Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

-Az a fajta szexi antihős, aki aztán a világ megmentésével együtt elnyeri az unalmas, hétköznapi életet élő főhősnő szívét? - Félig felvont szemöldökkel, kérdőn méregetem őt, többek között az arcát. Vagyis, próbálok CSAK az arcára koncentrálni. Ez igazából bazi nehéz, amikor volt már szerencsém... SZERENCSÉTLENSÉGEM hozzá hót' pucéran. Pedig az a hátul kötős, ciki kórházi hálóing volt rajta amiből pont kilógott az izmos valaga. Na, nem mintha pont azt néztem volna! De a testfelépítéséből ítélve, valószínűleg izmos lehet neki, és akkor még a vizelettel telt katéter zacskóról nem is beszéltünk, amit balul elsült menekülése közben húzott maga után. Azt hiszem sürgősen felkéne vennem a kapcsolatot egy szexuálpszichológussal. Vagy csak kéne már egy kiadósat hemperegnem valakivel. Ó anyám! Ez egyre szarabb.
-Én arra lennék kíváncsi, hogy te képes leszel-e visszazökkenni a régi életedbe, miután rendeződnek a dolgok, és te jobbra, én balra. - Igen, ez a téma olyan, mint a Coca cola titkos receptje. Rohadtul foglalkoztat, kurva kíváncsi vagyok rá, de az esélye annak, hogy bármikor is tudomást szerezhetek róla, NULLA. Tehát jobb is, ha tovább lépünk még mielőtt jobban belegabalyodnánk ebbe az egész irreális faszságba. Ő több, mint valószínű nem az a fajta antihős, aki meghódítja a szívem, de az az egy biztos, mióta Angelo belépett az életembe, olyan dolgokat teszek, amik merőben ellentmondásosak a szigorú erkölcseimmel.
Zavarnia kellene, hogy épp egy éles lőfegyverrel hadonászom, és mindezt nem jó kedvemből, kíváncsiságból teszem, sokkal inkább azért, hogy képes legyek megvédeni magam, akár más élete árán is, ha beütne aaa... fekália. Nem azt mondtam, hogy szar, végre! De most mégis azt mondtam, hogy szar... vagyis, arra gondoltam. Hu baszki! Ahjj... már megint, baszkiiii!
Szorosan megkapaszkodom mindkét kezemmel a nyakába, mikor osztozva a sikeresnek vélt lövésemen, körbe forgat. A friss vér látványa az ablakon, s Kentin jajveszékelése azonban mindkettőnket hamar kijózanít, és örömködés helyett csupán a jeges félelem marad, mely akkor oldódik csak némileg, mikor Kentin felmutatja a rohadt középsőujját, melyből szivárog némi vér. Gondosan, bár koránt sem szívesen megkezdem az ellátását, s hogy éreztessem vele mekkora egy gyökér, néhány mozdulatomat a tervezettnél durvábban hajtom végre. Erősebben szorítok rá sérült ujjára, mint kéne, durvábban törlöm ki a golyó által okozott horzsolás üregét, hogy biztos, hogy minden oda nem illő törmeléket eltávolíthassak. Látom arcának fájdalmas rándulásaiból, hallom az elejtett szitkozódásaiból, hogy megtanulta a leckét, de azért szeretném, ha érezné a törődést, kijár szegénykének. Ez a nap eddig olyannak tűnik, mint egy hullámvasút. Egyik sokkból esünk a másikba, éppen hogy csak egy kicsit megnyugodnánk, egyenesbe jönnénk, már jön is a következő... Ilyen a hangfelvétel is, melyet Kentin átcsúsztat Angelonak. Szinte alig hallok valamit a fülemben vadul száguldó vértől, azt se tudom mikor sikerült végeznem ennek a fél őrültnek az ellátásával. A telefonom -amiről azt gondoltam, soha többé nem fogom már látni-, azért eltölt némi reménnyel.
-Fogd be, különben legközelebb valami mást lövök el rajtad! - Reagálok a zsarolására, mire felröhög, én pedig nemesegyszerűséggel kikapom az iPhone-t a kezéből, és nem habozva, már oldom is fel a képernyőzárat azzal az elhatározással, hogy máris felhívom apuékat, de ekkor a hullámvasút egy újabb veszélyes, ijesztő magaslathoz ér...
-Nincs benne a SIM kártya. - Nézek fel teljesen zavarodottan, értetlenül járatva szemeimet Angelo és Kentin közt.
-Te voltál az?! - Török ki hisztérikusan, meggondolatlanul gyanúsítgatva Kentint.
-Te vetted ki belőle?! - Kezeim ökölbe szorulnak.
-Te hülye vagy?! Mi a kékeres faszért vettem volna ki?! Hallod, szedjé' hangyát box kesztyűben, vagy nem toom'... - Ha kiegyenlítettebbek lennének azok a bizonyos erőviszonyok, most biztos kihasználnám a helyzetet és úgy elverném, mint a répát, de hát több ízben is hátránnyal indulok, szóval inkább csak kicsit meghúzom magam a háttérben, legalábbis próbálom, ami ebben a helyzetben nem megy valami über könnyen. Ameddig ők ketten megbeszélik az élet nagy dolgait, én próbálok SIM kártya hiányában valamiféle életjelet adni apuéknak. Olyan, mintha meg akarnék fejni egy aligátort...
-Kösz! - Vetem oda Kentinnek, ha már ennyire felettébb udvarias és még bókolni is van kedve, azok után, hogy ellőttem az ujját, majd orvul nekiestem a telefonom miatt. Távozása után hosszú percekig csak némán teszek-veszek a táskám körül, a szemetet egy kupacba gyűjtöm, azokat a dolgokat, amik még a hasznunkra lehetnek, visszapakolom a táskámba.
-Remélem apuéknak nincs bajuk. - Bököm ki végül egészen elhaló hangon, aggodalommal vegyített kétségbeeséssel szemeimben, végül megnyomkodom kicsit alsó szemhéjaimat, hogy visszafojthassam a bizonytalanság szülte könnyeket, és a hátamra kanyarítom a táskámat.
-Oké, mehetünk. - Szilárd elhatározással ejtem ki e szavakat a számon, majd felállok és Angelo felé hajítok egy sporttáskát, amit Kentin itt hagyott, csak épp elfelejtette megemlíteni. Remélem ruhák, tisztálkodási szerek, hamis igazolványok vannak benne, nem pedig néhány élesített, összekötegelt C4. Mert akkor megszívtuk. Veszek egy mély levegőt, és bármennyire is nehéz, határozottságot, eltökéltséget erőltetek magamra, mert tudom, szinte érzem, hogy a fekete leves még csak ezután következik. Ha azt túlélem, bármivel képes leszek megbirkózni, akármit is állít utamba az élet később.
-Menj te előre. Kérlek. - Még mindig nagyobb biztonságban érzem magam, magunkat, ha Angelo vezeti a lépteinket. Ő már úgyis hozzá van szokva a gázos szitukhoz. Nem sokra rá, hogy elkezd leereszkedni, én is követem.
-Kentin vagy egy láthatatlan Bat mobillal állított ide, és most ki kell tapogatnunk, vagy valahol messzebb parkolta le a járgányt, mint amikor tegnap utánad jöttünk. - Osztom meg vele a tapasztalataimat, majd gyorsan szemrevételezem az előttünk elterülő, derékig érő gazzal körbe nőtt pusztát és megpróbálom betájolni, hogy este merről is jöhettünk.
-Szerintem arra! - Mutatok egy nem túl távoli pont felé, és ha Angelo is egyetért velem, úgy el is indulhatunk. Végig mellette maradok, közben hol kezeimmel, hol lábaimmal -próbálok minél nagyobbakat lépni, minél magasabbra emelni a lábaimat, hogy legyűrjem ezt a susnyást-, kotrok el minden, az utamat álló növényzetet.
-Most mi lesz? Nevet változtatsz, valamit mókoltok Kentinnel és csináltok egy kamu halottkém jelentést, a családodnak küldötök egy gyászjelentést és megszűnsz létezni? Mert hát a sebész és a brancsa azt gondolják, hogy halott vagy. Vagy nem? - Hazudnék, ha azt mondanám, teljesen tisztában vagyok mindenne. Próbálok a logikámra támaszkodni ebben a helyzetben. Hiszen ha már kvázi halott vagy, akkor annak úgyis kell kinéznie. Vagy nem?
-Rég nem láttam már a napfelkeltét ennyire közelről. - Révedek el a messzeségbe, és amennyire taszító a derékig érő fű, gaz, annyira festői, ahogyan a nap első sugarai megcsillannak a fűszálakon megtelepedő harmatcseppeken. Fogalmam sincs mennyi ideig vánszorgunk így a semmiben, de abban az egyben biztos vagyok, hogy a nadrágom már teljesen átázott a vizes fűtől, erre az érzésre rátesz még egy jókora lapáttal a kora reggeli mínusz is, így mire kiverekedjük magunkat a dzsungelből, rendesen átfagyok, szinte egész testemben remegek.
-Ez ko-homoly?! - Nézek Angelo felé a legidiótább arckifejezésemmel, próbálva úrrá lenni az egymáshoz koccanó fogaimon, közben az elénk táruló, nem épp idilli látványon szörnyülködöm, ami nem más, mint egy szakadt robogó, amiből szerintem lóg is pár dolog, amiknek gyanítom, nem ott lenne a helyük ahol most vannak épp.
-Csak azért vagyok hajlandó felülni erre a roncsra, mert nagyon vágyom már valami meleg helyre, palacsintára és egy forró kád fürdőre. De te vezetsz! És kérlek ne nyírj ki minket! - Amennyiben hajlandó kockáztatni az életét ezen a szeméttelep gyöngyén, úgy bátorkodom felülni mögé, olyan szorosan karolva át a hasát -beférkőzve a kabátja/ pulcsija alá, annak reményében, hogy kicsit felmelegíthetem a kezeimet-, mintha az életem múlna rajta. Lehet így is van.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

-Az orvosin nem csak anatómiát tanítanak. - Vágom rá válaszul. Elég sok pszichológiát körbe ölelő tárgyfelvételem volt, tudtam, hogy az orvos-beteg közti kommunikáció néha fontosabb, mint egy-egy jól elvégzett beavatkozás. Igazából annyira beleástam magam a psziché rejtelmeibe, hogy amikor el kellett dönteni, hova is szakosodom, eléggé rezgett a léc, nem sok választott el attól, hogy inkább a pszichológus, vagy pszichiáter vonalon kezdjek el mozogni. Különös a sors, nemde?!
Angelonak köszönhetem egyedül, hogy másnap nem kapok rögtön éhgyomorra instant pánikrohamot, miután hirtelen felindulásból megnyirbáltam a hajam. Eléggé őszintének tűnik, és hát... ja, igaza van. Miért mondaná azt, hogy jó, ha szar?! Lehet, hogy némi fazonírozás még ráférnek itt-ott, de ahhoz kell egy tükör, és minimum egy pontosabb, élesebb olló, mint amivel a munka oroszlán részét elvégeztem. De most jó ez így.
-Pff bleee! Jaj ne, elég volt egy életre a konzervből, köszi! Viszont most tuti betudnék tolni vagy tíz palacsintát, ami tocsog a juharszirupban. Óóó anyám! - Ábrándozok egy jó sort az igen csak kalóriadús reggelin, ami után tuti, hogy sírva fog könyörögni némi inzulinért a hasnyálmirigyem. De még mielőtt hyperglicaemiás kómába kerülhetnék, már csak a palacsinták gondolatától is, Angelo szerint akad fontosabb dolgunk. A tény, hogy kábé egy tíz perces gyorstalpaló alatt kell minden lényeges információt elsajátítanom a pisztolyokról, enyhén szólva lesokkol. A legjobb az lesz, ha beveszek valami nyugtatót, ezt az idegeim már nem bírják sokáig. Az elmúlt tíz évben nem is tudok olyan történést említeni, ami olyan adrenalin sokkot indított volna el az agyamban, mint az utóbbi két nap. Jó, mondjuk amikor tavaly a vadászgörényem elrágta a netkábelt és Andrii totál kiakadt, az se volt kutya!
-Nem vagy vicces baszkikám! Ti otthon, családon belül biztos így oldjátok meg a dolgokat. Hogy mint a vadnyugati filmekben, össze vissza puffantgatjátok egymást azzal az izével... - Bökök fejemmel ódzkodva a pisztoly irányába.
-... de nekem ez rohadtul kiborító. Te a Keresztapa filmben nőttél fel, én meg a Barbie és a Bűvös pegazusban, oké?! Raádásul ott van még az a hülye orvosi eskü, aminek az egyik első pontja a: Ne  árts! Nekem nem fog könnyen menni az átállás. - Biztos nincs hozzászokva ennyi rinyához, könnyen eltudom képzelni, hogy az őt körülvevő nőknek jóval több vér szorult a pucájukba, de most be kell érnie velem. A betoji, maradi kis kocka csajjal. Bár az, ahogyan ezt a fegyver témát feszegeti, majdnem olyan, mintha beállítanám a kórházba egy tizenkét órás műszakba, és totál a nyakába varrnék három intubálást, két centrál véna szúrást, levezetésképp pedig egy mellkascsövezést is. Mindenesetre, ha már így bele vagyok kényszerülve ebbe a nyomorúságos helyzetbe, csendben, figyelmesen hallgatom a fegyverhasználatról szóló gyorstalpalóját. Többször is veszek egy mély levegőt, hogy a nem teljesen tiszta részeknél közbeszóljak, kérdezzek, végül aztán magamba fojtom az értetlenkedésem utolsó morzsáját is. Amennyire ijesztőnek indult ez az egész, annyira izgalmasabbá válik, minél többet megtudok az egészről. Viszonylag gyorsan memorizálom a részeit, kissé döcögősen, de a tárat is sikerül a sokadik próbálkozásra betöltenem, a pisztoly élesítésével pedig olyan mennyiségű adrenalin, dopamin szabadul fel az agyamban, hogy szinte alig látok tőlük, egyetlen cél lebeg a szemeim előtt. Hogy lőjek végre!
-Maradjunk a konzerveknél. - Azért rosszalló pillantásomat nem vagyok rest véka alá rejteni, lássa csak, hogy mennyire ki vagyok borulva a hasonló hülye viccelődéseitől, ami többnyire az emberölés lehetőségét feszegeti. Miután elsajátítom a pisztoly fogásának helyes, biztos módját, kisebb terpeszbe vetem a lábaimat, egyik kezemmel a markolatát szorítom, másikkal pedig alátartok, hogy minél stabilabb fogást biztosíthassak neki. A szívem követhetetlenül gyorsan ver bordáim mögött, attól félek, hogy bármikor kitörhet a mellkasomból. Ettől függetlenül próbálok nem a vad pulzálásra, hanem a felállított célpontokra koncentrálni. Mutatóujjam megremeg a ravaszo, de aztán összeszedem magam, azt képzelem, hogy éppen intubálok valakit. Olyankor nem veszíthetem el a fejem, nagyon pontosnak, precíznek kell lennem, egy rossz tubus behelyezés akár a beteg életébe is kerülhet.
Hosszan fújom ki a levegőt, s ahogyan Angelo is tanította, ezzel egy időben meghúzom a ravaszt. A lövés a vártnál nagyobb erővel hat vissza rám, akaratomon kívül hátra tántorodom pár lépést, de miután feleszmélek, máris, szinte automatikusan keresem, hogy célt értem-e. És mintha az egyik konzerv tetejét súroltam volna. Az egy más kérdés, hogy végül a mögötte lévő ablaküvegbe csapódott be és repesztette azt meg.
-Sikerült?! Azt a kurva, sikerült! - A kezdeti sokk után őrült sikongatásba, ugrálásba kezdek, majd meggondolatlanul, saját magamat is meglepve a tettemmel, Angelo nyakába vetődöm, ahol valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan oknál fogva egész hosszú ideig csimpaszkodom -hacsak ő másképp nem dönt-, mire észreveszek valamit a pókhálósra tört üvegen. Valamit, ami eddig ezermilliócsillió százalék, hogy nem volt ott! Vér! Alig hogy tudatosul bennem, mi is lehet az pontosan, már meg is hallom a fájdalmas szitkozódást az üveg túloldaláról. Hevesen távolodom el tőle, némán, halálra vált arckifejezéssel nézve rá.
-Meglőttem valakit! Meglőttem. - Hisztérikusan keringeni kezdek tengelyem körül, egyik kezemmel hajamat markolászva, másikat a mellkasomhoz szorítva. A pisztoly eközben, ha Angelo nem vette vissza, minden bizonnyal a földre zuhant.
-Hé, barmok! - Beletelik egy kis időbe, mire a pánikon keresztül beférkőzi magát a hang az agyamba. Két dologra tudok belőle következtetni. Az egyik, hogy a hang tulajdonosa Kentin. A másik, hogy a hullák nem beszélnek, tehát nem öltem meg! Gondolkodás nélkül, falfehéren, remegő térdekkel rohanok az ablakhoz, gyanítom Angeloval az oldalamon.
-Ááá faszom! - Szitkozódik Kentin fájdalmasan, egyik kezével az ablakpárkányt markolva, másikat ökölbe szorítva a mellkasához tartja, melyből jól láthatóan szivárog némi vér. Gondolkodás nélkül segítem -segítjük?-, fel a maradék néhány létrafokon, s miután bejutott, erőtlenül rogyik le a falhoz, ép kezével a sérültet szorongatva.
-Én nem tudom mi a faszt csináltál ezzel a csajjal éjszaka, de hogy fixen ellőtte a középsőujjamat, az tuti! Kopogni akartam ezen a kikúrt üvegen. - Jegyzi meg egy fájdalmas grimasszal, majd egy kisebb közelharc, küzdelem árán végül engedi, hogy alaposabban szemügyre vegyem a sérülését.
-Oké, nincs benne a golyó. Csak súrolta. - Állapítom meg megkönnyebbülve, bár hangom még mindig remeg egy kicsit a sokktól.
-Hozd ide kérlek a hátizsákom. - Utasítom Angelot, mindeközben leszakítva egy darabot a felsőm aljából, szorosan körbe tekerve Kentin ujján, amolyan rögtönzött vérzéscsillapítás gyanánt.
-Hmm... egyre feljebb megy a szám.
-Milyen szám?! - Rivallok rá értetlenül, s közben ha megkaparintottam a táskám, akkor félkézzel -még mindig remegve-, kutakodni kezdek benne steril gézlapok, egyéb kötszerek után.
-Most már nyolcas vagy, majdnem kilenc. Aki nálam nyolcas, az általában már a zsáneremnek tekinthető. - Amint leesik, hogy épp a bizarr udvarlási szokásairól számol be, csak bosszankodva megforgatom a szemeimet, és szorosan elkezdem körbe tekerni az ujját, amire fel is szisszen.
-Este még visszamentem a lakásodra és bepoloskáztam. Két Men in Black-nek öltözött figura nem sokkal utánam visszament, valamit nagyon kerestek, és ezt figyeld... - Ezzel ép kezével átcsúsztat valami hangfelvevő ketyerét Angelonak.
-... szóba került itt minden. Az faterod, a nagybáttyád, az egész família, tesó! Még te is. - Bök felém, s ekkor kezeim egy pillanatra megállnak, s aggódva, vadul verdeső szívvel Angelora emelem a tekintetem.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Kérdése egy pillanatra elgondolkodtat, mégsem filozofálok rajta túl sokat. Szinte zsigerből köpöm ki elé a választ.
-Nem igazán. Régen, talán amikor beléptem az áldott pubertás korban, úgy éreztem, hogy haragudnom kellene rá. De ez az érzés sose volt ösztönös, őszinte inkább csak magamra akartam erőltetni. Nem tudom miért. Talán, mert azokban a filmekben amikben árváké a főszerep, vagy épp egy nagyszájú, lázadó kamasz lány vár örökbefogadó szülőkre, akiknek aztán megkeseríti az életüket, ezt a példát diktálták. Aztán később rájöttem, hogy képtelen vagyok haragudni egy olyan emberre, akit nem is ismerek. Neki sem lehetett egyszerű. Szinte még majdnem gyerek volt amikor teljesen egyedül, magára hagyva megszült, majd úgy döntött, hogy inkább sorsomra hagy. Talán nemierőszak áldozata volt. Nem tudhatjuk. - Ma már könnyen beszélek életem valószínűleg egyik legnagyobb traumájáról, ugyanakkor az elhagyatottság érzése, hogy nem kellettem a szülőanyámnak, valahol mégis örökké szálkaként jelen lesz a szívemben.
-Bár, ha abból indulunk ki, hogy pár évre rá újabb gyereket potyogtatott el, akit el akart, vagy el is vett tőle a gyámügy, nem hiszem, hogy nemierőszakról lenne szó. Sőt! Ezek alapján úgy tűnik, mint aki nagyon is szereti széttárogatni a lábait... - Félrevonom a számat, s ahelyett, hogy Angelora néznék, inkább rajzolgatni kezdek magam mellett a vastag por és koszréteg borította betonon. Régóta ő az első ember -nyilván apuékat leszámítva-, akinek ennyire őszintén beszélek a dologról. Milyen különös a karma! Egy hete még nem gondoltam volna, hogy ilyen mély témákat fogunk érinteni. Azt se, hogy egyáltalán a kórházon kívül lesz még alkalmunk találkozni, és most együtt bujkálok vele. Oltári.
Utoljára azt hiszem öt éves koromban kellett tök rövidre levágatni a hajam, bár az már inkább a fiús kategória volt, ami miatt órákon keresztül zokogtam, és még a happy meal menü sem tudott kiengesztelni. Ez a haj azóta -egészen mostanáig-, nem látott ollót, leszámítva egy-egy hajvégtöredezettség miatti igazítást, de az egészen jelentéktelen a mostani fazonírozáshoz képest.
Úgy ver a szívem valahol a bordáim mögött, hogy félő, máris átszakítja a vékony, törékeny csontokat és kiloccsan valahova a betonra. Enyhén remegő kézzel gyűjtöm össze megcsonkított loboncomat a betonról. Angelo reggeli, karcos hangját úgy érzékelem, mintha víz alatt lennék, ő pedig valahonnan a felszínről beszélne hozzám. Tompának, életlennek tűnik. Térdelő testhelyzetemből visszahuppanok a fenekemre, s ekkor végre feltörök a felszínre, újra kapok levegőt.
-Menő?! - Sipítom, akárcsak egy bagzó macska, magamat is meglepve, hogy képes vagyok ilyen magas frekvenciájú hangok kiadására. Nem, el sem tudom képzelni, hogy hogyan lehet menő egy olyan séró, amit egy tök amatőr, az épp aktuális agyfasza kellős közepette vágott le egy totál életlen ollóval, tükör nélkül. Több jelző is eszembe jut róla, de a menő nincs közöttük. Jobb is, hogy nem látom a végeredményt... Mindenesetre megpróbálok túllendülni a kezdeti sokkon, s miután előszedek a táskámból egy üres uzsonnászacskót, hogy összegyűjtsem a levágott tincseimet -rákos betegeknek paróka készítés céljából még talán felajánlhatom-, én is igyekszem inkább a kávémra koncentrálni. Egész testemben, igen csak jól láthatóan megrázkódom az első korty után. Hiányzik belőle a tej. A nővényi tej. A nyers, keserű fekete ízét így önmagában képtelen vagyok megszokni, mégsem engedem el a bögrét, inkább két kezem közé fogom azt, némi felmelegedés reményében.
-Ez ilyen balkán szokás, nem? Mármint, korán reggel éhgyomorra a cigi-kávé kombó. Egyszer láttam egy mémet erről a facebookon. - Jegyzem meg, majd elmerengve lekövetem mozdulatát amivel a szájához emeli a cigit, az ajkai közé szorítja, majd letüdőzi a kátrányos füstöt, végül szabadjára engedi. Egyszerűnek tűnik.
-Hát, volt egy pont amikor azt hittem, hogy beáll a hypothermia és meghalok, de még itt vagyok, szóóóval... ja, azt hiszem lehetett volna rosszabb is. - Megvonom a vállam. Elég természetellenes, bizarr lenne arról panaszkodnom, hogy mennyire veszélyes volt, azok után, hogy annak idején hónapokig jártam egy elmebeteg veterán katonával, aki karácsony reggelén kirabolt...
-Amúgy beszélsz álmodban. - Jegyzem meg, szórakozott mosolyomat a kávés bögrém mögé rejtve, bár azt hiszem hiába minden próbálkozásom, a szemeim úgyis mindent elárulnak.
A következő kortynál megpróbálom becsapni az agyam és elhitetni vele, hogy van tej a kávémban, ám még mielőtt leszaladhatna a nyelőcsövemen, prüszkölve köpöm ki valahova magam mellé. Kivételesen nem a förtelmes ízzel van a bajom, sokkal inkább a hallottakkal.
-Azt hittem csak vicceltél ezzel az egész lövöldözősdivel. - Vetem oda némiképp kétségbeesett arckifejezéssel. Én komolyan mindjárt összepisálom magam. De koránt sem a gyönyörtől...
-Fuh, már most úgy izzadok, mint kurva a templomban. Látod?! - És hogy biztosan meggyőződhessen az igazamról, kábé az arcába tolom egyik, jeges verejtékben tocsogó tenyeremet.
-Oké, egyezzünk meg valamiben. - Máris alkudozni kezdek. Jellemző. Szorult helyzetben mindig ezt csinálom. Na meg persze össze-vissza beszélek, amitől csak még kínosabbá válik a szitu általában. Van ennél még lejjebb?!
-Csak megtanítod a helyes használatát, hogy hogyan kell fogni, mi az a kis pöcök rajta... - Szemem mellől, hunyorogva indítom jobb kezem mutatóujját, és az említett "pöcök" felé bökök vele.
-...és persze, hogy hogyan ne nyírjam ki magam. Meg másokat se. Ez nagyon fontos szempont. Bocs, de arra nem leszek képes. - Miután szemléltettem a feltételeimet, és Angelo képes el is fogadni őket, ledobom magamról a plédet, és kissé bizonytalanul, de a pisztoly után nyúlok, melynek váratlan súlya alatt megremegnek a kezeim.
-Váó! Még sosem fogtam ekkorát! - Forgatom, szemlélgetem, tanulmányozom. Jobbról is balról is. Minél többet felfedezek belőle, annál inkább azt kezdem érezni, hogy egyfajta hatalom került a kezembe. Azt hiszem egy kicsit élvezem. Egy egészen inci-fincikét.
-Gondolom először azt kell megtanulnom, hogy hogyan kell helyesen tartani. - Hangom bizonytalanul cseng, közben azért felnyalábolom magam a betonról.
-Nem tudom... legyen ilyeeeenn... G.I. Jane-es? - Terpeszbe állok, mindkét kezemmel markolom a pisztolyt, így nyújtva ki magam elé.
-Vagy Lara Croft? - Ekkor egyik kezemet leengedem magam mellé, és csak az egyikkel tartom, bár így érezhetően instabilabb.
-Lőnöm is kell? Mi legyen a célpont?! - Nyilván szeretném, hogy ennyire egyszerű legyen, de tudom, hogy nem lesz az...  

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Nem igazán lep meg az, hogy mivel is foglalkozik valójában. Igazából az alkatáról, testfelépítéséről ordít, hogy nem egy nyolc órában dolgozó papírtologató aktakukac. Több "sorstársához" volt már szerencsém a kórházban, és azt kell, hogy mondjam, a többségükkel nem a sürgősségin találkoztam, hogy visszaugrasszam a helyére az állkapcsukat, vagy épp összevarrjam a szemhéjukat. A legtöbbjük nem ússza meg ilyen bagatel sérülésekkel, vannak akik hetekig fekszenek az intenzíven belsővérzéssel, vagy épp pneumothoraxszal.
Azt azért megjegyzem magamnak, hogy olykor, amikor épp elkapja az ihlet, amolyan ezermesterként is funkcionál.
Egy igen sokat mondó fintorral reagálok további unszolására, miszerint igenis meg kellene tanulnom hogyan is kell bánni a csőre töltött pisztolyokkal. Egyfajtát ismerek egyedül, és annak meglehetősen egyszerű a kezelési módja, de most inkább ne menjünk bele... Ettől függetlenül a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy egy éles lőfegyverrel megsebesítsek valakit.
-Én teljesen elégedett vagyok az unalmas, szingli, kocka életemmel. Nem hiányzik semmiféle adrenalin, endorfin, oxytocin és társai. - Jelentem ki haláltutiextra biztosan.
Bőven elég nekem annyi izgalom, ami a drogériában ér, mikor szembesülök vele, hogy a kedvenc tusfürdőmből piacra dobtak egy új illatot, olyankor képes vagyok akár negyed órán keresztül is vívódni, hogy kipróbáljam-e, vagy inkább maradjak a régi, jól bevált mézes-mandulásnál. Na és akkor még a videójátékok egyes Bossfight-jairól ne is beszéljünk! Köszönöm szépen, ennyi izgalom bőven elég az unalmas, kiegyensúlyozott kis életembe!
Nem is tudom miért, talán amolyan önkéntelen mozdulat ez a részemről, de összerezzenek ahogyan keze biztatóan térdkalácsomra szorul. Tekintetemet arcáról, szemeiről lassacskán a térdemen pihentetett kezére vezetem, majd vissza rá. Bármennyire is tiltakoztam, bármennyire is távol akartam magam tartani tőle, és az őt körül lengő sötét ügyletektől, most mégis valami különös, megmagyarázhatatlan oknál fogva azt érzem, hogy mellette vagyok a legnagyobb biztonságban. Így hát csupán egy bólintással nyugtázom biztató szavait, melyeknek lényege, hogy megvéd bármi áron. Asszem' legalábbis... Remélem! Nincs szükség több szóra, a tekintetem elmond mindent.
-A csípőmön?! - Sipítom bele a sötétségbe amiért most különösen hálás vagyok, legalább elfedi a nagyérdemű elől egyértelmű zavaromat, mely egy pillanatra kiül a képemre.
-Én nem a fájdalomtól félek. Tudod, fertőzések. Nem tartják be a megfelelő higiénés előírásokat, elfertőződik az egész, és akkor még a használt tű okozta egyéb, halálos vírusokról nem is beszéltünk. - Na jó, kicsit azt hiszem túlreagáltam. Mindenki tudja, hogy manapság azért már nem olyan könnyű HIV fertőzötté válni, mint mondjuk a hetvenes, nyolcvanas években.  
Némán, talán kissé túlzásba vitt csodálattal hallgatom ahogyan a családjáról, főképp a húgáról beszél. Süt minden egyes szaváról, hogy mennyire fontos neki, hogy ha valakiért ezen a nyomorúságos világon, de érte képes lenne akár tűzbe is menni. Ez elég inspiráló, és valahol ad egyfajta löketet is, hogy kibírjam ezt az egészet amibe keveredtem.
-Nagy kincs, ha az embernek van testvére! Amikor már elég idős, és érett voltam hozzá, apuék meséltek az anyámról. Ők mindig is nagyon nyíltan és őszintén beszéltek velem erről a dologról, hiszen ez is valahol én vagyok, a múltam része, jogom van tudni, hogy honnan jöttem. Tizenhét évesen megszült valami lepukkant, autópálya melletti benzinkútnak a vécéjében és ott hagyott. Svédországban. Miután elfogadta apuék örökbefogadási kérelmét a gyámügy, és hívták őket, hogy volna egy újszülött csecsemő -ez voltam én-, nem is hezitáltak. Rá pár évre újabb telefont kaptak, hogy a vérszerinti anya ismét szült, volna lehetőség a testvér örökbefogadására, de nem vállalták. Sokáig haragudtam rájuk a döntésük miatt, aztán szépen lassan lecsillapodtam, és megértettem, majd elfogadtam. - Míg beszéltem, végig egy kósza rojtot piszkáltam a vállaimra terített pléden. Nem tölt el rossz érzésekkel, ha az anyámról kell beszélnem, nem okolhatom magam az ő hibáiért, azt hiszem valahol mégis szégyellem magam helyette. Fura az egész.
Miután kibeszéltem magamból drámai múltam igen csak meghatározó részletét, máris álnévről, parókáról kezdek fantáziálni. Angelo szórakozott nevetése engem is magával ragad.
-Meglátjuk! - Zárom le aztán ennyivel a dolgot, s hamarosan már fedett helyen folytatódik a lassacskán éjszakába nyúló este. A -gyanítom-, hogy a babkonzervnek szóló fintora láttán kitör belőlem a nevetés. Az, hogy nem tudom letekerni az üvegnek a tetejét, valószínűleg egyfajta büntetés a karmától, amiért majdnem elvettem Angelo étvágyát.
-Haha, nagyon vicces, nem én eszek babot! - Bökök fejemmel a kezében tartott konzervre. Ezek után nem tudom, hogy melyikünk melegítené be gyorsabban a takarót, bár van egy tippem...
A csicseriborsót én is legalább olyan gyorsan elfogyasztom, ahogy ő a babot, s én vele ellentétben nem gyakorlom az üveggel a kosárba dobást, egyszerűen csak leteszem magam mellé, hogy aztán újfent felhúzhassam térdeimet a mellkasomhoz, átölelve azokat, ártatlanul pislogva fel rá miközben azt fejtegeti, hogy miért nem hagyott ott a szarban. Valami hülye, megmagyarázhatatlan oknál fogva ismét zavarba jövök. Talán csak mert jól esnek a szavai. Hogy valaki törődik velem. Nem is igazán ragozom tovább ezt a témát, látszólag unja, hogy magyarázkodnia kell, így csak helyeslően bólogatok amikor az alvás gondolatát fejtegeti.
-Nem tűnik túl biztatónak. - Bukik ki belőlem, majd hálálkodva fogadom az újabb takarót. Kicsit rosszul is érzem magam amiért neki csupán egy vékony cafat jutott. Félénken, félve helyezkedem el a matrac egyik oldalán, hosszú percekig igazgatva magamon a plédeket, s miután Angelo elaludt, én még sokáig forgolódom. Egyrészt kavargó gondolataim nem hagynak nyugodni, másrészről pedig időbe telik megtalálni a kényelmes pozíciót. Ameddig szenvedek, a szélesebb, vastagabb plédet úgy terítem, hogy őt is érje, így nagyjából egálban vagyunk, már ami a takarókat illeti. Többször is megriadok, hol motoszkálást vélek, hol rémálomból ébredek.
Fájdalmas fintorral kapok a nyakamhoz, amit az éjszaka folyamán alaposan elfeküdhettem, ugyanis alig bírom mozgatni. Valami hasonló érzés lehet a reggeli merevedés...
Csupán az ablakon át beszűrődő fényekből tudom megállapítani, hogy nagyjából olyan reggel hat óra tájékán járhat az idő. Úgy érzem magam, mint akit egész éjszaka baseball ütővel vertek, így is ülök ki a matrac szélére, a takaró egészét -melyen éjszaka osztoztunk-, Angelora terítve. Csípősek a téli reggelek. Igyekszem nesztelenül a vászon zsákhoz lopózni, a korábban kisajátított plédet szokás szerint vállaimon hagyva. Szemeim felcsillannak ahogy sorra bukkanok rá a kávéfőzéshez szükséges kellékekre. Kávé -természetesen-, kis gázpalackszerűizék, valami főzőlapszerű...izé...amibe gondolom kell a gázizé. És akkor a kávéfőzőnek kinéző valamiről még nem is beszéltünk...
Beletelik pár küzdelmes, bénázásokkal teli percbe mire rájövök, hogy hova kell töltenem a kávét, a vizet, hogy hogy kell működésre bízni a kis főző bisz-baszt, mindenesetre irtó büszke vagyok magamra amikor megérzem a friss fekete intenzív illatát. A következő dolog ami után kutatok, két bögre, melyekre hamar rá is bukkanok egy papírvágó olló társaságában. Mintha csak a sors akarta volna, hogy ő és én találkozzunk. Úgy érzem magam, mint aki önkívületi állapotba került, mintha nem is én, hanem valami ismeretlen erő vezérelné a mozdulataimat. Kihúzom a hajgumit kócos loboncomból, és bár némiképp bizonytalanul, de nyiszatolni kezdem a hajamat, elég hosszú tincseket vágva le belőle ahhoz, hogy nehezebben ismerjenek fel, és hogy később éjszakákat bőgjek át azért, mert megbántam. De most olyan jó ötletnek tűnik...
-Bár nem fekete, de a parókát azt hiszem kipipálhatjuk. - Nyögöm "Jó reggelt" helyett, miután felébredt és valószínűleg azt gondolja, hogy elment a maradék józan eszem is. Pedig csak most kezd igazán megjönni...

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Egy megadó sóhajjal, szemforgatások közepette beleegyezek a ténybe, miszerint díszkíséretem lesz a fogászaton. Folytathatnám a hadakozást, ellenszegülést, de fölösleges lenne. Egyedül kevés vagyok ahhoz, hogy megállítsam őt, és különben is, talán tényleg jól fog jönni, ha velem tart. Ki tudja még mik történhetnek? Lehet minden sarkon vár valami öltönyös, napszemüveges maffia csóka, oszt' a megfelelő pillanatban majd az egyik leüt a bunkósbotjával, bezárnak valami sötét pincébe és halálra kínoznak, vagy mit tudom én mit szoktak ezek művelni. A filmekben mindig ilyen drasztikus módszerekhez folyamodnak.
Meglepetten vonom fel szemöldökeimet. Jó, hát a testalkatából igazán gondolhattam volna, hogy nem az a figura, aki kő-papír-ollóval intézi el a piszkos ügyeket. Szóval ő ilyen... verőember?! Húúú szexiii!
-Már többször is meg akartam kérdezni, hogy mivel foglalkozol, de mindig elfelejtettem. Ezek alapján valami kidobó lehetsz, vagy Dwayne Johnson imitátor. Húú akkor kapnál egy jó pontot, az a pasi egy isten! Habár, ahhoz túl sok hajad van. - A sok szar után amik ma történtek, próbálom kicsit én is lazábbra, viccesre venni a figurát, majd hirtelen lesápadok. Még szerencse hogy ülök, különben már ott feküdnék valahol a gyárépület mellett futó járdaszegélyen, kilapulva, mint egy matrica.
-Miii? Neeem nem nem! Azt felejtsd el. Én lennék az első, akit lábon lőnék. - Ódzkodva fejtem ki véleményemet arról, hogy miért is irtó gáz ötlet ez az egész. Még a hideg is kiráz, ha arra gondolok, hogy használnom kell, hogy valakit meg kell sebeznem, vagy akár ölnöm vele. Te jó ég! Mindjárt hányok!
-Hé, na itt álljunk meg! Most épp te vagy aki diszkriminálja saját magát! Én soha nem gondoltam ügyeletes rosszfiúkként a szénné tetovált emberekre, jó?! Szerintem nagyon menő! Csak én vagyok túl parás és hipochonder, hogy bemenjek egy szalonba magamra varratni valamit. - Utóbbit azért elég szégyenlősen bököm ki. Ezer meg egy féle elképzelésem van, hogy hova tetováltatnék és mit, de először le kell küzdenem a szorongásomat, és az valószínűleg soha nem fog megtörténni, így inkább csak marad a hiú ábrándozás.
-Hát... nem tudom, nekem más az elképzelésem a romantikázásról. - Elégedetlenkedve járatom körbe tekintetem a sivár, kietlen, sötét tájon, s csak akkor kezdek szép lassan visszavonulni, elkomorulni, amikor fejtegeti kezdi a nem épp tiszta múltját. Bár sötét van, a cigi végén pislákoló parázs elég fényt ad ahhoz, hogy lássam szemeiben az őszinte tehetetlenséget megannyi fájdalommal, s talán némi bosszúval vegyülni. Egyszerre ijesztő, mégis csodálatraméltó. Minél inkább megnyílik, többet megtudok róla, a gázos családi hátteréről, annál inkább halványodik bennem a róla alkotott, több ponton is hibás, csorbult képem, és már csaknem egy teljesen más ember áll, jobban mondva, guggol előttem, mint akivel a kórházban találkoztam.
-Azt a kurva! Azt hittem, hogy ilyen csak egy pöpecül megírt akciófilm forgatókönyvében lehetséges. Mármint, ez az egész családi katyvasz. Akkor ti most mégis rossz fiúk vagytok? - Kérdésemet bugyuta értetlenséggel teszem fel, össze vissza kalimpálva, mutogatva közben, csakhogy végre összeálljon már valami kép róluk a hibás agyamban. Nem is tudom, hogy számít-e ez egyáltalán. A hamis személyik, álnevek említésére felcsillannak a szemeim, máris törökülésbe rendezem a lábaimat, és izgatottan pattogni kezdek ültőhelyemben.
-Hát ez nagyon durva! Imádom a szerepjátékokat! Francia akarok lenni. Egy francia egyetemista cserediák, aki tiltott románcba keveredett egy... - Megakadok. Ennek csupán egy oka van, hogy fogalmam sincs róla, hogy ő milyen szerepet fog a feltűnés elkerülése végett magára aggatni.
-Szóval... tiltott románcba keveredik a... egy... veled... és hotelekben kell bujkálnia, nehogy a kőgazdag családja rájöjjön a románcára az olasz, senkiházi kis suttyóval. Bocs! Rögtönöznöm kellett. - Bocsánatkérően pillázok fel rá.
-Szóóóval... Már tök régen kitaláltam magamnak egy fantázia nevet, arra az esetre, ha valamikor szükségem lenne rá. Sofia Valentine Clarisse Noire. Fekete, kleopátra frizurával képzelem el, a szám fölött, valahol itt... - Bökök mutatóujjammal az említett területre.
-...egy olyan fekete anyajeggyel. Tudod. Szerinted Kentin tud szerezni ilyen parókát? - Már-már teljesen ésszerűtlenül elrugaszkodom a valóságtól. Beletelik pár percbe mire visszazökkenek.
-Kicsit elragadtattam magam. Jó lesz csak simán egy napszemüveg meg valami kamunév. - Szégyenemben elpirulok, szinte csak suttogom a továbbiakat, és hogy ezek után ne kelljen a szemébe néznem, inkább csak kopott bakancsom orrait pásztázom, ahogy újra felhúzom térdeimet a mellkasomhoz.
-Haha, nagyon vicces! Attól mert valami Minnie egér mintás, még nem azt jelenti, hogy csak gyerekeknek való! - Nyögöm ki némiképp vérig sértve, már ami a tárcámra tett megjegyzését illeti. Imádtam azt a pénztárcát! Azt azért némileg nyugodt szívvel hallom, hogy Kentin elhozza a mobilom. Nem mintha összetört állapotban, merülő aksival sokra mennék vele, de több, mint a semmi. Legalább egy sms-re fussa, ha többre nem is. Apuék tudom, hogy kiakadnának, ha nem jelentkeznék le náluk. Képesek lennének azonnal kereső csapatokat indítani utánam... Én meg közben itt csövelek egy tetovált, rossz arcú taggal. Rém ciki!
A gázos sztorija hallatán azért csak-csak elmosolyodom. Az a csaj akár én is lehettem volna, de minimum hogy a lelkitársam lehet. Ha valaki, hát én bővelkedem az ilyen és ehhez hasonló kínos sztorikban. Átérzem szegény helyzetét!
-Én a csajt sajnálom, nem téged. Igazán lehettél volna annyira jó fej, hogy igen-t mondasz, aztán nyelveztek egyet a család előtt, mintha minden happy lenne. Szegény megőrizhette volna a méltóságát, aztán később ráértél volna vele szakítani. Akkor meg már úgyis mindegy lett volna, mert szakítás után jobb esetben nem találkozunk többé az exünk családjával. - Vonok vállat személyes véleményem kifejtése közben.
Visszautasítása hallatán fintorgok egyet -az arckifejezésem egyértelműen a konzervnek szól-, majd vállat vonva bepuszilom a csokit, ami őszintén szólva, nem igazán mulasztotta el az étvágyamat. Sőt, talán még jobban beindította a gyomromat...
-Ne vedd ennyire félvállról. Majdnem ott maradtál! Bár ez egy olyan múlttal rendelkező ember számára, mint amilyen te vagy, nyilván meg se kottyan, gondolom nem ez volt az első és félő, hogy nem is az utolsó, hogy ilyen életveszélyes állapotba kerültél. - Így, hogy már valamivel jobban ismerem, hogy már nem csak egy páciensem, hanem annál azért több, komoly aggodalomra ad okot, hogy mégis mi lesz a következő gebasz amibe belekeveri magát, amiből talán már nem fog soha felépülni... Erre a gondolatra fájdalmas görcsbe rándul a gyomrom, és újból kiráz a hideg.
Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amint előhozakodik a visszavonulás gondolatával. Nem sokáig tétlenkedek, úgy skerázok le a létrán, majd be az ablakon, mintha egy csapásra elmúlt volna a tériszonyom. Bár idebent se sokkal melegebb az idő, de legalább szélvédett helyen vagyunk. Az már egész jó. Némi felmelegedésben bízva belelehelek párszor tenyereimbe, majd össze is dörzsölöm őket.
Bár a konzervekkel teli vászon szatyor nem épp bizalomgerjesztő, de jelenleg olyan éhes vagyok, hogy lassan bármire képes vagyok ráfanyalodni, csak szűnjön már meg a gyomrom korgása.
A plédet továbbra is vállaimon tartva vetem le magam a hideg betonra, s térdelve, némi fanyalgással, de túrni kezdek a szatyorban, mikoris felém gurul egy bab konzerv.
-A bab egészséges. Tele van fehérjével. Kivéve ezek a konzerves, tartósítószeres lében úszó izék. Tudtad, hogy egy konzerves kaja akár húsz évig is eláll és fogyasztható? Kezdem kapizsgálni, hogy miért bomlanak manapság lassabban a hullák. - Okoskodok egy sort, mert hát nem is én lennék, ha nem lenne valami hozzáfűzni valóm a dologhoz, majd előkotrok a szatyor mélyéből egy üveg csicseriborsót.
-Akkor már inkább ez. - Teszem le voksom az üveges borsó mellett, és mint az őrült, nekiesek a tetejének. Tekerem jobbra, tekerem balra, feszegetem, konkrétan lassan megszülöm a veseköveimet, de a nyomorultja csaknem akar lejönni a helyéről. Mi a tököm van, megváltozott a menetirány?! Érzem Angelo tekintetét magamon, talán gúnyos, talán épp jót röhög rajtam, nem tudom, de teljesen kudarcot vallok, így hát némán, felé se nézve, kissé talán sértetten nyújtom át neki az üveget, tőle várva a megoldást.
-Meg ne szólalj! - Intem le még azelőtt, hogy bármit is mondhatna, s amennyiben ő sikerrel járt, úgy már kanalazom is ki a borsót az üvegből. Mennyei manna!
-Te figyi, itt nem lehet tüzet rakni, vagy valami? Halálra fogunk fagyni reggelig. - Vetem fel az ötletet teliszájjal, hátamat a falnak döntve, térdeimet a szokásos módon felhúzva.
-Kérdezhetek valamit? - Szólalok meg néhány perc csend után, amíg mind a ketten a Micheline csillagos vacsoránkba feledkeztünk. Szipogok egyet a hidegtől, kézfejemmel megtörölve az orrom.
-Miért mondtad azt Kentinnek, hogy ne hagyjon ott? - Érdeklődően vezetem arcára a tekintetem. Nem is tudom milyen válaszra várok. Azt se tudom miért kérdeztem. Talán csak a gondolat, hogy jól esne tudni, hogy valakinek számítok még.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Jogos a kíváncsisága, de koránt sem ez lesz az a nap, amikor a miértjeire válaszokkal fogok szolgálni. Hiszen még én magam sem tudom mit miért teszek! Kötelezettség tudat, a lelkiismeret, az orvosi eskü... még vagy ezer dolgot fel tudnék sorolni magyarázat gyanánt, de mi van akkor, ha más lapul a háttérben, valami bonyolultabb, nyakatekertebb dolog, ami csak megnehezítene mindent?
Meglepetten vonom fel szemöldökeimet lovagias ajánlata hallatán. Aztán hitetlenkedve elnevetem magam.
-Újraforgatjuk a Több, mint testőrt, vagy mi?! Jézusom, nem kell hogy elkísérj! Különben is... az hogy a számban turkálnak, nagyon... intim dolog. Legalább annyira, mintha alvázvizitre mennék. Nem akarom, hogy velem gyere. Egyedül is megleszek, kösz! - De, de gyere! Gyere baszki, mert miattad keveredtem ekkora balhéba, és mert tuti végig azt haluznám, hogy követnek. Ez most már mindig így lesz ameddig élek?! Kivéve akkor, ha bajuszt növesztek és elköltözöm Mexikóba?!
Valahol egy másik univerzumban talán Kentin egy igazi jótétlélek, de a jelenlegi helyzetben a legkevésbé sem tudom ezt elképzelni róla. De talán Angelonak igaza lehet. Reméljük, hogy az asszony majd megregulázza kicsit.
-Váó! Még egy ilyen aranyérmes seggfejnek is összejött az amerikai álom, csak én vagyok ennyire szerencsétlen. - Hangom enyhe irigységről árulkodik. Még jó hogy nem sértődök meg azon, hogy Kentinnek egy fokkal jobb lapokat osztott az élet, mint nekem. A Karmám ennél nyomorultabb már nem is lehetne. Ugye nem???
Tényleg nem terveztem kint fagyoskodni vele a tetőn amikor ezt megtehetem itt bent is, de bármennyire is vágytam egy kis egyedüllétre, hogy át tudjam rágni magam a nap történésein, viszonylag hamar ott találom magam mellette. A nyomasztó hangok a fejemben túl zajossá váltak, hogy eltudjam őket viselni.
Egy fanyalgó mosollyal nyugtázom mondandóját. Ezt igazán át tudom érezni.
Riadtan megrökönyödöm, már ami a problémamegoldó módszerét illeti.
-Szóval akkor... tényleg van pisztolyod? És szoktad is használni? - Szinte csak félve suttogom magam elé a kérdéseket.
-És ami azt illeti, jogosan feltételeztem rólad a legrosszabbat. Vagyis, azért nem a legeslegrosszabbat, de... mondjuk azt, hogy.... közepesen rosszat. - Te meg nem csak közepesen vagy idióta, hanem kurvára! Normális vagy?! Egyszer tudnád már befogni a szádat! Valakinek tényleg jól rá kéne már ülnie. Bár amilyen perverz vagy, még élveznéd is...
-Honnan ismernek? Miért akarnak holtan tudni? - Túl sok mindenre akarok egyszerre választ kapni. De hát bassza meg a jegesmedve! Ha már magával rángtott az örvénybe, az a minimum hogy bármit kérdezhetek, ő őszintén válaszol. Nincsenek kitérők, hazugságok. Itt az ideje nyílt lapokkal játszanunk.
Elismerősen bólintok, mikor ecseteli a következő menedékhelyünket. Ez valóban nem rossz ötlet!
Beleborzongok a forró pezsgőfürdő gondolatába, ám annak híján csupán annyit tehetek, hogy újfent szorosabbra húzom magam körül a plédet.
-Oké. De az ilyen helyeken kérnek személyiigazolványt meg még egy csomó mindent. Vagy a haverod pillanatok alatt csináltat neked egy teljesen új személyiséget? Egyébként a drága hotelokban biztonsági szolgálat is van, igaz? - Amennyiben igen, úgy maximálisan nyert ügyünk van! Végre nyugodtan tudnék aludni egy-két éjszaka erejéig. Maga lenne a mennyei mámor!
-Hát, vannak akik a kihívásokat keresik, és csak seggfejek mellett érzik jól magukat. - Szórakozottan belevigyorgok a lassan ránk telepedő sötétségbe, szemem sarkából azért keresem a reakciót az arcán. Már amennyit látok belőle. Jelenleg nem sokat. Csupán a szájából kikandikáló cigi olykor felizzó vége ad némi fényforrást.
-Ellophatod, de túl messzire nem mennél vele. - Vonok vállat szórakozottan, majd egy jegesebb fuvallatnak köszönhetően térdeimet felhúzom egészen a mellkasomig, karjaimmal szorosan ölelve át őket.
-Jaj nem! Én nem cigizek. Ahhoz túl hipochonder vagyok. Holnap reggel már az áttétes tüdőrák összes tünetét diagnosztizálnám magamon. Inkább kihagyom, kösz. Szakmai ártalom. - A cigi, a nyugtatók, különféle kábszerek határozottan nem nekem valók, és ameddig csak tudom, szándékomban áll az összes káros dolgot távol tartani magamtól.
Vágyakozóan sóhajtok családom említésére. Már régen nem voltam otthon. Mindig halogattam, mindig kialáltam valami ürügyet arra, hogy ne kelljen megejtenem a havi egy kötelező családlátogatást. Most meg bezzeg, hogy nem mehetek, pokolian hiányoznak! Nem is ragoznám tovább a dolgot, inkább csak némán, beletörődően megrázom a fejem. Ha jobban belemélyülünk a témába, tuti elbőgöm magam.
-Akkor ezek szerint nem vitték el?? - Reménykedve csillannak fel a szemeim, még egy izgatott, megkönnyebbült mosolyra is futja.
-Oké, figyu! Őőő... ha megtalálja, írjon egy sms-t apuéknak, hogy Covidos vagyok, szóval egy-két hétig biztos nem fogok tudni haza menni. Éééés Andriinak, a lakótársamnak is légyszi, hogy... pff... nem tudom. Mondjuk azt, hogggyőőő... pár napig apáéknál leszek. Ő úgy van benne a telefonomba, hogy Morgó... mert... mindig rossz kedve van és a falra mászik tőlem. Szerintem. - Kicsit hosszasan, cseppet sem lényegre törően ecsetelem legközelebbi kapcsolataimat. Valószínűleg marhára nem érdekli a körítés, de gondolkozott volna előbb. Mondjuk még azelőtt, hogy belerángatott volna ebbe az egészbe.
-Hahaha, nagyon vicces! - Forgatom meg szemeimet, miközben megannyi félrecsúszott "kapcsolataim" közül éppen a veterán katonán röhög. Pedig ha tudná, hogy ennél még cifrábbak is voltak!
-Oké, elmondom, de nem röhöghetsz ki, becsszó?! - Kötöm a lelkére, pedig akárhányszor eszembe jut, ma már én is csak nevetek az egészen. Jobban feltölt, mintha megnéznék egy Jim Carrey filmet.
-Szóval. A pasi úgy nézett ki, mint egy viking. De frankón! Hosszú, vörös kecskeszakálla volt és ilyen színes gyöngyök voltak valahogy belefűzve. Fogalmam sincs hogy csinálta. A haja oldalt tar kopaszra fel volt nyírva, középen hagyta csak meg a haját. Hosszú volt, vörös és olyan tökéletes parketta fonásban hordta mindig amilyet én a mai napig nem tudok megcsinálni. Az egyik szemöldökében, azt hiszem jobb oldalon, volt egy szünet, egy hegvonal. Azt kamuzta, hogy egy bevetésen súrolta a golyó, aztán később kiderült, hogy csak túl éles volt a penge amivel megvágta. A kórházban találkoztunk. Első éves rezidens voltam. Hetekig feküdt nálunk az intenzíven élet és halál között gyógyszer túladagolás miatt. Olyan sokáig volt lélegeztetőgépen, hogy már nem tudtuk tovább intubálni, különben károsodott volna a tüdeje, kellett csinálni egy gégemetszést, hogy azon keresztül lélegeztessük tovább. Aztán miután csodával határos módon felépült, ezt a lyukat a gégéjén összevarrtuk. Hozzám kellett jönnie varratszedésre. Úgy nézett ki ezzel a vad külsővel, mint valami kurva menő rock sztár. Elkérte a telefonszámomat én meg azt hittem ott helyben összepisálom magam tőle. Amúgy meg jó volt vele a szex. Ez van. Legközelebb már okosabb voltam. - Mosolyogva vállat vonok hosszadalmasra nyúlt mesém végén.
-De most te jössz! Terítsd ki elém a lapjaid. Várom az eddigi legkínosabb randi sztoridat. Csupa fül vagyok! - Könnyű a másikon nevetni, hát most had nevessünk rajtad is. Légysziii!
-Valami hideg, zsírban és tartósítószerekben tocsogó löncshús konzerv? Garantált a hasnyálmirigygyulladás! És még megterített asztalt sem érdemlek gyertyafény mellett... Cöhh! - Fintorogva elnevetem magam, majd kutakodni kezdek barna bőrdzsekim zsebeiben ameddig rá nem találok arra a kókuszos, vegán tejből készült csokira amit még napközben vettem a kórház büféjében. Hála az égnek, hogy nincs negyven fok és nem olvadt még meg a zsebemben.
-Jobban bízok egy vegán Bounty utánzatban. - Mutatom fel diadalittasan, és már tépem is szét a csomagolást.
-Kérsz? - Tolom a képébe. Amennyiben elfogadja, úgy megvárom, hogy leharapjon belőle, avagy törjön, hogy esik jobban neki. Csak utána harapok bele én is. Napi endorfin utánpótlás megvolt, bár tudok egy módszert ami a csokinál is jobb.
-Mmmm....! - És ez most nem a csoki páratlan ízének szól. Inkább eszembe jutott valami amiről eddig teljesen megfeledkeztem, pedig eddig ez az egy dolog kötött össze minket.
-Mi van a hasaddal? Később megnézném, ha nem bánod. Mármint, a sebed. Kizárólag orvosi szemmel! - Szabadkozom teliszájjal.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

-Pontosan azért, amiért megmentettem az életed azon az éjszakán, holott teljesen nyilvánvaló volt a gyenge humbuk sztoridból, hogy valami nem stimmel veled, körülötted, a rendezetlen biztosításodról pedig ne is beszéljünk. - Nem sok választ el attól, hogy bőgve ordítsak vele, s bármennyire is szeretném ily' módon a lábuk elé vetni az érzéseimet, hogy aztán ők sáros bakanccsal jól belém tapossanak, eltiporjanak, rá kell jönnöm, ez most nem épp az a szituáció amikor helyén való lenne elveszítenem az eszem. Már amennyi még maradt...
Mindenesetre az eszeveszett, érzelemcunamival járó tombolásom után, melyet főleg Angelo mellkasára zúdítottam, ezerszer jobban érzem magam.
Gyanakvóan sandítok vállam felé ahol tenyerét pihenteti néhány pillanat erejéig. Legszívesebben leráznám magamról, de jobbnak látom nem gerjeszteni tovább a feszültséget. Ezért sem válaszolok már inkább semmit azon kirohanására, hogy ő sem önszántából van most itt, és hogy New York mekkora egy trágya hely Rómához képest. Iris, ki tehet róla, hogy ennyire obszcén és gátlástalan lettél?! Vajon ki???
Pompás! Ha eddig nem lett volna már éppen elég lelkiismeret furdalásom a Rocky Balboát megszégyenítő színre lépésem végett, hát most rátesz még egy lapáttal, biztos ami biztos. Nem ismerem a családi hátterét, ha jobban belegondolok, őt sem igazán. Azt se tudom miért vagyok most itt, hogy miért bízom meg benne, és ebben az idióta, narkós Jim Carrey utánzat haverjában. Mi van akkor, ha az általuk rossz fiúknak vélt verőlegények mégis csak a jó fiúk, és a megcsonkított hullámra csak hetekkel később fognak rátalálni kutyás rendőrök a susnyásban?! Oké, kezdek egy újabb pánikroham felé sodródni...
-Életem első bűntettét követtem el azzal, hogy ezeket a gyógyszereket elloptam a kórházból. Ez elég nagy gebasz önmagába is, hát még a többi! Szóval, kérlek engedd meg, hogy ki legyek borulva. - Jegyzem meg.
-Oké, ajánlom, hogy ez az egész... - Mutatok egy nagy kört kezemmel, melybe mindhármunkat belefoglalom.
-Minél hamarabb lezajljon, mert rohadt nehéz ehhez a fogorvoshoz bejutni és így is hónapokat vártam erre a nyüves időpontra. - Kentin gúnyosan felhorkan. Én nem értem komolyan! Honnan szalasztotta maga mellé Angelo ezt a komplett idiótát?! Legszívesebben kitekerném a nyakát, de tekintettel az erőviszonyokra, inkább csak szóban fejezem ki nemtetszésemet. Már ami az ittlétét illeti.
Angelo ígéretének hallatán egy kissé mintha megnyugodnék, bizakodóan nézek fel szemeibe, valahol mégis félek, hogy mindezek ellenére csalódnom kell. Hisz a történteket ő sem tudja befolyásolni, bármi is legyen a következő lépése Dr.Faszfejéknek. Olyan ez, mint a sakk.
-Pff... véééégre! Ennek a palinak komolyan van barátnője? Cöhh... - Forgatom körbe szemeimet miután elhúzta a csíkot. Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan nő a földön akinek ez a olyan laza vagyok majd' szétesek stílus bejön. De hát valami oka biztos van...
Nem ez az első alkalom, hogy kettesben maradunk, mégis annyira idegen, rideg az egész, hogy legszívesebben kiugranék az ablakon. Bár lehet, hogy a mardosó bűntudatom hamarabb fog végezni velem, mint egy esetleges öngyilkosság...
Mellkasomon összefűzött karokkal méregetem az említett galériaszerűséget. Takaró. Ááá mennyei manna! Piszok hideg lesz itt éjjel. Már most is az van.
A motelos megjegyzésére csupán csak beletörődően bólintok. Kár is lenne egy újabb szájkaratéba belemenni arról, hogy mennyire elegem van ebből az egészből, és hogy csak haza akarok menni, élni tovább az unalmas, stréber életemet. Kezdem belátni, hogy ameddig ennek az egésznek nem teszünk pontot a végére, addig Angelo szabályai szerint kell játszanom. Már ha feltett szándékom életben maradni. Elkezdhetnénk vitatkozni, de a tető nem tűnik erre alkalmas helynek...
-Nem, én most inkább lepihennék. Át kell gondolnom néhány dolgot. De te menj csak nyugodtan. - Válaszolom, s amint eltűnik a színről, kutakodni kezdek a zsákban. Ráakadok néhány ruhaneműre, az örökkévalóságig és még azután is elálló konzervekre, amik láttán fintorognom kell. A vastag, melegnek tűnő takaró azonban mindenért kárpótol. Szinte megtörik vállam a súlya alatt, de legalább melegen tart. Most ez a legfőbb szempont. A falnak dőlve ülök le, térdeimet felhúzva, minél inkább begubózva a takaró anyagába, s bármennyire is szeretnék kikapcsolni, folyamatosan kattogok, szüntelen a nyitott ablakot bámulom. Azt hiszem ez nem az a pillanat amikor egyedül akarok lenni. Így hát kissé bizonytalanul, nem sokkal Angelo után én magam is kimászok a tetőre.
-Inkább most mégsem gondolnám át a dolgokat. - Megborzongok a fagyos szél hatására, szorosabbra húzom magam körül a takarót, majd egy biztonságosnak tűnő ponton -létezik ilyen egy nyílt tetőn?!-, lecsüccsenek, térdeimet felhúzva, államat megtámasztva rajtuk.
-Mit csinálsz itt kint? - Kérdezem mindezt úgy, mintha teljesen őrültnek nézném, majd kitörlök egy adag jeges könnyet a szememből, melyet a szél okozott. Ezt követően hosszú percekre elhallgatok, s elgondolkodva méregetem nekem háttal álló alakját. Olyan embernek tűnik, aki fiatal kora ellenére már több mindent megért, mint egy nyugalmazott veterán. Ettől csak még jobban sajnálni kezdem, a lelkiismeretem pedig felajzva dörömböl a mellkasom közepén.
-Tényleg őszintén sajnálom azt ahogy viselkedtem. Általában nem gurul így el a gyógyszerem. - Újabb bocsánatkérésem végén azért igyekszem egy kis poénnal elütni ennek az egész szituációnak az élét.
-Mit fogunk csinálni holnap? Mármint, a kínai negyedben. Rajtaütünk a fickón akit a felvételen láttál? Vagy ez azért annál bonyolultabb? - Már előre félek a választól, meg úgy egyébként is, a holnapi naptól, sőt ennek az egésznek a végétől.
Ismét megborzongok, némi felmelegedés reményében megdörgölöm a karjaimat.
-Nem is olyan rossz ez a hely. De azért remélem, hogy valami fullos motelba viszel majd. - A hidegtől reszkető hangon felnevetek.
-Egyszer jártam egy pasival. Két hónapig. Apuéknak be sem mutattam. Sőt, igazából tökre nem is olyan volt az egész, mint egy normális kapcsolat. Soha nem mutatkozhattunk sehol együtt, nem mentünk randizni, moziba, még egy rohadt aluljárós gyrosra sem hívott meg. - Halkan felnevetek. Régen nagyon is szíven ütött ez az egész, ma már csak inkább röhögök rajta. Ez az én formám.
-Volt valahol a külvárosban egy bérelt lakása. Mint később kiderült, valami veterán katona volt, legalább egy húszassal idősebb, mint én. Leszerelték, a felesége elhagyta, ő meg elverte az összes pénzét szerencsejátékkal, szóval kvázi hajléktalan volt. Na, ez az egész hely az ő lakására emlékeztet. Az volt az első karácsonyom, amit nem apuéknál töltöttem. Másnap reggel lelépett a pénztárcámmal együtt. Azóta nem láttam. - Egy keserű, fanyalgó mosoly fut végig az arcomon. Szerettem azt a pénztárcát!
-És van rá esély, hogy ez lesz a második karácsonyom, amit nem velük töltök, igaz? - Félve teszem fel a kérdést, melyre olyan nyilvánvaló a válasz, hogy az szinte már fáj.
-Nem fázol? Van még itt hely. - Jut eszembe, s jelzésképp meglibbentem a takarót, ami elég nagy, hogy akár ketten is kényelmesen elférjünk alatta. Ha úgy dönt, hogy csatlakozik, abban az esetben próbálom igazságosan elosztani az egyetlen hőforrásunkat.
-Nálad maradt a telefonom. Amikor Kentin befogta a számat elejtettem a konyhában. Ez baj, igaz? - Kérdezem aggódva.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Én csak szerettem volna tisztességesen lediplomázni, majd szenvedéllyel, kellő odafigyeléssel, lelkiismerettel végezni a munkámat. Segíteni az embereknek, megmenteni az életüket, olyan érzéseket, gondolatokat indít el bennem, amit soha nem tudtam megmagyarázni. Egyszerűen képtelen vagyok körülírni milyen érzés ez. Nem olyan, mint Pókembernek öltözni, hogy aztán egy éjszaka alatt megmentsd a világot. Ez annál bonyolultabb. Jelenlegi helyzetem nem túl rózsás, úgy is mondhatnánk, nyakig benne vagyok a fekáliába, és hálát adhatok a mennyei atyának, Buddhának, Zeusnak -több istenség hirtelen nem jut eszembe-, hogy éppen csak nem hullámzik a fejem fölött. Még! Aztán ki tudja? Egyik percről a másikra változik minden, és én már képtelen vagyok követni a történéseket. Inkább csak úszom az árral, abban reménykedve, hogy az majd a felszínen tart.
Ám amint pillantásom találkozik Angeloéval, valami megragadja a lábam és leránt a mélybe. Már képtelen vagyok tovább türtőztetni magam, kontrollálni a tetteimet, érzéseimet, akárcsak egy űzött vad, egy felhergelt bika, rontok neki, megfeledkezve arról a nem épp elhanyagolható tényről, hogy a köztünk lévő súlykülönbség akadály lehet tetteim kivitelezésében. Az adrenalin azonban vörös ködöt von az agyamra, és ettől legyőzhetetlennek érzem magam. Semmi, és senki nincs aki képes lehetne megállítani.
-Mire figyeljek, ha?! Idióta...beteg...hazug... szemétláda! - Minden szitkozódó szavamat újabb és újabb ütések kísérik mellkasán, nyakán, arcán, hol érem épp el...
Utolsó megmaradt erőmmel, amolyan végjáté címen, taszítok rajta egyet, szívem szerint a haverja lenne a következő, akinek a nyakába csimpaszkodnék, hogy aztán addig húzzam a fülét, ameddig képes nem lesz vele használható wi-fi jelet fogni. Szerencséje van, hogy féktelen dühömet felváltja a pánik, a teljes rettegés, így ahelyett, hogy rajta is agressziót gyakorolnék, egyik kezemet csípőre teszem, másikkal arcomba omló hajamat szántom hátra, majd gondterhelten a homlokomra csúsztatom, úgy járkálva fel, s alá akárcsak egy komplett őrült. Annak is érzem magam jelenleg.
Angelo kérdésének hallatán megtorpanok, majd hisztérikusan felnevetek, dühödt ábrázattal fordulva felé.
-Képzeld, épp a környéken lakom, és nem ismerek más, alternatív útvonalat hazáig, bár ezek után biztos keresni fogok. Szóval, épp hazafelé tartottam amikor megláttam, hogy nyitva a lakásod ajtaja, ami úgy néz ki, mintha King-Kong afterpartyt tartott volna benne. Hívni akartam a rohadt 911-et, de az észlény haverod közbelépett. - Szúrós tekintettel sandítok a nyerítve fetrengő Kentin irányába, akinek komolyan fontolóra veszem azon tanácsát, miszerint hova célozzak legközelebb, ha K.O-val győzni akarok. De ezt az opciót inkább megtartom későbbre. Kár lenne, ha ezeket a géneket nem tudná miattam tovább örökíteni.
-Van nevem is! - Morranok rá Kentinre. Tényleg nagyon érik az a wi-fi fül! Gyanítom, itt másképp úgysem jutnánk internethez...
Amíg ők ketten az alvilági, rossz fiús dolgaikat intézik egymás között, én jobbnak látom némi friss levegőt szívni. Egyrészről azért, hogy képes legyek végre tisztán, higgadtan gondolkodni, na és persze az sem épp egy utolsó szempont, hogy ne itt és most rúgja ki a lábam alól a talajt a pánikbetegségem.
Az omladozó belső párkányra tenyerelek, elrévedve, üveges tekintettel bámulva a város fényeit. Behunyom a szemem, ezzel átadva magam a késő esti, igen csak hűvös szellőnek, abban bízva, hogy az majd kifúj minden oda nem illő gondolatot a fejemből.
Csupán a vállaimra nehezedő, súlyos kezek képesek visszarángatni ide, a jelenbe, ebbe az omladozó romhalmazba. Először összerezzenek, de az agyam szerencsére még viszonylag gyorsan kapcsol, miszerint nincs veszély. Még. Így engedelmeskedve Angelo felé fordulok, bár kezeimet összefűzöm mellkasom előtt, ezzel jelezve elzárkózásomat, és mert így kevésbé fázom.
Először fel se fogom amit mond, majd lassan minden szavának értelmet generál igen csak összezavarodott agyam.
-Mihh??! Azt hiszed ez csak úgy megy! Hogy gondolok egyet, és csak úgy eltűnök a térképről, nem?! Hát lehet, hogy neked ez annak idején bejött, de én nem vagyok olyan, mint te! - Köpöm ingerülten, bele sem gondolva abba, hogy szavaimnak súlya van. Hogy megbánthatom, pedig ha higgadtan, épésszel átgondolom, csak segíteni akar. Csak meg akar védeni. Ezennel tényleg. Ha már egyszer elbaszta... S mialatt feltámadni látszik a lelkiismeretem, úgy lágyul el lassan szikrákat szóró tekintetem is, ami már sokkal inkább bocsánatkérő, mintsem inkább gyilkos. Csodák csodájára Kentin is elhallgatott...
-Sajnálom, ne haragudj! Nem akartalak megbántani... Én... csak nem tudom hogyan tovább. - Szégyenkezve sütöm le tekintetem, inkább bakancsom itt-ott lerúgott, kopott orrát bámulom, minthogy szembe kelljen néznem Angeloval.
-Ma odabent a kórházban kihallgattam egy beszélgetést. Ez az arcátlan seggfej belekeverte a mocskos kis üzletébe a mentoromat is, és elég egyértelműen a tudtára adta, hogy engem tartson távol az ügytől, különben meg fogom ütni a bokámat. - Még mindig itt cseng fülemben a fenyegető éllel teli hangja, és az az arckifejezés amivel a mentoromat méregette... örökké beleégett az agyamba.
-Kockáztattam érted az állásomat, a szabadságomat! És nem, nem túlzok. Konkrétan megloptam a kórházat azokkal az infúziókkal, gyógyszerekkel, ha ez kiderül, simán felfüggeszthetnek, akár még le is tartóztathatnak, egy életre eltilthatnak a hivatásomtól! És még csak azt se tudom ki vagy. Hogy kinek segítek...? - Most először nézek fel rá, összeráncolt szemöldökkel, szemeimben megannyi kérdéssel, félelemmel. Óráknak tűnő percek telnek el így, hogy csak fürkészem az arcát, próbálva valami érzelmet, bármit kiolvasni belőle, végül feladom, s akár engedi, akár nem, ismét az ablak felé fordulok. Mert levegőre van szükségem, és mert nem akarom, hogy lássa, másodperceken belül úgy fogok bömbölni, mint egy óvodás akit sarokba állítottak.
-Megígéred, hogy a szüleimnek nem esik bántódása? - Bár hangom elcsuklik a visszatartott sírás miatt, mégis határozottságot erőltetek magamra. Már amennyire ez ebben a helyzetben lehetséges.
-Ó, apám! Ez egyre keményebb! - Töri meg Kentin a kínos, fagyos csendet. Már-már el is felejtettem, hogy itt van.
-Nem tudnád őt valahogy takarékra kapcsolni? - A kérdést egyértelműen Angelonak címzem, majd törlök egyet kettőt pulcsim ujjával szemeimen, orromon, és ismét felé fordulok.
-A holnapot még valahogy megoldom munka szempontjából. Pont szabadnapom lenne, fogszabályozó ellenőrzésre kéne mennem. A többit meg majd még megálmodom. Erről jut eszembe... ha már itt kell aludni, kereshetnénk valami párnát, vagy takarókat. Gyanítom, nem lesz melegünk az éjszaka. - Próbálom összeszedni magam, habár ez jelenleg rendkívül nehéz. Muszáj elterelni a figyelmemet a helyzetről, így ha Angelo nem avatkozik közbe, kicsusszanok közüle és a párkány közül, hogy aztán szipogva, egyre sűrűbb könnyfátyollal szemeim előtt, használható ágynemű után kezdjek kutatni. Jelenleg mást úgysem igazán tehetünk.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Alighogy beljebb araszolok, már meg is gondolom magam, legszívesebben szó nélkül kifordulnék a lakásból, úgy téve, mint aki itt se járt, de a lelkiismeretem nem engedi. Mint ahogyan azt sem, hogy csak úgy hátat fordítsak Angelonak, mikor láthatólag valami szörnyű dolog történt vele.
Ám minden igyekezetem egy szempillantás alatt odavész, mikoris a mobilom kiesik a kezemből, egy masszív tenyér pedig nemesegyszerűséggel betapasztja a számat.
Szemeim riadtan kikerekednek, ezzel egy időben bekapcsol az a bizonyos vészjelző az agyamban, így szinte gondolkodás nélkül, amolyan ösztönösen szorítok rá mindkét kezemmel a biztonságiövként a képemre tekeredett karra. Fejhangon hümmögök, artikulálatlanul tiltakozok, gyanakvó kérdése hallatán csapkodni kezdem kézfejét, jelezve, amennyiben választ akar, jobb, ha elenged, mert jelnyelvből elég gyenge vagyok, és különben is, ha ezt tovább folytatja, biz isten megfulladok!
-Mi a franccc? - Sipákolom már-már hisztérikusan, amint végre újból levegőhöz jutok. Egészen a konyhaszigetig hátrálok, melynek sarka fájdalmasan belefúródik a derekamba.
-Te ki vagy?! És mit keresel itt? Ez egy bűntett helyszíne, hívni kell a rendőrséget! - Képtelen vagyok józanul gondolkodni, minden annyira zavaros, az események gyorsvonatként érik utol egymást, ebben a zaklatott lelkiállapotomban képtelen vagyok követni őket. Egyszerűen csak sodródom az árral. Akkor kezd valamelyest tisztulni a kép, amikor a chippről tesz említést, és felhívja a figyelmem azokra a fura, rosszarcú alakokra, akik az utca túloldalán parkolnak le, és úgy néznek ki, mintha a Men in Black filmek valami gagyi, G kategóriás változatából léptek volna elő.
Ezekután nem kérdés, hogy ki mellett rakom le a voksom, bár ez a béna napszemüveg, kapucni kombó nem tűnik túl bizalomgerjesztőnek.
-Ez az egész Angelo műve? - Hadarom, továbbra is értetlenül állva a történek előtt. Majd egy nyugodtabb pillanatomban talán képes leszek összerakni a képet, hogy pontosan mi is folyik itt, de most csupán egyetlen cél lebeg szemeim előtt. Hogy kijussak innen élve, gyakorlatilag bármi áron, majd olyan olyan tenyeres-talpasban részesítsem Angelot, hogy a füle helyet cseréljen a szemével...
-Gyerünk pipi, vagy inkább naposcsibe? Nem érek rá egésznap erre a szarra! - Biztos vagyok benne, hogy ölni tudnék a tekintetemmel. Az ablaknál megtorpanok, néhány másodpercig hezitálok, hogy amit teszek, azt jól meggondoltam-e, és ott van még a következő bökkenő is. Hogy a kékeres méteresbe kell kimászni egy ablakon?!
-A tempód alapján inkább azt mondanám, tyúkanyó. Paaakk-pakk-pakk... Na, nyomi van! Láttad náluk azokat a Berettákat? Azzal fogják kiloccsantani az agyunkat kedves doktornő, ha tovább tökölünk. Hajrá-hajrá! - Nem tudom, hogy az ezt követő seggre pacsi egyfajta sürgetés akart-e lenni, de ennek az alaknak is igen csak érik, hogy átrendezzem a vonásait.
-Barom! - Frappánsabb sértés aligha juthatott volna eszembe, de egyenlőre mindennél fontosabb a testiépségem megóvása. Így egy gyors Miatyánk után átlépek a külső párkányra és ugrok. Valami elbaltázott tigrisbukfencben sikerül földet érnem, amiből az ismeretlen izomagy segít fel udvariasan, a karomnál fogva rángatva, s innentől kezdve gyakorlatilag már el se engedi a csuklómat. Alig bírom tartani vele a tempót ahogyan bukdácsolva loholok utána.
-Ültél már motoron?
-Nem tudom. Az elektromos roller annak számít? Az is két keréken gurul. - Felelem lihegve, mellkasomhoz kapva, hogy őrülten zakatoló szívemet valahogyan bordáim mögött tarthassam. Ekkor jut csak el ködös tudatomig, hogy egy kihalt mellékutcába értünk.
-Pattanj! - Mutat a sikátor egy félreeső sarkában lévő halványlila gőzöm sincs róla, hogy milyen motor felé. Ügyetlenül zsonglőrködöm a váratlanul felém hajított bukósisakkal, csupán a jószerencsén múlik, hogy nem ejtem el.
-Én arra biztosan nem! - Rázom tiltakozóan a fejem, ódzkodva mérve végig a fekete metál színű kétkerekűt. Látszik rajta, hogy foglalkozva van vele.
-Nekem hót' mindegy! De én tuti lépek. - Flegmán megvonja a vállát, valahonnan szakadt farmerja zsebéből egy olyan hosszú spanglit húz elő, mint a mutatóujjam. Kétszer.
-Biztos, hogy jő ötlet napszemüvegben, betépve vezetni?
-Profi vagyok! És a cucc miatt érzékeny a szemem a fényre. - Fogvillantós, olyan tipikus sóher macsós félmosolyt küld felém, és már kattan is az öngyújtó.
-A fű nem okoz fényérzékenységet.
-Ki beszélt itt a fűről, okoska?! - Kérdez vissza, majd nyeregbe pattan és brümmögtetni kezdi a járgányt.
-Csak szívatlak! Na mi lesz, jössz vagy maradsz? - Fogai közé szorítja a gandzsát, én pedig bénán felveszem a bukósisakot, aminek fű és mentolos rágó szaga van, hogy aztán felülve mögé, egyenesen a vesztembe rohanhassak. Izé, száguldhassak.
Kezeim szorosan kulcsolom össze valahol hasa tájékán, és inkább rá sem nézek a kilométer órára. Örökkévalóságnak tűnik mire lassítani kezdünk, majd egy eldugott helyen leállítja alattunk a motort.
A bukósisakot majdnem ugyanolyan bénán veszem le, mint ahogy felvettem, hajam több helyen is beleakad. Ilyen érzés lehet megszületni...
Riadtan, segítség kérően nézek körül, de mindenhol csak fákat, nagyjából a derekamig érő, száraz füvet, gazt látok, az ég felé magasló fák mögött pedig valami omladozó épület illegeti magát. Valahol a külvárosi területeken lehetünk. Talán a régi gyártelep, ami még az első nagy világválság ideje alatt fuccsolt be és azóta sem nyúltak hozzá.
-Mi ez az egész? Hol vagyunk? Hol van Angelo?
-Ott! - Mutat a fák mögé, én pedig kishíján összecsinálom magam.
-Neeem. Én oda biztos, hogy be nem megyek.
-Szíved joga! - Flegmán megrántja a vállát, majd egy cigit nyom a szájába, s végül zsebre dugott kezekkel elindul. Látszólag cseppet sem izgatja a sorsom. Zaklatottan forgolódni kezdek tengelyem körül, mint aki a kiutat keresi. Többször is magam mögé nézek, mint egy paranoiás, s miként távolodó alakját figyelem, úgy válok egyre rémültebbé. Először csak sétálva, majd futólépésben, végül mint aki az életéért szalad, indulok utána. Nem szólok semmit. Egyrészt, mert mindjárt kiokádom a tüdőmet a szívemmel együtt, másrészt pedig, azt hiszem nincs is mit mondanom. És ő sem szólal meg. A képére telepedett félvigyora árulkodóbb, mint bármi. Így gyalogolunk a derékig érő fűben, a szürkületben egymás mellett némán, míg a roskadozó gyárépülethez nem érünk.
-Héj Rómeó! Engedd le a hajadat! - Összeráncolt homlokkal nézek rá, majd a létrára, amit valaki néhány pillanattal ezelőtt leengedett az egyik ablakból.
-Hölgyeké az elsőbbség!
-De semmi bámészkodás!
-Cöhh, hagyjál már! - Legyint flegmán. Nem tudom, hogy sérelmeznem kellene-e, hogy látszólag egy fikarcnyi érdeklődést sem mutat déli féltekem irányába, vagy inkább örülnöm neki.
Bár lábaim remegnek, sokkal könnyebben, gyorsabban szedem felfelé a fokokat, mint ahogy Angelo lakásán az ablakból leugrottam. Azért a párkánnyal itt is meggyűlik a bajom, bénázok egy ideig, hogy hogyan, melyik lábammal, szemből, vagy inkább háttal lépjek be, végül aztán megoldom.
-Tíz per hat. Jó, inkább hét. Tudod mit? Egyezzünk ki hat és félben. - Kérdőn, kikerekedett szemekkel pislogok rá mire leesik a tantusz, hogy a seggemet pontozta.
-Hat?! Az egy tök szar szám! - Bukik ki belőlem meggondolatlanul, a kelleténél sértettebben, mint terveztem. El is szégyellem magam miatta. A srác meg csak jóízűen elröhögi magát, ám az én dühömnek még jókedvű hahotázása sem tud gátat szabni. Kezeim ökölbe szorulnak, nem gondolkozom, az agyam józanabbik fele felmondja a szolgálatot, már csak a mérhetetlen dühöm, kétségbeesésem és a pánik irányítanak, s dübörgő léptekkel, ökölbeszorított kezekkel indulok meg Angelo felé, taszítva egyet rajta valahol mellkasa tájékán -vagyis nagyon szeretném, ha lenne bennem annyi erő, hogy ezt véghez tudjam vinni-, és aminek még jobban örülnék, ha az arca felé lendített öklöm -ehhez azért jócskán lábujjhegyre kell állnom-, célt érne. Nem szólok semmit, dühösen fürkészem az arcát, akár sikerült neki bemosnom, akár nem. Szemeim szikrát szórnak, megfagy a levegő, csupán a haverja röhögését lehet hallani.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Elbaszott? Elbaszott. Elbaszott! Igen, totál igaza van. Keresve se találnék erre az egész őskáoszra ideillőbb kifejezést. Mégis mi a franc történik? Mibe ástam bele magam tudtomon kívül?! Lassan már a hivatását, a munkáját sem végezheti nyugodt szívvel az ember? Milyen világot élünk, ha a segítségnyújtás, gyógyítás manapság egyes rosszarcú emberek számára büntetendő? Követhetetlenül gyorsan cikáznak az események, tulajdonképpen nincs is időm felfogni, hogy éppen mi történik, egyik sokk után ér a másik. Nem tudom mi a legrémisztőbb. Hogy Dr.Faszfejről kiderült, tényleg valami alvilági arc lehet, akinek nemhogy gyógyítania, de még szabadlábon sem szabadna lennie, vagy inkább az, hogy egy ilyen életveszélyes dolgot, mint a chipp beültetés valakibe, megmert lépni. Habár, a kettő nem zárja ki egymást. Úgyis mondhatnánk, kéz a kézben járnak.
Miután kiadtam magamból mindent, egy jó ideig még elidőzöm a fürdőszobában, jéghideg vízzel arcot mosok, kiöblítem a számat, néhány percig csuklóimra is engedek a hűvösből, hogy lecsitíthassam vadul kalapáló pulzusomat. Mindjárt szívrohamot kapok.
Miután a tükör segítségével nyugtázom, hogy nem nézek ki jobban, mint amikor kiléptem a kórházból, de legalább olyan látszatot keltek, mint egy lefosott kilóméterkő -tehát elég szarul festek-, lassan visszaimbolygok Angelohoz. Amíg ezt a kevés utat megteszem a fürdőtől a nappaliig vezető folyosón, igyekszem lecsitítani a tornádóként kavargó gondolataimat, hogy meg tudjam őt szúrni, és eltudjam magyarázni, hogyan köthet be magának infúziót biztonságosan.
De már rég máshol járok. Egyetlen dolgon kattog csupán az eszem, s eme ötletemnek hangot is adok:
-Fel kéne hívnunk a rendőrséget! Sőt, holnap reggel egyenesen a... - Amint visszaérek a nappaliba, belém fagy minden további mondandóm. Már csak a sebtében összepakolt táskámat látom, amit szinte a kezembe tuszkol, sürgetve, hogy ugyan húzzak már a búsba.
-Mi? - Hebegem magam elé meredve kikerekedett szemekkel, hangom nem több erőtlen, hitetlenkedő suttogásnál.
-Mi van?! - Itt már azért az előbbinél jóval magasabb frekvencián, szinte dühösen szólok.
-Ezt nem teheted! - Sipákolom eszemet veszítve.
-Vagyis, de, megteheted, ez a te lakásod, de. Basszus! Ez az elmebeteg állat gond és mindenféle aggodalom nélkül praktizál, ki tudja hány emberrel tett még meg hasonlót, és fog elkövetni ennél talán még sokkal rosszabb dolgokat is, ha nem lépünk az ügyben?! - Csattanok fel. Dühös vagyok, zaklatott, de leginkább talán kétségbeesett. Nem érdekel a hálálkodása, nem nyugtat meg a vállamra simított kéz sem, amit inkább csak lerázok magamról, s jobb híján a vállamra kanyarintom a táskámat, hogy aztán elhagyjam a lakását örökre. A küszöböt átlépve azért még hezitálok. De nem sokáig.
-Hálátlan seggfej! - Toporzékolok, és még az ajtóra is ráverek egyet ököllel mielőtt tovább állnék.

Másnap

Az éjszaka egy szemhunyásnyit sem aludtam, köszönhetően a tegnap estének. Dühös vagyok Angelora. Nem azért, mert kirakott a lakásából, inkább azért, mert láthatólag egyedül akarja megoldani a problémát, ahelyett, hogy inkább a rendőrök kezére adnánk Dr.Gastont. De egyedül mégis mit tehetnék? Hogy bizonyítsam be Angelo nélkül a tettét?!
Egésznap dekoncentrált és zaklatott voltam a történtek miatt.
-Micsoda???
-Narancs ileus. Bélelzáródás. A túlzásba vitt narancsfogyasztás az oka. A benne lévő rostok, magok elzárják a bélrendszerének egyik szűkebb szakaszát. Ez okozza a hasfájást, emésztési problémákat, lázat. És ezért kell azonnal a műtőbe szállítani. - Ahhoz, hogy valakinél citrusfélék idézzék elő a bélelzáródást, legalább egy, de inkább két kiló narancsot meg kell ennie ültőhelyében. Ez az ember egy őrült! Ki képes ilyenre?
-Megyek, és konzultálok az ügyeletes sebésszel. - Ezzel lehúzom a gumikesztyűt, majd a vizsgálóba kiakasztott tábla felé fordulok, hogy leolvashassam róla az ügyeleti rendet. Ekkor akad meg a szemem Dr.Faszfej nevén. Szinte rögtön elönti az agyamat a vörös köd. Mi ez, ha nem a sors?! Itt az ideje elbeszélgetnem vele. Hogy tudok a mocskos kis dolgairól, hogy tudom, hogy egy velejéig romlott ember, és hogy értesíteni fogom a rendőrséget. Ha te nem így akarod rövidre zárni Angelo, akkor majd megteszem én.
-Az asszisztensem beköt magának egy infúziót, kérem most már ne igyon, egyen. Én konzultálok a sebésszel, aki majd műteni fogja. - Biztatóan rámosolygok, majd felkapom a vizsgálóasztalról a kartonját, benne minden eddigi leletével, melyek az ileust bizonyítják, és megindulok a sürgősségi folyosóján a liftekhez.  A negyedik emeletig meg sem állok.
A sebészeten megkérdezem a nővérpultban pletykáló ápolókat, hogy merre találom Dr.Gastont. A szívem majd' kiugrik a helyéről, amikor közlik, hogy kivételesen az osztályon van, a vizsgálóban. Dühödt léptekkel, mint egy megvadult bika, indulok el a folyosón, ám a résnyire nyitva hagyott ajtó láttán megtorpanok, és úgy döntök, nem rúgom rá, inkább csak megfigyelem a kiszűrődő beszélgetést.
-D'Amore elintézve. A chipp szerint már a Hudson mélyén van valahol. És igazán kösz a közbenjárást! - A rohadék!
-Szívesen tettem, Gaston. - Az ismerős hang hallatán lefagyok. Dr.Monroe. Egykori mentorom. Apuék után a világon a harmadik legtisztább lelkű ember. Gondoltam én. A résen keresztül látom amint kezet fognak, de azt már pontosan nem tudom kivenni, hogy mit rak Dr.Monroe a köpenye zsebébe.
-És Monroe... Kösd hátra Kingston sarkát. Olyan dolgokba üti bele az orrát amibe nem kéne. Ha tovább folytatja, kénytelen leszek közbenjárni. - Ez az a pont, ahol nem hallgatom tovább azt a megannyi szennyet amit összehordanak ezek ketten. A nap további részét úgy töltöm, mint egy élőhalott, és csak remélni tudom, hogy nem hoztam egyik betegemmel kapcsolatban sem olyan döntést, amivel veszélyeztetem az életüket.
Mindig várom a műszakom végét, amikor végre kiléphetek a kórházból, de most inkább feszültséggel, félelemmel tölt el, hogy sötétedés után ki kell mennem az utcára.
Ennek ellenére a séta mellett döntök. Hátha sikerül tisztán látnom, kiszellőztetni a fejem hazáig. Mikor Angelo utcájába lépek, valamiért lelassítok, feszülten bolyongok. Lakása elé érve automatikusan lelassítok, s amikor az ajtó felé pillantok, megfagy bennem még a vér is, nem akarok hinni a szememnek. Idegesen túrni kezdem a mobilom, hogy felhívjam a rendőrséget. De mi van akkor, ha megsérült, és ellátásra van szüksége?! Nem is tudom miféle indíttatásból, de lassan közelebb megyek. Egy lépcsőfok. Még egy. Még egy, és még egy. Elment az eszem?! El. Ez egészen biztos.
Körülnézek, kezdem úgy érezni magam, mint valami betörő, aki rossz ajtón kopogtat. Az ugyanis nyitva van. Résnyire legalábbis biztos. Hezitálok, majd koppintok egyet a fán. Ennek hatására az ajtó belökődik, és egy valóságos káosz tárul elém. A bútorok felforgatva, szekrényajtók kitárva, ruhák szétdobálva. Három dolgot tudok elképzelni. Vagy valami őrületes afterpartyt tartott éjszaka, vagy lakást rendez, vagy... vagy valaki rohadtul betört hozzá.
-Hahó?! - Lépem át a küszöböt. Barna színű bakancsom alatt apróra tört üvegszilánkok repednek tovább. Telefonomat szorongatva -amin már előre be van élesítve a 911-, lassan a konyha felé araszolok, igyekezve minél kisebb zajt csapni. A konyhasziget pultján mintha alvadt vércseppeket látnék, a mosogatóból csak úgy zúdul ki a víz. Megszédülve kapok a pult sarka után, remegő ujjam már épp nyomná le a "hívás" gombot, ám ekkor a telefon kiesik a kezemből, bennem meg egyszerűen megfagy a vér attól, ahogy valaki elkap hátulról, és a számra tapasztja a tenyerét...  

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Elkezdhetnék játszadozni a gondolattal, hogy mi lett volna, ha aznap éjjel előre tudom mibe keverem bele magam azzal, ha megmentem az életét. Vajon akkoris megtettem volna? Hanyatt-homlok neki mentem volna egy rangban bőven felettem álló orvos döntésének, csakhogy Angelonak esélye legyen megélnie a reggelt? Hülye kérdés. Igen, akkoris pont ugyanígy cselekedtem volna! Mert bár még mindig rettegek, ha arra gondolok, általa valami óriási szarcunami kellős közepébe sodortam magam, azért a fekáliából olykor fel-felbukkanva még én is látom az igazat. Azt, hogy ő egyáltalán nem az a velejéig romlott ember, mint akinek első blikkre képzeltem. És mélységesen szégyellem magam, amiért ennyire későn döbbentem rá az igazságra.
A vegetarianizmusom felé mutatott lelkes érdeklődése megmosolyogtat. Ízlelgetve forgatom számban az első falatot, s mielőtt válaszolnék, nagyot nyelve küldöm le a torkomon.
-A kóros vashiányon kívül másról nem tudok. Saját döntés volt a vega életmód. Asszem' tizenhat voltam amikor először undorodni kezdtem a hústól. Váó, már egy évtizede nem ettem húst. Mennyire durva már! - Csodálkozva elmélázok egy pillanatra, s a lassacskán felengedni látszó kedvem kezd visszafagyni, amint komolyabb, sötétebb téma irányába sodródunk a beszélgetésben.
Minél mélyebbre ássuk magunkat, úgy kezd rajtam szépen lassan ismét eluralkodni a pánik. Ha most állnék, biztos meg kellene kapaszkodnom valamibe, hogy megússzak egy jókora taknyolást.
Mivel a soronkövetkező falat kishíján kifordul a számból, nem próbálkozom tovább, inkább csak felhörpintem a maradék kólámat -a benne lévő koffeintől várva, hogy visszatérjen végre az erő a lábaimba-, s pedáns vendéghez hűen a mosogatónál kezdek ténykedni. Elborzadva szembesülök a csempéről visszanéző, hullasápadt tükörképemmel.
Itt nem eshet bajom, ugye? Angelo nem hagyná. Megmentettem az életét, ha úgy tetszik kétszer is, gyógyszereket, eszközöket loptam miatta a kórházból. Annyival tartozik nekem, hogy életben tart. Valahogy...
-Annyira hihetetlen, hogy ilyen tényleg van. Mármint. dr.Gaston valóban a kórház ügyeletes seggfeje, akár ki is tűzhetne egy ilyen feliratú névtáblát a köpenyére, de szerintem ő egész egyszerűen csak egy kiégett és lefokozott doki, akinek túl sok van még hátra a nyugdíjig, hogy elmenjen mondjuk próba baba öltöztetőnek. Pedig igazán testhezálló feladat lenne neki. Ott nem számít, hogy szorult-e belé empátia. Csak hát az a baj, hogy nem fizet olyan jól... - Már fogalmam sincs, hogy saját magam megnyugtatásra hordok össze ennyi bődületes baromságot, vagy egyszerűen csak oldani akarom a nyilvánvaló feszkót, mindenesetre figyelemelterelésnek jó. Már ami engem és a közelgő pánikrohamomat illeti.
Sose lehet tudni. Mármint, sose lehet tudni??? Hát ez oltári!
-Ugye tudod, hogy ezzel most nem nyugtattál meg?! - Sipákolom enyhén hisztérikus hangon, és az utolsó evőeszköz leöblítése, majd csepegtetőbe helyezése után rátámaszkodom a mosogatószélére, minden erőmmel a helyes légzésre koncentrálva. Orron be, szájon ki. Szedd össze magad!
-Nem fog senki elrabolni és több milliós váltságdíjat követelni a szüleimtől, igaz? - Naná, hogy azonnal a legrosszabb forgatókönyvek egyikével rukkolok elő. Mindig is jó voltam abban, hogy belelovaljam magam egy fasza kis pánikrohamba. Miért pont most hagynám ki az élményt?
Ez a fojtogató, mellkasomra telepedő érzés most mégis valami másnak tudható be. Bűntudat? Lelkiismeret furdalás amiért cserben hagyom? Nem, nem befolyásolhatnak az érzéseim! Már éppen eleget segítettem neki, és kockáztattam miatta. Ha nem így lenne, már rég a hullaházban lenne.
-Nem, ne mondd ezt! Azt tettem amit a hivatásom is elvárt tőlem. Se többet, se kevesebbet. Éppen ezért nem akarok ennél is jobban belefolyni. - Zárom ezzel rövidre végleg a témát, bár biztos vagyok benne, hogy ezután még hetekig gyötörni fog a bűntudat amiért cserben hagyom. De arról neki már nem kell tudnia. Nem is fog.
-Csak ígérd meg, hogy nem hozol bajt rám és a szeretteimre. - Motyogom némiképp kétségbeesetten, kérlelően nézve fel szemeibe, mihelyst mellettem terem.
-Áh, nem lennék jó bejárónő. Kérdezd csak meg a lakótársamat. - Mosolyodom el visszafogottan.
-Azért te csak még ne hősködj egyenlőre azzal a félig szétnyílt, gennyben tocsogó vágással ott a hasadon. - Rosszallóan cancogok, a hasa irányába bökve.
-Kezdhetjük, Mr.D'Amore. - Azért sikerül elkapnom azt a bizonyos fonalat, még annyira nem gyöpösödtem be, hogy ne vegyem a poént. Mikor vetkőzni kezd, illedelmesen elnézek a lábaim irányába. Baszkii! Páratlan zoknit vettem fel. Ameddig ő elhelyezkedik a kanapén, én kipakolom a gyógyszertárat a táskámból. Van itt antibiotikum, infúziók, desztillált víz, kötszer, fertőtlenítő... Mennyi minden elfér a táskámba!
-Khm... kezdjük akkor a hasaddal. - Némi határozottságot erőltetek magamra, csakhogy lányos zavaromat leplezni tudjam, majd a már jól megszokott módon letérdelek a kanapé mellé. Steril gézlapot bontogatok, fertőtlenítek, törlök.
-A tetoválásaidnak van valami jelentése? - Kíváncsiskodom. Az emberek nagyrésze valamilyen céllal varrat magára. Angelo is ilyennek tűnik.
-Hát ez...? - Hunyorogva hajolok közelebb, újabb gézlapot véve a kezembe, s törölve ki egy adag oda nem illő savós váladékot a szóban forgó területről, hogy jobban lássam azt a kis valamit.
-Biztos egy visszamaradt fonal darab. - Csipesz után nyúlok, hogy kipiszkálhassam az idegentestet, aminek láttán valósággal lefagyok.
-Ez... nem fonal. - Vágom rá. Nem, ez határozottan nem az. Egy tiszta gézlapra pottyantom, nyakon öntöm némi fertőtlenítő folyadékkal, hogy tisztább legyen a kép, majd újra a csipeszbe szorítom, így emelve fel magunk közé a néhány milliméteres idegentestet.
-Ez olyan, mint... mint az a csipp amit a kutyákba tesznek. - Tekintetemet lassan Angelo vonásaira irányítom, majd vissza az imént kiemelt tárgyra.
-Aaa-azt hiszem hányni fogok. - Kapom szabad kézfejem a szám elé. Nem a hasán tátongó seb látványa borzaszt el, sokkal inkább a tény, hogy ezt valaki -ez esetben nyilván dr.Faszfej-, megmerte lépni, és maga a gondolat, miszerint ha akarom, ha nem, most aztán nyakig benne vagyok. Hirtelen nem is tudom hova rakom a csipeszt a jeladóval együtt, olyan fürgén pattanok fel a földről, mint akinek feldugtak az ánuszába egy Duracell elemet, és az első lehetéges ajtón berontva, kagylózok egy kiadósat a rókával. Aszondja, köszöni szépen, jól van!

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Amíg várom, hogy végre kattanjon a zár, és nyíljon az ajtó, több dolog is átfut az agyamon. Most még nem lenne késő lelépni. Egyszerűen csak... bahh nem tudom... itt hagyom az ajtóban a szajrét, mint valami csapnivaló terrorista a bombákkal teli motyóját és elhúzok. Soha többé nem találkozunk, úgy teszünk, mintha a tegnap este meg se történt volna. Igazából mindig ezt csinálom. Állandóan csak behúzom fülem-farkam, felveszem a szemellenzőm, és beburkolózom a saját magam teremtett steril kis világomba, ahol minden rózsaszín és vattacukor illatú. Igazából sokkal nyugodtabb volt az életem ameddig az Angeloval történtek vaskarmokkal ki nem ragadtak az éveken át szövögetett gubómból, a rideg, szürke, veszélyes valóságba. Mint amikor a pár hetes embriót kikaparják... Neki is ilyen lehet. Hideg, idegen, rémisztő.
Végre kattan a zár, lassan feltárul az ajtó, és talán ez az egyetlen dolog, ami visszaránt a szakadék széléről, mely egy intenzív pánikrohamba vezet...
-A-a-azt azért nem mondanám. - Vágom rá dadogva, valamiféle mosolynak nevezett fintort erőltetve a fejemre. Már képtelen vagyok eldönteni, hogy az őszi, meglehetősen zord időjárástól, vagy a félelem(?)-től remegek inkább.
Bár elég nonszensz, de amint átlépem a küszöböt, úgy érzem, még itt is nagyobb biztonságban vagyok, mint odakint a nyílt utcán. Azért összerezzenek a zár kattanásának hallatán. Hirtelen csillapíthatatlan vágyat érzek arra, hogy kiderítsem, hány pontos az ajtózár, ha menekülnöm kellene, de meglepetésemre olyan kellemes fogadtatásban részesít, hogy komolyan kedvem támad ahhoz a pizzához. Bár lépteim még mindig kissé bizonytalanok, azért a tegnapinál már sokkal otthonosabban mozgok. A konyhába érve összepréselt ajkakkal, leszegett fejjel elvigyorodom. Talán még bele is pirulok. Nos, a tegnap este alakulhatott volna szerencsésebben is, ma már inkább csak mosolygok rajta. Még annak ellenére is, hogy az összevarrt szemöldököm, a szemem alatt éktelenkedő véraláfutás fájdalmasan húzódik.
Gyomrom hangosat kordul, mihelyst megérzem a pizza illatát.
-Mih? Jah, nem. Diszkréten csináltam. - Próbálok némi bizakodó mosolyt meggyötört fejemre varázsolni, közben a bűntudat úgy bokán rúg, hogy kis híján összecsuklom. Ez kemény volt!
Vége lesz ennek az érzésnek valaha?!
-Váo. Sonka. Mármint... sonka a pizzán. - Kezdek zavart motyogásba. Strokeom van, vagy mi a búbánatos kis tököm történik velem?!
-Kösz, tök jó. - Szokásos hülye, visszafogott, idióta mosoly, s mivel kaját nem illik visszautasítani meg egyébként is, mindjárt megpusztulok éhen, feltűröm könyékig kardigánom ujját, a csuklómon lévő, eléggé elnyűtt hajgumival egy laza, szedett-vedett lófarokba kötöm tincseimet, majd leülök a felkínált helyre.
-Én... a... ömm... - Idétlennül dadogok, úgy mutogatva a pizzán lévő sonkára, mintha valami döglött bogár lenne.
-Nem...nem eszem húst. Lakto-vegetáriánus vagyok. Bocsiii! - Kínosan, bocsánat kérően rámosolygok, meg is feledkezve fogszabályozómról. Utálom, ha bárki is tudomást vesz a létezéséről.
-Kaphatok egy kést meg egy villát? Ez miatt a szar miatt a számban... - Kényelmetlen ficánkolok a széken, mint akinek valamit feldugtak az ánuszába, s közben bőszen imádkozom, hogy ne lőjjön fejbe amiért egy egyszerű pizzázást is ennyire túlbonyolítok. A kínos csönd beállta arra pont jó, hogy realizáljam az előbb mondottakat.
-JAJ NEM! Mármint. Nem szó szerint szar. Nincs... szar a számban. - Minél tovább ragozom, annál inkább tudatosul bennem a tény, hogy még egy akkora idióta, mint én, nincs ezen a nyomorult világon. Szóval innentől kezdve inkább lakatot teszek a számra, s csak a lényegről beszélek. Szerintem Angelo is hálás lesz ezért. Amennyiben megkapom a kívánt evőeszközöket, illetlenül lepiszkálom a pizza tetejéről a sonkát.
-Mmm... ez isteni! - Bukik ki belőlem teljesen őszintén, majd becsukott szemmel, gyönyörteljesen hátra döntöm a fejem. Fogd már be a szád, de tényleg!
Kérdésáradata hallatán nagyot nyelek. Az újabb falat amit a számba tuszkolok, kishíján megakad a torkomon. Kortyolok néhányat a kólából mielőtt válaszolnék.
-Nem igazán ismerem az "öreg" orvosokat. Még elég friss hús vagyok itt. Deee tény, hogy hallottam egyet, s mást dr...dr.faszról. - Hívjuk hát akkor már becsületes nevén.
-Vannak pletykák. Az tuti, hogy fél éve még ő volt a sebészet vezető főorvosa, aztán megfosztották ettől a tisztségétől. Mindenki mást mond. Van aki azt mondja, hogy piázik és azért, hallottam már valami munkahelyi zaklatásról meg orvosi műhibáról is. A lista igazából véges. Nem hiszem, hogy túl közkedvelt személyiség lenne a kórházban. Akkor nem pletykálnának róla ennyi rosszat. Már ha ezek valóban csak pletykák. - Aprót vonok a vállamon, ezzel jelezve, teljesen tanácstalan vagyok az ügyben.
-Nem hiszem, hogy köze lenne. Vagyis nem tudom. Az túl durva véletlen lenne, nem? - Ráncolom elgondolkodva a homlokom, s közben egy újabb nagy kortyot gurítok le a kólából. Ez egyre zavarosabb.
-Legalábbis remélem nem. Mert ha neki köze van a támadóidhoz, akkor már... nekem is? - Nem próbálom leplezni mennyire be vagyok tojva. Az arcom mindent elárul. Ujjaim szorosabban fonják körbe a villát, hogy úrrá legyek a kézremegésemen. Innentől már csak kedvetlenül piszkálom a pizza szeletem maradékát. Végül feladom, a villát lehelyezem a tányérom szélére, nagyot fújtatva hátra dőlök, ujjaim idegesen matatják egymást az ölemben a pult alatt.
-Annak hogy bezártad az ajtót, köze van ahhoz ami veled történt? - Nézek fel rá végül, egyenesen a szemeibe.
-És ami veled történt... hatással lehet rám is? Mondjuk... a testiépségemre...? - Teszem fel a tíz pontos kérdést, melyre titkon talán nem is igazán akarom tudni a választ. Úgyis sejtem.
-Ne haragudj! Én csak... azt hiszem rohadtul félek. Nem tőled. Csak ettől az egésztől. Amibe keveredtem. - Mintha szégyellném magam, inkább újra csak leszegem a fejem. Majd egy mély, fojtogató sóhajt követően folytatom.
-Sokat gondolkoztam és... ha még lehet, akkor én ki akarok szállni. - Arcomon határozottsággal nézek fel rá, ám szemeim ennek inkább a szöges ellentétéről árulkodnak.
-Beszéltem egy volt csoporttársammal. Holnapután ügyeletes. Be tudlak hozzá vinni valamikor késő este egy hasi ultrahangra és megcsinálom a tenyésztést a sebedből, hogy a megfelelő antibiotikumot adhassam, de... ennél jobban nem akarok belefolyni. Sajnálom! - Kettősérzések kavarognak bennem. Angelo nem rossz ember. Bár alig ismerem, ebben az egyben szinte teljesen biztos vagyok. De vajon megéri tűzön-vízen átkelnem egy kvázi idegenért, kockáztatva ezzel az állásomat, s talán még az életemet is?!
-Hoztam infúziókat, antibiotikumot, branülöket. Holnap nem biztos, hogy tudok jönni. Szeretném megtanítani hogyan kell használni a branülöd és az infúziót. Ha befejezted, akkor neki is kezdhetünk. - Fenntartva kimértségem álcáját, felállok a helyemről, a pizzám maradékát eltakarítom, s hogy valamivel addig is leköthessem magam, nekiállok elmosogatni magam után. Szerencsétlenül, nyomorultul érzem magam. És sajnálom. Tényleg, őszintén sajnálom őt!

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Pironkodva, igaz csak halványan, éppen hogy megvillantva fogszabályozómat, de elmosolyodom. Nem is tudom igazán miért számít ennyit a köszönete. Talán segít őt kicsivel jobb fényben feltüntetni a szememben, rokonszenvessé válik ettől az egész bensőséges... izétől. Bensőséges? Nem is igazán nevezném annak. Igazából fogalmam sincs, hogyan nevezhetném ezt az egész, teljesen abszurd szitut. Azt hittem ilyen csak a filmekben van. Hogy egy több, mint valószínű nem épp tiszta háttérrel rendelkező személy cinkostársa lesz egy orvos rezidens, akinek baromi unalmas kocka élete van. Dolgozik, majd haza megy, letölt valami pornót, abban bízva, hogy annak köszönhetően talán termelődik némi endorfin abban a csökött agyában, de mire a letöltés befejeződik, és elindíthatná azt a bizonyos műremeket, kidől mint a rohadt nád. Na jó, kanyarodjunk vissza kicsapongó, szexuális töltetű agymenéseimtől a lényeghez.
Szóval, ha most abban a bizonyos filmben szerepelnék -nem, nem a pornóban-, akkor valamiféle cinkostársa lennék, amiért segítek neki?! Azt se tudom már merre vagyok arccal. Hogy Angelot hova tudnám sorolni...
Semmi rossz szándékom nem volt ezzel a rohadt teával. Csak akartam inni egy bögrével, hogy felmelegítsen mielőtt indulok, ha már így felajánlotta, erre pillanatok alatt világ végét teremtek magam körül.
Annyira lefoglal újonnan szerzett harci sebeim nyalogatása, hogy szinte fel se tűnnek közeledő léptei. Pedig igazán felfigyelhettem volna rá. Hát akkora, mint a Jeti!
Mintha csak valami drámai lassított felvételt néznék végig, úgy csúszik meg a vízen, már hiába figyelmeztetném, pedig akartam. Esküszöm megvolt bennem a szándék! Az elkerülhetetlen becsapódás szó szerint padlóra küld. Olyannyira, hogy néhány pillanatig csak fekete foltokat látok, a fülemben szirénázó sípolás pedig minden más hangot elnyom.
-Azt a rohadt! Egy percre azt hittem itt a vég. - Szólalok meg végül, némi fáziskiesést követően, ráérősen heverészve a konyha kövén, egyik tenyeremet a mellkasomra simítva, hogy valahogy bent tartsam a szívem a szegycsontom mögött. A fulladozó nevetés hallatán először ösztönösen összerezzenek, majd hüledezve felvonom a szemöldökeimet, végül lassan én is röhögni kezdek a nyomoromon. Hát erre már tényleg nem lehet mit mondani.
-Bahh.. ennek tuti megmarad a nyoma! - Nyúlok sziszegve jobb halántékomhoz, ami a szememhez hasonlóan eszeveszettül hasogat.
Félig a konyhaszekrényekbe, félig pedig Angeloba kapaszkodva felkaparom magam a hideg kőről, hogy aztán a konyhában hagyva méltóságom utolsó darabkáit is, levágódjak a nappali kanapéjára.
-Oké, figyelj. Ezeket itt hagyom holnapig. Ebből akkor vegyél be, ha lázas vagy, ebből akkor, ha fáj. Ha lehet ne erőltesd meg magad. Holnap jövök. Megpróbálok bentről szerezni egy két dolgot. - Az utolsó kijelentésem még most is felborzolja azokat a bizonyos kedélyeimet, s némi bűntudatot is magával hoz. Még mindig nem tudom mit tegyek, mi lenne a helyes ebben a helyzetben. De nem engedhetem, hogy ennél is rosszabb állapotba kerüljön.

Korán keltem. A szokottnál is korábban, de nem azért, hogy végre, egyszer időben, s kényelmesen el tudjak készülni munkába menet előtt, hogy ne az eszeveszett kapkodásról szóljon minden reggelem.
A sebészeten kezdtem. Tartoztam némi magyarázattal Lucasnak -csoporttársam volt az egyetemen, most sebész rezidens-, már ami a tegnap estémet illeti.
-Durva buli volt. - Zártam le csupán ennyivel, és úgy tűnt, elhiszi. Legalábbis nem faggatott tovább. Csak összevarrta a nem sokkal a szemöldököm mellett éktelenkedő hasadást, és ellátta a lábfejemre nőtt vízhólyagot, mely akkora volt, mint a fejem. A nap többi részén nagyjából használhatatlan voltam. Ha épp nem akadt halaszthatatlan elintézni valóm, akkor inkább próbáltam beérni magam az utálatos papírmunkával, amik már hónapok óta váratnak magukra. Addig se kellett sántán bénáznom a betegek között. Szóval takaréklángra kapcsoltam magam.
Ebédszünetre egykori mentorommal mentem, igyekeztem a menzás borsófőzelék turkálása közben finoman, feltűnésmentesen faggatózni Angelo állapotáról. Nyilván név nélkül. Tételezzük fel, ha lenne ilyen eset az osztályon, ő milyen antibiotikumot adna, milyen vizsgálatokat végezne el. Nem mondom, hogy nem nézett rám furán, pláne a szemem körül szép lassan kialakult monokli, és a friss varratok végett, de nem különösebben faggatózott.
Mielőtt leléptem, bezárkóztam a vizsgálóba a délutáni referáló idejében. A főnöknek azt kamuztam, hogy rosszul vagyok. Amiben azért van némi igazság alapja, szóval csak kicsit volt bűntudatom amiért megrövidítettem a gyógyszeres szekrényt egy-két üveg vénás antibiotikummal, infúziókkal és vénabiztosításhoz szükséges eszközökkel.

Egy mély, reszketeg sóhaj tör utat magának mikor elérem a háztömböt ahol Angelo is lakik. Megannyi kérdés, gondolat kezd el cikázni a még mindig kissé tompa agyamban. De már nincs visszaút.
Szorosabbra húzom magamon szürke, nem sokkal a térdem fölé érő kardigánomat, míg a hideg előtérben várom a liftet teljesen egyedül, a táskámban két különböző fajta antibiotikummal, branülökkel, fecskendőkkel, kötszerekkel. Ilyen érzés lehet, ha díler vagy. A paranoia lassan teljesen a hatása alá kerít és nem vagy képes szabadulni tőle. Megborzongok attól ahogy a liftben lévő lámpa horror filmbe illően pislákolni kezd. Fellélegzek, mikor a célzott emeleten végre kinyílik az ajtó. Sehol egy árva lélek. Kezdem azt hinni Angelo lakik itt egyedül. Olyan az egész hely, mint valami szellemtanya. Hé, Tim Burton! Itt a kövi horror sztorid tökéletes helyszíne...
Habozok mielőtt bekopognék. Mintha még lenne bármi esélyem kiszállni ebből az egészből. Holott már nyakig benne vagyok.
Kopogok egyszer. Semmi. Kopogok még egyszer. Továbbra is monoton csönd.
-Angelo, én vagyok az, Iris. - A harmadik kopogtatáshoz már egy bátortalan, rekedt nyekergés is társul.
-Hoztam a... - Ekkor bevillan, hogy továbbra is tök illegális amit teszek, így lejjebb veszem a hangerőt, és egészen az ajtóhoz simulva szólok ismét.
-Hoztam a gyógyszereket. Engedj be.