Shin & Rachel

Kicsi korom óta kedvelem az iskolát és a tanulást. Pár éves lehettem, amikor már nélkülöznöm kellett a szüleim egyöntetű és teljes figyelmét. Amíg ők megbeszéléseken, fontos vacsorákon, vagy jótékonysági rendezvényeken voltak, addig én bébiszitterekkel és nevelőnőkkel töltöttem az időmet, napszaktól függően. Mostani fejjel persze már megértem, hogy miért volt szükség erre, de jobb szívvel gondolok vissza arra az időszakra, amikor már a szüleim is bevállalták, hogy a kortársaimmal töltsem az időmet. Voltak persze alkalmak, amikor engem is magukkal vittek egyes rendezvényekre és mutogattak, mint egy kis porcelánbabát, de kezdetben azért túl kicsi voltam ahhoz, hogy kibírjak egy egész estés programot, ahol szinte csak felnőttek vannak, a gyerekek pedig akiket szintén elrángattak oda, teljesen ismeretlenek voltak. Egészen óvodás koromig, amitől kezdve én meg a Han fiúk mondhatni elválaszthatatlanok voltunk. Felixel megvoltak a magunk ellentétei, ami valószínűleg abból fakadt, hogy másképp álltunk a dolgokhoz. Még csak azt sem állíthatom, hogy más dolgok érdekelnek minket, mivel mindketten szeretünk társaságban lenni, utazni, vásárolni, a sport sem az utolsó az életünkben. Az iskola viszont néha már-már gyanúsan idegesítő módon próbálta elvenni a szórakozásunkat. Legalábbis én igazságtalannak éreztem, hogy valamilyen módon minden évben különböző számot kaptunk az éves vetélkedőn. Szerintem egyikünknek sem lett volna ellenére, hogy együtt nyerjük meg a síszünet legjobb dolgát, azt a lakosztályt, ahová egyébként Lixie biztosan szervezett volna egy kisebb évfolyambulit titokban, a tanáraink tudta nélkül.
A bosszúság ellenére azonban, amit az okozott, hogy nem ugyanazt a számot kaptuk a barátommal, még határozottan kitartottam amellett, hogy akárki legyen is a párom idén, nyerni bárkivel lehet. Ezt pedig Lix is biztosan így gondolhatta, viszont én szerettem volna az orra alá dörgölni a nyereségem. Talán ezért is indulhattam annyira buzgón a másik száztizenkilences keresésére. Egy akkora intézményben, mint a miénk, gyakorlatilag lehetetlennek tűnt csak úgy megtalálni valakit, ahhoz ismernem kellett volna minden évfolyamtársam órarendjét és azt, hogy nagyjából hol tartózkodnak ebben az időpontban, ha nem vetélkedő nap van. Azt azonban mindenképpen el akartam kerülni, hogy mondjuk egy mosdó előtt kelljen várakoznom, amíg az illető bent bujkál. Hallottam már pletykákat arról, hogy vannak diákok, akik annyira nem szeretik a társaságot, az ebédlőt, vagy azt hogy olyan helyen kell elfogyasztaniuk az ebédjüket, ahol mások láthatják őket, hogy egyszerűen egy mosdóba zárkózva fogyasztják el azt. Én szerettem volna hinni abban, hogy mi jobbak vagyunk ennél, de kit is akartam védeni ezzel?
Örültem, amikor végül nem kellett végig járnom az egész épületet a fiúért, akiről nem tudtam elfordítani a pillantásomat, amíg közelebb nem ért hozzám. A szavaira meglepett kifejezés költözött az arcomra, már-már megilletődve pislogtam rá. - Ha nem a buliból, akkor honnan? - Lázasan járattam az agyamat, de hirtelen nem tudtam előrukkolni semmilyen épkézláb megoldással az általa feladott rejtélyre. Ezért csak várakozóan pislogtam rá, a szám sarkában megmaradt apró mosollyal.
- Én emlékszem rád - halkan felnevettem, miközben finoman megbiccentettem a fejemet, hogy ily' módon is üdvözöljem. Elvégre a kézfogás talán túl formális volt számára. - Szeretnéd, ha Oppának szólítanálak? - Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne mosolyodjak el, vagy nevessem el magamat újra. Nem volt ismeretlen számomra az a fajta kultúra, amit ő hozott magával Koreából, elvégre az én családom hagyományainak is szerves része volt és ugyanúgy megtanultam azt a fajta illemet, amit Shin eddigi életében tapasztalt. Egyszerűen csak sokkal szervesebb része volt az életemnek mindaz, amit már itt Amerikában éltem meg én magam.
- Akár koreaiul is beszélgethetünk, ha neked kényelmesebb, de nekem nem tökéletes a nyelvtudásom. - Kivártam a válaszát, nem váltottam rögtön másik nyelvre, elvégre részben azért tanult nálunk, mert az angolját akarta fejleszteni, én pedig nem akartam elvenni ennek a lehetőségét tőle. Épp elég helyet talál itt New Yorkban, ahol koreaiul tud beszélni másokkal. Másrészt rettentő édesnek tartottam azt az enyhe akcentust, amivel beszélt.
- Én is! - Jókedvűen mutattam fel én is a sorszámomat, amit korábban kis híján a mellényembe nyomtam bele, most mégis örültem, hogy a kezemben szorongattam azt, mert furán vette volna ki magát, ha a blúzomból akarok valamit előhúzni Shin szeme láttára. - Örülök, hogy meglettél. Általában néhány részfeladat van csak, úgy kettő, maximum három. A vége pedig egy rejtvény. Kevesebb fizikai gyakorlat szokott lenni, de előfordult már a korábbi években. - Ebből a szempontból kicsit sem volt ideális az öltözékem, de nem is számoltam azzal, hogy mondjuk kötelet kellene másznom, vagy hasonló.
- Igen, idén szeretnék is. Te? - Minden különösebb ok nélkül. Egyszerűen csak jó lett volna elmondani magamról, hogy ezt is megcsináltam.
- Igen, úgy emlékszem. - Bólintva értettem vele egyet, majd úgy emeltem a fejemet, hogy rá tudjak pillantani a fiúra. - Nem fog megharagudni aki mellett most ülsz? - Ugyan soha nem volt meghatározott ülésrendünk, voltak bizonyos kialakult szokások. - Tudod mit? Ha foglalod nekem a helyet legközelebb, akkor melléd ülök - mosolyogva közöltem ezt vele, miközben igazítottam a tartásomon és finoman kihúztam magam.
- Nálatok otthon vannak hasonló vetélkedők az iskolában? - Nem akartam azt a hatást kelteni, mint aki teljesen tudatlan és buta is mellé, szimplán csak nem voltam tisztában azokkal a viszonyokkal, amit Shin eddig ismert. Neki pedig épp fordítva lehetett tök fura, ha náluk nincsenek ehhez hasonló játékok.
- Szerinted merre kellene indulnunk? - Adhattam volna én is ötleteket, de kíváncsi voltam az ő gondolataira is, mert ez az egész nem csak rólam szólt. Ha a közös munka azt fogja eredményezni, hogy jobban megismerjük egymást a végére, hát az sem lenne ellenemre. Mindenki tisztában volt vele, hogy Shin mennyire helyes srác, és bár nem szerettem volna az egóját simogatni, mert biztosan ismerős volt neki már otthonról, hogy mindig körbe rajongják, attól még én is nehezen tudtam elszakítani róla a pillantásomat, amikor a közelemben volt.

Néha azt éreztem, hogy nem csak Han és Kang vagyunk barátok, hanem a szüleink is elkezdtek általunk összejárni, sőt… Talán jobb kapcsolatot ápolnak egymással, mint mi. Magam sem tudom, hogy melyikük fejéből pattant ki az a csodálatos ötlet, hogy Hannak és nekem együtt kellene Amerikába mennünk tanulni egy évre, mert szerintük a cserediák program jól mutat az önéletrajzban, ráadásul alátámasztjuk ezzel a gyakorlati angol nyelvtudásunkat is. Anya szerint nekem és Rimnek jót tett volna az, hogy ha külön töltünk némi időt, emiatt a húgom elméletileg itthon fog maradni. Az egészben az volt a vicces, hogy a saját szüleim azt gondolták, hogy túlságosan össze vagyunk ragadva, míg a Yoo család azért aggódott, hogy Han és Jae Ni egymásra káromkodnak. Gyakorlatilag többször kaptuk el őket, miközben azt próbálták megvitatni, hogy melyikünk testvérkapcsolata az ideális. Mi is szoktunk Rimmel veszekedni, az már más kérdés, hogy folyamatosan egymás seggében loholunk és nem bírjuk ki hosszútávon a másik társasága nélkül. Legalábbis én határozottan az ellen voltam, hogy a húgom nélkül utazzak. Hiába lett volna ott Han, hiányzott volna Rim buta tekintete, arról nem is beszélve, hogy a végén még bepasizott volna, amit megint nem akartam. Számomra a tökéletes jelölt nem létezett, emiatt még az első közös vacsora alkalmával le akartam járatni azt, akit hazahozott hozzánk bemutatni. Ha ezt elmulasztanám, akkor már nem lenne ugyanolyan az életünk, ráadásul bőven vannak olyan sztorik, amiket még nem emlegettem fel. Így a család sem unatkozna, mert mégsem mesélhetem el minden alkalommal azt, amikor a lány a kerti csapnál meztelenül megfürdött.
Mindenesetre Hannak jó volt, mert az ő húga már alapból Amerikában járt suliba, Kang szülei pedig elvetették annak a lehetőségét, hogy a fiúk kihagyja a teszteket, mert jó pontot akar szerezni a jenkiknél. Egyébként határozottan biztos vagyok abban, hogy a szüleinket egyenesen el kellene tiltani egymástól, ugyanis rögtön kitalálták, hogy különböző iskolákba menjünk, szóval ez sokkal inkább merénylet ellenünk és a szociális kapcsolataink ellen. Ettől függetlenül nyilván összejártunk, meg nekem kényelmesebb volt Ji Han házában pihentetni a seggem. Legalább főztek rám és nem kellett balfasz szobatársak miatt aggódnom, mivel egy haveromnál állomásoztam.
Nem igazán tudtam, hogy milyen fogadtatásra kellene számítanom az iskolában. Nyilvánvalóan senki nem lepődött meg azon, hogy okos vagyok és értek a matekhoz, viszont teljesen más kérdés volt az, hogy mindez érdekel-e. Alapvetően az volt az álmom, hogy művészeti egyetemre menjek és grafikát, vagy digitális rajzolást kezdjek el tanulni, de egyéb ágazatok is érdekeltek volna. Erős volt a kezem, szóval gondolkoztam a szobrászaton, de a szüleim folyamatosan azt mondogatták nekem, hogy olyannal kell foglalkoznom, amivel nem leszek teher az ikrem számára, miután ők meghalnak. Bájosak, mit ne mondjak.
Magam sem tudom, hogy a koreai cserediákot hogyan képzelték el az amerikai diákok, de nem volt gondom a beilleszkedéssel. Otthon nem kosaraztam túl sokat, mert jobban szerettem a focit, de itt csak a társasági élet kedvéért léptem be a kosárcsapatba, később pedig pont emiatt kerültem hamar a menő arcok közé – szerintem ez a végzetem – és mehettem el már azokba a bulikba is, amikbe sokan három év alatt sem kapnak meghívást.
Nem sokat törődtem a cédulával, amit a kezembe nyomtak a játékot illetően. Alapvetően snowboardoztam, nyitott voltam a síelésre, de nem annyira, hogy egy rakat ismeretlenhez sétálgassak oda a folyosón. Így, ha valakinek volt esélyem látni a számát, elraktároztam azt a baromi bonyolultan megjegyezhető információt, hogy ő a 119-est kapta-e vagy sem, aztán tovább álltam.
Örültem neki, hogy végül engem találtak meg, és nem nekem kellett kutakodnom a suliban. Tudtam, hogy a lány miért vár rám annyira mosolyogva, mivel körülöttem többen a párjukat keresték, emiatt én is halványan elvigyorodtam, mikor odaléptem a szekrényemhez a kémiakönyvemmel, és a matt, fekete borítású spirálfüzetemmel a kezemben.
- Szia – először a kezére vetettem egy pillantást, aztán az lassan az arcára vándorolt és a mosoly szélesedni kezdett az arcomon – Emlékszem rád, bár nem az évnyitó buliból. Ha te nem emlékeznél rám, akkor nyugodtan szólíthatsz Shinnek. Vagy Oppának.
Az utóbbit már jóval halkabban tettem hozzá annak ellenére is, hogy nem voltam teljesen biztos benne, hogy én vagyok az idősebb. Tisztában vagyok vele, hogy tökéletesen Oppa külsőm van, emiatt egy nálam idősebb lány is hívhatna annak akár, mert vagyok azon a szinten. Egyébként ezzel is csak arra utaltam, hogy hiába jöttem Szöulból, attól még hajlandó vagyok alkalmazkodni az amerikai szokásokhoz, és elengedni azt, hogy gyakorlatilag magázódjunk egymással csak azért, mert otthon úgy illik még két korunkbelinek is, ha nem vagyunk egymás számára ismerősek.
- 119 – még fel is tartottam a cetlit, hogy rendesen láthassa azt – Remélem te is, mert nincs kedvem megkeresni a párom. Egyébként milyen feladatok lesznek és mennyi?
Nem voltam benne biztos, hogy az öltözékünk ehhez megfelelő lenne, leginkább arra gondolok, hogy ő szoknyában van, ami egyes feladatoknál nem jöhet ki jól. Pont ezért is nyúltam végül a szekrényembe és húztam ki belőle egy kapucnis pulcsit, ami nem az enyém volt. Maximum otthon hordtam hasonlót, valószínűleg véletlenül csórtam el Hanét.
- Szeretsz nyerni? – mert én igen. Ha valamit elkezdünk már, akkor csináljuk rendesen – Jól emlékszem egyébként, hogy együtt járunk angolra? Legközelebb ülhetnél mellém.
Nem szimplán flörtöltem vele, viszont mégsem mondhattam meg már az év elején azt, hogy furának tartom azt a csajt, aki folyamatosan a képemet bámulja, de amikor ránézek, akkor elfordítja a fejét. Pont ezért is lenne jó, ha legközelebb már olyan személy foglalna helyet mellettem, akit szívesen nézek.

Shin & Rachel

Sok mindent lehet mondani az iskolánkra, de azt nem, hogy valaha is hagynák a diákjaikat unatkozni. Szerencsére nem csak és kizárólag a tanulást tekintik elfogadható tevékenységnek. Vannak kifejezetten olyan napok, amikor a szórakozásé a főszerep - legalábbis próbálnak olyan elfoglaltságokat találni nekünk, ami felpezsdít bennünket annyira, hogy később jobban menjen a tanulás. A nyári szünet utáni első őszi hetekben valószínűleg sem a diákok, sem pedig a tanárok motivációja nincs olyan szinten, hogy mindenki gondolkodás nélkül fejest ugorjon a dolgozatokba, tételekbe és a félév végi vizsgákra való felkészülésbe. A karácsonyt megelőző időszak és a síszünetről való visszatérés jellemzően ugyanilyen élményeket kelt mindannyiunkban, de emlegethetnénk a nyári szünetet megelőző heteket is, amikor azon diákok koncentrációja, akik nem záróvizsgáznak, tulajdonképpen nem létező koncepció.
A diákok többségének a szülei komoly összegeket fordítanak arra, hogy ebben az iskolában a legjobb eredményeket érjük el, de még ők sem tilthatják meg, hogy egyes időszakokban jól érezzük magunkat. Azt mondják, hogy az életünk egyik legszebb időszaka a gimnázium, ebből pedig többen sportot is űznek. Azt hiszem Felix és néhány közös barátunk komoly összegeket keresne azzal, ha könyvbe foglalnák a tippjeiket az annyi idős fiataloknak, mint amilyenek mi is vagyunk. Ugyanakkor tény és való, hogy a családjaink társadalmi státusza nagyban hozzájárul ahhoz, hogy olyan nemtörődöm módon éljük az életünket, ahogyan tesszük. Sosem kellett nélkülöznünk, ha pedig a szüleink próbálkoztak is azzal, hogy megtanítsák nekünk milyen az, ha dolgoznunk kell bizonyos sikerekért, a végén úgyis mindig megkaptunk mindent, kezdve az anyagi javaktól egészen a külföldre való utazásokig.
A mai nap vetélkedőjének is valami hasonló volt a célja. Minden évfolyamon valamilyen random rendszer szerint párokba osztották az embereket, akiknek aztán meg kell fejteniük valamilyen rejtvényt. Évfolyamonként az első három páros pedig a síszünetben megkapja a szálloda lakosztályát, ami mindenkinek megéri, aki nem akar legalább három másik emberrel nyomorogni éjszakánként egy szobában.
- Milyen számot kaptál? - Úgy billenek neki Felix karjának, hogy teljesen tudatában vagyok annak, hogy nem fog meglepődni a súlyomtól és nem fogunk elesni a folyosó közepén.
- 515. És a tied? - Felém mutatja a szekrényéből megszerzett kártyát, én pedig csalódott pillantással nézek vissza rá.
- 119. Szerintem minket minden évben direkt szabotálnak. - Sóhajtva ráztam meg a fejemet, miután megosztottam vele a véleményemet. Sok mindent lehet mondani Felixre, de azt, hogy ne lenne elég esze, egyáltalán nem. Még csak nem is azért tartom intelligensnek, mert barátok vagyunk és elfogult lennék. Ezért is örültem volna neki, ha legalább egyik évben egy párba osztanak minket. - Majd jövőre. - Mosolyogva szorítottam rá a karjára, aztán nyomtam egy puszit is az arcára. - Később találkozunk! - Csak azután integettem oda neki, hogy néhány méterre eltávolodtam tőle. Mivel a feladatokat csak délután kapjuk meg, előbb meg kellett találnom a páromat, aki szintén a száztizenkilences számot kapta.
Nem számoltam pontosan hány embert szólítottam le a folyosón és az udvaron, amíg valaki nem osztotta meg velem azt az információt, hogy találkozott ugyan a másik száztizenkilences emberrel, de történetesen nem az iskola normál diákjáról volt szó, hanem egy cserediákról. Így sokkal könnyebb dolgom volt abban, hogy beazonosítsam a párom. A szekrénye előtt várakoztam, amikor végül megpillantottam Chae Shint, akit mosollyal az arcomon fogadtam.
- Szia! - Igyekeztem jókedvű hangot megütni, hátha a kedvességemmel áthidalható az űr közöttünk, ami annak köszönhetően van ott, hogy irtóra nem ismerjük egymást, mert ha úgy vesszük Shin új a suliban. - Nem tudom, hogy emlékszel-e rám az évnyitó buliból. Rachel vagyok. - Előbb nem terveztem ugyan, végül mégis felé nyújtottam a kezemet, hogy ilyen módon is hivatalossá tegyük a bemutatkozásunkat egymásnak.
- Milyen számot kaptál a mai vetélkedőre? - Kíváncsi pillantással fürkésztem az arcát. Nem állítom, hogy este sírnék miatta, ha nem akarna részt venni a játékban, de kifejezetten csalódott lennék, ha le kellene mondanom a verseny élményéről. A fiú testfelépítéséből ítélve egyébként is megnyernénk mindent, ha fizikai feladatról lenne szó.