Tae-yang & Jae Ah

Valamilyen szinten örültem neki, hogy a családomban én voltam az egyetlen nő. Egyáltalán nem gondolom azt, hogy az én önfeláldozásom olyan fontos feladat lett volna, elvégre nem csináltam semmit másképp, mint ami alapvetően szokás volt a családunkat illetően. Ugyanúgy érdekházasságra adtam a fejem, aláírtam egy olyan szerződést, aminek a körülményei súlyosan érintenek nem csak engem, hanem a férjemet is. Mondhatjuk azt is, hogy a céltudatosságom egyszerre volt ugyanúgy önzőség. Nem törődtem túlzottan azzal, hogy Tae-yanggal pontosan mi fog történni, holott, ha annyira jó ember lennék, mint ahogy a szüleim és ő is lefest engem, akkor soha az életben nem megyek bele egy olyan házasságba, amiből szinte lehetetlen kitörni. Az, hogy a saját életemet hogyan cseszem el, valahol tényleg az én döntésem, viszont nincs jogom másé felett is rendelkezni, részben pedig most ezt csináltam egy kicsit. Mégis jól esett a reakciója annak ellenére is, hogy nem a leginkább ésszerű húzás volt a részéről. Lehet, hogy mások számára imponálónak hat, ahogyan védelmez engem, mintha legalábbis az istennője lennék… Viszont ezzel bajba sodorja magát. Nem szerettem volna, ha emiatt bárki elítéli üzleti szempontból, mert a fiunk jövője, illetve mindaz, amiért ennyire keményen dolgozott, számomra igenis nagyon fontos volt. Sok minden kavargott bennem, amíg haza nem értem, az agyam újra és újra lejátszotta az eljegyzés bejelentése utáni eseményeket. El tudtam volna sírni magam attól a gondolattól, hogy mennyire szeretem ezt a férfit, ugyanakkor soha nem mondhattam el neki. Már saját magam számára kezdett nyomasztóvá válni az érzés.
Nyilvánvaló volt, hogy hirtelen kiürültek a gondolatok a fejemből, amikor megpillantottam őt. Mindenekelőtt, nagyon szerettem volna megnyugtatni, mert nem hiszem, hogy jót tenne az idegrendszerének az, ahogy ötször körbejárja az előszobát. Az pedig alapvető volt számomra, hogy ha valaki a férjemen felejtettem a tekintetét, az egy pillanatra elveszett ettől. Tudom, mert napi többször van részem ebben.
- Ha ennyit se bírnék ki, akkor azt hiszem nem állnék készen arra, hogy legyen egy gyerekünk – halvány mosoly volt az arcomon. Messze jártunk még ugyan attól, hogy Mitchie szemtelenkedni kezdjen velünk, de sokan azt mondják, hogy a babák úgy nőnek, akár a gomba. Én is tapasztaltam mindezt, gyakorlatilag lassan már havonta cserélnünk kell a ruhatárát a nagyfiúnak, emellett emlékszem még arra az időszakra, amikor annyira picike volt, hogy alig mertünk hozzáérni, nehogy kárt tegyünk benne. Ahhoz képest most már lassan ott tartunk, hogy felemelni is egyre nehezebb a fiút. Innentől pedig talán tényleg csak pár lépés lehet az, amíg óvodába, majd iskolába megy és hazahozza az első barátnőjét, miközben visszapofázik nekünk.
- Nem szeretném, ha a végén ő keltené a rossz híredet – annak ellenére is kimondtam ezeket a szavakat, hogy gyakorlatilag sűrű pislogásokkal igyekeztem leplezni a meghatottságomat. Igen, felhasználtam ahhoz annak idején, hogy elérhessem a célomat. Ugyanakkor, ha ő nem lenne, akkor biztos vagyok benne, hogy nem lenne annyira boldog és sikeres életem, mint vele. Emiatt is tudtam, hogy nem szabad olyan áldozatokat meghoznia értem, ami miatt ő húzhatja a rövidebbet.
- Egyelőre jobb, ha nem lépünk – nem volt ötletem azzal kapcsolatban, hogy pontosan mivel kellene lebeszélnem a férjemet a karaktergyilkosságról. Tartottam tőle, hogy egy kiselőadás a karmáról és a csillagok állásáról talán kevés lesz ide – Nem hiszem, hogy hosszú távon ujjat merne húzni velünk, de Rachelt attól még bánthatja.
Ha valaminek, akkor beszámíthatónak biztosan nem tűnt az a fiú. Ha képes volt így bánni a lánnyal, akkor nem akartam abba belegondolni, hogy pontosan mit tenne vele akkor, amikor nincs társaságban. Majd, ha arra kerül a sor, hogy valamit tudunk kezdeni vele, akkor okosan kell felhasználnunk azt, amit velem tett az eseményen. Ennek több szemtanúja is volt, szóval akkor kell kiugrasztani a nyulat a bokorból, amikor annak tényleg eljött az ideje.
- Ha nem verekedésről lett volna szó, akkor váltig állítanám, hogy Felix csak a pletyka miatt csinálta – a mai fiatalok valahogy bátrabbnak tűntek nálunk. A legtöbbjük meglepően sokszor kavarja fel az állóvizet, és itt nem feltétlenül csak a New Yorkban élő, elit koreai rétegre gondolok, hanem az idelátogató, amúgy koreai állampolgárokra, és azokra is, akik más ázsiai országot képviselik üzleti szempontból. A magam részéről még nem igazán döntöttem el, hogy ez az attitűd kifizetődő-e, vagy sem.
- Igen, én is így gondolom – óvatosan simítottam le Tae-yang ingjén a gyűrődéseket, amik valószínűleg akkor keletkeztek, amikor Felixet próbálta leszedni a másik fiúról. Ha most az ő fejével gondolkoznék, akkor meg kellene leckéztetnem egy fiatal fiút azért, amiért megrángatta a férjem. Szinte biztos voltam benne, hogy ezt maga Tae-yang élvezné a legjobban. Én csak szimplán komikusnak találtam a jelenetet, ahogyan próbálok rendre inteni egy olyan fiút, aki jóval nagyobb széltében és hosszában is nálam. Ha én beszélnék arról, hogy nem bánhat így a férjemmel, az már teljesen máshogy festene és sokkal kevésbé lenne romantikus, mint az ő viselkedése.
- A te feleségeddel – bármennyire igyekeztem, egyszerűen nem tudtam megállni azt, hogy kezdjek el nevetni a megfogalmazáson – Miért, más feleségével viselkedhet így, csak a tiéddel nem?
Valahol logikus volt, hogy az én férjemet ne érdekelje valami olyan asszony, akihez köze sincs. Igaz, hogy mi ketten hűséget fogadtunk egymásnak és nem vakságot, ezáltal láttuk azt, hogy bizonyos személyek pontosan hogyan néztek ki, de emellett az is igaz volt, hogy nem igazán érdekeltek mások. Sokan talán képesek arra, hogy megunják azt, ami mellett mindennap felébrednek. Én úgy gondoltam, hogy minél többet látom őt, annál jobban tetszik nekem.
Már épp azon voltam, hogy lebeszéljem őt arról, hogy betörje úgy összességében bárkinek az orrát, de minden gondolat egyszerűen eltűnt a fejemből, amikor az ajka az enyémhez ért. A tenyerem finoman simult az arcára egy pillanatig, majd lábujjhegyre emelkedtem, hogy át tudjam ölelni a nyakát, miközben oldalra fordítottam a fejem, hogy elmélyíthessem a csókunkat. Annyira ritkán volt részünk ezekben a meghitt pillanatokban, hogy gyakorlatilag kihasználtam őt. Nem volt teljesen józan, emiatt én sem tudtam úgy gondolkozni, mint ahogy általában szoktam. Szerettem azokat a pillanatokat, amikor önmagunk mertünk lenni és tényleg úgy viselkedtünk, ahogyan a házasok szoktak. Emiatt gyakorlatilag minden kitörlődött az agyamból, mert csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó vele ebben a pillanatban. Semmi nem számított rajta kívül.
Szorosabban öleltem magamhoz, miután pedig tényleg sikerült leellenőriznem azt, hogy rendben van-e, egy kicsit nyugodtabban csúszott a tenyerem az oldalára, amit véletlenül se akartam elvenni onnan. Az én férjem, akivel a saját lakásunkban vagyok. Akkor érek hozzá, amikor kedvem tartja.
- Tudod – egy apró mosoly költözött az arcomra, majd megkerestem a tekintetét – Fogalmad sincs, hogy mi jár most a fejemben.
Mindössze egy leheletnyi szünetet tartottam, amíg a karjaimat összefontam a dereka körül, emiatt már olyan közel voltam hozzá, hogy hátra kellett hajtanom a fejem, hogy a szemébe tudnék nézni.
- Arra gondoltam, hogy én is verekednék érted – képtelen voltam nem kimondani mindezt, a szemeim csillogtak a csodálattól, ahogy rápillantottam – De az is lehet, hogy embert ölnék. Talán semmi sincs a világon, amit nem tudnék megtenni azért, hogy biztonságban legyél.
A tekintetem ismét az ajkaira siklott, ezúttal az ujjamat is odaemeltem, hogy finoman végig tudjak simítani rajtuk. Kettőnk közül én voltam az, aki egy korty alkoholt sem fogyasztott, mégis részegnek éreztem magam ebben a pillanatban. Éreztem, ahogy a szemembe lassan könnyek gyűlnek és súlyok ezrei hullanak le a vállamról, amiért ezt ennyi év után el tudtam neki mondani. Mert megérdemli, hogy tudja.

Tae-yang & Jae Ah

A legtöbb ember számára az eljegyzés, mint olyan egy emlékezetes alkalom lehet. Soha nem gondoltam úgy a házasságomra a férjemmel, mint ami teljesen természetes úton jött létre, de ennek ellenére mély nyomot hagyott bennem az, ahogyan végül bejelentettük: innentől kezdve jegyben járunk. Tae Yang mindig kifogástalanul viselkedett velem a társaságban. Talán voltak kisebb-nagyobb problémáink, de egy-egy jótékonysági vagy egyéb esemény pont megfelelő volt arra, hogy ezeken valamennyire változtatni tudjunk. Úgy gondoltam, hogy valószínűleg okkal kényszerített bele minket az élet abba a helyzetbe, hogy végül egymást támogatva, házasokként éljük a mindennapjainkat. Pontosan tudom, hogy egyáltalán nincs egyszerű dolgunk a másik habitusával, hogy én is tudtam nagyon csúnyán viselkedni vele. Viszont ennek ellenére is az volt a véleményem, hogy ha másképp alakul az életünk, ha nem egy vakrandin ismerkedünk meg, akkor is beleszerettem volna ebbe a férfiba. Hiába tartottam magam egy erős nőnek, hiába ragaszkodtam ahhoz, hogy tőle függetlenül is meg tudjam élni a saját életem… Egyszerűen szükségem volt rá, a támogatására, a biztonságra, amit mellette éreztem. Szükségem lett volna az ölelésére és a törődésére is, amit sokszor megkaptam tőle, de túlságosan féltem attól, hogy elveszíthetem, ha mindezt jobban szeretném megkapni. Igyekeztem nem túl erősen fogni őt, mert minden pillanatban attól rettegtem, hogy ha túlságosan magamhoz láncolom, akkor egyszerűen el fogom veszíteni.
Furcsa volt az, hogy néha elment és szó nélkül csinálta mindezt, hogy olykor nem tudtam elérni. Ugyanúgy furcsa volt az is, hogy pár alkalommal nyúzottan jött haza, és nem tudtam szóra bírni azzal kapcsolatban, hogy hol volt… De ennek ellenére furcsán nyugodtnak éreztem magam. Nem féltem attól, hogy megcsalna. Nem tartottam attól, hogy hűtlen lenne hozzám, mert egyszerűen csak bíztam benne és abban is, hogy ha egyszer másba lesz szerelmes, akkor elmondja nekem és hagyja, hogy segítsek rajta. Súlyos következményekkel jár, ha elválunk, viszont hajlandó lettem volna ezeket vállalni az ő boldogsága érdekében… Azt már sokkal kevésbé tűrtem volna el, hogy a hátam mögött folytassa a viszonyát valakivel úgy, hogy tudok róla. Még jó, hogy hasonlót egyszerűen képtelen lennék feltételezni a férjemről.
Az, ahogyan Tae-yang várt otthon engem, tökéletesen reprezentálta, hogy miért bíztam meg benne ennyire. Én magam is éreztem az izgatottságot az állapotával kapcsolatban, ugyanakkor képtelen voltam elrejteni a csillogást a szemeimben, amikor ő először a testi épségemet kezdte el ellenőrizni. Tudom, hogy szeret, mint embert, de ahogyan a tenyere az arcomra simult, minden pillanatban azt akartam hinni, hogy hiába szültem meg egy gyereket, hiába veszekedtük át a kapcsolatunk nagy részét, ennek ellenére még nőként tekint rám. Ha nem is viszonozza teljes egészében az érzéseimet, szerettem azt hinni, hogy mi ketten hasonlók vagyunk. Hogy ez az oka annak, amiért még egymás mellett vagyunk.
- Jól vagyok – halványan elmosolyodtam, az ujjaimat az övéi közé csúsztattam – Nem kell aggódnod.
Szerencsére mindannyian megúsztuk komolyabb sérülések nélkül. Travis erőszakos volt, de ennek ellenére is pontosan tudtam, hogy ő fogja húzni emiatt a rövidebbet, ha jelezni fogom a dolgot a szüleinek… Bár egyáltalán nem állt szándékomban árulkodni, azért erős ütőkártya volt ez a kezemben. Mivel nem akartam, hogy Rachel szenvedjen, egyelőre nem akartam mondani semmit.
- Csak a kezemhez ért hozzá, nem okozott fájdalmat, amikor ellökte – egészen lágy hangon beszéltem hozzá, a tenyerem lassan a férjem mellkasára csúszott. Láttam rajta, hogy ha nem állítom meg, egyszerűen elindul az éjszakába, hogy kivégezze a nála vagy tíz évvel fiatalabb srácot – Nem ér annyit az egész. Valószínűleg el fog terjedni az, hogy tiszteletlen volt velem és a családjáról rosszmájú pletykákat fognak terjeszteni. Elég nagy büntetés lesz ez nekik.
Szentül meg voltam győződve arról, hogy a rosszindulatú hangokkal nem fognak tudni mit kezdeni egy darabig. A hírnevük helyreállítása pedig minden bizonnyal nehezebb lesz, mint bekerülni a kórházba és nemes egyszerűséggel felgyógyulni bizonyos sérülésekből.
- Ez már nem a mi dolgunk – halkan sóhajtottam fel – Sajnos nem menthetünk meg mindenkit, aki szimpatikus nekünk. A tőlünk telhető legtöbbet megtettük.
Ennek ellenére mégis izzadt és remegett a tenyerem, amivel az ő kezét szorítottam. Kétség sem fér ahhoz, hogy megijedtem, mivel nem vagyok hozzászokva a verekedések látványához és magam sem tudom hogyan sikerült ilyen könnyedén eltávolítani a lányt a helyszínről és szétszedni a fiúkat. Minden bizonnyal egyikünk sem volt jártas ezekben a szituációkban, emiatt pedig nem voltam nyugodt. Kételkedtem benne, hogy ennek a történetnek itt lesz a vége. Túlságosan komoly dologról volt szó.
- Rendben lesz. Egy barátjához vittem el – a kezem lassan a férjem vállára csúszott. Még mindig nem tudtam, hogy ő megsérült-e – Nem akart hazamenni, én pedig úgy éreztem, hogy most nem tenne jót neki, ha egyedül maradna.
Azt pedig elég valószínűnek gondoltam, hogy abba a lakásba nem lesz Travisnek olyan egyszerű betörnie. Ha tudta is, hogy hol tartózkodik a lány, minden bizonnyal a józan esze meggátolta abban, hogy rájuk törjön az éjszaka folyamán. Ha mégis megtörténne hasonló, akkor azzal csak még több problémát okozna.
Bármennyire szerettem volna tisztán gondolkodni és távol maradni tőle az éjszaka további részében, képtelen voltam rá. Az érintésébe beleborzongtam és bár nem akartam ránézni, amikor az arcomra simult mind a két tenyere, azonnal megkerestem a tekintetét. Nem voltam benne biztos, hogy csak az alkohol mondatja ki ezeket a szavakat vele, vagy tényleg komolyan gondolja őket, de jól az emlékezetembe véstem azt, amit mondott. Bármennyire szerettem volna visszafojtani az érzéseimet, a szemembe könnyek gyűltek és amikor a tenyere már a derekamon volt, akkor léptem közelebb hozzá, hogy át tudjam ölelni a nyakát. Mindezt olyan szorosan tettem, ahogy talán még soha az eddigi életemben.
- Nem érdekel, hogy ki viselkedik velem illetlenül, amíg te mellettem vagy – jó néhány súly került le a vállamról, amiért ki tudtam mondani ezt a dolgot. Valószínűleg eleget ivott és holnap nem fog emlékezni arra sem, hogy ő mit mondott nekem, nemhogy az én szavaimra. Legalábbis szerettem volna ebben a pillanatban ezt hinni. Beszélni akartam hozzá az érzéseimről – Szóval csak ezért nem ölhetsz meg senkit, mert akkor elveszítelek.
Mielőtt kimondtam volna neki azt a bizonyos szót, ami minden alkalommal ott volt a nyelvem hegyén, amikor megpillantottam őt, egyszerűen a nyakába fúrtam az arcom és mélyen beszívtam az illatát.
- Te megsérültél? – óvatosan toltam egy kicsit távolabb magamtól, a tekintetem ismét végigkúszott az arcán, a kezeim a hátáról a ingének gombjaira csúszott, amiket lassan elkezdtem kiszabadítani a helyükről. A saját szememmel akartam látni – Megütöttek valahol?

Outfit »« Szószám: 1020

Tae-yang & Jae Ah

Nem volt kérdés az, hogy Rachelt rögtön azután, hogy sikerült megnyugtatnom, egyszerűen fogtam, beültettem az autómba, és hazavittem. Út közben még gyorsan rendeltem neki valami vacsorát, hogy legalább abban biztos legyek, hogy valamit lesz ennie. Ha rajtam múlt volna, akkor inkább hagytam volna egy hotelszobába, mert minden bizonnyal vagy a szülei, vagy Travis fogja háborgatni őt. Ennek ellenére is azt éreztem, hogy egyszerűen nem hagyhatom magára azután sem, hogy sikerült egy kicsit megmosni az arcát, és az elfojt sminkjétől megszabadítani. Így legalább azt megtehette, hogy méltósággal távozik a helyről.
Hogy Felixel mit tesznek majd otthon, abba nem akartam belegondolni. Biztos voltam benne, hogy el fognak vele beszélgetni, de mivel az ilyen eseményeken mindenki tökéletesen játssza a szerepét, nagyon nehéz volt felmérni a családi helyzeteket… Legalábbis nekem. Én már rég be voltam hálózva, a fiatalok pedig nem bíztak meg az olyan korú emberekben, mint amilyen én, vagy a férjem voltunk. Ők egymás között biztos jobban megbeszélhetik a dolgokat – legalábbis mi anno megbeszéltük.
Nem sok fogalmam volt arról, hogy a férjem egyáltalán hazaért-e már, vagy mi van vele, ami eléggé aggasztott. Pont emiatt egy kicsit tartottam tőle, hogy Travis is egyben hazament, hiszen – bár lehet, hogy beképzeltem – mintha találkozott volna a pillantásunk, amikor visszaszájalt nekem a srác. Egyáltalán nem vettem magamra a dolgot, és pontosan tudtam, hogy ha kezet emelne rám, vagy csak a csuklómat megpróbálná megszorítani, akkor minden bizonnyal a szülei lennének azok, akik apró darabokra szedik, amiért nem adta meg a tiszteletet. Emiatt nem volt félnivalóm, mégsem éreztem magam biztonságban azok után, hogy elveszítettük egymást a keveredés miatt. Kicsit ideges voltam, de szerencsésen hazaértem. Mivel a cipőimtől megszabadultam amíg vezettem, azt a pár lépést a verandán mezítláb tettem meg.
Egészen meglepett, amikor a férjemet megpillantottam, ahogyan fel-alá rohangált, immáron a zakója és a csokornyakkendője nélkül, de valahol jól is esett az idegessége. Nyilvánvaló volt, hogy még a történtek hatása alatt van, épp ezért is léptem oda hozzá és szorítottam rá az ujjaira finoman, közben pedig igyekeztem kizárni azt, hogy pont a mellkasával nézek szemközt. Erővel szakítottam el a pillantásom onnan, és hajtottam hátra a fejem, hogy felnézhessek rá. Tudtam, hogy ivott, és ebben a helyzetben jobban kijönnek a szükségletei is, meg mond olyan dolgokat, amiket talán józanul sosem csinálna meg… Bár ennyi idő alatt már nem lehet alkoholos befolyásoltság alatt, kivéve, ha nem bontott meg valamit itthon.
- Mit csinálsz? – a hangom alig volt több suttogásnál, és mivel csak egyetlen lámpa égett az előszobánkban, mondhatni a félhomályban nehezebben vettem ki az arcát. Finoman simult a tenyerem az arcára, és próbáltam rájönni arra, hogy valami sérülést összeszedett-e.
- Travis még életben van ugye? – gondolok itt arra, hogy egyikük sem nyírta ki, mert bár minden bizonnyal, ha az én férjem keze lenne a dologban, segítenem kellene elföldelni a gyerek holttestét, de nem szívesen tettem volna ezt.

Outfit »« Szószám: 880