Willow & Kristine

Soha nem gondolkoztam azon, hogy mi történne, ha eltűnnék. Sokszor olyan volt életben lenni, mintha ragasztóként működnék, és ezt mindenféle nagyképűség nélkül mondom. Egyre inkább érzem, hogy az én feladatom összeragasztani a dolgokat. Az utóbbi években próbáltam összetartani a szüleim reményét a bátyám felépülését illetően, majd Trist azért, mert a felesége megcsalta. Most éppen azon dolgozom, hogy Benji rendben legyen, emiatt gyakorlatilag mindenki életében egy olyan szerepet töltök be, amit én személy szerint nem gondolok túl maradandónak. Elvégre a szüleim ugyanúgy sírtak, amikor a bátyám kapcsolata nem javult, hiába próbáltam megvigasztalni őket. Az, hogy Tris szétment Allie-vel még nem jelentett számomra semmit. Nem akartam romantizálni a barátságunkat annak ellenére sem, hogy amit iránta érzek, sosem múlt el teljesen. Soha többé nem jelenthetném ki azt, hogy ő fontos nekem, ha elárulnám és arra használnám fel a jelenlegi, gyengébb állapotát, hogy magam mellett tudhassam. Nem azért akarom mosolyogni látni és boldoggá tenni, hogy idővel belém szeressen. Talán régen képes lettem volna ilyesmikre, viszont mára már megtanultam, hogy ha nem tudja mindezt őszintén nekem adni, akkor felesleges erőltetni a dolgokat. A végén mindketten csak boldogtalanok leszünk.
Tisztában vagyok vele, hogy buborékban élek, amibe beszűrődnek a világból bizonyos információk, de attól még nagyon sok olyan szeglete van, amit nem ismerek eléggé. Ez a hozzáállás naivvá tett az évek során, pont ezért is történt meg az, hogy annyira könnyedén beengedtem Tigert az otthonunkba csak azért, mert a macskám megkarmolta. Valószínűleg a köztük húzódó névrokonság kiváltott némi ellenszenvet egymásból, mert pontosan emlékszem arra, hogy miután elkapta a rosszcsont háziállatomat, az összekarmolta őt. Viszont sokkal mélyebb nyomot hagyott bennem az, ahogy a férfi is fújni kezdett az én tigrisemre. Nem véletlenül kapta a nevét egy nagymacskáról.
Az ilyen élmények ellenére is teljesen jól éreztem magam a kényelmes kis világomba, amiben azok az emberek voltak jelen, akiket beengedtem. Ez nem azt jelenti, hogy szuper zárkózott lennék, szimplán csak olyanokkal vettem körül magam, akik a boldogságomat erősítették. Ennek ellenére képtelen lennék nem segíteni valakinek, aki rászorul… Főleg abban az esetben, ha tudom, hogy az erőforrásaim megvannak ehhez.
Annak is megvan a hátránya, ha az ember szereti összetartani a környezetét és nem gondolja magát elég fontosnak. Ahogy annak is, ha buborékban él. Lényegében ez a két dolog eredményezte nálam, hogy végül képtelen voltam befogadni az olyan dolgokat, amik miatt egy polcsor mögé bújva kezdtem el rettegni ma. Mert az én világnézetembe nem fér bele az, hogy egy ilyen cuki helyen – ami szó szerint cuki, mert cukrászalapanyagokat árultak, nem csak szimplán aranyos – betörés történjen és rettegnem kelljen.
Talán a túlélési ösztöneim nem voltak a legjobbak, amikor megpillantottam a másik nőt és magam mellé húztam. Ezzel időt vesztettem, amit felhasználhattam volna arra, hogy a vészkijáratot keressem meg. Ugyanakkor képtelen lettem volna valakit csak úgy a sorsára hagyni, emellett, ha túl nagy zajt csapok, az is lehet, hogy csak felhívom a figyelmet magamra és a környezetemre.
- Meg kell találnunk a vészkijáratot – ezzel egyet értettem, és mivel volt némi ismeretem a boltban – elég sokat járok ide, mert szeretem ezt a helyet annak ellenére is, hogy Manhattanben is megtalálható egy hasonló – szóval reménykedtem benne, hogy lényegében csak a pánik miatt hagy ki az emlékezetem. Annyiszor voltam ebben a boltban, hogy a tudatalattim valójában elraktározta az infót arról, hogy hol van a vészkijárat.
- Valahol a bolt végében kell lennie – véletlenül se arról van szó, hogy mondjuk emlékeznék, szimplán csak logikusan próbáltam gondolkozni. Bár lehet, ha tűzszakértőnek megyek, akkor könnyebben kitalálom ezt is, mivel ezeknek az ajtóknak a kivágásánál azt is figyelembe veszik, hogy merre a legérdemesebb menekülni, ha lángokban áll az épület. Ha ilyen aggyal akartam gondolkozni, lényegében arra jöttem rá, hogy halvány gőzöm sincs, hogy mit kellene keresnem.
- Igen, de ezt hogyan képzeled el? – én is tudtam, hogy segítenünk kell az eladónak – Melyikünk menjen oda és húzza ide?
Valamiért az volt a fejemben, hogy ha most elkezdünk akciózni annak biztosan az lesz a vége, hogy valaki megsérül. Szerettem volna most Tris lenni, aki nálam sokkal okosabb volt és biztosan ki tudna találni valamit egy ilyen helyzetben. Van egyáltalán annyi pénz abban a kasszában, hogy megérje túszul ejteni mindenkit, meg kirabolni a helyet?
- Menjünk – egyetértettem azzal az iránnyal, amit maga a nő is kijelölt, közben pedig hálát adtam az égnek, amiért farmert viseltem és nem valami susogós anyagú cuccot, amivel még nagyobb zajt csapnék. Pár lépést haladtam mindössze, amikor hátra fordultam és a nő felé nyújtottam a kezem – Fogd meg kérlek. Ne veszítsük el egymást.
Egyikünk sem volt egy díjbirkózó alkat, de ketten talán többet értünk, mintha egyedül kellene harcba szállnunk bárkivel. A rabló hangjára ennek ellenére összerezzentem, mert nem voltam biztos benne, hogy nem indul el a sorok között, hogy a meglapuló embereket kezdje el keresni. Óvatosan szorítottam rá a nő kezére és imádkoztam halkan, hogy az emberek mind csendben maradjanak.
- Hívnunk kell a rendőrséget – teljesen hangtalanult tátogtam a szavakat, miközben hirtelen azon gondolkoztam, hogy mégis az lenne a legjobb megoldás, ha egyszerűen kirontanék innen és betörném egy autó szélvédőjét. A környéken elég sok a rendőr és inkább vállalom a fogdát. Még nem halhatok meg.

te se || ruha || 776 || დ

Willow & Kristine

A mai napra viszonylag mozgalmas programot találtam ki magamnak. A cukrászda szempontjából már valamennyire az utolsó simításokat végezzük, mivel az ipari gépeket megrendeltük, lényegében ezeket kell majd a hónap során átvennem, illetve a víz és a gáz optimalizálva lett abban az épületrészletben, amit kibéreltünk. A mai nap folyamán jött egy belsőépítész, aki megnézte, illetve segített eltávolítani a konyhát és a vendégteret összekötő falat. Nyilvánvalóan nem akartam látványkonyhát, mivel az negyed annyira sem lesz cuki, mint az általam elképzelt kis mesebirodalom, mégis ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy a nap közben tudjak dolgozni és kiszolgálni is. Tudtam, hogy idővel szükségem lesz majd valakire, aki az eladói feladatokat ellátja, azonban, mivel fizetést nem biztos, hogy tudtam volna adni neki, egyelőre egyedül akartam megpróbálni. Gondolatban valójában már ott jártam, hogy tapétákat nézegessek, és csodálatos, rózsaszín árnyalatú festékeket keresgéljek anyával, viszont az igazság egyelőre ennél komorabb volt. Az a csodavilág, amit én már az álmaimban is láttam, teljes mértékben eltért a jelenlegi állaptoktól. Még be kell majd pucolni újra a falakat, aztán kívülről is szeretnék szigetelést, illetve újra festetni a külső falakat. Ez pedig még mindig csak a kezdeteket jelentette, egyáltalán nem beszéltünk még a padlóról, vagy a további teendőimről. A dekorációt a legkisebb, legfeleslegesebb pontokig, fejben már teljesen elterveztem, a legapróbb részletekre is odafigyelve, de ennél a valóság sokkal komorabb volt. Valójában azon túl, hogy a mesteremberekkel együtt próbáltunk meg valamit kihozni ebből a helyből még előrébb nem jutottunk. Nyilvánvalóan az volt a legfontosabb, hogy a hely, mint cukrászda alkalmas legyen üzemelni. Ha megvagyok azzal, hogy nagyjából valahogy kinézzen ez a hely, akkor utána jöhet majd minden más, de egyelőre tényleg el voltak maradva a munkálatok… És akkor még grafikussal egyáltalán nem beszéltem, te jó ég. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire nehéz megnyitni egy vendéglátós egységet.
Mikor végeztem a folyamatokkal, azt terveztem, hogy egy elvállalt tortához fogok bevásárolni. Az egyik kedvenc boltom azonban nem a környéken volt megtalálható. Emiatt tényleg képes voltam buszra szállni és elmenni egészen Brooklynig annak ellenére is, hogy egyedül voltam. Általában Tris el szokott kísérni, mivel sok mindent meg szoktam venni ilyenkor. Emellett Tris sokszor mondta nekem, hogy nem kellene egyedül mennem Brooklynba, mert mégiscsak 44 kiló vagyok és alig százhatvankét centi, de egy olyan kis helyes boltban biztos nincs pénzmosás.
Ezt természetesen akkor is így gondoltam, amikor különböző dolgokat kezdtem el pakolni a kosaramba és minden egyes terméknél felcsillant a szemem, vagy magamban örömködtem, amiért találtam valamit, amire már jóideje vadásztam. Pont emiatt, eléggé lekötött maga a vásárlás, sokszor egyáltalán nincs eszembe az, hogy bárkinek a beszélgetését kihallgassam, azonban ma valahogy mégis sikerült. Kissé megrémisztett az agresszív hangnem, amit megengedett egy vásárló az eladóval szemben, de pont azért, mert tisztában vagyok a testi adottságaimmal, nem igazán akartam ebbe beleszólni. A pillantásom mégis a terebélyes férfi felé terelődött a polcok mögül, és az ereimben is megfagyott a vér, amikor megpillantottam a kezében a pisztolyt. Az ujjaim elgyengültek, gyakorlatilag az utolsó pillanatban kaptam a kosár után, miközben a fejemet lejjebb húztam, és összeszorítottam a szemeim. Levegőt merni sem kifejezetten mertem, mivel egyértelműen hallottam, hogy mire szólította fel az eladót a fegyveres személy. Vennem kellett pár mély levegőt, miközben azért imádkoztam, hogy engedelmességet mutasson az eladó, miközben a pánik gombot már rég megnyomta. Bíztam benne, hogy érkezik segítség anélkül, hogy bárki megsérülne, vagy legalább valamilyen módon ki tudok jutni innen viszonylag sértetlenül.
Emiatt épp újra rávettem volna magam a leskelődésre, de épphogy csak kinyitottam a szemem, amikor egy hozzám hasonló méretekkel rendelkező nőt láttam megiramodni a kassza felé. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg oda indult és látta-e a fegyvert, pont ezért fogtam rá határozottan a kezére és amint elkaptam a pillantását, az ajkaim elé emeltem a kezem, hogy csendre intsem. Óvatosan húztam be a polc mögé, ezek után egyenesen leguggoltam, hogy a lehető legkevesebb feltűnést keltsük.
- Nem okos döntés most odamenni – szinte teljesen hangtalanul formáltam meg a szavakat. Próbáltam körbe kémlelni, mert szerettem volna tudni azt, hogy a férfi teljesen egyedül van-e, vagy esetleg akad tettestársa. Ennél többet egyelőre nem mertem tenni, mivel az agyamban nem igazán voltak ott azok az opciók, amik talán a segítségünkre lehetnek egy ilyen helyzetben. Szóval okosabb volt meglapulni, amíg valami jobb nem jut az eszünkbe.