Aicha & Aida

A szem szemet vonz, mert a szemünk az energiánk forrása. Amikor kiszúrjuk, hogy valaki figyel, igazából azt érezzük, hogy az energiája felénk irányul.

- Nem, Mitchell, nem esszük meg a kacsádat! – kaptam ki rögtön a gyerek kezéből a kis műanyag játékot, aminek a tartozékai határozottan instabilnak tűntek. Persze mindez őt nem érdekelte és rögtön heves kiabálásba kezdett, amiért kénytelen voltam a karjaimba véve ringatni egy darabig a kisfiút, miközben megnyugtató szavakat suttogtam a fülébe. Ezzel egyidőben ugyanúgy küszködtem a saját könnyeimmel, mert kifejezetten nehezen bírtam azt, ha valami miatt sírt. Lényegében soha nem voltam túlságosan szívbajos típus, de amióta anyuka lettem, valami sosem ismert, oltalmazó erő ébredt fel bennem. Régen is figyeltem a környezetemben, most viszont ha a gyerekkel voltam itthon, lényegében egy vadmacska ösztöneivel rendelkeztem és folyamatosan lesben álltam annak érdekében, hogy megóvhassam a rá leselkedő „veszélyektől”. Éppen ezért léptem be egy csomó csoportba is a Facebookon, ahol tapasztalt anyukák osztották meg a véleményüket arról, hogy miképpen kerülhetőek el a legkönnyebben a megbetegedések. Tudtam, hogy ezeket nem leszek képes mindig kiküszöbölni, mert elég az egyikünknek megfázni és behozni a bacikat a házba, de ettől függetlenül erőmön felül igyekeztem teljesíteni, hogy a gyerek véletlenül se nyeljen le semmit, ami esetlegesen fulladást okozhat nála, hogy tökéletesen egészségesen étkezzen ami miatt olyan húsos kis karjai és combjai voltak, hogy lényegében Tae Yanggal egyszerre akartunk eltávozni ahányszor esélyünk volt átgyúrni a kisangyalunk testrészeit.
Amikor végre sikerült megnyugtatni Mitchie-t én magam indultam el a konyha felé, hogy valami harapnivalót nézhessek, és ennek hála vettem észre azt is, hogy a férjem itthon hagyta az ebédjét. Minden bizonnyal nem jelentett volna gondot ételt rendelni, de pontosan emlékszem arra, hogy milyen csillogó szemekkel nézett rám az előző este, amiért közöltem vele, hogy a kedvencét készítettem el neki. Nem igazán avatott be a munkájába, ezért csak következtetni tudtam arra, hogy valószínűleg fontos üzletről van szó, ezért pedig egyszerűen csak figyelmetlen. Talán épp ez is vezetett végül ahhoz, hogy a saját nassolnivalómat – ami minden bizonnyal egy felcikkezett körte lett volna némi szőlő társaságában – hagytam a fenébe, és inkább elindultam a fürdőszobába a kicsivel együtt. Nagyjából fél óra alatt sikerült magam olyan állapotba hozni, hogy a férjem munkahelyére be tudjak toppanni, mint a tökéletesen tip-top felesége. Igazából én sem vagyok más a többieknél, nekem is ugyanúgy zsírosodik a hajam és otthon szintén melegítőben ülök a kényelem szempontjából, de kölcsönösen tiszteljük annyira egymást Nate-tel, hogy ha esetlegesen a másik munkahelyén van dolgunk, akkor lehetőség szerint nem a szakadt farmert kapjuk ki a szekrényből.
Lényegében fél óra alatt sikerült megfürödnöm, a hajamat feldobni egy kontyba – csak mert nem volt kedvem formázni – és egy üde sminket is varázsolni magamnak, ezidő alatt pedig csak egyszer kellett átpelenkázni a gyereket, összeszednem a kedvenc plüssfiguráját, megkeresni a kekszét – nő a foga és valamit folyton rágcsálni akar – a cumi társaságában, aztán átöltöztettem őt is melegebben, hogy el tudjak indulni a férjem munkahelye felé. Lényegében csak negyed órát álltam a dugóban, de legalább volt szerencsém elkapni az órás híradást is, aminek hála megtudhattam, hogy a dugó egy baleset miatt volt. Nem mintha kifejezetten türelmetlen típus lennék, ha a férjem ténylegesen tárgyal, akkor az egy teljes napig is elhúzódhat, vagy éppenséggel tovább, ha nem tudnak megegyezni. Mindenesetre azért egy kicsit fellélegeztem, amikor sikerült még parkolóhelyet is találnom pont az ő kocsija mellett, majd a gyereket kikapva a gyerekülésből, célirányosan indultam meg Tae Yang irodája felé.
Ahogy elhaladtam a folyosón, az alkalmazottjai sorra egy meghajlással köszöntöttek, amit én egy barátságos mosollyal az arcomon fogadtam, szimplán egy fejbiccentéssel. Mivel a főnökük felesége vagyok, lényegében nem állhatnak le velem bratyizni. Nekem pedig a rosszindulatú pletykák és a többi hülyeség miatt nem ártott megtartani a legtöbbjüktől a távolságot.
Pont ezért is, ahogy a folyosón állomásozó titkárnő felé indultam, a fiatal kora ellenére sem közvetlenül szólítottam meg őt, rögtön inkább a magázás mellett döntöttem.
- Szép napot! – azért egy barátságos mosolyt költöztettem az arcomra, ahogyan Mitch egyik kis kezét lefejtettem a kabátomról, amit éppenséggel megint a szájába akart venni – Még nem volt szerencsénk találkozni. Aida Lee vagyok, Nate felesége.
Valamennyire furcsa volt így szólítani a férjemet, akit mindig a koreai nevén emlegettem, hiszen úgy ismerkedtünk meg annak idején még a szülőhazánkban. Mindenesetre a lány kifejezetten ismerősnek tűnt, még ha elsőre nem is ugrott be, hogy ki lehet, igyekeztem a magázás ellenére egy elég meleg hangsúlyt megütni, barátságos arckifejezéssel az arcomon együtt.
- Nem tudok erről semmit pontosan – kezdtem bele, majd feltartottam a kezemben szorongatott kis szatyrot, amiben az éthordó dobozok voltak – De a férjem otthon hagyta az ebédjét, így ha most éppenséggel szabad, akkor bevinném neki, ha van rá lehetőség. Ha nem, akkor megvárnám, hogy az legyen.
Gondolom majd ha végeznek, akkor megejt egy telefont feléjük. Én magam pedig nem kicsit éreztem kényelmetlenül a helyzetet tekintve, hogy egy kézfogást sem tudtam megejteni vele, amiért a kisfiam már-már sózsák nehézségű testét és a felelőtlen férjem ebédjét is magamnál kellett tartanom... Az egész mégis idillinek tűnt annak ellenére is, hogy voltak problémáink.

Outfit »« Szószám: 793

Aicha & Aida

A szem szemet vonz, mert a szemünk az energiánk forrása. Amikor kiszúrjuk, hogy valaki figyel, igazából azt érezzük, hogy az energiája felénk irányul.

Hiába volt friss a vállalkozásom, ettől függetlenül elmondhattam azt magamról, hogy tisztában voltam bizonyos üzleti dolgokkal, amik talán nem mindenki számára voltak egyértelműek. Ehhez nagyban hozzájárult az, hogy előttem már ketten kiköveztek egy bizonyos utat – gondolok itt elsősorban mondjuk apára és Adamre – és volt mit tanulnom tőlük. Anya megtanította azt, hogy miként lehetek tökéletes feleség, azonban nekem annál jóval több tervem volt az életbe, hogy egy engedelmes, mindenre bólogató, két lábon járó méh legyek a férjem számára. Éppen ezért is támaszkodtam a családomra bizonyos dolgokban. Anya tudta azt, hogy miként taníthatja meg nekem a legjobb konyhai praktikákat, hogy mit kell tudnom ahhoz, hogy tökéletesen elegáns, mindig udvarias hölggyé cseperedjek. Ha gyermekneveléssel kapcsolatos kérdésem van, bizalommal fordulhatok hozzá annak ellenére is, hogy velünk sokszor inkább a nevelőink foglalkoztak, nem pedig a szüleink. Ettől függetlenül mondjuk igen jól elő tudjuk adni mindennek az ellenkezőjét, tehát tudtam, hogy anya hasznos tanácsokkal fog ellátni és a rendelkezésemre áll majd. Apa és Adam sokkal inkább voltak segítségemre a céges ügyekben. Meglepődtem azon, hogy mennyire mellém álltak, amikor megemlítettem a saját vállalkozásom. Persze mindennek megvan a maga módja és rendje, éppen ezért kellett elfogadnom azt, amit ők is elvártak tőlem. Itt lépett a képbe Aiden, akitől elég nagy érzelmi támogatást kaptam, amikor a férjemet kellett kiválasztani. Sok volt a potencionális jelölt, és mivel nagyon komoly feltételekről volt szó, én mindenképpen egy olyan embert szerettem volna magam mellé, aki társként tud működni mellettem. És szerencsés vagyok, amiért tényleg volt a jelöltek között egy ilyen személy, ráadásul megajándékozott egy kisfiúval is, aki csak még inkább megerősítette a házasságunkat... Leginkább mások szemében.
Pontosan tudtam, hogy ezek a normák csak nekünk természetesek, hiszem már egészen kicsi korunk óta ebben nevelkedünk. Emlékszem, hogy ha valaki nem ismert fel kislányként apa cégében, akkor annak általában súlyos következményei voltak. Viszont én már sokkal emberségesebben kezelem ezeket a dolgokat, ha nem a saját házam tájékán vagyok. Ha valamelyik gyártósoron azt tapasztalnám, hogy a lábam elé köp a jóval alattam dolgozó személy, biztosan elveszítené a munkáját. Ugyanez igaz a közvetlen beosztottjaimra is. Viszont amikor csak a férjemet látogatom meg, és megpillantok egy új arcot a beosztottak körében, általában igyekszem udvariasan kezelni. Nem tudhatja rögtön, hogy kicsoda vagyk, éppen ezért nem is vettem fel a lány elsőként értetlennek tűnő pillantását. Nem élek a Tae Yang munkahelyén, nem voltam itt, amikor felvette, illetve általában haza sem hozza a teendőit. A lány pedig a kezdeti zavar ellenére is udvariasnak és segítőkésznek tűnt, bár egy kicsit megakadtam a közvetlen megszólításon, ahogyan a férjemet illette. Ezt nem akartam nehezményezni neki, mivel rám sem vetne túl jó fényt, meg minden bizonnyal csak egy nyelvbotlásról lehetett szó. Azzal is tisztában voltam, hogy ugyanezt a férjem elől is el fogom hallgatni. Egyáltalán nem lenne beleszólásom abba, hogy ha más párt akarna keresi, mivel a mi házasságunk elsősorban még mindig csak egy üzlet volt. Akkor is, ha az én kezdeti szimpátiám a gálánssága miatt, egy ideje már mélyebb kereteket öltött.
- Rendben, köszönöm – a hangom hivatalos volt, de egyáltalán nem rideg. Helyet foglaltam a kihelyezett bőrülések egyikében, a lábamat viszont nem tettem keresztbe, mert a kisfiamat fektettem az ölembe – Akkor mindenképp szeretném megvárni. Biztos vagyok benne, hogy kihagyná az ebédjét.
Ismertem már annyira, hogy tudjam milyen akkor, amikor nagyon belemerül a munkába. Én pedig nagyon szerettem volna elkerülni azt, hogy megbetegedjen. A többi férfival ellentétben ő nem hisztis lesz, hanem lázasan megy dolgozni... A gyereket otthon hagyni pedig nem lehet és tökéletes módja ugyanakkor annak is, hogy a férjemet kicsalogassam az irodájából.
- Egy kávét elfogadnék  - mosolyodtam el diszkréten, majd a kisfiamnak fenntartott kis táskába nyúltam – Illetve ha megkérném, fel tudná nekem melegíteni ezt?
Kérdés sem fért ahhoz, hogy igyekeztem Mitchie-t lehetőség szerint a saját tejemmel táplálni, de a szülést követően nem volt elég sajnos. Ezért igyekeztem a legjobb kiegészítőt vásárolni neki, de ugye ezeket hidegen nem adhattam oda neki. Mielőtt elindultam volna, egy kis időm maradt kikeverni, de otthon elintézni ezt teljesen felesleges lett volna.
- Köszönöm – kedvesen biccentettem a nőnek, majd a saját bögrémet az asztalra tettem a férjem ebédje mellé, és előbb Mitchie-t kezdtem el etetni. A kis alatt épphogy csak lehetőségem volt átgondolni azt, hogy mennyire ismerős számomra a lány neve, hiszen az öcsém barátnőjét is hasonlóan hívták. Találkozni párszor volt lehetőségünk, nem ismertük egymást túl jól, illetve én akkor még a lázadó korszakomat éltem, és platinaszőkén mentem mindenhova.
- Hat hónapos – jelentettem ki büszkén, majd végigsimítottam Mitchell kis pihés fején, amiről időközben lekerült a sapka – De nagyon gyorsan nő, és idősebbnek is tűnik. Kettőt pislogunk és már nem jók neki a ruhái.
Azt már nem tettem hozzá, hogy reményeim szerint majd az édesapja pisze kis orrát örökli, nem pedig az enyémet. Soha nem beszéltem magamról becsmérlő módon, mert azzal is egyfajta bizonyítványt állítok ki, ami egyáltalán nem célom.
- De igen van, Aidennek hívják – egészen szelíd mosoly költözött az arcomra, amikor a következtetésem valósnak bizonyult – Ezek szerint nem csaltak az emlékeim. Jó újra látni téged, Aicha. Nagyon csinos vagy még mindig.
Óvatosan vettem a karjaimba Mitchie-t, aztán egyszerűen elindultam felé. A másik kezembe vettem a kávémat, mert most már terveim között szerepelt az is, hogy egy kicsit beszélgessek vele.
- Mesélj egy kicsit – határozottan emlékeztem arra, hogy Európában lakott, ezért volt számomra egy kicsit furcsa, hogy itt találkoztunk ismét – Hogyhogy te is a Nagy Almába jöttél? És mikor? Szerencsés véletlen, hogy pont a férjemnek dolgozol, biztosan nagyon jól fog bánni veled!

Outfit »« Szószám: 893