A telefon kijelzőjén csökkenő fényerő még lop egy percet a várakozás hátralévő idejéből, mielőtt újra sötétségbe borulna. E pillanatban nehéz lenne megmondani, hogy azt szeretném, ha minél hamarabb elhoznák azt a pillanatot, vagy inkább további kínosan lassú vánszorgással, még húznák egy kicsit. De tényleg! Pedig az sem biztos, hogy a találkozásra, illetve magát a tényt jelentő szó elé be lehetne biggyeszteni, elkerülhetetlen. Igen-igen, itt sorakoznak fel a kibúvót kereső mentsvár kifogások, mint mondjuk, hogy a rajongókoszorúban úgy sem vesz észre, vagy csak mert szó nélkül eltűntem, elsiklik jelenlétem felett és bármennyire revans életérzést szülhetne a helyzet, köze sincs hozzá. Ugyan akkor idefűz a baráti viszony érzése, meg az sem utolsó érv a maradásra, hogy végre “elhiggyem” mindazt, amit “szűken” elmondott.  
Az épület falain átszivárgó hangok rohamos halkulása támogatja azt a sugallatot, hogy újabb perceket faragtam le, azaz, az én szemszögemből nézve, adtam hozzá a várakozáshoz. Pont itt, az épület falát nem támasztva, szinte kényszeresen sétálva a kiválasztott pontok között. De csak, hogy rálássak a főbejáratra és az oldalajtóra is. És, inkább nem árulom el milyen apropóból fedezetem fel ez utóbbit. Meg persze túlbonyolítom. Hiába, a bent tomboló lelkesedésvihar, szerintem, teljesen természetes módon sodor magával bárkit, aki kicsit is fogékony a látottakra. Én pedig most voltam először részese ilyennek. Van a fejem mindenféle jó és nem feltétlenül száz százalékig a földön járó elképzelés, ahogy itt ül a képzeletbeli kis gonosz törpe, hogy véletlenül se tudjam jó helyen strázsálok e.  
Kár volt kijönni? Részben, mindenképpen. A fennmaradó részben viszont életmentő volt, na nem maga a levegő, mert annak nagyvárosi minősége jócskán hagy némi kívánnivalót ma után, de a hőmérséklete. Nos, az legalább telitalálat volt. Felfrissültem.
Szinte már bűvölve nézem a bejáratot, hogy meginduljon a tömeg és bármennyire szeretném, ez valamiért elég vontatottan indul meg. Talán autógramokat osztogatnak? Tudatlan ezt szeretném kideríteni, ám rajtakapva magam, gyors hátraarccal állok vissza eddig hőn őrzött posztomra. Pont úgy, mint amikor a liftre várva egyiktől a másikig sétálok, pedig hát a kis pöttyök, meg számok pontosan mutatják melyik lesz a befutó, csak hát... Amikor már készen kéne lenned és nem hozzáfogni a munkának, akkor egy negyed pillanat fele is számít. Rejtély, hogy ez miért is van így.
És itt jön egy jó szándékú és hálás gondolat, amivel megemlékezem Yoyoról. Aki volt kedves és elcserélte a műszakját velem. Talán még örült is neki, amit igazából nehéz megítélni. Én még eddig nem láttam mosolyogni, igazából még grimaszolni sem. Amolyan egy arcú, tőmondatok embere? Bár, talán egy picit kikerekedett a szeme, vagy lehet, csak a fény esett úgy rá, amikor is, a gyűrött, kukából kihalászott papírt lobogtatva, szó szerint sarokba szorítottam a kérésemmel.  
A kuka, nem az, amelyikből kiszedtem a plakátot, hanem az, amelyik most velem szemben ugyan úgy poszttól, megmosolyogtat. Szerencse, hogy kevesen látják? Igen, talán ezt a tényt elhallgatom, legalább is az alkalmas pillanatig. Végül is, nem az érdektelenség, vagy elhamarkodott vélemény folytán jutott oda a papírdarab ahová. Egyszerűen csak győzött a női akarat. Nekem pedig nem kis lelkiismeretfurdalásom lett, mert ha nem kapom el a fellépők nevét, akkor mikor jutottam volna el odáig, hogy példának okáért rákeressek a neten? Sokára. Ami pedig a józan ész röpke szórakozásból, önostorozásából fakadó magánjellegű eszmefuttatások sorát illeti, hát most sem mászom bele. Meg egyszer elég is volt. És, most még jobb dolgom is van!
Az eddig hiányolt távozók tömege, hirtelen tűnik fel és szinte a kihalás utáni állapotban leledző utca pezsgéssel telik meg. Taxik tűnnek fel elnyelve sok-sok korábbi szórakozott és ugyan így csökken tovább a számuk, ahogy elő és elgördülnek helyükről az addig várakozó autók. Most már biztosan nincs sok hátra...

~ ★ ~

Hanyagul hajítom félre a telefonom az öltözőben, hiszen nem bírtam volna úgy belekezdeni az estébe, ha nem nézek rá a kijelzőre még egyszer és utoljára, immáron már inkább a reménytelenségbe szépen lassan beletörődve. Tudom jól, hogy megérdemelném, hiszen a szigetről lényegében úgy tűntem el, mint aki köddé vált - és ez egy jó hasonlat a tűz után -, de valahol mégis rettentően fúrja az oldalam, hogy Xie pár napja csak úgy eltűnt az éterből... A messengeres pipa még mindig üresen árválkodik, amit talán már ezerszer megnéztem azóta, mióta egy órán belül még semmi hír sem volt felőle. Tudom, kissé creepynek hangzik így az egész... De én amióta megismertem őt abban az apró boltban, azóta meglepően jól elvoltam vele. Pedig aztán ő és én ég és föld vagyunk. És mégis...
Ezernyi verzió átfutott már a fejemen, hogy talán bajban van, talán kórházba került, családi gondok, de valahogy az egésznek mindig az lett a vége, hogy egyszerűen csak... Nem kíváncsi rám, s könnyebb eltűnni, mint ezt bevallani. Ez pedig azért facsart rajtam mindig egyet, mert egyrészt mocskosul büszke vagyok, másrészt pedig tényleg azt hittem, hogy a körülmények és az eltűnésem ellenére mi azért jól megvoltunk... És ez a kétely nagyon meg tudja őrleni az idegeimet.
Ám az életnek tovább kell mennie, nekem pedig készülnöm kell az estére. A telefont kitörlöm gondolataimból, s immáron igyekszek tisztán kilépni a színpadra. Ami nem is igazán színpad, hanem egy ring, de hát a show már akkor elkezdődik, mikor feltűnök a nézőközönség mellett odafent. A pofám már akkor kezd járni természetesen, de nem csak angolul, hanem jó pár olasz szót belecsempészek a hatás kedvéért...
...három óra múlva újra az öltözőben valahogy mégsem önt el az adrenalintól terhes boldogság. Valami hiányzik, valami mindig hiányzik. Nem egyszerű ilyen távol mindentől és mindenkitől, hiszen az örömömben nem tudok olyanokkal osztozni, akik közel állnak hozzám. De hát muszáj volt kivonnom magam a forgalomból, s igyekszek erre gondolni.
Átöltözve, lemosva az enyhe sminket, indulásra készen állok a társasággal a kijáratnál, hogy átmásszunk a legközelebbi kocsmába, s ünnepeljünk egyet pár haver és rajongó társaságában. Bár nekem jelenleg nem sok kedvem van az egészhez, de hát egyedül élek, dolgom nem lenne, úgyhogy nem is gondolkodtam azon, hogy kivonjam magam. Még jó is lehet. Illetve csak lenne, ha nem változna meg a gondolkodásom pillanatokon belül száznyolcvan fordulatot...
Mikor talán hatodikként lépek ki az ajtón, a lábaim szinte földbe gyökereznek. És bár bennem van a sztereotípia, hogy az ázsiaiak nagyon hasonlítanak, Xie alakját mégis azonnal felismerem a félhomályban. Először azt hiszem, hogy kápráznak a szemeim, ezért is állok ott teljesen értetlenül hosszú másodpercekig, mikor megpillantom őt. S csak bámulom, hatalmas szemekkel, talán még ajkaim is enyhén elválnak egymástól a meglepettségtől. Aztán mikor tudatosul bennem, hogy ez az alak bizony az a bizonyos Ye WuXie, a kis ázsiai, nem is gondolkodok, egyből sietős léptekkel nyargalok oda hozzá, mintha a többiek megszűntek volna létezni.
- Xie?! Mi a francot keresel te itt? Azt hittem, hogy végleg eltűntél! - nem is tétovázok, egyből megragadom a vállait, aztán magamhoz húzom őt az újratalálkozás örömében. Az agyam azonnal elkezd kattogni, hogy mi történik itt mégis, de jobb lesz, ha majd ezt szépen ő meséli el. Mert addig biztosan nem hagyom békén!
- Minden oké? Bajba keveredtél? Egyedül vagy? Majd én segítek, ne félj! - mondom ezt úgy, hogy halvány gőzöm sincs a körülményeiről. Ám egyszerűen imádom, hogy egy ismerős arc bukkant fel itt... Ez hiányzott nekem ebből a napból is.

Ajaj! Bújik fedezékbe a gondolati ívek mögé, a merész önfeledtség. Mindez azért, mert egynéhány perce engedtem a kísértésnek és úgy szemezgettem az emberi alakok között, mintha lemaradtam volna a lényegről. Meg persze azért is, mert visszatérve a bejárat újbóli szemrevételezéséhez, ott már várt az ismerős alak. Tétovasága szüli meg azt a semmilyen mozdulatot, amit megteszek, hogy bizony a távolság káprázata nem csal.
Szóval, a jóindulattal intésnek nevezhető mozdulat, a fentebb és mielőbb említettek miatt nem csap át valami fékevesztett örömujjongásba. Pedig végre szemtől szemben lehetünk. Apropó, ez olyan gyorsan valósul meg, hogy egy szintén bénácska, valahol negyed és fél út között elakadó bólintással nyugtázom csak, hogy én vagyok én.  
- Inkább találtam, mit sem ker.. - hadarom, nehezen jutva csak dűlőre abban a tekinteteben, hogy előhozakodhatok valami gyengéd mókával, vagy szabadkozzak. Így került valahogy egy félútszerű megoldás kimondására a sor, de lényeg elakadt, ahogy markos kezei közé szorultam. Nem kertelek, lelki szemeim előtt már láttam, hogy most fordul, fogni már fog és szépen fejjel lefelé beleállít a szemetesbe, csakhogy érezzem a legtökéletesebb szinonimáját annak, hogy szemét dolog volt tőlem így eltűnni. A képzelgés viszont határozottan csak az marad, ahogy hasonló attitűddel pereg le rólam a jócskán felhalmozott félsz a viszontlátást illetően.
- Szép! Ilyennek ismersz te engem? - morgom nem túl hangosan, de talán még érthetően nagyjából a vállának. A helyét kereső mókagörbe viszont kihajítja a hangomból a szemrehányást, ami amúgy sem volna jogos.  Egy suta viszonzásara azért futja, hogy pontosan milyét, hátát vagy az oldalát sikerül baráti módon megpaskolni az jó kérdés. - Hát azért nem eszik olyan forrón a kását, hogy csak úgy eltűnjek és …- miközben a szabadkozás egy őszinte formájában igyekszem kifejteni, hogy miért is nem szeretnék eltűnni. Rutinos módon, néhány elaprózott mozdulattal igyekszem kibontakozni a karjai közül. Nem azért, mert biztos akad nézőközönség, inkább azért, mert ez a fajta gesztus az, amit hosszú ideje szeretnék élvezni. Ez ad egyfajta kettősséget, mert jól esik, hogy hiányoztam valakinek és egyben elmélyíti azt a hiányt, amit az édesanyám kihűlt szeretete jelent. Könnyekre pedig semmi szükség!  
- Hát te aztán nem hazudtolod meg a nevedet! - természetes, vér komoly kijelentésként tolom elé a véleményem a temérdek kérdést emésztgetve. Ez eddig sosem hozakodtam elő a nevével, de valóban illik rá. Bár, talán egy kicsit túlságosan szabad szájú és túlzottan energikus is, de bátran ki merem mondani, hogy kedves és ebből kifolyólag gondoskodó. Csak ezt ne mondjam így az arcába, igaz? - Lássuk csak, teljesen rendben vagyok. - ha a lehetőség adott, akkor enyhén széttárt karokkal meg is mutatom, hogy minden oké. Nem vagyok cukorból és rengeteget erősödtem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy az előbbi heves mozdulatát első találkozásainkkor biztosan csak fájdalmas sziszegéssel, görnyedve éltem volna túl. De most meg sem kottyant! - Még nem keveredtem bajba, bár ez lehet, hogy csak nézőpont kérdése. Tudod, vagy is most már tudni fogod, … Szóval!.. Mondjuk azt az egyszerűség kedvéért azt, hogy megszöktem. - legyintek a mondat végén, elbagatellizálva a jelentőségét. Nem roggyan meg az önfeledtségem sem, mert még mindig tartom magam ahhoz, hogy jól tettem. - És már nem félek.  De bevallom őszintén, egy kicsit tartottam attól, hogy engem is megkínálsz egy olyan jobbik fajta balegyenessel, mint, amit odabent szemügyre vehettem. - büszkén nézek fel rá, készülve arra, hogy talán azoknak a hideg kék színű szemeknek egy komolyabb árnyalatával találom szemben magam. - Örülök, hogy tényleg jól vagy!  

~ ★ ~

Xie felbukkanása sokkal nagyobb hatással van rám, mint valaha is gondoltam volna, leginkább egy bágyadt vízű tóhoz tudnám hasonlítani az egészet, amit egy orkán erőteljesen felkavar. Bár gondolhattam volna. Túlságosan is sokat agyaltam azon, hogy vajon mi oka lehetett az eltűnésének, s túlságosan is nagy hatással volt rám az egész, még ha próbáltam is elnyomni magamban ezt a különösen negatív érzést. Ez pedig bizony még magyarázatra szorul.
- Igazából nem is ismerlek. Annyira. - s még egy keserves nevetés-szerűség is felszáll belőlem, ami inkább sikerül teljes mértékben kételkedőnek, semmint őszintének. Mert hát sok mindenről beszéltünk, sok mindent meg tudtunk a másikról, de ez mind töredéke annak, amik valójában vagyunk. Mikor érzékelem a halovány menekülési vágyát, azonnal megfosztom őt a karjaimtól, s egyetlen kósza lépést teszek hátrafelé. Azért egy kissé még mindig hihetetlen, hogy itt van.  
- Szóval rendben vagy. Aha. - cinkos mosolyom mögül kételkedő szavak szállnak kifelé. Valahogy nehéz összeegyeztetnem azt, hogy valaki eltűnik szó nélkül, majd felbukkan váratlanul. Úgy, hogy minden rendben? Jaj, Xie! Ne nézz hülyének.
- Megszöktél. - ismétlem meg enyhe kiakadó hangon. - Remélem azzal tisztában vagy, hogy ezzel az egyetlen szóval kicsit sem elégszem meg. Egy cseppet sem! - lengetem meg felé az ujjam a levegőben némi gonoszkás mosollyal. Annyit biztosan ismerhet már belőlem, hogy utálom a félszavakat abból a szempontból, hogy nem hagy nyugodni a másik felük. Ahogy most sem.
- Te kinéznéd belőlem, hogy megütlek azért, mert eltűntél? Jézusfasz, Xie! - csapom csípőre kezeimet némi sértődött hangéllel. - Hidd el, nálam jobban senki sem tudhatja azt, milyen, ha “el kell szökni”. Csak az nem mindegy, ki vagy mi elől. - egy kis baljós misztikum keveredik mondandómba, mintha sápadag sötétségbe próbálnám burkolni az elmúlt fél évemet, amibe túlságosan sok minden lett beletuszkolva. Elvégre én is elszöktem, Rómából is és a szigetről is. Talán mindenki menekül valami elől. Talán Xie is. Az a nem mindegy, hogy a rögös úton egyedül vagyunk, vagy van olyan, akire támaszkodhatunk. Nekem nem volt ilyen soha, de ennek egyik oka talán a makacsságom is. Nehezen ismerem el, hogy szükségem van segítségre, túlságosan erősen él bennem a “majd én megoldom egyedül”-elv.
- Hé, Angelo, jössz már? - szólal fel mögülem egy mélyebb hang türelmetlenül. A gazdája még nálam is magasabb és szélesebb, jól illik rá a “hegy” jelző. Nem véletlenül ez a művészneve.
- Most nem, közbejött valami, bocs! - intek magam mögé nem éppen úgy, mint akit túlságosan érdekelne a dolog.
- Ne már baszki, azt beszéltük, hogy leisszuk magunkat! - szólal fel egy másik csapattárs.
- Bocs, kihagyom, majd máskor, fontos dolgom lett! Menjetek csak, jó szórakozást! - hadarom el, aztán meg sem várva a reakciót, fordulok is vissza Xie felé. - Szóval... Remélem nem csak azért jöttél el ide, hogy “beköszönj”. - egy nagy levegő jelzi, hogy megint jön egy kis kérdésáradat. - Van hol laknod? Ettél ma már? Nem kajálunk valamit? - pislogok felé kíváncsian azokkal hatalmas, tengerkék szemekkel. Érezheti, hogy nem igazán fog tudni lerázni magáról. Épp úgy, ahogy a szigeten sem sikerült.

Ha most látna! Akkor egyértelmű lenne a pillanatnyi sértetteség, mogorva szusszantásába rejtett egyetértés, bármennyire nem passzol össze ez a kettő. Mert igaza van, nincs velünk az éveken át fejlődő kapcsolat ereje, de valamicske még is csak van. Nem? A tanácstalan, igazát kereső kérdésnek és a hirtelen fellángolásnak sincs semmi nyoma, mire szabadulok és mélyen megfontolt, teljes határozottság erejével bólogatásba kezdek.  Egy a műszerfalak, vagy hátsó ablakok kényszer tartozéka is megirigyelhette volna a lelkesedésemet.  Hiszen tényleg jól vagyok. Sőt, sokkal jobban, mint a következőben feltárt tény megvalósulása előtt és ezt méltán erősíti is az örömgörbe az arcomon.
- Mondjuk úgy, sejtettem. Csak reménykedtem, hogy esetleg még is. - a kitörő öröm hiányzik a szavak mögül. De én avattam be, ennek megfelelően viselem a következményét is. Még akkor is, ha az ember nem szívesen beszél arról, hogy pont abban kellett a legnagyobbat csalódnia, akiben a menedéket, megértést remélte és pont mindennek az ellenkezőjét kapta. Kaptam, de részben én is hibás vagyok ezért, mert hagytam. A megjuhászodott jókedv azonban hamar visszaszökik az arcomra, ahogy Angelo hetykén csípőre vágja a kezét. És nekem most miért a nagymamája képzeletbeli alakja jelenik meg előttem?  
A kezeimet is megemelem tiltakozás képen és csak hogy nyomatékosabb legyen, hogy nem gondoltam komolyan, határozottan nemet intek a fejemmel, úgy jó háromszor. Aztán, aztán a tovább pergő szavai után minden újra elcsendesedik, ahogy visszazökken szolid valójába. Leeresztem a kezeimet, enyhén megdöntve a fejem fürkészem, megragadva olykor a tekintetét . “El kell szökni” ízlelgetem a hallottakat és bár egy halkabbacska “m” szerű zönge megszökik, már szedegetem össze a bátorságom, hogy rákérdezzek. Az is ilyen kell okok közül való volt e, ami úgy felkavarta a sziget életét, hogy hetekig nem találta senki a helyét és olyan események baljós vonala került újra elő. Amit csak halkan, inkább ki sem mondva beszélnek meg és később minden rossz előjeleként könyvelték el.
- A tűz....- félbeszakít az ismeretlen orgánumon szóló kérdés. Pedig nagyobb mersz kellett, hogy vegyem a bátorságot ahhoz, hogy belemásszak egy olyan mérvű magánügybe, amiről talán okkal sosem került túl mélyen szó. Van némi rosszallás bennem, mert az időzítés tökéletes nem volt a legjobb, de az idegen helyett az járda rágógumifoltos arcának címzem a méltatlankodást. A motiváció meg van és meg is akarom tartani, mert fontos kérdést érint. Ugyan akkor, az elmúlt fél évben mellém telepedett egy nyálkás szörnyeteg: Tégy úgy, mint aki nem akar semmit és nincs is joga semmihez. És most akaratlanul is mérlegre állítom a helyzetet. Váratlanul jöttem, tehát nincs jogom csak úgy felborítani a programját és még is, jól esik azt hallani, hogy maradna. De miért? Maga a kérdés léte is bosszantó és talán nem is baj, ha ez egyszer és újra megengedhetek magamnak egy kis önzőséget. Igaz?
- Nem... De.. Igazából, nem terveztem el a dolgot és …- valahogy nehezen szedem össze azt, mit is szeretnék vele tudatni. Talán zavar, hogy hirtelen nem találom a szabad és nem szabad közötti egyensúlyt, de példálózhatnék mással is. Fölösleges! De nem az a halkszavú nevetés, amivel a feltett kérdéseinek adózom őszintén. El hiszem, el merem hinné, hogy tényleg aggódott. - Van hol laknom. Ettem már és nagyon szívesen! Én bármikor tudok enni, de, miattam ne rúgd fel a programodat. Biztos kellemesebb lenne, mint engem hallgatni. - amolyan utolsó lehetősségként állok elő, magabiztosan az ajánlattal. - Van új telefonszámom, úgyhogy nem tűnök el. Megint.

~ ★ ~

- Ha azt mondtam volna, hogy ismerlek, az hazugság lett volna, még ha szépen is hangzott volna. Mert ha ismernélek, akkor nem is akarnék rólad többet tudni, nem igaz? - az a keresztkérdés baszki... Ezt azért nagyon faszán megfogalmaztam, lássuk be, hiszen sokkal többet mondanak ezek a szavak annál, mint amit elsőre kihallhat belőle az ember. Bővebben természetesen azért nem fejtem ezt ki, inkább egy sejtelmes mosollyal kísérve ott hagyom a levegőben.
- Igen, a tűz... - köhintek halkan, s még tekintetem is akaratlanul valahova oldalra szökik az egyik széles konténer, s az abból kikandikáló szemét felé. Fogalmazhatunk úgy, hogy minden felégett utánam. És most egy kicsit sem túlzok.
- Miután leléptem, nem láttál esetleg a ház körül... Fura alakokat? Nem kérdezősködtek valahol... Utánam? - teszem fel óvatosan kérdéseimet apróbb szünetekkel, halk jelét adva annak, hogy egyáltalán nem a véletlen műve volt az egész. Eléggé súlyos dolgok lappanganak a háttérben, borzasztó családi titkok, amiket a vállamon cipelek már nagyon régóta. Hogy egyszer valaha levehetem-e magamról őket? Erősen kétlem. A sírba fogom vinni a keresztem.
- ...és? - kérdezek vissza némi gonoszkás mosollyal, éreztetve, hogy nem hagyom annyiban ezt a “hirtelen döntöttem” témát. Azért az embernek kellenek ahhoz okok, hogy hirtelen lelépjen a világ másik felébe. Ha valakinek jó az élete és boldog egy helyen, akkor marad. Ha nem... Akkor New Yorkban beszélget távol a hazájától egy másik emberrel az éj leple alatt.
- Na, akkor ezt meg is beszéltük! - paskolom meg a vállát. Azt pedig elengedem a fülem mellett jó messzire, hogy biztosan kellemesebb lenne a társasággal lógni. Nagyon téved, ha ezt gondolja, és ennek jeleként lépek is egyet előre, hogy részemről indulhatunk. A többiek a háttérben úgyis megindultak nélkülem a másik irányba, és halvány jelét sem adom annak, hogy meggondoltam magam.
- Elmondom neked, hogy még ha van egy feleséged vagy férjed, akkor is foghatod magad, és eltűnhetsz egyik pillanatról a másikra. Nem kell ehhez új telefon meg minden.- mégis már húzom is elő a mobilom, készen arra, hogy bepötyögjem a számát, ha elkezdi diktálni. Ha megvan, úgy már tolom is vissza a zsebembe.
- Teljesen egyedül szöktél el amúgy ide, vagy számíthatok arra, hogy a húgod kiugrik egy kuka mögül, és lenunchakuzza az arcom? - röhögök fel jólesően. Már régebben is sokat szívattam ezzel, és ez egy örök poén marad számomra, ahogy felvezette azt a nőszemélyt.
- Na és ismerősöknél laksz? Vagy rokonoknál? Talán valami szállón? - kérdésáradat, mint régen. Ehhez egyáltalán hozzá lehet szokni? Mármint nem a temérdek megválaszolandó kérdéshez, hanem ahhoz, hogy az egyik embert őszintén érdekli a másik.
- Ehhez mit szólsz? - torpanok meg hamarosan a “legócskább” hely előtt. Ami egy kibaszott McDonald’s.

- Te nem olyan vagy. - magától jött, amolyan egyetemleges igazságként a válasz a kérdésére. Tényleg nem olyan, aki szarik a másikra, csak és mert, megtehetné. Nyilván engesztelést sem vár, még is egyfajta bocsánatkérésnek szánom a könnyed mosolyt, amivel felnézek rá. Mert a szavak néha csak úgy szeretnek összekészülve előbukkanni, elbújtatni néhány érzést a nem válogatott gondolatok között. Mint ez, a mielőbbi is. Nem volt elvárt a hiány, az ismeretség elismerése és még is meg volt az elvárás, hogy ha hazug módon is, de le legyen ismerve, hogy ismerlek. (?) De így volt jó! És így nem volt jó, hogy a következő momentumot csak úgy megcsorbították. Vagy még sem?  
Angelo nem hagyja elsikkadni az ép csak hangot kapó szavakat és éppen ezért az a szelíden kérdő tekintett, amivel még mindig őt figyelem nem tűnik el. Még akkor sem igazán, amikor megannyi eshetőség és feltételezés kapaszkodik bele a feltett kérdéseibe, hogy odavethessék a gondolatok mezejére “Látod, megmondtam, hogy nem a tűzhely volt a hibás.”, ahogy azt sokan szerették volna a köz felfogásába belegyömöszölni.  
- Ugye tudod, hogy rohadtul megijedtem? - mert eddig még nem mondtam és korábban sem írtam, akkor elég volt az egyszerű öröm, hogy él. De most, felidézve az első pillantást az üszkös romok láttán, még most is megérint az jeges érzés. Szemrehányás viszont, még csak részleteiben sem utazik a hangomban, csak az, amit ki is mondtam. Ijedség, amit most már a teljesebb megnyugvás morzsol darabjaira, de a féltés megmaradt. -  Igen, kérdezősködtek. Nálunk a boltban, a kikötőben és még jó néhány helyen, ahol megfordultál. - egy apró sóhaj kíséretében, a komollyá, elgondolkodóvá váló vonásimon egy biztató félmosollyal igyekszem könnyíteni. - Nem foglak faggatni! Kivárom, hogy mennyit, mit és mikor fogsz elárulni ebből az egészből. - önmagam példáján okulva, tudom, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet csak úgy kimondani. Nem, hogy a nyílt utcán, még az isten háta mögött sem! Van olyan, amihez bátorság kell. Olyan, amihez idő és bizalom. És van az, amit sosem szabad kimondani, hogy másokat megóvjunk. Én pedig csak remélni tudom, hogy nem az utóbbiról van szó. Valami elvetemült agyrém szerint bízom benne, hogy csak megszökött egy elrendezett házasság elől, vagy bármi olyan elől, amit csak azok értenek meg, akik nem csak luxusban, de mérhetetlen felelősség és kötelesség súlya alatt növekedtek. Míg az igazság kiderül, türelemmel leszek!
- És? - némi kétségbeesettségre hasonló éllel kezdek bele, vagy folytatom az amúgy is katasztrofálisra sikeredett önkifejezést. - Hááát, sok minden megfordult a fejemben, olyan eshetőségek, hogy éppen nem vagy kíváncsi a fejemre, vagy az is, hogy észre sem veszel. Tehát elvárások, tervek nélkül, de reménykedve jöttem. - kicsit megköszörülöm a torkomat, ezzel kívánva elérni a hatást, hogy helyre billenjen a beszélőkém értelmesebbik oldala. - Szóval, bátran képzelegj és szed ki belőle a szükséges dolgokat. - egy gyengébb vigyorral teszem fel az igazi pontot a mondat végére. Lehetett volna élttel telibb is a jókedvem, de még nem mertem. Még ott volt a lehetőség, hogy minden józan ésszel és a már rengeteget emlegetett ismeretség mértékéből adódóan érthető lenne, hogy még is a szórakozást választja. De nem! Ennek pedig kimondhatatlanul örültem és ennek az érzéshalmaznak kedvére, nem is foglalkoztam a szavakkal. Csak megindultam vele, ilyen egyszerűen és jól eső gondtalansággal.  
- Ez igaz! De én eldobtam az enyémet, hogy ne legyen lelkiismeret furdalásom mert nem veszem fel a telefont és hogy letiltottam az édesanyám számát. Meg persze a rengeteg bűnügyi sorozat is nem túl jótékony hatása, hogy nem mertem használni a közösségi médiát és most sem. - adom meg a tágabb választ a telefon kérdésére, miután bediktáltam neki a jól bemagolt új telefonszámomat. Persze most már én is látom, hogy nem kell ennyire tartanom néhány dologtól, de még is. Honnan tudjam, hogy mi szándéka van velem az anyámnak, rosszabb esetben az ő végtelenül utált párjának? Mielőtt azonban felfortyanhatott volna bennem a méreg, az elhangzó kérdések rátapintottak a gyenge pontjaimra és ezáltal nagyon szűkszavúan érkezet az első válasz.
- Jah. Egyedül. - csak ez az egy szó kapott társat egy lemondó sóhajjal képében, hogy utána a járda változó képét fixírozva haladjak Angelo mellett, arcomon egy mondvacsinált mosollyal. Töprengek? Ó, nagyon is, de azt hiszem itt az idő, hogy őszinte legyek. - Nekem megfelel. Valami oknál fogva szeretem a sültkrumplijukat a fagyival. - egy “ez van” mosollyal veszem az irányt a bejárat felé, mert nem mindenki érti a kombinációban rejlő lehetőséget. Mindez pedig csak egy kis halogatás, ami még talán belefér, még is, mielőtt az ajtó kinyílhatna.  
- Angelo? Én. ...Az üzenetekben, én nem voltam teljesen őszinte. De, nem azért, mert nem akartam elmondani! .. Csak. ... A tűz és ahogy eltűntél, úgy éreztem, hogy van elég bajod és nem kell még egy. - nem várok igazolást, hogy helyesen tettem, de ez a kezdeti vallomás kellett, hogy folytatni tudjam. - Úgyhogy, rengeteg dolgot elhallgattam. - amit talán ő is észrevett, a személytelenebb üzenet soraiban és már előbb, a szigeten is. Előbbiekben a “nincs itt”, “már megint zongoralecke”, “unalmas családi vacsora” és társai. Remélve, hogy nem itt és most várja a titkok halmainak feltárását, egy kissé reményvesztett pillantást követően folytatom az utat befelé, belefeledkezve a rendelés folyamatába, a helykeresés ez úttal nagyon is bő kínálatába, hogy majd folytathassam, vagy összeszedjem az új kérdések árjának megfelelő válaszokat. Lehet, hogy egy sima kóla helyett, valami ütősebbet kellet volna választani a nem létező kínálatból? Mondjuk whiskyvel vagy csak azt, hogy meglegyen a bátorság.

~ ★ ~

Az a bizonyos tűz... Nem gondoltam volna, hogy a család keze ennyire messze elér, hogy még egy apró szigeten is képesek voltak megtalálni. Én voltam az ostoba, hogy Lucianot és az embereit alábecsültem, s a naiv is, hogy azt hittem, hogy a távollétem elegendő lesz arra, hogy nyugalom legyen. Otthon az is van, de körülöttem még mindig perzselődik a föld, s egyre melegebb lesz, bárhova is megyek.  
- Tudom... - sóhajtom bűnbánóan, félig leszegett fejjel. - Nem volt célom ilyesmivel felkavarni a sziget életét, elhiheted. Azt hittem, hogy ott nyugalom lesz, és abban a poshadt kisvárosban egy kicsit... Megpihenhetek? - kérdem költőien, mintha csak keresném a megfelelő szavakat, de azok hazugság nélkül úgysem lehetnek tökéletesek. Vigyáznom kell azért, hogy pontosan milyen információt osztok meg vele, hiszen minél többet tud valaki rólam a környezetemben, az annál inkább lehet veszélyben, ha egyszer beüt a baj.
- Tényleg? - kerekednek el szemeim. - És mit mondtak az emberek, hol lehetek? - kérdem kissé félve, egy kalap alá véve a város lakosságát. De inkább az érdekel, hogy Xie mit felelhetett az olasz idegenek kérdésére.  
- Mindent soha nem tudhatsz meg. És nem azért, mert ennyire titkolóznék, de hát ezt már leszűrhetted, hogy nem vagyok egy elhallgatós fajta. Csak vannak olyan dolgok, amik... - keresem a megfelelő szavakat, de egyszerűen képtelen vagyok körbeírni azt, amit akarok, úgy, hogy finomabban hangozzon. - Túlságosan veszélyesek ahhoz, hogy tudj róluk. - tengerkék íriszeim most nagyon komolyan csillannak az lámpák fakó fénye alatt. Talán nem mondok újat, hiszen Xie egyáltalán nem ostoba, minden bizonnyal szépen lassan azért összerakosgatta magában a képeket, hogy valami nem stimmelhet. A tűzvész, a hirtelen jött eltűnésem, majd az alakok, akik utánam kérdezősködtek mindenhol... Fellélegzés hát, hogy újra visszakanyarodunk hozzá.
- És mikor érkeztél pontosan, Xie? Hogyan találtál rám itt egyáltalán? - kérdem tőle immáron nagyobb mosollyal, mint az elmúlt percekben, teljesen elfelejtve a tényt, hogy pár szakadt és esőáztatta plakátról azért még mindig visszanézek a kirakatokon és oszlopokon.  
- Hű, ez kemény döntés volt akkor tőled. - bólogatok elismerően. Az ilyesfajta lépések sosem egyszerűek. Az új élet borzalmasan nehéz, bárki bármit mondjon.
- Még jó, hogy New York ilyen nagy és befogadó azok számára, akik szökésben vannak. - pillantok felé kacsintva, miközben lelépek a járda mellé, s ott haladok tovább közvetlenül mellette. Egészen addig, amíg fel nem fedezem a legegyszerűbb kajáldáját a világon.
- Sültkrumpli fagyival? Ilyet még nem toltam, de hát mindent el kell egyszer kezdeni. - azt hiszem, hogy kicsit könnyedebb témára váltunk, s a temérdek magunkba fojtott kaja majd enyhít az enyhe feszültségen, de nem így történik. Biztatóan emelem fel a kezem hát, s megejtek felé egy melengető mosolyt.
- Ugyan, nem kell magyarázkodni. Mindenkinek van egy keresztje, amit egyedül kell, hogy cipeljen. - felelem egészen bölcsen. - De azért meglehet könnyíteni azt a cipelést valahogy... - ejtem el sejtelmesen, mikor belépünk, de nem fejtem ki pontosan, hogy mire is céloztam. Érzem, hogy rengeteg minden tombol ott benne, talán még a nyelvének a hegyére is szökne sok minden, de egy meki nem éppen a legjobb helyszín arra, hogy az ilyen dolgokat elmondjuk a másiknak.
- Az a lényeg, hogy most itt vagyunk. Sok kilométerrel odébb ugyan, de itt. - felelem mielőtt még megrendelném a fél sajtburger kínálatot. Egy nagy tálcával lépek az egyik ablak melletti asztalhoz, s hamarosan letelepedek Xiével szemben a hat sajburger, a nagy sültkrumpli és a fél liter kóla elé. És most még visszafogom magam...
- Szóval... - kezdek bele már az első falat után. - Merre laksz most? - érezhetően sok kérdés nem hagy nyugodni, amik eddig megválaszolatlanul maradtak, de talán sejtheti, hogy ezernyi kitérő választ is adhat, én még ezerszer rá fogok ezekre kérdezni.

- Ezt hiszed vagy sem, de sejtettem, úgyhogy, fátylat rá. Ezt így szokták mondani ugye? - ebben a pillanatban tényleg úgy érzem, ennyi elég, persze nem a tudni akarásomnak, de annak még várnia kell. Hiszen, Angelon is azoknak a vonakodásoknak a nyomát vélem felfedezni, amiket én is nagyon jól ismerek, bár, a mögötte munkálkodó folyamatok nyilvánvalóan másból táplálkoznak.  
- Uhm. - bólogatok, az már úgy is túl jól megy. - Mindenkinek meg volt a maga verziója, de azt te is tapasztaltad, hogy nem mindenről beszélnek idegeneknek. De, hogy szép legyen a napod! Emlékszel még a szomszéd nénire? - jelentőségteljesen teszem fel a kérdést. Azt hiszem nem felejtette el a zöld arcmaszkban kukkoló nénikét, mert önmagában is felejthetetlen látványt nyújtott, hátha még a száját is kinyitja. És megtette!  Megvádolta azzal, hogy ijesztgeti a macskáját, pedig én voltam az a bizonyos egyén. De nem ijesztgettem, csak igyekztem kitessékelni, miután megint kutyabosszantásra betért a nappalinkba.  - Őt volt szerencsém személyesen végighallgatni, ahogy felháborodva újra kikéri magának, hogy attól még, hogy Vin Diesel hajat növesztett, nem száguldozhat és keverhet baj, pláne, ha megijeszti az ő Fifikéjét. - és ezt képes voltam úgy visszaadni, hogy a mulathatnék, akár csak egy röpke arcrándulás erejéig is megnyilvánult volna. Talán akkor egy picit sajnáltam a két morózus fickót, akik láthatóan nem tudtak mit kezdeni vele, fényes nappal, egy üzlet kameráinak kereszttüzében és még néhány rosszalló vásárló társaságában. - Szó szerint elüldözte őket és nem is jöttek már vissza. Sőt, elég gyorsan távoztak, mert... Mert kiderült, hogy találtak egy csontvázat, de nem emberé volt! - a végét gyorsan hozzáteszem, mielőtt még valaki halálának vétségét magára venné. - Persze az legalább két hétbe került, mire ez is kitudódott. - így talán értelmet nyerhettek az általam küldött, sürgető üzenetek tucatjai. Így most visszaemlékezve valahogy annyira valószerűtlennek hatnak a történtek és valami egészen új, még helyét nem igazán találó gondolatok és a beléjük csimpaszkodó érzések gyűrűznek be a többi köré. Figyelmesen hallgatom és követem az arcának változásait, a gesztusokat is számba véve, amik talán többet, vagy nyomatékosabban mélyítik el az elhangzottakat. Ezért nem mondom azt, hogy lehet pont a részigazságok, vagy is a teljes igazság hiánya kever majd veszélybe. S mint hogy ez nem születik meg, nem enyhíthetem azzal sem, hogy “szeretek veszélyesen élni”, minthogy ez csak részben, az élet egyes területein igaz csak. Ez pedig más. Igazolása annak, hogy nem egy klisé szereplője, valamelyik romantikus lányregényben.  
- Mm! - halványan bólintok, de telve bizalommal. Mert tetszik vagy sem, megbízom benne, olyan ösztönösen, ahogy sokszor megbíztam nála sokkal kevésbé ismertekben, amikor felmásztunk egy meredek falra. És még élek! Egyéb iránt ezzel igyekszem kifejezni, hogy megértettem és tartani fogom magam ahhoz, amit a mielőbb mondtam.  
- Hát.. - próbálom összekapkodni a napok számát, de rá kell jönnöm, hogy ehhez egy kicsit kevésbé felkavart lelkiállapot ideálisabb lenne. - Pár hete? - elnézést kérő, kacajmosolyt villantok. Valljuk be elég furán hat, hogy kérdéssel felelek egy időpont megadását illetően, nem pedig kijelentve azt. - Egy kukából halásztam ki a szórólapot. - nem a honnan, hanem hogy megtettem tölt el teljes büszkeséggel. Mondjuk, ha éppen nem akkor vagyok ott, akkor nem hallom meg a nevét és ez a mai alkalom, talán csak hetekkel, hónapokkal, legrosszabb esetben soha nem valósult volna meg.  
- De a lehető legjobb! - megragadom a tettem legelemibb erősségét, ami képes csorbítani a ki nem mondottak keserű ízét. Így marad még lehetőség, hogy egy kíváncsi, igazat kereső kérdő pillantásba rejtett kérdést tegyek fel, amire nem kell válasz, mert korábban már megkaptam. Ez pedig, a “te is szökésben vagy?”. Innen pedig könnyebben libbenek át arra, hogy néha érdekes párosításokban én személy szerint megtalálom a finomat (?). Talán kár is lenne tovább törnöm a fejem, mit és hogyan mondjak el, de! De ott vannak a sehogyan sem megválaszolt kérdések, amiket, ha most el is kerülök újra és újra szembe fogom magam találni. Nem igaz? Tehát. Tehát e pillanatban kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy Angelonak ilyen könnyed személyisége van és ezért is vidul fel az ábrázatom. Megkönnyebbültem, egy kicsit és még egy kicsit könnyített rajtam a már asztalnál tett előzékenysége. Feloldozást vélek felfedezni a szavai mögött, így elengedem a görcsös őszinteség iránti vágyam kinyilatkoztatását. Csevegjünk és együnk...
- Kicsit megizzasztottad a kiadó srácot. - somolygok miközben teljesen természetesen használom a fagylaltot úgy, a sültkrumpli ízesítésére, mint más a ketchupot. A mennyiségen nem akadok fenn, sütöttem én már neki palacsintát, egy párat, sokat? Ennél az ételnél nehéz megállapítani, rossz szokása, hogy gyorsan fogy, általában gyorsabban mint ahogy készül.  - Jó étvágyat!
- Ha egy picit lehetek nagyképű, akkor stílszerűen mi lehetne más, mint Chinatown.  A Manhattan hídhoz közelebb eső részén. - elvigyorodom. - Pici a bérlemény, de kedvesek és tartózkodóak a szomszédok, kicsit .. olyan hazai hangulata van. - tetszik és szeretem ezt kimondani is kár lenne, mert látszik. - Lehet nem is lakunk olyan messze egymástól? - a kérdés nem burkolt, csak egy kicsit változatosabban tettem fel, hogy hol. Manhattan meg van, mert ha jól emlékszem azt mondta itt lakik, így már csak szösszenetnyi pontosítás kell, ha lehet.  

~ ★ ~

Már el is felejtettem, milyen lehet egy kisebb, zárt közösségben létezni, nem pedig a monumentális Rómában, ahol még a házunk elé sem tudom kitenni úgy a lábam, hogy ne botlanék bele egy idegen arcba. Gyerekként sok időt töltöttem nyaranta Olaszország olyan részeiben, ami mentes volt a turistáktól, s mindenki ismert mindenkit, de ezek a látogatások olyan régen voltak már, hogy inkább a kellemes érzetük vannak meg az emlékeknek, semmint a konkrét képek. Ezért sem gondoltam volna, hogy a tűz ekkora kavart okoz abban a fáradt kisvárosban, de hát fátylat rá, ahogy Xie mondja. A múltat úgysem lehet már megváltoztatni.
- Igeeen! - a szócska eleje bizonytalan, de ahogy a végére érek, hirtelen felsejlik annak a banyának az arca. Hát hogy is felejthetném el!
- Lehet, jobban tenném, ha felfogadnám testőrnek a vén banyát, nála ezek szerint jobban senki sem tudja elkergetni azokat a tahókat! - röhögök fel a kis történet hallatán. - Nem okoztak amúgy bajt? Csak kérdezősködtek, majd felszívódtak? - puhatolózok még egy kicsit. Csak óvatosan. Bár ezek után igazából nincs miért óvatoskodni, hiszen Xie sejtheti, hogy kicsit jobban benne van a lábam a mocsokban, mint másoknak.
- Wow, még csontváz is volt? Mi a fasz?! - kérdem vigyorogva, aztán persze egy köhintéssel húzom vissza a mosolyom a pofámba. - Ami persze nem vicces, komoly dolgok ezek. - próbálom visszafogni, hogy ne röhögjem el magam, hiszen így belegondolva mindenki azt hihette, hogy meghaltam, és az én csontvázam perzselődik a romok alatt... Aztán láss csodát, még mindig itt esz a rossebb, nem tudtak kiirtani, élek és virulok! Mint egy elbaszott olasz komédia. Megfűszerezve egy kis Ázsiával.
- Pár hete? - kérdezek vissza kekeckedő mosollyal, enyhén félrebillentett fejjel. Sejtettem, hogy nem azonnal rohant hozzám, minden bizonnyal túlságosan sok lettem volna neki egyszerre egy ilyen “szökés” után. Szerintem. Én is így tettem volna a helyében.
- Egy kukából?! Pfffff... Remélem kitettél a faladra! - csapom megint csípőre kezeimet tettetett sértettséggel. Holott tisztában vagyok vele, hogy az ilyen szórólapok arra valóak, hogy a kukákban végezzék a többi szemét mellett. S ha már szemét, Xie társaságában még ez a gyorskaja is valahogy jobban esik, ha összevetem azzal a gondolattal, hogy a többiekkel innék most. Ez így most pont tökéletes.
- Pedig még nem is tudja, hogy ez csak az előétel. - vigyorgom szélesen, miközben elveszejtek egy sültkrumplit a számban. - Neked is jó étvágyat, de ez azért... - mutatok a fagylalt felé. - Terhes vagy, Xie? - mosolyom megint kiszélesedik, ahogy szépen lassan oldódik fel köztünk a kezdeti zavart légkört. Mert hogy zavart volt, az biztos. Sokkolt a felbukkanása, de hamar elkezdtek visszaszivárogni a múlt kellemes emlékei.
- Chinatown... Chinatown? Na ne bassz már! - oké, most már tényleg röhögnöm kell. - Ez lett volna természetesen az utolsó tippem... - közlöm ironikusan. - Ott még amúgy pont nem jártam, nem is értem, miért. Pedig nem vagyok túlságosan messze, jól mondod. - előhúzom a telefonom, pötyögök rajta párat, majd egy térképet mutatok Xie felé, s rábökök egy pontra. Milliónyi utca van, nekem pedig nem sikerült megjegyeznem sem azt, ahol én vagyok, sem pedig a környezőket, így egyszerűbb megmutatni.
- Na én itt vagyok. Nem a legzsúfoltabb utca, és szemben még egy park is van. És bár sokat kijártam, de hát nem lepődök meg, hogy még nem találkoztunk az elmúlt pár hét alatt. Hatalmas ez a város. De talán ez előnyünkre fog válni, nem igaz? - vonom fel a szemöldököm sejtelmesen az utolsó falat után. Leöblítem a maradék kólával, s mint aki jól végezte dolgát, enyhén eltolom magamtól a tálcát.
- Na és mik a tervek mára? Sietsz haza? Nincs kedved legurítani pár pohárkával? Be van hűtve nálam jóféle olasz pia. - hátam a széknek döntöm kényelmesen, de lábam enyhe mozgásából érződik, hogy nem igazán fogok tudni itt ücsörögni már sokáig.  

Cseppet sem visszafogott, egészen kaján mosollyal az arcomon értek egyet abban, hogy fogadja csak fel az asszonyságot. Bár valószínűleg az életének minden színterén jelentkeznének az elvárt, ám más helyzetekben cseppet sem pozitív hatások. Úgyhogy, az orrom alatt motyogva azért még megtoldom e dolgot: “de csak saját felelősségre” felhívással. Részben, hogy felhívjam arra a lehetőségre a figyelmét, amire én is csak utólag gondoltam. Más részben viszont, hogy nyugodt szívvel húzhassam vele később és kész szerencse, hogy ezen csak elméleti síkon csámcsogunk, ugye?
- Tudtommal nem, bár..- elgondolkozom, mert nem biztos, hogy ez igaz. - A kikötő mester jó ideig szidta a “jött-menteket”, de amennyire én ismerem, az a csoda, ha valakivel nem morog. - megvonom a vállamat. - Azt hiszem igen, csak kérdezősködtek. -  bizonytalan felelet, hiszen kevés tapasztalat húzódik a tények mögött. Talán egy kicsit lehettem volna kalandvágyóbb, kíváncsibb és most bővebben tudnék erről, vagy arról beszámolni Angelonak. Persze a Nagyi tuti lekapott volna mind a húsz körmömről, ha megtudja, hogy a boltban is illetlenül viselkedő urak után “nyomozok”. Összességében viszont nem bánom, hogy nem történt meg és a talán, csak talán marad és ehhez nagyban hozzájárul az is, hogy Angelo egy millivel sem komolyabb, mint azt a helyzet megkövetelhetné. Legalább is én úgy érzem, hogy tényleg komoly és súlyos dolgokról van szó.
És! Pont a mielőbbiért nem helytelenítem azt, hogy láthatóan a helyzet poénosabb oldalába kapaszkodik bele. Talán csak egy kicsit, de a kelleténél egy hajszálnyival sem nézek rá megrovón, hogy utána zavartalanul osztozhassam a jókedvében. Meg persze, hogy határozottan megingatva a fejemet, igazat adjak, valóban nem vicces a dolog, de lehetett volna rosszabb is. Az pedig, hogy nem lett, ad csak igazán okot az önfeledtségre.  
- Hát... Egynél több, de talán kettőnél is. - szolid segélykéréssel pillantok oldalra, igazából nem várva el azt. - De a kettő is már egy pár nem? - magabiztosabban, somolyogva pillantok Angelo felé. Jaj, ne! Gondolati felkiáltással bukik ki belőlem a nevetés, mert ezt másképp, példának okáért szavakkal leírni sem lehet, mert ez a póz?.. Ez! Tényleg csak egy nagy virágos kötény kéne és autentikus olasz nőszemély is lehetne, de nagyon, nagyon örülök, hogy nem nőnek született. Mert akkor most minden férfiúi önbecsülésemmel beülnék a sarokba és azon imádkoznék, hogy ami oda nőtt, az ott is maradjon? Valószínűleg. - Még nem volt rá alkalmam, de ígérem főhelyre fog kerülni. - legalább egy nyugodtabb légvétellel biztosítani tudtam arról, hogy nem ott fog kikötni az a becses kincs, ahonnan előhalásztam. Igazi ígéretet kap, ahogy mutató és középső ujjamat összezárva feltartom. - Csak előtte még ki kell egy kicsit vasalni. - a feladat nehézségét tudva, talán kicsit lehangoltabb ez a kis toldalék mondat. Nincs vasalóm. De ha az nincs is, késői vacsora akad és végre, ez pedig nagy szó, nem egy szőrős kunyigép az asztaltársam. Noha azt azért meg kell hagyni, hogy időzítésben legalább olyan profi, mint az említett négylábú. De már csak azért sem nyelem félre a falatot!  
- Most, hogy mondod! - megregulázva a nevetés, mit nevetés, a röhögés ingerét kihúzom magam, a kezemet a nem létező, kerekedő hasam alá simítom. Majd lemondón felkönyökölök az asztalra és újabb kulináris falatot készítek elő. - Nem! - ingatom meg a fejem, némi sajnálattal, ami jól megfér egy élénkülő mosolygörbe társaságában. - De nem lenne rossz, én lehetnék a világ nyolcadik, vagy kilencedik csodája? - érdeklődöm, azzal a természetes könnyedséggel, ami megadja a helyzet fokozását, de éppen úgy engedi elsüllyedni is. Hiányzott már ez a könnyed légkör!
- Furcsa egy kínai a kínai negyedben? - kérdezem félig kacajra álló hangon, amolyan költői jelleggel. Aztán van idő legyűrni még egy keveset az általam fogyasztott specialitásból, hogy utána belemélyedjek a felém mutatott térképbe. Kicsit elgondolkodva, még a homlokomat is ráncolva nézek fel a kijelzőből. - Én lehet már elkóboroltam arrafelé, Boval sokat sétálunk. Tényleg nincs messze. És, ahogy mondod, csak is az előnyünkre! - ehhez teljes mellszélességgel ragaszkodom. Persze-persze, nem suvasztom el a más lehetőségek valószínűségének az arányát, de nem szándékozok nagy hangsúlyt fektetni rájuk. Jól fognak alakulni a dolgok, ha nem, akkor majd lesz egy új és lehet jobb megoldás.
- Te voltál a mai egyetlen programom. Nem sietek. Van...- sorolom a válaszokat, míg persze az utolsónál egy kicsit el időzöm. Nincs önmarcangolás, hogy elfogadhatom e meghívást, meg egyáltalán, hogy ezt vehetem e annak. Kicsit közelebb hajolok, ha már ő kényelmesre vette a figurát és szinte érezni, hogy indulásra kész, vagy már fél lábbal kint is van (gondolatban)? - Deee, … egyesek szerint nem bírom az alkoholt és elviselhetetlen vagyok, úgyhogy …- megkóstolom? Iszom az egészségére? Valami ilyen jellegű gondolatokat sejtető véggel hagytam lógva a mondat végét. Aztán megragadva a fagylaltot, a krumpli akár maradhat is, felteszem a kíváncsiskodó kérdést. - Mennél?

~ ★ ~

Messengeren keresztül túlságosan nem mélyedtünk bele a tűz körüli eseményekbe Xiével, ami kimerült egy „jólvagy?”, „én igen, és te?”, „én is” pár szavas történetben. Nem akartam kérdezősködni így millió kilométer távlatából, hiszen vannak olyan dolgok, amiket az ember csak személyesen tehet fel. Legalább most kiderült számomra, hogy Luciano nagyon is komolyan veszi a dolgot. Vajon itt mikor bukkan rám? Lehet-e még egyáltalán teljes életem? Ezeken most talán kár is gondolkodni, engedjük el.
- Csak mondom, hogy itt már a férfiak is szülhetnek. – s ezt mind úgy közlöm két falat között, mintha egy hétpecsétes titokról rántanám le a leplet. Kellemes most ez a szórakozott légkör, de hát nem meglepő, már régebben is sikerült hamar megtalálnunk a közös hangot abban a kisboltban.
- Elhoztad a vérebedet is? Mármint most a kutyára értettem, nem a húgodra, csak hogy tisztázzuk. – röhögöm el magam. - Nem viselte meg az új légkör? – kérdem tőle könnyeden már üres tálcával előttem. Többet persze már nem tolnék be, helyet kell hagyni az alkoholnak és az utóvacsorának is!
- Depressziós leszel, esetleg sokat beszélsz, vagy főribanccá válsz? Jöhet, ebben a sorrendben! – felelem kiszélesedő mosollyal, s nem is húznám tovább az időt, felállok a székből indulásra készen. - Részemről mehetünk. – ha készen áll, akkor belevethetjük magunkat újra az éjszakai életbe. Nem vagyunk túlságosan messze, de azért egy bő húsz percnyi séta áll még előttünk. Az idő kellemes, csupán néha süvít kettőnk közé egy kósza, hűvösebb szellő.
- Azt mondjuk bánom, hogy tök sok cuccom bent égett baszki. Köztük a palacsintád is, amiből elég durván feltankoltál! – hozok fel némi nosztalgiát az egyik sarkon, ami elveszi a kezdeti szavak komoly súlyát. - Azóta sem ettem olyan jót. Mondjuk palacsintát sem. Úgyhogy... – hagyom nyitva a mondatot egy mosollyal, hadd fejezze csak be ő maga! Persze, kicsit sem vagyok paraszt, hogy megint fakanalat tolnék a kezébe. Á, dehogy!
- Na és munkát szereztél már itt? Vagy még éldegélsz a tartalékokból? – kérdem tőle a következő sarkon befordulva, elhaladva egy éjjel-nappali előtt. Még senkit sem vittem fel magamhoz az itteniek közül, de nem is állt szándékomban megmutatni egyelőre a privát szférám idegeneknek. Nos, Xie nem az. Ő már azért többet látott belőlem.
- Meg is jöttünk! – megtorpanok egy nagyjából tíz lépcsőfoknyi emelkedő előtt, ami egy bejárati ajtóhoz vezet fel. Előbbi tetején két teljesen felesleges korlát pihen, amik egészen az ajtóig húzódnak. Előkotrom a kulcsom a zsebemből, majd kettesével szedve a lépcsőket, pillanatok alatt fent termek.
- Belül eléggé hasonlít amúgy az elrendezés a szigeti házhoz, főleg abban, hogy még eléggé üres ez is. – nevetem el magam. - Nem sokat értek a lakberendezéshez, fogalmam sincs, hogyan tegyem otthonosabbá. – osztom meg gondolataimat, miközben elfordítom a kulcsot a zárban, majd betolom az ajtót magunk előtt.
- Csak tessék. – intek beljebb egy apró, sötét előszoba felé.

- Ne már! - ütközöm meg a hallattakon teljes bedobással. Torok köszörülve, meg egy leheletnyit szégyellve magamat körbe pillantok, merthát épen egy titoknak álcázott .. öhm, nem is tudom mit hozott a tudomásomra. Egy biztos, tiltakozni igyekszik ellene minden józan eszem, de mivel messze nem esik nehezemre elképzelni a dolgokat, ebbe a kelleténél kicsit mélyebben belemásztam. Úgyhogy, elhúzom a számat, mint aki tényleg egy nagyon savanyú citromba harapott. - Hagyjuk! .. Inkább. - zárom le gyorsan a témát, mielőtt túlzottan jó lenne ezt kifejteni, vagy mikéntjét megfejteni. Nem, most jobb, ha az evésre is koncentrálok.  
- Gondoltam! Egyébként ő is jött volna, de sokkal előbb lelépett ..- egy pillanatara elgondolkozom és nem azért, mert túlságosan mellbevágó, hogy Fei lelépett. Rá haragszom, akkor és úgy is, hogy fogalmam sincs mi van vele. - ..onnan. - jelölnöm meg végül a helyett, amit nyilván megpróbálhattam volna otthonnak hívni. Az elmúlt fél évben viszont semmi sem történt ott, amiért akárcsak kicsit is úgy érezném megérdemli ezt a titulust. - És még szép! Bár azt nem állítom, hogy ez a megszokott környezete, de …- elárulva magamat pont egy olyan ábrázattal nézek fel rá, hogy szavak sem kellenek- legalább is aszt hiszem – ahhoz, hogy megértse. Szükségem van rá, mert Bo az egyetlen olyan tagja a családomnak, aki még sosem csapott be és hogy miután Roger “elhagyta”, hűségesen visszajött.  Néha gondot okoz, de mellette rengeteg örömteli pillanatot is szerez és minden, ami a tartásával jár, egyszerűen kell, hogy teljesek legyenek a napjain.  
- Jöhet? Ebben a sorrendben? Valakinek igen erősek az idegei. - elismerően biccentek felé, miközben én is felkászálódok az asztal mellől. De az tagadhatatlan, hogy a felsoroltak közül talán a középső opciót tudnám szégyen nélkül elviselni. Bár a sok beszédnek is lehet nagyon kellemetlen végeredménye, de még sem annyira szégyenteljes, mint az utolsó opció. Ej Xie, miért nem emlékszel?! De ha már nem, akkor meg miért mész bele ilyen könnyen hol mi italozásba? A gondolati fedés immáron késő bánat, de viszont nem válasz nélküli, ahogy Yuannal, úgy Angelo mellet is biztoságba érzem magam. És amúgy sem volt szó itt lerészegedésről! Khm.  
- Kiváló kombináció, sétával a műkaja fölöslege ellen. - ami ellen én nem tiltakozom, mert el- vagy pontosabban rám fér. Ennek tudatában sem kardoskodnék a taxi, vagy a busz, esetleg más tömegközlekedés mellett. Jól esik a séta és a még megmaradt, mert maradt, fagylaltot is kényelmesen elkanalazgathatom.  
- Úgyhogy, ha esetleg reggelig boldogítanálak, akkor reggelire szívesen készítek. Ha nem, akkor legközelebb te jössz el hozzám és akkor legalább a nasi meg van. - kettő az egyben ajánlattan igyekszem a lehetőségeket összemixelni. És! A lehetőségek, meg megvillantott eshetőségek irányába kacsingató képzelgéseket egy laza mozdulattal elhessegetem. Nem kell előre pánikrohamot kapni. A bátyám csak a fejét csóválta és közölte, hogy soha többet nem ad szeszt a kezembe, a barátaim pedig csak röhögtek, bár nem csak rajtam. Tehát... - A gitárod megúszta? - kérdezem reménykedve. Nem csak egy kisállat, de egy hangszer is az emberhez tud nőni és úgy rémlik, hogy gitározni is szeretett. Egy fél lépésnyi kitérő után, aminek folyományaként megszabadultam az immáron üres papírpohártól, visszazárkózom mellé.  
- Igen, már találtam, vagy ha nagyon őszinte akarok lenni, akkor egy régi ismerősöm protezsált be az egyik rokona vállalkozásához. De ne kérd, hogy elmeséljem, hogyan volt, mert én valahol fél mondat után feladtam ki kinek a kie és miért. - legyintek egyet. - Úgyhogy, ha kell egy takarító, ne habozz! - egyáltalán nem szégyellem, hogy milyen munkát végzek. Mert tisztességgel megcsinálom és meg is fizetnek érte, jut a mindennapokra és valamit sikerül félre is tenni. Egyelőre pont jó így. Meg persze, egy laza ok is van arra, hogy miért is húztam ki a kukából a plakátot.  
- Hát, ha gondolod én készíthetek neked, nagyon hagyományos írással és festéssel legyezőt a falra? - kérdezem. Méghozzá a helyett téve ajánlatott, hogy rátapintanék arra, vajon azért üres még ez a ház is, mert fél attól, hogy ez sem tart túl sokáig? Míg feltárul az ajtó kicsit kifújom magam, nekidőlve az egyik korlátnak, talán egy kicsit sajnálva is, hogy már ideértünk, mert a lábaim még vittek volna tovább. Tényleg egyre kevésbé veszem észre a távokat, pedig most már mélyebben veszem a levegőt. - Az én bérleményem jóval kisebb, úgyhogy a polcok közötti üres teret pont kitölti egy füzér, amire felcsipeszeltem a képeimet. Bár én sem vagyok túl nagy lakberendező, de Fei néha szerette átvariálni a szobáját, úgyhgy...- lenyelve a csipkelődő közhelyt, hogy majd enyém lesz az első pofon bátran beljebb lépek. - Merre van a kapcsoló? - vagy persze nem kizárt, hogyha megyek még egy kicsit felkapcsol magától, mert bár a sötéthez egészen jól és hamar alkalmazkodik a szemem, ez még is idegen terep. Nem szeretnék semmin sem keresztül esni, vagy összetörni.  

~ ★ ~

Elképedve meredek Xie felé, hiszen akkor esik le az eset komolysága, amikor közli, hogy nem csak ő lépett le a szigetről.
- Mi történt mégis ott? - hangom halkulva hal el, mintha egyetlen pillanatra kizökkenteném magunkat a jelenből egy másik dimenzióba, ahol senki sem hallhat minket. Vonásaimon is az aggódás árnyai futnak végig, ami egy olyan karaktertől, mint én vagyok, talán meglepő lehet.  
- Jól szétszéledt a család. Legalább ő is a világ másik végére került? - az “is” szócskát most nem feltétlenül Xiére értem, inkább halványan magammal próbálok párhuzamot vonni, s az én húgommal, aki még mindig a római köveket tapossa az apró cipőjével. Jó, tizenhat éves lányhoz mérten nem is olyan apró, de hozzám képest...
- De majd itt is boldogul. Először mindenhol nehéz, de aztán szépen lassan hozzá lehet szokni. Főleg egy kutyának. Neki úgyis az számít, hogy te ott legyél, nem? - állapítom meg már kifelé menet az ételszagból, belecsöppenve New York éjjeli világának különös illataiba. Furcsa belegondolni, hogy Xie itt lépked mellettem, nem véletlenül emelem felé többször is a tekintetem, ahelyett, hogy azt lesném inkább, nem lépek-e bele egy tenyérnyi kutya(vagyember)szarba.
- Igazából elférsz, eléggé nagy a ház, nem kell sietni haza. Kicsit hasonló az elrendezése amúgy, mint a szigeten. És legalább épp olyan üres! - bólintok határozottan, mintha csak büszke lennék rá. - Ha meg én megyek hozzád legközelebb, akkor kínait csinálj nekem. A kínai negyedben. Meg hát... Érted... Kínait, a kínai negyedben, egy kínaitól. - na jó, ez eléggé szar volt. Elfojtott, köhintésbe fulladt röhögésem azért megmásíthatatlan.
- Aha, szerencsére az megúszta. Pár cuccot sikerült kimentem, mielőtt rommá égett minden. Mondjuk azért megéreztem... - emelem fel karom, melynek alsó részén még mindig látszik egy bőséges égési sérülésből adódó heg, ami egy ideig még biztosan ott lesz. A tetoválástól nem látszik csupán annyira, de ha nem ívelne át fekete tinta a bőrömön, sokkal látványosabb lenne.
- Na és te elhoztad a citerád? Vagy a nagy rohanásban ott maradt? - pillantok felé kíváncsian, mert hát tudom, mennyire fontos volt neki az a hangszer, mely tengernyi emléket is őrzött magában. Meg hát lássuk be, illett az egész jelleméhez.
- Amúgy lehet, hogy én is tudnék szerezni neked valami melót. Jegyértékesítés például. Igazából folyamatosan vannak fellépések, a pénztár mögé meg mindig kell ember, talán a takarítás mellé be tudnád iktatni, ha kell egy kis plusz pénz. - teszem fel ajánlatom bármiféle erőltetés nélkül. Elvégre ott szerez az ember pénzt, ahol tud, én pedig szólnék szívesen pár szót Xie érdekében. Ismerem szerintem annyira, hogy tudjam, hogy meg lehet benne bízni e téren.
- Akkor ezek szerint nem csak a zenéléshez értesz, hanem a festéshez is? - hullajtok el egy apró, elgondolkozó hümmögést a lépcsőn felfelé sétálva. El tudnék viselni pár egyedi festést a falon, hogy legalább ideiglenesen ne tűnjön olyan üresnek és ridegnek. Aztán meg ki tudja, meddig fog ez is tartani? Ki tudja, hogy mi lesz, ha újból megtalálnak? Ezt a kellemetlen gondolatot inkább odakint hagyom az ajtón túl New York éjszakájában, melyet megpecsétel a zár halk kattanása mögöttünk.
- Itt is van. - párat paskolok a falon, mire megtalálom, aztán pillanatokon belül kissé gyérebb fény világít fel fölöttünk. Egy előszobában toporgunk, ahonnan balról nyílik a nyolcszögletű konyha és étkező, szemben bal oldalon az ajtón túl a nappali, szemben jobb oldalon pedig lépcsök futnak fel az emelet felé, amik alant magukba foglalják a pincelejárót. Az ajtó mellett akasztó, rajta pár hosszú ujjú felső és kabát, alatta pár bakancs és cipő. A fal mellett még van egy szekrény, amin pár régebbi magazin és levél pihen, s valahol a sarokban egy öreg, kissé megszáradt növény ácsorog. Az előző tulaj hagyta itt, én meg nem nyúltam hozzá.
- Körbenézel? - mutatok először a konyha irányába. Belépve amott is felkattintom a lámpát, melynek fénye egy egészen takaros kis helyiséget világít meg. Halványzöld az árnyalat, körben konyhaszekrények, középen pedig asztalként és pultként is funkcionáló fekete márvány, mely körül hat szék árválkodik. Afelett pár edény lóg le egy téglalap alakú tartóról, amolyan tipikus amerikai stílusban. Érezhetően ezeket az edényeket sem én mentettem ki a tűzből.
- Jó pár cuccot itt hagytak amúgy, én meg úgy voltam vele, hogy letakarítottam mindent, aztán visszaraktam oda, ahol találtam. Mondjuk nekem fura ez a stílus, nem ehhez vagyok hozzászokva. - húzom el kissé a szám, majd megállok a hűtő előtt, s szélesre tárom azt. Megpillanthatja a gint az ajtón pár sörrel körbeölelve, egy cukormentes epres szörpöt, egy doboz tojást, tejet, egy nagy fej salátát, pár tonhal konzervet, balzsamecetet, s négy vagy öt kész kaját, amik a képek alapján lasagne, bolognai spagetti, s pár hasonló tészta alakját ölthetik.  
- Ha éhes leszel, van itt bőven kaja, de amúgy meg még éjjel is szállítanak házhoz minden szarságot. Kérsz valamit? - mutatok befelé.

És lőn világosság! Némi hunyorgással kíváncsiskodom beljebb, bár csak szemmel és nagyon figyelve, hogy a lábelieink sorsa hogyan is alakul. Mert hát, ahány ház annyi szokás. Valahol bárhová be lehet trappolni, akár nyakig sárosan, máshol meg a küszöböt sem érintheti az utcaporos cipő.
- Cipő marad, vagy van vendégpapucs? - nem vagyok rest kérdezni, nem úgy, mint kint az utcán. Hiába tompította a látottakat a gyér fény és a bőre ivódott kacskaringós minta, a rávetett pillantás még is könnyű szerrel előrántotta mindazt. Az erős fertőtlenítő szag, amit valami sokkal kellemetlenebb ütött át, az emlékezet ködös bugyrából rángatva elő az éget hús szagát. Hálát adok az oszlopnak, ami persze nem csak úgy, öngyilkos módjára, ugrott elém, de hogy érintőre vettem, az érthető kínos helyzet elégségesnek látszott, hogy elkendőzze az igazi reakciót. De még mindig vérszegénynek érzem azt az kis mondatot, amit sikerült kipréselni magamból: Szerencséd volt.
- Ha szabad? - kérdezek vissza, egy kicsit szélesebb mosollyal, hogy aztán magabiztos jelét adjam annak, hogy persze. A mutatott irányba meg is indulok, hogy kb. a konyha ajtajában meg is álljak, ami hangulatos és tágas. - Hűha, tényleg nagy, de tagadhatatlanul kellemes hangulata van. - elismerően bólogatok és ez ugyebár még csak a konyha. - Csak nem főzésnek adtad a fejed? - vonom fel kíváncsian egy kicsit a szemöldökömet egy bujkáló mosoly kíséretében, hogy aztán gondolat fordultával folytassam. - Persze, ha .. illetve, dísznek sem utolsó. De tényleg jellegzetesen amerikai. Én jobban szeretem a hagyományos konyhákat, persze a szomszédok itt a nagyvárosban, aligha örülnének, ha mindenfelé szállna a füst... - köhintek a mondat végére egy pontot, valahogy most nem éreztem helyénvalónak, hogy a felől érdeklődjek van e valaki, rajta kívül persze, aki használja ezeket. Kézenfekvő lenne egy bejárónő, de azzal, ha jól emlékszem a szigeten sem élt, a másik eshetőség pedig, amolyan semmi közöm hozzá, ugyebár.
A korábbi kérdésemre a választ, akár szavak nélkül is megadhatja, -hatta volna, ahogy feltárul a hűtő és benne minden kincse. Tej, tojás, szörp, miért van azaz érzésem, hogy minket üldöz a palacsinta szelleme? Már csak egy kis lisztnek kéne valamelyik szekrényből előugrania és más már nem is kell. Ja, de! Serpenyő minimum nem ártana és tulajdonképpen én most csak azért foglalkozom ilyen gondolatokkal, hogy megfosszam magam a pániktól, amit az alkohol helyett az étteremben tett ígéret emléke szított fel.
Mi történt ott? Kérdésére, reményvesztetten emlékeztettem, hogy megengedte, hogy halogassak, még mielőtt ugye beléptünk a burgeres ajtaján. Az asztalnál pedig csak egy egyszerű és teljesen felszínes megnyugtatást tudtam kinyögni: semmi különleges, ami egy szétesett családokban ne történne meg és ezt toldottam meg azzal, hogy amint sikerül dióhéjba foglalni a dolgokat, elmondom. Elmondom? Igazság szerint egyre kevésbé akaródzik, jobb volna megmaradni a gitár és a citera vonalánál, meg van mindkét hangszer, habár megint nem ugyan azon a helyen vagy annál, hogy tudok festeni. Mert nálunk a hangszerkészítés nem csak a nyers váz, test összerakásából állt. Talán túl lendületesen is fogtam bele abba, mennyire precízen kell sablont készíteni, marni és a megfelelő alapozás után festeni, lakkozni, vagy csak játszva az árnyalatokkal rétegezni és így elérni a kívánt mintát. Tudom egy fal más, egy papír meg pláne, de azért ezekhez is volt szerencsém.
Amúgy előfordulhat, de csak nagy talánnal, hogy nem kéne úgy bámulnom a sörös dobozok testőrkörében szobrozó üveget. Komolyan, mintha attól tartanék, hogy abban valami nagyon kellemetlen mérget töltöttek. Méregnek méreg, de ahhoz azért kellene még pár üveggel belőle, tehát, ez így eléggé veszélytelen. Persze, ahonnan nézzük, mert visszacseng ám a fülembe az a néhány viselkedési forma, mait követhetek. Senki sem fog berúgni! Ugye? Nyugalom.
- Egy haszna van a sült krumplinak, eltelít. Legalább is engem. Köszönöm. Most nem kérek semmit. Leszámítva! Ha nem rejtegetsz valahol édességet? - felé sandítok, hogy aztán visszakapjam a pillantásomat, egy bizonyos dolgot véve még egyszer szemügyre. - De ha a szörp cukormentes, akkor most hoppon maradok. Igaz? - megjátszott sajnálkozással görbítem mosolyra a számat. - Viszont, ha te még éhes maradtál, ne fogd vissza magad, én illedelmes vendég leszek. Mindent megnézek, hümmögök és megdicsérem az ízlésedet, meg nem török össze semmit. - talán egy nem túl vérmes poénkodásnak hangzott a monológ, de ha őszinte akarok lenni, akkor nem lepődnék meg, ha az ő gyomra már valami tartalmasabbat szeretne, mert hamburgerek már multté. - Amúgy, teljesen egyedül laksz itt, vagy van lakótársad? - bevallom eddig tartott míg találtam egy elfogadhatószerű formát arra, hogy rákérdezzek, egyedül van vagy sem. Közben pedig már az is megfordult a fejemben, hogy lehet célzott rá, de nem emlékszem. Így marad a kérdés mögött megbújó igazi ok előtérben. Az én kis bérleményemhez képest ez egy palota, egyedül pedig, egy kis hely is tud hatalmas és magányos lenni. Most, ezen az utolsó jellemzőn van a hangsúly, mert ha üldözik és nem hagynak neki nyugtot, mer e osztozni bárkivel hosszútávon. És azt hiszem ideje, még most emlékeztetni magamat, hogy mit is mondtam neki. Nem ártana tartanom is magam hozzá.

~ ★ ~

Még nem érzem, hogy teljesen berendezkedtem volna, hiszen a holmik nagy részét, amik ebben a lakásban vannak, azokat az előző tulaj hagyta itt. Semmi kedve, sem energiája nem volt az öregnek ahhoz, hogy kipakoljon innen a felesége halála után, s félve bár, de megkérdezte, hogy nincs-e szükségem itt valamire. S mivel nekem a cuccaim nagy része odaveszett a tűzben... Így lehetséges az, hogy még egy macskás konyhakesztyű is ott pihen a fiókban, ellenben a vendégpapuccsal, minek létére Xie is rákérdez, de én csak nagy szemekkel pislogok, s rázom meg a fejem. Tényleg kinézte belőlem, hogy vendégpapuccsal várom az idetévedt lelkeket?!  
- Áhh, dehogy. - intek nemlegesen, mikor átlépünk a többszögletű konyhába. - Arra még nem vettem rá magam, hogy a szakácsok életét is kipróbáljam. Ellenben tésztát még mindig rohadt jól ki tudok főzni! - tolom ki a mellkasom tettetett büszkeséggel, mint valami orángután. - Miért, ott a kínai negyedben elengedték inkább a hagyományokat, és hasonultak az amerikaiakhoz? Vagy még nem fedezted fel magadnak annyira a helyet? - meglepő még mindig, hogy a sors mindkettőnket idesodort. Néha a tengerkékben ázó tekintetem is hosszabban időz Xie alakján, mintha arra várnék, mikor foszlik köddé, s tűnik el, hogy rájöjjek, csak az elmém kezd megbomlani. Sosem hittem a véletlenekben, ekkorákban pedig főleg nem tudok.
- Igazság szerint édesség sehol sincs. Valahogy eszembe sem jutott, megmondom őszintén. - térek vissza a valóságba, miközben a hűtőm tartalmát fürkésszük. Azért nem egy nagy felhozatal, lássuk be, erősen látszik a kész kajákból is már, hogy ehhez bizony nőnemű nem mostanság nyúlt hozzá.
- Teljesen egyedül. - előhúzok két sört, lecsúsztatom őket a pultra, majd követi őket az a szép üveg gin is. Két kis kupicát nagy keresések közepette előhalászok az egyik szekrény mélyéről, melyeket telepes szimbólumok díszelegnek. Tökéletesen nem illenek egyikünkhöz sem.
- Túl sok mindenkit azért nem ismerek itt a városban, meg most azért jobb is így, mert hát ki tudja, mikor kap ez is lángra? - szar poén, tudom, de a széles mosolyom mögött valami baljós érzés is megbújik, mely inkább a tekintetemben tükröződik vissza. Hiszen a humornak szánt költői kérdés valójában a kőkemény valóság. Ha ott megtaláltak, itt is meg fognak előbb vagy utóbb, főleg hogy képtelen vagyok arra, hogy a négy fal között bujkáljak. Nincs olyan lakatlan vagy túlzsúfolt hely úgysem, mely elrejthetne a nagybátyám elől. S hogy mivel vívtam ki az utálatát, amiért meg akarja keseríteni az életem? Erre talán sosem fogok konkrét választ kapni, talán majd az utolsó percben, mikor a testem felett állva megadja a végső döfést. Na de, vissza a valóságba!
- Parancsoljon. - a kupicák közben megtöltődnek, s egyiket Xie elé tolom. - Buzisan fog hangzani, de én kettőnkre innék, és erre a kurva kicsi világra. - no meg a mögöttes tartalomra, ami az egész mögött húzódik. Ám ez maradjon már csak a gondolataimban. Pillanatokon belül szisszen a két amerikai sör, amikről igazság szerint fogalmam sincs, hogy jók vagy rosszak, hiszen még nem kóstoltam őket.
- Na és hogy viseled a változást? - támaszkodok neki a konyha közepén levő fekete márvánnyal borított pultnak, hogy egy kicsit a felszín alá ereszkedjünk. Úgysem nyugszok addig, amíg valahogy meg nem válaszolja a kérdéseimet!  
Váratlanul azonban a város morajától terhes csendet erős, türelmetlen dübörgés rázza fel. Az arcomról azonnal lefagy a megszokott mosoly, s úgy ugrok a bejárat melletti kis szekrényhez, mint akit üldöznek. Fel vagyok azért készülve arra, hogy meg kell védenem magam, nem véletlen hát, hogy egy fém baseball ütővel a kezemben lépek az ajtóhoz, hogy a kukucskálón keresztül lessek ki. Azonban... Sehol senki. Feltépem hát azt, s kiugrok elé. Azonban egyedül egy őszbe csapó, hűvös sugallat az, ami fogad. Sehol egy lélek a közelben, a lépcső melletti elszáradt bokrok sem rejtenek senkit. Lehajtott fejjel egy nyomasztó sóhaj tör fel belőlem, mely talán sokkal több terhet cipel magában, mint bármi más. Rejtsünk el mindent, fojtsuk el mindent, mosolyogjuk és nevessünk, vicceljünk és hülyüljünk. Mert ez mindig jó megoldás...
- Téves riasztás! - pillantok magam mögé mosolyogva ezek után, már ha Xie ott áll egyáltalán mögöttem. Észre sem veszem eközben, hogy odabent a postaládából kihullott egy apró üzenet a földre, mely Xie cipője mellé csúszott, mikor feltéptem az ajtót.