Miután leérettségiztem nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vissza fogok térni New Yorkba. Igazából nem is terveztem. Kész lettem volna hátrahagyni az ottani életemet. Ez persze nem azt jelenti, hogy Isáékkal is megszakítottam volna minden kapcsolatot, hiszen az ő barátságuk a legjobb dolog, ami történt velem egész életem során. Ennek ellenére nem akartam mégegyszer betenni a lábam abba a városba – vagy legalábbis nem szívesen. Aztán egyszercsak valami átkattant, és úgy döntöttem, hogy nem éri meg mindent eldobni csak azért, mert összetörték a szívem. Így hát összeszedtem magam, és az utóbbi napokat pakolással töltöttem. - Kész vagy kislányom? – kérdezi apa. Elmosolyodom, mert egy évvel ezelőtt szintén ezt kérdezte. Azonban most teljesen más hangulatban vagyok. Tavaly ilyenkor a harag kerített hatalmába, most viszont az izgatottság uralkodott el rajtam. Behúzom a bőrönd cipzárját, majd széles mosollyal az arcomon fordulok felé. - Igen – válaszolom, majd a bőröndöt megfogva az ajtó irányába indulok. - Úgy veszem észre, most több kedvvel mész New Yorkba – jegyzi meg. - Hát igen – vallom be egy kicsit szégyellősen, miközben rápillantok. - Ne aggódj, nincs semmi baj – mondja, és magához húz, hogy egy puszit nyomjon a fejem tetejére. Tudom, hogy nagyon szerette volna, ha kibékülök az anyámmal, de ez lehetetlen. Ahhoz, hogy egyáltalán megbocsássak neki, először ki kellene alakítani valamilyen kapcsolatot. Nem mondhatnám, hogy nagyon törte volna magát. Sőt… Az, hogy egy hónapra a vőlegénye, illetve most már exvőlegénye gondjaira bízott, nem arról árulkodik, hogy rendbe akarta hozni a nemlétező kapcsolatunkat. Nem tudom, mi állhatott a felbukkanásának hátterében, de az biztos, hogy nem ok nélkül keresett fel. - Na gyere, induljunk – szólal meg. – Nem hiszem, hogy le szeretnéd késni a gépet – teszi hozzá. És valóban nem, ezért követem őt. Szerencsére minden gond nélkül kiérünk a repülőtérre. Miután leparkolunk, apa kiveszi a csomagjaimat az autóból, majd bemegyünk a terminálba, és megkeressük a megfelelő kaput. - Vigyázz magadra, és hívj, amint földet érsz – szorítja meg a karjaimat. - Mindenképp, és te is vigyázz magadra – mondom, majd szorosan megölelem. Mielőtt elengedném még adok egy puszit az arcára, azután pedig fogom a csomagjaimat, és elindulok, hogy becsekkoljak a gépre. A repülőút sima volt. Olvastam és zenét hallgattam. Annyira izgatott voltam, hogy ha akartam sem tudtam volna aludni. Leszállás után a csomagkiadóhoz mentem, és miközben a bőröndömet vártam, felhívtam apát, és elmondtam neki, hogy rendben megérkeztem. A beszélgetés végére a csomagom is megjött. Elköszöntem apától, és a bőröndömet magam után húzva, elindultam a kijárat felé, ahol beszálltam egy taxiba, majd bemondtam a címet. Ahogy közeledünk Isához, úgy leszek egyre feszültebb. Nem szóltam neki, hogy jövök, bármennyire is nehezemre esett. Jól meg kellett válogatnom a szavaimat, hogy ne leplezzem le magam. Volt némi bűntudatom, amiért úgy mentem el, hogy el sem köszöntem, ezért nem akartam megint titkolózni előtte, hiszen sosem voltak egymás előtt titkaink. Viszont azért, hogy meg tudjam lepni, kénytelen voltam. Elmélkedésemből a sofőr hangja ránt ki. Észre sem vettem, hogy megállt az autó. - Elnézést – kérek bocsánatot, majd a pénztárcámat megkeresve, kifizetem a fuvart, utána pedig kiszállok, és kiveszem a bőröndöm a csomagtartóból. Felnézek a házra, és egy nagy levegő után elindulok az ajtóhoz. Biztos vagyok benne, hogy nem fog elküldeni, ennek ellenére mégis ideges vagyok, bár nem tudom, hogy miért. Nagyot fújok mielőtt bekopognék, majd megkezdődik az idegtépő várakozás. Annyira nyugtalan vagyok, hogy egyik lábamról a másikra állok. Egy pillanatra ledermedek, amikor lépteket hallok, de gyorsan összeszedem magam, és felkészülök a találkozásra. Azt a lehetőséget számba sem veszem, hogy mi van, ha nem ő nyit ajtót, vagy nincs itthon. - Meglepetés – kiáltom fülig érő mosollyal. Ha elindul felém, akkor szorosan megölelem.
Mindenki nagyon sokat várt a ballagásunkat követő nyártól. Millió tervünk és elképzelésünk volt arra vonatkozóan, hogy mi mindent csinálunk meg az egyetem előtt. Mila és Jennie azonban nem maradtak a városban, ami Ash távozása után eléggé szomorúvá tett, mert bár attól még voltak barátaim, akikkel összefuthatok és közös programokat csinálhatok, valamilyen szinten szerettem volna velük együtt tölteni azt a pár hetet, amíg nem kell újra iskolapadba ülnünk, csak ezúttal már az egyetemek nagy előadóiban és nem a megszokott középiskolánkban. Ennek a gondolata kicsit sem rémített meg, mert kicsi koromtól kezdve ki voltam téve olyan helyzeteknek, amikor teljesen egyedül kellett helyt állnom és megmutatni, hogy mennyire vagyok jó. Egy-egy versenyünkhöz mérten beülni egy egyetemi előadóterembe teljesen ismeretlen emberek közé, szinte nem is tűnt riasztónak. Főleg mert Soren és én közösen fogjuk elkezdeni a Columbiás tanulmányainkat, ami azzal is volt egyenlő, hogy van kihez szaladnom az órák közötti szünetben, ha ismerős arcra lenne szükségem. Aztán meg ott volt Finn, akivel a nyílt napon találkoztam és akivel azóta is váltottunk néhány üzenetet, vagy nyomtunk egy-egy likeot egymás képeire az Instagramon. - Hova mész? - kérdeztem Anát, amikor megpillantottam őt a nappaliban, a táskájával a vállán. Azzal számoltam, hogy a szüleink nem lesznek itthon, arra azonban nem gondoltam, hogy a húgomnak is tervei vannak mára, mert meg akartam kérdezni, hogy nem csinálunk-e valamit. Azonban láthatóan nem ér most rám. - Próbám lesz. - Ezzel pedig vitatkozni sem tudok, mert nem olyan program, amit csak úgy le lehetne mondani, vagy rábeszélném, hogy tegyen úgy. Kifejezetten örültem neki, hogy végre azzal foglalkozik, ami igazán érdekli és biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül vették fel abba a színházba. Ez segíthet a tanulmányai során és remélhetőleg boldoggá is teszi őt. - Sok szerencsét - jelentem ki mosolyogva. Mesélt nekem arról a nőről, aki a mentora lett és első körben kifejezetten ijesztőnek tűnt, hogy valaki ennyire véresen komolyan vegyen egy színészethez hasonló dolgot, de azt hiszem bizonyos értelemben meg is tudtam érteni. Nekem is volt tapasztalatom abban, hogy milyen egy produkcióval a medencébe ugrani, mint szinkronúszó, a színpadon állni pedig nagyon hasonló lehetett ehhez. Talán csak annyi különbséggel, hogy senki nem volt versenytársnak tekinthető, szimplán csak a közönség számára kellett olyan produkciót nyújtani, amivel elégedettek lehettek. Bizonyos értelemben sajnáltam, hogy Ana másik egyetemet fog elkezdeni és mostantól nem találkozunk majd minden nap. Ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy a középiskolának vége és természetes, hogy nem ugyanazon a területen, vagy épp intézményben folytatjuk. Mila inkább utazni akart és Jennie is elhagyta New Yorkot, ami megnehezítette a találkozások lehetőségét. Ana másik intézményben folytatta, Jade pedig nem jelentkezett az egyetemre, de én hittem benne, hogy fogjuk tudni tartani a kapcsolatot és ugyanolyan jó barátok maradunk. Ashley esete kicsit más volt, a többiekhez képest, mert nála nem tudtunk a terveiről, egyszerűen csak elment. Nem tudtam azonban emiatt hibáztatni, mert ha úgy érezte, hogy szüksége van a távolságra a várostól, akkor jól döntött. Én is így éreztem, amikor a szüleim elmondták a titkot velem kapcsolatban, hogy nem akarok a közelükben lenni. Attól még megtehetjük a lányokkal is, hogy meglátogatjuk egymást, a nyár pedig remek lehetőség erre. A gondolataimból a bejárati ajtón való kopogtatás szakít ki, ami egészen meglep, mert Ana távozása után nem igazán vártam vendéget. Talán ő hagyta itthon a kulcsait és most nem tud visszajönni. Megindultam az ajtó felé, amikor azonban kinyitottam azt és nem a húgom állt előttem, a torkomra fagyott a szó. Olyasvalaki volt ugyanis, akire egyáltalán nem számítottam. - Ash! - kitör belőlem a nevetés és teszek még néhány lépést felé, hogy meg tudjam őt ölelni. - Úristen, hogy kerülsz ide? Nem mondtad, hogy New Yorkba jössz! - A lelkesedésem egyre inkább csak fokozódik. Tényleg meglepett! - De jó, hogy itt vagy! - Picivel hátrébb húzódom, hogy jobban is meg tudjam nézni magamnak, mert nem akarom, hogy szükség legyen arra, hogy valaki megcsípjen. - Meddig maradsz? - A bőröndje felé mutogatok, ami ha egy nő pakolja be, gyakorlatilag bármennyi ideig elengedő ruhát és egyéb cuccokat tartalmazhat. - Jaj, gyere beljebb! Bocsi... - Ezzel a lendülettel félreállok az ajtóból, amit most ki is támasztok a kezemmel, hogy a barátnőm be tudjon jönni a lakásba. - És most mesélj el mindent! Mikor érkeztél? - Rögvest feltettem a kérdést, amint becsukódott mögöttünk az ajtó. Tényleg minden tudni akartam!
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Pontosan ilyen fogadtatásban reménykedtem. Amikor nevetni kezd, én sem tudom megállni. Szorosan megölelem, mert nagyon jó érzés újra találkozni vele. - Meg akartalak lepni – mondom. – Azt hiszem, sikerült – teszem hozzá vigyorogva. Nem adtam jelét annak, hogy a visszatérésem tervezem, és a történtek után szerintem senki nem lepődött volna meg, ha nem jövök vissza. Isa az elején még bízott abban, hogy meggondolom magam, de az idő előrehaladtával talán belátta, hogy felesleges reménykednie. Egy kicsit aggódom, miközben szemügyre vesz. Annyira megviselt ez az egész szituáció, hogy néhány kilót fogytam. Nem volt étvágyam, ami már önmagában is rossz, de apa csalódott arckifejezését látni, minden egyes sikertelen kísérlete után, ami arra vonatkozott, hogy egy kis ételt tukmáljon belém, annál nincs rosszabb. Utálom, ha szomorú, ezért igyekeztem összeszedni magam, és egyre többet enni. Közben arra is rájöttem, hogy az önsajnálat nem vezet sehová. Gyanítom, hogy előbb-utóbb apától is meghallgathattam volna az erről szóló prédikációt, de erre – valószínűleg nagy örömére – nem került sor. A megnyugvását bizonyítja az is, hogy akárhányszor ránéztem, miután megettem az előttem lévő ételt, csillogott a szeme és halvány mosoly látszott a szája sarkában. Egyébként szereti kimutatni az érzéseit, de gondolom nem akart még több terhet róni rám, ezért megkímélt a nagyobb érzelem-kinyilvánítástól. Pedig nincs ellenemre, de ez számára is új helyzet volt, amivel nem tudott mit kezdeni, ahogy én sem. - Az egyetem végéig biztosan – válaszolom mosolyogva. Még nem döntöttem el, mi legyen a diploma megszerzése után. New York nagy város, és ahhoz, hogy érvényesülni tudj, nagyon jónak kell lenned. Egy kisebb városban biztosan több esélyem lenne, de akkor megint itt kellene hagynom a barátaimat, amit nem szívesen tennék meg. Persze a munka világa teljesen más, sőt már az egyetem is biztosan másmilyen, mint a középiskola. Viszont a kevés szabadidő ellenére, tuti, hogy össze tudnánk futni, vagy legalábbis könnyebben, mint ha másik városban laknék. De ezen még igazán ráérek gondolkozni. Elnevetem magam, amikor végre behív. Valójában nem zavart volna, ha végig az ajtóban állunk, de lássuk be, sokkal kényelmesebb egy kanapén ülve beszélgetni, mint kint álldogálva. Alighogy becsukja az ajtót, ismét kérdést szegez hozzám. Nem tudom megállni, hogy ne vigyorogjak. - Most érkeztem. A reptérről egyenesen ide jöttem – felelem. Egyrészt azért, mert már nagyon hiányzott, és minél előbb látni akartam. Másrészt meg semmi kedvem nem volt az anyámmal találkozni. Sajnos kénytelen vagyok nála lakni, mert lekéstem a kollégiumi jelentkezést. Remélhetőleg megint hosszú ideig lesz üzleti úton, így nem kell sok időt együtt töltenünk, máskülönben nem tudom, hogy fogom kibírni. – Ugye nem zavarok? – kérdezem. Miután eldöntöttem, hogy visszajövök, próbáltam nem túl feltűnően kérdezgetni a terveiről, és nem is említett semmilyen programot, de ez azóta változhatott. Ha nemleges választ kapok, akkor elmesélem, hogy miért tértem vissza. - Rájöttem, hogy nem szabad hagynom, hogy befolyásolják az életem a történtek. Nem ér annyit – mondom. – Fájdalmas egy lecke volt, de tanultam belőle – magyarázom tovább. – A naiv Ash megszűnt létezni – teszem hozzá egy fanyar mosoly kíséretében. Annak ellenére, hogy korábban már bocsánatot kértem azért, ahogy távoztam, muszáj személyesen is megtennem, hogy a lelkem tényleg megnyugodjon. - Egyébként sajnálom, hogy csak úgy elmentem. Azt gondoltam, hogy le akarsz majd beszélni, viszont nem tudtam volna tovább itt maradni – nézek rá szomorúan. Már akkor tudtam, hogy hülyeséget csinálok, amikor eldöntöttem, hogy szó nélkül hagyom itt a várost, de a józan eszem abban a helyzetben elhagyott. Csak az járt a fejemben, hogy minél előbb el kell tűnnöm. Illetve ez nem igaz. Isáékra is gondoltam, azonban a menekülési ösztön erősebb volt. - Na, és veled mi újság? Mesélj! Minden rendben itthon? – váltok vidámabb hangnemre, és egyben témát is. Lehet, hogy történt valami, amit nem mondott el, mert nem akart még a saját problémáival is terhelni. De legyek bármilyen rossz hangulatban vagy állapotban, Isa sosem lesz teher a számomra.
Nem számítottam ekkora meglepetésre. Ami azt illeti, egyáltalán nem számítottam arra, hogy amikor ajtót nyitok majd Ashley fog előttem állni. Jellemzően szeretek tudni arról, hogy mi folyik körülöttem, a mostani szituáció pedig közelében sem volt ennek az állapotnak. Ezért is jelent meg rögtön minden érzés az arcomon, a meglepetés és az öröm is egyaránt. - De mennyire, hogy sikerült! Fogalmam sem volt róla, hogy jössz! - Hitetlenkedve nevetek tovább, már-már inkább a levegőért kapkodva, mintsem valóban a jókedvem miatt, ami egyébként érezhetően visszatért belém - vagy épp felerősödött - most, hogy ilyen meglepetésben volt részem. - Ugye nem csak én lettem belőle kihagyva? Ne csináljatok belőlem hülyét... - Megemeltem a kezemet, hogy Ash felé legyintsek a mutatóujjammal, de a mozdulatban valójában sokkal kevesebb a fenyegetés, mint amennyit szántam bele. Egyébként sem vagyok a fizikai erőszak híve, a barátaimat pedig főleg nem bántanám. Ez pedig nem csak fizikai értelemben igaz, hanem lelkileg is. Vannak számomra annyira fontos emberek, hogy értük még verekednék is - pedig tényleg nem vagyok a híve, ráadásul a testfelépítésem sem olyan, hogy nagyon sikeresnek ítéljem magamat benne. Ettől függetlenül Mathias orrát igazán szívesen eltörtem volna annak fényében, ami Ash és közötte történt. Eléggé közel állunk egymáshoz a lánnyal ahhoz, hogy tudjam az egész szituáció nem csak Mathiason múlt és hogy Ashley anyja is legalább annyira kivette a részét ebből az egészből, szóval őt is megérdemelné valamilyen büntetés. Viszont így utólag már furcsa lenne beállítani valakihez pofozkodni. Nem volt meg a lehetőségem, hogy végig Ash mellett álljak, amíg sikerül feldolgoznia a történteket, viszont reménykedtem abban, hogy a jövőben és az élete egy további részében mégis megtehetem ezt. Ezért is érdekelt például, hogy meddig marad. - Tényleg? Jaj, de király. - Le sem lehet vakarni az arcomról a jókedvet és azt a vigyort, ami valószínűleg az első döbbenetet követően költözött oda. - De ezen már nem változtathatsz, és ez egy szóbeli szerződés. Nem hagyom, hogy újra elmenj. - Hiába kezdem komoly képpel, a végére mégis mosoly jelenik meg az arcomon. - Értem - bólogatva veszem tudomásul a válaszát, miközben a lakásunk belseje felé tartunk. - Kérsz valamit inni? Vagy nem vagy éhes? Ülj le nyugodtan. - Nem ajánlom fel, hogy összedobok neki valamit, mert a főzőtudásom a nagymamám legnagyobb sajnálatára majdhogynem gyök kettővel egyenlő. Még csak az általam főzött teákra sem mondanám, hogy az igaziak. - Dehogy zavarsz! Teljesen egyedül vagyok itthon, mert nemrég a húgom is itt hagyott. Képzeld, elkezdett egy társulatnál gyakorolni, felvették, mint kezdő színésznőt a Queens-i színházba. - Emiatt pedig határozottan büszke voltam a húgomra. Ha megpróbálta volna feladni, esküszöm a hátsójánál fogva rugdostam volna őt vissza oda. - Azt hiszem egyikünk sem tudta, hogy így fognak alakulni a dolgok. - Elhúztam a számat, amikor belegondoltam, hogy mondjuk csak az elmúlt egy évben mennyi mindenen mentünk keresztül. - Viszont örülök neki, hogy így érzed. Jó döntést hoztál. - Még ha sajnáltam is, hogy hazautazott, én magam is beláttam, hogy ha úgy érezte szüksége van arra, hogy itt hagyja New Yorkot, akkor a lehető legjobb döntést hozta meg, maga érdekében. - Tényleg le akartalak volna. De ha nem okozott örömet a város, akkor nem hiszem, hogy lett volna értelme - finoman megrázom a fejemet, majd én magam is helyet foglalok - ha Ash választott valamilyen italt, akkor a pohár neki való felajánlását követően. - Remélem ez a mostani jobb élmény lesz. Ha valaki megpróbálja elrontani, eltöröm az orrát! - Ha dühkezelési tippekre nem is feltétlenül van szükségem, de egy kiadós futásra lehet, hogy lenne. - Hmm... - A számat előbb csücsörítve, majd elhúzva gondolkodom néhány másodpercet. - Azt gondolom már tudod, hogy Louis és én szakítottunk. - Egy pillanatra kérdőn pillantok felé. - Nyáron igazából nagyon sokat utazgattunk együtt Sorennel. - Nem akartam kimondani, de tulajdonképpen nem csak utazásról volt szó. Mint ahogyan Ashley mostani látogatása is egészen váratlan meglepetés volt számomra, úgy Soren felém táplált érzelmei is olyasmik voltak, amelyek először megleptek. - Melyik egyetemen fogsz kezdeni egyébként? - Felvontam a szemöldökeimet, miközben feltettem a kérdést. Ha például ugyanoda járnánk, sokkal kényelmesebb lenne megoldani a találkozókat a tanév közben.
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Elnevetem magam, amikor Isa a mutatóujjával felém bök. Alapjában véve nem egy agresszív típus. Pedig a latin gyökereiből arra következtethet az ember, hogy heves vérmérsékletű, de esetében ez nem így van. Jó, mondjuk az is igaz, hogy a hevesség nem egyenlő az agresszióval. Mindenesetre vicces, ahogy próbál keménynek tűnni. - Nem, senki nem tudott róla – nyugtatom meg. Nem akartam megkockáztatni, hogy bármelyikük is véletlenül elszólja magát Isa előtt. – Illetve csak az anyám – teszem hozzá fanyarul. Jobban örülnék, ha ő sem tudná, de sajnos nem volt más választásom. A jókedve ragadós. Szinte abba sem tudom hagyni a vigyorgást. De nem is akarom. Olyan ez az egész, mint amikor a borult égen megjelenik egy szivárvány. Amikor látok egyet, mindig különleges érzés fog el. Már otthon is éreztem ezt, de igazán csak most teljesedett ki. Tudom, hogy minden rendben lesz. - Nem is tervezek – mondom mosolyogva, és a kisujjamat nyújtom, hogy megpecsételjük a szóbeli megállapodásunkat. Komolyan is gondolom. Azzal, hogy elmenekülök nem oldok meg semmit. A probléma ugyanúgy létezik, csak máshol emészted magad miatta. Tehát ennyi erővel, akár maradhatsz is, és megoldhatod helyben a gondot. Még talán könnyebb is, mint messze a problémától. Bemegyünk a házba, és leülök a felkínált helyre, miközben válaszolok. – Egy pohár víz jó lesz. – Körbehordozom tekintetem a lakáson, és az ismerős környezet megnyugtat. Az, hogy nem zavartam meg semmiben, csak még inkább. Nem tudom, hogy mit csináltam volna, ha nem ér rá. Egy bőrönddel a kezemben nem igazán lett volna kedvem a várost járni, vagy beülni valahova. Anyámat nem igazán érdekelte, hogy visszajövök. Még az is lehet, hogy elfelejtette, melyik nap érkezem. Ennek gondolatára egy kicsit megijedek. Mi van, ha nincs otthon? Vagy ami még rosszabb, ha nem egyedül van. Megborzongok a gondolatra, ezért gyorsan elűzöm a fejemből. Ezen ráérek később is aggódni. Most élvezni akarom Isa társaságát. - Tényleg? – kérdezem izgatottan. Akik nem ismerik, azoknak talán egy kicsit fura lehet, hogy visszafogott természete ellenére, színpadon szeretne szerepelni, de már a középiskolában is tagja volt a színjátszó körnek. A tény, hogy felvették egy társulatba, azt jelzi, hogy látnak benne fantáziát. – Akkor ő lesz Hollywood új csillaga? – érdeklődöm széles mosollyal az arcomon. – Most biztos nagyon büszke vagy rá – jelentem ki. Én is nagyon örülök neki, de mivel ikrek – ráadásul kimondottan jó kapcsolat van közöttük -, valószínűleg nála senki nem boldogabb. Legalábbis én így tudom elképzelni az ikrek között lévő különleges kapcsolatot. - Ha tudtam volna, akkor bele sem kezdek – motyogom lehajtott fejjel. Igaz, hogy bosszút akartam állni anyámon, de nem ilyen áron. – De mindegy is, ami volt elmúlt, nem igaz? – erőltetek mosolyt az arcomra. Na igen… meglehet, hogy csak a külvilág felé mutatom azt, hogy továbbléptem. Belül még mindig fáj, de már azt is haladásként könyvelem el, hogy visszatértem New Yorkba, és megpróbálom onnét folytatni az életem, ahol mondhatni abbahagytam. Elveszem, és megköszönöm a felém nyújtott poharat, majd beleiszom. Viszont majdnem kiköpöm a vizet, mert Isa ismét elővette a rá nem jellemző harcias énjét. – Csak nem beiratkoztál valamilyen harcművészeti tanfolyamra? – kérdezem vigyorogva, és megtörlöm kézfejemmel a számat. A testalkata egyáltalán nem fenyegető, de ahogy a mondás is tartja: kicsi a bors, de erős. A kutyáknál is a kistestűek a legvérszomjasabbak, szóval lehet, hogy Isának is gyilkos ütései vannak. Egy bólintással jelzem, hogy tudok a szakításukról. Meg is lepődtem meg nem is, amikor elmondta. Korábban már szüneteltették a kapcsolatukat, és amikor újból összejöttek, úgy tűnt, hogy megoldották a problémákat, és minden rendben. De ezek szerint mégsem. Nem tudom, megkérdezzem-e, hogy van. Olyan suta kérdés. Még ha közösen is döntöttek úgy, hogy szakítanak, nyilvánvalóan rosszul érzi magát. De mielőtt hosszas tipródásba kezdenék, Isa folytatja. - Sorennel? – vonom fel kérdőn a szemöldököm. – És merre jártatok? – Ezek szerint annyira nem viselte meg a szakítás. Mondjuk az is lehet, hogy velem ellentétben ő így birkózott meg a nehézséggel. Valljuk be, ez sokkal jobb program, mint a szobában ülni, és a sebeket nyalogatni. De Isa nem is ilyen típus, úgyhogy valószínűleg aggódnék, ha mégis így tenne. - Az NYU-ra – válaszolom. Tudom, hogy ő a Columbiára megy, és jó lett volna, ha ugyanoda járunk, viszont ott nincs az a képzés, ami engem érdekel. De így sem vagyunk olyan messze egymástól, tehát könnyen megoldható a találkozás. Vagy legalábbis könnyebben, mint ha az ország másik végében lennék.
Valamelyest megnyugszom annak tudatában, hogy nem direkt hagytak ki engem mindenből a többiek, hanem gyakorlatilag senki más sem tudott arról, hogy Ashley újra New Yorkban van. Másnak kellene megítélnie, hogy igazán ezt állíthassam magamról, viszont hiszem, hogy nem vagyok az a nagyon parancsolgatós fajta, aki csak azokat a dolgokat képes elviselni, ami a saját szája íze szerint történik. Túl fiatal vagyok ahhoz, hogy lemondjak a változatosságról és arról, hogy spontán tegyek dolgokat. A kellemetlen meglepetéseket nem szeretem egyedül, viszont Ashleyt és a kellemetlent egy mondatban említeni is bűn lett volna, nem hogy hasonlót érezni annak tudatában, hogy itt áll az ajtónkban. - Nagyon helyes. Nem is tudod mennyi mindenről maradtál le, amíg nem voltál. - Nos, igen. Van, amit egyszerűen lehetetlen üzenetben közölni valakivel, vagy éppenséggel a sok szó között elvesznek a részletek és olyan dolgok maradnak le egy-egy csevegésben, vagy beszámolóban, amelyeket eredetileg közölni akartunk, utólag viszont már nem jut eszünkbe, csak jóval később. - De gondolom te is tudnál épp eleget mesélni. - Kíváncsian fordítottam felé a pillantásomat. Közel sem forog minden New York és a baráti társaságunk körül, sőt, a gimi után ahányan vagyunk, annyi felé széledtünk, amivel nincs is baj egészen addig, amíg ennek ellenére is tartjuk a kapcsolatot és nem engedjük el egymás kezét. Persze csak átvitt értelemben. - Biztos? Nem vagy éhes sem? - Valószínűleg nem lőnék mellé nagyon, ha azt mondanám, hogy minimum egy tonna étel van most is a lakásunkban, hála édesanyámnak és a neveltetésének, na meg annak hogy a nagymama arra tanította őt, hogy az, ha étel van a házban, bármit megold. Szomorúak vagyunk, mérgesek, vagy fáradtak, nálunk mindenre megoldás az, hogy van mit enni. Még ha a húgom és az én testalkatomon ez nem is mutatkozik meg. Mindenesetre az emlegetett vizet igyekeztem is beszerezni, előbb egy palackot véve elő a hűtőből, aztán pedig egy poharat a polcról. - Aha, szerintem tök menő - bólogatva adok hangsúlyt a mondandómnak. - Nagyon büszke vagyok rá, főleg mert eredetileg félt megpróbálni. De szerintem nagyon neki való. - Velem is előfordult, hogy egy-egy nagy verseny előtt izgultam, így teljesen át tudom érezni Ana helyzetét, de ő kifejezetten az a típus, akinek azt hiszem szüksége van némi noszogatásra, és nyomás alatt is tud jól teljesíteni. Meg is látszik az eredményein. - Utólag valahogy mindig könnyebb okosabbnak lenni, gondolom. - Én határozottan ezt vontam le abból, ahogyan a kapcsolatom alakult, aztán véget is ért Louis-val. Most már, így utólag sok mindent másképp csinálnék és talán még a szakításunk után is másképp viselkedtem volna, de köszönhetően a heves természetemnek általában előbb cselekszem, aztán gondolkodom. Tanulni ugyan szeretnék a hibáimból, de nem tudom mennyire vagyok rá képes. A vizes poharat és a palackot, aminek az alján még maradt némi folyadék Ashley felé vittem, egyiket a kezébe adva, a másikat az asztalra helyezve. Ezután foglaltam helyet, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni. - Igazad van. Ugye nem találkoztál vele? - New York nagy város, de sosem bizonyult még elég nagynak ahhoz, hogy azokat tudjuk elkerülni, akikkel nagyon nem akarunk találkozni. A sors valahogy mindig összehozza az útjainkat. - Ha megtenném, mindenki rettegne tőlem, meg a képességeimtől - felnevetek, miután kimondom ezt. Volt a családban, aki már megjegyezte hogy vezetni sem engedne, nem tudom milyen fejet vágnának, ha kijelenteném, hogy harcművészetet akarok tanulni. A szinkronúszás után viszont nagyon jól jött, hogy nem kell irtó nehéz edzési terveket követnem és végre azt ehettem, amit szerettem volna és amikor szerettem volna. Azt hiszem minden tekintetben szükségem volt rá, hogy elengedjem a versenysportot és csak saját szórakozásomra járjak az uszodába egy ideig. - Ühüm, vele. - Mosolyogva billentem oldalra a fejemet. Az ujjaim a hajam közé fúrtam és elcsíptem egy tincset, amit aztán csavargatni kezdtem. - Például Kínában. Mondta, hogy nagyon be akar mutatni a nagyszüleinek. És még Milát is meglátogattuk Spanyolországban. - Őszintén szólva hálás vagyok Sorennek, amiért megtette ezt velem együtt. - A húgom is! - Mosolyogva pillantottam rá. - Na és mi a helyzet ezzel, volt már találkozótok a felsőbb évesekkel, vagy tartotok valamikor gólyatábort? - A saját élményeimmel egyelőre nem akartam sokkolni, főleg azért, mert épp az előbb emlegettem neki egy srácot, akit történetesen ismer is, nem akartam rögtön előjönni Finnel, aki már egy teljesen másik történet. A legszebb talán mégis az volt az egészben, hogy nem telt bele pár percbe és máris úgy éreztem, mintha Ashley soha nem is ment volna el a városból.
My sugar, I like it, but I shouldn't, so good that I could die - I'm whipping cotton candy clouds with you for days Baby, it's not that bad to crave 'Cause every time you leave, you know I miss your face 'Cause I love you, love you, love you, babe · ·
Kezdőlap
| 
