Nem mintha Jesus rászolgált volna, hogy bárki is tartson tőle, hiszen tudtommal legalábbis senkinek sem okozott fájdalmas maradandó sérülést, de valamiért elhiszem, hogy tényleg bántotta volna Juant, ha megtudja, hogy mit tett velem. Pláne, ha szemtanúja lett volna a veszekedéseinknek, amik nem egyszer tettlegességig fajultak. Valószínűleg ezen félelmem miatt nem bírtam sosem ténylegesen rányomni arra a hívás gombra bármikor is ütöttem be Jesus számát egy keserű napomon. Annyira akartam, hogy haza jöjjön és segítsen, de nem mertem beismerni se neki, se magamnak, hogy nem működik úgy az életem, ahogy azt ők gondolják. Féltem, hogy megvetne.
Talán picit meg is mutatkozik ez a félelmem szememben a kézmozdulatára, de mivel szívem mélyén még örülnék is neki, ha tényleg láthatnám, ezért nem kezdem el azt ecsetelni, hogy megölni azért nem kellene. Márpedig persze hogy nem kellene, sosem tudnám elviselni, ha én, vagy egy közeli hozzátartozóm miatt halna meg bárki is, pláne nem az a személy, akit egykor szerettem, most pedig gyűlölök. De nem gyűlölném ennyire, ha nem éreznék már semmilyen érzelmet iránta. Én csak azt akarom, hogy bűnhődjen a tetteiért Juan, ám tudom, hogy nem fog. Jól el van más nőkkel.
Felcsillan a tekintetem. Egyszerre érzek félelmet, izgatottságot, reményt, naivitást és szégyent is arra a gondoltara, hogy itt kezdjek új életet, vagy összességében, ahogy nekem tényleg új életet kell most kezdenem. Elég megalázó ennek tudata, persze tökéletesen igaza van Jesusnak és a szavai lényegében csak megerősítenek a szándékaimban. Csak hát, ez egy másik ország, más emberekkel, semmi sem olyan, amiben én felnőttem, viszont itt van a bátyám, akibe talán kapaszkodhatok, míg beilleszkedem. Ha megengedi ezután, hogy kapaszkodjak belé.
- Ha esetleg úgy alakulna, hogy tényleg ide költözöm… - kezdek bele egészen bátortalanul, hallhatóan én is most találom még csak ki a saját gondolataimat, amikben nem vagyok biztos még. - segítesz? - Nem az ügyintézésben, nem is abban, hogy megtaláljam a helyem, leginkább csak azt kérem, legyen velem, ne zárkózzon el úgy, mint eddig. - Nem lesz nekem rossz, hogy itt vagyok? - Magam sem értem, hogy testvéreként miért teszem fel ezt a kérdést, de az előbbi veszekedés után úgy érzem, hogy jó, ha ezt tisztázzuk. Hiába vagyunk testvérek, ennyi idősen már nem várom el tőle, hogy napi szinten közel tartson magához.
Anyáék hallatára nyelek egyet, majd kiegyenesedek az ülőgarnitúrán és a szemközti épületre pillantok.
- Először kiakadtak. Tudod, ők is megijedtek, elfogta őket a pánik és rám támadtak, hogy miért csak a válás tényét közlöm, miért nem osztottam meg velük azt is, hogy baj van. Ami jogos, ezt elismerem. - Összeszorítom pár másodpercig fogaimat, amitől megfeszül az álkapcsom. - Haragudtak, de szerintem lassan már nekik is sikerül elfogadniuk és megérteniük, hogy a válás volt a helyes döntés. - Azért mégiscsak a szüleim, mellettem állnak, csak néha nem ezt mutatják ki, ami mondjuk az én életemet és érzelmeimet nem könnyíti meg. Összességében nagyon magányos voltam az elmúlt években, viszont ezt nem akarom mondani hangosan, mert sejtem, hogy Jesus is, nekem pedig nem az a célom, hogy panaszkodjak, hanem az, hogy végre megosszak mindent a testvéremmel. Ezzel együtt pedig bocsánatot is kérek tőle, amiért ijedtségemben helyette cselekedtem. Úgy éreztem, a határidő nagyon közel van, így nem mertem megvárni, míg hazaér. Átutaltam a ki nem fizetett lakbért.
- Rendben, megígérem, hogy így lesz ezután - suttogom, de a gyenge hangom ellenére határozott az ígéretem. Lehunyom szemeimet pár másodpercre, majd veszek egy mély levegőt. Még egy kósza pillantást vetek az arcára, hogy vajon mennyire haragszik, viszont nem bírom ki, a nyomorult életünk tudatától elmosolyodom és alig hallhatóan nevetni kezdek tekintetemben ezernyi bűntudattal. Ezt most nagyon elrontottam. Ezt is.
A valóság, hogy tényleg maradjak New Yorkban viszont ajánlatával közelebbnek érződik, mint elsőre gondoltam volna. Nagyon jól esik, hogy megpróbál nekem állást szerezni, bár azért a miértjével szépen megkínál egy gyomrossal, összeszorítom szemeimet a fájdalomra, de a mosolyom azért nem teljes mértékben tűnt el arcomról.
- Ezt most megérdemeltem - nyelem le a beszólást, bár tény, sehol sincs ez a fájdalom az eddigiekhez képest. Például azokhoz, amiket akkor éreztem, mikor veszekedtünk. Aztán kérdésétől egyenesen kiakadok, igaz azzal, hogy felnevetek kissé leplezem a gúnyt.
- Most sértegetsz? Szerinted ki főzött az elmúlt minimum hat-hét évben magára és a férjére? - Hát Juan biztos nem volt hajlandó főzni, na meg elvárta, hogy én tartsam életben a gyomrát, úgyhogy ez nem is lehetett volna másként. De ezzel nem is volt gond, mivel alapvetően is szeretek főzni. - Kikapcsol, eltereli a gondolataimat, ráadásul még kreatívkodhatok is. És mielőtt kérdeznéd, igen, nagyon sok ételt úgy készítek el, mint anya, úgyhogy még csak panaszkodni sem tudsz majd. - Nevetek fel ismét, mert jól esik, hogy tényleg megbarátkozik az ittlétem gondolatával.

Oké, én tegyük fel elhiszem, hogy nincs akkora nagy baj, mint amekkorának nekem tűnik, de hát mi másból tudnék következtetni a baj mértékére, mint abból, amit látok. Ahhoz, hogy talán reálisan tudjam felmérni a helyzetet sokkal több beszélgetésre lett volna szükség közöttünk az elmúlt időszakban. Bár ez még nincs elkésve. Vagyis de, elkésett, de még lehet javítani a köztünk lévő kapcsolaton, ha ezúttal ténylegesen is elkezdünk már beszélgetni. Egy biztos, én itt vagyok és leszek is, nem lehet könnyen lerázni most már.
Jesus nem rossz ember. Meg nem is olyan, amilyennek most tűnik, én ezt tudom jól, ezért is akarom őt támogatni. Én csak… megijedtem. Megijedtem attól, amit látok. Már mikor beléptem a lakásába éreztem, hogy valami nincs rendben, de nem akartam turkálni a személyes terében így harminc évesen, ám ahogy bonyolódott mindent, egyszerűen tudnom kellett. Merthogy mégsem ülhettem tétlenül a kanapén és várhattam, hogy szép fokozatosan kilakoltassák az otthonából.
Immáron higgadtabban meredek New York magas épületei felé, míg ő is belekortyol a sörbe. Nehéz felfogni, hogy itt ülünk mindketten ezen a teraszon számos dologtól megfosztva. Mindketten elveszítettük önmagunkat, pontosabban azt az önmagunkat, akik voltunk és lenni akartunk. A jövőképünket. De lehet, hogy csak a magam nevében mondhatom ezt el, most mégis, ahogy ránézek a testvéremre, ez jut eszembe.
- Emlékszem - húzom egyik sarkát számnak. – Az neked hatalmas váltás volt az életedben. – Emlékszem, anyánk mit össze dicsérte Jesust, hogy mennyire ügyesen kezébe vette az életét és tett azért, hogy jó körülmények között dolgozhasson. Mondjuk szerintem Texasban sem voltak rosszak a körülmények, de nyilvánvalóan nem kötekedtem anyámmal, mikor Jesust dicsérte. Ahogy most sem érzem relevánsnak ezt Jesusnak elmondani, mert nem célom, hogy rosszul érezze magát amiért nagyon nincs úgy, ahogy anya hiszi.
Aztán bevallom neki Juant. El sem hiszi, de az ő válaszreakciójától féltem a legjobban és egyben számít nekem leginkább, hisz ő a testvérem, az ikertestvérem és veszekedtünk mi bármennyit, ez mégiscsak egy olyan tény volt mindkettőnknek, amire büszkék voltunk. Társak voltunk, de még bizakodva merem azt állítani, hogy vagyunk is.
- Én is sajnálom, mert nagyon hiányoztál. - Hangomban azonban nincs semmi felelősségre vonás, egyszerűen csak bevallom neki, hogy hiányzott minden egyes nehéz és kevésbé nehéz pillanatban. Majd elmosolyodom. - Sokszor gondoltam rád egyébként… Mikor Juan egyértelműen megcsalt engem, azt gondoltam, hogy ha ezt te tudnád, biztosan nem tűrnéd olyan alázatosan, mint én. - Pedig én sem vagyok az a visszafogott típus, mégis abban a kapcsolatban nagyon sokat maradtam csendben. - Túl elszántan bíztam abban, hogy helyrehozható a kapcsolatunk, ennyi az egész. De beláttam és nem roncsoltam tovább magamat benne, vállalva a következményeket. - És a következmények közül jobban fáj a tudat, hogy mindent elvesztettem, amit felépítettem az évek alatt, mintsem az, hogy mit gondolnak mások. Mit gondolhat Jesus?
Sosem vártam el, hogy királynőként kezeljenek, csak azt, hogy szeressenek és megbecsüljenek otthon is. Ilyen tekintetben több dicséretet kaptam a munkahelyemen, mint otthon az utóbbi időkben.
Tudtam, hogy nehéz lesz mindent bevallani Jesusnak és sejtem, hogy ez most jól jön neki is, hogy elterelje magáról a témát, de nem bánom. Ki kell mondanom, mert máskülönben sosem tudná meg, mi történt velünk. Megnyalom ajkamat, de mielőtt belekezdnének, juttatok némi alkoholt a szervezetembe.
- A házasságunk utáni éves felhőtlenek voltak, mindkettőnknek jó munkája lett. Elvileg közös célunk volt az, hogy pár év múlva közös gyereket is vállalhatunk. Ez később változott. Az elmúlt két évben drasztikusan romlott a kapcsolatunk, én kész lettem volna teherbe esni, de ő nem akarta bevállalni és erre nem adott érthető indokot. A testemet kívánta és szerette, gyakran máshoz sem volt kedve, mikor hazajött, egyből szexelni akart. De egyre kevesebb időt töltött otthon, egyre kevesebb közös alkalom volt, amikor együtt közösen időt töltöttünk. Emiatt én be is stresszeltem, biztos ez is negatívan hatott a kapcsolatunk. Ő próbált nyugtatni, hogy minden rendben van velünk, de mégis egyre többször pánikhangulatba kerültem, mikor nem jött haza se nappal se éjszaka. Éreztem, hogy nem a munka köti le ennyire az idejét, míg nem aztán le is bukott, hogy a hotel, ahol dolgozott, sok szép lányt rejteget és ő ezt kihasználta. De hagytam, kezdetben, amíg el nem fogyott minden reményem, hogy kettőnknek még van jövője. A válás az már maga volt a pokol – túrok hajamba.
– Két embernek, akik ezelőtt őszinte „igent” mondtak egymásnak, sosem szabadna úgy veszekedni egymással, ahogy mi tettük. Féltem tőle. - Míg beszélek, az emlékek cikáznak szemeim előtt. Szörnyű volt, de már vége. Legalább már vége.
Igaz, már szükségszerűen beleittam, de ez nem akadályoz meg abban, hogy ne koccintsak Jesussal.
- Remélem azért hosszútávon nem leszel rám mérges – szólalok meg, majd beleiszok újra a sörbe. - A számlák miatt… - Ez most egy ilyen bocsánatkérés szerűség. - Nem bánom a tettem, de azért azt elismerem, hogy szebben is összehozhattuk volna, csak valószínűleg mindketten pattanásig voltunk már feszülve. - Én ebben viszont tényleg hiszek. Nem velünk, vagy a kapcsolatunkkal lehet a baj, egyszerűen csak most szar minden és így egymáshoz sem tudtunk kellőképpen hozzáállni. Ajkaimtól emelem el a sörösdobozt, mikor érdekes dolgot vet fel Jesus, kíváncsian fordítom felé az arcomat.
- Kire gondolsz? Meg úgy milyen munkára? - A hirtelen felvetésre fel sem fogom, hogy ezzel talán Jesus is azt akarhatja, hogy tényleg maradjak itt egy darabig.

Nem gondolnám, hogy Jesust a hiúság és a szörnyű makacsság hajtaná, mert első alapjaiban véve nem jellemző ránk, a második pedig inkább engem illetne, mint őt. Az a kérdésem, hogy miért nem mondta el, hogy bajban van, teljes mértékben egy ijedt felkiáltás a részemről, mintsem számonkérés, hisz pontosan tudom, miért nem mondta el, még ha nem is értek ezzel a szemléletével egyet. A veszekedésünk egyértelműen az idegek szétpattanása miatt alakul ilyen hevesen, de ez is rendben van, leszámítva, hogy kapok néhány erős megjegyzést, amik mélyen a szívembe marnak és amik után már nem marad sok erőm tovább folytatni a talán feleslegessé is váló érvelést.
- Mondjuk azt, hogy köszönöm! Hogy jó, hogy itt agy és segítesz? Hogy jó, hogy vagy nekem, mert különben előbb halnék éhen, mintsem, hogy beismerném, hogy baj van? - Én tudnék mit mondani a helyében, ahogy ő is tudott eddig is mit mondani, ha engem kellett támadnia. Most sem várom, hogy ezeket megkapom majd tőle, nem is köszönömért fizettek ki a számláit, hanem mert nem akartam, hogy csöves legyen belőle. Egyszerűen fel nem foghatom, hogy került ilyen helyzetbe, miközben mindig azt mondta nekünk, hogy rengeteget dolgozik, amiért elvileg ki is fizetik.
- Nem vagy nyomorék és nem vagy balfasz! Egyszerűen csak gyáva vagy, mert nem kérsz segítséget. - Pont ugyanúgy vágom ezeket az összességében pozitív szavakat a fejéhez, mint amikor a gyengeségeit soroltam fel, hiszen attól még, hogy most egymással veszekszünk, én igazából érte veszekszem. - Nem kell könyörögni, nem kell eskedni semmiért, ezt meg lehet oldani normális emberek módjára is. Ha bármi történt veled, fél szóra jöttem neked eddig is segíteni és nem kellett sosem könyörögni. - Mintha végletekben tudna gondolkodni…
Aztán ahogy jött, úgy megy is el a vihar, hátrahagyva még némi felhőt, amiből talán még eső is eshet, ha nem vigyázunk. Legszívesebben én sírnám el magam, ami részben meg is történt már. Nagyon fáj. Leginkább az, hogy Jesus is szinte úgy kezel engem, ahogy Juan kezelt, nem értékel, nem támogat, hanem támad. Olyanokért is, amiket érte teszek, vagy esetleg nem rosszindulatból, de talán félremegy. Nem tagadom, hogy lehet nekem is előbb kellett volna beszélnem Jesussal a számlákról, mintsem, hogy kifizettem volna őket, de azt gondoltam, akkor is veszekednénk, ráadásul még ki sem engedné fizetni őket, pedig a kilakoltatás már a nyakában van.
Sajnos nagyon mélyen tud érinteni egy-két kemény szó, még ha nem is bántásnak szánta második megfontolásra, úgyhogy továbbra is szédülök a sajgó érzésektől, de elhiszem neki, hogy nem akarja, hogy hazamenjek, még ha az előbb ennek ellenkezőjét mondta. Mondjuk sokszor hallottam már, hogy az ember akkor igazán őszinte, ha veszekszik, ha így nézzük, nehéz megmondani, hogy mikor hazudik. De ez most nem fontos, nem fogom magára hagyni, amíg bajban van, ez alap dolog, úgyhogy tetszik - nem tetszik, de maradok.
- Mióta tart ez az állapot? - kérdem csendesen, jelenleg dühtől mentes, féltő hangon. Mert ennyiből azért én is leszűrtem már, hogy nem a pénzzel van a baja, hanem a mentális egészségével. Ennek a szele csapott meg akkor is, mikor beléptem a lakásába és akkora felfordulás fogadott.
Aztán én is elmondom neki azt, amit már kezdetektől fogva szándékoztam megtenni, csak a megfelelő alkalmat vártam, persze bolond voltam, de már mindegy is. Lényegében személyesen akartam elmondani Jesusnak, hogy elváltam, ez tulajdonképpen most meg is történt, ami jó, ezt vehetjük kikényszerített pozitív helyzetnek is.Hozzá bújok, úgy, mintha menekülni akarnék csak magam sem tudom, mi elől. Talán a férfiak elől, beleértve ő magát is, de sajnos nem tudok nélkülük élni.
- Nem akarok velük foglalkozni, de azért erősen megsebesítettek a megjegyzéseik és én nem tudok csak úgy nem foglalkozni ezekkel az érzésekkel. De valójában csak kimondták azt, amit én is gondolok, valószínűleg pont ezért fájt ennyire tőlük hallani. - Ha tehetném, megszüntetném a bennem kavargó fájdalmat, ez lenne az első dolgom, de sajnos nem vagyok erre képes.
- Igen. De az már csak az utolsó csepp volt a pohárban, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Nem akart tőlem többet, mikor szóba hoztam a gyerek témát, csak elhessegette azt. Alig szánt rám időt, más nőkkel szívesen volt, de azért még én nekem kellett vigyázva állnom a lakásban, mikor ő otthon volt. Tökéletesen kihasznált és én egy ponton túl ezt nem voltam hajlandó tovább viselni. - Főleg, hogy elvileg azért vett el, mert szeretett. Akkor annyira más párnak tűntünk. Persze, szavakkal nem tudom visszaadni Jesusnak azt a kínt, amit én végigéltem az elmúlt években, de nem akarok panaszkodni.
- Úgy érted, a válást? Vagy az elmúlt évekre vagy kíváncsi? - nézek rá már teljesen megnyugodott arccal, majd végre egy teljesen őszinte kedves bár halvány mosoly kerül az arcomra.
- Szerintem kettőt is! - Bár sörből, most hat is kevés lenne. Jelenleg úgy érzem, hogy egy komplett üveg tequilat meg tudnék inni magában egyedül.  

Én értem, hogy mit miért akarom most ösztönből csinálni, de ettől még nem fogom hagyni neki, hogy beetesse nekem a „minden rendben” dumáját, ahogy azt sem, hogy semmi közöm az életéhez. Én nem értek egyet azzal, hogy csak akkor találkozzunk, amikor minden rendben és ha nehéz, akkor hagyjuk békén egymást, mert pont, hogy fordítva kellene ezt csinálni. Természetesen szeretném vele megosztani a boldog pillanataimat, de ugyanennyire van szükségem rá akkor is, mikor a tüdőm képtelen egy normális mély levegővételre. És tudom, hogy ez fordítva is így van, de hát makacs és öntelt, nem bírja elismerni, ha valami félrecsúszott az életében, pedig mindent meg lehet oldani egy kis akarással.
- Ne haragudj, hogy beletúrtam az orromat az életedbe és megmentettelek a csövességtől! - Vagy felőlem haragudhat is, nem számít. Nekem fontosabb az, hogy tudjam, az ikertestvérem fölött tető van, mintsem, hogy diplomatikusan éljem le az egész életemet.
- Ha könnyű lenne neked, valószínűleg nem ez lenne! - mutatok a házra és egyúttal mindarra, ami ilyen helyzetbe vonszolta őt. - Pont ezt mondom, hogy látom, mennyire nem könnyű neked, de ha félretennéd a pofádat és beszélnél velünk, törődnél velünk, akkor talán a családod is megmaradna meg a lakásod is. - Én még feldúlt és heves vagyok, próbálom megértetni vele, hogy hogyan kell két lábon állni a földöd, de sajnos néha még így is el lehet esni. Én már tapasztaltam.
Hajamba túrok és az ex-férjem hallatára elnémulok. Általában hangos vagyok, ha fájdalmat érzek, de van az a szint, amikor egyszerűen csak tépi a szívemet és nem jön ki belőlem sem hang, se könny. Csak állok némán és várom, hogy ne fájjon ennyire. De fáj. Leülök a kanapéra, némán, hányingertől émelyegve s próbálom feldolgozni, hogy valóban képes volt ezt a fejemhez vágni pedig most a „köszönöm” lenne tőle a helyes válasz és nem ez. Kicsit sem élvezem, hogy a férjem után most a testvéremmel is veszekednem kell és valószínűleg csak azért, mert én törődök. Persze ez már az a pont, amikor el kell gondolkoznom azon, hogy lehet össze kellene csomagolnom és a legkorábbi járattal hazarepülnöm kerül, amibe kerül.
- Mert féltelek! - emelem vissza rá a haragos tekintetemet, de most már nem kiabálok, sőt, szinte lassan suttogok a torkomban felgyűlt nyáltól. - Nem tudom. Ha még néhány ilyen megjegyzést vágsz hozzám, akkor összeszedek némi pénzt és hazarepülök. - Merthogy per pillanat ez jár a fejemben, de tudom, hogy elöntenek annyira az érzelmek, hogy nem feltétlenül tudok most helyesen ítélni. Előre dőlök és megdörzsölöm a szemeimet.
- Nem tudom Jesus, tényleg nem tudom! - sóhajtom az élet minden fájdalmával, de ez most nem csak az ő helyzetét jelenti, hanem az enyémet is. Merthogy magamra is gondolnom kellene néha. Ő nem néz rám, de én az ő szemeit keresem, mikor bocsánatot kér. Jól esik és nem fogom ettől évekig durcogni, mert abból az időszakomból már kinőttem, de a fájdalom még bennem van, így, ha elmosolyodnék, az nem lenne őszinte.
- De ezt nem kell szégyelned. Mind szétcsúszunk időnként. Azért vagyunk, hogy ilyenkor segítsük egymást. - Igazából egész veszekedés alatt ezt próbáltam elmondani, de ha szétvet az ideg én sem alálom rendesen a szavakat. Nekidöntöm fejemet a falnak és fáradtan kezdem el birizgálni ujjaim végén a pirosra festett körmeimet. Érzem, hogy mennyire hideg a fal, de most kifejezetten jól esik.
Én elhiszem, hogy hiányoztam neki, azt is, hogy örül, hogy itt vagyok, meg titkon azt is, hogy egyébként roppant hálás, amiért kifizettem a tartozását, csak épp bepánikolt attól, hogy lebukott. Ettől még fennáll a kérdés, hogy most akkor mi lesz ezek után. Mert a számla továbbra is érkezni fog, amit ki kell fizetnie.
- Juannal elváltunk - vallom be neki végül, csak hogy tudja, nem akarom, hogy máskor is megemlítse őt, pláne nem úgy, ahogy pár perccel ezelőtt tette. - Személyesen akartam elmondani, úgyhogy bocs, hogy csak most mondom, ennyivel utólag. - Még mindig suttogok, mintha nem lennék képes normális hangerővel beszélni, csak suttogva és kiabálva. - Karácsonykor tudatammal anyáékkal is a végleges döntésemet, nyilván nem voltak boldogok és ők is a fejemhez vágtak mindent, ami nem volt korrekt a részükről. Neked pedig nem akartam telefonon panaszkodni a tönkrement házasságunkról az elmúlt években. Mindig mondtad, hogy nem érsz rá, vagy épp mindig volt valami jó kifogásod, hogy miért nem jössz haza - vonom meg a vállam, jelezvén, hogy ha most úgy érzi, hogy kimaradt az életem egy elég fontos részéből és nem volt ott, amikor ott kellett volna lennie mellettem a nehéz időkben, akkor azt elsősorban magának köszönheti és csak másodsorban az én szerénységemnek.
- Szóval eljöttem, mert már minden mindegy volt, hogy mit csinálok Kubában, de gondoltam jó lenne végre találkozunk és időt tölteni együtt. Nekem szükségem volt rád és ahogy látom - bökök a számlák felé - neked is rám. Akár bevallod akár nem. -  A végére egészen szigorúvá válik a tekintetem, de alapvetően higgadtan és lassan mesélek. Mint akit kétszer megrágtak és kiköptek.

Nem állítom, hogy nincs semmiben igaza Jesusnak, de bennem már rég nem a korrektség és az illem beszél. Jóformán egész életemben képes voltam félretenni azt, hogy mit illik és mi nem, mivel néha pont úgy tudok szembenézni saját tükörképemmel, ha azt teszem, amit szívem diktál, márpedig most Jesus bajban van és nemcsak, hogy emiatt megrémültem és a sírás kerülget pusztán a valósággal való szembesüléstől is, de egyúttal az is marja lelkemet, hogy így viselkedik velem a testvérem. Mintha nem léteznék, mintha egy senki lennék és nem az, aki mellette volt egész életében és aki a saját ramaty életét is félre tudja tenni, hogy segítsen neki kikavarodni a szarból. De a köszönöm helyett mérges spanyol káromkodások tömkelegét kapom csak.
Oké, talán nincs jogom kutakodni a cuccai között, de fene gondolta volna, hogy a csekkek ennyire bennfentes információk számára. Annak ellenére, hogy megfogadom magamnak, hogy majd jövök neki egy bocsánatkéréssel (ahogy ő is nekem), most mégsem tudom összehúzni magam és megszeppenve hagyni, hogy földbe döngöljen.
- Mióta te nem vagy képes rendet rakni magad után és én meg vagyok olyan rendes, hogy megtegyek a lustaságod ellenére is? Oh és nemrég még ezt hálásan megköszönted, most meg hozzá ne nyúljak semmihez? - Persze amit mondok, azt jogosnak érzem. Tudta milyen vagyok, tudta, hogy rendmániás vagyok, azt is, hogy szeretem a növényeket, meg még azt is, hogy nekem számít igenis a testvérem élete, ellentétben vele. Kérdem én, akkor mégis mit hitt, mi lesz, mikor pár napja beengedett a lakásába napokra? Ha azt mondta volna, hogy menjek hotelbe, nagyon rosszul esett volna, de legalább értékelhettem volna az őszinteségét.
- Nem a francokat! Ne add itt a szentet, te sem vagy különb! - Alapvetően nem szeretem az ujjal mutogatást, de most erre kényszerülök, nem mintha azt remélném, hogy majd ettől biztosan tükörbe néz. Ennek az egésznek kezd rohadtul semmi értelme lenni.
- Mi az, hogy nem fer? – tárom szét értetlenül a karomat, de nem várok választ, mert ismerem már, mindig ezt mondja, mikor legalább egy szócsatát megnyerek. Legalább egyetlen egyet a sok közül.
Nagyon fáj, amit mond, ennyire még sosem mondott durvát talán, pedig nem az első veszekedésünk. Nincs szüksége a segítségemre, én ezt megértem, de ez miért azt jelenti, hogy egyből elutasít?
- És akkor most húzzak a francba, maradjak csendben, álljak vigyázban és nézzem, ahogy a testvérem szenved? Csak, hogy tudd, te pontosan azt csinálod velünk! Érdekel egyáltalán, hogy mi van velünk? Vagy csak akkor jó beszédtéma, ha épp egy metrón kell eltöltened tíz percet a húgoddal? – Hátat fordítok neki, mert le kell törölnöm már arcomra hullott könnyeimet. - Ne nézz minket hülyének! Még mindig mi vagyunk a családod, azok a személyek, akikkel felnőttél és akik felneveltek! Ha azt hiszed, hogy örökké hazudozhatsz nekünk, akkor nagyon elmentek neked otthonról! Amerikában kiszívták az agyadat! Azt is tudom, hogy kutya bajod a lábadnak, csak kifogásként hazudtál nekünk. Anya a fél fizetését elköltötte volna ködszerekre, hogy elküldje neked, annyira aggódott! - Én csak azt szeretném, ha felfogná tettei súlyát és azt, hogy ennyire nem nézhet minket semminek. Nem veheti a szeretetünket félvállról, még ha mi tőle egy fikarcnyit sem kapunk. Hiába higgadt le már valamennyire Jesus, engem továbbra is elöntenek az érzelmek, de már akkora gombóc van a torkomban, hogy nekem is nehézkes a kiabálás, így hát valamennyire kezdek halkulni. Leülök a kanapére inkább és hajamba túrva sóhajtok fel, hogy ezzel is valamennyi levegőt juttassak a tüdőmbe.
- Mégis mit? Kifizettem minden tartozásodat! - Már én sem kiabálok, sőt, már leginkább sóhajtva felelem, mint akiből minden életerő és vidámság kiszállt volna egy életre. - Legalább ennyivel később lakoltatnak ki… - teszem hozzá, de már csak suttogva amolyan magamnak megjegyzésként, miközben kinézek az ablakon. Nem mintha látnék bármit is a kinti tájból innen a kanapéról, de addig sem a tesómat nézem. Tisztában vagyok vele, hogy ez nem hirtelen káosz nála. Évek óta nem jár haza, kerül minket, a lakás is szétesik és a befizetetlen számlák sem csak épp most jelentek meg, így Jesusnak az életmódján kell valamit változtatnia, de ha ezt most megmondanám neki, vagy legalább utalást tennék rá, akkor megint megkapnám, hogy beleszólok az életébe. És nekem már ehhez nincs erőm. Most nincs, ma nincs.  

Nem szoktam berúgni, de most érzem magamon, hogy testem ernyedni és zsibbadni kezd ahogy fekszek a kanapén kétségbeesetten és fájdalmakkal küszködve. Az elmém még így is tisztább, mint kellene, hiába tűnhetek úgy külső szemmel, mintha egy ittas kurva fetrengene a kanapén. Jesus kikészített sok szempontból is az elmúlt években, de most megtudni, hogy tényleg hazudott nekünk, a saját családjának ennyi éven keresztül és ezért szinte a kapcsolatot is képes megszüntetni velük, az olyan mélypontja az életemnek, amit sosem akartam volna megtapasztalni. Elvesztettem a férjemet, mert hazudott nekem és egyre többet kerülte az otthonunkat, a végén már azt sem titkolta, hogy megcsal, most pedig úgy érzem, hogy ez részben megismétlődik és a férjem után az öcsémmel is hasonló sors vár rám. Jelen esetben nem tudom, melyikünknek van nagyobb szüksége a másikra és mégis, ahogy földet ér táskája és akkorát koppan, hogy a túloldali ház is beleremeg már tudom, hogy valószínűleg nem lesz kellemes vége ennek a napnak és lehetséges, hogy el kell köszönnünk egymástól. De bízok benne, hogy megint csak túl borúlátó vagyok.
Támadására felkelek a kanapéról, szemeim szikrákat vetnek a bennem lángoló fájdalom és harag egyvelegétől, ami miatt így beszél velem. De már nem érdekel, nem érdekel ez sem, többet már úgysem veszíthetek.
- A húgodnak? - felelem dühösen miközben felállok a kanapéról és végignézem, ahogy összegyűri azokat a jelentéseket. Egy cseppet sem bánom, mindet elolvastam már, mindenről tudom és megoldottam a bajos dolgait, így hát gyártsa csak a galacsinokat.
- Még egyszer kérdezem… nem egy család vagyunk? - lépek felé párat, könnyes szemekkel kiabálok utána, hogy ne nézzen ennyire senkinek, mert nem egy jött-ment járókelő vagyok, hanem a húga, aki azért van itt, hogy a sok hazugságai ellenére is kihúzza őt a szarból. - Nem, én nem az anyád vagyok, ő túl öreg és beteg ahhoz, hogy repülőre szálljon a szeretett fia miatt, aki szarik rá! - mutatok felé míg a hűtőnél matat és ezen a ponton már nem érdekel, hogy a szomszédok mit hallhatnak. Tépi a szívemet minden szava, tudom, hogy méregből minden szava igaz, amit hozzám vág, de a növények iránti gyűlölete most pont nem érdekel.
- Kidobom őket, de a hatóság meg téged dobna ki, ha nem lennék itt! Észnél vagy? Tényleg ellöksz magadtól mindenkit, aki segíteni akar? - a hajamat tépve járkálok a nappaliban, míg vele veszekszem. Ennyivel engem nem fog kidobni, mert én ennél jobban szeretem őt, nagyon csalódott leszek, ha tényleg nem jelentünk már neki semmit. Mélyen van, én ezt értem, de ne gondolja, hogy csak neki nehéz az élet.

Sosem voltunk gazdagok, nem engedhettünk meg magunknak nagyon sok mindent, amit talán egy átlagos amerikai család igen és a szerelmi életem is nagyon gyorsan romlásnak indult, de én mégsem akarok magamra egyfajta szerencsétlenként tekinteni. Nem gondolom, hogy bármi szégyenkezni valóm lenne, vagy csorbulnia kellene az önbecsülésemnek attól, hogy az életem tele van korlátokkal és itt vagyok harminc évesen saját család és gyerek nélkül. Sosem beszéltem szüleimnek erről, de én évek óta nagyon szerettem volna kisbabát, de Juan először csak kifogásokkal halogatta, majd mikor már kezdett a kapcsolatunk drasztikusan tönkre menni, nyíltan a szemembe merte mondani, hogy ő nem akar gyereket. Én pedig akkora már vele nem akartam, úgyhogy mindegy is volt.
Attól még, hogy fejben és testileg is próbálom magam rendben tartani és küzdök az egészségemért, igenis vannak nehéz időszakaim, amik nem hagyják, hogy élvezhessem a nehéz időszakom után beköszöntött nyugalmat. De legalább most, hogy nincs mi Kubában tartson, több időt tudok szánni az öcsémre és innentől már nem tud ő sem menekülni előlem. Még én sem tudom, hogy ennek örül-e egyáltalán, vagy csak úgy tesz.
Nem számítok eleve túl nagy rendetlenségre, de azért felkészítem magam szavai hallatára, hogy a lakásában bomba robbant. Nem vitatkozom, mert végül is az ő lakása, úgy teszi tönkre, ahogy akarja, én pedig nem vagyok az anyja, hogy folyton megnevelje. Én mindig úgy tartottam, hogy ha majd valakibe igazán beleszeret és számít majd, hogy mit gondol az a lány róla, akkor úgyis változni kezd és megtanul takarítani.
- Fogadjunk, hogy sosem volt neked takarítónőd - nézek rá, mint akit nem tud átverni, de ennek ellenére igaza is lehetne, mert ilyen trehány embernek én sem takarítanék non-stop még pénzért sem, de Jesusnak nincs is annyi pénze, hogy takarításért fizessen. Minden másra előbb költené a pénzét. Sunyi mosollyal nézek rá Jesusra, enyhén utalok arra, hogy nem hiszek én az ígéreteinek, hiszen azt, is sorra mondogatta, hogy majd hazajön Kubába hozzánk látogatóba.
- Ne tegyél olyan ígéreteket, amit nem tudsz megvalósítani. - Ez csak egy jótanács és szerintem érzi, hogy ennek előzménye van, nem csak a mostani lakástakarítás. Azért remélem, veszélyes emberekkel nem csinál ilyet, mert könnyen nagy bajba kerülhet és a család nehezen tudná megemészteni, ha valami baja lenne.
A rendetlenségtől eltekintve nekem nagyon tetszik a lakása, jó annyira a fantáziám, hogy lássam a szétdobált ruhák mögött megbújó csodaszép és hangulatos lakhelyet, ami, ha megfelelő kezekben lenne, rendkívül designos lenne. A konyhában nézelődök, ahogy Jesus hív, hogy megmutasson valamit. Sarkon fordulva megyek utána ki a teraszra, ahol először a kerti bútort, majd csak utána a kilátást fogom fel.
- Hát ez egyenesen csodálatos! - megyek oda a terasz szélére, hogy lepillantsak az alattunk lévő forgalmas (nekem forgalmas, a helyieknek lehet ez még nem) útra, de alapvetően nem az vonzz, úgyhogy hagyom, hogy a táj vezesse a tekintetemet, amely végül újra a bútorokon ragad meg. - Imádom! Ha itt is mindig olyan meleg lenne, mint otthon, szerintem én is itt kint tölteném - felelem, miközben forgolódok még mindig és egyedül a növényeket hiányolom innen, el is határozom, hogy veszek párat Jesusnak, olyan, ami nem igényel sok figyelmet és törődést, de egyszerűen ez a terasz megköveteli a zöldet.
- Majd holnap itt reggelizünk, oké? - lépek oda elé ismételten egy mosollyal. - Csinálok majd valami finomat. - Ezt most találom ki, azt meg majd még eldöntjük, hogy mit együnk. A „szobámba” benyitva ismét egy gondolat csap meg: növények! Kellenek ide is növények, mert a szoba kialakítása is vonzza őket, még úgy is, hogy elég kicsi a tér. De persze nem fogom tele tenni neki az egész lakást zölddel, hiszen úgysem leszek itt sokáig és Jesus esetében pénzkidobás lenne. Talán a teraszon túlélik, ha esik néha az eső.
- Eddig te aludtál itt, igaz? - nézek rá kissé lankadó mosollyal. Igazság szerint elfogadom, ha nekem adja a hálószobáját, erre a pár hétre tényleg mindegy, nekem pedig tényleg több privát szféra kell.
- Köszönöm! Teljesen jó lesz, persze!

Másnap reggel
Végül tojást készítettem neki, amit a teraszon fogyasztottunk el. Csípett a levegő egy kicsit, de mivel ma szépen süt a nap, ezért kellemes érzés volt. Nehezen tudtam este elaludni, de azért sikerült valamennyire kipihennem magam, miután pedig Jesus elment dolgozni, én nekiláttam a rendrakásnak és aztán a takarításnak is. Legalább ezzel tudom őt támogatni, mert végül is az öcsémhez jöttem ki Amerikába és nem azért, hogy vendégeként viselkedjek, hanem hogy segítségére legyek.

Pár nappal később
Sosem tartottam magam szent lánynak és nem dőlök kardomba csak azért, mert időnként nem Isten értékrendjének megfelelően cselekszem, ahogy ezúttal is tíz perc sem telik el Jesus távozása után, hogy letérdeljek a hálószobájának egyetlen szekrénye elé és a legeldugottabb fiúkban kezdjek el turkálni. Nincs olyan sok cucca, hogy elvesszek bennük. Elsőre nem sikerül eltalálnom a nekem kellő fiókot, de kis nyomozás után csak előbukkannak a papírok. Magam sem tudom, mit keresek, bárhogy is, a fontos iratokat, mint például szerződések, mind egy helyen szokta tárolni, ahogy egyébként a legtöbb ember. Kezeim közé veszem a papírtócot, majd a már eléggé kopottas, régies parkettára ülök le, hogy egyesével nézzem végig azokat. A legelsők között vannak... azok a tetves figyelmeztetések és nem befizetett számlák.
Nem tudom, miért lepődök meg ennyire, miközben éppen további számlához hasonló papírokra vadászom. Az igazság az, hogy az elmúlt napokban fokozatosan kezdtem azt érezni, hogy mennyire nincs minden rendben vele anyagilag, de nem hittem, hogy ennyire súlyos a helyzet, ha sok mindenre nem is telik neki, oké, mi sem úgy nőtünk fel, hogy bármit megkaphattunk, amit csak akartunk, viszont az, hogy néhány hónapja van hátra, hogy elvegyék a lakását több volt, mint hidegvíz számomra.
Annyira nem küzdök, hogy eltüntessek minden nyomot magam után, mindössze csak visszatettem a papírokat a fiókba és percekig feküdtem ágyán a hátamon, mire rájöttem, ide most valami erős kell.
Nem gondolkozok sokat, elmegyek egy közeli bárba és megiszok pár pohár ízlelőbimbóimnak kedves szeszt. Mire hazaérek, pontosabban Jesus még jelenleg meglévő lakásába, az öcsém még mindig nincs otthon. Ittam, de ezért annyit nem, hogy ne tudjak járni, az érzéseimet jobban kezelem, de érzem, hogy az agyam eltompult. Ekkor hallom meg, hogy kattan a zár.
A kanapén annak karfájára dőlve nézek fel a hazaérkező öcsémre. Nem akarok felállni csak azért, mert itthon van, ahhoz túlságosan elönt a harag amiért ennyire titkolózott előttem. Mert nem csak arról van szó, hogy valamit nem mondott el eddig nekünk Jesus, hanem itt évek óta tartó hazudozásokról és titkolózásokról van szó. És nagyon bánt, hogy ennyire nem akar beszélni velünk. A dohányzóasztalon van az egyik figyelmeztető, felhívó levele, amit neki küldtek a be nem fizetett számlák miatt. Még azért próbáltam kétségbeesetten kihámozni a kiskapukat belőle, de annyira nem jó az angolom, hogy értsem ezt a hivatalos nyelvezetet, szóval feladtam.
- Miért gondoltad, hogy jobb titkolózni? - szólalok meg még mindig erőtlen hangon, de a latina vérem egyre jobban forrni kezd és érzem, hogy robbanni tudnék és hamarosan fogok is. Nem akarok veszekedni, de erről beszélni kell és nem fogok csendben maradni. Felülök a kanapén, hogy jobban lássam az arcát. Ha pedig menekülne a téma miatt, utána megyek.

Felszöknek a szemöldökeim olyannyira, hogy szavak nélkül is tökéletesen kifejezem, hogy mennyire nem értek egyet Jesussal és a kedvességével. Láttam én, milyen a haverjaival és azt inkább mondanám bunkónak, mintsem kedvesnek, de végül is, ki hogy érzi jól magát. És ezt nem kiosztásként mondom, elhiszem, ha egy csapat fiú nem finomkodik és kedveskedik minden szavával a másiknak. És ez az, ami engem cseppet sem érdekel, mert ez az ő dolga. Sosem korlátoztam őt, nem mondtam meg neki, hogy mit csináljon és mit nem, csakis azt, hogy szerintem éppen elcseszi az életét, vagy hogy nagyon nem volt helyes, amit aktuálisan tett. De mégis… valószínűleg én sokkal önfejűbb vagyok nála, ezt beismerem. Mondjuk nekem jobban is áll.
- Húha, ilyen sokszor kerültél bíróság, vagy kihallgatás elé? Nagy szakértője lettél hirtelen a jognak. - szúrok vissza bosszúsan, de nem azért vagyok mérges és húzom el magam a keze alól, mert nem tetszik, amit mond, hanem azért, mert utálom, amit tesz. Gyűlölöm, ha összeborzolják a hajam, arról nem is beszélve, hogy ez tízévesen még aranyos volt, de harminc évesen túl sok idő és pénzt szánok a hajamra ahhoz, hogy ezt kellemesen fogadjam. És tudom, hogy pont azért tette, mert kicsit azt hitte, még mindig gyerekek vagyunk.
Érzem, hogy erőteljesen faggatni akar, bármennyire is próbálok kibújni a kellemetlen téma alól. Megérezte, pont, mint ahogy én is, belém hasított a gondolat, ami nem hagy nyugodni. Mert Jesus már túlságosan furcsa. Én is, meglehet, csak mert épp most szántam el magam arra, hogy meglátogatom és esélye sem volt ellenkezni.
- Akkor jó, ez megnyugtató - fújom ki a levegőt megkönnyebbülten. Legalább őszinte volt, a szeszélyes jelző is valami. A lényeg, hogy van tartaléka, az fontos és jó alapot ad arra, hogy ne éljen nehéz körülmények között. Azt tudom, hogy Texasban jól élt, akkor látszott is rajta, hogy a pénz nem kérdés.
Tudom, hogy volt Jesus és apa között egy kisebb konfliktus, amit feltehetőleg a taxizás váltott ki. Nem ugyanaz a véleményük, másképpen látják a dolgokat, ami nem gond. Most is érzem ennek jelét testvéremen, csakhogy szerencsére nincs itt most apa, hogy ebből vita alakuljon ki, én pedig nem fogok túlzóan határozott állást foglalni egy olyan dologban, amit én sosem műveltem.
- Mit számít? A lényeg, hogy szereti - mosolyodom el enyhét oldalra döntött fejjel. Egy fiútestvérrel nőtem fel, akaratlanul is szívóssá váltam mellette. Szerencsére ez a stílus leginkább csak vele mutatkozik nem és nem mindenkivel. - Majd elvisszük mi, ha ő nem - felelem lelkesen. - Én is meg akarom nézni Rómát. - Miért nem teszem? Nem tudom. Most egyelőre örülök, hogy itt vagyok, arra meg azért nekem is sok pénzem, hogy körbe utazzam a világot. Nem célom ezzel megforgatni tesómban a tört, de álmodozni még lehet. Ha nincsenek célok, felesleges élni.
Nagyon őszintének tűnik a hangja, mikor próbál megnyugtatni, hogy ne aggódjak a lába miatt. Én azért ennél óvatosabb vagyok, de láttam, hogy tudott járni és nem bicegett, szóval tényleg gyorsan javulhat az állapota. Csak tudnám, hogy csinálja. Jól esik, ahogy hozzá bújok és fejemet rajta pihentetem. Néha olyan törődő is tud lenni, mint most, holott látom magam előtt, hogy bármelyik pillanatban újra elindulhat köztünk szócsata. Szerintem ahogy nőtünk, úgy kezdtük egyre jobban érzékeltetni egymással, hogy mennyire fontos a másikunk számunkra. Csak mert már nem ciki, mint gyerekként.
Tudom, hogy tudja, hogy nincs minden rendben velem. Talán már a tekintetem sem olyan, mint régen. Emlékszem, amikor veszekedett Juannal, aztán meg velem, hogy szerinte Juan nem érdemel meg engem és egyálalán nem olyan jó pasi, mint amennyire én vakon szerelmes voltam belé. Utólag beismerem magamban, hogy egy kicsit kittem Jesusnak, de nem akartam elfogadni, hogy ez tényleg így van. Olyan szépnek tűnt minden… megházasodni, családot alapítani, élni egy párként. Azt hittem, többet jelent Juannak a gyűrű, merthogy gyűrűvel az ujján már nem csalhat meg. Hatalmasat tévedtem.
- Otthon. - Ez az egy szó hagyja el a számot válaszként, miközben az ablakon meredek kifelé, mint aki hipnotizálva van. Nem akarok hazudni neki és igen, szeretnék beszélni róla, de nem most. Némán megölelem. Már nem olyan játékos módon, hanem fájdalmasan bújósan. Nem tudja még, mennyire fájdalmasan összetörtem az elmúlt időszakban. Aztán összetörtem anyáékat is a hírrel, majd most Jesuson a sor. Ilyenkor mindig azon gondolkozok, hogy nem lehetett volna valahogy mégis együtt maradnunk Juannal. Ha láttam volna jelét, hogy megváltozik, megbocsátottam volna neki. Úgy tettem volna, mintha elfelejteném az összes tettét, amivel megsebzett.
Leszállok vele, ahol jelez. A segítséget is elfogadom. Nagyon megváltozott a hangulat, érzem, hogy robotikus menetté változik az út maradék része. Mikor megáll és szól, hogy valamit be kell vallania, meghűl bennem a vér. Nyelek egyet és hatalmas aggódó szemekkel figyelem őt, ám szavait hallgatva fokozatosan simul ki az arcom és mosolyodom el, mint akiről számos kő hullik le a válláról.
- Majd kitakarítok neked - felelem szinte mérgesen, amiért ennyire megetette velem, hogy baj van, pedig csak egy sima házibulira utalt.
- Oké, akkor csak egy kicsit akadok ki - felelem még mielőtt épp benyitnánk, de tény, hogy amint meglátom a lakás felső részét, kapok egy gyomorrúgást a látványtól. Jesusra pillantok.
- Hát, szerintem nem a tegnapi ivászat miatt nem takarítottál ki… - felelem ahogy beljebb megyek és hevesen forgolódom. Szerintem sok alkalma lett volna takarítani, amit nem tett meg, de valamiért nem akadok ki annyira, mint mondjuk otthon tettem. Jesus sosem a rendről volt híres, holott ez a fajta nemtörődömség sok mindent elárul a lelki állapotáról. Lábammal arrébb taszigálok egy tangát.
- Nyugi, kitakarítok. - Ezt már inkább magamnak mondom egy mély sóhajtás után. - Egyébként nekem nagyon tetszik a lakás! Hangulatos! - Nem tudom, nézett-e már ilyen szemmel erre a helyre Jesus, de én látok benne fantáziát. Nem modern, de én nem is vágyom a kiélezett élekre. A rendetlenség mellett engem maximálisan megfogott a dizájn. Pár növény, nagyobb fény és tisztaság, aztán álomlakásom is lehetne. Ennek fejében első mozdulataim egyikével húzom el a függönyöket, hogy nagyobb fényt engedjek be. Nem fogom Jesusnak bevallani, de kicsit örülök is, hogy van mi lefoglalja a gondolataimat, ez pedig most a takarítás. Valami szép alkotása.

Igencsak kérdő pillantást vetek Jesus és a szomszédjai kapcsolatára, magam sem tudom eldönteni, hogy most csak viccel, vagy valóban csakis a lányok tehetnek arról, hogy nem kedvelik őt odahaza. Értem én, mire gondol, de valamiért nem fér össze nálam az, hogy Jesus naponta váltja a nőket az ágyában, pedig nem vagyok ártatlan kis bárány. Tényleg ennyire jó pasi lenne ő? Van szemem, látom, hogy izmos, de hogy ez ennyit számít valakinek? Sokáig nézek rá, összehúzott szemekkel, mint aki fejében turkászna.
- Én nem tudom, de vakon is le merem fogadni, hogy nem csak a hölgy vendégeid a hangosak - nyomom meg az orrát, nem nőtt-e meg véletlenül, mint Pinokkióé. Ha annak a mesének lenne igazság alapja és nem fantasy-ból épült volna fel a cselekmény, a világban irtó hosszú emberek mászkálnának az utcákon.
- Ezt írásba is adod? Csak mert pár hét múlva felmutatnám, mikor ennek az ellenkezőjét fogod állítani - mosolyodom el kirívóan eröltetetten. Ez már csak cukkolás a részemről is, nagyon remélem, hogy úgy van, ahogy mondja, mert jelenleg ő az egyetlen, aki mellett kissé rendeződni tudna a felkavarodott lelkem.
Benyálazom ajkamat, ahogy minden nyomós indokot elővesz, hogy bizonyítsa, én tényleg eltévednék itt New Yorkban. Lehet így van, pláne, hogy sokkal nagyobb a káosz és a zsúfoltság itt, mint például előző lakhelyén, vagy Kubában, de attól még én sem vagyok annyira elveszett. Legalábbis az eszem még a helyén van, a szívben már nem vagyok ennyire biztos.
- Sokat változtam az elmúlt években - nézek rá újfent, játékos tekintetem nyomatékosítja a szavaimat, mert most én sem mondtam badarságot. Nagyon sok minden történt az elmúlt három-négy évben, többek között a sarkamra álltam és meghoztam egy olyan lépést, amihez nagy erő kellett és mint ahogy várni lehetett, nem maradt nyom nélkül. Szerintem Jesus nem is sejti, hogy mennyire örülök, hogy láthatom őt és hogy vele lehetek kicsit kettesben, távol az otthontól és a családunk többi tagjától.
- Milyen szépeket mondasz! - Nézek rá hálásan, hogy ennyire optimista képet vetít elém, azám bevillan, hogy talán ennek lehet alapja. Bevallom, nem most fordul meg először a fejemben, hogy talán anyagi problémái lehetnek. - Ezért nem utaztál haza egyszer sem? - Ezúttal komolyabban kérdezem, de nem akarom azt éreztetni vele, hogy egy csettintésre megváltozik a hangulatom emiatt.
Persze, akkora baj nem lehet a pénztárcájával, ha ma bátran meg mer hívni egy vacsorára, ez azért megnyugtat és még annál is nagyobb örömmel fogadom el egy bólintással az ajánlatát. Bízok benne, hogy ha netán megszorulna, van annyi esze, hogy segítséget kér, vagy csupán nem ajánl fel ilyen - bármilyen - vacsorákat.
Közben felszállunk a metróra. Elgondolkodok azon, hogy nem húzom tovább az én híremet, de látva, mennyien vannak a vagonban, mégis visszatáncolok az ötlettől és nem itt szeretném tudatni vele, hogy elváltam. De ettől még a családról szívesen beszélek és ezúttal jó megtőöv is. Teljesen egyet értek egyébként Jesus-szal, apa tényleg nem szorul rá két munkára, pláne, hogy már nem kell a gyerekeket sem eltartania, azonban azt  látni kell, hogy ő teljesen máshogy gondol a taxizásra, mint Jesus és ilyen tekintetben sosem fogják egymást megérteni.
- Úgy tűnik, jól bírja. Legalábbis tényleg egészségesnek néznek ki szerencsére mindketten. - Ami nagy szó, hiszen volt olyan időszak az életünkben, amikor kérdéses volt, hogy anya meggyógyul-e. Akkoriban nagyon sokat imádkoztam. Ami pedig apát illeti... - Igen, de szerintem apát pont a turisták fuvarozása tartja ilyen jó egészségben és hangulatban. Élvezi, hogy folyton új emberekkel ismerkedhet, hogy változatosak a napjai és ezért nem fásul bele a másik munkájába, vagy éppen az idősödésbe. Ha abbahagyná, lehet rohamosan leépülne testileg és szellemileg is. - Ez egyébként nem saját magam bölcselete, most anya meglátásait tolmácsolom Jesusnak, de én is teljesen egyetértek ezzel. Bólintok aztán Jesus megjegyzésére, így van, az a legfontosabb, hogy most egészségesek.
- Miii? Nekem már ez is tömegnek számít - akadok ki, majd leülök mellé. Tekintetem azért megragad azon, hogy a bőröndre helyezi lábát, én ilyen mozdulatra sosem lennék képes, de egy férfitől, pontosabban az öcsémtől ezúttal azt mondom, elnézem. De csak mert nem tud kárt tenni a bőröndben.
- Ohh - már-már ijedten nézek a lábfejére, miközben kihúzom magam. - És biztos, hogy mostmár minden rendben? Nem kellene inkább pihentetned, nehogy felsértsd? - Tényleg aggódok érte, teljesen ki is ment a fejemből, hogy kiment a bokája. Vagyis akkor ott a telefonban nem akartam elhinni, egyszerűen csak mérges voltam rá, amiért mindig van valami oka, hogy miért ne jöjjön haza. De így, már lenyugodva már természetesen nem akarom semmibe venni a balesetét. Nézem, ahogy forgatja a bokáját, én azért aggódom érte. Nem egyszer volt már olyan kiskoruknban, hogy hiába mondtuk neki, hogy még ne erőltesse meg a sérült végtagját, ő kiment focizni a barátaival és persze csak rosszabb lett az állapota.
- Azért vigyázz, kérlek. - Szinte könyörgő szemekkel nézek újra szemeibe, ez tényleg nem játék. Hiába érzi gyógyultnak, egy rosszabb mozdulat és újra megrándul, vagy el is tör az a boka.
Két megállón is túl vagyunk már, mégis tudtam, hogy nem fogom tudni megúszni, hogy direktbe meg ne kérdezze, amit én nehezen tudok megosztani másokkal, mivel még friss a seb. Anyáéknak egyszerűen csak kinyögtem, várva az azután következő csalódás rohamot. Jesusnál ez kicsit nehezebb, nem tudom, mi lenne a reakciója rá és félek, hogy nagyon szíven ütne, ha olyasmit hallanék, ami támadó, vagy felvilágosító.
Újra nyílnak az ajtók, még több ember szálingózik befelé, de valójában nem is őket nézem, hanem csak bambulok magam elé és hagyom, hogy a hideg zuhany elérje vállaimat. De nem, most nem tudom kimondani, sajnálom. Ehhez túl gyenge vagyok.
- Nagyon nehéz évem volt. Sok kellemetlenség ért, amiket nehezen tudok levetkőzni magamról és úgy éreztem, most különösen szükségem lenne a változásra. Más emberekkel akartam magam körbe venni, meg egyébként is, nagyon hiányoztál már és régóta terveztem, hogy meglátogassalak. - Minden szavam őszinte, mégsem tudok rá nézni. Ha csak rajtam múlt volna, már rég meglátogattam volna, de Juannal is konfliktusom lett ebből, meg aztán a munkáltatóm nem örült volna neki, ha pár hétre eltűnök.   

Anya mindig azt mondogatta, hogy kiköpött ikrek vagyunk, apánk pedig nem győzte állandóan hajtogatni, hogy akár le is tagadhatnánk egymást, mert olyanok vagyok, mint az ég és a föld. Hogy az igazság hol van, nem tudom én magam megítélni, öt ével ezelőtt könnyebben ment volna talán, de az is lehet hogy sokkal régebbre kell visszanyúlnom, ha kettőnket egymáshoz akarnám hasonlítani, ugyanis manapság már egyszerű nem vagyok biztos abban, hogy milyen valójában Jesus. Sok érdekes dolgot tett, amivel nem értettem egyet, de mivel hatalmas távolság volt köztünk, ezért semmit sem tudtam tenni ellene. Ettől függetlenül időnként azért éreztette azt is, hogy ő még mindig az a személy, aki ugyanabban a családban, ugyanazon szülők által nevelkedett és személyiségbeli különbségek ide vagy oda, a közös múlt kétségtelenül sokat számít egy ember gondolkodásmódjának kialakításában.
Sokat jelent nekem a találkozásunk és az, hogy eljöttem hozzá New Yorkba. Én kértem tőle ezt a lehetőséget és azontúl, hogy bizonyára rendkívül rosszul esett volna, ha elutasított volna, tényleg jól esett, amiért megengedte, hogy nála tartózkodjak hetekig. Tudtommal épp nincs barátnője, így emiatt is mertem ennyire könnyen tervezni az itt tartózkodásom mikéntjét. Én még mindig abban a hitben vagyok, hogy nem titkolózunk egymás előtt, hiába nem élünk együtt már sok éve, azért mégiscsak jó lenne, ha megmaradnánk egy családnak és ezt éreztetnénk is egymással. Azt is tudom, hogy voltaképpen nincs mit szamon kérnem a szokatlan viselkedésén még jelenleg, mivel én is tartozom neki némi információval az elmúlt hónapok fejleményeit tekintve és természetesen egyáltalán nem arról lenne itt szó, hogy félnék megosztani vele a válásomat, csupán én még mindig annak a híve vagyok, hogy személyesen jobb ezt megbeszélni. Ha pedig én így gondolkodok, könnyen lehet, hogy ő is pont erre a megállapításra jutott a saját dolgaival. Mindezek ott motoszkálnak a fejemben, viszont egyelőre nem engedem, hogy a gondok bemocskolják a viszontlátásunkat, ugyanolyan mosollyal ölelem meg őt, mintha nem is lenne semmilyen probléma.
- Hát, vagy megtanulsz gondoskodni róla, vagy ha nagyon nem megy, szerintem mindenkinek van egy idős néni szomszédja, aki még a halál torkából is megmeneté a virágot, úgyhogy őket nagyon tudom ajánlani. - Ezt igazából viccesnek képzelem, de amilyen csapnivaló humorom van, lehetséges, hogy nem érződik ki hangomból a humor, ami ettől függetlenül nem butaság. Igaz, szerintem Jesus még arról is megfelejtkezne, hogy átvigye a nénihez, hanem évekkel később találná meg a földet, amiben egykor virág élt. Vagy évekkel később is én találnám meg, ez sem kizárt. Én már annak is örülök, ha önmagáról tud gondoskodni, de bízok benne, hogy ezzel már nincs gond, így harminc évesen.
Nem vagyok ostoba, érzékelem, hogy Jesus nem igazán örül, hogy ilyen sokáig leszek New Yorkban. Kissé rosszul esik a reakciója, még annak fejében is, hogy próbálja menteni az előző felkiáltását.
- Ha zavarnék, hotelben is tudok aludni - utalok arra az esetre, ha tényleg egy nővel akarná tölteni az estét. Nem vagyok szűz, én is pont olyan idős vagyok, amilyen ő és is sokat aludtam nem egyedül, pláne amíg férjnél voltam, szóval ezen nincs mit szégyelleni. Mindezek ellenére azért szeretném kihasználni az időt, hogy minél többet lehessek Jesussal, amennyire ő és az ideje engedi. Halk kuncogással hallgatom, ahogy tudatja a növénnyel is a tényeket, majd szép lassan elindulunk kifelé.
A kérdése egyszerre forgatja meg bennem a kést és késztett arra, hogy felnevessek. Az arcom pillanatra sziklaszilárddá válik, ugyanis meg kell akadályoznom, hogy ne egyből tegyek neki vallomást. Jó lenne túlesni rajta, de nem itt, rengeteg ember között, miközben egymás hangját is alig halljuk, majd inkább valami nyugodt helyen.
- Nem mintha szoktál volna beszélgetni vele - mert akkor már tudná az igazságot -, de azért pár lépés távolságtól nem fogok eltévedni. Sőt, miből gondolod, hogy egyedül eltévednék? - pillantok fel rá huncut mosollyal miközben a belé karolok. Valószínűleg eltévednék, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy nem elsőre találnám meg a megfelelő megállókat, bár ezzel sokkal lehetnek így, akik először járnak ebben a hatalmas városban, így hát nem érzem magam kellemetlenül a feltételezésétől. Azt a kérdést is inkább azért teszem hozzá, hogy az eltévedésre kerüljön a hangsúly és ne Juanra, a volt férjemre.
Szemeimben csillogva jelenik meg izgatottságom, amiért metrózni fogunk. Még sosem metróztam életemben, de mindig is ki akartam próbálni. Sokaknak mindennapi eszköz, amivel munkába mennek, de nekem ez egy nagy újdonság lesz. Szavak se kellenek ahhoz, hogy Jesus megérte a tekintetemet.
- Hiszed vagy sem, pont ez a célom. Úgy akarom tölteni a napjaimat, mint egy átlakos New York-i ember, hogy megérthessem, milyen valójában a város. Vagy pontosítok, mint egy helyi boldog munkanélküli némi pénztartalékkal a zsebében. - Nyilvánvalóan teljesen abszurd a szituáció, elvégre ha turista vagyok, nehezen tudnék asszimilálódni ilyen rövid idő alatt a város lakosságába, de egy célnak még megteszi.
- Benne bizony! - felelem továbbra is boldogan, s végre megérzem azt a lelkesedést, amit elképzeltem indulás előtt, hogy érezni fogok mikor végre Jesus-szal találkozok. Én egy kávézót vetettem volna fel neki, de a vacsora sokkal jobban hangzik.
Továbbra is karjába karolva haladok mellette, időnként megigazítom a táskámat vállamon, hogy ne akarjon lecsúszni míg kiérünk a reptérről. Ahogy felérünk a mozgólépcsőn, meglátom az AirTrain feliratot, nem sokkal később pedig beérkezik a magasvasút, ami elvisz a legközelebbi metróállomásig. Tudom, mivel utána néztem azért a közlekedésnek, nem akartam tehetetlen lenni abban az esetben sem, ha Jesus nem tudott volna eljönni értem és magam kellett volna eltalálnom Manhattanig. Kérdésére kicsit nehéz helyzetbe kerülök. Nem mondhatom azt, hogy semmi különös, mert ha ez így lenne, nem vettük volna zokon annyira, hogy ilyen keveset látogat haza, így viszont össze kell szednem fejemben az elmúlt időszak eseményeit, amikről Jesus nem tudhat.
- Szerencsére mostanság minden rendben otthon. - Ami önmagában nem igaz, mivel anyáékat jócskán kikészítette a válásom, ők már arra számítottak, hogy bejelentem a babát. - Jelenleg egészség van, apa üzlete is egészen fellendült mostanság, meg a tél miatt sokan jönnek nyaralni Kubába, így taxiztat is sokat. - Sosem voltunk gazdag család, de azért mindig volt miből élnünk, mondom ezt anyáékra elsősorban. Mi Juannal pár fokkal magasabb színvonalat képviseltünk, kettőnk közül pedig Juannak volt nagyobb az arroganciája, én inkább csak élveztem, hogy több a pénz és így márkásabb ruhákat vehettem és elegánsabb tárgyakkal vehettem körbe magam. Sosem volt titok, hogy Juan jobban keresett nálam, de azért az én fizetésem sem volt hozzá képest annyival lemaradva. Nem mondanám, hogy a válás miatt pénzügyi bizonytalanságban is szenvedni fogok, ha így lenne, ezt az utat sem engedhettem volna meg magamnak, de az kétségtelen, hogy más időszak jön az életembe.
- Ez nagyon menő! - mondom szétnézve az airtrain vagonján belül, de nem felejtem el a kérdését, amire csak részben adtam eddig választ. - Ugyanezen okból pedig én is sok meghívást kaptam az egyre több megrendezett rendezvények miatt, szóval elég sűrűek voltak az utolsó hónapok. - Ha a válás utolsó papírmunkái nem lettek volna önmagukban megterhelőek, de ezt már nem teszem hozzá. Igen, még mindig kerülöm Juan nevét, pedig tudom, hogy az lenne a természetes, hogy elsősorban az én új kétfős családomra helyezem a hangsúlyt, mintsem arra, amiben felnőttem. Még mindig tartom magam ahhoz, hogy nyugodt környezetben valljak neki, de ha úgyis gyanút fog és célirányosan rákérdez, persze nem fogom letagadni. Tudom, hogy New Yorkban nem mindenki spanyolajkú, de azért olyan kellemetlen mások füle láttára ennyire személyes dolgokról szót ejteni.
- Na, és te kitaláltad már a megfelelő okot, amiért nem jöttél haza karácsonyra? - bököm meg felsőtestét egy fokkal nagyobb lelkesedéssel, mint amivel magamról meséltem. A telefonban nem tudott releváns és hihető magyarázatot adni, talán mostanra megszülte a legjobb kamu dumát, amit most beadhat nekem és amire én úgy tehetek, mintha elhinném.

Nem pont úgy reagáltak anyámék karácsonykor, mikor elmondtam nekik, hogy Juannal elváltunk, mint ahogy gondoltam. Vagy mondjuk úgy, nem gondoltam én sehogy sem, annyi minden történt az azt megelőző napokban, hogy nem szándékoztam kitervelni a következő napok esetleges eseményeit, utálok előre felkészülni rájuk, mert úgysem úgy fog alakulni semmi sem és az újratervezés jobban megöl, mint a rögtönzés. Sok mindent nem közöltem velük, mert közel harminc évesen szentül vallom, hogy nem tartozom nekik beszámolókkal, úgyhogy nem is tudhatták, hogy az elmúlt hónapok zömével a válás jogi folyamatainak lebonyolításáról szólt. Nem volt egyszerű. A legnehezebb kérdés a lakás volt, amiről én nem voltam hajlandó lemondani, viszont nem csak az én nevemen volt lejelentve, ebbe pedig Juan bele is kapaszkodott. Az utolsó kérdéses pontokat januárban fixáltuk le, akkor, mikor már repjegyem volt New Yorkba és a lényem egy része alig várta már, hogy elmenekülhessek kicsit Havanaból. Eszem ágában nincs elköltözni, de a Juannal töltött millió és soha véget nem érő veszekedésekből menekülni akarnam. Többnyire ezért ülök keresztbe tett lábbal a New Yorki reptéren, lassan húsz perce a tesóm arcáért imádkozva.
Vééégre! - Az első gondolatom, mikor meglátom a tesóm, de legyek akármennyire is önző, az sem elhanyagolható tény, hogy kicsit miatta is jöttem ide, szóval félreteszem a rengeteg haragot, amit érzek iránta (is) és válltáskámat vállamra emelve felállok, ahogy mikor hangja távolról éri el a fülemet.  
- Igen. - Merthogy tényleg régóta várok, ha úgy vesszük, hogy öt éve nem láttuk egymást és ennek a pillanatnak legalább annyira jelentősnek kellene lennie, mint amikor Texasban látogattam meg.
- De azért nem fogok problémázni ezen, ne aggódj. Örülök, hogy látlak! - Két puszit nyomok arcára, egyiket erősebben is, majd mosollyal veszem át az orchideát, amit még azelőtt kimenekítek kettőnk mellkasa közül, mielőtt Jesus ölelése egyben ki is nyírná a virágot. - Köszönöm az ochideát, gondolom számoltál azzal, hogy nálad fogom elhelyezni - kuncugok kicsit, végtére is nem fogok hazavinni Kubába, nem tudom mibe belerakni úgy, hogy ne törne meg a szára. Viszont a gesztus nagyon szép tőle.
Az ölelés során meglep, hogy vékonyabb, mint mikor Texasban utoljára láttam. Nem feltűnő nagyon a fogyása, de mindenképpen emlékeztet arra, amit baljóslóan éreztünk odahaza. Lehet, hogy tényleg nincs minden rendben vele? Természetesen nem most fogom számon kérni, pláne nem annak tudatában, hogy az elmúlt néhány hónapban én is megszabadultam pár kilótól, ami az esetemben már inkább sajnos, mint szerencse.
- Szerintem tizenöt éve nem nőttem egy centit sem - és akkor rá bízom, hogy ezt a kijelentésemet egyszerű és őszinte vallomásként, vagy szemforgatós "ez egy hülye beszélgetésindító szöveg volt" reakcióként értelmezi. Szóval ő Jesus. Nem tudom, hogy szándékosan csinálja-e, de ha azt akarja mutatni, hogy minden pont olyan, mint régen volt, akkor nagyon ügyesen csinálja. Megpaskolom a hasánál, mintegy elismerésképpen, hogy igen, még mindig ő a magasabb anélkül is, hogy kihúzná magát, ezt sikeresen megnyerte ezúttal is. Viszont, én pedig szintén magaménak tudhatom a halomnyi bőrönd különdíjat, amit akkor is én nyernék, ha Jesus is utazott volna.
- Miért, talán egy táskával kellett volna jönnöm négy hétre? - húzom fel szemöldökeimet halvány és nőies mosolyom közepette. Hisz pár héttel ezelőtt is mondtam neki, hogy négy hétre jövök, egyeztettünk mindent, jelezte is, hogy nála van hely. Igaz, zokon is vettem volna, ha hotelben kellene laknom, mikor éppen a testvéremet látogatom meg, de valószínáleg ő is érezte, hogy az már nagyon gáz lenne annak tudatában, hogy milyen rég találkoztunk és mennyiszer mondta vissza a hazaútját.
- Hogyne. Ja és Jesus... - fordulok ismét felé miután pár megfogtam a táskáim könnyebbik részét. - Még sosem voltam ekkora városban, úgyhogy ne lepődj meg, ha el akarnék veszni az utcán. - Csak azért is figyelmeztetem, hátha nem számolna ezzel a bökkenővel. Lehet néha ajánlott lesz felkarolnia.
- Mivel jöttél? - Annyit tudok, hogy nincs autója. Ezt már kiderítettem a telefonbeszélgetéseinkből, amikhez azért időnként ragaszkodtam, mégha azon keresztül nem is áramlanak úgy az információk, mint szemtől szemben. Van egy furcsa érzésem vele kapcsolatban már régóta, de nem fogok kérdezősködni, mert az eddig sem vezetett semerre. Én sem vagyok anyagilag teljesen rugalmas még Kubában sem, itt Amerikában pedig feltehetőleg nagyon hamar eltűnne az eddigi keresetem. Mások az árak, de persze mások a fizetések is. Nem tudom. Nem értek Amerikához és bevallom, nem is állt eddig bakancslistámon New York.