Ahogy levettem a kabátomat és azt próbáltam lehetőség szerint normális állapotában felakasztani, a pillantásom a tetovált kézfejemre siklott, majd elgondolkoztam azon, hogy az emberek vajon mit gondolnak rólam pontosan, amit először meglátnak. Ha otthon lennék, akkor minden bizonnyal valami törvénnyel szembenálló foglalkozással kötnének össze, mert Ázsiában annak ellenére nem fogadják el túlzottan a tetoválásokat, hogy már egyre többen viselik őket. Most először gondolkoztam el azon, hogy a bátyámnak mennyire komoly munkája van, a családunk milyen fontos pozíciót tölt be a világban, én pedig teljes mértékben kilógok a sorból. Vagy legalábbis annyira biztosan, amennyire illik.
Emiatt leszegtem a fejem, miközben a sapkámtól is megszabadultam, hogy legalább a minimális illemet megpróbáljam betartani és ne bunkóként mutatkozzak a főnöke előtt. Más kérdés volt, hogy télen szerettem, hogy a hajam hosszabb volt, amiben volt némi természetes hullám és ezért egyszerűen képtelen voltam azt tökéletesen rendben tartani. Emiatt is használtam sokszor hajgumikat, de egyelőre nem voltak elég hosszúak a fekete tincsek ahhoz, hogy tökéletesen hátra tudjam fogni őket… Szóval a mai nap folyamán csak hagytam a fenébe az egészet és az ujjaimmal simogattam ki a homlokomból a hajamat időről-időre, ami mindig visszarendeződött abba az állapotba, ami annyira zavart engem.
Valójában belegondolva, a bátyám árnyékában sem élek, mert nem vagyok hozzá elég jó. Ha ezt kimondanám, akkor Dae Il minden bizonnyal ellenkezne és arra hivatkozna, hogy az érzékenységem és a zene iránti rajongásom az, ami engem egyedivé és csodálatossá tesz. Mindezt csak azért mondja, mert elfogult velem, és emlékszik arra, hogy milyen voltam gyerekként. Lényegében neki csak a rólam őrzött emlékek maradtak meg. Minden bizonnyal magányos volt, miután meghalt a menyasszonya. Nekem pedig emiatt nincs szívem összetörni azt a képet, amit rólam alkotott, szóval szépen leültem a kávékkal együtt az egyik fotelban és türelmesen vártam.
Nem kifejezetten kenyerem az ismerkedés, ezért miután megkaptam az információkat azzal kapcsolatban, hogy a bátyám még tárgyal, arra gondoltam, hogy elütöm az időt. Mondjuk válaszolhatok Ronnie-nak azzal kapcsolatban, hogy még nem készítettem el az általa kért prezentációban az én részem, mert egyelőre nem vettem rá magam a szakirodalmak olvasására is. Nem sok célom volt a tanulással, igazából csak azért jártam egyetemre, hogy csináljak valamit. Ha annyira producerkedni akarok, akkor ahhoz már mindenem megvan az anyagi hátterem miatt. Ez nyilvánvalóan nem mentség arra, hogy miért hátráltatok másokat a munkájukban, de igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt a tényt. Talán annyira mégsem akarok válaszolni neki.
Ahogy felvettem a fiúval a szemkontaktust, akinek a tekintete kíváncsinak és szelídnek tűnt, tisztában voltam vele, hogy pontosan úgy nézek ki, mint egy faszfej. Az én arcom kifejezéstelen volt, és pont úgy grimaszoltam, mintha zavart volna… Vagy nem csak mintha, mert tényleg zavart. Ez a nyelvem hegyén volt, de olyan erősen mélyesztettem bele a fogaimat, hogy már majdnem érezni véltem a vérem fémes ízét.
- Jeong Ah In – már üdvözöltem korábban az összes bent lévőt, ezért nem gondoltam magam bunkó parasztnak, amiért a nevemet is úgy osztottam meg vele, mintha fizikai fájdalmat okozna az, hogy eláruljam neki – A magas férfihoz.
Nem fejtettem ki azt, hogy testvérek vagyunk, mert sok köze nincs hozzá, de a folytatástól, amit lenyomott nekem, éreztem, ahogy megnyúlik az arcom. Talán, ha egy fokkal beszédesebb lennék – azért nem annyira, mint amennyire ő az -, akkor minden bizonnyal nem kerülnék ilyen helyzetbe. Soha semmi törvényellenest nem követtem el azon kívül, hogy otthon elütöttek és én léptem le az autó elé. Viszont ezek megint olyan információk voltak, amiket nem terveztem az orrára kötni. Egyelőre még csak azt sikerült magamban megfogalmaznom, hogy baromira irritál az, ahogy rám néz és vizslat. Kényelmetlenül érzem magam tőle. Emellett nagyon zavar, hogy Shinre emlékeztet, ami ösztönösen arra sarkall, hogy ne akarjak vele beszélgetni. Most már tényleg nem maradtak barátaim, pedig nagyon könnyű hozzászokni ahhoz az érzéshez, hogy az ember nincs egyedül. Én pedig nagyon félek a magánytól.
Nem tehettem róla, hogy hátra hőköltem, amikor belehajolt az aurámba. Nehezen tűrtem el a fizikai kontaktust és azt is, hogy az akaratom ellenére jöjjenek hozzám közel. Nagy távolságra volt szükségem, Henry pedig az eddigiek alapján pontosan olyannak tűnik, aki nem tiszteli ezt a dolgot. Emiatt megint csak feleslegesnek éreztem azt, hogy megpróbáljam neki elmagyarázni, hogy miért udvariatlan így viselkedni valakivel… Velem.
- Miért lenne az ujja a pánik gombon? – összevont szemöldökkel néztem rá – Legyél velem őszinte kérlek. Attól félsz, hogy elkezdek lövöldözni itt helyben ugye?
Egy pillanatra gúnyosan elmosolyodtam, ami halk nevetésbe torkollt, majd megcsóváltam a fejem. Hihetetlen ez a srác. Egyszerűen nem találok rá szavakat.
- Az ügyvéd, akihez jöttem – talán ezen a ponton lenne értelme színt vallani – Jeong Dae Ilnek hívják. És a bátyám.
Nem igazán tudtam, hogy mit kellene mondanom ezen kívül, bár összességében nem is nagyon volt kedvem barátkozni vele. Inkább a pillantásomat a papírtáskára tereltem, hogy ki tudjam szedni belőle az egyik szendvicset. Alapvetően nincs gond az étvágyammal, csak válogatós vagyok valamennyire. Azokat az ételeket szeretem a legjobban, amik házikosztnak hatnak, nem szívesen fogyasztok olyat, amiből kis mennyiség nagyon drága.
- És neked miért van szükséged ügyvédre? – éreztem, hogy nem lesz könnyű levakarni őt magamról, emiatt talán egyszerűbb volt kifullasztani a témákat és utána csendben várakozni tovább. A szendvicset pont úgy húztam elő, mintha nem lenne udvariatlanság egyedül elkezdeni enni.

Ruha ✘ 849 szó ✘

Miután lezártam a telefonom, és igyekeztem az órára koncentrálni, eléggé mehetnékem támadt. Alapból sem kedveltem túlzottan a tanárt, mivel szimplán hányingert kaptam attól, ahogyan a lányok csorgatják rá a nyálukat. Nem tudom miért annyira nagy szám, hogy a fiatal férfiak nem szimpla szardarabként élik az életüket, és léteznek olyanok is, akik nem csak okosak, hanem adnak is magukra. Talán túl sok volt nekik a Gilmore Girls, vagy tudja a tököm, milyen sorozatok alapozzák meg a csajos estéket. Mindenesetre én magam jelenleg nem Ronnie mellett foglaltam helyet, hanem egy hozzám hasonlóan, legalább részben ázsiainak tűnő srác barátnője helyét happoltam el. Nem kifejezetten érdekelt az, hogy mit fog ehhez szólni a lány, vagy éppenséggel a fiú. Fasírtban voltam a saját nőmmel, emiatt új helyet kellett keresnem magamnak. Alapvetően nem volt se főszakos, se minoros – vagy csak én nem találkoztam még vele – szóval túlzottan nem érdekelt az, hogy mit gondol rólam a srác.
Nagyjából az óra felénél járhattunk, amikor végül úgy döntöttem, hogy lustán felemelem a kezem, a férfi pedig felém fordult.
- Igen, Mr. Jeong?
- Tanár Úr – kifejezetten furcsa volt így hívni valakit, aki nagyjából a bátyámmal lehetett egyidős – Szeretnék elmenni, ha lehetséges. Közbejött valami.
Miután a férfi bólintott nekem, én a vállamra csaptam a hátizsákomat, még egyszer megköszöntem a kedvességét, aztán egyszerűen kivonultam a teremből. Anélkül, hogy egy sziasztokot odanyögtem volna a többieknek. Pontosan tudták, hogy milyen a személyiségem, tehát felesleges köröket futottunk volna le az udvariaskodással. Amúgy is csak még jobban megzavartam volna az órát, szóval igyekeztem lehetőség szerint gyorsan távozni.
Magam sem tudom pontosan, hogy pontosan miért, de nem pillantottam hátra, amikor ismét kinyílt az ajtó. Nyilvánvalóan valaki szintén távozni készült. Tartottam tőle, hogy éppenséggel a lány akarja majd megkérdezni tőlem, hogy mi bajom van, szóval kíméletlenül felgyorsítottam a lépteimet, hogy lehetősége se legyen beérni.
Miután távoztam az egyetemről, vetettem még pár pillantást a telefonomra, de mivel nem láttam új üzenetet, egyszerűen beugrottam egy közeli kávézóba. Szerettem volna Dae Ilnek venni valamit, mert csak nem állíthatok be üres kézzel az irodába… Főleg nem úgy, hogy be akar mutatni a főnökének is. Pont ezért, az Ice Americano tökéletes választásnak bizonyult. Fejben igyekeztem összeszámolni azt, hogy pontosan hány embert említett nekem már a bátyám a munkahelyéről, aztán plusz egy koffeinmentest hozzáadtam a maradék mellé. Ezzel a szatyorral indultam el a metró felé. Valamennyi kaját még szereztem magamnak, bár elég nehéz dolgom volt, mivel szinte mindenben volt tej a kávézóban, szóval ilyen szempontból rábasztam. Nem tudtam pontosan, hogy mennyi dolga van a bátyámnak, de reménykedtem benne, hogy nem kell túl sokat várnom rá, illetve a titkárnőnek nem mesélt annyit rólam, hogy bájcsevegni kelljen vele is.
Így is túl hamar értem oda az irodához. Viszonylag könnyű volt megtalálni, pedig korábban még sosem jártam itt. Magam sem tudom, hogy pontosan mit gondolhatott rólam a kihelyezett pultnál elhelyezkedő hölgy, de minimum úgy nézett rám, mintha rossz helyre fordultam volna be.
- Az egyik ügyvédhez jöttem – magam sem tudom, hogy miért kezeltem ennyire hivatalosan a dolgot. Talán, ha azt mondtam volna a nőnek, hogy a bátyámról van szó, akkor nem kérdez meg arról, hogy van-e időponton, én pedig nem viselkedtem volna úgy, mint egy idióta, mikor közöltem, hogy nincs. Mindenesetre, miután közölte velem, hogy foglaljak helyet és várjak, amíg a bátyám végez a dolgának, csak beletörődve bólintottam. A szemem sarkából érzékeltem, hogy nem én egyedül vagyok a teremben, viszont nem volt túl sok lehetőség a helyfoglalásra. Mivel nem akartam brutális bunkónak tűnni, nem hagytam ki helyet a srác mellett – a cipőjéből meg a lábméretéből ítélve remélem, hogy tényleg egy fiúról van szó – egyszerűen helyet foglaltam mellette, a cuccaimat pedig a mellettünk levő fotelba dobtam. Nyilvánvalóan megszabadultam a kabátomtól meg a pulcsimtól és a sapkámtól is, szóval egy szál pólóban gondolkoztam el azon, hogy mennyi lehet a fűtésszámla itt mondjuk januárban. A másik gondolatom pedig az volt, hogy Hyung miként bírhatja ki egész nap öltönyben… Bár abba nem akartam belegondolni, hogy esetleg vetkőzni kezdhetne.
Mivel semmi hangulatom nem volt társalogni, csak egy helló szerűt mormoltam el az orrom alatt a másik srácnak, aztán lejjebb csúsztam a fotelban, felraktam az bokámat a térdemre, és a telefonom nyomkodásával foglaltam le magam.

Ruha ✘ 685 szó ✘