Vajon jól döntöttem azzal, hogy kimondtam a válási szándékomat? Mi lesz a lányokkal, ha külön megyünk Joackimmel és szépen elválunk hivatalosan is? A mostani házzal és Moirával is kezdenünk kell valamit, ahogyan a két tulajdonunkban lévő étteremmel is…aztán ott van a házassági szerződés, amit írtunk, mert a férjem nem éppen szegény családból származik. Nem akartam a vagyonára törni, én is sikeres voltam a szakmámban, de ami közös, az bizony az is marad…nincs szívem elszakítani Nayat és Kirát az apjától. Milyen feleség vagyok, aki meg sem próbálja rendbe hozni a házasságát? Ma reggel ledobtam a bombát, és azóta még a telefont se vettem fel a férjemnek, mondván rengeteg megbeszélésem van és nincs időm arra, hogy most a magánéletünkről csevegjek. Elzárkóztam a folytatástól, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Szerettem Joackimet, nem ártott nekem tulajdonképpen semmivel, csak egyszerűen kihűlt, és eltávolodtunk egymástól. Lassan határidőnaplóba kellett vezetnem, hogy mikor találkozunk, a lányokat hogyan oldjuk meg. Egy dadával a hátunk mögött is szűkösen jöttünk ki az időkeretből. Megannyi tervem lett volna és most is itt ülök, és bólogatok, mint egy kutya a kocsi szélvédőjén.
- Akkor megegyezhetünk a részletekben Dia? – szegeződik nekem a kérdés, és csak most ocsúdok fel, hogy éppen egy tárgyalás kellős közepén vagyok.
- Bocsánat Peter, meg tudnád ismételni a kérdést? – mosolyodom el szendén, miközben nagyon is ideges vagyok, mert tudom, hogy legalább három nem fogadott hívás vár rám, ha innen kijutok. Moira még a tárgyalás előtt hívott, és fogalmam sincs, hogy miért. Bízom benne, ha gond lenne a lányokkal, akkor szóltak volna az óvodából, vagy megpróbálták volna elérni a férjemet is.
- Már beválogattunk néhány embert az élő showba, és azt szeretnénk kérni, hogy te is lesd meg őket a kulisszák mögött. A jelentkezők nagyon lelkesek voltak, amikor kiderült, hogy te leszel az egyik zsűritag. – ez volt a ma reggeli veszekedésünk forrása, hogy Joackim beleegyezése nélkül elvállaltam egy főzőműsort. Beleszerettem a koncepcióba és jó néhány előző évadot is megtekintettem már ahhoz, hogy tudjam nekem itt a helyem. Sokszor beszélgettünk anno, ha esetleg olyan lehetőség jönne szembe velünk, amire nem tudunk nemet mondani, akkor nem fogunk tétovázni. El kell fogadni, és a másik teljes mellvéddel fog támogatni benne, de már régen nem éreztem azt, hogy Joackim is így gondolkodna. A lányok megszületése óta még jobban elszaladt vele a szekér és azt fontolgatta, hogy egy harmadik éttermet is nyitunk, holott ezt a kettőt is alig bírtuk irányítani. Nem akartam, hogy a családunk vesszen oda, nem beszélve a tavalyi évről. A nagymamám halála megviselt, heteken át nem tudtam a lányaim gondját viselni és anyának is be kellett segíteni, hogy ne menjünk csődbe. Joackim akkor is többet utazott, nem egyszer feküdtem le sírva és egyedül, miközben arra vágytam, hogy átöleljen és mellettem legyen. Nagy kérésnek tűnt az életvitelünket tekintve, de vágytam a közelségére, és mi maradt? A napi videóhívás és a szokásos kérdés, hogy minden rendben van-e. Hónapok óta nem szexeltünk, nem nézett már rám úgy, mint a számára tökéletes nőre. Egy robot lettem, aki ellátja a gyerekeket, közben írogat, és olykor vacsorával várja haza, vagy éppen kikészíti a kedvenc öltönyét, megcsinálja a kávéját. Hiányzott a tűz a kapcsolatunkból és azt gondolom, hogy ma reggel jutottam el arra a pontra, hogy elég.
- Öhm…itt vannak a stúdióban? – szalad ki a számon a kérdés, mert ez egy jó ürügy lesz arra, hogy elvonuljak telefonálni.
- Igen…a többi zsűritag is nemsokára megérkezik. A nézők előtt még titok, hogy ki fognak a zsűri székekben ülni, és emiatt szeretnénk csoportképet készíteni veletek. – meggyőződésem, hogy ez is kiment a fejemből, mert nem úgy öltöztem fel, ahogy illene. A sminkemet helyre lehet hozni, meg a szemem alatti karikákat eltüntetni.
- Csodás, akkor menjünk. – több lelkesedést mutatok, mint ami kitelne tőlem, ezért azon nyomban én is felpattanok és követem a producert meg az egyik szerkesztőt a stúdió irányába. Mosolygás minden ellépő ember mellett, miközben már a tenyerem között tartom a telefonomat. Feloldom félúton a zárat és megpillantom a híváslistát. Öt?! Mi az isten folyik otthon? Nincs időm, mert szinte már le is értünk…hogy kerültünk ide? Nem ártana megjegyeznem az utat a későbbiekben, de éppen akkor jön el arra egy fiú, és ez nekem pont kapóra jön.
- Helló…hú mekkora mázlim van. Hoznál nekem egy üveg mentes vizet és valami csokis süteményt? Ölni tudnék egy brownie-ért. – mosolygok rá és megpaskolom a vállát is. Nem hiszem, hogy új lenne, biztosan az egyik mindenes, aki segít az itteni csapatnak.

- Luuuuucaaaaas… ma van, ma van, ma vaaaaaan!
Ugrott be mellém az ágyba életem értelme, mások talán a szerelmüket hívják így, de nekem Lucille volt az, a kishúgom, aki már nem is olyan kicsi, mint mikor megkötöttük véd és dacszövetségünket a világ ellen. Tudom jól, hogy mennyire büszke rám, bár ezt nagyjából mindennap elmondja vagy hússzor, mióta megkaptam azt az e-mailt, hogy beválogattak. Imádtam a nőt, ehhez kétség sem férhetett, és mindig jól esett, hogy ennyire felnéz rám. Egyszerű volt a képlet, megérte minden csepp erőfeszítés, amit miatta, érte, értünk tettem. Lehet, hogy ha a szüleink életben maradnak, nem lenne ennyire szoros a kapcsolatunk, de ez sosem fog kiderülni, és mindegy volt igazság szerint.
- Jól van már, Kisbéka… Még a végén pofára esel a nagy ugrálásban.
Röhögve rántottam ki alóla az egyik lábát, hogy elterüljön az ágyon, amire ő is felnevetett, természetesen baja nem esett, sosem bántanám.
- Kikészítettem a ruhádat. Jól kell ám kinézned az első napodon.
- Jaj nekem, biztos valami puccos cucc, mi?
- Dehogy, egy farmer és egy szép fehér ing, nyakkendő nélkül, csak lazán, lezseren, amilyen amúgy is vagy. Sosem erőltetnélek olyanba, ami nem illik hozzád.
Elmosolyodva simogattam meg az arcát, tény, hogy ember nem létezhet a földön, aki jobban ismerne nála, és hálás voltam, amiért ennyire igyekszik odafigyelni mindenre, és valamit visszaadni olykor abból, amit tőlem kapott. Nem várom el, de jólesik, ez biztos. Szerette a divatot, és elég jól értett hozzá, szóval gondolkodás nélkül rábíztam magam ilyen téren.
- Cserébe kapsz reggelit.
Nyomtam egy puszit a homlokára, aztán fogtam magam, és nekilendültem a napnak, elvégre mondhatni, ez hátralévő életem első napja. Azaz legalábbis nagyon bíztam benne, hogy így lesz. Mindent bele kell adnom, az egyszer biztos, és nagyon igyekezni fogok, hogy sikerrel járjak, elvégre ezért dolgoztam egész életemben, sokszor hajnalba nyúlóan.

A megadott időpontra érkeztem a stúdióba, igyekeztem hozni a laza srácot, akit amúgy nem kerülget a frász attól, ami jöhet még a mai nap folyamán, de éreztem, hogy gyenge lábakon áll a sztori, mert izgultam. Az egyetlen szerencsém az lehetett, hogy nem látszott rajtam. A húgom már vagy az ötödik sms-t küldte azóta, hogy elindultam, hihetetlen a csaj, de komolyan. Fogalmam sincs olykor, hogy van benne annyi energia, bár vélhetőleg pont úgy, ahogy igazából bennem is. Egy a vérünk, és az folyamatosan hajt minket, ha nem fektetjük bele valamibe, akkor félő, egymás agyára megyünk. Nem véletlenül kell szinte mindig lefoglalnunk magunkat valamivel.
Épp az öltözők felé indulok, mert le akarom tenni a mobilomat, hogy ne azzal foglalkozzak, vannak most fontosabb dolgok annál, amikor elhaladok egy páros mellett, és talán észre sem venném, hogy egyikőjük a híres Rivera házaspár szebbik fele, ha nem nézne valami kis lótifutinak. Nem mondom, hogy némileg nem érzem a dolgot büszkeségembe gázolónak, de úgy vagyok vele, hogy számomra már az is nagy szó, hogy egy tető alatt lehetek ezzel a nővel, nem még hogy a vállamat paskolja meg. Enyhén felszaladnak a szemöldökeim, ám legyen, én nem fogok kínos helyzetbe hozni senkit, majd rájön később, hogy kissé elnézte ezt a dolgot.
- Térülök-fordulok, és máris itt van hölgyem.
Bólintok, aztán elindulok, volt itt valami asztal, rajta mindenféle dologgal, hogy ehessünk belőle, nyilván, ha Mrs. Rivera szereti a browniet, az is lesz ott. Jól gondolom, így relatíve hamar sikerül visszaérkeznem, és megadni a hölgynek, amit mondhatni rendelt.
- Parancsoljon, rendelése előállt! Nincs szükség vérontásra.
Kacsintottam egyet rá, és akkor lép hozzám az egyik sminkes a kamerás munkatárssal.
- Lucas, lennél szíves velünk jönni, be kellene állítani a fényeket?
- Repülök.
Azzal a pult felé indultam, ahol az előzetesen megbeszéltek szerint majd a helyem lesz a felvételeken, most csak próbavágásokat csinálnak, hogy lássák, ki miként mutat a képernyőn. Én a magam részéről biztosan remekül, elvégre nem vagyok egy rosszvágású fiatalember, ezért aggódom a legkevésbé.

Joackim volt kettőnk közül, aki jól viselte a rivaldafényt. Imádott szerepelni, a vérében volt, hogy parancsra mosolyogjon, a fakanalat úgy forgassa, mint egy született profi, nem beszélve arról, hogy mennyire jól mutatott a képernyőn. A férjemnek az volt a különleges képessége, hogy lenyűgözzön másokat. A két étteremnek is mondhatni ő volt az arca, míg én a háttérben a laptopom mögött alkottam. Az írással egy másik oldalamat erősítettem, akkor valóban ellenállhatatlan és könyörtelen voltam, de a munkában is ki kellett valahogy teljesednem. Az olykor pikírt és savanyú vélemények nem azt a nőt takarták, aki igazából voltam. A családban az anyaszerep nem követelte meg, hogy ítélkezzek mások főzéstudománya felett, ott lehettem a kedves és aranyos, a feltaláló. A kísérletezés az élet minden területére igaz volt, nem alkothattunk volna újat, ha előtte nem jártuk volna meg a buktatókat is. A fűszerpárosítások, a megannyi alapanyag csak akkor válik verhetetlen párossá, ha előtte kipróbáltuk őket. Szerettem a csokikkal együtt dolgozni, előfordult, hogy bezárkóztam egyedül a konyhába és csak azzal töltöttem a délutánt, hogy különböző édességeket kóstolgattam. A gyűjteményemben lévőket sosem bontottam ki, annak megvolt a maga varázsa, pontosan emiatt nem is vágytam rá, hogy kicsomagoljam, vagy egyáltalán megízleljem. Fura szokások rabja vagyok, nem fogom felsorolni ezeket, de megint azon veszem észre magam, hogy nem jó helyen járok, amikor többször ismétlik meg a nevemet. A stúdiós szereplés feltételei nagyra rúgnak, nem fogadtam volna el, ha nincs néhány kikötés benne. Hétvégén nem fogok forgatni, így is kevés időm akad a lányaimra, azt a keveset sem fogom feláldozni, ha a családommal is tölthetem.
- Mehetünk. – bólogatok a második felszólításra és a kezembe véve a telefont hagyom el a tárgyalótermet a többiekkel egyetemben. Valakinek ez ismerős terep, de nekem még új lesz, hogy az arcomat is társítanom fogom az élő show mellé. A pillantásom a mellettünk elhaladókon akad meg, néha felfedezek egy-egy felismerést, de senki sem mer megközelíteni. Mindennek megvan az előnye, ha az ember lánya csapatostul közlekedik. Félúton látom a háromra növekedett nem fogadott hívást a dadustól, de most nem tudom visszahívni, hogy mi a helyzet a gyerekekkel. Az aggodalom miatt nem igazán tudok másra koncentrálni, ezért egérutat keresek. A mindenes srác képében lelek rá, addig is hagynak békén, ha tudják, hogy eszek, vagy nem is tudom…mentálisan készülök fel a nagy találkozásra. Sosem értettem a nagy sztárokat, akik ezernyi hülyeséget kérettek be az öltözőjükbe, és attól érezték különlegesnek magukat, hogy megismerték őket az utcán. A munkám attól volt értékes, hogy úgy érezhettem, hogy letettem valamit az asztalra, nem azért, hogy mutogattam az arcomat a tv-ben vagy az újságok hasábjain. A kérésem nem nagy, úgy tűnik, hogy meg is érti a srác, én addig a telefonomon bepötyögök egy rövid üzenetet. „Minden rendben van Moira? A stúdióban vagyok, nem tudok felvenni a telefont.” A küldés gomb felett járnak az ujjaim, amikor visszatér a srác a kért dolgaimmal.
- Köszönöm szépen. – veszem át tőle a csokis süteményt, amikor az egyik sminkes jön oda hozzánk. A tekintetem hol rajta, aztán a másik illetőn jár.
- Lucas? Mármint ő is főzni fog? – tátom el a számat, mialatt elindul a pult felé. A sütemény ki is esik a kezemből, pontosan rá a felsőmre.
- Upsz…azt hiszem ezt cserélnünk kell. – ragad meg az egyik rózsaszín hajú lányka, gondolom stylist lehet, de a tekintetem még mindig az előbbi idegenen pihen.
- Bocs, de szólna Lucasnak, hogy az öltözőnél várom? – lesek a vállam felett hátra, de már ketten kísérnek. Nem szabad ugráltatnom egy versenyzőt.

Röpke bólintással jelzem a szíves örömest témakört a hölgy részére, de még mielőtt bármit mondhatnék a magam szellemeskedni óhajtó stílusában, máris elrángat egy másik nőnemű, hogy mindenféle fények meg ilyenek tesztelésre kerüljenek. A magam részéről fogalmam sincsen, hogy ez miért is fontos, de nagyon nem fogok itt kukacoskodni, neki ez a munkája, én meg csak vagyok, és részt veszek majd ebben a műsorban, szóval hagyom magam sodródni.
- Ez amúgy miért fontos? Olyan másként néz ki egy arcberendezés, ha máshonnan jön a fény?
- Persze. Próbáltál már mondjuk szelfit lőni úgy, hogy telibe süt a nap, és minden egyes bőrhibád látszik?
- Ami azt illeti, nem vagyok egy nagy szelfikirály.
- Kár, tök helyes vagy, és ha most felkapnak, nem árt, ha lesz egy rendes insta fiókod.
Erre azért kicsit letettem az arcom, úgy tűnik, nagyon le vagyok maradva, de hát ez nekem annyira nem fontos tényezője az életemnek. Azt hiszem, csináltatnom kell Lucyval egy normális fiókot, vagy tippeket kérni a szelfizés művészetéről, vagy tudom is én.
- Szóval megnézted az insta fiókom?
- Persze. A kaják nagyon jól néznek ki, de az emberek arra is kíváncsiak lesznek, ki van a fotók mögött.
- Ezt megjegyzem…
- Szóval, húzz bele. Egyébként is, minél népszerűbb valaki, annál tovább tartják benn a műsorban. Te jelenleg nem állsz túl jól.
Van egy sanda gyanúm, hogy nem kellene ilyeneket kikotyognia a kis drágának, de sejtettem én, hogy az ilyesmi azért nagy részben nem a tehetségen múlik, hanem, hogy ki az, aki eladhatóbb. Ezen a ponton lehetséges, hogy esetemben gondok lesznek, de nagyon remélem, hogy nem így lesz, mert nem terveztem elsőként kiesni. Én ezt a helyzetet olyan komolyan veszem, ahogyan csak lehetséges, tekintettel arra, hogy szükségem van erre az álmaim megvalósításához.
- Jól van, ez lesz a tökéletes. Mindjárt jön a sminkes, és csinálunk pár fotót is az instára.
Inkább nem kérdeztem meg, hogy és azt aztán minek, rémlik, hogy minden ilyen műsorban készülnek agyonfilterezett, retusált fotók a szereplőkről, szóval annyira nem lep meg a dolog, bár kihagynám, ha rajtam múlna.
„Na mizzuuuuuu tesóóó? Élsz még? Kikészültél? Hány képet csináltak rólad? Milyenek a zsűritagok?”
Válaszolnék, de egy stylist odajön, és megkocogtatja a vállam.
- Lucas, Claudia Rivera vár az öltözőnél.
Na erre azért kicsit megszaladt a csodálkozás mértéke odabenn, ilyesmire nem számítottam, remélem, nem valami elszúrt muffint sikerült neki odavinnem, mert akkor lehet még a felvezető adásba se kerülök bele. Az azért felettébb kínos lenne. Nem mondom, hogy nem feszültem be ettől a ténytől. Ki az isten akarna az első napján keresztbe tenni az egyik zsűritagnak, aki nem mellesleg meglehetősen híres – és szőrösszívű étteremkritikus. Ügyes gyerek vagy, Lucas, mondhatom.
- Köszönöm. Mindjárt jövök azokhoz a fotókhoz.
Azzal elindultam, bár nem voltam éppenséggel nyugodt, de mivel férfi vagyok, ezt tökéletesen tudtam palástolni, és nem igazán látszott a vonásaimon, hogy bármiféle problémám lenne. Kedélyesen intettem mindenkinek, meg köszöngettem, jóban lenni mindenkivel szerintem különösen fontos egy ilyen helyzetben. Az öltözőknél aztán körbe pillantok, és amint meglátom a hölgyet, aki kéretett, már elé is állok, de ha esetleg még/már az öltözőjének a fogja, hát bekopogok, és türelmesen várakozom. Nem igazán kenyerem az ilyen semmittevés egyébként, ahhoz szoktam az életem utóbbi 13 évében, hogy mindig valami hasznosat csinálok, mert ez kellett a boldogulásunkhoz. Ehhez képest ez a sminkelgetés, fotózgatás nagyon furcsa számomra. Esküszöm még a süteményhordás volt a leghasznosabb tevékenységem, mióta ide betettem a lábam. Amikor végül meglátom a híres étteremkritikust, azonnal bele is kezdek, nehogy aztán legyen esélye leteremteni, vagy valami.
- Remélem, nem a süteménynek volt baja, ha rossz volt, keresek másikat, elő is kóstolom, ha úgy van…
Mondjuk, azt látom, hogy másik felső van rajta, szóval ahhoz nem kell nagy ész, hogy összekapcsoljam a brownieval, de aztán ki tudja…
- Csinos blúz. Jobban illik a színe az arcához, mint az előzőnek.
Említem meg, és tudom, Lucy röhögve fogná a fejét mellettem, mert amúgy halván lila fogalmam sincsen a színek meg a bőrtípusok meg ilyenek összeillőségéről, ez a húgom terepe. Férfi vagyok, azt tudom eldönteni, hogy egy nőn tetszik-e valami, vagy sem. Ennél megáll a tudomány, de szerintem ez nekem pont elég.

A Joackimmal való beszélgetés foszlányai játszódnak le újra és újra a fejemben, de nem tudom, hogy mi lesz az eredménye annak, ha ismétlésbe bonyolódom az agyammal. Meg fog oldódni a házasságom, más színben fogom látni a férjemet, újra belé szeretek és csak egy kellemetlen kijelentésnek éljük meg a reggeli mondandómat? Őszintén már magam se tudtam, hogy mit érzek, és amit érzek az helyes-e. Megannyi szituációban mást helyeztem magam elé. A gyerekeimmel még sem lehettem önző, vagy makacs, az ő igényeik voltak az elsők, ha fújt, ha esett. Az anyaság megannyi lemondással jár, de ez az édes teher igazából egy vágyott állapot volt. Felkészültem rá, hogy lesznek hullámvölgyek, nehezebben fogom megélni a munkámhoz fűződő viszonyomat, megesik, hogy eltávolodom a férjemtől is, de eszem ágában se volt, hogy végleg búcsút mondjak egy életen át tartó eskünek. Végig se gondoltam reggel, hogy miket mondtam, csak azt tudom, hogy akkor és ott úgy éreztem, hogy megfulladok, ha megint Joackim kávéjával, vagy a karrierjével kell foglalkoznom. A gyerekek körüli teendőkben is alig segített, nem beszélve arról, hogy a két étterem működtetése nem csak abból állt, hogy új recepteket találunk ki. Anya figyelmeztetett a második megnyitása előtt, hogy nem biztos, hogy annyira jó ötlet, ha még gyerekeket is akarunk. Olykor előre kell tervezni, de akkor vitt minket a lendület, és csakis magunkra hagyatkoztunk. Akkor még úgy gondoltam, hogy a mi kettősünk kibír egy akkora vállalkozást is, mint a világ két pontján elhelyezkedő étterem. Csodálóink akadtak, megállítottak minket az utcán, interjúkat készítettünk, egy közös szakácskönyvön dolgoztunk. Minden tökéletesnek látszott egy kívülálló számára, de senki nem ismerte az igazi arcunkat a négy fal között. Megfeneklett az életem, és egy kis újításra vágytam, ezért is mondtam igent a főzőműsorra bármilyen előzetes egyeztetés nélkül. Joackim előadásokat tartott, saját műsort tervezett, akkor nekem is kijárt annyi, hogy megmérettessek a nagyokkal, és új tehetségeket fedezzek fel.   Nem akartam még temetni a nőisségemet, de úgy éreztem, hogy egyenes lejtőn közeledem felé, ha nem ugrom bele valami ismeretlenbe. Megtettem és büszkeség helyett most a kételyek emésztették a belsőmet és a megannyi nem fogadott telefonhívás. Keresett a dadus, az iskola, a férjem, az anyám…nem mertem megnézni, hogy milyen hosszú a lista, mert éppen arra kellett volna fókuszálnom, hogy a leendő versenyzőkkel és zsűritagokkal megismerkedjem, aztán az első fotókkal a világ tudtára adjuk, hogy a következő évad milyen meglepetéseket tartogat. A promós időszak kezdetét is vette azzal, hogy igent mondtam. A szerződést még nem írtam alá, de már a végelegesítés folyamata zajlott, kellett még egy kis hezitálás, hogy nehogy megbánjam ezt is. Biztattak, akik tudták, hogy én leszek az egyik zsűri székben, miközben én aggódtam, hogy alkalmas vagyok-e a helyemre. A papírok hasábjain más véleményt nyilvánítani, mint élőben egy másik személynek, akinek gyökeresen megváltozhat az élete attól is, ha leszólom az általa készített ételt. A lépcsőn csak a zsongás hallatszik, szükségem lenne egy fél perc szünetre is, de nem adatik meg. Az éppen arra járó sráctól kérek egy kis brownie-t, meg vizet. A kezemben a telefont szorongatom, amikor visszaér, de jóformán meg sem tudom köszönni neki, mert elragadják mellőlem. Ekkor esik le, hogy mekkora hibát követtem el, és az egyik versenyzőt ugráltattam a tényleges mindenes helyett. Piros lesz az arcom, és le is eszem magamat, aminek eredményeképpen hárman vetődnek rám, hogy kisegítsenek a pácból. Sodródom az árral, a kezemet nyújtanám, és el is érem az egyik ismeretlent, akiben nyomatékosítom, hogy szóljon Lucasnak. A nevekben jó vagyok, hagyom, hogy bevonszoljanak az öltözőmbe és máris melltartóra vetkőztessenek le.
- Az aranyat hozd….ne abban az árnyalatban. Josie…nézz már a lábad elé. – förmed rá a stylistom, aztán a felsőtestem elé tartja és egy másik fülbevalót is kér, mert ehhez az előző már nem passzol.
- Tíz percünk maradt a fotózásig. Siessetek. – egy kis púder az orromba, tüsszentenem kell, de a lányok nem állnak meg és csak akkor szólnak már, amikor a fiú megérkezett az öltözőm elé. Kilépve azonnal megakad rajta a barna szemem és el is mosolyodom, hogy zavarba jön.
- Nem volt semmi baja a sütinek. Ügyetlen voltam. – ismerem el és van egy kis időm jobban megfigyelni őt.
- Igazán…köszönöm. – döbbenek rá. Már a napját se tudom megmondani, hogy mikor kaptam bókot egy férfitól. – Én kérnék bocsánatot az előbbiért. Nem tudtam, hogy versenyezni fog. Már nem titok, hogy én vagyok az egyik zsűri… - be kellene fejeznem a mondatot, de valaki elüvölti magát, hogy „gyülekező” és akkor szépen neki is löknek a srácnak. A kezemmel fogom fel az ütközés erejét. Szerencsére nem esünk el, csak a falnak megyünk neki…

Nem azt mondom, hogy olyan görcsös típus lennék, de annyira nem élveztem ezt a kéret az egyik zsűritag dolgot, akaratlanul is olyasmi jut az ember eszébe, hogy valamit elszúrt, márpedig ez nekem nem lett volna ínyemre, közel sem voltam az a típus, aki szeret hibázni, vagyis, jobban fogalmazva, el tudja viselni, ha hibázik. Kellemetlen lett volna már az első nap eljutni ide, szóval nagyon reméltem, hogy másról van szó.
Sokat azonban nem kell várnom, és azért észrevétlenül kifújok egy pici benn rekedt levegőt, amikor azt mondja, a sütinek semmi baja sincsen. Azt igazából nem értem, miért teszi hozzá, hogy ügyetlen volt, bár talán az átöltözésnek lehet némi köze a dologhoz, de arról már régesrég letettem, hogy értsem a nőket, sokszor már fényévekkel azelőtt járnak agyban, mint ahol épp a beszélgetést tart, jobban mondva nekem gyakran támad ilyen érzésem.
- Akkor a becsületemen nem esett csorba.
Mosolyodom el, elvégre, a küldetés sikerült, maximum nem jutott el oda, ahová a kedves hölgy szánta volna, de ez már nem igazán rám tartozik, és eszemben sincs a téma ezen részét tovább forszírozni, az emberek nagy része nem kedveli, hogyha emlékeztetik a baklövéseire. Ebben nincsen semmi furcsa, én sem szeretem.
- Mi sem természetesebb.
Úgy tűnik, hogy meglepődött a dolgon, de hát már egy ideje házasságban él, gyerekei vannak, ritkán hallani, hogy minden flottul megy már az emberek életében ilyenkor. Lehetséges, hogy tévedek, de ha gyakran dicsérné meg a férje, akkor biztosan nem találná szokatlannak az ilyesmit.
- Nincs a homlokomra írva, semmi probléma.
Legyintek, abszolút nem vettem fel a dolgot, számomra nem derogál mások kéréseit teljesíteni, akárminek is gondoljanak. Egy ilyen kérés nekem nem nagy fáradtság, nem a város másik végébe küldött valami flancos helyen kapható isten tudja miből készült süteményért. Szóval ez nem olyasmi, ami sértené az büszkeségemet. Igaz, ami igaz, jobb szeretem, hogyha az én műveimet fogyasztják az emberek, de itt erre hamarosan lesz példa, nem kell már sokáig várnom rá. Aztán ki tudja, lehet már az első alkalom után könnyeimet törölgetve – haha -, lógó orral battyogok majd haza, mert én estem ki elsőnek. Azért nagyon bízom benne, hogy nem így lesz.
- Igen, azt biztosra vettem, mikor megláttam, bár csodálom, hogy belefér az idejébe egy ilyen műsor. Isteni lehet a szervezőkészsége.
Vagy sok a segítsége, de nyilván ilyesmit nem mondunk, nem szép dolog. Én általában a pozitívabb oldaláról igyekszem megfogni a dolgokat, szeretem, ha az emberek jobban érzik magukat a velem való találkozás után, mint előtte. A következő pillanatokra nem vagyok felkészülve, igaz szerintem az ilyenekre nem lehet, csak magukkal sodornak. Mint ahogy Claudia éppen engem, és a hátam finoman koccan a falnak, és míg én a derekán próbálom meg kicsit tompítani az ő ütközését, mivel a sajátom nem érdekel, addig az ő kezei a mellkasomnak nyomódnak. Nem mondom, hogy van okom panaszra a mellkasom tekintetében, de pár szó után nem szoktak rátapadni a nők.
- Minden rendben? Egyben van?
Érdeklődöm némi aggodalmas színezettel a hangomban, és amint észreveszem, hol a kezem, rögtön elkapom, és oldalt tartom, nagyjából úgy, mint mikor a fel a kezekkel felkiáltásra művelik az emberek.
- Eeeeez nem volt szándékos.
Az holt biztos, hogy nem így történne, meg aztán, egy ilyen nő biztosan nem kezdene egy magamfajta kiscsikóval. Már hogy hozzá képest teljesen biztosan az vagyok, szóval kár is ilyesmin agyalnom.
- Csak ön után!
Elvégre egyébként előttem van, szóval nehéz lenne megindulnom, neki kell ilyen téren megtennie az első lépést, nem mintha zavarna a közelsége, de mégiscsak várnak minket.