Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Meghaltmeghaltmeghalt. Üvölt a fejemben, mint egy átkozott visszhang. Tisztában vagyok a szó jelentésével, s talán fel is fogom lassan a történteket, ahogy egyre több sziréna hangzik fel a környéken, de képtelen vagyok megemészteni, hogy ezt mi okoztuk. Úgy érzem magam, mintha nem is ezen a világon lennék, mint amikor belekeveredsz egy rémálomba, és az alvásparalízis nem engedi, hogy észhez térj, fellélegezz. Rágalmazó vádaskodása hallatán meg sem tudok szólalni. Egyrészt, mert a sokk még mindig nem hagyja, hogy benyomjam az agyamon a reset gombot, másrészről pedig, úgy érzem, azokat az őrültségeket, amiket imént kiejtett a száján, még csak szóra sem kéne méltatnom. Az életem valóban olyan, amilyennek leírta, és most hogy megtapasztalhattam milyen az, amikor valakinek nem az enyémhez hasonló, kibaszott unalmas élet jutott, csak még inkább visszavágyom a szürke hétköznapokba. De azt a békát már nehezen nyelem le, aminek aljasmód a hátába véste, miszerint én másra sem vágyom, minthogy ő feküdjön most lent az orosz helyett. Ha képes volna tovább látni az orránál, túl a felpumpált, agyon varrt izmain, akkor láthatná, hogy ahhoz túl fontos személlyé nőtte ki magát a kibaszott unalmas életemben, hogy egyszerűen csak, egy vállrántással megbékéljek a halálával. De erről már jobbnak látom inkább hallgatni. Különben sem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy térdig gázoljunk a sikamlós nyálban, miközben a hozzám passzoló, kibaszott unalmas érzéseimről vallok neki.
Elképzelésem sincs, hogyan értünk át egyik erkélyről a másikra. Az adrenalin viharként zúg a fejemben, és nem látok tőle semmit. Azzal viszont nagyon is tisztában vagyok, hogy Angelo tomboló Terminátorrá vált. Ide már kevés a szép szó, a higgadtság, a gyújtózsinór szikrát kapott, és másodpercek kérdése csupán, hogy mikor éri el a kanóc végét, ami aztán pusztító robbanást fog eredményezni. Szavaim minden bizonnyal már csak olaj arra a bizonyos tűzre, legnagyobb megdöbbenésemre még nálam is hevesebben reagál. Hazudnék, ha azt mondanám, egy cseppet sem rémiszt meg ez az oldala. Mondhatni egy idegen áll velem szemben, és nekem fogalmam sincs róla, hogy mi lesz a következő lépése. Egészen a falig hátrálok, mikor felajzott bikaként felém indul. Állkapcsom görcsösen megfeszül, nyelvemet szinte véresre harapom, hogy a testem inkább a fájdalomra koncentráljon, mintsem a csillapíthatatlan remegésre. Félek. Félek tőle, ahhoz mégis van elég bátorságom, hogy ne meneküljek, hogy álljam azokat a jégkék, dühtől izzó szemeket, amikkel már-már a vesémbe lát. Minden egyes szava hallatán úgy érzem, mintha ezer darab gombostűvel szurkálnák a tarkómat. Legszívesebben a képébe vágnám, hogy mekkora egy önző rohadék, hogy hogyan beszélhet úgy, mintha nem számítana az élete. Pont nekem, aki kishíján kirugatta magát, mert szembe ment egy tőle idősebb, tapasztaltabb orvos döntésével, mikor Angelo élete egy vékony hajszálon lógott?! Annyi mindent mondanék, ám végül csupán ennyire telik:
-Sajnálom, ha te így érzed. Hogy nem ér számomra semmit az életed. - Szinte teljesen elhalkulok mondandóm végére, szemöldökeim aggodalmas ráncba futnak, amíg egy pár néma pillanat erejéig egymásba kapaszkodik a tekintetünk, majd egyszerűen csak lehajtom a fejem, és azért jól hallhatóan fellélegzek, mikor távolodni kezd. Meg akarom fogni a kezét, hogy visszahúzzam, hogy mondjak neki még valamit, valamit ami őszinte, és elégnek bizonyul ahhoz, hogy megbocsájtást nyerjek, de jelenleg annyira bizonytalan vagyok, félek tőle, hogy inkább pakolni kezdek. Ő sem tesz másképp, így teljesen belefeledkezem a gondolataimban, lélekben próbálom készíteni magam az elkövetkezendő napok, hetek borzalmaira, amikkel meg kell majd küzdenem, legfőképp a lelkiismeretem, ami komoly kihívások elé fog állítani, de a kopogás, majd az azt követő hang teljesen kizökkentenek. Elgyengülve ülök le az ágy végébe, érzem ahogyan az összes vér távozik az arcomból, tenyereim izzadni kezdenek, és előrevetítve, már szinte látom ahogyan egy egész kommandós csapat lerohanja a szobát. Lebuktunk. Kész, ez ennyi volt. Ízes, választékos káromkodására összerezzenek. Az ijedtség helyét aztán döbbenet, értetlenség veszi át, mikor tépni kezdi magán a nadrágot, nekem pedig tiltakozni, pislogni sincs időm, máris hanyatt vágódom az ágyon -akaratomon kívül-, úgy nézve fel a fölöttem térdepelő férfira, mintha nem is evilági lény lenne. Oké, azt azért előre szeretném leszögezni, ha ez most egy békülős szex, ne várjon akrobata mutatványokat megszégyenítő pózokat, pornósztárokhoz illő teljesítményt. Túl feldúlt vagyok most egy gyors numerához. Időzíthetett volna jobbkor is! Annak ellenére, hogy felkerült a bakancslistámra, hogy intim kapcsolatba kerüljek vele... PSZT! Állami titok!
Szigorú utasítására kedvem szerint rávágnám, hogy nem igazán kell megerőltetnem magam, simán menni fog a dolog, de tény és való, hogy az odakint várakozó társaság nem valami szívet melengető.
-Oké. - Bólintok, hangom megremeg, elvékonyodik, és már fogalmam sincs, hogy egy közelgő pánikroham miatt zihálok ennyire, vagy mert rettegek tőle, vagy épp az izgalom teszi...
-Várj. - Lehelem magunk közé, mintha legalábbis rajta múlna, mikor lépik át a hívatlan vendégek a küszöböt. Amennyire gyorsan csak tudom -bár tény és való, remegő kezeim akadályozó tényezők jelenpillanatban-, leszakítom a gombokat ingjéről, s bízva abban, hogy a segítségemre lesz, félig-meddig le is hámozom róla a fehér anyagot, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve ajkaimhoz nyúlok, amin az eddiginél is jobban elkenem a rúzst, az ujjbegyemen rikító festéket pedig nyakán maszatolom el, hogy még hihetőbb legyen a kis színjáték. Lábaimat összekulcsolom valahol csípőjén, ennek a mozdulatnak köszönhetően a harisnya vékony anyaga végleg megadja magát, egy szál felszalad benne a combomon, ahogy ruhám is feljebb csúszik. Végül magam sem tudom milyen indíttatásból, de az ajtónyílásával egy időben csattan tenyerem az arcán.
-Ezt azért kaptad, mert egy rohadt szemétláda vagy! - Célzok itt most a nemrégiben elhangzottakra, majd fennhangon, hogy biztosan eljusson a célközönséghez, franciául elkáromkodom magam, s kigördülve Angelo alól, magamra húzom az egyik, kezem ügyébe akadt takarót. Most, hogy így jobban végig nézek a szobán, tényleg úgy néz ki, mintha a lakosztály minden szegletét felavattuk volna már...
-Ah, micsoda udvariatlanság! - Puffogok, akárcsak egy kényes, sértett madame, s hogy ne essek ki a szerepből, hogy úrrá legyek magamon, a takaró alatt olyan szorosan feszülnek ökölbe a kezeim, hogy körmeim szinte belemarnak tenyereimbe.
-Khm... elnézésüket kérjük Mr és Mrs Dubois, de az ügy nem tűr halasztást, mondhatnánk, hogy vészhelyzet áll fenn. - Szabadkozik George, közben az egyik nyomozó fejével kérdőn biccent felénk, miszerint körülnézhetne-e egy kicsit, míg a másik jegyzetfüzetet, tollat ragad.
-Jól van hölgyem? Nagyon sápadt. - Jegyzi meg.
-Őőő igen... én csak nagyon sokat inni mm... hogy mondják maguk? Sempéjn?! Nekem kicsit kavarogni gyomrom. - Úgy tűnik az alakításom Oscar díjas, a nyomozó ennyivel megelégszik, majd Angelo felé fordul, pedig engem az ájulás kerülget.
-Fel kell tennem néhány kérdést. Ez csupán elővigyázatosság, kötelező formaságok. Utána békén hagyjuk Önöket. - Bármennyire is próbál kimért, szigorú lenni, azért látszik rajta, hogy ő is kényelmetlenül érzi magát a kialakult helyzetben, nekem pedig egyenesen liftezni kezd a gyomrom.
-Kezdjük akkor. Hol voltak este kilenc és tizenegy óra között? Mit csináltak? Kapcsolatban állhattak Igor Romanov-val? Láthatták az elkövetőt, aki kilökte Igort lakosztályának erkélyéről? -

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Az adrenalin, akárcsak egy irányíthatatlanná vált gyorsvonat, áramlik végig az egész érhálózatomon, vöröslő, áthatolhatatlan ködbe burkolva agyamnak azt a felét, ami a józan gondolkodásért felel. Nem mérlegelek, amint lesújtok Igor fejére a lámpával, a menekülés, a túlélés lebeg csupán lelki szemeim előtt, nem veszek számba semmiféle következményt, hogy milyen maradandó károsodást okozhatok neki ezzel, vagy hogy egyáltalán túléli-e. Ki kellett volna maradnom ebből az egészből. Még addig kellett volna nemet mondanom, ameddig volt választási lehetőségem. De az a vonat már elment. Most sokkal inkább arra kell koncentrálnunk, hogy úgy hagyjuk magunk mögött a szállodát, a történteket, hogy soha ne keveredhessünk gyanúba. Bár, ha a sakálként ordító lelkiismeretemet veszem alapul, még az is lehet, hogy a szökés sétagalopp lesz ahhoz a mérgező bűntudathoz képest, ami majd az elkövetkezendő napokban, hetekben, akár hónapokban is mázsás súlyként fog mellkasomra telepedni, hogy az utolsó szuszt is kiszorítsa belőlem. Remegő kézzel rángatom, forgatom a kilincset mire végre kitárul az erkélyajtó, én pedig automatikusan kapaszkodom bele Angelo karjába, és bújok meg mögötte.
-Angelo, elég. Elég, megkapta amit érdemelt, hagyd békén, menjünk innen, a testőrök odakint vannak! - Gondolkodás nélkül férkőzöm mögé, s elkapva az újabb és újabb öklössel lesújtó karját, rángatni kezdem, még annak ellenére is, hogy nyilván nem leszek képes őt, ahogyan az indulatait sem megfékezni. Az ismeretségünk nem ölel fel éveket, évtizedeket, de még csak hónapokat sem, mégis azt kell mondjam, ezelőtt sose láttam ilyennek, közel még csak hasonló állapotban sem, és ez teljesen ledöbbent, megrémiszt.
-Menjünk mááár, hallod?! - Ám nagyon úgy tűnik, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló, kérlelésem süket fülekre talál, s amint egy váratlan fordulatnak köszönhetően Igor valahogy utolsó erejét összeszedve még visszakapaszkodik az életbe, megkísérelvén Angelot kilökni az erkélyen, újból hátra tántorodom. Azt azonban már nem várom meg, hogy az orosz milliárdos könnyűszerrel be is teljesítse akaratát, azonnal megindulok felé, és gondolkodás nélkül ütlegelni kezdem a hátát, ott ahol épp érem. Nem reménykedem benne, hogy majd az én apró tenyereim fogják jobb belátásra bírni, de legalább ezzel is kizökkenthetem, eltántoríthatom attól, hogy megreptesse Angelot. A történések azonban olyan gyors, követhetetlen tempóban érik egymást, hogy fel sem tűnik igazán, mikor cseréltek azok ketten helyet, így már Angelo széles hátát ütlegelem, könyörgően sipákolva neki, hogy hagyja már abba. Őszintén szólva, jobban félek attól, hogy kihajítja Igort az erkélyről, mint amikor az orosz volt fölényben. És nem azért, mert féltem a milliárdos életét, sokkal inkább azért, mert tudom, hogy Angelo képes lenne hidegvérrel, minden további nélkül kilökni, abban az esetben tettének súlyos következményei lennének. Akárhogy is, ő sokkal jobb, értékesebb ember annál, minthogy élete végéig börtönben rohadjon... Ide azonban már nem tűnnek elégnek a szavak, a tettek, a könyörgés, a sírás. Igor olyan könnyedén zuhan át a korláton, mintha egy gombóccá gyúrt rágót köpött volna ki valaki az ablakon. Az agyam nem képes lépést tartani a történtekkel, a világ, a hangok, a szagok, színek megszűnnek létezni körülöttem, a sokk, a pánik teljes egészében maga alá gyűr. Csupán akkor zökkenek vissza ide, a rút, kegyetlen valóságba, mikor meghallom annak a kocsinak a riasztóját, amire Igor rázuhant. Nehezen fogom fel, amit mond, mintha egy sokszorosan lelassított felvételt néznék, eltorzított, alig érthető, értelmezhető hangon. Botladozva, remegő lábakkal hajolok ki a korláton. Látom, hogy Igor milyen állapotban van, akarom mondani, már csak a teste, azt is látom, hogy sérülései az élettel összeegyeztethetetlenek. Az agyam mégsem fogadja be ezeket az információkat.
-Le kell menni. Le kell mennünk, é-é-és me-mentőt hívni! Még meg lehet menteni! Biztos van valamih... valami módja. - Két szó között pánikolva kapdosom a levegőt, hol a korlátot szorongatom, próbálok valamiféle életjelet keresni innen fentről az orosztól, a következő pillanatban pedig már hajamba markolva kezdek fel, s alá járkálni, nagyokat nyeldekelve igyekezvén visszaszorítani az előtörni kívánkozó hányást. Aztán szépen, lassan kitisztul a kép -legalább annyira, hogy felmérjem a helyzet súlyosságát-, és már koránt sem azzal az elvetemült csodálattal nézek Angelora, mint korábban.
-Ne érj hozzám, megyek magamtól! - Határozottan hátrálok egy lépést, mutatóujjamat fenyegetően tartva ki magam elé, mintha ennyi elég lenne, hogy visszatartsam őt. Fél kézzel ketté törhetne, mint egy ropit. Hangom remeg, mégis megannyi indulat, düh lakozik benne, amiken most képtelen vagyok felülkerekedni, és tudom, hogy később, amikor már képes leszek észszerűen gondolkodni, minden szót meg fogok bánni. Hogy bűntudatomon könnyítsek, már tépném is fel az ajtót, fel akarom adni magam, hiszen valahol mégis csak közrejátszottam Igor halálában, pedig az orvosi esküm épp az itt történtek szöges ellentétéről szól. A menekülési ösztönöm végül felülkerekedik minden gondolatomon, érzésemen, s rövidesen Angelo után szegődöm, erkélyről erkélyre mászva, egy pillanatra sem nézve le, arra azonban nagyon is ügyelek, hogy hova lépek. Odalentről még a város sűrű, hangos forgatagán keresztül is felhallatszik az összegyűlt tömeg zúgolódása, ahogyan egy időközben a helyszínre ért rendőr ráparancsol a katasztrófa turistákra, hogy ne fotózzanak. A hamarosan felhangzó, velőt rázó sikoly jelzi, hogy az orosz lánya is tudomást szerzett a történtekről. A kórházban sűrűn lehetűnk fültanúi ehhez hasonló, kétségbeesett őrjöngéseknek, mikor közöljük a családtagokkal, hogy nincs tovább. Azok a szomorú pillanatok néhány óra, nap múlva elfelejtődnek, de ez a hang örökké berágta magát az agyamba. Mert tudom, hogy közöm van Igor halálához. Amint visszaérünk a lakosztályunk erkélyére, onnan pedig a szobába, újabb őrült, fel-le járkálásba, körözésbe kezdek, mély sóhajokkal igyekezvén úrrá lenni a feltörni kívánkozó pánikon.
-Hogyan tovább? - Teszem fel végül a tíz pontos kérdést, ugyanazon a rideg, távolságtartó hangon, amin nemrég is beszéltem hozzá. Igor szörnyethalt, ezen nincs mit szépíteni, mostanra már azt is belátom, felfogja az agyam, hogy nem vagyok képes visszatekerni az időt, megakadályozni a történteket. Azt kellene kitalálni, innen hogyan tovább?! Az erkélyen kimászni ilyen tömeg szeme láttára öngyilkos küldetés. Kérdőn pillantok Angelora, tőle várva a megoldást. Minél tovább bámulom őt, annál nagyobb zűr keveredik a fejemben, folyton-folyvást az a beszélgetésünk rémlik fel, mikor a családjáról vallott. Olyan, mintha egy teljesen más ember állna előttem.
-Azt mondtad, te nem vagy olyan, mint ők. Az apád, a bátyád, akik elől állandóan menekülsz. - Nem kiabálok torkom szakadtából, még csak dühös sem vagyok. Hangom, szemeim csalódottságról, elveszettségről árulkodnak, ahogy a szoba egyik sarkában állva farkasszemet nézek vele.
-És most megölted. Hidegvérrel. Mintha csak egy döglött bogarat pöccintettél volna arrébb a szélvédőről. - Hangom meg-megremeg. -Belerángattál engem is. Holott tudod, hogy köt az orvosi esküm, hogy arra tettem fel az életemet, hogy életeket mentsek, nem pedig elvegyek. Nem játszhatunk Istent mások felett! - Szinte elhalkulok mire a szónoklatom végére érek, s számítva arra, hogy Angelo az egészet majd elintézi egy laza vállrántással, csak csalódottan megrázom a fejem, majd indulnék is a dolgomra, hogy ameddig ő kitalálja merre tovább, összedobáljam a cuccaimat. Ám a hangos ajtó dörömbölés megakaszt minden mozdulatomban, a levegő is beszorul mellkasomba. Rémülettől tágra nyílt szemekkel nézek az ajtó irányába, majd Angelora.
-Mr és Mrs.Dubois?! Jól vannak? George vagyok, a szálloda egyik biztonsági embere. Itt van velem két nyomozó, minden vendéget ki kell hallgatniuk. Ez csak egy rutin feladat, nem kell megijedni. - Ismét Angelora nézek, a szívem úgy ver, hogy a dobhártyáimon hevesen dübörgő vértől alig hallok valamit. Remegő lábakkal elhátrálok a francia ágyig, le is ülök annak végébe, fejemmel az ajtó irányába biccentek -aminek ekkor már kattan is a zárja kívülről-, miszerint most rajta a sor, hogy szóvivőt játsszon. Remélem nem cseszi el!

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Jeges borzongás rázza meg a testem mikor az érdekházasságot említi. Azt hittem, hogy ez egy régi, elavult, beteg szokás, amivel már többnyire felhagytak az emberek, vagyon ide, vagy oda.
-Őszintén sajnálom a húgod! Nem tudom mit lehetne tenni. - Sajnálkozó pillantással nézek fel rá, együttérzően megérintve kézfejét. A csend olykor sokkal beszédesebb, mint néhány elcsépelt szó. Példának okául itt van az ő sanyarú sorsa, amiről olyan könnyedén, és őszintén beszél nekem, hogy  alig akarom elhinni. Minél többet megtudok a mocskos családi üzelmeikről, úgy kezd egyre intenzívebben háborogni a gyomrom. Tudtam, hogy valami nem stimmel körülötte, már az első percben volt vele kapcsolatban valami sötét, baljós érzésem, mikor vérző hassal beesett a sürgősségi vizsgálójába. Olyan gyorsan követték egymást az események, hogy szinte egy-két nap leforgása alatt, az akaratomon kívül, nyakig belekerültem ebbe az egészbe. De nem volt választási lehetőségem.
-Nem tudom, hogy csinálod, hogy vagy képes túlélni napról napra... - És itt most elsősorban nem feltétlenül a fizikai abúzusokra gondolok, arra, hogy azon az egy alkalmon kívül, amikor megmentettem gyakorlatilag az életét, hányszor került már közel a halálhoz. Sokkal inkább foglalkoztat az, hogy egy ilyen nagy darab -a szó izmosabb értelmébe véve-, jó fej, nagyszájú, laza, érző srác hogyan küzd meg nap, mint nap azzal a ténnyel, hogy nincs hova, kikhez hazamennie. Hogy látszólag a családja az esküdt ellensége, és ő túl apró, jelentéktelen porszem ebben a gépezetben ahhoz, hogy változtatni tudjon ezen. Talán akkor sem tudna, ha legalább akkora hatalma lenne ebben szadista, hierarchikus rendszerben, mint mondjuk a bátyának.
A családi drámák megbeszélése után hamar a tettek mezejére lépek, a tetőteraszon olyan sűrű egymásutánban folynak a történések, hogy ami a lakosztályban még bukott, reménytelen küldetésnek tűnt, most nagyon is valóságossá válik... A hangulat enyhén szólva is túlfűtött Igor és köztem, már ami az Orosz milliomost illeti, én már koránt sem vagyok annyira beindulva, mint ő, pedig, aki olyan rég nem volt már kikormolva, mint mondjuk jómagam is, annak igazán nem kéne válogatnia... A mosdóban megejtett, villámgyors telefonbeszélgetés Angeloval azért ad némi erőt, de leginkább bátorságot a folytatáshoz, így abban a tudatban térek vissza Igorhoz, majd indulunk el kigyúrt díszkísérettel a lakosztályához, hogy már mindjárt vége az egésznek. Angelo jól ráijeszt, vagy elszívnak egy békepipát, mit tudom én, én pedig visszavonulhatok az unalmas, szürke, kocka életembe. Alig várom! De addig még hátra van egy kis idő, bezzeg a lakosztályhoz vezető utat szinte percek leforgása alatt megtesszük, annak ellenére, hogy mindvégig Igorba karolok ezzel is próbálva az én lassabb, komótosabb tempómra sarkallni őt is. Szédülés, csillapíthatatlan émelygés lesz úrrá rajtam, amint az ajtóhoz érünk, és az egyik testőr elővigyázatosan utat tör magának, hogy meggyőződhessen róla, tiszta a levegő odabent. Hirtelen elönt a jeges veríték, erősebben szorítom Igor alkarját, ez nagy valószínűséggel neki is feltűnhet, értetlen arckifejezése, amivel engem mustrál, mindent elárul. Végig csak arra tudok gondolni, hogy Angelo nem ért át időben, vagy az utolsó utáni pillanatban kommandózott be az erkélyen, a testőr meglátta, és már holtan fekszik mondjuk a fürdőkádban, vagy mit tudom én, hogy szoktak diszkréten elintézni egy hullát. Rövidesen -ami nekem hosszú, kínzó óráknak tűnik-, a testőr kilép az ajtón, és szélesre tárva azt, biccent a lakosztály belseje felé. Igor ekkor egy vaskos köteg zöldhasút húz elő zakójának belsejéből, és a "felderítő" kezébe nyomja, majd szigorúan int a sleppjének, hogy ideje parkolópályára tenni magukat. Ettől még feszültebbé válok, lábaim akaratomon kívül földbe, illetve, a rohadt drága, bársony, mélyvörös szőnyegbe gyökereznek, és hazudnék, ha azt mondanám, nem a csuklómnál fogva kell Igornak átrángatnia a küszöbön. Összerezzenek, mikor a zár kattan mögöttünk, érintésétől, közelségétől az összes vér kifut az arcomból, amint mögém lépve félre söpri hajamat a nyakamból, hogy aztán a bőrömre tapadhasson, mint valami undorító pióca, ami eltökélte, hogy az utolsó csepp vért is kiszipolyozza belőlem. Fájdalmasan felszisszenek kezeinek durva, követelőző érintésétől, amivel szinte lemarja a bőrt is a melleimről.
-Nemmm i-iszunk előtte va-valamit?! - Dadogom teljes kétségbeesésben, de azért próbálok szerepben maradni, s amint elnézek az erkélyajtó felé, nagyjából megnyugszom. Na jó, enyhe túlzás, hogy megnyugszom, de a tudat, hogy Angelo itt van, és közbe tud avatkozni, ha szükségét érzi, segít, hogy ne gyűrjön maga alá a pánik. Egészen addig, ameddig Igor beljebb nem araszol, le nem veszi zakóját, a karikagyűrűjét -mintha ezzel mindent semmissé tehetne-, majd az erkélyajtóhoz lépve, rá nem fordítja a kilincset. Nagyot nyelek, a pánik hullám szerűen vonul végig egész testemen. Az erkélyajtókon kívül nincs kilincs... Tanácstalanul, kétségbeesetten keresem Angelo szemeit.
-N-ne csi-csináljak neked e-egy vodka-martinit? - Ekkor már nem vagyok képes úrrá lenni az érzéseimen, a testemet uraló rettegésen, a sírás keserűen fojtogatja torkomat. Igor oroszul válaszol valamit, beszéde elkent, tekintete megfáradt, ködös, mozdulatai lomhák. Dolgozik a gyógyszer. Talán ez az egyetlen szerencsém. Az ágy végében ülve, görcsösen szorítom össze combjaimat, Igor mégis szinte egy könnyed mozdulattal nyitja szét térdeimet, és férkőzik be lábaim közé, dönt hátra az ágyon, ezzel tulajdonképpen sarokba szorítva. Suta, belassult mozdulatokkal tűri fel a ruhámat, majd nyomul be kezeivel követelőzve lábaim közé, szájával közben egy jól bejáratott útvonalon kalandozva, fültövemtől kezdve, arcélemen, majd nyakamon át, a melleimhez, s vissza. Minden ízemben remegek, a halálfélelmen, pánikon lassan felülkerekednek az  ösztöneim, az élni akarás olyan horderejű adrenalinlöketet indít el az agyamban, hogy józan eszemet félretéve, nem számolva tetteim következményeivel, tapogatom ki az ágy melletti éjjeliszekrényen lévő, súlyosnak tűnő éjjelilámpát, amivel gondolkodás nélkül súlytok le Igor őszülő fejére. Oroszul magyarázni kezd valamit -gondolom nem pont imába foglalja az anyám nevét-, majd szédelegve, fejéhez kapva gördül le rólam, én pedig teljes pánikban, a túlélési ösztöneim által vezérelve, zihálva ugrok le az ágyról, vetődöm az erkélyajtóhoz, aminek kilincsét csak a sokadik próbálkozásra tudják elfordítani remegő kezeim, de ekkor Igor már a földön fekszik, kezeivel bokáimba kapaszkodva.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Kissé meglep, amit a húgáról mond. Miszerint az alma nem esett messze a fájától. És itt most kivételesen nem az apja, vagy a bátya fájáról van szó, sokkal inkább az övéről. Nem tudom, hogy egy tinédzser lánynak mennyi esélye lehet elszökni egy olyan családtól, ami tele van piszkos ügyletekkel, főleg elmenekülni az országból, de gyanítom, vajmi kevés lehetősége van szegénynek a szabadulásra. Élve legalábbis... Ha számba veszem, hogy Angeloval, a saját vérükkel mit meg nem tesznek, számítok rá, hogy a család női tagjaival sem kivételeznek. Sőt, talán durvábban is eljárnak velük szemben, mert tudják, hogy gyengébbek, könnyebben meg lehet őket félemlíteni, és melyik hím soviniszta gyökér az, aki kihagyná az alkalmat egy kis uralom, dominancia gyakorlására?! Elég nagy, és nem utolsó sorban lepcses is a szám ahhoz, hogy most előálljak valami eltúlzott, feminista nézeteket valló szónoklattal, amivel egyértelmű, hogy a számomra teljesen ismeretlen húgát pártolnám, de inkább befogom.
-Nem gondolkoztál még azon, hogy a húgodat valahogy kimenekítsd onnan? Egyáltalán a te kezedet miért engedték el annyira könnyen? Belátták, hogy akármit is tesznek, vagy mondanak, úgysem fogsz behódolni nekik? - Ezt tartom a legelképzelhetőbbnek, és ha őszinte akarok lenni, abból, amit eddig láttam, illetve tapasztaltam Angeloból, még ki is nézem belőle. A család ügyeletes fekete báránya, aki hanyatt-homlok ront neki a falnak, és addig ostromolja azt, ameddig át nem töri, kerüljön bármibe. Akár a saját testiépségébe is. Amit aligha tudhat biztonságban, ha még tovább szekál.
-Tudod mit?! Bekaphatod a harminchármas lábamat! - Rontok neki kissé indulatosan, mégis duzzogósra véve a figurát, akárcsak egy sértett kislány, és hogy megfélemlítsem, kishíján a szájába taposok a habokból kiemelt, gyerekcipő méretű lábikómmal.
A kellemetlen ébresztőt követően indul csak be igazán a buli, ami miatt már órák óta fájdalmas görcsben van a gyomrom, így csoda, hogy sikerül lebirkóznom az általa beszerzett kínait. Valaminek fel kell szívnia a gyomromban rekedt alkoholt, hogy a fejem is minél hamarabb kitisztulhasson. Igazából túl nagy adagot így se tudok magamba erőszakolni, tekintettel arra, hogy elég tetemes mennyiséget elpusztított már belőle Angelo, amit egy elégedetlenkedő fintorral jutalmazok. Annyi kérdésem lenne még hozzá a témát illetőleg, de nem megyek bele mélyebben, még a végén tényleg elkap egy frankó pánikroham, és akkor lőttek az egész tervnek. Bár, azt hiszem most talán nem is bánnám, ha elvinne egy szívroham... Reszketeg sóhajjal nyugtázom a válaszát. A fürdőszobai készülődés során mindenféle érzelem, gondolat, kérdés kavarog bennem, s bár nem mindennapi bókjai hallatán szelíden elmosolyodom, koránt sem érzem elég belevalónak, rámenősnek magam. Pedig innen már nincs visszaút, ahogy Angelonak sincs esélye kitérni előlem, mikor is az ajtóból visszafordulva, ledugom a nyelvem a torkán.
A seggre pacsi azért megmosolyogtat. Máris magabiztosabban, bátrabban tartok a VIP buliba, ahova kisvártatva meg is érkezem.
-Baszkii! Azt hiszem nem akarok több ilye rémsztorit hallani a családod furcsa ajándékozási szokásairól. Amúgy, engem valami halloween témájú fotózásra vittek apuék, halottak napján születtem. Az is felért egy nagyon durva leszámolással. - Osztom meg vele én is életem egyik legkínosabb születésnapját. Az ott készült műtermi fotók a mai napig valamelyik fiók mélyébe vannak rejtve, utólag apuék is rájöttek, hogy mind szörnyű lett, egytől egyig. Egyedül az ajándékba kapott Fonendoszkópnak köszönhető, hogy nem könyveltem el a tizennyolcadik születésnapomat életem leggázabb napjának. Miután megbeszéltük kinek hogyan telt az a napja, ami a felnőtté válásról szól -részben-, kissé viszolyogva, de megkörnyékezem a bárpultot, pontosan szemben helyezkedve el Igorral. Azért van köztünk néhány méter távolság, hiszen az egész pult köralakban helyezkedik el, a mixer pedig pont középen futkorászik a kör egyik oldaláról a másikra.
-Okééé, kösz a tippet, ezen már túl vagyok. Oroszul pedig nem beszélek, esetleg csak káromkodok, azt se túl választékosan. - Szűröm fogam között kissé feszülten, hogy biztosan csak ő hallhassa, s amint Igor veszi a lapot, a szívem úgy meglódul, hogy egy pillanatra a dobhártyámat ostromló vér hangja elnyomja Angelot. Érzem, ahogy a bennem támadt feszültség rámarkol a torkomra, és kishíján megfojt. Próbálom emlékeztetni magam, hogy ez nem igazi, hogy ez csupán egy fantom érzés, és nem fogok megfulladni, ha emlékeztetem magam arra, hogy nyugodtnak kell maradnom, egyenletesen véve a levegőt.
-Még mindig nem hiszem el, hogy ezt csinálom... - Mondom elfojtott hangon, közben Igor éhesen végigmér, attól ahogy megnyalja szája szélét, kellemetlen borzongás fut végig a hátamon.
-Bocs, amiért lesmároltalak. - Bukik ki belőlem váratlanul. De az igazság az, hogy megnyugtat, ha beszél hozzám, mert abból tudom, hogy nem vagyok egyedül, még ha fizikailag nincs is mellettem.
-Oké, engem bámul. Mosolyog. Tudod, azzal az ezer wattos, sunyi vigyorral. A jobb felső szemfoga aranyból van... - Utóbbi információt fintorogva teszem hozzá, amit talán hangomból is kihallhat.
A pultos ezután egy ígéretes mosollyal elém rak még egy pohár martinit, amit legszívesebben a budiba öntenék, csakhogy ne kelljen meginnom, nem is igazán értem, hiszen nem rendeltem még egyet, mikoris Igor felé mutatva közli, hogy az orosz vendége vagyok...
-Meghívott egy martinira. Ez jó? Igen, ez jó. A filmekben is mindig ezt csinálják. - Erősítem meg saját feltételezésemet, majd egy bátorító sóhajjal igazítok a melleimen, hogy még hangsúlyosabb legyen a dekoltázsom.
-Ideje bevetni az ikreket... - Ha érti érti, ha nem, nem. Nem különösebben van időm ezzel foglalkozni, ugyanis Igor kisvártatva kényelmetlenül mocorogni kezd a bárszéken, majd int az egyik testőrének, és odasúg neki valamit. A smasszer ezután lopva felém pillant, aztán vissza Igorra, és engedelmesen bólintva elindul hozzám.
-Az egyik Hulk Hogan elindult felém. - Mondom Angelonak, a pániktól magasabb frekvenciát megütő hangon, s ahogy a hegyomlás mellém ér, úgy próbálok úrrá lenni a viselkedésemen, vonásaimon. Nem szól semmit, csupán egy ígéretes mosollyal lenéz rám, majd ujjai felkarom köré kulcsolódnak, és szabályszerűen székkel együtt felemel, hogy utána Igorhoz vezessen. Úgy érzem magam, akárcsak egy piaci portéka, amit mindenki megnéz, megfogdos. Ráadásul a kapcsolatot is elvesztettem Angeloval. Legalábbis nem szólhatok hozzá, gyanús lenne magamban beszélni.
-Te lenni ma kedvemre való. - Töri az amerikai angolt, pont ahogy sejtettem. Nehéz este elé nézek. Angelo persze közben mindent hall, és én is hallom őt, csak válaszolni nem tudok.
-Akarok veled beszél, ott. - Ezzel a félreesőbb, többnyire kétszemélyes, privát bokszok felé mutat, én meg mint a kocsik hátsó szélvédőjében lévő kutya figurák, engedelmesen bólogatok, pedig teljesen be vagyok tojva. Amint Igor mozdul, az őt kísérő, többi négy testőr is mozgósítja magát, amitől a vér is megfagy az ereimben. Ez ugyanis arra enged következtetni, hogy nem tévesztik őt szem elől egy pillanatra sem. Igor fellengzősen odaszór valamennyi zöldhasút a pultosnak, a visszajáróval már nem is foglalkozik, majd igazít egyet a méregdrágának kinéző zakóján, hátra zselézett, pár szál, itt-ott már őszbe borult haján, és felém nyújtja a karját. Belé karolok, majd a díszkíséretével megindulunk a bőrből készült bokszok felé. Mindenki minket néz, és ettől csak még idegesebb leszek, de azért minden erőmmel próbálom fenntartani a látszatot. Amint leülünk, és megbizonyosodik róla, hogy nem jelentek rá veszélyt, int a testőreinek, hogy vonuljanak visszább. Ezt követően kezdetét veszi egy, az örökkévalóságig tartó -nekem legalábbis annak tűnik-, beszélgetés, barkobázás. Többnyire ő kérdez, leginkább csak eldöntendő kérdéseket tesz fel, őt elnézve, sokkal inkább a tettek embere, mintsem az üres szavaké. Miért is akarna a kelleténél jobban megismerni, ha úgyis csak egy éjszakát töltünk el együtt? Totál igaza van! Nem tudom mennyi idő telik el így, de kisvártatva azon kapom magam, hogy undorító módon a fülcimpámat szopogatja, érdes tenyere a combomat, vagyis, inkább annak közét simogatja. Szerencsére még annyi lélekjelenlétem van, hogy előkotorjam a porrá zúzott gyógyszert, és beleszórjam a poharába, s hogy ne legyek feltűnő, egy ölelés mögé rejtem a mozdulatsoromat. Lélegzetvételeim szaporábbá válnak, amit Angelo is jól hallhat, ám koránt sem izgatottságom váltja ki belőlem ezt a reakciót. Zaklatottságom akkor hág a tetőfokára, mikor belebotlik a fülembe dugott fülesbe. Minden szó nélkül kiveszi onnan, majd egy ravasz mosollyal zakójának zsebébe dugja, s hogy szavak nélkül jelezze, itt az ideje a tettek mezejére lépni, meglobogtatja az általa lefoglalt lakosztályhoz tartozó ajtónyitó kártyát. Ez baj. Kurva nagy baj!
-Kimegyek még a mosdóba, egy pillanat... - Állok fel, lejjebb húzom ruhám alját, s mielőtt elindulhatnék, egy határozott kéz megmarkolja a csuklómat.
-Siess! - Utasít szigorúan, majd remegő lábakkal a női mosdó felé veszem az irányt. Azt se tudom merre van, hogy hova induljak, a menekülési ösztönöm hajt csupán előre. Amint bezáródik mögöttem az ajtó, mély sóhajokat véve megnyitom a hidegvizet, csuklómat alátartva, tarkómat is lehűtve, hogy visszahozzam magam valahogy az ájulás széléről. Ekkor eszembe jut a telefonom. Nagy nehezen, még mindig remegő kezekkel előkaparom a fűző mögül, és a fülemhez emelem.
-Itt vagyok. Kiszúrta a fülhallgatót, eltette a zsebébe. Fel fogunk menni az ő lakosztályába. Ha jól láttam a szobakártyán, kettővel a miénk mellett van. Mondjuk gondolhattuk volna, hogy saját terepen akar majd maradni. - Hadarom gyorsan Angelonak, ugyanis gyanítom, hogy az egyik smasszer itt vár az ajtó előtt, és ha túl sokáig maradok, az gyanús lesz.
-Igornak négy testőre van. Gondolom a lakosztályig elkísérnek minket. Nem tudom hogy juthatsz be oda még előttünk. Törd fel a zárat, vagy mássz át az erkélyeken, fogalmam sincs. Ezt oldd meg te. De valamit találj ki! Rohadtul be van indulva, én meg kurvára be vagyok tojva... - Ezzel visszahelyezem a mobilt eddigi helyére, majd kilépve a mosdóból, hagyom, hogy a biztonsági őr visszakísérjen Igorhoz, aki felhajtja a poharának maradék tartalmát, majd az előbbiekhez hasonlóan várja, hogy belé karoljak, és így induljunk el, hatan a lakosztályába. Mindenki csendben van, a liftben is szinte kézzel fogható a feszültség, ami valószínűleg leginkább csak belőlem árad, s ahogy közeledünk a lakosztályhoz, egyre inkább felerősödik, pláne akkor, amikor az egyik testőr előre megy a szűkös folyosón, hogy még mielőtt mi belépnénk, lecsekkolhassa, odabent tiszta-e a terep. Remélem, hogy az!

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Kérdésére tanácstalanul vállat vonok, majd egy kissé meghökkenve hallgatom ahogy anyanyelvén elhadar valamit, amit képtelen vagyok megfejteni, de legalább jó a hangzása és valóban olyan dallamos, ahogyan arról Angelo is vélekedett. Pedig első blikkre azt gondoltam, hogy nagyzol, de nem. Még egy kicsit bele is pirulok.
Szívesen folytatnám tovább ezt a se eleje, se vége tanácskozást az idegennyelvekről, de valamivel meredekebb vizekre tart a beszélgetésünk. Igazából kettőt pislogok, és máris azon rágódom, hogy hogyan lehet valakinek olyan, erkölcsileg -és valószínűleg érzelmileg is-, romlott apja, mint amilyen neki jutott. Szeretném élvezni a pezsgőfürdő nyújtotta apró örömöket, de annyira magával szippant a története, a sorsa, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni. Számtalan rossz szokásaim egyike hogy túlságosan is magamra veszem a hozzám közel álló személyek problémáit. Egyszerűen beteges késztetést érzek arra, hogy megoldjam őket helyettük, hogy levegyek minden egyes ólomsúlyú terhet a vállukról, amit épp cipelnek, nem foglalkozva azzal, hogy egyszer már az én hátam sem fog többet bírni... A családjáról szóló kedves kis történetét hallva, többször is látványosan kiráz a hideg, mindazok ellenére, hogy egy több, mint harminc fokos vízzel megtöltött kádban ülök épp. Mindig azt gondoltam, hogy ilyen, a velejükig romlott alvilági figurák csak a filmekben léteznek. Na jó, az túl szép lenne. Pedig a gonosz előbb utóbb mindenhol felüti a fejét. Olyan, mint egy fertőzés, megállíthatatlanul beeszi magát a szöveteken, légutakon keresztül a gazdatestbe, és lassan, alattomosan pusztítani kezd.
-A bátyádnak inkább ezt az egészet fel kéne számolnia, hogy végre nyugodt élete legyen a családotoknak. Bár gondolom ez nem megy egy csettintésre, főleg ha már évtizedek óta benne vagytok nyakig az alvilági ügyekben. Olyan vagy, int egy katona, a golyófogó fajta. Aki mások utasításai szerint cselekszik, és helyettük harcol egy emberként a frontvonalon. Vannak, akik házat, pénzt, magas vérnyomást örökölnek. Neked ez jutott. - Gondolok itt most arra, hogy képtelen kitörni a D'Amore féle családi átokból, örökségből, akárcsak én abból a túlféltő, babusgató  ölelésből, amivel apuék magukhoz láncolnak, és néha úgy érzem, belefulladok.
-Érdekes felvetés, ezen még sose gondolkoztam. Lehet, hogy egyébként valami perverz, őrült picsa vagyok, és ez az egész orvososdi nem is nekem való? Nehogy betörjek a D'Amore maffiába, lemészároljak mindenkit és én legyek a Madame, vagy nem tudom minek szokták nevezni a női főnököket az alvilágban. De az tuti, hogy mind a lábaim előtt hevernétek. - Hangosan felnevetek ezen abszurd elképzelésemen, majd egyik lábamat kiemelve a vízből, végig simítom, célozva ezzel az előbbi elszólásomra, miszerint mindenkit becsicskítanék. Na pherszeee.
-Egyszer hallgattam egy érdekes Podcastet arról, hogy általában mindig ugyanabba a családba születünk vissza, csak van, hogy a szerepek felcserélődnek, és amíg előző életedben mondjuk te voltál az anya, most a gyerek vagy. És hogy mi írjuk a sorsunkat. Hogy akinek nehéz élet jutott, például bántalmazó szülőkkel, azt a lélek választotta magának, mert sorsfeladatként tekint rá. Hát, a te lelked egész biztos részeg volt amikor a D'Amore családot választotta. - Egészen elhalkulok mondandóm végére, bár van egy olyan érzésem, hogy Angelo nem az a spirituális fajta, aki hisz ezekben a dolgokban. Talán még jól bele is fog röhögni a képembe, de az is lehet, hogy megdöbbenésemre egyetért velem.
-Hát ez marha jó... Egyszer már megmentettem az életed, az is elég necces volt, muszáj, hogy megint az én lelkiismeretemen száradjon minden? - Kétségbeesetten ráncolom szemöldökeimet ahogy számon kérő ábrázattal fürkészem az arcát, amit elnézve, ő nagyon is jól szórakozik ezen az egészen. Ő az első ember az életemben, aki látszólag nem féli a halált. Sőt, hétvégente lehet hogy együtt pókereznek egy vodka-martini mellett az egyik bárban.
Amennyire befeszültem az előbb, annyira önfeledten, szórakozottan tör ki belőlem most a röhögés.
-A húgodat egyszer szívesen megismerném. De a családod többi tagját nem! - A második felét a mondandómnak olyan gyorsan fűzöm hozzá, hogy esélye se legyen elgondolkodnia azon, hogy egyszer bemutatna a családjának. Ki van zárva!
-Hát, attól még szar az egész úgy ahogy van. Bocs. - Bukik ki belőlem a színtiszta igazság, egy apró vállrándítással. A családja gázos, nem is kicsit, ezen nincs mit szépíteni, és inkább bele se gondolok, hogy az, hogy ő ebbe született bele, valójában mit is jelenthet. Hogy gyerekkorában mik történtek vele. Hányszor kívánhatta, hogy bárcsak normális családja lenne.
Határozottan nem kellene többet innom, ellenben egy kiadós, frissítő, agytisztító alvás nem ártana, ebben mind a ketten egyetértünk. A fürdőszobai közjátékom azonban a jelek szerint mégsem volt annyira lohasztó, mint amilyennek gondoltam...
-Határozottan kezd visszamászni a feneketlen, sötét mélyséből az önbizalmam. - Elismerősen felvonom szemöldökeimet, ahogy szemérmetlenül a vizes alsógatyájára pillantok. A látványtól melegség tölti el a szívemet. Ami elég hamar lekúszik az alhasamba...
-Meddig fogsz még szivatni a veterán katonával és a Hello Kittys tárcámmal? - Forgatom kissé bosszankodva szemeimet, miközben kényelmesen elhelyezkedem az ágyon. Szívesen hozzátenném még, hogy az árulkodó jelek szerint ő is karóba húzna, de már nincs energiám tovább járatni a számat. Hogy mi történik ezután, Angelo hova megy, mit csinál, arról már fogalmam sincs, az viszont határozottan felráz édesded álmomból, ahogy az ágyról a padlószőnyegre érkezem. Reggel? Milyen reggel, hol?!
-Mekkora szemétláda vagy! - Nyöszörgöm az ébredés utáni rekedt hangomon, majd fáradtan megdörzsölöm szemeimet, arcomat, beletúrok a minden bizonnyal össze vissza álló hajamba, és erőtlenül a fejéhez hajítom a kispárnámat ami velem együtt ért földet.
-A Benadrylt se felejtette el?! - Az agyam szerencsére hamar vált, és pillanatok alatt felfogom, hogy még mindig ugyanabban a rémálomban bolyongok, hogy a neheze még hátra van és pár óra alvás nem oldotta meg a problémákat helyettünk. Kérdésére megakadok, tátott szájjal, értetlenül pislogok rá.
-Ezt tőlem kérdezed? - Bökök mellkasomra egy hitetlenkedő nevetéssel egybe kötve, majd felkászálódom a földről, szorosabbra húzom magamon a köntöst, ugyanis még mindig anyaszült meztelen vagyok alatta, majd törökülésbe vágom magam az ágyon, és a kajáért nyúlok.
-Kérem az ugatásmentes kínaimat, farkaséhes vagyok! - Nyúlok az ételesdobozkért, majd a hozzájuk járó két pálcikával túrni is kezdem a kaját. Jobb, ha nem tudom mi van benne, most különben is bármit fel tudnék falni.
-Legyen az, hogy kisminkelsz, ha már ekkora profi vagy, én közben beburkolom ezt a ki tudja miből álló, fenséges étket, és utána essünk túl ezen az egész szaron. - Vetem fel a káprázatos ötletem, s amennyiben beleegyezik, úgy igyekszem aszerint hadonászni szám előtt a pálcikákkal, hogy őt ne zavarhassa a profi munkában.
-Öltél már embert? - Jut eszembe teljesen váratlanul, egy hosszadalmasabbra nyúlt szünet után, miután már az utolsó falatot is elpusztítottam, és félretettem a kiürült dobozt. Ha épp nem a szememet sminkeli, akkor a válasz közben szüntelenül kékjeit bámulom, kérlelően, reménykedve. Akármennyire is kívánom, hogy a válasza az legyen, hogy "nem" valamiért úgy érzem, ez már halott ügy. Ha időközben végzett, és végre felém fordítja a tükröt, úgy meglepetten, mégis elégedetten méricskélem magam benne.
-Dögös vagyok! - Állapítom meg kissé talán nagyképűen, majd a szatyorért nyúlok, amiből hamarosan elő is túrok egy mélyebben dekoltált, pántnélküli, púder rózsaszín, csipkés koktélruhát ami már csak akkor lehetne rövidebb, ha haspóló lenne. Találok még egy hozzá passzoló, szintén fekete színű fűzőt is, amit tanácstalanul forgatgatok egy ideig, majd félre teszem.
-Áh, ez az! - Húzom ki végül a gyógyszert a papírtasakból, majd kifordulok az éjjeliszekrényemhez, és rövid keresgélés után végül úgy döntök, hogy a rajta lévő éjjeli lámpa talpával török össze három-négy darab tablettát, ami elég lesz ahhoz, hogy kicsit kiüssem, de még ne nyírjam ki. A port besöpröm egy vérvételes csőbe, amit a hátizsákomból túrok elő, és fogalmam sincs, hogy mit keres a táskámban, de most kifejezetten örülök neki.
-Oké, azt hiszem lezuhanyozok, magamra erőltetem ezt a kurvás göncöt, aztán essünk túl rajta. - Saját magamat is meglepem a semmiből támadt határozottságommal, majd el is tűnök a fürdőben, ahol igyekszem odafigyelni a sminkem épségére. Zuhanyzás után próbálom valami elfogadható állapotba igazítani a tükör előtt a hajamat, többek között a hajszínezővel is jócskán meggyűlik a bajom, s kishíján elájulok amikor szembesülök az ideiglenes, új hajszínemmel, majd magamra cibálom a ruhát, és végül a fűzőt is, amiben nem vagyok teljesen biztos, hogy jól vettem-e fel.
-Ha ennyire profin utazol sminkben, lehet a női fűzőkhöz is értesz. Jól vettem fel? - Mutatok végig magamon, s amennyiben nem, úgy hagyom, hogy megigazítsa, megfordítsa rajtam.
-Oké, szóóóval... telefon, füles, gyógyszer. - Sorolom a szükséges harci eszközöket.
-Hívj fel. Ez a számom. - Nyújtom át neki annak a SIM kártyának a papírját, amit Kentin hozott, és már bele is operáltam közben a telefonomba. Ezt követően fogadom a hívást, és zseb hiányában, rögtönözve a fűzőm mögé rejtem a telefont, a vezeték nélküli fülhallgatót bedugom a fülembe, a kémcsövet pedig elrejtem valahol a dekoltázsom között. Melltájékon úgyis van még hely bőven ebben a ruhában.
-Elég ribancos vagyok? - Fordulok körbe, kezeimet kitárva oldalra, hogy minden irányból alaposan szemügyre vehessen.
-Nem látszik semmi, ugye? - Célzok itt most a telefonra, fülhallgatóra és a gyógyszerre.
-Szóval, hogy biztos értsem. A terv a következő. Felmegyek a keselyű fészekbe, illegetem magam egy kicsit az escortok között, mintha én is közéjük tartoznék, valahogy becserkészem Igort, és elérem, hogy szobára akarjon menni velem, igaz? - Vázolom az eredeti terveket, amik így kimondva viszonylag egyszerűnek tűnnek, valójában egyáltalán nem biztos, hogy minden a tervek szerint fog alakulni.
-Pánikrohamom lesz. - Sipákolom kétségbeesetten, majd fürge suhintásokkal meglegyezem az arcom, végül veszek egy mély levegőt.
-Oké, indulok. Vigyázol rám? Megmentettem az életed, jössz nekem egyel! Ha bármi gáz van, kihúzol belőle? - Olyan komolyan, kitartóan nézek fel a szemeibe, ahogy még soha ez előtt. Biztonságban akarom érezni magam. Ezzel az ajtó felé fordulok, és el is indulok, de félúton megtorpanok. A kezem lecsúszik a kilincsről, s mielőtt egy szót is szólhatna, mutatóujjamat feltartva csendre intem, majd felé fordulok, és fürge, dübörgő léptekkel megindulok az irányába, határozottan fogva közre arcát, hogy aztán lábujjhegyre pipiskedve betapasszam száját a sajátommal.
-Csak szükségem volt egy kis önbizalomra... - Suttogom zavartan, lassan távolodva el tőle, s ezek után végre tényleg kilépek a lakosztály ajtaján. Már a liftben hallatszanak a tetőterasz felől érkező éljenzések, sikítások, én pedig egyedül vagyok, ha úgy vesszük, és mindenhonnan veszélyt érzek.
-Eeeejjha, apuci kicsi lánya egy neon pink színű Mustanggal gazdagodott így születésnapja alkalmából. Milyen szerény ajándék. - Mondom, úgy hogy azt a körülöttem lézengő tömeg ne hallhassa, ellenben Angelo jól informált legyen mindenről, amik idefent történnek.
-Lemaradtam a megható beszédről, apa-lánya összeborulásról. - Jegyzem meg kissé szarkasztikusan, hangomból kihallhatja, hogy fintorgok. A mesterkélt színjátékot követően a DJ újra munkához lát, akárcsak én.
-Oké. Helyzet a következő. Igor a bárban ül, és az őt körbeálló gorillák valószínűleg a smasszerei, aligha hiszem, hogy az edzőpajtásai a teremből... - Forgatom körbe szemeimet, a szívem pedig annak rendje, s módja szerint hevesebben kezd verni, amint szembesülök vele, hogy máris belebotlottam az elsőszámú akadályba.
-Leülök a bárba. Nagyjából vele szembe, hogy tudjunk szemezni, vagy mit tudom én mit kell csinálni ilyenkor... - Tudósítok Angelonak, hangomból hallhatja, hogy szinte pillanatok alatt pánikhangulatba kerültem, de még kitartok. Ameddig bírom. Ezzel feltűnéskeltés nélkül a bárhoz tipegek, és próbálok úgy felülni az egyik bárszékre, hogy ne nézzenek komplett idiótának. Igort épp fárasztja az egyik escort lány. Igazítok egy kicsit a ruhán, hogy a melleim még hangsúlyosabbak, feltűnőek legyenek, s mikor a pultos felém fordul, rendelek egy martinit.
-Kértem egy martinit. Nem is szeretem a martinit! - Címzem Angelonak eme lényeges információt, s amikor Igor pillantása véletlenszerűen felém vándorol, szinte rögtön kapcsolok, és elkapom tekintetét, úgy forgatva számban a rövid időn belül elém kerülő martinimből a fogpiszkálót, aminek a végére olivabogyó van tűzve, mintha mindennap ezt csinálnám.
-Mit csináljak? Hogy környékezzem meg? - Beszélek Angelohoz tanácstalanul.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

-Lehet, hogy egyszerűen csak ilyen vagyok. - Vonok vállat lazán, ezzel őszintén megválaszolva kérdését. Nem is igazán ragozom tovább, nem próbálok meg mentegetőzni, és egy légből kapott kamu sztorival sem állok elő hirtelen. Talán igaza van, és valahol mélyen, bennem ott gyökerezik az oka annak, hogy miért viselkedem szorult helyzetben kínosan, de azt hiszem, hogy túlságosan is szorít az idő ahhoz, hogy most elkezdjük az esetleges lelki traumáimat boncolgatni. Különben sem ő lesz az, akit ezzel traktálni fogok. Egyszer, amikor még medikus voltam, és úgy éreztem, túl sok szar szakadt a nyakamba, elmentem egy pszichológushoz. A következő alkalmat lemondta a titkárnője betegségre hivatkozva. Utána már hiába hívtam, nem volt többé kapcsolható a szám... Nem meglepő.
Kérdésére egy "te most ezt komolyan kérdezed?" kifejezéssel az arcomon, félig felvont szemöldökkel sasolok rá.
-A francia ma már majdnem akkora világnyelv, mint az angol, vagy a német. Nincs ezen semmi meglepő, hogy anyanyelvi szinten tolta. - Forgatom körbe szemeimet, okoskodóan magyarázva.
-Azzal ellentétben, hogy a személyiigazolványaink szerint mi francia állampolgárok vagyunk, és mégis úgy álltunk ott, amikor franciául kezdett szónokolni, mint a komplett idióták. - Még mindig fájdalmasan hasít belém, ha visszagondolok azokra a kínos percekre. Kentin pöpec munkát végzett a hamis igazolványokkal, de lesz hozzá néhány kéretlen szavam, ha újra találkozunk.
Némi döbbenettel, valahol mégis megnyugvással fogadom válaszát, miszerint ő állja ezt az egész, nem épp zökkenőktől mentes kis kiruccanást, ami meglehetősen sok fejfájást okoz mind a kettőnknek. De hát, ha már úgy alakult, hogy egy ilyen luxi helyen szállásoljuk el a seggünket, a minimum, hogy jól kiáztatjuk magunkat a jacuzziban. Mintha a forró, pezsgő habok bármit is megoldanának. Jó lenne, ha ilyen könnyen orvosolhatóak lennének a problémák. Ha néhány korty pezsgő és a lazító fürdő eltörölné minden bűnömet, amit az elmúlt huszonnégy órában elkövettem.
-Miért van az az érzésem, hogy apádnak még számtalan más rosszakarója is van Igoron kívül? És hogy az apád rosszakarója egyben a te rosszakaród is...? - Próbálok óvatosan tapogatózni, úgy érzem, vékony jégen táncolok. Bazi vékonyon. Elkezdhetnék szenteskedni, játszani az áldozat szerepét, hogy akaratomon kívül kerültem bele ebbe az egész őrületbe, és hogy utána már nem volt menekvés, de ezt azt hiszem még én magam sem hiszem el, bármennyire erősen is kívánom, hogy ez legyen a valóság. Önszántamból folytam bele ebbe az egészbe. Azért, mert érdekelt, hogy mi van Angeloval, egyszerűen tudni akartam, jól van-e, egyáltalán él-e még. Én viaskodtam az éjszaka kellősközepén Dr.Faszfejjel, hogy mentse meg az életét, hogy ne várjon reggelig, mert ott vérzik el a szemünk láttára. Senki nem tartott pisztolyt a fejemhez, amikor kihallgattam azt a beszélgetést a kórházban, a lelkiismeretem pedig szinte páros lábbal rugdosott be Angelo lakásának résnyire nyílt ajtaján. És mindazok ellenére, hogy rohadtul félek, féltem apuékat, valahol izgalmas ez az egész. Talán azért, mert végre kizökkentem az unalmas, kocka hétköznapokból. Hogy segíthetek pontot tenni egy régóta húzódó ügynek a végére, hogy igazságot szolgáltathatok. Valahol mégis érzem, nem helyes Istent játszani, hogy csak úgy, egy csettintésse eldöntsem, ki a jó és ki a rossz.
-Hát, elég nehéz teljesértékű nőként tekinteni magadra, ha egy meleg pár nevelt fel, akiknél jobbat nem is kívánhattam volna, de attól még ez nem változtat azon a nem épp elhanyagolható tényen, hogy ők... hát... férfiak. Mikor először megjött, kis híján a sürgősségire rohantak velem a legközelebbi drogéria helyett. Kontaktlencsét csak tizennyolc éves korom után kezdhettem el használni, mert Brandon apunak szent meggyőződése volt, hogy szertelen, csapongó kamaszként nem figyelek oda a helyes kézmosásra, így fertőzést kaphat a szemem tőle. A hajamat állandóan olyan bénán vágatták, amitől bilifejem volt. Szoknyát azt hiszem tíz éves koromig hordhattam csak, utána előkerültek a farmer nadrágok, a garbó pulcsik, vagy épp a környakú pólók, mert akkor már egyedül jártam az iskolába és rettegtek, hogy valakinek szemet szúrok, és elrabol, megerőszakol vagy megöl. Tovább is van, mondjam még?  - Számtalan előnye van annak, ha melegek a szüleid, ugyanakkor hátrányokkal is jár. Mindenki döntse el maga, hogy melyik a jó. Az azért megdobogtatja a szívemet ahogy rólam nyilatkozik. Már ha nem csupán a sajnálat, a szánakozás beszélt belőle.
-Van erre is valami kész, jól kidolgozott terved? Hogy honnan szerezhetnék pár óra alatt annyi önbizalmat, hogy azzal Igort is meggyőzzem? Azt hiszem ez lesz az este legkeményebb feladata. - Sóhajtom gondterhelten, kezeimmel közben céltalanul kergetve magam körül a forró, pezsgő habokat. Utolsó mentsváram talán a Welcome drinknek kikiáltott pezsgőben rejlik, ettől várva némi enyhülést, már ami a nem kicsit feldúlt idegeimet és azok meglehetősen labilis állapotát illeti. Persze, a kellemes, meleg víz és az alkohol rövidesen meghozzák a várt hatást, és ahogy lassan mélyebbre merülök a habokba, úgy kezdek egyre inkább távolodni az erkölcseimtől, a fejemet ostromló, aggasztó gondoltoktól.
-De, végülis az sem árt, ha van rajtam legalább egy kiló vakolat, úgy talán kevésbé fog felismerni a kedves célszemély... - Lazán megvonom a vállam, behunyt szemekkel fordítva arcomat a díszes plafon irányába, és már majdnem megszólalnék, hogy én még tusvonalat is maximum youtube tutorial videók alapján tudok húzni, amikor ő megelőz és számomra teljesen hihetetlen vallomással áll elő. Amire a jelek szerint rendkívül büszke is. Megdöbbenve pattannak ki szemeim, szemgolyóim a kétszeresükre tágulnak, s miután a kezdeti sokkon túllendülök, a semmiből kitör belőlem a röhögés. Az a fajta, amibe a hasad is belefájdul, amitől kibuggyannak a könnyeid, és úgy érzed, soha nem fogod tudni abba hagyni.
-Bocs... bocsbocsbocs! Én csak... - Próbálom rendezni vonásaimat, némi komolyságot erőltetni magamra, de akárhányszor Angelora nézek, és elképzelem őt smink ecsettel a kezében, ahogy egy több száz színt tartalmazó palettán a megfelelő árnyalatot keresi, újfent elkap a sikítófrász.
-Oké, befejeztem. Most már tényleg! Akkor... khmm... jöhet a s...smink... - Nyugtázom az ötletét, ám hangom még mindig megbicsaklik a visszafojtott nevetéstől. Aztán ahogy kissé komolyabb vizekre evickélünk, úgy sikerül nekem is egyre inkább moderálnom magam, s már koránt sincs kedvem eszeveszett módon nevetni, de még a mosoly is lefagy az arcomról.
-Kezdem azt érezni, hogy te nem önszántadból vagy itt New Yorkban. Hanem inkább valami kiküldetésen, mintha ki lennél tagadva. Mintha valami katona lennél, akit mindig máshova küldenek, általában a mocskos ügyek elintézésére. Mintha az életed nem is számítana a saját apádnak. Járulékos veszteség. Így nevezik? - Szemeimben, mimikámon egyaránt őszinte aggódást vélhet felfedezni, és bármennyire is próbálok, egyszerűen nem vagyok képes szánakozás nélkül a szemeibe nézni, e nem kicsit kényes témának említésekor.
-Az a tököd volt?! Bocs, azt hittem a térded... - Kapom szám elé kezeimet, bűnbánóan meresztgetve rá tekintetem, s engedelmesen tűröm amíg arrébb lök a lábaival.
-Igen, talán, azt hiszem. Weston apu higgadtabb, ő könnyebben kezelhető, mint Brandon, aki minden apróságon pánikol, a bolhából is elefántot csinál. Remélem nem keverem őket bajba... - Egy aggódó sóhajjal zárul mondandóm, hiszen valahol sejtem, hogy ezek az alvilági dolgok hogyan is működnek. Ha nem találnak rajtad fogást, akkor majd elkezdenek fenyegetni egy számodra fontos személlyel... A filmekben legalábbis ez a bevált módszer.
-Nem tudom... gondolom az: "átaludjam a következő pár órát, és úgy ébredjek fel, hogy minden lezárult, senki sem került bajba, halt meg miattam" nem szerepel az itallapon. - Nevetek fel halkan kínomban, hangomban egy merő cinizmussal.
-Amennyiben a szobaszolgálat ezt nem tudja biztosítani, úgy csak egy üveg ásványvizet kérek. A pezsgő már így is eléggé megütött. Jobb, ha most inkább alszok egyet. De te menj nyugodtan masszíroztatni. A helyedben megkérdezném, hogy van-e Happy finish. - Hogy az egész helyzetnek tompítsak valamennyit az élén, a végén kacéran rákacsintok, majd cseppet sem biztos lábakon állva, valahogy kikászálódom a meleg habokból. Koránt sem profi módon pördülök egyet-kettőt a rúd körül, majd kibukdácsolok a fürdőszobába, ahol félig behajtott ajtónál vetkőzni kezdek, a melltartómat sejtelmesen ejtve ki az ajtó, s a félfa között lévő résen, ahogy azt a filmekben szokták a James Bond lányok, mikor csábítani próbálnak. Ezután a forró jelenet után szokott jönni a még forróbb, amikor meztelenre vetkőzve megmutatják tökéletes idomaikat az elcsábítandó hímnek. De én csak...
-Ez nem volt szexi, ugye? - Dugom ki fejem a résen, kínosan járatva tekintetemet Angelo arca, és a drága padlószőnyegen heverő, vizes melltartóm között. Hogy a búbánatos picsába fogom tudni becserkészni a legnagyobb cápát?! A kínos jelenetet követően nem sokkal ismét a szobában botorkálok, immáron egy fehér fürdőköpenyben. Kényelmesen nyújtózom végig az ágyon, s miután kiélveztem a drága ágynemű ölelését, elhúzódom az egyik térfélre.
-Azt hiszem, hogy az escort lányok között kell majd elvegyülnöm. Mikor a kórházba jött arra az adományestre, több embertől is hallottam, hogy kedvére szokott válogatni az escortok közül. Drukkoljunk, hogy ez ne csak valami kórházi pletyka legyen. Mert akkor már tudjuk, hogy hogyan tovább. - Arra az oldalamra fordulok, ahol szembe lehetek Angeloval, majd kisajátítom az ő kispárnáját is -szeretek magasabban aludni-, és hagyom, hogy elnyomjon az álom, abban bízva, hogy mire felébredek, addigra itt lesz Kentin a kért cuccokkal, és indulhat a buli.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Igazából minél hosszabb ideig bámulom magunkat a lift tükrében, annál inkább megbarátkozom az elénk táruló látvánnyal. Bár Angelo öltönyének a színét még mindig nem tudtam megemészteni, de nem is az én posztom ítélkezni fölötte. Kentinnek nincs ízlése. Ez van.
-Ha eltekintünk az öltönyöd színétől, akkor tényleg kibaszottul jól nézünk ki! - Vágom rá, és már én is -Angelohoz hasonlóan-, nagyképűen, fennkölt módon méregetem magam a tükörben ameddig meg nem áll a lift a kívánt szinten.
-Ki tudja? - Kacsintok felé, huncutul ráharapva kiöltött nyelvem hegyére, majd kérek egy kis segítséget a ruhámat illetőleg, és már kezdetét is veheti a kínos becsekkolás, ami csupán néhány percet vett el az időnkből, mégis hosszú, kínzó óráknak tűnt mire valahogy kikecmeregtünk belőle.
-Feszült, stresszes helyzetben össze vissza beszélek, nem tehetek róla, ez van, jó?! - Toporzékolok mikor már újra a liftben vagyunk, ahol egy kicsit mind a ketten fellélegezhetünk.
-Igazán megtehetted volna, hogy átveszed tőlem a szót, de az arckifejezésedből ítélve, te sem voltál épp a helyzet magaslatán. Elég gáz lett volna úgy bemutatkozni, hogy a személyiigazolványunkról olvassuk fel az állítólagos nevünket, úgy, hogy abba többször is belebotlik a nyelvünk. - Fortyogok egy kicsit, szinte már csak magamban, félhangosan morgolódva, majd felhúzott orral a tükörnek dőlök.
Sértettségem enyhülni látszik miután kilépünk a csillogó felvonóból. Helyét gyermeteg izgatottság veszi át, ami tovább fokozódik ahogy a lakosztály ajtaja elé érünk, majd átlépjük a küszöböt. Én jobban mondva inkább "átrepülöm", bár a mozdulat és a mód amivel Angelo megemelt a földtől, romantikusnak aligha nevezhető. Gyerekként pont így emelgettem Barbiet a Ken babámmal. Neki sem volt hajlítható az alkarja...
Felhorrkanok annak a bizonyos francia kifejezésnek hallatán, alig bírom visszatartani a nevetést, végül csak megemberelem magam. Különben is, a lakosztály látványa mindent belém fojt. Na meg persze a méregdrága pezsgő.
-Én csak egy alulfizetett szakorvos jelölt vagyok, nulla megbecsüléssel, egyéb, prémium juttatások nélkül. Apuék viszonylag jól keresnek, de nem annyira, hogy minden hétvégén ilyen szállodákban hédereljek. Szóval, kérdésedre a válasz, nem, nem voltam még ilyen helyen soha. Apropó, kinek kell kiperkálnia ezt az egészet? - Térek ki váratlanul a piszkos anyagiakra, mert hát azt nem ártana tisztázni, hogy ennek a "kis" kiruccanásnak milyen lesz az anyagi vonzata. Biztos mélyen zsebbe nyúlós. Akkor viszont lehet nem árt majd újragondolnom azt a strici-kurva dolgot, amit Angelo említett...
Ezen azonban ráérek később aggódni, jelenleg csak élvezni akarom azt a fajta luxust, ami távolabb már nem is állhatna tőlem. Egy valamit azonban még a pezsgő sem tud feledtetni, így hát gyorsan kutakodni kezdek az instagramon, hogy bővebb információm legyen a csajról, arról, hogy mit csinált vele Kentin. Hamarosan azonban sikerül még mélyebbre ásnom, és amikor megtalálom a cikket, mellette az orosz pina apjának a képével, úgy érzem, hogy végre célba értünk. Kezd összeállni a kép, Angelo reakciója is biztató, és az sem utolsó szempont, hogy végre a nevére is fényderült.
-Akkor jó nyomon járunk. - Bólintok hümmögve, miközben ráközelítek Igor arcára.
-Mi?! Várj, te ismered? - Pillantok fel szemeibe kérdőn, kissé aggodalmasan. Mert ha ők ketten a múltból ismerik egymást, az csak egyet jelenthet. Biztos, hogy nem egy könnyed, barátságos kártyapartit töltöttek el egy üveg bor, s egymás páratlan, fényűző társaságában.
-Hogy mivan??!! - Bukok ki kissé hisztérikusan, és hogy feldolgozzam a hallottakat, ismèt az üvegért nyúlok, egy igazán öblös kortyot gurítva le belőle.
-Hát, ha a zsánerei közé tartoznak a kamasz fiú kinézetű, harmincas fiatal nők, akkor simán elvezetem őt hozzád. - Teszek degradáló megjegyzést újfent külsőmre, nem kevés cinizmussal hangomban.
-Oké, ez jól hangzik. Jobban, mint a terved. - Bólintok rá ötletére. Meg különben is, ha már egy ilyen helyen dekkolunk, használjuk is ki, nem?! Gondolkodás nélkül követem a jacuzziig, ahol egy röpke pillanatra elidőzök széles, izmos hátán, vállain, azokon a tetoválásain, amiket eddig nem láthattam, és egészséges heteró nőhöz híven a seggét is pontozom mielőtt eltűnhetne a habokban. Tíz per kilenc. De csak azért kilenc, mert az alsógatya sokat csal...
Kissé szégyenlősen, bizonytalanul kezdek vetkőzni én is, és csak fohászkodni tudok a jó istenhez, hogy ne a Garfield mintás mamabugyim legyen rajtam.
-Készülj fel életed egyik legtragikusabb látványára. - Figyelmeztetem, majd elengedem a ruhát, ami ezáltal a földre hullik, így feltárva a majdnem pőre, és roppant sovány igazságot. Azért gyorsan csekkolom mi a helyzet kínos fehérnemű téren. Szürke, itt-ott csipkés francia-tanga, és hozzá rohadtul nem passzoló, push-opos, fekete melltartó. Hogy az esetleges kínos szituációktól megóvhassam magunkat, igyekszem messzebb ülni tőle, pontosabban vele szembe foglalok helyet, bár ez a jacuzzi nem olyan nagy, hogy véletlenül ne érhessen össze ez vagy az...
Elégedett sóhajjal folyok szét a pezsgőfürdőben, fejemet valahol tarkótájon támasztva meg a mögöttem lévő peremen, újabbat kortyolva az üvegből.
-Lehet nem túl príma ötlet harmincöt fokos vízben alkoholt inni. - Jegyzem meg némiképp elbizonytalanodva, majd amolyan "már úgyis mindegy" vállrándítással újabbat kortyolok, hogy végül átnyújthassam neki az üveget, ami után csukott szemmel, hátra dőlve átadom magam a víz simogatásának. Már épp készülök lemenni teljes Zen-be, amikor eszembe jut valami. Kipattannak a szemeim, és feljebb is ülök.
-Megvan! Tudom mivel lehetne elérni, hogy Igor kevésbé legyen beszámítható. Szólj Kentinnek, hogy vegyen Benadrylt! Az egy antihisztamin. Allergiára szokták szedni, de mellékhatása, hogy nagyon álmosít, bódít. - Brillírozik az agyam. Lehet, hogy az alkohol ez esetben nem butít, inkább ellenkezőleg hat.
-És egy doboz fekete hajszínezőt is. Nehogy festéket vegyen, HAJSZÍNEZŐT! A kettő között rohadt nagy különbség van. - Nem ismerhet fel. Márpedig egyszer nekem is volt hozzá szerencsém. Pontosabban tavaly, amikor átadták a kórház új szárnyát, és ő volt az egyik díszvendég. Vadonatúj, sokkal könnyebben kezelhető dialízis gépeket ajándékozott a kórháznak. Nekem kellett körbe vezetnem őt az intenzíven.
-Nem kellene engem bepoloskázni, vagy mit tudom én? Hogy közben halld, hogy mi történik, vagy valahogy tudjunk kommunikálni, ha elszaródnak a dolgok? - Jut eszembe, majd némán az üveg felé nyújtom a kezem. Ha ideadja, úgy megint belekortyolok.
-Honnan ismered Igort? - Teszem fel a tíz pontos kérdést, lábammal véletlenül hozzáérve Angelonak aaa... valamiéhez. De már nem zavar, nem szabadkozom miatta. A pezsgő kezdi ködbe borítani az agyamat.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

-Oké, ez tökre érthető. - Zárom le ennyivel a témát. Szóban legalábbis biztos. Fejben azonban már egészen messze járok. Valamiért azt akarom hinni, hogy számítok neki. Ezt még sajátmagamnak is rohadtul szánalomra méltó bevallani. Huhh mekkora mázli, hogy végre egyszer az életben tudtam, mikor van az a pont, amikor be kell fognom a számat, megkímélve ezzel mindenkit, de leginkább saját magamat egy újabb gázos szitutól.
Nem úgy, mint a benzinkúton, ahol ugyanis minden épelméjű gondolatot blokkol az agyam, köztük azt is, mely úgy szól "ne lopd el azt a kabátot, úgy néznél ki benne, mint egy bulimiás jegesmedve". Szeretném azt hinni, hogy ez nem lopás, de... akkor mégis mi?! Ruhakölcsönzésnek sem mondanám, bár attól függ, milyen irányból közelítjük meg.
-Menjmenjmenj! Menj máááár a kurva életbe! - Kántálom Angeloval szinkronban, miközben pánikolva ütlegelem Kentin ülésének hátulját, majd idegesen, mindkét kezemmel hátra túrom rövidre vágott tincseimet, úgy terülve el a hátsóülésen, mintha maratont futottam volna. Egyik kezemet a mellkasomra simítom, s annak ellenére, hogy a pulzusom van vagy százötven, nem érzek semmit. Csak bámulom a tetőablakra hulló sűrű pelyheket.
-Az előbb loptam el egy mocskosul drágának tűnő szőrme kabátot, és egy egész kicsit sem érzem magam rosszul miatta. Mármint, nincs pánikrohamom, és maga a tény, hogy akkora erkölcsi nulla vagyok, hogy egy kicsit sem érzem rosszul magam amiért elkövettem egy bűncselekményt, a frászt hozza rám. Oké, mégis pánikrohamom van! - Hadoválom össze-vissza, két zihált légvétel közben. Remegő kezem tapogatni kezd az ablakot irányító gomb után, s csak azt követően normalizálódik valamelyest a légzésszámom, hogy megérzem az arcomba csapó, jeges levegőt. Egész úton az anorexiás modell imitátorokon kattog az agyam, na és persze azt a tényt sem lehet igazán figyelmen kívül hagyni, hogy ismerik Kentint. Angelo szerencsére komolyan veszi a telefonba pötyögött szavaimat -bár azt hiszem, hogy a kétségbeesett fejem meggyőzőbb volt  számára-, így a későbbiek folyamán a sztori eme sarkalatos pontjára még majd visszatérhetünk. Hamarabb odaérünk, mint gondoltam. Kentin tudja mikor kell a távozás díszes mezejére lépni, így hát hamarosan ketten maradunk. Miután Angelo átmászott a vezetőülésre, én is előre akrobatikázom magam az anyósra, kisebb nagyobb szerencsétlenkedések árán, természetesen. Még jó hogy nem ültem rá a váltóra! Bááár...! Hé te, meg ne szólalj!
Miközben elegánsan begurulunk a szálloda területére, próbálok a napellenzőbe rejtett tükör segítségével nem úgy kinézni, mint aki most szabadult a zártosztályról. Illetve, kevésbé úgy kinézni... Meg se lep, hogy Angelo nem hajlandó átadni a parkolás lehetőségét a londinernek. Szórakozottan el is mosolyodom ezen. A pasik és a kocsijaik... A parkolóházban valamivel nagyobb biztonságban érzem magam, mint odakint a nyílt utcán.
-Monsieur... - Kontrázok rá franciául a "hölgyem" megszólításra, hiszen a kamu igazolványaink szerint francia állampolgárok vagyunk. Kacsómat egy ezer wattos, fogszabályozó villantós mosollyal, felém nyújtott tenyerébe helyezem, és igyekszem nem úgy kiszállni a kocsiból, mintha épp a nőgyógyásznál akarnék terpeszteni.
-Kentinnek vajon mi jutott eszébe amikor ezt a ruhát bepakolta neked? - Félig felvont szemöldökkel, némi kételkedéssel az arcomon végig mérem őt tetőtől talpig, majd vigasztalóan megpaskolgatom széles mellkasát.
-A színe megy aaaa... - Újfent végig vezetem rajta tekintetem. Nem, a szemszínéhez határozottan nem illik.
-... na mindegy, majd kitaláljuk. Legalább egyikünk jól néz ki. - Kacsintok rá pimaszul, és még a nyelvem hegyét is kiöltöm felé. A liftbe lépve egyre izgatottabbá válok, a szívem a torkomban dobog, közben pedig úgy ámulok, mint egy gyerek, aki életében először jár Disneyland-ben. Ha a lift így néz ki, vajon milyen lehet a szálloda?!
-Még soha sem láttam ehhez foghatót! - Jegyzem meg, többször is körbe fordulva tengelyem körül, mint aki hipnózisba esett. A liftből kilépve egy hatalmas, tágas, puccos előtérben találjuk magunkat. Lábunk alatt rohadt drágának kinéző vörösbársony szőnyeg, amit egész biztos, hogy huszonnégyből huszonegy órát porszívóznak, hogy ilyen makulátlanul nézhessen ki.
-Ez őrület! - Ámuldozom tovább, aztán eszembe jut a tüstént magamra kapott ruha.
-Segítenél? Csak... csak húzd fel kérlek. - Ejtem lejjebb vállaimról a kabátot könyökhajlataimhoz, hogy fel tudja húzni a cipzárt ameddig senki nem figyel. Amint kész vagyunk, még egy utolsót igazítok a ruhán, majd Angeloba karolok. Azért, mert egy ilyen helyen ez már csaknem etikett, és mert ebben a cipőben képtelen vagyok ezen a szőnyegen akár egy lépést is önállóan megtenni. A recepcióhoz érve hirtelen mindenki a szolgálatunkba áll. A londiner már pakolja is a cuccainkat a kocsijára, majd megindul vele a liftekhez, a pult mögött álló, úgy nagyjából a negyvenes éveinek elejét taposó, ápolt külsejű, kedves mosolyú nő pedig annak rendje, s módja szerint üdvözöl minket.
-Milyen névre szól a foglalás? - Érkezik a tíz pontos kérdés, majd egy türelmes, végtelenül kedves mosollyal Angelora pillog. Az én mosolyom koránt sem olyan nyugodt, és derűs, mint a nőé, mikor egy "gondolkodj már!" kifejezéssel az arcomon Angelo felé fordulok.
-Elnézést, beszélnek angolul? - Érkezik az újabb kérdés.
-Pardon! Mi nem beszélni túl jól a nyelv. - Kínosan rámosolygok, szemem sarkából Angelot mustrálva. A recepciós maca ekkor sűrű bocsánatkérések közepette franciára vált, mindezt olyan könnyedén, hogy kishíján kiesek a saját számon. Annyira gyorsan kezd beszélni, hogy képtelen vagyok az igen csak gyér francia nyelvtudásommal elkapni a fonalat.
-Oké, ennyire nem rossz a helyzet... - Kezdek erőltetett hahotázásba.
-Megvan! Önök a francia pár a nászutas lakosztállyal! - Kissé zavarodottan Angelora nézek, majd bőszen helyeselni kezdek. Ezek után a nő elénk tol két adatlapot amiket személyre szólóan ki kell tölteni a becsekkoláshoz. Előveszem a kamu igazolványokat, ezeket a recepciós egy gyors ellenőrzésre el is kéri, én pedig közben azokról puskázva felvésem a neveinket.
-Üdvözli Önöket a Plaza hotel, Mr. és Mrs.Dubois! Kérem engedjék meg, hogy felkísérjem önöket a lakosztályukba!
-Nem! Mármint, nem köszönjük! Mi lenni nagyon... grrrr.... - Meghúzogatom a szemöldökömet, olyan hangot adva, mint egy bagzó macska, mire a nő kedves mosolya lassan lefagy az arcáról.
-Az eskövő előtt egy hónappal már nem látni egymás. Amint beérünk a szobába, biztos is... khmm... érti? - Összecsapom tenyereimet, s közben szép lassan felzabál a szégyen. Ha ideges vagyok, meggondolatlanul, oltári baromságokat beszélek. Pont úgy, mint most.
-Értem, köszönöm, elég volt! A lakosztályuk a legfelső szinten található. Önök fölött már csak a tetőterasz van, ahol ma lesz egy VIP rendezvény, de jól szigetelnek a falak, nem gondolnám, hogy zavarni fogja önöket. Ahogy önök sem mást... - Olyan gyorsan fordítok hátat a pultnak, mintha az életem múlna rajta.
-Legközelebb megtennéd, hogy emlékeztetsz rá, hogy ne én legyek a szószátyár?! - Kérdezem miután beszállunk a liftbe. Kezeimet duzzogó kislányként fűzöm össze mellkasom előtt, hangom dorgáló, mintha legalábbis hagytam volna neki esélyt arra, hogy megszólaljon.
-Bocs, nem te tehetsz róla! - Bűnbánóan lehajtom a fejem. Nem sokkal később, a liftből kilépve újfent ámulatba esek, izgatottan várva, hogy Angelo kinyissa a lakosztály ajtaját.
-Ugye tudod, hogy most át kéne emelned a küszöbön? - Sandítok fel rá szórakozottan, szinte csak suttogva, amint kattan a zár.
-Aztakurva! - Csúszik ki a számon, ahogy az ajtó becsukódik mögöttünk. Mindenhol rózsaszirmok, melyek az ajtótól vezetnek a rohadt nagy franciaágyig, ami nem két, rögtön tíz személyes, az ajtó mellett welcome drink, a neve alapján kurva drága pezsgő egy-egy talpaspohárral. Az ágy végében -akárhogy is nézem-, egy sztriptíz rúd csatlakozik a mennyezetbe. Vagy sztriptíz rúd, vagy tűzoltórúd, de mégis miért lenne az utóbbi?!
-Aztakurva! - Bukik ki belőlem ismét, az üveget Angelo arcába nyomva.
-Ez olyan... ahjj... tudod, az a pezsgő amiben ilyen aranyizék vannak! - Toporzékolok izgatottan, mint egy gyerek, majd elegánsan lerugdosom lábaimról a gyilkos cipőt, a kabátot ledobom valahova a földre, végül pedig az üveg társaságában elvágódom az ágyon.
-Hát ez brutál! - Adok hangot az ittlétünk óta már vagy ötvenedjére izgatottságomnak, majd egy újabb, nem épp kifinomult, újgazdag francia hölgyekhez illő módon kifejezem véleményemet az ágy fölött lévő tükörrel, és  közvetlenül, a több méter magas-széles ablak előtt elhelyezett jacuzzival kapcsolatban.
-Erre inni kell! - Ezzel már pukkan is a pezsgős üveg, és úgy meghúzom, hogy pár korty kifolyik a számból, egyenesen a ruhámra.
-Egs! - Nyújtom felé, majd megtörlöm a szám, állam. Amennyiben elzárkózik a pezsgő elől, úgy a legközelebbi éjjeli szekrényre helyezem azt, majd előkotrom a telefonom, imádkozom egy sort, hogy wi-fit fogjon. Ahogy imáim meghallgattattak, elkezdem az insta keresőjébe beírni az orosz hercegnő nevét, már amennyire emlékszem belőle. Két találatból a nagyobb követőszámmal rendelkezőre nyomok rá, és már lapozom is az insta sztoriját, egyenesen a Kentinnel közös képéhez.
-Ettől a csajtól nyúltam le a kabátját. És nézd... - Tüstént a képeihez ugrom, ahol rögtön a legfrissebben egy tőle jóval idősebb, gazdagnak kinéző pasassal pózol. A kép leírásból kiderül, hogy az apja az, a hashtegekben pedig a "világ legjobb apukája"  "az oltári szülinapi buli" , a "Plaza hotel NYC" és pár cirill betűvel írt szövegen kívül apuci neve is feltűnik.
-Úristen de ismerős ez a név! - Sipítom, s mialatt próbálok rájönni ki is lehet a férfi, egy újabb kövér kortyot küldök le a pezsgőből.
-Mmmm...! Megvan! - Kishíján belefulladok a piába.
-Ez a fickó az egyik legnagyobb orosz gyógyszergyártó cég feje. És ezt nézd. Bingó! - Ezzel felé fordítom a telefont, aminek kijelzőjén többek között egy cikket is elolvashat, ám a lényeg mégis a kép, amin épp kezet fog Dr.Faszfejjel, aki majdnem megölte Angelot.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Visszafogott köhintések, torokköszörülések mögé próbálom szorítani a feltörni kívánkozó vihogásomat, miközben a szűz lányokról felépített teóriáját ecseteli, hozzáteszem, nem ki felháborodással. Jobb, ha nem megyünk bele abba, hogy én hogyan veszítettem el a szüzességem.
Mi sem bizonyítja jobban, hogy nincs kint mind a négy kerekem -de még három sem-, mint a meggondolatlanságból kötött fogadás, melyet próbálnék visszavonni, de Angelo elkapja a kezem -amitől úgy kezd el bizseregni az alhasam ahogyan nem szabadna neki-, és már tudom, hogy nincs visszaút. Már csak reménykedhetek benne, hogy bukja a dolgot. Elvégre, mégis mit akarna egy olyan töltött pulyka kinézetű, menopauzás, kiégett nő egy olyan, tőle vagy egy húszassal fiatalabb sráctól, mint amilyen Angelo is?! Remélem ezt Ursula sem gondolja komolyan.
-Hát, akkor jobb ha vigyázol magadra, nagyon úgy tűnik, hogy Ursula de Frász teljesen be van indulva. Nehogy be is hajtsa rajtad az ígéreted! - Még mielőtt RÉMkedves felszolgálónk fültanúja lehetne az ellene szövögetett ármánykodásainknak, ügyelek rá, hogy olyan hangerőn beszéljek amit csak Angelo hallhat. Azért a gúnyolódó él még így is jól kivehető hangomból...
-Hát, őszintén?! Amikor pár hete, vérben úszva beestél a sürgősségire, még abban se voltam biztos, hogy egyáltalán életben maradsz... - Rosszallóan megrázom a fejem. Talán neki az egész már csupán egy vicces emlék, nekem azonban még mindig vannak rémálmaim arról az éjszakáról. Amikor a feje mellett térdeltem a hordágyon, és lélegeztettem az ambuballonnal, vagy amikor szembe szegültem Dr.Faszfejjel, ami kishíján az állásomba került, és Angelo életébe...
-Hé, ez így tökre nem fair! - Csattanok fel, a vártnál kissé hevesebben, és még az asztalra is rácsapok, ahogy a nők egyenjogúságáért küzdő énem a felszínre tör.
-Ha ti meztelenül, az izmaitokat mutogatva feszítetek valami férfi divat magazin címlapján, vagy a farkatokról küldözgettek képet bizonyos társkeresőoldalokon, az tökre elfogadott és helyénvaló. De ha egy nő felvesz egy piros, kicsit többet mutató ruhát, akkor máris ribancnak kell titulálni?! - A női jogok mellett történő felszólalásom olyan szenvedélyesre sikeredett, hogy hirtelen több szempár is rám szegeződik. Egy bocsánatkérő pillantással visszavonulót fújok. Csoda, hogy ezután még hajlandó megosztani velem a sültkrumpliját.
-Hmm... szóval akkor te ilyen kalandozó figura vagy. Nem táborozol le soha? - Vonom fel érdeklődően szemöldökeimet, miközben egy szál krumplit a palacsintára halmozott, csokisziruppal nyakon öntött, összeesett tejszínhabba tunkolok, hogy utána leharaphassam a végét. Most mi az?! Ez ugyanolyan, mint amikor a mekis fagyiba mártogatjuk a mekis sültkrumplit. Nem próbáltad még?! Szívesebben csevegnék, fantáziálnék még a fura légyottjairól, de az apu által küldött aggódó üzenetek, és az a fura, cirill betűs sms teljesen kizökkent. Aggódva ráncolom homlokom, abban bízva, hogy talán Angelo pillanatok alatt megfejti mi is ez az egész. De ő sem jár sikerrel, és ettől kezdek frusztrálttá válni. Nem is pazarolom rá tovább a szót. Ameddig Angelo rendezi a piszkos anyagiakat, írok még egy pár sort apuéknak, hogy egy-két napig nem leszek még elérhető telefonon, s közben azért drukkolok, hogy Angelo ne egy telefonszámmal térjen vissza, ám a képén uralkodó, önelégült vigyor teljesen másról árulkodik. Meg is forgatom bosszankodva a szemeimet, majd a tervezettnél durvábban kikapom kezéből a papírt, hogy tüzetesebben is megvizsgáljam a számla hátoldalát, ami valóban egy telefonszám van, és nem a havi lottó nyerőszámok. A mellkasához nyomom a papírt.
-Gratulálok! Hamarosan betekintést nyerhetsz egy gyilkosbálna belsejébe. - Kissé duzzogva, felhúzott orral lököm mindezt az arcába, majd vele együtt magam mögött hagyom az éttermet, aminek még csak a közelébe se akarok többé kerülni.
-Áh, nem. Majd ha lesz egy két nyugodt órám, és a szállodában wifi, kicsit jobban belevetem magam. - Válaszolom, majd párszor belelehelek összekulcsolt kezeimbe, hogy nagyjából felmelegedhessek.
-Nekem most egy kamion platója is megfelelne, amennyiben meleg és száraz. - Válaszolom vacogó fogakkal, ezzel szabad döntési jogot kínálva neki a járgányválasztásban.
-Ilyen göncbe nem engednek be egy puccos szállodába sem. Azt hiszem pár kilométerre innen, a sztráda mellett van egy benzinkút, zuhanyzóval. Szerintem oda rendelhetnéd az új, csúcsszuper kocsival Kentint, mert gondolom ő fog intézkedni, addig én bemennék kicsit rendbe szedni magam. - Amennyiben zöldutat nyer az ötletem, és rövid időn belül megérkezünk az óhajtott helyhez, úgy már startolok is a benzinkút mosdója felé, szinte még gurul a járgány, amikor lepattanok.
-Gyors leszek. - Kiáltom még hátra Angelonak, remélve, hogy ameddig odabent pepecselek, Kentin is megérkezik Hamupipőke tökhintójával. Legalább egy éjszaka erejéig én szeretnék lenni az üvegcipős, titokzatos lány. Mielőtt benyitnék, két női hang üti meg a fülem, valami pasikról, és a tegnap esti buliról sápítoznak.
-Viccelsz?! Leráztam egy szempillantás alatt a tagot!
-Annyira gáz volt a csávó? - Unott szemforgatások közepette, egy halkan elhintett "hellóval" lépek be a helyiségbe. Mindkét csaj másnaposnak tűnik. Nem gyengén. Vetnek rám egy-egy lenéző, fitymáló pillantást, valamit böfögnek felém köszönés gyanánt, s nem zavartatva magukat, folytatják a nem éppen egy nyilvános budiban jelenlévő idegenekre tartozó éjszakai hódításaikról a sztorizgatást. Addig én a tükörben biggyeszkedek, a nálam lévő, meglehetősen szegényes smink cuccaimból próbálok valamit a fejemre varázsolni.
-Kurva jó faszi volt! Minden túlzás nélkül mondhatom, hogy eddig messze ő a legjobb csávó akivel dolgom volt, de... amikor végre témához értünk.... - Érzem, hogy engem figyelnek, bíráskodóan méregetnek és ettől rohadt frusztrálttá válok.
-... alig húzta le a gatyáját, máris elsült! Szinte még hozzám sem ért. Ráadásul tudod milyen gagyi dumával szedett fel???
-Na neee! Mondd már!
-Hogy az ujja azért van bekötözve, mert ellőtték neki. - Erre mind a ketten hangosan, nyerítve röhögni kezdenek, szinte öklendezésig.
-Ráadásul úgy hívják, hogy KENTIN! - Erre még jobban elkezdenek őrjöngeni, én meg kishíján kinyomom a szemem a szemceruzámmal.
-Azt hitte, hogy ennyivel majd meghódíthat?
-Hát, nem tudom mit várt... ennél azért nagyobb igényeim vannak. De figyuzd, kiraktam vele egy selfit az insta sztorimba! - A tükörből pont elkapom a szóban forgó fotót, amin tényleg kibaszott Kentinnel csücsörítenek. Több milliós követőszámmal rendelkezik. Elmélkedésemből sikításba torkolló vihogásuk szakít ki, majd az orosz cárné felém fordul.
-Mit bámulsz?! - Förmed rám, mire összerezzenek, majd hátrébb hőkölök.
-Megmosod a hátam? - Cincogja egyik a másiknak, s nem zavartatva magukat, pillanatok alatt ledobják a rongyaikat, hogy aztán eltűnjenek a zuhanyzóknál. Még hallom a vízcsobogásával keveredő kuncogásukat, de már nem figyelek rájuk. Miközben Kentint átkozom -elég valószínű, hogy róla van szó-, gyorsan elkezdem lecibálni magamról a gönceimet, hogy aztán kisebb-nagyobb szenvedések árán felhúzhassam azt a vörös ruhakölteményt, amit Kentin rejtett a táskába. Egy ideig elbíbelődöm a cipzárral, végül feladom, egy utolsót még igazítok a nem épp profi sminkemen, és mielőtt az ajtóhoz fordulnék, szemet szúr valami. Egy fehér színű, rohadt drágának kinéző szőrme kabátot, ami minden bizonnyal valamelyik lányé lehet. És ami most már az enyém. Nem sokkal nagyobb, mint az én méretem. Tüstént belebújok, mindent besöprök a táskámba, amit eddig kipakoltam, és mezítláb, a hóban, a cipőimmel a kezemben rohanni kezdek a parkolóba, ahol egy rohadtul luxus, azt se tudom mi a márkája kocsi fényszórói villognak felém, nem kérdés, hogy Kentin megérkezett és minden bizonnyal már Angelo is bent ülhet. Akcióhősöket megszégyenítő manőverrel vágódom be a hátsóülésre, ahol ha ott terpeszkedik Angelo is, tuti az ölébe borulok, ha viszont az anyósülésen gubbaszt Kentin mellett, úgy enyém az egész hátsóülés.
-Menjünk már menjünk! Valami részeg csajtól loptam a bolerót! Úristen, még soha nem loptam semmit. - Legyezgetni kezdem a fejem, hogy az eluralkodni kívánkozó pánikot valahogy elűzzem, s csak azután nyugszom meg valamennyire, hogy elindulunk.
-Ez igen, anyám! Tíz per tíz! - Rikkantja Kentin.
-Fogd be! - Zárom rövidre. Amint wifi közelbe kerülök, alaposabban utána nézek ennek a picsának. Addig is a telefon jegyzetébe beírom, hogy "Beszélnünk kell majd Kentinről.", s próbálom úgy fordítani, hogy csak Angelo láthassa a kijelzőt.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Túllendülve a kezdeti nehézségeken, szerencsére rövid időn belül asztalhoz ülhetünk és mázlinkra még kiszolgálni is hajlandó bennünket Ursula. Már csak azért kell fohászkodni, hogy ne köpjenek bele a rendelésünkbe. Amikor az egyetemet kezdtem, pár hónapig dolgoztam egy ehhez hasonló gyorsbüfében, mint csapnivaló, ügyetlen felszolgáló. Tudom hogyan mennek az ilyen helyen a dolgok, pláne ha a vendék esetleg még egy igazi tahó paraszt is... Olyankor bizony találhat a kajájában oda nem illő dolgokat.
-És ezt a következtetést miből szűrted le? Talán nem a szűz puncikra indulsz be? - Hajolok közelebb, az asztalra támaszkodva, hangomból az övéhez hasonló gunyoros, cinikus él hallatszódik, szemöldökeim kíváncsian a homlokomra szökkennek. Mit a homlokomra?! Egyenest a tarkómra!
-Amúgy nem tudom, rémlik-e még a viking bőrbe bújtatott veterán katona sztorija. Nem canastázni jártunk össze... - Elevenítem fel minden bizonnyal halovány emlékeit, s mielőtt eltávolodnék, merő gúnyból rá is kacsintok.
Miközben az éhségtől gúvadó szemekkel vizslatom a szerény, szegényes étlapot, a figyelmem a nutellás gofriról hirtelen Angelora összpontosul, helyesbítek, leginkább a mondadója az, amin csillogó szemekkel, egy igen csak elszánt mosollyal fennakadok.
-Csak hogy tudd, ezt a háborút te indítottad el! De ez koránt sem azt jelenti, hogy meg is fogod nyerni. Ehhez mit szólsz? Ha nem sikerül felcsípned Szörny Ella de Frász cukorbeteg, túlsúlyos verzióját, akkor még a nyáron körbe kell vezetned Olaszország legkedveltebb turista látványosságainál. Ha viszont a számlán ott lesz a telefonszáma, akármit kérhetsz tőlem. Tök mindegy mennyire ciki, égő, bármi... - Meggondolatlanul, ám annál nagyobb önbizalommal, és egy meglehetősen öntelt félvigyorral, megfűszerezve mindezt némi játékos, bohó kacsintással, nyújtom át az asztal fölött a kezem, hogy megpecsételjük a fogadást. Már amennyiben elég tökös, hogy belevágjon.
-Állj! Kivéve akkor, ha valami meztelenkedős dolog. Csak akkor vagyok hajlandó rá, ha nem készül róla se kép, se videó! - Húzom vissza a kezem mielőtt elérhetné, hangom halál komolyan cseng, és addig nem vagyok hajlandó elengedni a vonz... világoskék tekintetét, ameddig ígéretet nem tesz. Amennyiben az alku így is megkötődik, máris érzem ahogyan a versengés okozta izgalomtól forrni kezd a vérem. Annyira gátlástalan lettem...
Ursula legnagyobb mázlinkra szinte pillanatok alatt rendre igazítja Samarát, a zizgő-rezgő bizgentyű visszakerül a táskámba, és máris a palacsintán, jobban mondva, inkább az étlap megtévesztő felhozatalán kezdünk viaskodni. Szívesen folytatnám tovább Tonna-Donnával a szájkaratét, de elnézve Angelot, hamarosan leesik a vércukra, az pedig minden bizonnyal visszafordíthatatlan, és súlyos következményekkel járna, így inkább nem cibálom tovább az oroszlán bajszát. Grrr...
Tulajdonképpen meg sem lepődöm a kalóriával és koleszterinnel dúsított, olajban tocsogó rendelése hallatán. Eszembe jut néhány egészség prevenciós szónoklat, amit a magas koleszterinű betegeknek szoktunk kántálni, de inkább csendben maradok, és csak az étlap mögött forgatom bosszankodva a szemeimet Ursula megjegyzését hallva.
-Te tényleg mindenből a nagyot szereted... - Szúrok oda, szememmel Ursula távolodó alakja felé intve, akinek úgy leng oldalra a széles csípője, mint egy megtermett kakukkosóra ingája.
Ameddig a rendelésünkre várunk, alaposabban is szemügyre vesszük Kentin remekműveit, már ami a hamis okmányokat illeti.
-Pedig én egészen mostanáig azt hittem, hogy a haverod agy nélkül született. Tévedtem. Ez igen! - Bólogatok elismerően, s miközben tovább turkálok a cuccok között, egy kemény borítású A4-es papír is kezem ügyébe akad.
-Ezt nézd! Azt a kurva! - Hüledezek nagyokat pillázva, majd felé fordítom a szóban forgó dokumentumot.
-Ez egy házasságianyakönyvi kivonat. Mr.Louis Dubois és Mrs.Lison Dubois névre. A kiállítás dátuma tegnapi. Szóóóvaaaal... - Zavaromban kettőnk közt mutogatok, és kínosan fel is nevetek.
-Szóval ezek mi vagyunk?! És... nem tudom... épp a nászutunkat töltjük? - Zavaromban azt se tudom mit kezdjek magammal, szóval csak hátra dőlök a széken, karjaimat összefűzöm mellkasom előtt, s alsóajkamat rágcsálva inkább a tájat kémlelem. Zavarom hamar szertefoszlik, helyét az arcomon egyértelműen a felháborodás harsány jelei veszik át.
-Miért gondoljátok, hogy egy kocka rezidens lánynak csak a fehér orvosi köpeny állhat jól?! Igenis felmerem venni! - Pufogok egy jó sort, s közben azon kezdek agyalni, hogy mégis hogy a jó büdös francba fogom ezt a ribancos rongyot magamra cibálni segítség nélkül?! Váratlan kérdése hallatán hátra hőkölök, kínomban kuncogni, halkan nevetni kezdek, utat engedve teljes zavaromnak. Égek, mint a Reichstag!
-Mostanában csak ilyen futókalandjaim voltak. Nem is emlékszem rájuk. - Legyintek kínosan, amolyan "semmiség" jelzéssel, mintha nem pont az a fajta nő lennék, aki egy kedves pillantástól képes szerelembe esni... Igazából már az idejét se tudom annak, hogy mikor szexeltem egy kiadósat utoljára.
-Na és veled mi a helyzet? - Terelem gyorsan a témát, hátha ő kínosabb példával hozakodik elő, bár ezt kétlem. Mielőtt tovább bonyolódna a helyzet, Ursula terem mellettünk a rendelésünkkel. Fintorogva járatom végig tekintetem az elém rakott förmedvényen.
-Friss házasok? Gratulálok! Így már mindent értek! - Jegyzi meg gúnyosan, nem kevés célzással a szerencsétlen belépőnkre, és már épp megszólalnék, hogy heves tiltakozásba kezdjek, de azzal csak még gázabbá tenném a helyzetet, na meg különben is, ki az az elvetemült nőszemély, aki letagadná, hogy egy olasz csődör, jelenesetben inkább egy francia macsó a férje?! Még ha nem is igaz...
-Khmm... köszönjük! - Válaszolok tenyerem takarásából, hogy visszatartsam az elfojtott röhögésemet, majd kés és villa után nyúlok, egy meglehetősen sokat mondó fintorral túrva bele a palacsintáimba.
-Húú váó! Ínycsiklandozó az ötlet, de mégis miből fizetnénk ki ezt a bulit Einstein?! - Vágom a fejéhez meggondolatlanul, kissé talán gőgösen. A palacsinta tehet róla!
-Vedd úgy, hogy nem szóltam... - Kissé talán el is szégyellem magam... A családjának annyi pénze van, mint amennyi nekem egy élet munkájával se lesz soha. Hát persze, hogy neki semmiség ennek a kis "kiruccanásnak" a pénzügyi része...
-Óó baszkii! - Csapom le az evőeszközöket a tányér két-két szélére, és zöldülő fejjel kihúzok egy hosszú, vörös hajszálat a palacsinták tetejére halmozott tejszínhabból.
-Kaphatok inkább a krumplidból? - Bökök fejemmel az ő tányérja felé, ami mérföldekkel gusztusosabb, mint az enyém. Ha hajlandó osztozni a reggelijén, úgy elkezdek csipegetni a tányérjáról. Egészen belefeledkezünk az evésbe ameddig meg nem hallom a telefonom őrült pittyegését. Ekkor döbbenek csak rá, hogy bár SIM kártya nincs a mobilomban, valószínűleg használható wifit foghatott, és most egyszerre zúdul rám az összes, elszalasztott üzenet. A legtöbb apuéktól jött. Mind a ketten aggódnak, mert nem tudtak elérni telefonon, és messengeren sem írtam vissza nekik. Mindkettejüknek megírom, hogy jól vagyok, csak ügyeletes voltam, lemerült a telóm és nem vittem magammal töltőt. Már épp kezdenék megnyugodni, amikor egy szokatlan üzenet érkezik a tömérdek aggódás közt Weston aputól.
"Én nem tudom mi ez Wendy, de cirill betűvel íródott sms-eket kapunk a számodról. Lehet csak megint benyelt valami vírust a telód, de átküldöm messengeren, hátha te jobban tudod mi akar ez lenni."
Ijedtemben az asztalra ejtem a telefont, mintha legalábbis áramba nyúltam volna.
-Tudsz oroszul? Vagy van fordítóprogram a telefonodon? - Fordítom a mobilt Angelo felé aggódó tekintettel.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Annyira röhögök a lehetetlen kinézetén, hogy még a levegő is fájdalmasan beszorul a rekeszeim közé. Beletelik néhány percbe mire összekaparom magam. Az utóbbi két napomról azt hiszem nyugodt szívvel elmondhatom, hogy olyan, akár egy hullámvasút. Mintha mindennap beülnék a moziba, és megnéznék valami filmet. Tegnap akció-krimihez volt kedvem, ma meg gondoltam, önfeledten nevetni akarok valami bugyuta, közhelyekkel, lejárt poénokkal teli vígjátékon.
-Be, be komolyan! - Esküdözöm, a visszafojtott nevetéstől továbbra is elcsukló hangon, és mivel kész öngyilkosság lenne ránézni, kezemmel a nyugdíjazott Transformers felé kezdem őt hessegetni. Óh, igen. Amúgy meg rátapintott a lényegre. Ha csak és kizárólag ez a bogrács lenne rajta, egész biztosan rárabolnék, mint foxi a lábtörlőre. Miután belefulladtam a röhögésbe, természetesen. De pajkos vagyok...
Azt hittem, hogy ezen a roncshalmazon való utazás volt az utolsó csepp a pohárba, de alighogy belépünk a reggelizőbe, nagyon úgy tűnik, hogy a karma még nem szórakozta ki magát eléggé, és máris újabb adag szarságot tol a nyakunkba. Nem tudom mi volt a terve Kentinnek ezzel a töménytelen mennyiségű óvszerrel, sikosítóval, de ahelyett, hogy minket kevert kínos helyzetbe, inkább eladományozhatta volna őket az egyik illegális, nőket futtató "szervezetnek". Biztos örültek volna, hogy minimum tíz évig nem kell óvszerre költeniük.
-Miféle beteg adok-kapok ez? Telenyomni egy sporttáskát raklapnyi óvszerrel, sikosítóval meg ilyen... - Egy pillanatra megakadok az ingerült, suttogásba fojtott, kioktató szónoklatomban, persze közben kezeim szorgosan dolgoznak az óvszerekkel. Úgy értem...mindegy!
-...ilyen puncipecegtető kis izékkel...?! - Csípek közülük egyet mutató és hüvelykujjam közé undorodó fintorral, majd amilyen gyorsan csak tudom, bevágom a táskámba.
Az összes vendég közül az öreg vén kujon tűnik a legkevésbé prűdnek, látva a pórul járt akciónkat. Már nem is vagyok annyira éhes...
-Miért, te mit mondtál volna ebben a kínos, váratlan szituban, ami jobban hangzik?! - Ugrok neki a torkának, egyre nehezebben megy a suttogás, de nem vonhatok még több tekintetet magunkra. Bár már így is mindenki minket néz.
-Amúgy meg, én szeretem... - Szalad ki a számon meggondolatlanul, és még a vállamat is megvonom, mintha csak a cipőméretemet árultam volna el. Na jó, egy lábfétisben szenvedő embert az is biztos kellőképp beindítana...
Túllendülve a kezdeti nehézségeken, igazán hálás vagyok Ursulának amiért nem rúgott ki minket azonnal páros lábbal, helyette inkább egy szabad asztalhoz kísér bennünket. Miközben oldalba bököm a könyökömmel Angelot, amolyan jelzésértékkel, hogy jó lenne, ha nem most kezdene el nyeríteni itt a röhögéstől, akaratlanul is Ursula megtermedt hátsóját bámulom, ami lágyan ringatózik előttünk, s közben azon morfondírozom, ha ráülne véletlenül egy chiuaua kutyára, vajon szerencsétlen állat rögtön szörnyet halna, vagy egyszerűen csak elnyelné őt a fekete lyuk?! El kell mennem kivizsgáltatni az agyamat...
Mikor aztán végre elfoglaljuk a helyünket, az asztal alatt azért izomból bokán rúgom Angelot, szemeimmel is jelezve, hogy moderálja magát. Mikor aztán Tonna-Donna továbbáll egy hősszerelmes, csábos pillantással, melyet Angelonak céloz, megkönnyebbülten fújom ki az eddig visszatartott levegőt.
-Szerintem bejössz neki. - Nevetek fel halkan a gyér kínálattal rendelkező étlap mögül, majd az arcom elé tartom azt -úgy hogy csak a szemeim látszódjanak ki mögüle-, és játékosan megvonogatom a szemöldökömet.
-Ha egy kicsit odateszed magad, talán még a reggelink árából is tudsz alkudni. - Állok elő a szerintem nagyszerű ötlettel, majd újfent az étlapba temetkezem. Valószínűleg ezért nem tűnik fel, hogy látogatónk érkezett, csak amikor Angelo is felhívja rá a figyelmem. Ijedtemben ugrok egyet a kislány láttán, majd gyorsan végig mérem, ám tekintetem megakad a kezében tartott tárgyon. Egy puncipecegtető izé! Istenem, hova tudnék ennél is mélyebbre süllyedni szégyenemben?! Még az is jobb lenne, ha egy véres baltát lóbálna...
-Úristen! Jön Ursula, mi a francot csináljunk? - Kezdek pánikolni, majd Samara felé fordulok.
-Figyelj kicsim, mi lenne ha visszaadnád? És kapsz helyette eeegy... - Mintha valami remek ötletem támadt volna, feltartom a levegőbe a mutatóujjamat, az ölembe veszem a hátizsákomat, és túrni kezdek benne. Oké, a varratszedő olló, kötszerek, ragtapasz, óvszer, és ehető bugyi biztos nem tudnák túlszárnyalni azt a kis szart, amikor az rezeg és világít is...
-Bahh... nem tudom. Angelo?! - Nézek rá segítség kérően, de ekkor már látom szemem sarkából a kedves felszolgálónkat. Nekünk most aztán befellegzett!
-Sikerült választania a gerlepárnak?! - Kérdi unottan, ami után szinte rögtön egy meglepett "oh" csúszik ki a száján.
-Susie, add azt szépen vissza nekik. Te sem szeretnéd, ha a kedvenc játékodat elvenné valaki, igaz? - Angelora nézek, majd inkább csak megrázom a fejem, ezt követően Susie ledobja a lábam elé a szóban forgó tárgyat, rám fúj, mint egy macska, aki épp csaholó kutyába botlott, és sértetten tovább áll.
Kínosan körülnézek, majd lehajolok a kis bisz-baszért, és eltüntetem a táskám alján.
-Khm... én palacsintát kérek juharsziruppal és eperrel. - Olvasom fel az étlapról a rendelésem.
-Lehet vegán tejből kérni?
-Vegán?! - Kezeit széles csípőire teszi, egyik szemöldökét kérdőn felvonja, és úgy mér végig, mintha nem is egy bolygóról származnánk.
-Mindegy, jó lesz simán is, egyszer kibírom meg a tehenek is. - De Ursula továbbra sem mozdul, és már kezdem azt hinni, hogy nem érti amit mondok.
-Mi a baj?! - Szemeimet tanácstalanul járatom kettejük között, mire végre megszólal.
-Hát hogyne! Egy kicsit várni kell rá, az epret még most szüretelik az üvegházunkban. - Majdnem elhiszem amit mond, de az unott szemforgatás és a lenéző hangnem hamar elárulja. Ennyivel el is engedhetném az epres palacsinta témát, de nem szeretek veszíteni.
-De hát, ha nincs eprük, miért nem frissítik az étlapot? - Értetlenkedek.
-Nézze, én csak egy mezei alkalmazott vagyok... Kell a palacsinta eper nélkül, állati eredetű tejből, vagy inkább csak iszik egy pohár csapvizet? Nálunk ugyanis ez az egyetlen dolog, ami vegánnak mondható.
-Jó lesz a palacsinta. - Motyogom némiképp meghunyászkodva. Ennyit a nem szeretek veszíteni elvemről. Ameddig Angelo is leadja a saját rendelését, eltűnődve bámulok ki a mellettünk lévő ablakon. Az üvegen túli tájat szép lassan beborítja a friss, vékony hótakaró. A forró citromos tea illata csak még idillibbé varázsolja ezt a páratlan látványt.
-Jézusom, ez a nő nagyon ki van égve. - Jegyzem meg, amint Ursula dübörgő léptei tovább állnak.
-Körülnézek addig Kentin cuccai között, hátha rakott be hóláncot is annak a tragacsnak. - Jegyzem meg kissé cinikusan, de természetesen egész más dolgok után kutatok. Fintorogva túrom félre a szexuális segédeszközök tömkelegét, már amennyire a táskám térfogata ezt engedi, s ekkor láss csodát, hamis személyiigazolványokra bukkanok.
Úgy csúsztatom át őket az asztalon Angelohoz, mintha valami illegális bizniszt folytatnánk le.
-Üdv a fedélzeten, Mr.Dubois! Itt Mrs.Dubois. - Szemléltetem vele az újdonsült neveinket.
-Honnan szerezte hozzájuk a képeket, a Facebookról? - Kíváncsiskodom, és elismerően forgatgatni, nézegetni kezdem a saját személyimet, ami kiköpött mása az eredeti példányoknak. Miután kicsodálkoztam magam, tovább turkálok. Találok még egy minden bizonnyal férfi, fekete öltönynadrágot, egy szintén férfi, hosszúujjú inget, és többek között egy olyan ruhát is, amit soha az életben nem vennék fel!
-Váóó, ezt figyeld! - Húzok elő egy fekete csokornyakkendőt, pajkosan húzogatva szemöldökeimet. Mit is mondott arról a meztelen, bukósisakos dologról?
-Oké, mi lesz a következő lépés, hova megyünk miután megreggeliztünk? - Emelem rá kérdő tekintetem, miután lehűtöttem a vérem, és mindent visszagyömöszöltem a táskába.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."

Angelo&Ris

You'll never know the psychopath sitting next to you.You'll never know the murderer sitting next to you.You'll think, how'd I get here sitting next to you?

Ajánlata, miszerint útba ejthetjük apuékat, ha attól megnyugszom, igen csábítónak tűnik, de aligha akarnám őket bajba sodorni azzal, hogy egyszer csak megjelenek náluk. Ki tudja?! Lehet követne pár sötét fazon a Men In Black-ből, és... jobb, ha bele se gondolok a folytatásba.
-Nem, nem akarok bajt vinni a nyakukra. Amúgyis Staten Islanden laknak, az innen legalább egy óra, mire odaérnénk, ők már addigra rég dolgoznak. Jobb ez így. Majd ha valahol sikerül wifi-t fognom, írok nekik messengeren. Remélem nem figyeli senki a mobilomat. - Sóhajtok elégedetlenül, ugyanakkor egy merő aggodalommal, amely több mint valószínű az arcomra is kiül. Lassan ráfagy a mimikámra az állandó kétségbeesés, mely akkor látszik oldódni valamelyest, mikor végre elindulunk. Feljönni koránt sem volt olyan rémisztő, mint lemászni, legfőképpen azért, mert tegnap hajtott előre az adrenalin, az olthatatlan vágy, hogy beverjem Angelo képét. Lovagias segítségnyújtását kissé kétkedve, de annál nagyobb megkönnyebbüléssel fogadom el, próbálva figyelmen kívül hagyni azt az idióta, lehengerlő vigyort az arcán, amivel már valószínűleg jó pár olasz csaj lába közé sikerült beférkőznie. Szezám tárulj!
Vállaira markolva rugaszkodom el az utolsó néhány fokról, s amint földet érek, a kék szemei bamba bámulása helyett inkább a kiutat kezdem keresni. Aztán csak elindulunk valamerre. Nem állhatunk itt egésznap, várva a jó szerencsét. Mondjuk szívesen fogadnék már végre belőle némi ízelítőt. A jó szerencséből. Csak és kizárólag. Természetesen...
-Oh... - Lehelem meglepetten, amint elmagyarázza, hogy az ő családjukban hogy működnek a dolgok. Bár azok után amiket eddig megtudtam a D'Amore famíliáról, nem is tudom, hogy ez a plusz infó miért lep meg ennyire.
-Szóval ez arra felétek már csak így működik. El se tudom képzelni, hogy micsoda megpróbálkoztatásokon kell keresztülmennie annak, aki mondjuk be akar házasodni a családotokba. Izzó parázson járás, korbácsolás, ördögszekér?! - Vonom fel kíváncsian a szemöldökömet, miközben az ókorból ismert kínzási módszerekkel, rituálékkal példálózom. Legalább elterelhetem egy kicsit a figyelmemet a komoly mínuszokba borult hőmérsékletről, és ama nagyon is valós, feszültséget keltő tényről, hogy a rohadt puszta kellősközepén sétálgatunk a derékig érő gazban, totál céltalanul.
-Azt hiszem inkább megpróbálom ezekután anélkül is észre venni a jó dolgokat, hogy szar helyzetbe keveredem. - Vágom rá gondolkodás nélkül, minden idegszálammal arra összpontosítva, hogy ki ne nyírjam magam valahogy ebben a gazrengetegben, amin keresztülgázolunk. Ám mihelyst elénk tárul a Bat Mobil, azt kívánom, bárcsak inkább kitörtem volna a nyakam. De komolyan. Már rég túl lennék rajta. Időm sincs feleszmélni ebből a rozsdás rémálomból, Angelo máris egy bukósisakot hajít felém.
-Atttya ééég! - Esélyt sem hagy a felocsúdásra, egyik sokkból esek a másikba.
-Úgy nézel ki, mint egy túlméretezett, vízfejű rohamosztagos. - Jut eszembe a legelső jellemzés, ami eszembe jut róla, ahogy megpillantom őt azzal a röhejes sisakkal a fején, egy hozzá passzoló, szintén elég röhejes vigyorral a képén. Belőlem meg egyszerűen csak kitör a röhögés. Az az igazi nyerítő, sikító röhögés, amit nem tudsz abba hagyni, amitől összegörnyedsz, és patakokban kezd folyni a könnyed.
-Jó, oké, azt hiszem vége. - Legyezem meg a minden bizonnyal kivörösödött arcom, majd összeszedem magam, de amikor ránézek, az egész kezdődik elölről. Ha így folytatom, nem leszek képes sokáig uralkodni a záróizmaim felett, és itt fogom összepisilni magam a röhögéstől.
-Jó, most már tényleg vége. Menjünk, éhes vagyok. - Amint mondandóm végére érek, szorosan egymáshoz préselem az ajkaimat, így próbálva úrrá lenni magamon. Valahogy a fejemre applikálom a sisakot, és koránt sem nyugodtan, de felülök mögé. Amint a betegesnek tűnő motor felmorran alattunk, máris maga alá gyűr a pánik, hát még akkor, amikor végre gázt ad, és koránt sem biztonságos módon, tempóban hajtani kezd. Összeszorított szemekkel temetem arcomat valahova a hátába, és addig nem is vagyok hajlandó felnézni, vagy megszólalni, ameddig le nem áll alattunk a járgány. Remegő lábakkal szállok le mögüle, kész felüdülés amint a sisak lekerül a fejemről.
-Attól azért messze van, de nem rinyálok, végülis még élünk. - Vetem oda neki, továbbra is enyhe sokk hatása alatt az imént átéltektől. Az étterem szellőzőnyílásain kiszökő illatok azonban hamar megragadják a figyelmemet, így szinte már csaknem el is felejtem a robogós akciónkat. Biztos csak az odakint uralkodó zord időjárás teszi, de alighogy betesszük magunk mögött az ajtót, máris úgy érzem, mintha ez alatt a rövid idő alatt teljesen átmelegedtem volna. Épp fordulnék Angelo felé, hogy rábökve az egyik félreesőbb, az ablaknál lévő, kétszemélyes asztalra, kikérjem a véleményét a helyválasztásról, amikor megtörténik a tragédia. Szinte lassított felvételként pereg le előttem, ahogy a már amúgyis elég viseltes sporttáska alja megadja magát, és olyan dolgok hullanak ki belőle, amik nem állják meg a helyüket egy reggelizőben.
-Ne! - Drámaian vetődöm Angeloval együtt a kábé raklapnyi, ízesített koton után, de ekkor már az a kevés ember is, akik ma betévedtek ide egy nyugodtan eltöltött reggeli reményében, minket bámul.
-Úristen! Kentinnek mi baja van, úgy érzi, hogy feltétlenül kerítőt kell játszania?! Szerintem nélküle is boldogulunk. Basszus, felejtsd el! - Suttogom úgy, hogy kizárólag csak ő hallja, bár a hangom így is tele van indulattal. És ha ez még mind nem lenne elég, úgy tapogatózunk a fekete-fehér, kockás mintájú retro járólapon a kis tasakok után, mintha a kontaktlencsénket keresnénk.
-Ez rohadt ciki. - Forgatom meg a szemeimet, s bár kelletlenül, de elmászok az általa említett darabért, pont egy idős pár lábaihoz. Mind a ketten döbbenten bámulnak le rám a villásreggelijük fölött.
-Jó reggelt, jó étvágyat! Mi... mi csak... szeretjük a... szexet. - Vigyorgok kínosan, és amint kimondom, már meg is bánom.
-Francba... - Ezt már csak magamnak motyogom, és próbálok arrébb húzódni, amikor az öreglány feláll, magához szorítja a ridikülét, és fintorogva átgázol a kiszóródott gumirengetegen, cipőjének hegyes sarkával szinte az összeset kiszaggatva, hogy aztán eltűnjön a női mosdóban. Bocsánat kérően pillázok fel a férjére, aki legnagyobb meghdöbbenésemre olyan kivénhedt tekintettel mér végig amitől kavarogni kezd a gyomrom. Aztán lassan elmosolyodik, szélesen, perverz csillogással a szemében, a protkója meg majd' kiesik a helyéről, aztán rám kacsint és olyan gyorsan kezd lefetyelni a levegőben a nyelvével, hogy képtelen vagyok úrrá lenni az érzéseimen, gondolataimon, így egy jól látható, semmivel sem összetéveszthető, undorodó fintor ül ki az arcomra. Az elszórt óvszerekkel egyetemben egy tubus bontatlan síkosítót is felmarok valahonnan az öreg lába mellől.
-Ki fogom nyírni Kentint. Esküszöm kinyírom! - Szűröm idegesen fogaim között, majd kapkodva előre veszem a hátizsákomat.
-Pakoljunk át ide! - Utasítom hadarva, továbbra is magunkon érezve a kíváncsian vizslató tekinteteket. Két marékkal túrok bele a sporttáskába, át se nézem tüzetesebben, hogy mit fogok meg épp, csak hányok bele mindent az én táskámba. Azért egy-két khm... segédeszköz még így sem tudja teljes mértékben elkerülni a figyelmemet. Kezembe akad több féle, és színű paróka, valami, ami ehető bugyinak tűnik, egy színes, gyűrűnek kinéző kis izé, amin mintha lenne egy bekapcsoló gomb... khm... aztááán női, push op-os, szexi fehérnemű és egy üveg jó minőségű bor...
-Üdv a Csintalan palacsintázóban! - Dörren a nagy kapkodások közepette egy életunt, öblös női hang valahonnan mögülünk. Csintalan palacsintázó?!
Angelora nézek, majd a nőre, s miután az utolsó darab fogalmam sincs hogy mi is átkerült az én táskámba, zavaromban megköszörülöm a torkom, a vállaimra kanyarintom a zsákot, és kínosan a középkorú, molett nőre pillantok.
-Igen őőő... reggelizni szeretnénk. - Egy gúnyos félvigyorra húzódik a bénán kirúzsozott szája, ami fölött olyan sűrű bajusz húzódik, hogy azt Charlie Chaplin is megirigyelné. A haja festett vörös, látszik rajta, hogy nem fodrász csinálta. Tincsei természetes göndörnek tűnnek, eléggé ritkák, de annál kócosabbak, zsírosabbak.
-Foglaljatok helyet, mindjárt hozom az étlapot. - Köpi cseppet sem lelkesen, rokonszenvesen, mintha egy robot beszélne.
-Még sose égtem ennyire! - Súgom Angelonak, s miközben elhaladunk az asztalok között, próbálok nem tudomást venni a minket vizslató tekintetekről.
-Ez az idióta mégis mit gondolt?! Úristen! - Átkozódom tovább amint helyet foglalunk.
-Csodálom, hogy nem raktak ki minket rögtön a szexuális kis közjátékunk után. - Rázom hitetlenkedve a fejem, s ekkor az asztalunk mellé lép a felszolgáló, akinek a kitűzőjén az Ursula név áll. Az igen csak viseltes étlapokat -amik egy-egy keményebb lapból állnak-, lehelyezi elénk.
-Milyen italt hozhatok a turbékoló gerlepárnak? - Az arcán ugyanaz a kifejezéstelen, kiégett grimasz ül, mint amikor először megszólított minket, hangjába mégis mintha csempészett volna némi gúnyt, pajzánságot, s ahogy végig méri Angelot a jegyzettömbje takarásában, a tekintete is felcsillan. Bele akarok halni a szégyenbe!
-Khm... én egy forró, citromos teát kérek. - Hebegem, majd szégyenemben lejjebb csúszok a széken, hogy minél inkább eltűnhessek, és még az étlapot is az arcom elé emelem, mintha teljesen elvesznék a szegényes kínálatban.

Iris & Angelo

"The marks humans leave are too often scars."