itt nem kerek.
-Majdnem leállt a szívem! - Vetem oda, akárcsak egy sértett kisgyerek, legszívesebben a mellkasába öklöznék, de emlékeztetnem kell magam, hogy rohadt szarul fest, valszeg' úgy is érzi magát.
-Mi a búbánatos pinám történt magával?! - WOW! Ez megállná a helyét egy romantikus lányregényben is. Ja, nem... De egyèbkènt a búbánatos tènyleg igaz.
-Bocsi! Nem így akartam. De rohadtul megijesztett. - Mutatom fel kettőnk közé a még mindig remegő kezemet. Majd' megöl a szégyen.
Kivörösödött orcák, jól látható verejték, a keze meg nem mellesleg olyan forró, hogy tojást lehetne rajta sütni. Gyanakvóan vonom össze szemöldökeimet, és már nyomom is tenyeremet a homlokár, hogy megbizonyosodjak a nyilvánvalóról.
-Oké, rohadt beteg, hogy követett. Mert nyilván követett. És ha most nem lenne minimum harminckilenc fokos láza, biztos, hogy kiütném a fogát, de marha szarul néz ki. Azonnal be kell mennie a kórházba! Majd... majd én intézem. - Egy újabb megfontolatlan kijelentés. Stresszhelyzetben össze vissza beszélek. És általában meg is szokott lenni belőle a baj.
-Hívok egy taxit! - Egyik kezemmel a telefonom után kutatok, másikkal valamelyik csuklóján pulzusa után tapogatózom.

♡

Ajánlott tartalom