- Megyek, megyek, egy pillanat… - kiabálok vissza, miközben befejezem az aktuális fejezet javítását, amin épp dolgozok. Javítását? Inkább komplett újraírását, ami azt illeti. Amilyen jól indult ez az egész fordítás téma, annyira nyúlik mostanra, mint a rétestészta, annak ellenére, hogy mire Lien megérkezett, már a munka nagyja megvolt – legalábbis hittem én, naivan. Aztán valahogy minél többet dolgozik, agyal rajta, minél többször olvassa újra, annál inkább elbizonytalanodik egyik-másik részen, mígnem úgy dönt, inkább újraírja. Eleinte még lenyeltem a véleményemet és szó nélkül alkalmazkodtam hozzá, de miután már nem az első fejezet volt, amit szinte teljesen újraírt, ezáltal nekem is nem kevés extra munkát csinálva, próbáltam beszélni vele. Mint kollégák, mint ismerősök, barátok, de úgy tűnik, valahogy egyikkel sem mentem sokra, hiába próbáltam megértetni vele, hogy sokszor az első megérzés, gondolat, ötlet az igazi, és minél többet agyal, kattog, pörög rajta, egy idő után csak ront a minőségen. Oda az egész lendülete, frissessége, pörgős, olvasmányos stílusa, helyette sokkal nehézkesebb, akadozóbb, fáradtabb…
De hiába, az ő könyve, ő a főnök, és nem lett volna kötelező elvállalnom, így csak titkon reménykedtem benne, hogy lassan most már tényleg tovább adhatom a munkát a nyomdának. Lehet, hogy rengeteg időt töltöttünk a munkával, de volt még egy oka annak, hogy még a távollétében is ezzel foglalkoztam, még így karácsony előtt is – akármennyire is vagyunk jó barátok, azok után, hogy egy-két hét vendégeskedésről volt szó… kedvelem, imádom, meg minden, de nekem is egyre jobban kezd hiányozni a megszokott életstílusunk, a csend, béke, nyugalom, a rend, az egyedüllét – vagy inkább kettesben lét. Hogy bármikor nyugodtan beszélhessek a feleségemmel, leporoljuk a jól megszokott közös programjainkat, hobbijainkat úgy, hogy semmi más miatt nem kell aggódni. Mondjuk azon, hogy éppenséggel egy vendégünk is van, akinek szintén illik tiszteletben tartani az érzéseit, foglalkozni vele, lefoglalni, mielőtt még a világ legrosszabb vendéglátóinak leszünk titulálva. Szóval így két hónap után nekem is kezd kissé fárasztó lenni ez az állandó készenlét, pláne, hogy jobb dolgunk is lenne éppenséggel. Inkább bele se merek gondolni, Eli hogyan érezhet mindezzel kapcsolatban. Néha érzem ám a ki nem mondott feszültséget felőle, még ha egy szót sem szól, vagy próbálja titkolni, de ismerem már ennyire, hogy tudjam, mennyire élvezheti a helyzetet, pláne mindabból kiindulva, hogy már eleve a két hét gondolatától sem ugrált örömében. Néha őszintén csodálom, hogy bírja még mindig, hogyhogy nem menekült át inkább a nagyiékhoz a szomszédba… Nem mint ha szeretném, sőt, akármilyen furán is hangozhat, még mindig egyszerűbb túlélni a napokat és ellavírozni ebben a nagy bizonytalanságban így, hogy itt van, de eszem ágában sincs próbára tenni a türelmét – épp ezért is igyekszem beleadni mindent, hogy mihamarabb lezártnak tekinthessük ezt a projektet. Aztán pedig egy életre megtanultam a leckét, a barátság és a munka ritkán jó páros…
Arról már nem is beszélve, hogy lassan már készülni kéne a pici érkezésére, gyerekbiztossá tenni a házat, meg beszerezni mindent, amire szükség lesz itt az isten háta mögött, amit elég nehéz úgy, hogy nem akarjuk világgá kürtölni, viszont lassan így is, úgy is kiderül, ha sokáig velünk lakik még Lien. Csak jöjjön össze neki az a mai szerződés!
- Minden rendben? Jól érzed magad? Segítsek valamit? - amit végzek, még rányomok a mentés gombra, aztán sietős léptekkel indulok le a földszintre, meg se várva, hogy leérjek, máris kérdések kisebb özönét zúdítva szegényre. Meg sem állok az étkezőig, ám leérve egy pillanatra elbizonytalanodok.
- Hogy érted, hogy mindent? Mindent mindent? Mármint az enyémet? Vagy az összes ajándékot becsomagoltad? Mondtam, hogy segítek, ne erőltesd meg magad túlságosan. A doki is mondta, hogy fontos, hogy eleget pihenj. - szidom le egy kissé, majd jelzés értékűen kihúzom az egyik széket, üljön csak le egy kicsit. Addig főzök egy-egy csészével a kedvenc teájából, biztosan jól fog esni. Bár idebent kellemes meleg van, békésen ropog a tűz a kandallóban, odakint olyan hideg van, hogy pár napja a szokásos sétáimat is hanyagolom miatta, annyira nincs kedvem kimozdulni a házból. Na meg mielőbb be akarom fejezni a munkát végre, még ha nem is sok esély van rá, hogy karácsonyra sikerül. De talán év végéig… De ha azt se, nagyon remélem, hogy a kínai újévre Lien is le akarja tudni végre.
- Mondd, hogy mit segítsek. Mit kell még csinálni? - érdeklődöm, miközben odarakom a vizet forrni, majd előkészítek két csészét a teafüves dobozzal egyetemben. Egy kis pihenés nekem sem fog ártani, úgy érzem, mielőtt még Elit elkapná a „karácsony szelleme” gépszíj, aztán estére a pincétől a padlásig mindent IS feldíszíttet...

- Oké, most már lejöhetsz! - kiáltottam fel jókedvűen az emeletre. Ahogy Deant ismerem, szerintem pár másodperc, és hallom majd, ahogy rohan mint valami eszelős, mintha nem hallhatta volna a hangomon, hogy nincs semmi bajom. Aztán majd megint rászólhatok, hogy ne rohangáljon itt nekem mert még vagy negyven évig minimum számítok rá. Azt hiszem, az első ultrahang változtatta meg egy kicsit a hozzáállását. Persze nem mutatta, egészen sokáig, sőt, nem is nagyon beszéltünk az emberpalántáról (nem volt nehéz dolgunk elvégre Lien állandóan a nyakunkon lóg, és a drága párom kívánságára nem reklámozzuk a dolgot).
Szerintem valami átkattanhatott nála pár napja, amikor megint ultrahangon voltunk, és most már egész jól kivehető volt  a babának mindene, kezei, lábai, még az arca is. Bevallom én is több, mint meghatódtam, elvégre nem mindennapi pillanat volt, de… de volt egy pillanat, amikor nem a monitort néztem, hanem Dean arcát, ahogy hallgatta a szívhangot. Nem tudom mi játszódott le a fejében, valószínűleg soha nem is mondja majd el, hiába kérdezném. De érzem, hogy valami talán megváltozott, mintha elindult volna a jéghegy olvadása. Azóta csinálja ezt a nagy rohangálást is, meg az aggodalmaskodást, mintha attól, hogy hallotta a pici szívverését, hirtelen valóságossá vált volna minden. Nekem legalábbis akkor jött el a “hűha, ez nem vicc!” érzés.
Azért tereltem fel az emeletre, mert már a karácsonyi ajándékokat csomagoltam, és azért… elég ciki lenne az orra előtt becsomagolni az ajándékait. Még a színes papírba burkolt dobozokat is elrejtettem, szerintem abban a szekrényben nem keresné amiben a tésztahidakhoz tárolom a holmikat. Nem mintha a következő tíz évben sok esélyem lenne ilyesmiket készíteni, pedig igazán jó móka és jó gyakorlás. Aztán ki tudja, talán majd pont a pici fog adni egy jó ötletet, és együtt építünk majd egyet.
Az étkező asztal egyik fele üres, hogy tudjunk csomagolni, a másik felén a különböző színes papírok, ragasztó és szalagok. A székeken sorakoznak a különböző ajándékok, a nagyiéknak, Dean szüleinek, és legnagyobb bánatomra Liennek is. Mert az a kis… angyali nő (próbálok higgadt maradni) még mindig a vendégszoba ágyneműjét koptatja, már több mint két hónapja. Mert mégse volt jó a lakás amit elvileg ki akart bérelni, én már abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán létezett valaha az a lakás. Azóta pedig hogy hogy nem még mindig itt van mert “nem talál semmi otthonosat”. Állítólag most éppen aláírni ment egy bérleti szerződést mert van a közelben még egy ilyen kis faház, és úgy megtetszett itt neki, hogy ő is inkább maradna vidéken a város helyett. Agyam eldobom! Egyébként nem tudom milyen családból jött, de azon kívül, hogy hetente egyszer felrobbantja a konyhát, mert valami vacsorát főz, nem különösebben erőlteti meg magát a közösségi feladatok terén. Semmi bajom a takarítással, és eddig is jól felosztottuk a házimunkát Deannel, de kezd tikkelni a szemem attól, hogy még moshatunk is a kisasszonyra. Leginkább én, mert ha a férjem hozzáér a csaj bugyijához (akár akkor is ha ő nincs benne), bizisten, annál fogva penderítem ki innen Lient.
Nem kedvelem. Egyre kevésbé kedvelem, mert egyre jobban belemászik az életünkbe, nem csak a munka miatt kontaktálunk hanem esténként filmet nézünk, fondüzni akar, sütögessünk a kertben pillecukrot, hétvégén piknikeljünk. Úgy viselkedik mint egy második feleség, pedig semmi alapja nincs rá, Dean tényleg teljesen korrektül kezeli a dolgot, egy rossz szavam se lehet rá. Mégis, egyre jobban bánt ez az egész, és ha még karácsonykor is befurakodik a családunkba, félek, hogy elpattan a cérna, és nem leszek az a cuki Eli akinek hisz. Mert hős vagyok a javából, még egy grimaszt se láthatott az arcomon egyszer sem! Az már más tészta, hogy a hormonaim az egekben tombolnak, és számtalanszor sírtam amíg ők ketten dolgoztak, de nem akarom, hogy a párom a kelleténél rosszabbul érezze magát. Épp elég, hogy heti egyszer rákérdezek, hogy mikor költözik már el innen ez a Szörnyella de Frász.
- Dean? Már lejöhetsz, elpakoltam mindent. - szólok újra, mert gyanús, hogy még nem hallom a lépteit. Jó lenne végezni a csomagokkal, mert még a fát is szeretném feldíszíteni. Ez jóval nagyobb mint az első közös karácsonyfánk volt még a lakásában, de kisebb is, mint az első volt ebben a házban. Ott egy kicsit túllőttünk a célon, de ez most pont jó, elfér a nappaliban a terasz ajtó és a kandalló közt szép szellősen. Remélem segít majd a fa tetejét díszíteni, ha már a múltkor szinte kiabált velem amikor függönyt akartam mosni és létrára álltam. Ez a fa se sokkal alacsonyabb, csak létráról érném el a tetejét.

- A fenébe, ebbe még úgy komolyabban bele se gondoltam. Köszi szépen, most már ezen is stresszelhetek… - morgom hálásan az orrom alatt, és bele se merek gondolni, csak a konyhába hány fiókzárat, él- és sarokvédőt, meg egyéb vackot kell beszerezni, ha a gyerek elkezd kúszni, mászni, járni… Akár itt maradunk, akár újra a belvárosban élünk addigra. Szivacsszőnyeg, mászóka, bukósisak… Arra meg gondolni se akarok, ha elkezd járni, mennyit fog esni, kelni! Te jó ég, tényleg beköltözhetünk a kórházba!
Szótlanul bólintok Eli szavaira, igen… ezúttal abszolút, és ezt senki sem vitathatja, úgy, mint a köztünk lévő korkülönbség miatt szinte minden mást, mint ha bármi közük lenne rá. Azért vicces belegondolni, mennyire foglalkoztatja meg zavarja az embereket, holott úgy tíz év múlva fogadni mernék, hogy abszolút a kutyát se érdekelné. Hiába, ilyen az élet harminc, meg negyven felett…
- Mint ha azt olyan könnyű lenne. Igyekszem, nem megy. Nem buktatókat keresek, pusztán szeretek felkészült lenni, ha valami nem a tervek szerint haladna. - igazából ugyanaz, mint amit ő mondott, csak más szavakkal, kicsit „pozitívabban” megfogalmazva. Mert az meg nehogy baj legyen már, ha az ember felkészült, amikor beüt valami gebasz, és nem csak áll leblokkolva, hogy most ugyan mihez kezdjen?
- Jól van. Mondjuk addig még úgy is van idő, de azért ne maradjon az utolsó pillanatra. - nem mondom, hogy egy hónapon belül már legyen lefixálva, hogy ki lesz Eli mellett, amikor szükség van rá, de azért ne is a szülés előtt egy héttel jusson eszébe, hogy ja… orvosa az még nincs. Nem mint ha anélkül ne lehetne szülni, gondolom a babákat pont nem érdekli az ilyesmi, de magunkat ismerve, ami működik, az el is romlik, meg ahogy az előbb is szóba került már, nem árt, ha az ember előre felkészül minden eshetőségre. Aztán maximum a legnagyobb gond, hogy hiába fáradt, nincs rá szükség.
- Te jó ég, dehogy! A fenébe is, ezt te se gondolhatod komolyan, egyikünknek sem kívánnék ilyesmit, akármilyen helyzetről is lenne szó, attól rosszabb végképp nincs, nem is akarom, hogy valaha is bekövetkezzen. - oké, lehet, hogy nem repesek a családbővülés gondolatától, de azért az, hogy inkább választanám a kiújuló szívbetegséget helyette, mint hogy szembe nézzek vele, egy kicsit azért erős lenne.
- Nem tudom, Eli, de sok minden van, ami miatt meggondolhattuk volna magunkat. Akár a továbbtanulás, valami jó állásajánlat, a karrierépítés, egy nem várt utazás… - sorolok néhányat, amik amúgy abszolút nem számítanak rossznak, mégis be tudnak kavarni a gyermekvállalásba, hogy csússzon egy pár évet. Arról nem is beszélve, hogy amilyen hiperszuper gyorsan bele tudja élni magát mindenbe, ki tudja? Lehet, hogy pár hónapon belül ezek nélkül is alább hagyott volna a lelkesedése. Nyilván, ha már megígértem, szánt szándékkal én sem szabotáltam volna a dolgot, ennyire azért már ismerhet. Kevés dolgot ígérek meg, de azokat be is tartom.
- Nehogy azt hidd! Gyorsabban el fog telni ez a pár hónap, mint hinnéd… - felelem sóhajtva, hisz lehet, hogy ő még fiatal ahhoz, hogy különösebben érzékelje, de valahogy minél idősebb vagy, annál inkább tova szaladnak a hónapok, évek, szinte fel sem tűnik, csak amikor megállsz egy kicsit és visszatekintesz. Mire kettőt pislog, már gyereksírástól lesz hangos a ház!
- Oda mikor kell menned? - kérdezek vissza, mert akármennyire is haragudtam rá, vagy bosszantott a dolgok alakulása, valahol a szívem mélyén azonban mégis sajnáltam, hogy nem mentem vele. Nem akarta, hogy vele menjek. Most először, és pont egy ilyen jelentőségteljes eseménynél. Megérdemlem a vállon veregetést, ezt jól megcsináltam, de ha már így alakult, nem is kérdés, hogy a következőnél szeretnék ott lenni. Már ha persze nem dönt megint úgy, hogy inkább itthon várjam meg.
- Ne is mondd… ki gondolta volna, hogy az az akaratos, nagyszájú fruska, aki lenyúlta a könyvemet, néhány hónappal később már a feleségem lesz? - kérdezek vissza mosolyogva, mert valóban, ha valaki azzal jött volna, hogy így lesz, biztosan kinevetem. Aztán a végén meg kiderült, hogy sokkal több a közös bennünk, mintsem gondolnánk, ami tulajdonságaink pedig ellentétesek, azok sem annyira feszültséget generálnak köztünk, mintsem inkább szépen kiegészítik egymást.
- Ebben van valami. Pláne, ha azt nézzük, hogy félig te vagy… esélyem sincs ellene. - adok igazat neki és máris, így megközelítve a történetet mint ha egy fokkal máris kevésbé lenne félelmetes belegondolni, hogy hamarosan egy aprócska emberről kell gondoskodnunk. Ha megérkezik, más választásunk úgy sem lesz, és majd beszippantanak a tennivalók…
- Igen, valóban nem… bár attól függetlenül, hogy a közelben fog lakni, a munka miatt valószínűleg elég sok időt itt fog tölteni. Mégis csak egyszerűbb személyesen megbeszélni a dolgokat, mint telefonon. - bár ha itt telefonálunk, már az is nagyságrendekkel egyszerűbb lesz, mint amikor még Kínában volt. Éljen az időeltolódás, ugyebár. Mindenesetre, ha nem muszáj, nem szeretném az orrára kötni a dolgot, legalábbis amíg nekem nem sikerül úgy igazán megbarátkozni a gondolattal.
- Nem is kell senkivel sem osztozkodni. Akinek eddig nem kellettem, az így járt, késő bánat. Ha meg benne nem bízol, akkor bízz bennem. - ölelem magamhoz, ha végre valahára befejezi a fészkelődést. Lehet, hogy egykor szerelmesek voltunk egymásba Liennel, de annak már több, mint tíz éve… sok minden történt azóta, és lehet, hogy barátok vagyunk, de ennyi, eszem ágában sincs tönkre vágni a házasságomat. Meg egyébként is, ha annyira össze akart volna jönni vele, pár éve még gond nélkül megtehette volna, mielőtt mindketten megházasodunk. Oké, hogy ő azóta már javában válik, de az sem miattam, nincs hát mitől tartania Elinek sem.
- Az aztán tényleg nem. Nem is tudom, előtted hogyan voltam képes leölni az életem úgy, hogy nem ölt meg az unalom, mert az tagadhatatlan, hogy körülötted tényleg mindig történik valami. - értek egyet vele. Akár ő kétbalkezeskedik valamivel, akár a betegsége, a szarkeverő apja, vagy valami külső, nem várt dolog, de valami tényleg mindig történik vele. Mondjuk nem ártana kicsit visszavennie így, hogy bővül a család, legalábbis a kellemetlen meglepetéseket hanyagolhatná egy időre.
- Rendelhetünk, ha szeretnél. A konyhát rendbe raktam, meg elpakoltam, de főzni valahogy nem volt hangulatom. - vallom be, mert igaz, az időmbe éppenséggel belefért volna, de amennyit rágtam a kefét, amíg rá vártam, abban sem vagyok biztos, hogy nem égettem volna oda főzés közben az ételt. Ilyen feldúltan valahogy meg se fordult a fejemben, hogy pont ott éljem ki magam…

- Szerintem meg jobb, ha nem megyünk bele a részletekbe. - vágok vissza már kissé ingerülten, pedig eddig egészen jól tartottam magam. Nem tudom miért csinálja ezt, hogy megpróbálja bizonyítani, hogy jogos volt amit tett. Elképzelésem sincs, hogy mi a célja, ha csak az nem, hogy talán neki is leesett, hogy mennyire igazságtalan volt, és most ezzel nyugtatja a saját lelkiismeretét. Aztán persze lehet, hogy megint jó nagyot tévedek, ez a nap tele van ilyen kellemetlen meglepetésekkel.
- Nem tudom garantálni, de ha tovább néznél az orrod hegyénél, láthatnád, hogy a genetika, meg, hogy esetleg mit örökölhet tőled pont a kisebbik gond. Egy gyereket amúgy is számos baj érheti, elesik, megüti magát, satöbbi. Pont neked mondjam? - a legutóbbi komolyabb, nem rutin jellegű orvoslátogatásunk pont amiatt volt, hogy Dean lefejelte az ajtót és kiesett neki röpke néhány év a memóriájából. Tényleg a potenciális szívbajon aggódunk, amikor simán kieshet az a gyerek a hintából is?
- Most először talán pozitívum lesz a korom. - bólintok egy kis mosollyal. Hányszor kaptuk már meg ismerősöktől, barátoktól és rokonoktól, hogy pár év múlva már egymás nevére se fogunk emlékezni! Mert milyen nagy a korkülönbség, meg nem is egyezik az érdeklődésünk, és különben is ha Deannek kiújul a betegsége majd jól elunom, hogy ápolgathatom. Nem tudom a drága párom hogy van vele, de én ezeket már meg se hallom, mert hiszen egyikünk se él velünk, fogalmuk sincs arról, hogy miként telnek a napjaink vagy mennyire untunk rá egymásra. Én személy szerint még egyáltalán nem unom, sőt, örülök neki, hogy nem az a bulizós-piálós fajta hanem lehet vele értelmesen beszélgetni akár órákon át.
- Kinőhetnéd már ezt a pesszimizmust, ezt én sem vitatom. - értek egyet a távolból a “sokakkal”. - De talán majd idővel belátod, hogy jobb ha a lehetőségeket keressük és nem a buktatókat. Szerintem ezért vagyok melletted pont én. - az ellentétek és a vonzás, ugye. Amikor megismerkedtünk még valamivel kimértebb volt, minden katonás rendben, sorban, homokszem se csúszhatott a gépezetbe. Oké, lehet, hogy nem én voltam a legideálisabb pár jelölt, de el kell ismerni, hogy azóta kevésbé feszül rá a dolgokra amióta együtt élünk.
- Meg majd keresnünk kell egy másik orvost is. - teszem még hozzá, elvégre dr. Brierley pont az a ritka kivétel akinek a szülészet nem az erőssége, inkább nőgyógyászként praktizál a problémás esetek mellett. Jól összekutyult mindent ez a kis bajkeverő, ezt nem vitatom.
- Ezt te se gondolhatod komolyan! - vágok döbbent lemúr arcot. - Mégis mi jött volna közbe? Egy újabb betegség, ami miatt valamelyikünk kórházba kerül? Remélem nem arra vártál, hogy valamelyikünk megbetegszik és emiatt elengedem a gyerek kérdést. - csóválom meg a fejem. A mai nap után már nagyon sokmindent kinézek belőle, és ez baj. - Miért lenne ez rosszabb helyzet mint bármelyik másik? Kezdem úgy érezni, hogy az egész lista dolog csak egy mézesmadzag volt, hogy szépen elfelejtsem az egészet vagy belefáradjak a várakozásba. - vallom be őszintén, és nagyon közel állok hozzá, hogy elsírjam magam. Becsapva érzem magam, mert én tényleg hittem benne, hogy néhány év múlva családot alapíthatunk, ha mindent kipipálunk arról a rohadt listáról, erre kiderül, hogy Dean azzal is csak trükközött és le akart volna beszélni? Nem ebben állapodtunk meg.
- Még van egy csomó időnk addig. - próbálom megnyugtatni, gondolom kevés sikerrel. De nézzük a jó oldalát, legalább a szülinapja környékén mindig jó idő lesz, lehet majd tartani kerti zsúrokat, medencés bulikat… de azt hiszem Dean még nem áll készen rá, hogy ezzel lelkesítsem.
- Én se láttam több ilyen képet mint te. De a következő vizsgálatnál már állítólag jobban kivehető lesz mindene. Keze, lába, feje… - nézegetem kicsit magam is a szürke árnyalatos képet. Mások bezzeg már ettől olvadoznak, mi meg éppen azzal küzdünk, hogy a kedves “apuka” mennyire a háta közepére se kívánja az egészet.
- Csak ez a baj? - kérdezek vissza kissé meglepetten, mielőtt a kezéért nyúlnék, hogy kicsit megnyugtassam. - Mindenki másképp dolgozza fel a hírt, egyáltalán nem kötelező azonnal a diplomaosztóját tervezgetni. Fogadok veled bármibe, hogy amikor először találkoztunk, meg még utána is, el se tudtad volna képzelni, hogy milyen jó kis páros leszünk majd. Néha a dolgoknak kell egy kis idő, meg az embereknek is, hogy megszeressék egymást. De ahogy én előbb utóbb leszeretgettelek a lábadról, szerintem ennek a kis emberpalántának is menni fog. - oké, most még ellenáll meg problémázik és nem akarja. De fogadni merek, hogy amint megpillantják egymást, pocsolyává olvad majd, és alig várja, hogy tanítgassa meg terelgesse. Még régebben úgy tűnt néha, hogy Dean túl komolyan veszi az életet ahhoz, hogy igazán el tudja engedni magát egy kapcsolatban, én meg túl gyerekesen szomjaztam a figyelmét és a szeretetét. Az igazság az, hogy mindkettőnket bőven megviselt már az élet, és az emberek is okoztak már csalódást, így teljesen természetes, ha lassabban oldódik fel a nagy szívünk körüli jégpáncél.
- Örülj neki, majd a munka segít, hogy tisztábban lásd a dolgokat. Én meg addig is intézem majd a dokit meg a többit, és különben is, Lien nem fog hónapokig itt lenni nálunk, néhány nap és kész is lesz a lakása. Ne borítsuk a nyakába ezt a gondot. - próbálok megint megértő lenni, még akkor is ha kicsit sem örülök annak, hogy az exe éppen egy ilyen viharos időszakban jön a házunkba, hogy egy fedél alatt legyenek és ki tudja mit pusmogjanak olyan nyelven amit én nem érthetek. Nagyon nem vagyok nyugodt, de ez van, próbálom elfogadni. Dean igazán példát vehetne rólam.
- Az alapján, hogy most is mennyire lelkesedsz a dologért, megértem, hogy ez volt az első reakciód. - vackolom magamat a helyemre, félig az ölébe mászva. Mit szépítem? Teljesen az ölébe mászva, most egész adag szeretgetésre van szükségem, nem érem be a felével. - Oké nem ígérem, hogy a féltékenykedést el tudom hagyni, deeee ez is csak azért van, mert nem akarok rajtad osztozkodni senkivel. Mármint senkivel, aki nem családtag. - jut eszembe a kis potyautas, aki máris itt furakodik köztünk. - Arra nem lehet panaszod, hogy uncsi lenne velem az élet. - kuncogok egy kicsit a világvége hangulatán. Jól esik most ez a kis bújás, de bármennyire is furcsán hangzik, a Nagyinál elfogyasztott citromos süti kiürült a pocakomból, és kezd komolyan érdekelni, hogy mi lehet itthon a vacsora.
- Tudom, hogy nem csináltunk ilyesmit amióta itt lakunk, de rendeljünk egy pizzát? Vagy volt időd a munka mellett összedobni valami vacsit? - teszem fel a kérdést, amire szerintem egyikünk sem számított, hogy valaha is kiesik a számon. Miután megtudom, hogy melyik opció a nyerő, el is indulok befelé a kis papírkupacommal, hogy minél előbb asztalhoz üljünk. Vajon ez már a gyerek miatt van? Vagy csak ennyire megszoktam már a napi többszöri étkezést? Ki tudja, remélem az étvágyam ilyen marad, és akkor legalább egy gonddal kevesebb lesz a nyolc hónap alatt.

- Nem mondtam egy szóval sem, hogy mentség, csak felhívtam egy apró részletre a figyelmedet. - kötözködök tovább, ha már ő is kezdi, ismét… Reménykedtem benne, hogy mire visszajön a kórházból, lecseng ez az egész, és képesek leszünk normális emberek módjára kommunikálni, de úgy tűnik, alábecsültem magunkat. Vagy csak szimplán sokkal komolyabb a helyzet, mint eddig bármikor.
- Eli, ez a világ egyik legnagyobb hazugsága, te is tudod. Ilyesmit aztán végképp nem lehet se ígérni, se garantálni. - nevetek fel kínomban, nem hiába, hogy a dokik se dobálóznak ilyesmi ígéretekkel, és nem hiába… ők se istenek, bármikor, bármi baj beüthet, és simán benne van a pakliban, hogy ők sem tudnak megoldással szolgálni a helyzetre.
- Úgy legyen. - szólalok meg a kis monológja után, mert tényleg ez a legtöbb, amit jelen helyzetben tenni lehet. Reménykedjünk benne, hogy elég is lesz – Na igen, az talán szerencsés. Szerencsésebb, mint ha te járnál harminc fölött, én meg épp, hogy húsz… - gondolkozok hangosan, már csak annak örülök, hogy étkezés terén legalább már kezd egyenesbe jönni, szép is lett volna, ha ez a mostani meglepetés bomba a legnagyobb krízis közepén csapott volna be!
- Azért, mert te vagy az örök optimista, én meg a realista? Vagy a pesszimista, ahogy sokan inkább vélekednek róla? - teszem fel a költői kérdést arra, hogy milyen szerencsések lennénk, hány, nagy számok törvénye szerint kisebb lehetetlennel felérő csodában volt már részünk… Oké, valahol tényleg félelmetes, mennyire vonzzuk az ilyesmit, másrészt viszont kénytelen vagyok egyetérteni vele, hogy ezek nélkül most mi sem lennénk itt, együtt… Hanem ő jó eséllyel Kanadában dekkolna egy kórházban, én meg a Central Park melletti lakásomban tengődnék, ha még nem dobtam volna fel a talpam a járványhelyzet alatt.
- Jó... Felfogtam, akkor marad az orvos. - emelem fel a kezem védekezően, nem kell egyből leharapni a fejem, de akkor is, ha már orvos, meg egy rahedli vizsgálatot elvégez, akárhányszor csak Eli arra jár, igazán tisztában lehetett volna azzal, hogy mi a helyzet. Akárhogy is, sokat az se változtat a dolgon, ha ezentúl fújni fogok rá, szóval majd megbékélek újra vele, ha sikerül megbarátkozni a gondolattal, hogy bővül a család.
- Őszintén szólva reméltem, hogy mire oda jutottunk volna, sikerül lebeszélni valahogy róla, vagy közbejött volna valami… - ismerem be aljas módon, a hintaszék párnájába süppedve, de ennyit a sunnyogásról, ez a hajó már elúszott, esély sem volt trükközni, vagy kihasználni a rendelkezésre álló időt – Oké, azt aláírom, az időzítés tényleg nem a legjobb, de lehetne sokkal rosszabb is a helyzet. - ismerem be. Igaz, mióta Elivel megismerkedtem, hála az égnek, le is kopogom, a szívemmel nem igazán voltak komolyabb gondok, leszámítva azt az egy esetet a rosszul beállított gyógyszeradaggal, de azóta az sem ismétlődött meg. És úgy tűnik, ő is egyre jobban érzi magát így, hogy már nem csak fotoszintetizál, hanem fogjuk rá, eszik rendesen. Mondjuk az energiára mindkettőnknek szüksége lesz, az biztos, ha nemsokára már egy gyerek után kell rohangálnunk.
- Előre. - az valahogy jobban foglalkoztat, hogy mikor fog minden megváltozni, a visszafelé számlálással sokra nem megyünk… ami történt úgy is megtörtént, sokat nem változtat rajta, hogy pár hete épp kedd reggel, vagy csütörtök este sikerült nagyot alkotni…
- Az lehet, de hála az égnek eddig egy exem se csengetett be hozzám hasonló ultrahangképekkel a zsebében, hogy heló, apa leszel… - teszem hozzá, a szívultrahang meg azért kicsit másképp néz ki, de ettől függetlenül elveszem a képet, hogy megnézzem… de akárhogyan is nézem, sajnos én sem igazán látok több mindent rajta, mint Eli. Inkább csak az egyik nagyobb pacára kérdezek rá, hogy jót nézek-e, és az-e a mi kis közös emberkezdeményünk a fotón?
- És ilyenkor bizonyosodik be, hogy mennyire semmi értelme, vagy kidobott munka az ablakon. - teszem hozzá, mert ezt most tényleg abszolút annak érzem, hiába minden egyezkedés, tervezés, korábbi döntés, az élet egy tollvonással írt felül mindent.
- Oké, nyilván, erőltetni nem lehet… de mi van, ha később se fogok tudni jobban örülni ennek az egésznek? Az meg annyira gáz lenne… pláne annak fényében, hogy hányan szeretnének saját családot, csak nem lehet, nálunk a szar esélyek ellenére is összejött, és mégis, azóta instant görcsben van a gyomrom. - osztom meg vele a félelmeimet, amikor pedig mesélni kezd, csak szótlanul nógatom a fejem. Fogjuk rá, emlékszek, úgy-ahogy, ha nem is minden egyes percére, vagy pillanatára.
- Remélem, igazad lesz. Bár ezek után most nem tudom, hogy örüljek, hogy jön, legalább eltereli kicsit a figyelmemet, vagy csak még egy gond az eddigiek mellé… - eddig alig vártam, hogy végre megérkezzen, most az új információk fényében igencsak kétes érzésekkel várom a vendégeskedését. Épp, hogy megegyeztünk, hogy senkinek egy szót se, csak arról feledkeztem meg, hogy aki ismer, valószínűleg a tökélyre fejlesztett pókerarcom ellenére is megérzi, hogy van valami, ami nem hagy nyugodni. Élmény lesz az a néhány nap, amíg itt lakik, úgy érzem… meg utána a ki tudja hány hét is, amíg együtt dolgozunk.
- Semmi baj, gyere csak ide… - húzom közelebb magamhoz, mert mindkettőnkre ráfér az az ölelés a mai nap veszekedései meg hírei után – Én is bocsánatot kérek, amiért nem mondtam el… meg azt feltételeztem, hogy már tudsz róla, és szánt szándékkal titkolóztál, azóta rájöttem, hogy hülyeség volt maga a gondolat is. - nyomok egy puszit a feje búbjára, ha hagyja,  visszaadom neki a képet, mielőtt elkallódna, tőle jobban úgy se vigyázna rá senki, majd néhány másodperccel később folytatom – De valószínűleg úgy is menni fog még a féltékenykedés, én meg még napokig gyászolom a füstbe ment terveinket, mert úgy is ilyenek vagyunk, szóval bocsi előre is. Szép heteknek nézünk elébe. - állapítom meg hangosan – De mit is szoktak mondani? Úgy szép az élet, ha zajlik? - nos, az elmúlt hónapokban amúgy is eléggé leült az állóvíz a házunk táján, azt hiszem várható volt már, hogy valami úgy istenesen felkavarja.

- Nem azért mondtam, hogy piszkáljalak vele. - legyintek is mellé egy aprót, mert tényleg nem akarom a fejére olvasni, hogy sikerült olyan módszert választanunk a súlygyarapításomra, amitől csak mind a ketten roppant stresszesek lettünk. Ma már persze mindketten tudjuk, hogy hülyeség volt minden étkezés után mérlegelni, de akkor jó ötletnek tűnt, és tényleg nem is hibáztatom érte Deant, hogy szinte már mániákusan írogatta az eredményeket a kis noteszébe, gondosan számolva a plusz-mínusz különbségeket. Ettől függetlenül: a tanulság, hogy van amiről jobb nem beszélni, nem tudni róla.
A vitánk ettől függetlenül meglehetősen parttalan. Se előre se hátra, és nem tudom hogyan lehetne belőle egy határozott előre, ha már egyszer idáig jutottunk. Ritkán szólalkozunk össze ennyire, és lám: most sem igazán magunk miatt hanem Lien érkezésének közelsége miatt pattant ki néhány szög a zsákból. Meg mert Dean titkol valamit, de a világért be nem vallaná! Én se rágom tovább a csontot, mert néha eszembe jut, hogy a keringésének biztosan nem tesz jót egy-egy ilyen szájkarate, és az utolsó amit akarok az az, hogy ezek miatt súlyos napokat, hónapokat vagy éveket veszítsünk az együtt töltött időből ami még hátravan. Ahogy korábban mondtam neki: legyen egy nap vagy hatvan év, igényt tartok rá a jövőben, nem ér feldobálni a pacskert.
Inkább elmegyek a kórházba, hogy legalább egy aggodalommal kevesebb legyen, nem szeretem a bizonytalanságot, pláne egészségügyi témákban. Régen nem ilyen voltam, szerettem homokba dugni a fejem, de amióta összeházasodtunk, felfogtam, hogy nem csak én aggódok Deanért hanem bizonyára ez fordítva is így van, ezért nem lenne fair ha a saját bajommal nem foglalkozok.
Persze, arra nem számítottam, hogy nincs semmi baj (vagyis van, de hagyjuk…), és arra sem, amit a drága Dr Brierley közölt velem. A fejemben már ezernyi kérdés váltogatja egymást arról, hogy hogyan tovább, mit fogunk csinálni, hogyan lenne a legjobb mindenkinek, de a nagyiék felé vezető úton a sokkal sürgetőbb talány kattog a fejemben. Miért? Miért nem mondta el nekem Dean, ha egyszer vele már közölte az orvos? És miért lett olyan távolságtartó? Nem kell hozzá Nobel-díj, hogy kitaláljam az okát: azt hiszi direkt csináltam, elvégre én erőltettem annyira a gyerek témát meg a listát, amit most használhatunk gyújtósnak a kandallóba.
Otthon, a teraszon a hintaágyban sem tűnik sokkal biztatóbbnak a helyzet. Tisztában vagyok minden kockázattal, örökölttel és egyebekkel, azzal is, hogy túl fiatal vagyok, Dean túl makacs és egyáltalán nem szerencsés a világ végén tengődve gyereket szülni, de ez van, ebből kell kihozni a maximumot. Ha a férjem nem partner benne, akkor ha kell… bele se gondolok inkább, hogy ha nagyon megmakacsolja magát akkor mihez kezdenék.
- Tényleg ez a mentséged? - költői kérdés volt, nem is várok rá választ. Hazudott nekem, titkolózott előttem. Az, hogy megpróbálja jogosként beállítani, hogy nem közösen éltük meg a pillanatot, ami az ő hibája valahogy elszomorít. Mert bár igen, rendesen betojtam a nagy hírtől, de biztosan lett volna ott határtalan öröm is, ha mellettem lett volna. Nem jó ez így, ahogy most vagyunk, ez a passzív agresszív csatározás már rég nem vall rám. Azt a fejezetet le akartam zárni az apám ellen folytatott perrel együtt, erre tessék: a házasságomban is előjön ez a játszmázás.
- Nem lesz semmi gond. Elmegyünk minden létező vizsgálatra és majd itthon is megpróbálok vigyázni magamra. Ki tudja, lehet a korom most előny lesz, és még jobban viselem majd a terhességet, egészségügyi szempontból. - ígérni nem ígérek semmit, de, hogy mostantól egy étkezést se sumákolok el az biztos! Na nem mintha hinnék abban a hülyeségben, hogy kettő helyett eszek, de jelen állás szerint még egy helyett se nagyon, és tényleg szükség lesz az extra kalóriákra.
A lottós megyjegyzésére esküszöm elfog a sírhatnék. Miért? Miért kell ezt tragédiaként felfogni, mintha minimum a házunkba csapódott volna egy meteor?
- Szerencsések vagyunk. Minden ilyen egy a millióhoz esemény oda vezetett ahol most vagyunk, együtt. Miért látjuk ezeket a dolgokat ennyire másképp? - sóhajtok egy nagyot fáradtan, mert bár erről még nem beszéltünk, de én igenis hiszem, hogy minden okkal történik. Nem valami kozmikus felsőbb hatalom terve szerint, hanem egyszerűen amikor két ember össze tartozik, az utat tör magának. A könyvtárban, a buszmegállóban, a szállodában vagy azzal, hogy a hülye vízum miatt olyan hirtelen házasodtunk össze. Minden váratlan esemény közelebb hozott minket, és mi más lehetne egy kisbaba, ha nem egy újabb kapocs, lehetőség vagy ajándék az élettől aminek célja van?
- Én bízom az orvosban és nem az ő hibája, hogy megtörtént. Senkinek sem a hibája, szerencsés vagy szerencsétlen véletlen, attól függ honnan nézzük. Egyikünk sem hitte, hogy a szervezetem már így felpörgött. - oké, talán nem mondok teljesen igazat, mert az utóbbi hetekben egy csomó féle vitamint is szedtem, hogy megerősítsem az immun- és egyéb rendszereimet, de ki a fene gondolta, hogy egy kis vitamintól a nyakunkba szakad a bébibumm?! Meg aztán, amúgy sincs másik doki a környéken akiben csak fele ennyire megbíznék, szóval maradunk dr Brierley-nál.
- Elismerem, nem a legjobb időzítés, de végül is terveztünk ilyesmit még ha nem is mostanában. Úgy értem ez nem olyasmi aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie. - ahogy a színházakban szokták mondani, a műsorváltozás jogát fenntartjuk. Na, hát úgy tűnik a gyerekünk már most olyan makacs mint a két szülője együttvéve, mert fittyet hányt a listára és mindenre amiben mi ketten megállapodtunk, és úgy döntött: itt az idő most vagy soha! De ha már így alakult, miért ne örülhetnénk neki? Oké, Deant elnézve nem fog pezsgőt bontani, de nem is erre kérem, mert tudom, hogy lehetetlen.
- Előre vagy visszafelé számolsz? - próbálom oldani a feszültséget, mert nekem is átfutott a fejemen mindkét irányba a számolgatás: mikor érkezik majd a kicsi, illetve vajon mikor sikerült összehozni? Én arra az eredményre jutottam, mindkét irányba, hogy egy kábé kéthetes időintervallumban bármikor lehetséges.
- Hátha mégis. Elvégre orvosi dolgokban nagyobb a tapasztalatod. - ki tudja, lehet ő már felfedez valami ember szerű formát is, és nem csak azt a kis pacát látja a képen. Mielőtt még elragadtatnám magam, bennem is felmerülnek a kérdések, hogy vajon meddig tudjuk titkolni a dolgot a rokonság elől, vagy például mik azok a dolgok amiken már most változtatnunk kell? Egész csinos paksamétát kaptam például az étkezésre vonatkozóan, amin majd nem árt átrágni magunkat.
Mégse hagy nyugodni egy kérdés.
- Tudom, hogy csalódott vagy. - bólintok együttérzően - Ezt is szeretem benned, hogy te is mindent megtervezel, mindennek pontos helye és ideje van, rendszerben érezzük magunkat otthonosan, szabályokkal és kijelölt utakkal. - tudom, hogy ha tartottuk magunkat a listához, leghamarabb vagy három év múlva ülnénk itt, akkor sem valószínű, hogy “önszántunkból”, hanem valami hasonló véletlenek összjátéka eredményeként. - Nem kell jobban lelkesedned, ha nem tudsz. Ez nem olyasmi amire az embert kényszeríteni lehet. - megcsóválom a fejem, majd a kert és a csendes sötétségbe burkolózó erdő széle felé fordítom a tekintetem. Tulajdonképpen ez az első beszélgetésünk amikor már tudjuk, hogy szülők leszünk, és totál rendhagyó módon mi úgy viselkedünk, mintha valami tragédia érte volna a családot.
- Emlékszel, milyen volt mikor beütötted a fejed, és nem emlékeztél ránk? - kérdezem halkan, elmerülve az emlékek közt. - Hiába erőltettem a dolgot és próbálkoztam eleinte, nem tudtam a közeledbe férkőzni, rávenni, hogy néha hozzád bújhassak. Rossz érzés volt, de átvészeltük és azóta pontosan tudom, hogy ha valamit nem akarsz akkor se megjátszani nem tudod magad se kierőszakolni nem lehet belőled a lelkesedést. - ez van, a csepp szívemben bizsergő boldogsággal egyelőre magamra maradtam.
- Adjunk magunknak egy kis időt. Most úgyis jön majd Lien, amúgy se akarjuk még elmondani a családnak… hátha megbarátkozol a gondolattal amíg itt lesz Lien a könyve miatt. Vagy ha nem, akkor nekiállunk keresni valami megoldást, de egyelőre bízom benne, hogy egy kis idő majd jót tesz. - ha túlteszi magát az első sokkon, még az is lehet, hogy örülni fog, ki tudja? Attól még, mert nálunk eddig minden ilyen nagyobb dolog hirtelen jött, lehet most átléptük az ingerküszöböt, és most kell egy pár hét amíg feldolgozzuk a fejleményeket. Nyolc hónap sok idő, azalatt már csak megszereti majd a gyereket? Óvatosan fészkelődök közelebb, egy kis ölelésre pályázok, ha még egyáltalán megérdemlem az ilyesmit. Elég csúnyán váltunk el még amikor elindultam otthonról, lehet, hogy még ez is benne van a mostani világvége hangulatban.
- Ne haragudj, hogy olyan hülyén viselkedtem, tudod, hogy bízok benned. Fölösleges volt féltékenykedni, sajnálom. - az, hogy benne bízom az egy dolog. Az meg egy másik, hogy Lienben továbbra sem száz százalékos a bizalmam, de ezt megtartom magamnak, mert nem hiányzik még egy balhé. Van nagyobb bajunk is.

- Tudom, tudom, örüljek, hogy magánvállalkozó vagyok, így legalább saját magam főnöke vagyok. - mondogatom a már unalomig ismételt szavakat, amit annyiszor megkaptam az évek során. Tudnék vitatkozni vele, mennyivel jobb, ha mindent neked kell intézned, és nincs minden feladatkörre egy külön ember, de végül is én választottam ezt az életmódot, meg amúgy sem ez most a lényeg.
- Oké, azt hittük először, hogy jó ötlet lesz, a doki rávilágított, hogy mégsem. Lezárhatjuk végre a témát? - én is tisztában vagyok vele, hogy kicsit túlzásba estem a mérleggel, állandó jegyzeteléssel, kalóriaszámlálással, meg minden egyébbel, amikor kiderült, hogy milyen étkezési gonddal küzd, de szerintem sokat javult az én hozzáállásom is azóta. Meg a súlya is, még akkor is, ha egy dokinak köszönhető, nem pedig az én érdemem…
- Igen? Azt mondod, hogy nem lehet? - kérdezek vissza sokat tudó tekintettel, mert honnan tudjam, hogy nem-e ő is ugyanezt a játékot játssza velem? Akármennyire is ki akartam deríteni, sajnos be kell látnom, hogy túlságosan jó benne, és akaratlanul is eszembe jutott, mennyi mindent, milyen hosszú időn keresztül titkolt előlem, annak ellenére, hogy többször is megígérte közben, nincsenek titkok! Mi a bizonyíték rá, hogy ez nem egy újabb, ugyanilyen eset?
Amíg Eli a kórházban van, akaratlanul is újra és újra erre kanyarodnak a gondolataim, mégis kénytelen vagyok belátni, hogy valójában teljesen felesleges ezen rágódni. Úgy sem visz semmivel sem előrébb, és vannak sokkal égetőbb problémák is jelen pillanatban. Mégpedig, mégis hogyan tovább? Éldegélünk itt hármasban boldogan a világ végén, mint ha minden a lehető legjobb lenne? A fenébe is, semmi tapasztalatunk a gyerekekkel, meg mégis, hogy akarja megoldani, kivitelezni ezt az egészet? Nem hiába írtuk azt a nyomorult listát… meg beszéltük meg, hogy várunk pár évet. Évet? Jó, ha pár hetet sikerül a lista elkészülte után…
- Nem is mondtam egy szóval sem, hogy bármi halálos lenne, sőt… épp, hogy az ellenkezőjéről próbáltalak meggyőzni. - foglaltam helyet mellette a hintaágyon, abba meg inkább bele se akarok gondolni, hogy valójában egy szülésnek is megvan a maga veszélye, és előfordul, hogy épp nem a legjobban alakulnak a dolgok. Meg amúgy is, vérvétel ide vagy oda, annyi minden elromolhat még kilenc hónap alatt!
- Az már félsiker. Mármint, hogy most minden rendben. Reméljük, később se lesz semmi gond. - sóhajtok gondterhelten, miközben próbálom elhessegetni a gondolatokat, hogy mennyi minden történhetne, akár Eli étkezési gondjai vagy az én defektes génjeim miatt. Vagy csak úgy.
- Miért érzem úgy, hogy lassan ideje lenne vennünk valami lottószelvényt? Ahány hasonló, kisebb csodának beillő esemény történt már velünk… - gondolkozok hangosan, a nagy számok törvénye velünk pont nem működik, valahogy a lehetetlen szintű dolgok jobb szeretnek megtalálni minket. Perceken át szótlanul hallgatom, ahogy Eli vázolja a dolgokat, apránként szivárogtatja az információkat, és bár kedvem lenne veszekedni vele, hogy mégis, miért írja fel az orvos, ha nem azért, hogy szedjem az ember valamilyen gyógyszert? Vagy ha nem ajánlotta, miért írta fel egyáltalán? Nem fér el a patikában, azért a mi polcunkon őrizgetjük? De akárhogy is, végeredményben sok mindenen nem változtatna, maximum még feszültebb lenne a helyzet, mint amilyen most is. Meg valószínűleg a veszekedés sem használna Eli állapotának, így csak csendben sóhajtok, hátradőlve a hintaágyon.
- Hát, ha már az orvos se tudja… nem gondoltál még arra, hogy esetleg dokit válts? - kérdezek rá, mert értem én, hogy vannak orvosi csodák, de a fenébe is, ha már ez a munkája, akkor tudjon már válaszolni a kérdésekre és ne csak a tarkóját vakarássza, hogy csoda történt.
- Nos… úgy tűnik tényleg nagyon jönni akar. - ismétlem Eli után nem túl nagy lelkesedéssel, és kivételesen arra is csak szórakozottan bólintok, hogy ha a kicsi esetleg beteg lenne, az hogy, vagy mennyiben változtatna bármin is, félek, abból is csak a veszekedés lenne. Kellően feszült vagyok ahhoz, hogy bármelyik oldal mellett is érvelne, legalább olyan lelkesen képviselném a másik oldalt.
- Nyolc hónap… az annyi mint… - próbálok fejben utánaszámolni, hogy nagyjából milyen dátummal számoljunk, ám épp, hogy kijött, Eli már ki is zökkent az újabb kérdéssel.
- Aha, persze. Bár ha te is csak egy kis pacát látsz, nem hiszem, hogy én több mindent… - teszem hozzá, ha még ennyire az elején jár, akkor valószínűleg a dokin kívül mindenkinek csak egy kis paca lesz a fotón. Milyen fura belegondolni, hogy abból a kis babszemből néhány hónapon belül egy kis emberre hasonlító kis lény lesz? Vajon Elin mikor fog meglátszódni…? Örökké sajnos a rokonok elől sem titkolhatjuk, akármennyire nem fűlik a fogam a nagy bejelentéshez.
Inkább elveszem a képet és szótlanul nézegetem, amikor meghallom Eli kérdését, és első körben csak röviden felnevetek kínomban. Sejtem, valószínűleg nem ilyen reakcióra számított.
- Megsértődni lehet, hogy nem fogsz… - de attól esélyes, hogy nem fog örülni neki, ezt pedig ő is sejtheti. Végül egy fáradt sóhajt követően csak megszólalok, miután megtalálok a megfelelő szavakra - Ja most bármit mondhatnék, akkor azt mondanám, hogy jobban örültem volna, ha erre az egészre nem most került volna sor, hanem néhány évvel később, ahogy eredetileg is terveztük. De van még kilenc hónapom… akarom mondani, még nyolc, hogy megbarátkozzak a helyzettel, szóval ne aggódj… Majd ha túlteszem magam ezen az egész „most ugrunk fejest a családalapításba” dolgon meg sikerül kicsit megemészteni, igyekszem látványosabban örülni. - mert jah, tisztában vagyok vele, hogy most nem épp rózsás a helyzet, hogy inkább a bosszúság meg a csalódottság dolgozik bennem a füstbe ment terveink miatt, mintsem a fene nagy öröm, hogy apa leszek. Pláne, hogy ha csak rajtam múlt volna, nem is lettem volna soha. Nos, nesze neked házas élet, nem csak rajtam múlik – Sajnálom, Eli. Majd igyekszem a későbbiekben jobban lelkesedni.

- Ahogy az ismerőseimet néha hallgatom, a helyedben inkább örülnék neki, hogy nem tudod milyen egy igazi multis kizsigerelős főnök. - elgondolkodva húzom el az orrom és lenyelem az első gondolatom. Mert bár Lien a barátja (vagy annál talán kicsivel több is), meg ott az időeltolódás és ilyesmi de nem egyszer volt már rá példa, hogy éjszakába nyúlt a megbeszélés a fordítással kapcsolatban vagy épp hajnalok hajnalán mászott ki Dean mellőlem az ágyból egy hívás miatt. Akinél a pénz, az diktál ugyebár, de azért se teszem még ezt is szóvá, mert én lennék a házi sárkány és kifogás is bizonyára lapul a tarsolyban.
- Dehogynem. Például azért nem ácsorgok napi ötször a mérlegen hanem csak heti egyszer mert ha nem beszélünk róla kevésbé frusztrál. - vágok vissza egy konkrét példával. Még csak azt sem mondhatja, hogy ezt én találtam ki, mert az orvos javasolta a ritkább mérlegelést a fölösleges aggodalmak és hiszti elkerülése érdekében. Nem vagyok csecsemő, hogy három óránként fetegyenek egy mérgelre és lemérjék mennyit ettem…
- Ettől még te most titkolsz valamit, és pont azért tudom mert itt nem lehet titkolózni. - ezzel a váll vonogatással egyszer még a sírba visz. Mintha teljesen mindegy lenne mit gondolok a dologról, vagy épp így szőnyeg alá lehetne söpörni problémástól.
Még mielőtt felrobbanna a fejem újra mély levegőt veszek. Igazán nem mondhatott rám soha egy árva rossz szót sem, akárhányszor is szóba kerültek így vagy úgy az engem megelőző barátnői. Sőt, mindig nyitottan és érdeklődve fogadtam az információkat, hovatovább amikor nagy ritkán valami déja vu miatt elmesélt egy-egy régi nézeteltérést, volt, hogy a nőknek adtam igazat. Nem vagyok féltékenykedős, csak ez a Lien… kicsinál idegileg, valahogy vele kapcsolatban pöccre indulok. Majdnem annyira rajongok érte mint Ingridért, ami már komoly teljesítmény tekintve ez utóbbi hölgy távozásának körülményeit. Igazából minden nőt utálok aki így vagy úgy de összezúzta Dean szívét, de ez szerintem természetes reakció ha valakit nagyon szeretsz.
Persze a kórházban azért nem minden pillanatban éreztem ezt a fenenagy szeretetet. Legnagyobb részt az én hibám, hogy most ebbe a cipőbe kerültünk, még akkor is, ha nem volt szándékos, az viszont teljesen elfogadhatatlan, hogy Dean egy árva mukkot se szólt nekem arról, hogy mit mondott neki az orvos a telefonban. Nem csak azért, mert jogom lett volna tudni, hogy gyerekünk lesz, hanem azért is mert láthatta, hogy milyen nagyon megrémültem ettől a soron kívüli vizsgálattól. Amíg a nagyiék felé kanyarogtam az úton, végig ez motoszkált a fejemben, hogy én nem tettem volna vele ilyet, nem hagytam volna rémületben egy percig sem mindenféle betegségeket vizionálva, miközben tudom, hogy nagy eséllyel semmi baja. Miért csinálta? Ami egy fokkal súlyosabb kérdés, hogy megérdemeltem-e ezt a büntetést? Szerinte nyilvánvalóan igen. Szerintem meg most ő érdemli meg, hogy ne szaladjak haza hanyatt-homlok hanem kicsit elidőzzek a nagyiéknál. Ha már egyszer úgyis citromos süteményt is kaptam amit szeretek…
Amikor Dean csatlakozik hozzám a teraszon, csak megint a szemeimet forgatom és megcsóválom a fejem.
- Azt tudtad, hogy jóeséllyel nem valami halálos nyavalya miatt rendeltek be hanem egészen más miatt. - legyünk őszinték: mi más tekinthető végleges és hiteles információnak, ha nem a vérvétel eredménye? Még ha egy otthoni gyorstesztre pisiltem volna és az kékül be vagy mutatja a két vonalat, lett volna oka kételkedni, de ebben az esetben teljességgel fölösleges. Nem a terhesség tényét akarta ugyanis megállapítani az orvos, hanem annak az előrehaladottságát és a baba egészségi állapotát. Vagy ilyen nagyon ódzkodik a dologtól, hogy minden kis szalmaszálba kapaszkodott még a gondolat ellen is?
- Én is ezt mondtam. Persze ettől még később adódhatnak komplikációk, de jelen pillanatban ez a legtöbb amit a helyzetből ki lehet hozni. - bólintok egyetértve. Mert túl az ő roppant szerencsés genetikáján és az esetleges veleszületett betegségeken, simán benne van a kalapban vagy ezer dolog amivel számolni kell. Akár az én táplálkozási zavaromról van szó, akár arról, hogy az orvos szerint az apró fizikai dimenzióim miatt valószínűleg a természetes szülés ki van zárva, akár bármi más. Nem kell messzire menni, elég böngészni az interneten és rosszul sikerült vagy tragédiába fulladó terhességek tömkelegét találjuk. Nem is értem miért ő van betojva az egésztől amikor a kockázat jelen pillanatban leginkább engem érint egészségügyi szempontból (ha nem számoljuk, hogy bármilyen izgalomtól a kedves párom kap egy csini infarktust).
Már nyitnám a szám, hogy kijavítsam, hogy nem “ezt” hoztuk össze hanem “őt” de tekintve, hogy nagyrészt az én saram, inkább nem pattogok a stilisztikán és egyebeken. Azt meghagyom Liennek.
- Az orvos szerint kisebbfajta csoda, hogy ebbe a helyzetbe kerültünk ha minden körülményt figyelembe veszünk. - avatom be őt is, hátha egy kicsit jobban érzi magát - Még pár hónapja felírta nekem a tablettákat, de mivel minden hónapban a kontrollon is csak a káoszt tapasztalta, ezért nem javasolta, hogy a fogamzásgátlóval keresztbe tegyünk az éledező hormonjaimnak amíg nem muszáj. - keresem a szavakat, mert igen, ebbe be kellett volna avatnom és akartam is, sőt egyszer még mondtam is neki a dolgot, hogy majd szólok amikor már tablettázok így maradjunk az eddigi jól bevált születésszabályozó módszernél, de ezek szerint valahol elmentek az infók nyaralni. Vagy kicsúszott a kezünkből a kontroll. - Szóval, nem szedtem a bogyókat, mert az orovos még nem javasolta, egyébként úgy védekeztünk ahogy eddig, a te gyógyszereid is inkább negatívan befolyásolják az ilyesmit, így aztán - kissé értetlenül emelem meg a vállaimat, és tárom szét a kezem - Nincs más magyarázat, mint, hogy Ő tényleg nagyon szeretett volna csatlakozni a kis családunkhoz. Nem tudom hogyan történt, az orvos is vakargatta a fejét mikor rákérdeztem.
Hát ez van, így kerültünk a huszonkettes csapdájába. Orvostudományi szempontból arra, hogy véletlenül összehozzunk egy gyereket még az egy százaléknak is csak a töredéke volt az esély. Erre tessék! Ilyenkor őszintén sajnálom, hogy egyikünk sem különösebben vallásos, mert akkor lenne valami kozmikus magyarázatunk a történtekre: ráfoghatnánk egy felsőbb hatalomra és kész. Így viszont marad a tudomány és a biológia, ami meg válaszokkal nem nagyon halmoz el bennünket.
- Nyilvánvaló, hogy ha bármi súlyos baja lenne, akkor kétszer is meggondolnám a dolgot, de amíg ilyesmiről nincs szó, addig ragaszkodom hozzá. - pláne figyelembe véve Dean családalapítás iránti lelkesedését, egészségi állapotát és az én egészségi állapotom, ki tudja egyáltalán valaha is lenne-e még egy esélyünk arra, hogy gyerekünk legyen. Túl a saját értékrendemből fakadó ragaszkodásomon ezt is bele kell venni a képletbe. Mert az élet néha nem kínál meg második lehetőséggel.
- Még van bőven. Nagyjából nyolc hónap, plusz mínusz egy-két hét. - nyugtatom meg, mert a “probléma” még csak alig néhány hetes, ha nem lett volna a vérvétel nagy eséllyel még észre sem vettem volna. Vagy emiatt szaporodtak meg a reggeli meg a napközbeni rosszullétek? Szinte kupán vág a felismerés, hogy ha terveztünk volna ilyesmit valószínűleg már rég észrevettem volna a jeleket. - Akarod megnézni? Hátha te a kis pacán kívül mást is látsz a képen. - ajánlom fel, és már nyúlok is a kupac tetején lévő képért, mert én bevallom aligha látok bármi különbséget is a fekete-fehér zizi és a sötétebb folt közt. Állítólag legközelebb már konkrét testrészeket, végtagokat is ki lehet venni még az én vaksi szememnek is. Ez ijesztő, mármint, hogy ilyen rohamosan fejlődik az emberpalánta.
- Persze, oké, amúgy se szokás az ilyesmit egyből… - kezdeném az egyetértést, majd még az ultrahangos felvétellel a kezemben fagyok le. Az iménti rövid beszélgetésből egy valami elég egyértelmű, csak eddig a szememet nem szúrta ki. - Ha most bármit mondhatnál, az első dolgot ami az eszedbe jut, függetlenül mindentől úgy, hogy ígérem én nem fogok megsértődni - kezdem a kérdés felvezetését komolyra fordítva a szót (ha lehet ennél komolyabb) - akkor mit mondanál? Szeretnéd, csak egy egész kicsit is de örülsz neki? - tényleg nem fogok hisztizni se kiborulni, mert ismerem. Tudom, hogy mennyire nem akart még gyereket, sőt, már eleve az nagy előrelépés volt, hogy egyszer a távoli jövőben hajlandó volt kilátásba helyezni. Most mégis itt van, vagyis itt lesz, akarata ellenére. Ha nagyon nem szeretné, nem azt mondom, hogy megszabadulnánk tőle, de akkor komolyan foglalkoznunk kell ezzel a dologgal, mert bár nyolc hónap nagy idő de hamar el tud repülni. Nem szeretném vakon és segítség nélkül belerángatni egy olyan helyzetbe amiben nem tud boldog lenni és amivel nem tud kibékülni. Maximum keresünk valami szakembert, pszichológust vagy ilyesmit aki majd segít nekünk kezelni ezt az új helyzetet.

- Mit szépítsek rajta? Mégis csak New Yorkban nőttem fel. - vonok vállat, és bár bejön ez a nyugodt, vidéki élet is, de valahol mégis csak hiányzik a városi pezsgés, nyüzsgés, a megannyi lehetőség, ami itt, a városon kívül teljesen ismeretlen. Az ember kakaskukorékolásra meg madárcsiripelésre ébred, nem a villamosok hangjára, meg dudálásra… Nem mondom, hogy rossz itt, de kicsit kezdek besokallni attól, hogy csak akkor megyünk a városba, ha valami orvosi célja van. Persze, az eszem tudja, hogy miért, és igazat is adok Elinek, amiért ennyire ragaszkodik az elővigyázatossághoz, de a szívem mélyén valahol mégis csak hiányzik ilyen szempontból a régi életem.
- Igazából ha úgy nézzük, még sosem volt olyan főnököm, mint egy multinál az ügyvezető… - gondolkozok hangosan, elvégre magánvállalkozóként a saját főnököm vagyok, meg az ügyfelek hivatalok elvárásainak kell eleget tenni… akár csak most is. Csak most bevándorlási kérelem helyett könyvet fordítok, és ismeretlen arcok helyett egy régi barát keresett fel ez ügyben.
- Szerintem ezt még te sem igazán hiszed el magadnak. - vonom fel a szemöldököm a szavai hallatán, mert nehezen tudom elhinni, mikor segíthet az, ha inkább magában puffog a gondjai miatt ahelyett, hogy elmondaná. Pláne, hogy részben velem van problémája, ha úgy nézzük. Mégis, honnan kéne kitalálnom, hogy mi baja, ha ő sem képes mondani? Igaz, elég jól megismertük egymást az elmúlt több, mint egy évben, de gondolatolvasó azért még nem vagyok.
- Te mondtad, nem én. - vonok vállat, legalább lesz mit idéznem tőle, ha azzal vagdalózik, hogy mit titkolok előle. Én? Ugyan semmit, hisz ő is megmondta, milyen nehéz összeesküvéseket szőni amikor állandóan össze vagyunk zárva.
- Azt látom. - legyintek, nagyon felnőttes, mondhatom. De ha már így állunk, akkor részemről el is engedem a témát, majd beszélünk normálisan, ha visszabillen a lelki békéje, vagy legalább lehiggad egy kissé. Ami igazán jó kérdés, hogy mikor lesz, tekintve, hogy miért kereste az orvosa, és épp a kórházba készülődik… Szép napoknak, heteknek, hónapoknak nézhetünk elébe, ha tényleg beigazolódik a doki állítása.
Amíg arra várok, hogy Eli visszaérjen az orvostól, agyalok én mindenen, amin nem kéne… mi van, ha igaza van a dokinak, és tényleg bővül a család? Akkor hogyan tovább, így, egy világjárvány kellős közepén? Maradunk itt, az isten háta mögött kettővel? Visszaköltözünk a városba? Be akarja még Eli fejezni a sulit? Hogy a fenébe fogok tudni nyugodtan dolgozni egy ordító csecsemő mellett? Vagy bármit is csinálni? Arról nem is beszélve, hogy nagyjából minden tervünket, amit az első közös éveinkre elképzeltünk, csak a járvány miatt nem sikerült valóra váltani, egy egyszerű mozdulattal kukázhatjuk. Nem lesz világ körüli út, nagy utazások, meg esélyesen semmi, ehhez hasonló, mert egy kisbabával mégis hogyan…? Pláne ha a defektes génjeimet örökli? Mire odáig jutunk, hogy lenne egy szusszanásnyi szabadidőm, addigra meg lehet, hogy én dobom fel a pacskert… Biztató jövőkép. Ilyen, és hasonló gondolatokon rágódva járkálok a lakásba fel és alá, miközben egyre sűrűbben pislogok a falióra felé, mígnem végül a teraszon kötök ki és rájövök – az asszony időközben már hazaért… ki tudja mikor?!
- Az azért költői túlzás, hogy sokkal többet tudtam volna. - attól, hogy a vérvétel eredménye mit mond, a vizsgálatokon még simán kiderülhet sok minden egyéb is, ami teljesen megváltoztatja az egész helyzetet, de ebbe inkább bele se megyek, helyette leülök Eli mellé, a hintaágy másik szélére, ha már úgy is invitál…
- Hála az égnek. - tudom, még ezek után is felszínre bukkanhat ezer meg egy probléma, igazából bármikor, de valahol mégis csak megnyugtató a gondolat, hogy eddig minden rendben. Ha már ez van, és sok választás amúgy sincs, legalább ennyi jó legyen benne.
- Akár hiszed, akár nem, engem is meglepett. De ha nem szándékosan tetted, akkor elárulnád kérlek, hogy mégis hogy sikerült ezt összehoznunk? -aláírom, tényleg végtelenül gerinctelen, irányításmániás, manipulatív szarkavarónak kell lenni ahhoz, hogy valaki szánt szándékkal játsszon be ilyesmit, és tekintve, hogy Eli tudta, mennyire ellene vagyok az egésznek, nem igazán tudom kinézni belőle, hogy ilyen mélyre süllyedt volna… pláne amennyit beszéltünk, alkudoztunk, terveztünk ennek az egésznek kapcsán, hogy majd pár év múlva. Már csak azt nem értem, hogy akkor hogy a búbánatos istennyilába ülünk most mégis nyakig az egészben?!
- Őszintén? Azon lepődtem volna meg, ha az ellenkezőjéhez ragaszkodnál. - sóhajtok beletörődően, mert tudva, hogy mennyire szeretett volna saját családot, csodálkoznék, ha nem akarná megtartaná a babát, attól függetlenül, hogy ki mit gondol, mi a véleménye, vagy épp miket terveztünk. Újratervezés, azt hiszem…
- És mennyi időnk van kitalálni, hogy hogyan tovább? - kanyarintom inkább más irányba a beszélgetést, ha már így állunk, több értelme van, mint veszekedni, bosszankodni. Úgy érzem, abból úgy is lesz még bőven, mert jelen pillanatban elég vegyes érzések kavarognak bennem amiket annyira én se tudnék meghatározni, pontosan mi minden is van benne. De addig is, amíg lecsillapodik ez a zűrzavar, vagy okosabbak leszünk - Ha lehet, akkor egyelőre még ne nagyon reklámozzuk a rokonságban a nagy hírt. - kérem, hátha jobban sikerül betartani, mint a "majd csak pár év múlva babázunk" dolgot. Más se hiányzik most a hátam közepére, mint kis családon ujjongása a hír kapcsán, miközben én azt sem tudom, mihez kezdjek, örüljek vagy bosszankodjak...

- Igazi városi srác vagy, valld be. Néha már gondolkodok rajta, hogy veszek egy hang szimulátort amire New York utcáinak zaját állítom be, hogy otthonosabb legyen itt. - mosolygok rá szélesen. Betegség ide vagy oda, abban mindenképp igaza van, hogy sokkal több aktív kikapcsolódási lehetősége volt amíg a városban voltunk. Nem mondom, néha én is elmennék egy múzeumba vagy görkoriznék a parkban, sőt akármennyire is furcsán hangozhat tőlem de még egy étterembe is elmennék már mert kicsit unom a házi kosztot. Hogy az emberekről ne is tegyek említést hiszen nagyon szeretem a párom, nagyon szuper hogy gyakorlatilag már a másik bármilyen rezdülését képesek vagyunk értelmezni, de az is biztos, hogy amikor már lesz rá lehetőségünk szeretném ha a barátainkkal és a rokonokkal néha találkoznánk is személyesen.
- Jó hát valamennyire kollégák is vagytok meg nem is, nem úgy a főnököd mint egy multinál az ügyvezető - adok neki igazat. Lien tudtommal amúgy sem nagyon ugráltatós, igaz oka se lenne arra, hogy Deant sürgesse elvégre úgy belevetette magát a feladatba, hogy szerintem nagyon hamar kész lesznek a könyvvel. Hála a magasságosnak!
- Mert ez nem olyan dolog amiről ha beszélnek attól jobb lesz, azért. - vágom rá, ellentmondva magamnak vagy épp igazolom a korábbi állítást. Mert ez a beszélgetés se vezet sehová akkor meg minek generáljuk fölöslegesen a feszültséget? Inkább elő a farbával, mit titkol előlem a drága párom? - Gyenge próbálkozás. Már nincsenek titkaim, te is tudod. Egyébként is nehéz lenne összeesküvéseket szőni amikor 24/7 össze vagyunk zárva, nem gondolod? - akármi is az amit nem mond el nekem, viszonylag új dolog lehet mert lehetetlenség lenne titokban tartani valamit jelen körülmények közt.
- Szerintem képes leszek felnőtt módjára kezelni a problémát, ha erre céloztál. - nem tudom eldönteni, hogy most személyeskedni akar-e vagy sem. Az apám meg a családja csinálták és csinálják ezt velem, így talán van már benne rutinom. Igaz az a mondás egyébként erre is, hogy “ne veszekedj hülyékkel mert lerántanak a szintjükre és megaláznak a tapasztalatukkal”. A személyeskedés pont ugyanígy működik de erről végképp nem nyitok most új fejezetet mert egyrészt túl mérges vagyok hozzá, másrészt pedig túl messzire vinne egy ilyen vita. Nem szeretném az eddig nem létező csatabárdokat előásni se Lien se más miatt. Előjönnek azok maguktól is, nem kell még keresnem is a lehetőséget.
Gyorsan készülődök és indulok is, több szót már nem is váltunk. Rosszul esik, hogy még hallom a telefon csörgését, de próbálom magam azzal is nyugtatni, hogy ez csak munka. Semmi köze hozzánk, ez csak egy munka.
Az orvosnál aztán persze a feje tetejére áll minden, már csak a hallott hírek miatt is. Dean amnéziája után valóban, többször is felhoztam a dolgot, hogy szeretnék majd gyereket, és végül is azt sikerült elérnem, hogy a projekt megkapta a “HA-ESETLEG-EGYSZER” feltételes státuszt, amivel bevallom őszintén egész jól együtt is tudtam élni mostanáig. Persze, szeretnék gyereket, de elfogadtam Dean érveit is, ezért csináltuk azt a bizonyos listát is, hogy legyen valami kézzel fogható, tervezhető háttere a kérdésnek.
Erre most dobhatjuk az egészet a kukába.
Nem tudom, hogy ilyenkor mi lenne a normális reakció, hogy a többi nő látványosan örül-e, körbe táncolják-e a rendelőt, vagy mindenki olyan kimérten és csendesen fogadja a nagy hírt mint én. Komolyan aggódom amiatt, hogy Deant mekkora sokként fogja ez érni, vagy mennyire fog kiakadni. Mert a hasonlóan higgadt nyugtázásban nem igazán reménykedhetek. Egy egészen kicsit megmelengeti a lelkem amikor látom a kis pacát a monitoron, és minden körülmény ellenére néhány dologban már most biztos vagyok: lesz ami lesz, megtartjukés kész, és én egészen biztosan nagyon nagy odafigyeléssel és szeretettel fogom őt várni. Az apja meg majd alakul, hogy hogyan, de szerintem ha beletörődik a dologba egy idő után talán ő is el fogja engedni az aggodalmak egy részét.
Persze minden ábrándozásom meg aggodalmaskodásom mehet a lecsóba amikor a doki beavat, hogy Dean már régesrég (délelőtt óta) tudja. Hazafelé a kocsiban gondolkodom a dolgon, hogy miért titkolta el előlem? Különböző elméleteim is vannak, egyik rosszabb a másiknál, jobb nem is elmélyülni bennük. Talán a leginkább kézenfekvő az, hogy nem bízik bennem, azt hiszi szándékosan hazudtam neki. Ezzel viszont csak az a baj, hogy akkor se nem bízik bennem, se nem tart valami hű de jó embernek. Mert valakinek a nyakába sózni egy gyereket akit nem akart, ilyet csak a rossz emberek tesznek. Én épp úgy csapdába estem mint ő, mert ha a szívemre teszem a kezem, be kell ismernem, hogy még azért egy-két (vagy több) évet nyugodtan várhattunk volna vele, erre most itt van, teljesen véletlenül.
A Nagyiéknál sikerül kicsit megnyugodnom, anélkül, hogy bármit is mondtam volna neki a babáról. Bár szerintem ő örülne neki, és a korábbi állapothoz képest már én is tényleg úgy érzem, hogy teljesen befogadtak a családba, én is valamilyen szinten az “unokája” lettem. Plusz ne felejtsük el, hogy az öreglány már nagyon dédunokázna. Ahogy megittam a teát és mesélt nekem a régi időkről, meg, hogy milyen a Franciahonban maradt rokonok élete, teljesen el is felejtem a saját problémáimat. Még méretet vett egy mellényhez amit kötni akar nekem (ha-ha, pár hónap és biztosan nem lesz rám már jó!), aztán végül csak elindultam én is haza.
Nem tudom meddig gubbaszthattam a teraszon mire Dean észrevett és kijött utánam, érthető módon eléggé morcosan.
- Igazán számíthattál volna arra, hogy nem fogok rohanni hazafelé. Elvégre te már az indulásom előtt sokkal többet tudtál arról, hogy mit fog mondani az orvos. - terítem ki a kártyáimat teljesen higgadtan. Nincsenek titkok és nincs játszmázás, amúgy sem az én műfajom, pláne ha a kapcsolatunkról van szó. A veszekedést felfüggesztem, legalábbis nem áll szándékomban bele merülni még annyira sem, mint az indulásom előtt. Most csapatként kell helytállnunk, sőt nem is csak most hanem a következő húsz-harminc évben. Amikor viszont megkérdezi, hogy minden rendben volt-e, csak halványan elmosolyodok, hogy megnyugtassam, és röviden bólintok.
Megpaskolom magam mellett a hintaágyat, hogy tessék szépen helyet foglalni, mert bizony van mit megbeszélnünk, mint azt a papírkupac és a több doboznyi vitamin is mutatja az asztalon.
- Egyelőre nem találtak semmi rendelleneset, az első vizsgálatok alapján legalább az egészsége miatt nem kell aggódnunk. Úgy tűnik, hogy teljesen normális, korának megfelelő és átlagos. - kezdem a legfontosabbal. Jelen állás szerint, amíg nem végezték el a többi tesztet és vizsgálatot ez a lehető legjobb hír amit csak kaphatunk a gyerekünkkel kapcsolatban. Szívesen bele vágnék, hozzá szegezném a kérdést, hogy miért nem mondta el, de nem teszem. Ahogy a doki is mondta, sok nyugalom kell most mindhármunknak, ami valószínűleg nehezen fog menni, de próbálkozom ahogy csak tudok.
- Amíg nem tudtam meg, hogy dr Brierley neked már elmondta telefonon, nagyon meg voltam ijedve. Nem számítottam rá, és bár a körülmények lehet, hogy másra utalnak, de tényleg nem szándékosan tettem. - sóhajtok egy nagyot. Túl jól ismerem. Én voltam aki eleve felhozta a témát, aztán heteken át én rágtam a fülét a lista miatt is, szóval viszonylag logikus következtetés lenne, hogy a megállapodásunkkal ellentétesen kezdtem magánakcióba. Csakhogy nem így történt, egy fatális véletlen és (szokás szerint) némi kommunikációs hiba sodort minket ebbe a helyzetbe.
- Gondolom azzal legalább nem árulok el túl nagy titkot, hogy képtelen lennék bántani. - pislogok felé őszintén. Jobb ezt előre leszögezni, csak, hogy a további lehetőségeket már ennek fényében boncolgassuk. Nem mintha kinézném belőle, hogy ártana egy védtelen emberi lénynek, de valahogy az apákkal nem nagyon volt eddig szerencsém, az enyém például kifejezetten ellenezte, hogy a világra jöjjek. Remélem ez a minimanó egy fokkal szerencsésebb ilyen szempontból.

- Sajnálom. Remélem tudod, hogy nem szándékos. Egyszerűen csak… hiányzik a korábbi életem. - merengek el, majd mielőtt még félreértené, hogy a „korábbi életem, nélküle”, sietve korrigálok is – Mármint… valahol szomorú és vicces, hogy betegen, a saját lakásomban is több mindent csinálhattam, mint itt, az isten háta mögött. Nem kell nagy dolgokra gondolni, de néha azért olyan jó sétálni egyet a Central Parkban, beülni egy a kedvenc kávézómba, elmenni úszni, valami rendezvényen tolmácsolni, vagy bármi hasonló. Most meg? Már az is kimozdulásnak számít lassan, ha valamelyikünk kimegy a kertbe egy csokor petrezselyemzöldért… - némi túlzással. Nem vele van gond, bárki mással lennék kettesben összezárva, akkor se lenne jobb a helyzet, sőt… valószínűleg csak rosszabb, ő legalább egész jól tudja kezelni a rigolyáimat.
Szótlanul hümmögök a szavaira, mert nem tudom, a mostani „gondunk” tudatában mennyire lehetne bármit is kezdeni, szóval maradjon valami a délutáni veszekedésre is. Már amennyiben tényleg nem hazudik a vérvétel, de sajnos az csak a legritkább esetekben szokott…  Szóval lélekben jobb felkészülni.
- Igen, mondhatjuk úgy is. Bár fura így hallani, ebbe annyira még bele sem gondoltam… - gondolkozok hangosan, igazából mint régi ismerős, úgy megörültem annak, hogy megkeresett, meg ráadásul egy fordítós megbízás is képbe került, hogy nehéz Lienre, mint főnökömre tekinteni. Még ha most az is, ahogy Eli arra rávilágított. Bár ettől függetlenül sokat nem változtat ez sem az eddigi helyzeten.
- Miért nem? - kérdezek vissza, ám ahogy meghallom az ellenem felhozott vádat, miszerint titkolóznék, egy pillanatra teljesen lefagyok. Ennyire nyilvánvaló lenne? Mindegy is, mert a következő pillanatban már én is felszívom magam, hogy hasonló hangnemben kérdezzek vissza – Hogy én titkolózok? Vicces ez pont tőled hallani! - térek ki a válasz elől és passzolom vissza a labdát, mert én se most jöttem le a falvédőről… hányszor is ígérte meg eddig, hogy nincs több titok, és időről időre, de mindig kibukott valami? A lejárt vízum, az apja ármánykodása, Kanada, az étkezési zavar… nem lennék meglepve, ha most a terhességet is szánt szándékkal titkolná, csak próbálná az én nyakamba varrni az egész veszekedést, szokás szerint. Kár, hogy ez pont olyan téma, amit én se tudok annyira higgadtan kezelni, mert ha tényleg igaz, akkor fenekestől felforgatja az egész későbbi életünket.
- Jó. Ha így látod, akkor remélem, kihisztized magad és lenyugszol mire megérkezik, és nem fogjuk őt is belerángatni ebbe az egészbe. - teszem szóvá, mert más se hiányzik, mint egy jó nagy veszekedés, amiben mindenki mindenkit utál. Én meg két tűz között ragadok, úgyhogy remélhetőleg sikerül mielőtt elrendezni egymás között ezt az egészet.
- Oké, menj. Szia.- hagyom annyiban a témát, menjen készülődni, menjen az orvoshoz, ami meg a vitát illeti, eszem ágában sincs folytatni, de van egy sanda gyanúm, hogy úgy sem fogjuk megúszni. Sőt, valószínűleg csak utána jön még a veszekedés nagyobb és kellemetlenebb része. Részemről azonban egyelőre annyiban hagyva, inkább vissza is térek az étkezőbe, hogy rendet rakjak az asztalon, meg előkészüljek a következő fejezet fordítására, amikor is megcsörren a telefon. Lien.
Eli már rég elhajtott az autóval, amikor én az udvaron sétálgatva még mindig beszélgetek, nem mint ha máskor annyira sietnék bontani a vonalat, de most pláne próbálom húzni a búcsúzást, amennyire csak lehet. Addig jó, amíg valami eltereli a figyelmemet, és nem a karórámat, meg az utat lesem felváltva, hogy hol marad már ennyi ideig az asszony?! A veszekedés második felvonását kicsit se várom, viszont igenis mardos belülről a kíváncsiság, hogy igaza volt-e az orvosnak, meg minden rendben van-e vele? Meg egy kis bűntudat, amiért így váltunk el, de elég csak arra gondolnom, hogy mi van, ha már tudta, csak titkolta? És egyből könnyebb felülkerekedni az érzésen.
De csak telik múlik az idő, eltelik egy, két, majd három és négy óra is, mialatt még mindig semmi. Ennyi idő alatt már New Yorkot is megjárhatta volna, ha nagyon akarja, így akármennyire is dúl bennem a dac, végül csak előveszem a telefonomat, hogy felhívjam, merre jár, vagy mi tart ennyi ideig – persze szokás szerint nem veszi fel… miért is lepődök meg?!  Azon nyomban is hívom még vagy 3-szor, de továbbra is változatlan a helyzet, így csak dühösen vágom zsebre a telefont. Mi van, ha direkt nem veszi fel?! Esküszöm, néha a falnak tudnék menni tőle!
Következő körben a rendelőt hívom, ahol is közlik, hogy a feleségem már rég végzett náluk és elhagyta a rendelőt, így ismét néhány kör rágódás meg idegeskedés után végül a rendőrséget tárcsázom, ahol viszont lepattintanak azzal, hogy amíg nem telt el 24 óra, nem számít eltűnt személynek… Így jöhet az újabb kör puffogás és morgolódás, amikor végső elkeseredettségemben a nagyszüleimnek telefonálok, nem-e tudnak valamit róla, magamban pedig már előre átkozom magam, készülve a legrosszabb kérdésekre… „csak nem veszekedtetek?” „miért ment orvoshoz?” „valami baj van?” „min vesztetek össze?”
Azonban meglepetésemre semmi hasonlót nem kapok, helyette vidáman közli nagyanyám, hogy beugrott hozzájuk egy teára és elbeszélgették az időt. Meg milyen kár, hogy én a „sok munkám” miatt nem tudtam menni. Sok hozzáfűzni valóm nem is volt, maximum azt furcsállhatták, hogy két tőmondattal lezártam a beszélgetést és le is tettem a telefont. Inkább nekiláttam, hogy megterítsek a vacsorához, jobb híján, bár nem tudom, lesz-e kedve bármelyikünknek is enni később… Vagy ha igen, így, egy asztalnál ülve, kínos csendben? Pont ezért nem törtem a vacsival se magam, maradt még tegnapról, meg mást nem ha úgy van, lehet szendvicset is enni, jelen helyzetben azonban úgy érzem, egy falat se csúszna le… És még mindig nem ért haza, hogy a fene essen ebbe a nőbe!
Mérgelődve sétálok ki a teraszra ismét, hogy megnézzem, látom-e már közeledni az autóját, amikor észre veszem, hogy már itt kuksol a hintaágyon.
- Igazán szólhattál volna, hogy esténél előbb ne várjalak vissza. - teszem szóvá, még néhány pillanatig kerülve az elkerülhetetlent. Hogy vajon tudja-e, hogy tudom, amit tud…? Mi volt a dokinál? - pont, hogy nem, azért nem akart hazajönni? Hogy kicsit maga lehessen a rossz hírekkel? A fenébe, ebbe eddig bele se gondoltam!  - ...ugye minden rendben volt?

- Tudom, csak szeretném, ha jól érezné magát nálunk. - na nem azért, mert olyan nagyon boldoggá tenne, ha Lien jól érezné magát a házunkban. Hanem azért, hogy senki ne mondhassa, hogy nem tettem meg mindent a kényelméért, ne lehessek én a hisztis féltékeny kis csitri feleség. Mert nincsenek illúzióim, sejtem én, hogy miként gondol rám egy maga fajta harminc éves érett, erős és független nő. Aki nem mellesleg Dean volt nagy szerelme.
- Csak ne lenne közben a szemedben, hogy mennyire utálsz már itt kint unatkozni. - húzódik egy mosolyra a szám. Nehéz ez, néha mindketten elbizonytalanodunk, mert egy dolog az eszeddel tudni, hogy ez így helyes és biztonságos, egy másik meg nap mint nap szembenézni azzal, hogy szinte csak egymást látjuk, nem történik semmi, minden nap ugyanolyan. De remélem, hogy még egy ideig kitart, talán már nincs sok hátra, és ha nem is haza mehetünk, de legalább szabadabban mozoghatunk akár be ide a városba, akár néha elmehetnénk New Yorkba is.
- Persze, jobb így. Én se rajongok érte ha sokat kell várni, meg aztán ha gond lenne hamarabb lehet kezelni a problémát. - próbálok pozitívan állni az egészhez. Fertőzés nem lehet, mert mégis mitől? A súlyom egész jó, annak ellenére, hogy néha elfog a rosszullét. Szóval a gond vagy kisebb, vagy sokkal nagyobb. Bele se merek gondolni, hogy mégis mennyire nagy lehet.
Tudom, hogy Dean támogat, meg mellettem áll, és ez jól is esik. De van most a háttérben valami, ami zavar, azt érzem, hogy titkol előlem egy dolgot amit pedig tudnom kellene. Ettől gyanakvó és frusztrált leszek két pillanaton belül, és természetesen ez a gyanakvás célpontot is talál egyből: Lient, mert mégis ki mást?
- Ahogy ráér, végül is gyakorlatilag a főnököd vagy mi. - ha úgy forgatjuk a dolgot, Dean most neki dolgozik, az ő igényeinek kell megfelelnie a fordításnak, szóval… Lien a főnöke vagy mi. Szeretném már megismerni személyesen is, valahogy ebből a szempontból jó az emberismerőkém, át fogok rajta látni ha tényleg a férjemre fájna a foga. Ha jól vettem ki a dolgot, most amúgy is szétköltöztek a férjével, vagy talán épp válnak is, de tény, hogy nincsenek épp “mézeshetek” állapotban. Ahogy most szemlátomást mi sem.
Az autóra vonatkozó megjegyzésére csak égnek emelem a tekintetem. Már megint felakad a részleteken, ez annyira jellemző rá, főleg mióta itt vagyunk a semmi közepén. Mindent csak pontosan és szépen, semmi nem lehet indokolatlan vagy irracionális. Még a kis virág se a kertben a fű közepén se.
- Persze, mert ha beszélek róla biztos minden szipiszupi lesz! Akkor miért nem mondod el te, hogy mit titkolsz előlem? - vágom a képébe a dolgot, hogy ne gondolja már, hogy nem vettem észre. Ismerem mint a tenyerem, kár is lenne tagadnia, hogy tud valamit amit én még nem. Bárcsak elmondaná, de ismerem már annyira, hogy úgyse fogja. Okkal titkolózik, és ez csak még jobban zavar.
- Dean, most tényleg? Ha előbb szólok akkor is ez lett volna a vége, mert ez a legjobb megoldás ezzel én is tisztában vagyok. Csak bánt a dolog, de ettől még képes vagyok gondolkodni és megértem, hogy így a legjobb mindenkinek. - kivéve nekem, de ezt már nem teszem hozzá. Miért ment volna Lien szállodába, amikor ráadásul nem is biztos, hogy most fogadnak vendégeket itt a szomszéd kisvárosban? A másik meg, hogy elvileg pár nap és mehet a lakásába, nem fog a nyakunkon lógni túl sokáig. Ennyit én is kibírok fél lábon is, csak az bánt, hogy ez Deannek ilyen természetes volt, eszébe se jutott, hogy mondjuk én mit érzek Liennel kapcsolatban.
- Nem akarok veszekedni. Be akarok menni az orvoshoz, hogy elmondja mi a bajom. Ha ragaszkodsz hozzá akkor majd utána folytatjuk. - teszek pontot a részemről a dolog végére. Egyrészt mert ez az igazság, másrészt meg dolgozik bennem a kisördög, és tudom, hogy csak még jobban rágni fogja magát ha most nem mondom el mi a bajom. Igen, akarom, hogy gondolkodjon rajta. Amióta beesett ez a fordítós meló, másodrendűnek érzem magam, mintha én lennék a vigaszdíj vagy a szamár a ló helyett. Lien tehetséges író, Lien milyen vicces, tanult, művelt okos, ő mindent jól csinál. Én meg miért eszek gumicukrot… Talán csak én látom ilyen szélsőségesen a dolgot, de tudhatná már, hogy mennyire szomjazom a pozitív megerősítést és a dicséretet, néha igazán juthatna nekem is belőle.
Inkább felmegyek és összekészülök, majd akármennyire is rossz érzés, de nem kérek se ölelést se puszit, csak megyek ki a kocsihoz. Még hallom, hogy megcsörren a telefon, amitől fel tudnék robbanni! Egész úton mondom a magamét a kocsiban, néha mérgemben még meg is csapkodom a kormányt. Utálom, hogy így váltunk el, és azt is, hogy most nincs velem és nem fogja a kezemet.
A kórházban már a portáról felszólnak, hogy érkezem, így már a kocsiból kiszállva vár egy nővér egy védőöltözékkel, amire Dean betegsége miatt van szükség, én legalábbis ragaszkodom hozzá. Más se hiányzik, mint, hogy én vigyek haza valamilyen vírust. Hazafelé majd megállok a nagyiéknál és lezuhanyzom meg átöltözök, úgy lesz a legbiztonságosabb. A kórházban ismerem a járást, mégis mintha csiga léptekkel haladnék, egyre csak önt el a félelem ahogy közeledek a rendelőhöz, amin még az asszisztens kedves mosolya sem változtat. Már régesrég bánom, hogy elutasítottam Deant és nem kértem, hogy velem tartson.
Viszont ami a rendelőben fogadott arra abszolút nem voltam felkészülve. Ahogy a doktor közli a vérvétel eredményét, háromszor is kiszalad minden vér a testemből le a lábaimba. Fal fehéren hallgatom, majd teljesen megsemmisülve, a cikázó gondolatok ezrei közt bólogatok. Dean ki fog akadni, tuti kinyír. A vizsgálat közben is szokatlanul csendes vagyok, épp csak az orvos kérdéseire felelek, miközben a plafont bámulom. Hogyan tovább? Hogyan mondom el neki?! Részben az én hibám, nem szedtem a gyógyszert, de hát az orvossal konzultáltam erről, nem lett volna szabad megtörténnie.
Egy perc alatt borul azonban fel minden tervem, bűntudatom és aggodalmam. Dr Brierley kéri, hogy nézzek a kis kijelzőre, ahol a hangyafoci közt látom én is a kis tisztán kirajzolódó pöttyöt. Persze ő mutogat és magyaráz, mi micsoda, hamarosan kivehető lesz az én szemem számára is minden testrész, minden végtag, de most még picike, túl picike és védtelen. Az ultrahang után megkapom a vitaminokat is, és az utasításokat, miből mennyit, mikor kell ennem, és bár eddig nem javasolták a napi mérlegelést, de talán most érdemes lenne, mert a doki aggódik egy kicsit még mindig a súlyom és a betegségem miatt. Marhára megnyugtatott, mit ne mondjak, én is be vagyok tojva! A rendelőből kifelé csoszogva szorongatom a paksamétát meg a kis képet és a vitamint, amikor azt mondja: gratulál még egyszer Mr Calvernek is. Kétszer is visszakérdezek, hogy ezt hogyan érti, majd kedélyesen beavat, hogy telefonon már elmondta a jóhírt a páromnak. A meghatottság és ijedtség helyett pedig ismét a harag lett az úr. Majd adok én neki! Ilyesmit eltitkolni előlem?! Meg egyáltalán: miért?!
A nagyiék felé kanyarodok, hogy egy gyors zuhany után átöltözzek, és szívem szerint sietnék haza tisztázni a dolgainkat, de aztán megint belém bújik a kisördög. Ha neki nem volt sürgős engem is beavatni, ugyan én miért sietnék haza? Kényelmesen teázok egyet a Nagyiékkal, eszek egy kis süteményt is, és csak azután veszem az irányt végre hazafelé. Már lassan itt a vacsora idő, de még csak rá se pillantottam a telefonomra. Túl mérges lennék most beszélni vele.
Aztán hazaérve leparkolok, és a terasz felé veszem az irányt, a papírokat az asztalra teszem, én pedig a hintaágyon vackolom be magam. Egyszer majd csak feltűnik neki, hogy hazaértem…

- Meg amúgy is csak egy pár napról van szó, nem kell úgy ráparázni, mint ha hirtelen egy fél óvodás csoport szakadt volna a nyakunkba. - fűzöm hozzá, mert az elmúlt egy év alatt egész jól hozzászoktunk ehhez az életmódhoz, és van itthon mindig annyi élelmiszer, hogy ha a következő rendelés esetleg csúszna egy kicsit, akkor se haljunk éhen. Ha meg minden kötél szakad, akkor végső soron rendelni is lehet.
- Jól van, ahogy gondolod. Én úgy sem megyek sehová. - vontam vállat, ami részben annak is szólt, ha esetleg mégis meggondolná magát, részben, ha csak kicsit pihentetné a tanulást és inkább megnézne egy filmet közösen, vagy valami más programhoz lenne kedve. Bár csodálom, hogy nem ölte még meg az unalom mellettem az elmúlt egy évben… Részben pont azért is csaptam le ilyen lelkesen a kínálkozó munkalehetőségre, egyrészt nekem is hiányzott már egy kis változatosság, másrészt meg legalább nem a szomszéd fotelben ülök egész nap, valami könyvet bújva, szótlanul, miközben ő az előadásait hallgatja, vagy épp beadandót ír. Nappali helyett étkező asztal… éljen az „utazás” meg a változatosság 2021-ben!
- Az meg a másik. Nézd a jó oldalát, legalább hamar túlesel rajta. Jobb, mint ha egy hét múlva kaptál volna időpontot, és addig idegeskednél rajta… mert úgy se hagyna nyugodni akkor se, tudom. - fűzöm hozzá, és ha úgy nézzük, a mai egészségügyben még az egy hét is istenesen jó időpontnak számít a fél éves, meg még későbbiekhez képest.
- Hiszek neked. - bólintok együttérzően, abba meg inkább bele megyek, hogy az orvosi vizsgálatok nagy része ilyen vagy olyan módon, de elég kellemetlen tud lenni. Legalábbis ha már komolyabb problémával küzd az ember, de addig jó nekünk, amíg esetében ez a legkellemetlenebb… rosszabbat remélem, később sem kell tapasztalnia.
- Persze, az mindenképp. Csak az kérdéses, hogy mennyi idő után… tudod, időeltolódás, meg másoknak is megvan a maga életritmusa, de biztosra veszem, hogy amint elolvasta, úgy is egyből jelentkezik. Amúgy meg úgy is egész nap itthon ülök, szóval… - újabb vállvonás. Ha még a járvány előtti időkben lennénk, amikor én is mindenféle rendezvényekre, estélyekre, tárgyalásokra jártam tolmácsolni, meg sokkal többet jöttem, mentem, dolgoztam, sokkal de sokkal lassabban haladt volna ez az egész. De mivel itt, az isten háta mögött gyakorlatilag minden programot kihúzhattam a naptáramból, a szokásos heti úszást, meg a hasonló hétköznapiakat is, nos… mondjuk úgy, annyi szabadidőm volt, hogy nem is igazán tudtam mit kezdeni vele. Ja igen, majd’ elfelejtettem, sokkal több lehetőség nyílik az összekapásokra, mint most is, miután Eli beleolvas az asztalon heverő fordítás nyers verziójába.
- Mint hogy ha sokkal többre mennék azzal, ha áll egy autó a garázsban. - csóválom a fejemet, elvégre nincs jogosítványom, sosem vezettem, és bár lehet, hogy elméletben menne, annyira nem vagyok idióta, hogy semmi tapasztalattal nekivágjak az útnak. Pláne nem be a városba.
- Na, ha lenne, akkor ki vele! Ne tartogasd, az elfojtott stressz úgy sem egészséges. - intek neki a létező legnagyobb természetességgel, mint ha nem épp olajat öntenék a tűzre. Nem elég nagy és heves még a vita…
- Ha előbb szóltál volna, akkor még időben lehetett volna reagálni rá. Így, hogy ilyen „eső után köpönyeg” stílusban puffogsz nekem, ez tényleg csak hiszti. - értek egyet vele, amit valószínűleg nem fog túlságosan értékelni, de nem én mondtam először! De pozitívum, hogy legalább tisztában van a ténnyel.
- Hanem? Kifejtenéd akkor bővebben, hogy én is tudtam, miről van szó pontosan? - dörzsölöm fáradtan a halántékomat, mert az őrületbe bír kergetni azzal, amikor szemmel láthatóan bántja, zavarja valami, esetleg van valami baja, de ahelyett, hogy megosztaná velem, csak megy ez a szófukar látványos duzzogás helyette. Az ég szerelmére, nem vagyok gondolatolvasó! És bár egész jól sikerült kiismerni egymást több, mint egy év együttélés után, de ez nem jelenti azt, hogy 100%-ban nyitott könyv előttem.
Se ölelés, se normális válasz. Ez azért tagadhatatlanul fáj, de ha nem, hát nem, én aztán nem fogom erőltetni egyiket sem. Ahogy ő elindul felfelé a lépcsőn, hogy átöltözzön, én szó nélkül megyek vissza a konyhába, hogy kicsit összepakoljak magam után, meg előkészítsem a következő fejezethez a munkát. Szótár, jegyzetelni való papír, íróeszközök, tea, meg hasonlók.
- Rendben, vigyázz magadra! - válaszolok vissza, fel sem nézve az asztaltól, ám mielőtt még végezhetnék a pakolással megcsörrent a telefonom – úgy tűnik, Lien előbb hívott, mint terveztem, egy szempillantás alatt veszem fel a telefont és szólok bele, mielőtt még meghallhatnám a bejárati ajtó csukódását. Valami úgy is rám fér, hogy elterelje a figyelmemet, amíg Eli meg a vizsgálata miatt idegeskedek, úgy érzem, hosszú lesz ez az egy óra… Még az is megfordult a fejemben, hogy átmegyek a nagyiékhoz addig, de végül lemondtam róla, elég pocsék a kedvem ahhoz, hogy ne akarjam a kérdezz-felelek játékot játszani velük. Mert úgy sem úsznám meg, ismerem már őket annyira, sőt, nyugtot se hagynának, amíg nem rendezzük a dolgot. Így csak a verandára sétálok ki telefonálás közben, amit nem is igyekszem rövidre zárni, így szinte el is szalad az a bő fél óra, amíg Liennel egyeztetek, kezemben jegyzetfüzettel, bőszen lejegyezve a megjegyzéseit. Végül zárás gyanánt Eli étkezéssel kapcsolatos kérdéseit is megvitatom vele, ám mire mindennek a végére érünk és leteszem a telefont, hisztis feleségem még mindig sehol. Egy darabig még ücsörgök a verandán a hintaágyon, majd gondolva egyet elsétálok a kis veteményeskertbe, körbenézni, mennyit változott az elmúlt napok szép napsütéses időjárása után, de most valahogy a retek hihetetlenül gyors növekedése sem nyűhöz le annyira, mint máskor, valahogy akaratlanul is a közeli út felé pillantgatok, nem-e tűnik fel a jól ismert autó a távolban, de… semmi.
- Ah, a fene essen ebbe a nőbe… egyszer még tuti a sírba visz. - morgolódok az orrom alatt és úgy döntök, hogy ez így nem állapot, zsebre vágom a kulcsot, telefont, és úgy döntök, hogy sétálok egyet a közeli tóhoz. Annyira úgy sincs messze, és hátha hazaér Eli, mire visszaérek, a négy fal között most úgy se bírnék meglenni, arra meg igyekszem nem is gondolni, mi lehet a dokinál. Addig jó nekem, amíg nem élem bele magam semmibe, amíg nincs valami biztos információ róla, mi is van most pontosan, még ha rettentő nehéz is.

- Rendben… ahogy gondolja. De tényleg szívesen segítek ha kell. - annyit már tudok Lienről, hogy nagy anyagi biztonságban nőtt fel, így valóban nem lenne meglepő, ha inkább mással oldaná meg ezt a problémát, semmint maga álljon neki a takarításnak. Mivel a szüleim tudósok, kutatók voltak, ezért én se nélkülöztem gyerekkoromban semmit sem, de ettől még tudom hogyan működik a porszívó, és azt is, hogy illik a sarkokba is bekukkantani a használata közben. Úgy tűnik Lien és én ebben is különbözünk, oly sok más mellett (bár ebben a kérdésben kivételesen úgy érzem engem illet a pirospont).
Bólintok, és tudom, hogy tényleg meg fogja kérdezni az allergiákat. Amúgy sem feledékeny típus, de ha egészségügyi kérdésekről van szó, akkor kétlábon járó lexikon és határidőnapló. Nem viccelek, mikor fény derült az étkezési zavaromra, szerzett egy kis noteszt és folyamatosan jegyzetelte, hogy miből mennyit ettem, és az elegendő-e a napi szükségletekre vagy még kell-e nyüstölnie belém némi szénhidrátot vagy fehérjét.
- Akkor ezek mindenképp mennek majd a listára. Meg aztán mindig vannak itthon mindenféle alapanyagok, majd megkérdezzük ha már itt lesz, hogy mit enne. - ennyi udvariasság bőven belefér a részemről is. Alapjáraton is udvarias típusnak mondanám magam, de most erre is ráteszek egy lapáttal. Igyekszem nagyon előzékeny lenni Liennel, mert nem tudom hányadán is állnak Deannel, hogyan zárták le a kapcsolatukat, meg hát mégis csak együtt dolgoznak. Próbálok vele jóban lenni, vagy legalábbis nem felszínre engedni a féltékeny kissárkány énemet. Mert bizony ott motoszkál bennem minden nap a félsz, amikor beszélgetnek. Nem vagyok se vak se buta, látom, hogy milyen jókedvűen csacsog Dean a számomra idegen nyelven, és mennyire feldobja a napjait a közös munka. Velem sajnos ebben nem tud osztozni, és emiatt - is - hátrányban érzem magam.
- Minden rendben lesz, elbírnék a tárgyakkal így is, de szeretném ha több időnk lenne egymásra. - értékelem, hogy felajánlotta a segítségét, de szerintem már rég tudja, hogy mi a véleményem a protekcióról. Márpedig az anyukája vagy az ő kapcsolatait felhasználni arra, hogy kijavítsam a saját butaságomat az én szememben mindenképp protekciós szabályokat hátulról megkerülős dolog lenne.
- Igaz. Meg aztán elég sokat fizetünk azért, hogy ha bármi van akkor szakszerű és gyors ellátáshoz jussunk. - húzom el egy kicsit az orrom. Szívesen kifizetem azt a havi összeget, hogy biztos lehessek abban, hogy ha baj van szó szerint azonnal ugorjanak, de eleve takarékos típus voltam, erre jött még rá Dean mértékletessége, így természetes, hogy nem tapsolok ha megbillen a kiadások és bevételek mérlege. Amúgy meg tényleg lehet, hogy ekkorát változott azóta a világ, és úgymond előrébb kerültünk a fontossági sorban vagy ilyesmi.
Szerencsére nem vagyok túlságosan haragtartó típus, így összezárva nem is igazán lenne kivitelezhető. Amíg kivégzem a gilisztát (nagy élvezettel), azalatt bőven csillapodik is a haragom, sőt tulajdonképpen majdnem mind el is párolog. Fizikálisan képtelen vagyok rá, hogy túl hosszú ideig haragudjak a férjemre. Nem megy. Legalábbis eddig nem ment.
- Igazad van, de ettől még kellemetlen. És nem szeretem. - túl azon, hogy fizikálisan kellemetlen érzés, engem a vizsgálat jellege is zavar. Elvégre eddig összesen három személy előtt vetkőztem felnőtt életemben, és ebből kettő doki volt. Frusztrál, valószínűleg azért mert még mindig túl szégyellős vagyok. Szerencsére legalább itthon, kettesben levetkőztem a félénkség javarészét, de ennyi szemérmesség még szorult belém, hogy kellemetlenül érezzem magam a nőgyógyásznál. Ettől függetlenül inkább száz vizsgálat mint egy betegség, ezzel nem vitatkozom.
- Értem, és jogos. De akkor ezek szerint várható a hívása valamikor. - egyrészt nem szeretném, ha mondjuk ő addig a csajszival csevegne amíg én bent vagyok az orvosnál, másreszt ez a fenenagy pókerarc is kezd gyanús lenni. Oké, hogy nem egy gumiarcú Jim Carey-hez mentem hozzá, de azért ennél jellemzően több érzelem szokta váltogatni egymást az arcán, pláne ehhez a szoborszerű állapothoz képest.
- Majd kiderül. - sóhajtok egy óriásit, amekkorát viszonylag ritkán szoktam. Tudom, hogy ha komoly baj lenne akkor jobban erőlködtek volna azzal, hogy elérjenek, de ha “kicsi a baj” akkor se épp lélekemelő ez a várakozás.
Hallva a hangját, szinte azonnal bánom is, hogy azt mondtam neki, hogy maradjon itthon. Lehet, hogy igazságtalan volt tőlem, és még valószínűbb, hogy már csak azért is butaság volt, mert szükségem lesz rá a kritikus pillanatokban. Kritikus alatt azt értem, amikor elmondják, hogy mi miatt is volt szükség a plusz vizsgálatra. De akkor se fogom már meggondolni magam. Talán ez a leghosszabb egybefüggő idő amikor pipás vagyok rá.
És az érzés nem hagy alább amikor közel egy hónap után végre engedek a kíváncsiságnak, és belekukkantok az egyik lapra írt szövegbe. Sosem kutattam a cuccai közt, tiszteletben tartom a privát szféráját, valószínűleg ennek így is kellett volna maradnia mert olyan cunamit indít el amit nem tudok megállítani - nem is akarok. Jobb kint mint bent!
- Nehéz is lenne követned, ha elviszem a kocsit. - jegyzem meg tőlem szokatlan cinizmussal a hangomban. Egészen elkerekednek a szemeim amikor azt mondja, hogy nekem is le kellene higgadnom. Egy frászt! Végre kimondtam, hogy mi bánt, azért se fogok csillapodni.
- Lenne még. - biccentem oldalra a fejem, de inkább veszek egy nagy levegőt. Kár lenne tagadni, hogy abban speciel igaza van, hogy szólhattam volna előbb is arról, hogy kényelmetlen számomra a szituáció, hogy Lien nálunk héderel pár napig. Ugyanakkor: - Ha előbb szóltam volna akkor meg én lettem volna a hisztis. Igazából így is úgy is én vagyok, szóval tényleg szólhattam volna előbb is de már ez van. - azt meg tegyük is zárójelbe, hogy neki is átfuthatott volna a gondolatai közt, hogy mondjuk nekem mennyire esik jól, ha nálunk csövezik az exe. Most már kár lenne ezen rágódni, a hajó elment a repülő meg pár napon belül felszáll szóval ez a probléma valószínűleg megoldás nélkül marad.
- Nem a gumicukorról van szó. - lehet, hogy mégse volt jó ötlet most belekezdeni a vitába? Meg úgy egyáltalán, kiborogatni a szennyest a szoba közepére? Igazából tényleg nem az fáj, hogy szóvá tette a gumicukor egészségtelen voltát, hanem az, hogy amíg Liennel jól elvannak és egyenlő partnerekként dolgoznak a projekten, én néha úgy érzem magam mint egy kisgyerek akit terelgetni és fegyelmezni kell. Egyek ezt, egyek azt, ne hajtsam túl magam az egyetemi dolgokkal, a beadandómat kicsit át kellene írni mert stilisztikai szempontból bántja az ember szemét… Talán csak túl érzékeny vagyok, és ezek a dolgok csak a fejemben léteznek, de ott sajnos egyelőre léteznek.
Úgy csinál, mintha nem ismerne. Mintha nem tudná, hogy idegeskedni fogok amíg meg nem tudom, hogy mi folyik körülöttem, és bennem. Néhány pillanatig habozok, amikor ölelésre tárja a karjait, és első lendületből mennék is, hogy bezsebeljem a támogató szorongatást, de sajnos túlságosan dühös és féltékeny vagyok hozzá, hogy megtegyem. Így aztán csak a fejemet csóválva indulok el a lépcső felé, hogy aztán visszaforduljak még a Dean név magyarázatát meghallgatni. Újabb fejcsóválás rá a válasz, és egy nagy sóhaj.
- Csepp a tengerben, Dean. Tényleg. - bárcsak értené, hogy miért is aggódok ennyire. Bárcsak el tudnám mondani, vagy bárhogy máshogy jelezni, hogy mi a bajom ezzel az egésszel. Kicsit sem érdekel, ha Lien róla mintáz egy karaktert. Az se érdekelne, ha a csaj füle hegyéig szerelmes lenne a(z én) férjembe. Amiatt félek, amit ő is kimondott, hogy közel egy éve kuksolunk itt az ingerszegény környezetben, és ha más körülmények közt meg se fordulna a fejében ilyesmi, akkor is könnyen meglehet, hogy Lien izgalmasabbnak vagy érdekesebbnek fog tűnni annál a jelentéktelen kisegérnél, akinek egy éve bámulja a fejét. Arról nem is beszélve, hogy valamit egész biztosan sumákol, és nem vagyok benne biztos, hogy a dolognak nincs köze a fent említett nőhöz.
Épp csak egy kicsit időzök el a szobában, átöltözés, fésülködés, táska összepakolás. Maszk, kézfertőtlenítő, tartalék maszk, jogosítvány, pénztárca, Pantoufle. Szerintem maximum öt perc alatt el is készülődtem, és amíg a lépcsőn lépkedek lefelé, ezer meg egy szó akarna kijönni azon a nagy buta számon egyszerre. Utálok veszekedni, és még jobban utálok haragudni rá. Szeretném, ha velem jönne, de a büszkeségem nem bírná el a dolgot. Szeretném, ha Lien maradna a fenekén kínában, de legalábbis a házunkon kívül. Szeretném, ha végre nem lennének önértékelési problémáim, hogy ne érdekeljen se az exe se senki más nő a világon. Szeretném, ha most nem kellene elmennem az orvoshoz, mert nem lenne semmi bajom. Szeretném, ha a mi beszélgetéseink is olyan vidámak lennének mint amikor ők ketten beszélgetnek, vagy még inkább olyanok, mint amikor ide jöttünk. Amikor még csak pár hónapra készülve hoztuk el a holminkat és egy hosszú nászútként éltük meg a bezártságot. Annyi mindent szeretnék!
- Sietek vissza. - mormolom az ajtóban állva de nem nézek vissza, miközben leakasztom a kocsikulcsot és a garázs kapunyitó távirányítót a helyéről. Ha vissza néznék, bocsánatot kérnék mindenért, pedig a vállamon ülő kisördög szerint legalább egy egész kis részben igazam volt. Szóval inkább indulok. Kész csoda lesz, ha nem rókázok amíg a kórházba érek, pedig igazán nincs messze. Most szívesen lennék akár csak egy órával is idősebb, hogy már tudjam mit is akart ennyire elmondani az orvos.

- Említettem neki, hogy ha segítségre lenne szüksége, akkor csak szóljon, de őt ismerve, előbb fogad fel valami takarítót, mint hogy maga, vagy velünk együtt álljon neki. - legyintek, én is inkább csak az udvariasság végett tettem szóvá a telefonon, de sejtettem, hogy a kényelmesebb megoldást választja. És valahol meg is értem, ha én is úgy nőttem volna fel, hogy világ életemben felvet a pénz, valószínűleg engem se foglalkoztatna, hogy mennyi por pihen a komód tetején… Vagy hogy néhány naponta letöröljem a többi bútorral együtt.
- Rendben, nem felejtem el! - a szívem miatt amennyi egészségügyi panaszból kijutott nekem, az allergia szerencsére valahogy mindig is elkerült, épp ezért is volt kissé furcsa Eli esetében is megjegyeznem, hogy az eper tiltólistás… pláne, mert személy szerint az egyik kedvenc gyümölcsöm, és naná, hogy az ember mindent meg akar osztani azzal, akit szeret. Nos, mostanra legalább eljutottam oda, hogy nem, hogy nem kínálgatom meggondolatlanul eperrel, én sem igazán eszek, mielőtt valami baj lenne belőle.
- Én támogatom mindkettőt! - lelkesedek, hisz a sajtos ételeket mindig is szerettem, szóval a fondü is jöhet bármikor, ami pedig azt a salátát illeti… alapból lehet, hogy unnám, hogy ilyen rövid időn belül ilyen sokszor esszük ugyanezt, de igazából elég egy pillantást vetni Elire, amilyen lelkesedéssel majszolja, és egyből megjön tőle az ember étvágya!
- Hát jó, ahogy gondolod. - szólalok meg végül, elvégre mégis az ő tantárgyai, a segítségemet felajánlottam, de ha inkább egyedül szeretne megbirkózni az egyetemi nehézségekkel, akkor nem fogok erősködni miatta. Mindenesetre ha szüksége van rá, akkor úgy is itt vagyok, számíthat rám bármikor.
- Egy éve szinte ki se mozdultunk ebből a házból, maximum, ha a nagyiékhoz nézünk át, vagy a kórházba megyünk. Őszintén szólva annyira elszoktam már attól, milyen a normális élet, hogy már semmin sem lepődök meg. - felelem némi túlzással, mert példának okáért a doki előbbi telefonhívása igencsak meglepetésként hatott, de azon túl… azon se lepődnék meg, ha rózsaszín tehenek repkednének az égen. Amennyire a feje tetejére állt a világ…
- Biztos, hogy nem. - rázom a fejem, ő se rágódjon miatta. Akkor nem csak egy üzenetet hagyott volna a doki, vagy 1-2 telefonhívásnál többször próbálkozott volna. A gumicukrok kapcsán inkább befogom a szám, már bánom azt is, hogy egyáltalán említettem neki, inkább az ajtófélfának dőlve figyelem, ahogy helyettem a giliszta kerül lefejezésre.
- Az orvosok már csak ilyenek. - sóhajtok fáradtan – De inkább kíváncsiskodjanak, meg csináljanak felesleges teszteket, vizsgálatokat, mint hogy valami baj legyen, nemde? - pláne, ha valami olyan végtelenül ártalmatlan dologról van szó, mint egy ultrahang. Gerincfolyadék-csapolásra vagy csontvelő-biopsziára én se túl sok lelkesedéssel mennék potyára.
- Nem az elkövetkező öt percben, de valószínűleg valamikor az elkövetkező néhány órában. Ennyire nem ismerem a napirendjét. - vonok vállat, elvégre az is lehet, hogy épp valami fontos munka kellős közepén van, esetleg valami értekezlet… én sem szeretek mindent csak úgy félbehagyni, pláne, ha várhat a másik dolog.
- Sajnálom. Igazad van, kár találgatni, ezzel a sötétben tapogatózással úgy sem legyünk előrébb, csak még jobban beparáztatlak vele. - ismerem be, és inkább lenyelem minden tovább mondandómat és hallgatom, amit mond.
- Rám fér egy kis környezetváltozás. Még ha nem is annyira ismeretlen, vagy változatos. - vonok vállat, az időmbe úgy is belefér, és ezen kívül tényleg nem járok el semerre, ám ahogy folytatja, sejtem, hogy hová akar kilyukadni.
- Oké, vettem a lapot, akkor maradok itthon. - felelem csalódott beletörődéssel, ha ennyire nem akarja, hogy menjek, akkor nem fogok erősködni, maximum megesz az ideg meg a bizonytalanság, mire hazaér. Valahogy majd kibírom, nagy fiú vagyok már.
- Igen? - sétálok utána a konyhába, mire leesik, hogy nem is nekem szólt, csak épp az egyik fordításba olvasott bele, mielőtt azonban megmagyarázhatnám, hogy miről is van szó, már sértődötten tovább is áll. Most tényleg ezt a macska-egér játékot fogjuk játszani egész nap?!
- Felfogtam elsőre is, egyedül akarsz menni. Nem kell aggódni, nem fogok utánad osonni, vagy pár méter távolságból követni. - csóválom a fejem, miközben rendet rakok az asztalon, hogy minél kevésbé legyenek szanaszét a dolgok. Akkor talán kevesebb beleolvasás lesz, meg kevesebb műsor abszolút felesleges dolgok miatt – Remélem, hogy neked is sikerül kiszellőztetned a fejed és lenyugodni, mire hazaérsz. - szólok még utána, mielőtt eltűnne öltözködni. Viszont úgy tűnik, a pakolásnak még várnia kell, amíg Eli útnak nem indul.
- Befejezted, vagy van még valami? - szólalok meg, amikor a kifakadása végeztével elhallgat, várva, hogy folytatja-e, vagy enyém a szó, ha viszont semmi, akkor én veszem át a szót – Ha zavar, akkor miért nem szóltál egyből? Akkor kerestünk volna valami más megoldást. - kérdezek vissza, hisz hetekkel, hónapokkal ezelőtt bőven lett volna idő kitalálni valamit, vagy más albérlet, hotel után nézni, így viszont, amikor csak napok vannak hátra, hogy Lien megérkezzen, elég nehézkes lenne. Pláne a mostani helyzetben – Sajnálom, hogy egyáltalán említeni mertem a gumicukrot neked… -[/color] forgatom a szemeimet, mert nem hiszem el, hogy még mindig ezen rugózik, mint ha ez lenne jelenleg a létező legnagyobb bajunk – Felejtsd el. Meg az idegeskedést is, nem lesz semmi baj. - szólalok meg, majd ölelésre tárom a kezem, közelebb lépve, ha pedig nem ellenkezik, akkor útravaló gyanánt kap egy ölelést meg egy puszit, mielőtt felmenne a lépcsőn. Ha viszont inkább nem, akkor én sem fogom erőltetni…
- Ami pedig a fordítást illeti, nem Dean a főszereplő neve. Egyrészt, csak mellékszereplő, másrészt pedig egyetemi dékán… azért a „Dean Wilson”. A keresztneve Walter. - említem meg mintegy mellékesen, mielőtt visszamennék a konyhába, hadd készülődhessen Eli is nyugodtan, mert ha így folytatjuk, estig se fog elindulni.

- Az jó, ennek örülök. - igen, azt mondom, hogy örülök. Még mosolygok is, mert tulajdonképpen tényleg semmi rosszat nem tesz azzal sem ő, sem Lien, hogy együtt dolgoznak. Ha nekem lenne egy ilyen tehetséges fordító ismerősöm, én is szívesebben dolgoznék vele, pláne, hogy Dean természete is nagyon kellemes, és még ismerik is egymást. Mégis, valahol belül egy kicsit bánt, hogy amikor én kérem meg rá, hogy nézze át valamelyik beadandómat, olyankor az egész csupa piros korrektúra, és néha még le is ültet maga mellé, hogy elmagyarázza, hogy stilisztikai szempontból miért volt butaság úgy írnom. Amit én írok azt szerintem utálja. Szent Lien viszont úgy ír, hogy “olvastatja magát”. Mégis, ezt a teljesen indokolatlan féltékenységet elásom magamban, nem szólok, próbálom támogatni, elvégre hónapok óta most először igazán lelkesedik valami iránt. Kár, hogy a dolog egyáltalán nem kapcsolódik hozzám, de ez van. Nem ő tehet róla.
- Remek! Remélem felajánlottad neki a segítségem, ha esetleg a beköltözés előtt ki kellene takarítania a lakást vagy ilyesmi. - örülök neki, hogy Lien csak pár napra tervez nálunk maradni. Már így is kissé feszélyezve érzem magam miatta, hogy megint Dean életének a része lett, elvégre ők korban is, érdeklődésben is kicsit közelebb állnak egymáshoz. Olyan nyelven tudnak beszélgetni, amit én nem értek. A lány amikor néha közösen beszélgetünk Skype-on keresztül, gyakran kínaiul mond valamit, amin először mindketten nevetnek, majd vagy Dean fordítja le nekem a poént (úgy már nem az igazi), vagy Lien mondja, hogy “jaj, ne haragudj Eli, ez csak úgy jött”. Nem szeretném ezt élő egyenesben is hónapokig hallgatni.
- Az allergiára mindenképp kérdezz rá. - bólintok, majd ismét egy kis lelkesedéssel pillantok rá - Akkor esetleg valamelyik nap fondüzhetnénk, ha jó idő lesz akkor kint a kertben. Vagy készíthetnénk olyan finom tépett marhás szendvicseket, káposztasalátával. - nagyjából egy hónapja találtunk egy receptet a neten, és azóta már többször is el kellett készíteni, mert szó szerint teli pakoltam vele a pocakomat. Talán Dean már unja, de elviseli, mert tényleg bőségesen, kérlelés nélkül eszek tisztességes adagot. Mondjuk, lehet, hogy a közeledő jó idő az oka, vagy talán egy minimális depresszió, de mostanában mintha jobb lenne az étvágyam.
Inkább meg se szólalok, csak elszomorodva bólintok. Igen, ha beismerem, hogy hibáztam és túlvállaltam magam már az is haladás az ő szempontjából. Az én szempontomból kudarc, és igazán nem szép most az “én megmondtam” kártyával jönni…
- Megpróbálok pár tárgyat csúsztatni, ha nem sikerülne akkor inkább megcsinálom őket. Nem igazán van más választásom. - nem akarok veszekedést kezdeményezni, de ismerhetne már. Nem szívesen ismerem be, ha valamire nem vagyok képes, így ha esetleg nem tudnám leadni a tárgyakat amik nagyon leterhelnek, akkor megcsinálom azokat is. Égi jelnek fogom venni, és ha beledöglök is, akkor is meglesz minden kredit a félévre!
- Azért ez elég fura. És mindenképp szokatlan.- szalad ezer ráncba a homlokom. Mert egy dolog, hogy magán klinika, az meg egy másik, hogy épp emiatt nagyon ügyelnek arra, hogy mindenki úgy érezze elég figyelmet kap. Valami gond lehet, ha gyakorlatilag azonnal fogadnak.
- Gondolod? Végül is, ehhez te jobban értesz, ha szerinted nem életveszélyes akkor elhiszem.- ha szerinte nincs semmi halálos, akkor igyekszem megnyugodni. Elvégre ha valamiben, akkor az egészségügyi vészhelyzetekben meg az életveszélyben jobban otthon van mint én. Szegénykém, néha még most is csak ülök és bámulom, csodálom azt az akaratot, ami itt tartotta Őt, hogy most vele lehessek. Bárcsak a kezdetektől mellette lehettem volna, igyekszem mindig a támasza lenni a bajban, a félresikerült esténk óta.
Fogalmam sincs, hogy most meg mi a baja a gumicukraimmal. Minden hónapban veszek két csomaggal, nehogy már most ez szúrja a szemét? Mi üthetett belé, eddig örült neki, hogy legalább megpróbálom megtalálni az élvezetet az evésben. Sokatmondóan emelek a számhoz egy gilisztát, amikor azt mondja, hogy ne harapjam le a fejét, és inkább a gumicukor kukacom fejét harapom le duzzogva. De aztán belátom, hogy nem kellene rajta levezetni a haragomat, szóval veszek két levegőt, és elrágcsálom a gumicukrom másik felét is. Ritkán van köztünk feszültség, épp ezért kilométerekről kiszúrom, ha valami nem oké. Márpedig most nem oké, a férjem vagy titkol valamit vagy jobban megijedt ettől a hívástól ő is mint mutatja. Na de egy ultrahangtól miért törné ki a frász? És engem miért? Jó lenne ennek az egésznek minél előbb a végére járni.
- Utálom amikor másra kíváncsi. Minek kíváncsiskodik ha minden rendben? - dünnyögöm bosszankodva, mert tényleg kevés kellemetlenebb vizsgálat van mint az a hülye ultrahang amit a nőgyógyász használ. Mégis, az az egyetlen olyan orvosi rendelő, amibe nem jöhet be velem Dean, mert valahogy… nem érzem helyénvalónak, nem örülnék neki ha a fejem mellett állna míg egy orvos tudományos kíváncsisággal vizslat alulról. Viszont a fent említett és a rövid válaszai, meg a túlságosan stabil pókerarca már nekem is feltűnik. Megpróbálom hát kicsalni a nyulat az üregből, még ha tudom is, hogy nem lesz egyszerű. Vele valahogy soha semmi nem egyszerű.
- Szóval akkor nem feltétlenül most. - ki tudja mennyit küldött át, meg, hogy Lien milyen alapossággal nézi meg. Van, amikor tíz perc de van, hogy több óra telik el a hívásáig. Szóval elvileg tudna velem jönni, ha szeretne, de az a kérdés, hogy el akar-e jönni az orvoshoz? Mit tudhat vajon? Tovább tapogatózok.
- Ezzel most nem nyugtattál meg, ugye tudod? - sóhajtok gondterhelten, mert tényleg nem igazán értem miért lenne attól bármi jó, hogy nem ma műtenek. Ha olyan súlyos lenne akkor amúgyis nyiszálnak, ha ebédeltem, ha nem. Furcsán érzem magam. Nem szoktunk csatározni, pláne nem így. Elég látványosan romlik el a kedvem, minél többet beszélgetünk annál jobban. Ki akarom deríteni, hogy mi a fene folyik itt?
- Csak gondoltam mivel úgyse jöhetsz be velem a dokihoz, akár itthon is maradhatnál. - vonok vállat, mintha az egész csak ennyi lenne. Pedig nekem nagyon is sokat jelent mindig, hogy tudom ő a folyosón vár rám. Megnyugtat és egy kicsit erőt is ad.
- Ilyet nem mondtam, tudod, hogy szeretem amikor velem jössz és a támaszom vagy. Csak ma épp nem tűnsz valami nagy segítségnek. - forgatom a szemeimet, mert most már megint ezt érzem, hogy haragszik rám. Nem tudom miért, de haragszik rám. Így én se igazán akarom tovább nyújtani ezt a beszélgetést mert semmi értelme, egyszerűen csak fogom a gumicukromat, és a konyhába masírozok, hogy elrakjam. Elvégre úgyse fogom most megenni, főleg, ha nemsokára indulunk a dokihoz. Ha végeztem a konyhában a dolgaimmal, akkor töltök magamnak egy bögre teát, közben nézem az asztalt, ahogy beteríti a számítógép, papírok, szótár, szinonima szótár… Az egyik kinyomtatott lapot a már kész fordításból magam elé húzom, és bár nem szoktam kutakodni vagy ilyesmi, megakad valamin a szemem.
- Dean?! Tényleg, ez az egyik főszereplő neve, hogy Dean? Mi a szar ez valami feltupírozott önéletrajz? Inkább ne is válaszolj, nem akarom tudni. - nem tudom száműzni a megbántottságot a hangomból, és bár a rongálás se vall rám, most mégis első mérgemben egy dühös mozdulattal seprem a lapot a többi közé. - Megyek öltözni, és azt hiszem most inkább nem szeretném, ha velem jönnél. Nem tudom mi van veled, vagy mit olvasgattál itt össze de jó lenne ha mire visszajövök már a régi lennél. - eddig nem voltam féltékeny, de ez kicsapta a biztosítékot. Nem vagyok se vak se dilinyós, a férfi főszereplőt az én férjemről nevezte el Lien, és nem, egyáltalán nem örülök neki! Már így is túlságosan jól kijöttek munka közben, más se hiányzik nekem mint valami nosztalgiázgatás vagy ne adj isten összemelegedés!
Dühösen indulok el a lépcső felé, de aztán inkább mégse tartogatom magamban a mondandóm felét. Abból még úgyse származott jó.
- Tudod mit? Eddig nem szóltam semmit se, hogy az exeddel dolgozol, nap mint nap, vagy hogy visszajön az államokba. Támogattalak, amikor meghívtad ide amíg be nem tud költözni az albérletbe. Pedig zavar. Ennek ellenére melletted vagyok mindenben, olyan nagy kérés, hogy megölelj amikor félek és ne a hülye gumicukor miatt szúrj le? Valami bajom van, valami betegség ami miatt soron kívül be kell mennem, és nem értem miért vagy velem ilyen. - meredek rá egyszerre kíváncsian, vádlón és csalódottan. Másfél év alatt alig veszekedtünk eddig. Talán ha háromszor vagy négyszer, de ebből kettő is az elmúlt időszakban volt, és így vagy úgy de köthető Lienhez. Butaságnak hangzik, de úgy érzem távolodik tőlem, hogy a munka miatt vagy az emlékei miatt, azt nem tudom. Az is lehet, hogy én csináltam valamit rosszul. Most, hogy megint sok időt tölt az exével már megbánta a kapcsolatunkat, úgy érzi, hogy vele jobb lenne az élet? Nem vallana rá, hogy épp most hagyjon faképnél amikor lehet, hogy valami betegség rág belülről, szerintem nem tudna ilyesmit megtenni velem. De az se sokkal jobb, hogy csak rezzenetlen arccal néz, miközben én teljesen megijedve próbálok rájönni, hogy mit akarhat tőlem az orvos. Mindenesetre itthon nem igazán fogom kibogozni a szálakat, szóval úgy döntök, hogy hagyom most a veszekedést, az egészség fontosabb. Vitatkozni ráérünk akkor is, ha már tudjuk mivel állunk szemben, így aztán megyek tovább a szobánk felé, hogy átöltözzek és mielőbb beszélhessek a dokival.

- Igen, mondhatni. Én magam is meglepődtem, hogy ilyen jól sikerült haladni vele, de egészen olvastatja magát a történet. - mosolygok vissza rá, mert igaza van… igaz, viszonylag ritkák az ilyen jellegű megkeresések, de be kell látnom, hogy ezerszer élvezetesebb ilyesmi szöveget fordítani, mint a letelepedési engedélyeket, meg bevándorlási hivatal által bekért hivatalos okmányokat. Bár mióta kitört ez a világjárvány, azok is jócskán megcsappantak.
- Nem hiszem, hogy gond lenne belőle. Amúgy is csak pár napra marad, elvileg múltkor azt mondta, hogy már talált egy albérletet a közelben, a város szélén, csak még az előző lakó nem költözött ki. Vagy a tulaj akar festeni előbb? Már nem emlékszem. - annyira nem is érdekes az ok, hisz a lényegen nem változtat, hogy egy darabig nálunk fog vendégeskedni.
- Persze, majd rákérdezek, ha szeretnél. Viszont nem hiszem, hogy bármilyen kínai étel miatt kéne, hogy fájjon a fejünk, valószínűleg felüdülés lesz neki egy kicsit idegen konyha ízeit élvezni. Azt tudom, hogy a halakat meg a különféle tengeri herkentyűket azt szereti, a mogyoróra meg allergiás… de majd kifaggatom akkor, van-e még valami amiről tudnunk kéne. - bólintok a kérésére, úgy is beszélek még Liennel addig, mire a következő „szállítmány” élelmiszert berendelnénk, úgyhogy ebből nem lesz gond. Amúgy sem valami nagy étkű emlékeim szerint, szóval akár kezet is foghat Elivel ilyen téren.
- Legalább belátod, már az is fél siker. - fűzöm hozzá a szavaihoz, hallgatva a tervét a tárgycsúsztatással kapcsolatban – Ha esetleg kötekednének, akkor csak szólj, lehet, hogy sikerül meggyőznöm őket. Vagy mást nem anyunak. - szerintem az egész tanulmányi osztály ismer engem, amennyit ügyintéztem velük a különféle kórházi kezelések alatt, között… és mivel néha-néha azóta is beugrok anyu egy-egy órájára, mint vendégelőadó, talán könnyebben sikerül elintéznem bármit, mint Elinek, aki még egészen friss diák. Vagy ha nekem se, anyunak talán. Mondjuk rendszert nyilván nem csinálnék ebből, de talán elég ez az egy eset is ahhoz, hogy tanuljon a kedves a leckéből, másrészt pedig ha a dokinak igaza van, tényleg nem fog ártani, ha kicsit visszább vesz, és többet pihen.
- Ühüm. - hümmögök a kérdő tekintetét látva, és akárcsak valami ügyvéd, igyekszem olyan szűkszavúan reagálni a kérdéseire, ahogy csak lehet. Kevesebb duma, kevesebb esély a lebukásra, vagy hogy elszólnám magam, ugyebár.
- Ó, amiatt ne aggódj, ha baj lenne, akkor nem vártak volna ennyit, hogy elérjenek, hanem már rég itt szirénázott volna a mentő az ablak alatt. Semmi halálos, nem kell túlaggódni. - legyintek, mert nekem aztán elhiheti, sajnos van tapasztalatom a témában. Igaz, hogy rossz híreket nem telefonon szoktak részletezni, de ha nagyon nagy lenne a baj, akkor sem várnak napokat, hogy elérjenek, pláne, amennyi pénzt ott hagyott már náluk Eli.
- Oké, oké, a fejemet azért ne harapd le attól, hogy bal lábbal keltél! - emelem fel a kezem megadóan, én kérek elnézést, hogy szóba mertem hozni a gumicukrot, a fene se gondolta volna, hogy ennyire hevesen fog reagálni rájuk!
- Jól van, semmi gond. - sóhajtok végül a bocsánatkérésére, biztos csak a hormonok, legalábbis annak tudom be. Azok már tombolhatnak ilyenkor? Szótlanul nézem, ahogy előkeresi a telefonját és bőszen nézi a kijelzőt, és nagy önfegyelem kell ahhoz, hogy ne szólaljak meg, így csak kíváncsian pislogok felé, hátha megosztja velem is, amit ott lát. Vajon neki elárulta a doki, hogy miről van szó egészen pontosan?
- Nos, az nem ártana… a pánikolással semmivel sincs előrébb az ember, csak saját magát bosszantja fel. Meg az egészségnek sem tesz túl jót. - értek egyet vele, maradva a biztonságos, szűkszavú, semleges válaszoknál, amikor pedig meghallom, hogy csak az ultrahangot emlegette az orvosa az üzenetben, apró bólintással jelzem, hogy oké. Nézem, ahogy felém mutatja a telefont, és valóban, tényleg csak az ultrahangot írja, az okát azt nem, de miután úgy tűnik, hogy Eli tőlem várja a választ, némi fáziskéséssel, megadóan emelem fel a kezeimet.
- Ne nézz így rám, nekem csak a szívultrahang vizsgálatok kapcsán volt közöm ilyesmihez, de miután neked a nőgyógyászod írt, valószínűleg másra kíváncsi… - teszem hozzá, továbbra is szemrebbenés nélkül játszva a tudatlant, mert hogy én el nem mondom a megkeresés okát, az is biztos. Így nem, amíg biztosra nem tudom, hogy ő maga tud-e róla, vagy szándékosan tartunk-e itt, ahol…
- Igen. Nemrég küldtem át neki néhány újabb fordítást, azt mondta, hogy átolvassa őket, aztán utána beszélünk. - bólintok, no meg már korábban is volt szó, hogy az érkezése részleteit megbeszéljük, ha már pár napig itt vendégeskedik, nem árt tisztában lenni néhány dologgal. Ja igen, meg a kajákra se felejtsek el rákérdezni.
- Mást nem pakolj be valami müzliszeletet, aztán a vizsgálat után nem éhgyomorral kell hazajönnöd. De… most, hogy mondod, nem rémlik, hogy említette volna az orvosod, hogy nem ehetsz, vagy ihatsz… Nézd a jó oldalát, műtét biztos, hogy nem lesz! - próbálom jobb kedvre deríteni, hisz akkor vagy reggel óta koplalnia kéne, vagy alapból holnapra ütemeznék leghamarabb.
- Ez még kérdés? Eddig is mindig elkísértelek! - felelek a kérdésére, ha nem lenne ez a vidéki bezártság, akkor is elkísérném, de így, hogy ennyire egyformák a napjaink, komolyan, már az is felüdülés, ha legalább a kórházig elmegyünk.
- Vagy… nem szeretnéd, hogy menjek? - torpanok meg, bizonytalanul visszakérdezve, mert számomra magától értetődő, hogy megyek. Viszont ha ennyire nem akarja, akkor ismét felmerül a kérdés, vajon mit sunnyog a hátam mögött?!

Szeretem, amikor valami közös programot találunk ki magunknak. Egy jó kis túrázás, főzőcskézés, olvasás vagy épp kártyázás. Már egészen ügyesen pókerezek, ezt minden nagyképűség nélkül mondhatom! Attól függ, hogy mi a tét, még élvezni is szoktam. Néha kekszekben vagy gyümölcsös falatkákban játszunk, és aki veszít annak kell megennie a halmot. Jó játék, és így tényleg mindketten motiváltak vagyunk a győzelemben. Még vannak bajok az evéssel, de már távolról sem annyi mint régen. A vitaminok meg a mozgás és a tudat, hogy számíthatok valakire együttesen jó hatással voltak az étvágyamra. Szégyellem, de a teljes ruhatáramat le kellett cserélni már apránként, mert mindent kihíztam. Szerencsére a pingvines pulcsi amit Dean nagyija kötött elég bő, azt nem kellett lecserélni.
- Jól begubóztál, remélem megint haladtál egy nagyot a fordítással. - mosolygok rá, mert örülök neki, hogy valami nagy dologba vágta a fejszéjét, és még élvezi is. Bírósági iratokat meg kérvényeket fordítani nem olyan élvezetes, sőt inkább már unalmas. Kedves Lientől, hogy rá bízta a dolgot, szerintem keresve se talált volna alkalmasabb szakértőt mint Dean, ráadásul ő egyből két nyelvre is tud fordítani.
- Remek! Úgy izgulok, remélem tetszeni fog neki a szobája. A jövő heti kaja adagot akkor majd úgy rendelem, hogy plusz egy fővel számolunk, és legyen benne olyan is amit szeret. Ebben majd segítesz? Mégis csak… jobban ismered. - inkább nyelek egyet és a gumicukros tálka felé fordítom a figyelmem. Oké, alapvetően eléggé lazán kezelem, hogy ők régen egy pár voltak, de azért nem vagyok teljesen hülye. Se túlságosan magabiztos, Dean tudja a legjobban, hogy milyen pinduri az önbizalmam. Mégis, benne megbízok, ezért is próbálok “laza” lenni abban a témában, hogy a volt nagy szerelmével dolgozzon és a csaj eltöltsön nálunk néhány napot.
Amikor szóba jön az orvos, már egyből tudom, hogy sáros vagyok. Igen, tudom, hogy fel kellett volna venni a telefont vagy legalábbis visszahívni aki keresett. De az az igazság, hogy el is felejtettem a dolgot meg nem is akartam beszélni az orvossal. Az a fajta ember vagyok aki néha szereti homokba dugni a fejét, és a múltkori látogatáskor elmondtam neki, hogy újabban megint előfordul néha rosszullét, főleg reggel. Amikor elkezdtem szedni a vitaminokat, még akkor is sokáig megmaradt a reggeli rosszullét, főleg ha kiadós volt a reggeli étkezés. Ettől függetlenül nem örülök neki, nem akarom, hogy az orvos rossz híreket mondjon, például azt, hogy megint romlottak az eredményeim. Akkor inkább nem hívom vissza, még egy pár nap nyugalom nekem is jár mielőtt újra elkezdenénk futni a veszekedős köröket minden egyes étkezésnél. Pedig már azt hittem, hogy minden rendben van.
- Egy kicsit elszámoltam most velük magamat, azt hiszem. - bólintok csalódottan, mert talán rátapintott a lényegre. - Abban reménykedtem, hogy ha ezt a félévet még meghúzom egy kicsit akkor a következőre már csak a szakdolgozat maradna. Már beszéltem a tanulmányi osztályon egy ügyintézővel, és néhány tárgyat talán át tudok tolni a következő félévre. Ha sikerül, utána könnyebb lesz. - nyújtom felé a kezemet, egy kis biztatást remélve. Mindenkinek megvan a maga élete, a saját döntései. Persze megvitatunk egymással mindent, de alapvetően nem szólunk bele a másik dolgaiba. Dean jelezte, hogy talán sok lesz, és nem dől össze a világ ha kicsit később fejezem be a sulit, de nem hallgattam rá. Egyrészt bizonyítani szerettem volna, hogy okos vagyok és meg tudom csinálni, másfelől meg ott van az a bizonyos lista. Jó lenne kihúzni róla ezt a tételt, mert nehéznek tűnik. De úgy tűnik se nem vagyok elég okos, se nem lehet még kihúzni a listáról.
- Időpont nélkül fogadnak már ma? - húzom össze értetlenkedve a szemöldökömet. Nem tagadom, lever a víz rendesen. - Mit mondott? Valami baj van? - nem vagyok féleszű, soron kívül akkor paszíroznak be egy vizsgálatra, amikor viszonylag sürgős a dolog. Kezd elönteni a pánik, érzem ahogy gyorsul a pulzusom és a légzésem, finom páraként ül meg a tarkómon az izzadtság. Vissza kellett volna hívni a dokit amíg még nem késő. Elképzelésem sincs, hogy mi lehet a baj, de valószínűleg nem mondták el telefonban. Rossz hírt sose közölnek telefonon.
- Nem mondták, hogy milyen vizsgálatra kell menni? - kérdezem óvatosan, inkább félve. Hátha attól okosabbak lennénk. Vércukor? Vérnyomás? Valami hormon? Röntgen? Mi lehet az a vizsgálat?
- Most tényleg az a bajod, hogy eszek? Heti egy zacskó gumicukorba nem halt még bele senki, és különben is jól esik. - csattanok fel, de a hangomba keveredik valamennyi a tehetetlenség miatt érzett dühömből is. Fene egye meg! - Bocs, csak… kiakadtam, ebéd után megyek is a dokihoz, nem tudom mi lehet ez az új nyavalya ami miatt behívott. - az indulatos kirohanást egyből korrigálom is, elvégre nem ő tehet róla. Elkezdek a zsebemben túrni, hogy megkeressem a telefonomat. Hátha nekem megírta az orvos, hogy milyen vizsgálatról lenne szó. Találok is tőle egy SMS-t, amit sietve nyitok meg. Ultrahang.
Mégis mi a fenének nekem ultrahangos vizsgálat? Kicsit sem nyugszom meg, úgy érzem a reggelire bekapott avokádós pirítós bukfencezik a hasamban a gumicukor gilisztákkal. Lerakom a kezemből a tálkát, és veszek pár mély levegőt, hogy csillapítsam a bunyót a pocakomban.
- Oké, a legfontosabb, hogy maradjak higgadt, ugye? - egész jól megy már ez az önnyugtatás, csakhogy mire már megint normális a légzésem, addigra leesik a tantusz, hogy vagy Dean űzi ezerszer jobban ezt a zen nyugalmat nálam vagy valamiért ő nem esett pánikba. Ami leginkább amiatt lehet, hogy többet tud nálam. - Ultrahangos vizsgálatot akar, ezt írta SMS-ben. - emelem fel a telefonom. Vajon a doki neki elmondta, hogy mi miatt van szükség erre az ultrahangra? Ha tudja, hogy semmi életveszélyes dolog és nem avat be, akkor esküszöm a kanapén alszok egész héten. Vagy lefújom ezt a Lien látogatást amíg le nem nyugszanak a kedélyek. Nem tennék ilyet, de neki se hiányozna egy hisztizsák munka közben. Tudom, hogy jó a pókerarca, hiszen ültem már vele szemközt, lapokkal a kezemben. Csak elgondolkodva méregetem Dean arcát, de nem leszek tőle okosabb. Csak annyit tudok, hogy van itt valami amiért le kell ásnom.
- Most Lien hívását várod a munka miatt, ugye? - kérdem, pedig emlékszem, hogy így van. A válasza után csak bólintok, és összeszedem a telefonomat. - Az ilyen látogatások előtt amúgy is jobb ha nem eszem tele magam, szerintem elindulok és egy késői ebédre vissza is érek, ha olyan hamar megvan, hogy két beteg közé be tudnak vállalni. Vagy szeretnél velem jönni? - sose mentem még nélküle az orvoshoz, de ő se tartott még vissza előlem egészségügyi információkat. Pláne nem olyat ami rám tartozik. Mert abban már biztos vagyok, hogy nem mondott el mindent. Egy éve vagyunk összezárva, szép is lenne ha ennyit nem tudnék megmondani kapásból. Talán így kibújik a szög a zsákból, elvégre ha valami komoly dolog úgysem engedné, hogy nélküle menjek. Másfelől, ha nem tud semmit, és rossz híreket kapnék amikor nincs mellettem, az nagyon nagyon rossz lenne. Kétélű fegyver, de már csak nem sül el visszafelé.

- Nem sok minden. Úgy gondoltam, hogy ideje egy kis pihenőt tartani, meg megnézem, mi újság erre felé… - füllentem félig-meddig. Hisz tényleg órák óta fel sem álltam az asztaltól, és épp ide készültem, mielőtt megcsörrent volna a telefonom, az azonban, hogy semmi se lenne, azért igencsak erős túlzás. De azt mégsem mondhatom neki, hogy heló, most hívott a dokid, hogy gratuláljon a babához…
- Sikerült még egy fejezetet befejeznem, úgyhogy mondhatni, egész jól haladok. Ne felejtsek el rákérdezni Liennél, hogy hogy áll az albérlet kereséssel, mert ha továbbra is így haladok, akkor néhány nap és jöhet- -ha előre tudtam volna erről a hívásról, akkor biztos, hogy valahogy megpróbálom másképp időzíteni ezt az egészet, de hát most már késő, lefújni meg nem fogom ezt az egészet. Igaz, így meg ki tudja, hogy áll majd a helyzet addigra? Mondjuk maximum egy nap, és túl leszünk a hivatalos „leleplezésen”.
- Örülök neki. - mosolyodok el úgy, mint ha minden a legnagyobb rendben lenne, hallva pedig, hogy hogyan mentegetőzik a telefon kapcsán, csak megcsóválom a fejem. Úgy tűnik, már el se kell mondanom, tudja ő, hogy mi a dörgés. Mondjuk, ha kismilliószor nem hallotta még tőlem a kioktatást, miszerint a telefon arra való, hogy elérhető legyen, vagy ha valaki keresi, illik visszahívni, akkor egyszer sem. Remélem, egyszer tényleg megérti ennek a fontosságát. Mondanám, hogy hátha majd egyszer a saját bőrén tapasztalja, milyen is az, amikor nem tudja elérni azt, akit szeretne, de valószínűleg erre nem mostanában fog sor kerülni így, hogy egy fedél alatt élünk, összezárva úgy, hogy senki sem megy sehová a másik nélkül, maximum az udvarra levegőzni egy kicsit.
- Biztos, hogy jól érzed magad? Olyan fáradtnak tűnsz mostanában, lehet, hogy mégse kellett volna annyi kurzust felvenned egyszerre. - oké, annyira nem látványosan rossz a helyzet, mint amikor egy évvel ezelőtt minden étkezés mellett harcot vívtunk, hogy ugyan egyen már, csak egy kicsit, de szánom-bánom bevallani, mostanában egész elterelte a figyelmemet a saját munkám… pláne úgy, hogy Eli is szinte folyamatosan tanul, vagy előadást hallgat, vagy beadandót ír. Apropó, vajon azért nyomja ennyire teljes erőbedobással a sulit, hogy mielőbb kihúzhasson még egy pontot a listáról? Mondjuk, ha a dokinak igaza van, akkor úgy is vethetjük a keresztet rá… vajon már akkor így tervezte, amikor a listán görcsöltünk? Tudva, hogy úgy is abszolút felesleges lesz? Inkább gondolni se akarok rá, mert ha kiderül, hogy beletrafáltam, csak felmegy bennem a pumpa, az meg végképp nem hiányzik a vérnyomásom miatt… Így is vacakol eleget mostanában a változékony idő miatt.
- A múltkor kimaradt egy vizsgálat, azt szeretné mielőbb bepótolni, úgyhogy ha tudunk, akkor délután be kéne ugrani a kórházba. Vagy ha nagyon nem jó, akkor holnap valamikor. Számítanak rád, szóval kivételesen időpontot se kell kérni, majd valahogy bepasszíroznak két beteg közé. - igaz, nem a teljes igazság, de legalább nem hazudtam, a frissen szerzett információk fényében pedig azt hiszem, ez abszolút megbocsájtható. Vajon Eli tud róla, csak „elfelejtette” említeni? Vagy halvány lövése sincs, hogy mi milyen változáson megy át a teste jelenleg? Ha sikerül döntenie, hogy mikor ér rá bemenni a kórházba az ultrahang miatt, akkor legalább én is jobban képben leszek vele, hogy mennyi időm van kipuhatolózni az igazságot.
- Tudom, hogy legutóbb azt mondta az orvosod, hogy fontos a megfelelő napi kalóriabevitel, de tényleg gumicukorral akarod elérni? Akad itthon bőven egészségesebb nassolni való, ami legalább nem csak üres kalória. - azt meg már csak gondolatban teszem hozzá, hogy ha tényleg babát vár, nem ártana egészségesebben étkeznie. Nekem meg nem ártana beszerezni valami nyugtatót, mert ha ez a nemtörődömség így fog menni hónapokon keresztül, tuti bedilizek.

Régen volt már az őszi kirándulásunk, és rengeteg dolog történt azóta. Persze, nem olyasmik mint régen, hiszen ez az elszigeteltség kicsit átértékeli az ember ingerküszöbét. Nálam már az is “esemény”, ha a teraszon sütkérezik egy mókus. Persze a hálaadás meg a karácsony az szép volt és jó volt, még ha kicsit nyomasztó is a maga módján.
Az utóbbi pár hónapban hullámokban tör rám a fáradtság és a depresszió, próbálom tartani magam elvégre sokkal többet veszíthetünk, mint amit nyernénk egy éttermi vacsorával. Szó sincs róla, hogy unnám Dean fejét, de lássuk be: eléggé beszűkültek a szociális kapcsolataink, és eléggé tartok tőle, hogy egyszer csak rám un vagy fordítva és akkor aztán nekiállhatunk tépni egymás haját. Vajon az lenne normális? Vagy ez a csendes, békés boldogság? Nem tudom. Mindenesetre, amíg nem viszket nem vakarom.
A házassági évforduló már érdekesebb kérdés volt, tekintve, hogy az eredeti tervek szerint, ha minden jól ment volna akkor kellett volna tartanunk egy szép nagy “lagzit” is templommal meg mindennel. De nem így alakult, szóval maradt a romantikus vacsora és az ajándékozás kettesben. Csoda, hogy ennyit is sikerült összehozni, tekintve, hogy mindkettőnknek megszaporodott a dolga. Én a távoktatásnak köszönhetően zsinórban második félévben vettem fel rengeteg tantárgyat, így szinte állandóan tanulok. Ha minden jól megy, fél év múlva akár le is adhatom a diplomamunkát, és mehetek a záróvizsgára. Nem pont így terveztük, ilyen hamar, de “A Lista” megsürgette a tanulási kedvem. Plusz ott van még Dean munkája is, ez a fordítás dolog.
Eleinte nem tudtam, hogy ki is ez a Lien, de hamar leesett, hogy ez a csaj bizony Az a Csaj. Az első barátnő, a lány aki visszament kínába. Bevallom eleinte kicsit aggódtam miatta, de látva Dean lelkesedését meg azt, hogy milyen nagy szüksége volt erre a projektre az ép esze megőrzésének érdekében, már nem bánom. Sőt, néha szoktunk videóchatelni is hármasban, és egészen szimpatikus ez a Lien. Bár néha furcsának érzem, mintha kicsinek kellene éreznem magam hozzá képest, de ennél több kellene ahhoz, hogy elbizonytalanítson. Rajtuk tartom a szemem, de alapvetően inkább örülök ennek a könyv fordításnak mint amennyire bosszant a dolog.
Ami engem illet bőven van jobb dolgom mint a paranoia, a tanulás, főzőcskézés, lakás szépítgetés és egyéb hobbik mellett. Az egyik ilyen új hobbim lett az őszi kirándulós fiaskó után elkezdtem képezni magam, ha esetleg még egyszer az erdő közepén rekednénk akkor valamivel ügyesebbek lehessünk vagy legalábbis rutinosabbak. A neten beszereztem egy csomó kütyüt, spéci elemlámpát, multifunkciós túra bicskát, rendes bakancsot, és ilyesmiket. Karácsony után pedig felfedeztem Bear Grylls tévéműsorait, azóta pedig alig tudok leállni vele. Szívom magamba a tudást mint szivacs a vizet, szinte oda szögel a tévé elé.
Most is éppen azt nézem, ez az epizód a sivatagban játszódik, én pedig egy tálkányi gumicukor kukacot majszolok közben. Ez a giliszta formájú az egyik kedvencem, és még passzol is a műsor hangulatához. Nagy élvezettel nyammogok épp egy kék-piros színűt, szippantom be a számba mint a spagetti tésztát, amikor Dean megjelenik az ajtóban. Igazából tanulnom kellene, de már teli van az agyam, ezért is lébecolok itt újabb túlélési technikák után kutatva.
Telefonál. Hallgatózok, de Bear épp most nyúz meg egy kígyót aminek elrakja “jó lesz az még” alapon a bőrét a hátizsákba. Hűűű! Ha fontos, majd biztos elmondja nekem is. Aztán megüti a fülem dr. Brierley neve. Hűha! Láttam, hogy keresett csak elfelejtettem visszahívni. Mondjuk ha gond lenne biztos ők is jobban kerestek volna, meg aztán némi rosszulléttől eltekintve teljesen jól vagyok.
- Mizujs? - kérdezem, amikor visszatér a nappaliba, miközben egy újabb gumicukor giliszta landol a számban. Látva viszont a gondterhelt arcát, inkább megállítom a műsort, és félre rakom a nasit is. - Minden oké? Jó tudom, már megint nem lehet elérni, de óráim voltak aztán meg elfelejtettem őket visszahívni. De gondolom semmi komoly, elvégre jól érzem magam. - próbálok elébe menni a bajnak, majd jó nagyot sóhajtok. Most mi van? Úgy néz mint aki most tudta meg, hogy nincs Télapó.
- Azért ennyire nem nagy tragédia. Mással is előfordul az ilyesmi, nem csak velem. - forgatom kicsit a szemem, mert bár emiatt már többször szólt, nem értem miért kell így felfújni ha nem veszem fel a telefont. Van viszont valami a tekintetében ami kicsit árnyalja a dolgokat. Komolyan megrémít. - Dr Brierley mondott valamit? - kérdezem gyanakodva. Nem tudom, mi lehet a dolog. Fogalmam sincs. Az utóbbi néhány alkalommal amikor az orvosnál voltam, a tablettáról beszéltünk. Bár felírta nekem, de kicsit bizonytalan voltam, így végül is nem váltottam ki őket rögtön. A következő kontrollnál megnyugtatott, hogy teljesen biztonságos és ezek már modern dolgok, majd elmondta, hogy ha úgy döntök elkezdem szedni akkor hogyan és miként kell. Pechemre pont úgy jött ki a lépés, hogy mire a kezemben voltak a fogamzásgátló tabletták, addigra lecsúsztam az optimális ritmusról, így vártam, hogy mikor jön meg újra, mikor kezdhetem el szedni. De késett, illetve késik, szóval még mindig nem szedem mert hát úgy egyeztünk meg a dokival, hogy azt meg kellene várni. Ha ennyire eklektikus a rendszer működése, már csak nem csinál galibát. Vagy pont, hogy galiba van? Valami abnormális dolog, egy betegség? Emiatt telefonált az orvos? Elképzelésem sincs. Még az is lehet, hogy csak érdeklődik, hogy rendben megkezdtem-e a ciklust, ki tudja? Amíg Dean nem mond semmit, addig én se leszek okosabb.

Azt mondják, hogy ha az ember megnősül, utána szinte úgy tűnik, hogy megáll az idő, annyira lassúnak tűnik. Nos, itt a semmi közepén, mindentől távol, kettesben, a béke szigetén, ahol szinte soha, semmi sem történik, néha tényleg ilyen érzése van az embernek, másfelől viszont hihetetlen belegondolni, hogy máris az első házassági évfordulónkat ünnepelhettük. Igaz, nem épp így terveztük, amikor egybe keltünk, álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig fog húzódni ez az egész világjárvány mizéria, de igyekezzünk mindenből kihozni a lehető legjobbat, nem igaz? Még ha néha nehéz is… rettenetesen nehéz. Mert ki gondolta volna, hogy amikor megműtöttek, utána is majdnem annyira korlátok között fogok élni, mint előtte? Szerencsére most nem voltam ágyhoz kötve, és ami azt illeti, fizikailag is egészen jó passzban voltam, semmi különösebb panaszom nem lehet – az állandó bezártság és a fertőzéstől való rettegés, túlzott óvatoskodás viszont szép lassacskán rányomta a bélyegét a hangulatomra. Hisz jó dolog a csend, béke, nyugalom, nincs is bajom vele, ha saját döntés miatt élvezi az ember, de amikor külső tényezők miatt kényszerül rá, mert életveszélyes lenne elhagyni a ház néhány kilométeres körzetét… nehéz, na! Az vesse rám az első követ, aki egyáltalán nem érzi ennek a hatását. Valahol pedig vicces belegondolni abba, mennyiben alakult volna másképp az életünk, anélkül a sietős eljegyzés és esküvő nélkül. Eli már rég Kanadában dekkolna, én valószínűleg régi jó barátommal, a depresszióval tengetném közösen napjaimat a Central Park melletti kis lakásomban, és az összes előre tervezett látogatásra keresztet vethettünk volna… Szóval nem örülök a mostani helyzetnek, annak azonban valahol mégis, hogy ha mással nem is, legalább ezzel a döntésünkkel abszolút jól jártunk!
Lassan egy éve, hogy itt élünk a városon kívül, hogy nem találkoztam se a szüleimmel, se a barátaimmal, nem jártam a városban – maximum a kórházban a szokásos vizsgálatok miatt – és bár Eli öröksége révén nem volt égetően nagy szükség arra, hogy dolgozzak, valahogy mégsem bírtam volna elképzelni a napjaimat teljes semmittevéssel. Pláne ilyen hosszú távon! Igaz, most a munka is kevesebb volt, a személyes megjelenéseket, tolmácsolásokat felváltották az online videóhívások, az egyéb fordításokra pedig csak néha-néha, ha volt szükség. Elvégre számtalan hely bezárt, rendezvényekből sem volt már annyi, bevándorlót is kevesebbet engedtek be…  így aztán duplán is megörültem amikor a napokban egy könyvfordítás révén kerestek meg. Ráadásul nem is akárki, hanem egy régi, kedves ismerősöm, a legeslegelső barátnőm a gimis évekből, Lien, akivel azóta is barátok vagyunk, annyira, hogy két éve az esküvőjén is ott voltam Kínában. A novellás kötete nem új, otthon a hazájában két éve jelent meg, és azóta egész jó sikereket ért el, több díjat is sikerült nyernie vele, épp ezért is gondolta úgy, hogy megpróbálja Amerikában is kiadni, így kerültem a képbe én…  Nem is volt kérdés, hogy elvállalom, korábban már én is olvastam az említett kötetet, és már akkor is tetszett, így amint sikerült megbeszélni a részleteket, neki is álltam a fordításnak. Abban maradtunk, hogy először lefordítom a nagyját, és majd később valamikor személyesen is csatlakozik hozzám, hogy második nekifutásra pontosítsunk, egyeztessünk, csiszolgassunk rajta a végleges formája előtt, talán ez a leghatékonyabb megoldás. Napjaim nagy részét így hát újabban az étkezőasztalnál ülve töltöttem, egy rakás szótár és szakkönyv társaságában, miközben bőszen fordítottam, egyik oldalt a másik után, néha-néha Liennel is egyeztetve, ha szükségét láttam. Most is tőle vártam egy hívást, miután egy bizonytalan részhez értem a fordításban, és biztosra akartam menni, hogy úgy adjam vissza a gondolatait, ahogy azt ő elképzelte, miközben papírra vetette őket… ám épp valami megbeszélésen volt, én pedig vártam. S mialatt vártam, a konyhába mentem, hogy főzzek egy újabb csésze teát, majd megnézzem, hogy Eli mit szorgoskodik éppen a nappaliban. Vajon valami tavaszi dekorációval foglalatoskodik? Vagy egy beadandóját rajzolja? Esetleg egy újabb, nappalin átívelő tésztahíd van születőben?
A nappaliban belépve már épp megszólítottam, amikor megcsörrent a telefon a zsebemben, majd bocsánatkérő tekintettel arrébb is mentem, hogy ne zavarjam a tevékenységét a telefonálásommal. Arra azonban én sem számítottam, hogy Lien jól megszokott hangja helyett egy másik hang fog köszönteni a vonal túlvégén.
- Hallo? … Dr. Brierley? - kérdeztem vissza csodálkozva, miután meghallottam a nevet, hisz igaz, egy rakás orvos kezei között megfordultam már, de ő kivételesen nem az én dokim, hanem Elié. Mielőtt pedig rákérdezhettem volna, hogy akkor mégis miért engem hív, már bele is kezd, hogy a kedves feleségemet sajnos két napja nem tudják elérni, akárhogyan is próbálkoznak, ezért gondolták, hogy rajtam keresztül próbálnak üzenni.
- Igen, sajnálom… ez eléggé rá vall. Odaadjam neki a telefont? Mondjuk most elég elfoglaltnak tűnik… esetleg szeretnének üzenni valamit? - kérdeztem vissza, miután belestem a nappaliba, és az említettnek még csak fel sem tűnt, annyira belemerült valamibe éppen.
- Hogy be kéne menni a kórházba? De hisz alig pár napja volt vizsgálaton… Minden rendben? - kérdezek vissza aggódra, mire az orvos bősz nyugtatgatásba kezd, hogy semmi probléma, minden rendben a leletekkel, csak az utolsó vérvizsgálat során találtak egy kis „apróságot”, amire nem számítottak, és arról szeretnének megbizonyosodni, hogy minden rendben. Még vidáman gratulált is, mielőtt elköszönt, én pedig alig bírtam egy „viszlát”-ot kibökni nagy meglepetésemben.
Mégis, mikor? Hogyan? Miért? De hisz úgy volt, hogy Eli szedi a gyógyszert… vagy mégsem? Akkor ezért volt az a tegnap reggeli émelygés is? Meg ezért olyan fáradt mostanában? Vagy a sok beadandónak és az online óráknak köszönhető?
Fel sem tűnik, hogy közben már újra a nappaliban vagyok, és az ajtófélfának támaszkodva, szótlanul figyelem Elit, miközben ezer meg egy gondolat kavarog a fejemben, igyekszem feldolgozni a hallottakat. De abból kiindulva, hogy úgy terveztük, hogy majd évekkel később szeretnénk ilyen hírt kapni, elég nehezen megy egyelőre.