Nem tudom mennyire van most ehhez kedvem, ami nagyon, de nagyon elszomorít, hiszen a családomról van szó és eléggé családcentrikusnak mondhatom magam. Most mégis, annyira sok minden összetorlódott az életemben, hogy beszélni sem szeretnék róluk. Axel-lel válunk, talán régebb óta, mint hinnénk, már nem élünk együtt és ezzel lassacskán vége életem egy szakaszának, aminek más lezárást képzeltem. A repülőn ülve többször is jelenetekben elképzelve élem át, hogy milyen lesz a nyüzsgő családi vacsorán részt venni és utána további pár napot velük tölteni. Teljes mértékben biztos vagyok, hogy elkerülhetetlen lesz, hogy ne hozzák szóba, amiért egyedül érkezem és amiért a szokottnál is csendesebb vagyok. Egyedül Ciara-nak meséltem a történtekről, illetve húgomnak, aki valami hasonlóan ment keresztül pár éve. Ők a család nem pletykákon élő tagjai és bevallom szükségem van a támogatásra, tudom tőlük ezt megkaphatom, ha esetleg kérdésözönbe kezdene bárki. Ahogy megérkezem az ismerős, fehérre mázolt házhoz, ami rengeteg emléket, élményt tárol magában, szemeimmel sürgősen az említett két személy valamelyikét kutatom. Ritkán vagyok ennyire elveszett és még ritkábban érzem azt, hogy másokra kell támaszkodnom. Elég erős nőnek gondolom magamat, de az elmúlt bő egy év rajtam is kifogott. Ciara-t pillantom meg hamarabb és azonnal megindulok felé, egy pillanatra találkozik is tekintetünk, de máris nagymamám még mindig gyors mozdulatai szakítanak meg utamban, aki hatalmas mozdulatokkal húz keblére. -Abuelita-bújok bele fojtó és szeretettel teli ölelésébe, ami egy szempillantás alatt nyugalommal áraszt el. Erre csak ő képes. De amint elenged és szóra nyitná száját elfog a szorongás, hogy vajon mit fog mondani. -Cillagom, eszel te eleget? Hadd nézzelek csak! Fordulj meg a kedvemért-mutatja mutatóujjával a forgó mozdulatot.-El ne engedd magad mellől azt a te férjedet, mert ilyen gebén csoda, hogy neki kellesz-kegyetlen szúrásként ívelnek szavai testembe és hagynak éles szúrást maguk után. Kellemetlenül erőltetek egy mosoly féleséget arcomra és bólogatok, mintha csak igazat adnék neki, arra pedig mérget vehetek, hogy a vacsora alatt kétszer jobban fog figyelni arra, hogy mit eszek és ha kell beavatkozásként telepakolja üresedő tálamat.
“Resistiré, erguido frente a todo, me volveré de hierro para endurecer la piel. Y aunque los vientos de la vida soplen fuerte” Resistiré
A családi összejövetelekkel mindig az a baj, hogy hangosak vagyunk, sokan vagyunk, nagyon hangosak vagyunk és igen, nagyon sokan vagyunk. Mindhárom bátyám hazautazott. Mindhárom bátyám hozta a feleségeiket, párjaikat. A legidősebb testvéremnek már gyerekei is vannak! Jó ég, mikor lettek ekkorák?! Ha pedig az én oldalamat nézzük, anyukám felvásárolta szerintem Spanyolország összes lisztjét, mert hogy annyi sütemény - mint amennyit feltálalunk - nincs is. És, ha nem volnánk elegen, az unokatestvéremék családja, a nagyi is itt van. Ilyenkor mindig szeretek a háttérbe ülni egy picit, elképzelni, hogy apa még velünk van... Bár nem mondtam volna, hogy hangos volt, hogy az összejövetelek ékköve és irányítója volt, határozottan nem! Csendes volt, olyasvalaki, aki árasztotta magából a sztoikus nyugalmat, és elég volt, ha csak rád mosolygott, tudtad, hogy minden rendben van.
Meg aztán, mivel velem nem érkezett (haza) senki, emiatt a nagyi úgy érzi, hogy pátyolgatására szorulok. Már szinte örülök, amikor a testvérem gyerekei magukkal rángatnak hajat készíteni, vagy csak szaladgálni, hintázni. Könnyebb a kölykök mellett elütni az időt, mint arra válaszolni, mikor megyek férjhez, és hogy hol van az én lovagom?! - Valószínűleg megette egy cápa. - prüszkölöm, ha már nincs menekülőútvonalam és sarokba szorítva érzem magam. Percekkel később megpillantom Carment, ahogy megpróbál megküzdeni a nagyi bitang erős frontvonalával. Valahol ott maradok, ahol a kislányok hajával bíbelődtem, a földön ücsörögve, egy egész fallal távolabb a tömegtől. Onnan figyelem, hogyan ostromolják szegény lányt. Közbeavatkoznom felesleges, ha nem most, pár perccel később rohanják le. Ilyen a mi családunk... S, ha végre a közelembe kerül, magam mellé invitálom. - Szóval a jó hírem az, hogy a féltársaság már csendesre itta magát, a rossz hírem pedig, hogy még a szomszédokat is meghívták! - nézek rá mindent elmondó somolygással az ajkaimon. Ha pedig már letelepedett mellém, vagy valahová a közelembe, akkor megérintem a kezét. - Hogy vagy? - nézek rá szomorkás, aggodalmas pillantással.
Csak némán bólogatva hallgatom nagyi kissé zömök hangjának zerregését, aminek erejéből ítélve azt hihetné bárki, hogy mindenki fültanúja szavainak, de valójában minden irányból egy hasonló volumenű csacsogás jön, így szinte összemosódnak a történetek nem éppen egy egészet alkotva. Ezt kihasználva hagyom, hogy drága nagymamám történetei a szerelmi életéről, a férfiről, akit azóta is szeret lassan belesimuljanak a balról érkező motorokat taglaló beszélgetésbe és a jobbról szűrődő hangos nevetésbe. Lassacskán csak a kifürkészhetetlen szavak és a bólogatásom, fáradt mosolyom marad meg, de ezek biztos talajon állnak. Amint nagyi levegőt vesz és kapok az alkalmon és csókot nyomok orcájára. -Abuelita, ha nem haragszol meg üdvözlöm a többieket is-szeretetteljes bólintását követve szinte túl feltűnő sebességgel, de mégis ügyelve, hogy viszonylag visszafogottnak hassak, lépek Ciara mellé, ahol szemmelláthatóan nyugodtabb a hangulat, csendesebbek az emberek, mintha egy másik összejövetelen lennék, egy másik családnál, pedig csak pár lépést tettem. CVállát megsimítom így üdvözlöm és szavainak hála hamar megértem a helyzetet, tehát bár időben érkeztem, a buli, mint mindig, hamarabb elkezdődött. -Változóan-felelem egy hatalmas levegővétellel. -Vannak rosszabb napok-teszem másik kezem az övére hálásan, amiért támogat. -A papírokat intézzük, de nagyon elhúzódik, ami nem könnyíti meg a helyzetet és minden rá emlékeztet-sóhajtok és közben folytatom levegős hangon-Mintha valami még mindig igyekezne bennem belé kapaszkodni és mutogatja a jó emlékeket, amik nagyon régen voltak, de már legalább ennyi ideje nem történtek hasonlóak-egészen beszédes vagyok és egy pillanatra az égre nézve várom, amíg egy szellő kifújja az összegyűlő nedvességet a szemeimből, hogy ismét szárazak legyenek. -De nem szeretném, hogy erről szóljon az itthonlét-bizakodó arckifejezést erőltetnék magamra, de nagyon tartok attól, hogy nehezebb lesz ezt kiviteleznem, mint azt gondolnám. Mindenki kíváncsi és tudják hogyan szedjék ki az információt. -És veled mi a helyzet?-Ciara-val mindig történik valami és olyan átéléssel tudja előadni, hogy lehetetlen közben másra figyelni, vagy gondolni.
“Resistiré, erguido frente a todo, me volveré de hierro para endurecer la piel. Y aunque los vientos de la vida soplen fuerte” Resistiré
León (középső bátyám) egész idő alatt célzásokat tett rá, milyen szörnyű és elviselhetetlen lehet - a számomra -, hogy nincs kíséretem. Egyértelműen Pedrora céloz. Elég kellemetlenül érzem magam, amikor hallom, hogy fel is hívja a férfit. Az egyetlen szerencsém, hogy ő nem ér rá perpillanat. Sergio (legkisebb bátyám) együttérző pillantásokat küld felém, akárhányszor elsuhan mellettem az új kedvesével. Ezután már nem sok kedvem marad ehhez az egész 'szíved bele, mosolyod ki' eseményhez, ám anyám miatt összekaparom magam. Könnyű, hogy a gyerekek velem lógnak. (Én lógok velük!) És aztán megérkezik Carmen és minden figyelmem az övé.
Beletúrok a hajamba, aztán már csak szelíden mosolygok rá. Örülök, hogy eljött és itt van. Annak nem, amin keresztül megy. Kíváncsian hallgatom, aggodalommal az arcomon. Igazság szerint el sem tudom képzelni, min megy most keresztül. - Nagyon sajnálom. - prüszkölöm, leejtve tekintetem valahová az ölembe. Továbbra is törökülésben ücsörgök. Carmen titkával kapcsolatosan az a baj, hogy ez a család valószínűleg apró darabjaira fogja szedni, ha közelebb jönnek hozzá. Kiderítik. Rákérdeznek. Hiszen a házasság szent a számukra! És hogy egyedül jött, árulkodó lesz. - Bárcsak tudnék segíteni valahogy! - nézek rá szomorkásan. Tényleg szívesen menteném a menthetetlent, ha múlna rajtam bármi is. - Biztosan kíváncsiak lesznek, de nem kell mondanod semmit. Majd ha készen állsz. - átölelem a térdeim, közelebb húzva magamhoz a lábaimat ezáltal, s azokra támasztom meg az állam. Olyan bánatos vagyok, hogy Carment így látom! Amikor rám kérdez, csak unottan kifújom a levegőt. - Nekem már megint férjet keresnek! - tudja, hogy Leónra gondolok. Ő a kerítő a testvéreim között. És bár Pedroval lenni nem olyan rossz, kedves férfi, nincs közöttünk semmi. León képzeletében esetleg! A barátja, és szeretné, ha a családba kerülne. És persze gazdag is, jó lesz a 'szegény' húgnak. - Én meg megint menekülök előle! Ha beleszeretek valakibe, nem fogom megmondani neki. Hazaállítok a fiúval és felmutatom a gyűrűt az ujjamon. Közben pedig suttyomban lekapom a pillanatot, milyen arcot vág. - őszinte lelkesedéssel osztom meg a gonosz tervemet. - Apának képzeli magát, én meg hűen hozom a gyerek szerepét és lázadok. - vállat rántok. - Különben jól vagyok. - nevetek rá kedvesen, halkan. - Mi újság a munkával? - kíváncsiskodom, felé fordulva.
Nem azért jöttem, hogy keseregjek és főleg nem azért vagyok most itthon, hogy Ciara-nak okozzak kellemetlenséget ritkán feltörő panaszkodásommal. De mégis…, nagy szükségem van egy barátra, aki nem cinikus, vagy férfigyűlölő, meghallgat, de teret ad és unokahúgom pontosan ilyen ember. Igyekszem a lehető legkevésbé rátámasztani negatív gondolataimat, de valamivel többet mondok, minthogy ez meg is valósuljon. Mondandóm végén pedig csak egy nagy sóhajjal eresztem ki az összes többi mindenséget, amit viszont mélyen magamba zártam. -Dehisz’ azt teszed-lágy szeretettel nézek felé, el sem tudja képzelni, hogy mennyire nagy segítség az, hogy tudja és mellettem van. -Az a baj, hogy ezt szerintem még te se hiszed el-pedig a hatalmas optimizmusával talán ő az egyetlen, aki erre képes lenne, ismerve családunkat és az említett itt lévő szomszédokat. Amilyen akaraterővel képesek ráülni egy-egy témára, néha olyan érzés, mintha menekülni se lehetne. Természetesen nem a rossz szándék vezérli őket, de sajnos tudnak azt tenni. Inkább rá terelem a szót, nem szeretnék a keserves magánéletemre gondolni. Várom, hogy folytassa, de közben bólogatok, hogy tudok róla. Sajnálom, amiért ezen kell átmennie, én szerencsére hamar kikerültem ebből a játszmából az egészen korai házasságomnak köszönhetően. Ciara testvére ráadásul szereti ezt a kérdést komolyan a kezébe venni és lehetetlent nem ismerve kutakodni a megfelelő iránt. Ha ismerné a lányt tudná, hogy nála ez nagyon, de nagyon nem működik. -Ó drágám, ez egy olyan dolog, ami elől nincs menekvés, de remélem inkább magad miatt érzel így és nem azért, hogy fityiszt mutass neki-kacsintok rá szinte már jókedvűen a tervét tudva. Az édesapjukkal kapcsolatos megjegyzésre vállára teszem egyik kezem egy gyors simításnyira, majd tovább pihentetem ölemben a másik mellett. -Ennek nagyon örülök-és őszintén így van. -Úgy néz ki, hogy abban is lesz egy kis változás, csak azt nem tudom még, hogy felmondok, vagy előléptetnek. Persze a felmondásom az előléptetéstől függ-forgatom meg viccesen szemeimet-De túl közel lennék a régi életemhez, így keresgélek más lehetőségek felé is-már van is olyan, ami szimpatikus, jó környéken van és a lakásomhoz is egészen közeli. -Tudod nagyon sokáig azt éreztem, ha hazajövök, akkor ismét gyerek vagyok, sose hoztam magammal a gondjaimat, azt Amerikában hagytam. Most van az első alkalom, hogy ezt nem tudtam megtenni. Te ezzel hogy szoktál lenni?-kíváncsi vagyok a véleményére, hogy hogyan látja mindezt.
“Resistiré, erguido frente a todo, me volveré de hierro para endurecer la piel. Y aunque los vientos de la vida soplen fuerte” Resistiré
Amikor gyerekek voltunk, emlékszem, mindig Carment utánoztam. Olyan szerettem volna lenni, mint amilyen ő. Erős, határozott és gyönyörű! Én a három bátyám mellett nem tudtam lányként érvényesülni, sőt, kifejezetten csendes voltam. Nem állítom, hogy nem birkóztam velük, de mindig elbűvölt, ha Carmennel együtt lehettem. Ha ő kért még pudingot, én is kértem! Ha ő elment játszani az asztaltól, azonnal követtem, hiába kacsintott rám még a desszertem egy második körre. - Akkor tele van a szívem boldogsággal! - felhúzom kissé az orromat, úgy mosolygok rá. Őszintén örülök annak, ha tényleg úgy gondolja, hogy a segítségére vagyok. Semmi mást sem szeretnék, csak ha boldog élete lenne. Mert tudom, hogy ha valaki, akkor ő megérdemli!
- Maradj mellettem és megpróbállak kimenteni! - kiszélesedő mosollyal nézek rá. Esküszöm felajánlom a sivár szerelmi életemet, had csámcsogják körbe, köpjék ki és egyék meg újra, minthogy Carment bántsák a kíváncsiságuk mohóságával. Nem engedem meg. Ha bármi elmondható rólam, amivel tisztában van ő is, azt tudhatja rólam, hogy elég makacs tudok lenni, ha elhatározok valamit. Tetszik, ahogy rám kacsint. Elhiszem, hogy nyomorúságos sorsommal egy kis jókedvet tudok csempészni ezekbe a percekbe. Nagyon szeretném, ha jókedve lenne! - Hidd el, ha valaki, akkor én megtalálom a módját, hogyan meneküljek el, egy ilyen helyzetből. Bármit képzel magáról León, pofára fogom ejteni. - elégedetten bólogatok, hol Carmenre nézve, hol az említett fivérem kutatják szemeim. Semmi esélye sincs a makacsságommal szemben, csak még nem tudja. Jól esik, hogy apa említése után a vállamra simít. Tudom, hogy neki is hiányzik. Apuka nagyon szerette őt, mindig csupaszívvel beszélt róla, mennyire szerette Carmen, amikor kicsi volt és együtt sétáltak el a boltba, mert mindegyik felnőttnek éppen dolga akadt - aztán kettejük között ez egy hagyomány maradt, amíg fel nem nőttünk. - Áh, teljesen logikus. - nevetek vele. Remélem előléptetik és a munkahelyén minden úgy alakul, ahogy a csillagokban meg van írva. Nem örülnék annak, ha érné bármiféle újabb kudarc. Érdeklődőn figyelek rá, mellkasomba húzva térdeimet. Átölelem a lábaimat, ahogy térdemre simul állam. Elgondolkodom azon, amit kérdez. - Az én helyzetem azért más. Engem itthon várnak a gondok. Ezért nem is tudhatom, hogy neked most mennyire nehéz Carmen. De igazából a család csak segíteni akar, a maga butus módján. - vállat rántok. Tudom, hogy nálunk is csak erről van szó León és köztem, de ő már átlépett párszor egy bizonyos határt. - Ez most azért olyan nehéz, mert komolyabb, mint bármi ezelőtt. Nem igaz? - felkelek lusta pózomból, hogy közvetlen mellé ülhessek. Átkarolom a felém eső karját, és fejem a vállára fektetem. - Csak mondd meg, hogy mit trollkodjak, hogy jobb kedved legyen, és esküszöm megteszem! - nézek fel rá, nem mozdulva ebből a helyzetünkből.
Mindig feltölt energiával az őszinte mosolya, ahogyan most is és csatlakozom hozzá én is egy rövidke ideig, de be-be kúsznak az eddig tökéletesen elrejtett gondolatok, amikkel csak akkor tudok foglalkozni, amikor éppen nyugodt körülöttem minden. Valószínűleg a munkába menekülök, vagy ha nem, akkor mindig igyekszem valami pótcselekvést kiötölni, akár elmenni egy könyvesbolti kiruccanásra. De ahogy mondani szokták a sorstól nem lehet menekülni, bár nem igen hiszek ilyesmiben. Mind a ketten tudjuk, hogy a spanyol áradat elől nem lehet menekülni, főleg ha az egy családi összejövetelen tornyosul és nagyszülőket is tartalmaz. Ebben a pillanatban meg is látom Abuelita legjobb barátnőit, amint éppen a gyöngyörűen zöldellő salátákat veszik szemügyre. Ciara a testvérei árnyékában igyekezett mindig is bizonyítani, hogy felnőtt nő, mert valahogy nem vették sose észre és a mai napig pátyolgatják, pedig sose szorult rá. Olyan talpraesett ember mint ő, még egy nem létezik és ez nagyon hamar megmutatkozott. -Óóóó, ezt el is hiszem neked-mondom kis nevetgéléssel hangomban és ismét szélesre húzódnak ajkaim. Hiába felnőtt, mégis mindig marad benne egy gyermeki rész, amit remélem sose fog elveszíteni, mert ez az, ami olyanná teszi őt, amilyen. Mint mikor egy kirakó darabjai a helyére kerülnek és látszik a teljes kép, úgy a személyiségek egymás mellett megalkotnak egy komplett embert. Csak egy rövid ideig, de tisztelgünk édesapja emlékének, egy pillanat alatt ezernyi emlék és érzelem fut át lelkiszemeim előtt, sose tudnék választani közülük, mindet imádom és semmi pénzért nem felejteném. A munkára terelődik a szó, de bevallom erről se nagyon beszélnék most, túl sok minden bizonytalan most és az igazság, hogy én magam sem tudom, hogy mit szeretnék. Ez pedig önmagában is rémisztő mert mindig céltudatosnak gondoltam magam, most pedig egyszerre omlik össze minden. Egy apró kézmozdulattal mímelem, hogy elhessegettem mindezt, de kérdésemből ítélve ez nem nagyon sikerül. Némán bólogatok a bölcs válaszára. Tényleg teljesen más kettőnk haza utazása. Én eléggé fiatalon kerültem ki ebből a közegből, Amerika rengeteget formált rajtam, minden téren. Az itt töltött idő pedig mindig olyan volt, mintha haza jönnék, de valahogy mégis látogatóba. -Igen. Amikor itt vagyok a gondoktól mindig megóvom őket és csak arról beszélünk, hogy mi minden szuper történt mostanában. A lelkesedésüktől és az utazás izgalmától pedig teljesen megfeledkezem arról, hogy vannak rossz dolgok is-felnézek gondterhelten és némileg ábrándozva a múltban az égre miközben érzem, hogy közelebb húzódik hozzám. Fejemet lehajtom az övére, de kedves megjegyzésére hatására nem tudok nem egy puszit nyomni fejének búbjára, majd vissza dőlök rá. -Máris jobb a kedvem, hogy beszéltünk-némulok el, ezt a pár szót már szinte suttogva mondom és lehunyom szemeimet. Nem sokáig tart a nyugalom, mert egy hatalmas tányércsörömpölés kíséretében kirobban a konyha ajtaja, jelezve az evés idejét és ezzel egyként mozdul meg a körülöttünk lévő ember tömeg, hogy a legjobb helyeket kaparinthassák meg, mintha lennének olyanok. -Azt hiszem itt az idő, hogy lassan eljöjjön az, aminek el kell jönnie-nyugtázom miközben meglapogatom Ciara kezét. Az arcom és testbeszédem azt jelzi, hogy indulhatunk, de a lábaim földbe vannak gyökerezve. Most, vagy soha.
“Resistiré, erguido frente a todo, me volveré de hierro para endurecer la piel. Y aunque los vientos de la vida soplen fuerte” Resistiré
Carmen millit mindig az az érzésem támad, hogy nincs számunkra lehetetlen, ha együtt vagyunk. Az én szememben ő egy nagyon erős nő, aki a feltétlen szeretetem tudhatja magáénak és mindazt, amit szavakba önteni nem lehet. Minden egyes porcikámmal szeretnék neki segíteni, hiszen erre valók a rokonok (jobb esetben), de azt érzem, miközben nézem őt, hogy kevés vagyok hozzá és hogy most mindegy, milyen szuperhősnővé válnék, van, amin nem lehet segíteni. Tudom, hogy szörnyen nehéz helyzetben van most, spanyol földön meg tetőzik a baj, ha még a család is jelen van, így igyekszem nem csak a figyelmét elterelni, de úgy magam is fókuszba emelni, hogy legyen ideje felkészülni arra, ami várja, ha becsatlakozunk a magba, ami az asztalnál gyülekezik.
Egy finom sóhajjal kostatálom a szavait. Látom, mennyire összetört, nőként és rokonként is felismerem, ha így van, és talán ezért is érzem olyan rosszul magam, hogy nem tudom, mivel segíthetném, azon kívül, hogy a szokásos formámat adom hozzá. - Mit akarsz mondani nekik? - kérdezem halkan, ahogy közelebb fészkelődök hozzá. Az érintését és a puszit megérezve kiszélesedik a mosolyom, bár még így is haloványan ahhoz képest, ahogyan szoktam máskor bazsalyogni. A szívem minden szeretetével szeretném támogatni őt, de tudom, hogy egy ilyen helyzetben az is kevés volna. - Aoch. És tessék, vályúhoz. - kapom a fejem a csörömpölés irányába, és figyelem, hogyan indul meg egy emberként a hangos családunk az asztal köré. Egyik jobban kiabál, mint a másik. Egy finom rosszallással nézek rá Carmenre. - És csodálkoznak, hogy nem hozok haza senkit. - motyogom oda, bízva benne, újabb mosolyt csalok az arcára. Majd egyszerre egyenesedünk fel, hogy mi is elinduljunk. - Ha nagyon rosszul érzed magad, vagy csak eleged van belőlük, mondd, hogy kerámiatál. És én azonnal kapcsolok, kimentelek. - suttogom, hogy más ne hallja aljas cselszövésem első tervét. De tényleg, bármit megtennék, hogy Carmennek könnyebb legyen. El sem engedem, ha engedi nekem, belé karolva közelítjük meg az asztalt. Én pedig mellé ülök. (Az egyik gyereket lekenyerezem érte...) - Ha több kettőnél, bedobjuk a politikát. - súgom oda, mert abban sosincs egyetértés, és még ha alkohol is fogy, nem lesz szó másról se.
Kezdőlap
Ciara-t pillantom meg hamarabb és azonnal megindulok felé, egy pillanatra találkozik is tekintetünk, de máris nagymamám még mindig gyors mozdulatai szakítanak meg utamban, aki hatalmas mozdulatokkal húz keblére.
