Eleanor Mainville-nek kevés indok kellett ahhoz, hogy valakit szívből meggyűlöljön. Már a puszta gondolat, hogy valaki árthat nekem elindított benne egy olyan düh lavinát, amit nehezen lehetett csak megállítani. Szerencsére az idő múlásával – sokkal inkább az ő öregedésével – ez a tulajdonsága csitulni látszódott. Egészen addig a napig, míg már nem tudtad tovább titkolni a terhességem.  Az anyámnak rendkívül jó szeme van ahhoz, hogy bármilyen apró változást észrevegyen rajtam, így a váradósságom negyedik hónapjában, többszöri nyaggatásra, színt vallottam. Nos, a lányok akkor találkoztak utoljára hivatalosan az apjukkal. Egyébiránt pedig általában akkor, amikor anyám elutazott a szomszédos városba továbbképzésre vagy épp anyag beszerzésre. Mármint olyan anyagért, ami a boltjába kell.
Nem mertem ellenkezni. Egyszerűen túl fáradt voltam ahhoz, hogy veszekedjek vele. A hét minden napján meglátogatott, kiszámíthatatlan időpontokban, hogy még véletlenül se legyen lehetőségem arra, hogy esetleg Bell-t áthívjam. Elfogadtam a segítségét, de csupán addig voltam képes elviselni a társaságát, míg szóba nem hoztam a gyerekeim apját. Nem azt mondom, hogy minden szava hazugság, de szereti eltúlozni a dolgokat, én meg utálom hallgatni, amikor valamiben ne adj isten, igaza van.
Még hallom utolsó néhány elhintett gondolatát a fülembe, azon a mély, nikotintól torzult, reszelős hangján, amikor kitolat a felhajtómról és kerék csikorgatva elhajt. Most van két napom arra, hogy szusszanjak egyet és ne egyfolytában a lelkemet túráztatva, hallgassam a papolását. Mert természetesen, ha nem tőle kapom, megkapom az elsőszülöttemtől. Még ha csak néha napján is, de a fejemhez vágja felelőtlen viselkedésünket. Igazából, nem az öccsét nem szereti, csupán rám dühös, amiért voltam ekkora marha és nem haragudhatok rá, mert olykor én is elhiszem, hogy totál idióta vagyok. Bailey sokat segít a baba körül, ahogy Charlotte is, de ő még kicsi ahhoz, hogy nyugodt szívvel rá bízzam, ha esetleg elfáradok és szükségem van némi pihenőre. Már amikor Eleanor Mainville nem legyeskedik körülöttem. Esküszöm, gyakran már az is idegesít, ha csak levegőt vesz.
A nappaliban ülök, a lábaimat a dohányzó asztalon pihentetem. A lábujjaim továbbra is aprócska hernyókra hasonlítanak, pedig Miles lassan egy hónapos lesz már. Maradt rajtam némi felesleg, de egyelőre nincs időm foglalkozni a gondolattal, hogy nem férek bele a munkahelyi kosztümjeimbe. Nem mostanában lesz, hogy visszamegyek dolgozni. Sőt, fellélegezhettem egy kicsit, mert a lányok önállóak már, jutott időm mindenre, most viszont, egyedül maradtam megint, mint a kisujjam. Bailey-t sem kérhetem meg, hogy vigyázzon az öccsére, Charlie pedig nyilván pudinggal etetné, ha egyszer csak felsírna.
Miles mocorogni kezd a babafészkében, lebiggyed aprócska szája és halkan nyöszörögni kezd. Egyik kezemmel a kis pofiját simogatom, másik kezemben a telefonomat egyensúlyozom. Sms-t írok. Tömör és érthető. Azt hiszem, ezt most nem kell túlkombinálni. Az anyám lelépett a térképről és azt se bánom, ha véletlenül megjelenne. A sarkamra állok és megmondom neki a véleményemet. Így lesz és csak remélni tudom, hogy nem épp olyan hangulatomban talál meg, amikor képtelen leszek kiállni magamért.
Az üzenetet elküldtem. Nem haboztam, nem gondolkodtam, egyszerűen rányomtam a megfelelő gombra. Szeretném, ha itt lenne. Azt hiszem, talán a lányok is. Charlie minden bizonnyal, Bailey érzéseiben már nem vagyok biztos.
-Bailey, kérlek hozd ide a csokis fánkot a hűtőből. - Ne kelljen még egyszer elismételnem. Nem úgy tűnik, mint aki meghallotta volna, pedig azt hiszem érthetően fogalmaztam. És neem, nem a fiammal akarom megetetni, bár Charlie azt hiszem megtenné, csupán szükségem van egy kis boldogság hormonra.

Bell valószínűleg már az sms-t olvassa, ha egyáltalán ezek után még hajlandó bármilyen üzenetet is fogadni tőlem és remélni tudom, hogy már úton van idefele.

– Nehéz döntés?
Lassan emelem csak fel a fejem, hogy a tekintetem találkozzon a hang gazdájáéval. Úgy fest, mintha még középiskolába járna, és bár igazából nem zárhatom ki, túl magabiztosnak tűnik a hatalmas bébi-pocakjával ahhoz, hogy véletlen tiniterhességnek nézzem. Az egyik szomszédom tinédzserként lett terhes; azt mondta, annyira zavarta a sok megrovó tekintet, ami mindig követte, ahányszor elhagyta a házat, így végül már csak esténként ment boltba. New York City és a társadalom talán erőszakosan elfogadóbb manapság, de nem hiszem, hogy a lenézést ki lehetne írtani az emberekből.
Kedvesnek tűnik, olyannak, aki rózsaszín buborékban látja a világot. Úgyhogy úgy döntök, válaszolok neki. – Az. Az elefántok nem lilák, úgyhogy ez elég nagy megtévesztésnek tűnik, de a többi fele annyira se tűnik… aranyosnak. – Két plüssöt fogtam a kezemben; a biológiailag téves elefántot, és egy nyulat. Mindkettő olyan puha volt, hogy szinte féltem megfogni őket, hátha koszosak lesznek tőlem, vagy kisimogatom belőlük a selymességet.
A nő (lány?) mellém lép, és a hasát simogatva veszi szemügyre a kínálatot a Target babaosztályán, ahol mindennek babahintőpor illata van. – A nyúl aranyosnak tűnik, nem?
Nem nagyon tudok ellenérvet felhozni.
– Első unoka?
Erre viszont nagyon jól tudok nem grimaszolni egyet. Carlos társának találgatása szerint nem a pókerarcom jó, csak eleget ittam ahhoz, hogy megöljem az idegeket.
– Régen volt utoljára dolgom babával.
És ez a legkevésbé kínos, ahogy ki tudtam fejezni magam; ráadásul igaz is. Szeretem őket, még ha kicsit mindig ijesztőnek is gondoltam az egészet; egy apró kis élet, aki rád van bízva, és egyetlen rossz lépés egy életre megsebezheti őket, akár fizikailag, akár lelkileg. Ha az ember fejére nem győzik ráolvasni, hány helyen rontotta el a gyerekét – és ennek a volt anyósom odaadó híve volt –, akkor az efféle berögződések biztosan ott maradnak a felszín alatt. Lilia egyszer azt mondta, miután Charlie egyszerűen hisztis volt a fogai bújásakor, és csak akkor volt hajlandó lenyugodni, ha én felvettem, hogy jobban értek hozzájuk, de ez csak véletlen lehetett. Nem sok dologhoz értek, és a gyereknevelés egészen biztosan nincs köztük.
Úgyhogy egészen hülyén éreztem magam a hatalmasfülű nyullal, amit úgy tartottam magam előtt, mint valami pajzsot, ahogy felsétáltam a pár lépcsőfokon az ajtóig. Még nem akartam becsöngetni, előbb ki akartam találni, mit mondok, ha esetleg itt találom Eleanort. Nem állt a kocsija a felhajtón, de ez semmit sem jelentett, mert akármennyire szeretett is hazudni róla, úgy itta a vodkát a laposüvegből, mint én, csak elég parfümöt viselt, hogy ne legyen egyértelmű. Bár ha ma ittam volna, talán rajtam sem lett volna az; még munkából hazamentem, lefürödtem, de ugyanúgy az inget húztam fel a nyakkendővel, mintha dolgozni mennék. Még egy adag maradék arcszeszt is találtam valahol az egyik fiók mélyén.
Jó benyomást akartam tenni. Nem annyira Miles-ra, mint… Eleanorra. Fogalmam sincs, hogy mennyi kell ahhoz, hogy feloldja ezt az embargót, amivel körbevette Liliát és a fiúnkat, de nem maradhat így örökre. Bailey-nek igaza volt, és a családnak szüksége lesz rám, bármennyire nem is tetszik ez a matriarchának.
Érzem, hogy megrezzen a telefonom a zsebemben, jelezve, hogy üzenetem érkezik, de nem jut időm megnézni, mert hirtelen nyílik az ajtó, és Bailey áll ott. – Szia – köszönök neki meglepetten. Nem kopogtam be, de lehet, hogy régebb óta állok itt, mint kéne, és véletlenül észrevett engem, vagy a kocsimat, amit a ház elé parkoltam. Már három hete nem találkoztam vele sem; Eleanor nem tudott arról, hogy Lilia még mindig beszél velem, úgyhogy csak akkor jöhettem, ha ő nem volt itt. Az utóbbi hetekben pedig mindig itt volt, gondolom, segítség címszóval. Úgyhogy végül elmosolyodom és megölelem Baileyt, hogy aztán féloldalasan a vállán is tartsam a karom, miközben nyomok egy puszit a feje búbjára. – Anya itt van, ugye?
Muszáj itt lennie, mert az ő hangját hallom a nappali felől, ahogy csokoládés fánkot kér. Felmutatom az ujjam, jelezve, hogy megoldom én, úgyhogy elsétálog a hűtőig, amit épp nem látni a nappaliból, és előveszem a kért dobozt. Nem egyet; ennél jobban ismerem Lilia cravingjeit. Úgyhogy kap mellé egy doboz mogyoróvajat is.
– Szerintem kifogyott az uborka – jegyzem meg fennhangon, immár besétálva a nappaliba, és remélhetőleg Bailey sem szaladt messzire. Szeretném, hogy itt legyen. – Hé – mosolygok rá Liliára. Nem tudom nem észrevenni mellette Milest a kanapén.
Ott voltam a születése után, de alig pár percet; aztán Eleanor kitessékelt, és azóta sem engedett oda. Lilia küldött ugyan képeket, de az mégsem ugyanaz. Mégis megtorpanok félúton, egyik kezemben a zacskóval és a mogyorókrémmel, a másikban a butafejű nyúllal.

Home in the darkness, home on the highway

Home isn't my way, home will never be

A telefonom bűvölöm, próbálom rávenni, hogy villanjon fel, lehetőleg Bell válaszával. Arról, hogy indul is. Anya éppen csak elment, de úgy érzem, nagyon hamar el fog telni ez a két nap, így aztán… ki kell használni. Tudom, hogy Bell is így gondolná, így nagyon remélem, hogy kivételesen figyeli a telefonját. És… el tud jönni. Sosem tudom, mit várjak, mit várhatok tőle. Míg a válásunk óta ez kevésbé befolyásolta az életemet, mert leginkább arra rendezkedtem be, hogy nem számíthatok rá, most megint minden felborulni látszik. Tudom, hogy szeretne itt lenni a fiának. Nem tudom, hogy képes-e itt lenni neki. Semmit nem tudok. Még azt sem, hogy megkapja-e a hülye SMS-t.
Szórakozottan hümmögök egyet, mikor azt hallom, hogy elfogyott az uborka, mert pillanatnyilag azt épp nem kívánok. Azt hiszem. Csokis fánkot szeretnék. Esetleg mogyoróvajat. Langyos tejet. Uhh, biztosan elaludnék abban a pillanatban, hogy ezt mind megeszem, de legalább nem ülnék itt, bámulva a telefonomra, hogy válaszol-e Bell. Egy ismerős „hé”-re meglepetten nézek fel a mobilom egyébként sötét képernyőjéről, csak hogy egy pillanatra visszarepüljek a múltba. Egyszerűbb, boldogabb időkbe. Akaratlanul is egy mosoly terül el az arcomon, az önmagához képest felettébb összeszedettnek tűnő Bell láttán, ahogy a csokisfánkos zacskómat, a csak gondolatban vágyott mogyoróvajat, és egy aranyos plüssnyulat szorongatva ácsorog tőlünk nem messze. – Hé – köszönök vissza, őt visszhangozva. - Egy perce, hogy írtam, hogy gyere. Az elmúlt hetekben teleportálni tanultál szabadidődben? – kérdezem kicsit viccelődve, kicsit értetlenül, mert tényleg irreálisan gyorsan itt van. Mármint… Itt ücsörgött a kocsijában a ház előtt, vagy valami hasonló? Közben felülök, magam alá húzva a lábam a kanapén, mert egyébként eléggé elfolytam itt a nappali közepén.

- Ha megkapom a fánkot, cserébe felveheted ám – nyújtom a kezem célzatosan a fánk felé, mikor már egy ideje a mellettem csendben nézelődő Miles-t figyeli. Nemrég evett, büfizett, el kéne aludnia csak, de már vagy fél órája csak gondolkodik rajta, mi is legyen a következő lépés. Az időszakos fintorok miatt attól tartok, épp azon dolgozik, hogy meglepetést rakjon számomra a pelusába. Elvégre mindig úgy örülök neki. Amúgy tényleg, mert az első két hétben nem nagyon produkált, viszont cserébe olyan hasfájós volt, hogy tényleg senki nem aludt a házban a sírásától. Charlie osztályfőnöke fel is hívott, gondok vannak-e itthon, vagy tudom-e, hogy a lányom nem alszik. Mivel a háttérben Miles akkor is épp ordított, az én halk pityergésem erre már-már észrevétlen lehetett.
Fáradtan rámosolygok Bae-re, ahogy rákérdez, mennyiben más egy kisfiú, de leginkább azért, mert ideül közénk, és beszélgetést kezdeményez. Ilyenkor döbbenek rá kicsit újra és újra, mennyire hiányozhat neki a… család. – Nem tudom, hogy én öregedtem ki ebből, vagy ez fiú dolog, de úgy emlékszem, veletek sokkal jobban bírtam a magam részéről. És nem kellett attól tartanom pelenkázás közben, hogy szembe pisilnek. Az hiányzik – felelek a kérdésére a magam részéről. Nem tudom, Bell ebből mit érez, szerintem eddig szegénynek nem igazán volt alkalma megfigyelni, milyen érzés egy kisfiú, miben más, miben nem. Szóval kíváncsi vagyok az ő válaszára is.

Mikor következő témafelvetésként a drága kamasz lányom úgy gondolja, megfelelő az alkalom arra, hogy feldobja, akár ő is szülhetett volna, kínomban kicsit elnevetem magam. – Most mondanám, hogy azért van az egész, hogy neked most legalább öt-tíz évre elvegyük a kedved ilyesmitől, de… ez még tőlem is kissé túlzó óvintézkedés lett volna – mondom, nem kevés öniróniával, aztán még hozzáteszem: - Arról mondjuk elbeszélgethetnél apáddal, mi is a protokoll, ha találsz egy kisbabát, mert határozottan nem haza kell hozni, ezt jobb ha tudod. – Persze csak viccelődünk. De ha valaha mégis találna egy kisbabát, valami őrült véletlen folytán… itt teltház van. Csak hogy egyértelmű legyen. Imádom a fiam, de részemről ennyi volt, legközelebb már csak unokával vagyok hajlandó babázni, és az is jó soká legyen, köszöntem szépen.
A mosolyom kicsit az arcomra fagy, mikor Bae felhozza anyát, mert... igaza van. Ki is szúrná az új plüsst, és ki is törne a világháború. Ugyanakkor hazudni sem akarok neki, még ha könnyű is lenne. Ó, csak egy kolléga látogatott meg minket, ő hozta ajándékba. Egyszerű, tiszta, visszakövethetetlen. Nem csinálhatjuk, míg Miles elég nagy nem lesz, hogy ő maga álljon ki az apja védelmében. Kicsit kár. Ugyanakkor szeretném magamról azt hinni, hogy megvívom a saját csatáimat, csak épp... nem mindegy, ki az ellenfél. – A nagyinak ideje lenne lenyugodnia. Előbb-utóbb el kell fogadnia, hogy az unokái apja nem lehet persona non grata ebben a háztartásban, akármennyire is szeretné – jegyzem meg, a nyulat méregetve, ami aranyosnak és puhának tűnik. Már-már szeretném megölelni. Biztos a hormonok.

. . . the home is the one place where we can be ourselves

and shut out negativity from the world outside.

– Csak… A közelben voltam. És láttam, hogy nincs itt az anyád autója.
Nem kellene ilyen kényelmetlenül éreznem magam, ugye? Mintha egy idegen házban lennék, idegen emberek között; egy évtizedek óta nem látott rokon gyerekének keresztelőjén, ahová valószínűleg csak azért hívtak meg, hogy többen legyenek a fotón, és lehessen vele dicsekedni – mekkora esemény volt a kicsi Mike keresztelője! Ennek a háznak a szaga viszont nem foglal le annyira, hogy a látogatásom egészében az összetételét próbáljam elemezni; minden ismerős, annak ellenére, hogy sosem laktam itt. De a családom igen. Nélkülem.
– Szerintem gyártási hibás – jegyzem meg, a nyulat bámulva. – De azt hiszem, Miles-nak egyébként is meg kell szeretnie a hibás árukat, nem? – próbálok elsütni valami poén-szerűséget, hátha ezzel majd magamat is oldani tudom. Mondjuk nem segít, hogy nem látom Eleanort; ha látom, akkor legalább tudom, hol van. Így bármelyik kredencből előugorhat, hogy bourbonbe fojtson. Még csak nem is szeretem.
Miles hatalmasat nőtt azóta, hogy láttam; a fotókon nehéz mihez viszonyítani, mert rendszerint bolyhos takaróba van csomagolva, mint egy burrito. Állítólag megnyugtatja őket, olyan érzés, mintha még az anyaméhben lennének. Lehet, hogy nekem is ki kéne próbálnom, csak mondjuk nem pont most kéne feldobnom az ötletet. Liliának egyelőre egy burrito is elég. Egy burrito, és fél tucat csokisfánk.
– Szóval ha nem adom oda a fánkot, nem vehetem fel? – vonom össze a szemöldököm tréfálva. Tudom, milyen babával lenni otthon. Nagyon hálás, bizonyos pillanatokban. Máskor pedig bárkinek odaadnád, csak hadd aludj pár órát. Bár természetesen nincs szándékomban megtartani a fánkokat, még csak nem is szeretem a csokisat, úgyhogy felé nyújtom a zacskót, a mogyoróvajjal együtt, hogy aztán helyet foglaljak Miles másik oldalán. Addig lefoglalta, hogy az egész öklét próbálja a szájába tömni, és csak úgy, kedvtelésből rugdalni, de amint közelebb érek és felismeri az arcom, elmosolyodik. Azért ezt nehéz nem viszonozni.
– Azért azt nem mondanám, hogy egyszerű volt velük – ingatom meg a fejem, ahogy óvatosan Miles felé nyúlok, hogy felvegyem az ölembe. Már egészen ügyesen tartja a fejét, de gondolom még nem tudja rendesen megtartani. Nem csodálom, ha a miénk ekkora lenne, mi is folyton elesnénk. – Talán csak régen volt. Bár az tény, hogy te egész könnyen elaludtál. Ha hisztis voltál, elég volt bekapcsolni a tévét, mindegy, mire, és elaludtál a búgásra. Manapság már fehérzaj gépeket használnak erre, azt hiszem.
Lehet, hogy Miles nem az első baba, amit fogok, de ennyi idő múltán is mindig elönt valami elemi pánik, ha megpróbálom felvenni őket; legalábbis először. Aztán megérzem, hogy ahhoz képest, milyen kicsi, elég nehéz a csomag, egy kicsit megnyugszom. Legalább jó húsban van. Persze ezt nem mondom Liliának, a végén azt hiszi a terhes hormonoktól, hogy lekövéreztem a gyereket. – Ennyi idősen szerintem… szobanövény is lehetne – ismerem el, már Bailey kérdésére válaszolva. A szembehugyozáson kívül, amit Lilia említett, nem hiszem, hogy bármiben is manifesztálódna a különbözet. Még. Talán. Igazából fogalmam sincs. – Egy nagyon aranyos szobanövény, természetesen.
Bailey következő megjegyzésére felfelé rándul a szám széle, de annyira nem vagyok bátor, hogy mondjak is rá valamit. Pont úgy, mint ahogy Eleanorról se nagyon szoktam szólni semmit. Nem akarom Liliát arra kötelezni, hogy válasszon, kinek a pártján áll. Egyébként is egyértelmű, melyikünk hasznosabb.
– Szeretnék segíteni – mondom némi hümmögés után. – Miloval. Tudom, hogy majd vissza szeretnél menni dolgozni, és… Egyébként is. – Nem írja le eléggé az egészet; „egyébként is”, a két másik gyerekünkkel is alig vagyok. Egyébként is, Milo megérdemli. Egyébként is, ha nem vagyok itt, akkor iszok. Egyébként is, bizonyítani akarok mindannyiuknak. És egyébként is, a munkahelyen sem hagynak békén. Nem akarom hagyni, hogy Ivanov beférkőzzön  az elmémbe. Semmi keresnivalója ebben a házban. – Úgy viszont nehéz, ha attól kell félnem, hogy Eleanor a fülemnél fogva ráncigál ki a konyhába, hogy aztán lecsapjon egy serpenyővel, biztos távolságra tőle… De nem mondom, hogy nem értem, miért haragszik. Csak nem értek vele egyet.
A nagyanyám se szerette apámat, ami mondjuk nem meglepő; ő nem csak alkoholista gazember volt az ő szavaival élve, de csalfa-csalárd erőszakos lókötő is. Nyilvánvalóan Terrence Hill filmekből szedte a szókincsét. Mindenesetre, amikor anya másodjára is terhes lett, a húgommal, közölte vele, hogy ha megtartja a gyereket, soha többé nem jöhet haza. Lotte megszületett, ő pedig nem tartotta be a fenyegetést, legalábbis hosszútávon; nem tudom, pontosan mikor enyhült meg, de mikor néhány éves voltam, már náluk voltunk nyáron. Jobb lett volna, ha ő előbb meghal, mint Lotte, mert így addig hibáztatta saját magát, hogy végül Texasba költöztek. Amit egyébként mindig gyűlölt; az anyósa volt onnan valósi. Vajon ez valami West-családi átok? Az anyósok szelleme örökké kísért?
– Hol van Charlie? – jut eszembe aztán. Feltűnt, hogy nem pörög itt körülöttünk, mint egy búgócsiga. Néha már-már túlzottan is lelkes, ami Milest illeti, legalábbis ahogy észrevettem. Biztos frusztrálja, hogy még nem „babázhat” vele igazán. – Hamarosan lesz a születésnapja, és szerettem volna megkérdezni, mihez lenne kedve. És neked is – intézem ezt az utóbbit Bailey felé –, de mégiscsak ő a szülinapos. Állatkert? Talán Milest is vihetnénk. Vagy még kicsi hozzá? Nem emlékszem már, mikortól lehet.
Természetesen nem emlékeznek majd ilyenekre, de állítólag jó, ha minél hamarabb minél több inger éri őket.
– Remélem, hogy azért tudtok aludni… eleget. – Azt mégse mondhatom, hogy „jól”. – A lövészpályán adnak olyan hangcsillapító fülest, amitől egy robbanást is át lehetne aludni. Ha gondolod, szerzek olyat.

Home in the darkness, home on the highway

Home isn't my way, home will never be

Bell saját magát (és a nyulat) kritizáló megjegyzésére önkéntelenül is elmosolyodom picit. Lehet, hogy gyártási hibás, sosem tagadtam, hogy nem tökéletes. De annál szerethetőbb, mikor éppen hagyja. – Nos… az olyanok legalább egyediek. Biztos vagyok benne, hogy Miles értékelni fogja – mosolygok a nyuszira, és majd teszek róla, hogy tényleg értékelve legyen. Egyébként tényleg aranyos. Majd meglátjuk, mit szól hozzá a fiatalember, bár tekintve, hogy a minap fél órára teljesen elbűvölte egy méretes fa téglatest, talán nem kell aggódnunk. Bármi, amit a szájába vehet, és anya nem veszi azonnal ki, az egy csoda. – Ha nem adod ide, akkor nem lesz elég kezed felvenni. Plusz fánkra vágyom, jobb, ha nem állsz közénk – nyújtom továbbra is a kezem a fánkomért. Már szinte érzem az ízét a számban. Aztán persze mikor megkapom, annyira már nem sürgős, az jobban leköt, hogy azt figyeljem, Bell hogyan veszi fel Milót. Ezek a hormon dolgok… Erre senki nem készít fel. A legvadabb dolog az egész terhesség, meg szoptatás alatt. Inkább az arcomba tömök egy fél fánkot gyorsan, senki nem értékelné, ha elpityeregném itt magam. A rágás lefoglal.
- Vigyázz mit mondasz, édes lányom, mert ha így folytatod, te leszel az ügyeletes pelenkacserélő – fenyegetem meg Bailey-t a mutatóujjammal, aminek a hatását valószínűleg nem segíti, hogy csupa csoki a lengetett ujj. Mindenesetre nem találná ilyen viccesnek az öccse pisiléseit, ha ő is kapna belőle, szóval csak úgy vigyázzon, hogy még a végén tanítunk neki egy leckét. – Nem mondtam, hogy egyszerű volt, csak hogy huszonévesen jobban bírtam – javítom ki Bellt, kicsit felhúzott orral. A lányok sem voltak egyszerűbbek. De akkor valamilyen mágikus módon elég volt egyszerre 2-3 óra alvás, meg ilyesmi. Meg hát más is volt a család dinamikája, de ebbe inkább nem mennék bele, senkinek nem lenne jó, inkább maradjon meg a könnyed, viccelődő hangnem, még ha kicsit a káromra is. Nem is vagyok olyan öreg. Volt tévé, mikor kicsi voltam. Azt hiszem. Majd megkérdezem anyát. Ez egészen addig az eszemben is van, míg Bell le nem szobanövényezi a fiam. – Mondjál még ilyeneket, és nem hagylak egyedül vele, mert még meglocsolod, vagy elülteted ki a napra – vigyorodom el, bár csak a tenyerem mögött, mert meglehetősen biztos vagyok benne, hogy elég csokisak a fogaim. Lassan elfogy a fánk, ami elég szomorú.

Teátrálisan felsóhajtok, amint eltűnt gyerek kapcsán a lányom Facebook csoportot emleget, és nagyon remélem, hogy csak viccel. Vagy nem is akarom tudni. Majd az apja elintézi, ő a rendőr. Az én reszortom akkor lesz, ha esetleg tényleg talál Bae egy gyereket, a Facebook-on próbál a szüleire lelni, és lebukik. Addig nem is akarok rá gondolni. Mondjuk a közhiedelemmel ellentétben nem is nézem olyan hülyének a lányom, hogy ezt megtenné. Viszont elég kegyetlen, hogy teljesen rám hárítaná anyát. Honnan szedi? – Egy éven belül a saját testemből legyártottam egy másik emberi lényt, most pedig még etetem is magamból. Hát mindent én csináljak? – Bellnek bezzeg csak a jó része jutott. Most rá is nézek kicsit morcosan, hogy érezze, nincs ez így rendben. Abba inkább bele sem megyek, hogy szerintem anyának van annyi esze, hogy ne itt ölje meg, ha mégis arra vetemedne, mert bár Bell értékeli a morbid humort, a gyerek előtt nem beszélünk félvállról arról, hogy az apját megölik. Megérte pszichológiát tanulni. – Lassan vissza kell mennem dolgozni, szóval a segítség tényleg jól jönne. Majd… - nagy sóhaj – beszélek anyával. Bár most pár napra egyébként is nyugtod lehet, elutazott – közlöm Bellel is, hogy ne kelljen félelemben élnie. Azért anya kicsit lenyűgöző.

- Téged is elengedlek, amint leteszed a nagyesküt, hogy nem hagyod el a házat, ahol elvileg ottalvós bulit tartasz – nézek rá jelentőségteljesen. – És különben is… Charlie lesz az első, aki ki fog dőlni, amilyen hiszti volt az éjjel. Remélem nem firkálják össze az arcát, vagy ilyenek – fintorgok kicsit, aztán bekapok egy kanál mogyoróvajat. Nemrég láttam pont azt a részt a Modern családban, mikor szegény Many-t megtréfálják. Nem akarok rájönni, hogy vajon Charlie-nak is biciklifelgyújtás jutna-e eszébe, mint bosszú. Túl fáradt vagyok hozzá. Tartok tőle, nem tudnám leszidni, csak sírva nevetnék. – Az állatkert az neki még egy kicsit hosszú program. És hangos. Meg zsúfolt. A játszóház működhet, maximum én eljövök vele hamarabb… mielőtt még a nővére trambulinra tenné – csóválom meg a fejem mosolyogva, mert ez annyira szürreális, hogy még kiakadni sem tudok rajta. Pedig nagy gyakorlatom van a mindenen kiakadásban.

Épp azon gondolkodom, milyen jó is lenne néha, ha lenne egy hangtompítós fülvédőm, és mennyire felelőtlen lenne, mert valószínűleg véletlenül aludnék egyhuzamban tizenhat órát, mikor Bailey azt kezdi emlegetni, hogy mikor is mehet lőni, és meg először rá, majd az apjára nézek csúnyán. – Bell?! – kérdezem egyszerűen, és elég vészjóslóan. Ha azt ígérte a kislányomnak, hogy elviszi lőni… lehet, hogy ő fog sóhajtozni egy hangtompítós fülvédő után, nem mi. A lövészet talán nem egy olyan téma, ami a megkérdezésem nélkül beiktatható a nevelésükbe. – És csodálkozol, hogy fenntartásokkal engedlek bárhová? – nézek Bae-re felvont szemöldökkel, mert ezt a fajta poénkodást annyira nem tolerálom. – Értem, hogy poénkodsz, meg direkt húzod az agyam, de előre szólok, nem ezzel a módszerrel fogsz rávenni bármire – közlöm vele, miközben visszacsavarom a mogyoróvaj tetejét, aztán feltápászkodom, hogy kidobjam a kiürült fánkos zacskót, meg elrakjam az üveget.

Ha már a konyhában vagyok, iszok is egy kicsit, mielőtt visszatérnék hozzájuk, hagyva nekik teret, hogy megtárgyalják, mennyire szörnyű vagyok. Hát ez van, vállalom. Legalább Milónak még én vagyok a világ közepe, még ha le is pisil néha. Ha már úgyis felálltam, nem a helyemre telepedek vissza, hanem a kanapé karfájára Bell mellett, hogy én is jobban lássam a fiunk. Mert kegyetlenül cuki egyébként. – Mi lenne, hogy ha már úgyis segíteni szeretnél, elmennétek nagybevásárlást tartani, ami alatt Bae észérvekkel meggyőzhetne téged arról, mennyire jó lenne, ha valamelyik barátnőjénél tölthetné az éjszakát? Aztán itthon együtt előadjátok az ügyet, én meg talán addig alszok egy kicsit, és jó kedvemben véletlenül szüneteltetem a sárkánykodást, és kimenőt adnék? Persze csak ha jól együttműködtök – mosolygok rájuk, bár kicsit erőltetetten. Nem akarom elengedni. Fogva tarthatom örökké? Sajnos nem. Bell vállának dőlve kicsit megsimogatom a lassan végre elszenderedő Milo pufi arcocskáját, és magamban megkérem, hogy ő még egy darabig ne akarjon barátoknál aludni. Nem bírnám ki.

. . . the home is the one place where we can be ourselves

and shut out negativity from the world outside.