cora & portia

'miles and years apart'

Az elmúlt pár hét minden képzeletemet felülmúlóan fárasztó volt; Londonból New Yorkba, New Yorkból Los Angelesbe, Los Angelesből New Yorkba. Mire az időeltolódáshoz kezdett volna hozzászokni a szervezetem, addigra ismét repülőre ültünk és utaztunk. De nem csak ez volt fárasztó. Mivel a cég kinőtte magát, mint kisiskolás az első tornacipőjét, emellett az ügyfeleink most már nagy része amerikai, az utóbbi egy-két év azzal ment el, hogy előkészítsük az itteni irodák megnyitását is. Rengeteg időt és energiát felemésztett, az én véges energiakészletem pedig mostanra kimerülni látszik. Szükségem lenne arra, hogy egy kicsit elvonuljak az ismerős arcok elől, valami mással foglalkozzak, mint a munka. Ki kéne kapcsolnom az agyam, különben egyszer csak saját magától kapcsol ki. A mai nap úgy keltem fel, hogy egy percet sem vagyok hajlandó céges dolgokkal tölteni; szeretnék egyedül lenni, magamba fordulni és ha csak pár órára is, de megfeledkeznék a mindennapok mókuskerekéről. Aztán eszembe jutott a találkozó, amit Corával beszéltünk meg. Egyáltalán nem jellemző rám a feledékenység, szóval ez is jól alátámasztja, mennyire fáradt vagyok.
Egyedül hagyom el a szállodai szobánkat, aminek az ajtajában már ott áll a fiatal dél-amerikai szobalány, akivel valamelyik nap szóba elegyedtem. Pár hónapja érkeztek a családjával az államokba, de hiába van meg minden szükséges papírja, sok helyen nem várták tárt karokkal származása miatt. Töri az angolt, de elboldogul, csak épp, ahogy ő fogalmazott “a jólfésült felsőközéposztálybeli fehéreknek ez sem elég legtöbbször”. Most csak intek neki, és már haladok is tovább a lift felé.
Ugyan a mai nap is részben munkával fog telni, szerettem volna kevésbé formálisra venni a találkozó jellegét, ezért úgy gondoltam, egy kávé mellett beszélgethetnénk Corával. A munka mellett szeretnék egy kis kötetlen beszélgetésre is időt szánni, hiszen évek óta nem láttuk egymást; még egyetem alatt találkoztunk, pontosabban az egyetemi éveink alatt egy fesztiválon. Sokáig tartottuk a kapcsolatot, szerveztünk közös programokat, de az évek alatt ellaposodott, aztán megszűnt a kommunikáció köztünk. A mai egy jó alkalom lehet a kimaradt időszak pótlására.
A sétatávra lévő kávézó ajtaján belépve szinte arcon csap a frissen darált kávé illata; hatalmas és kellemes váltás a kinti büdös levegőhöz képest. Már a sor végén ácsorogva a falon lévő itallapot tanulmányozom, de nagyon nehezen sikerül a várakozással töltött percek alatt választanom. Mindig is inkább tea-párti voltam, de amióta Amerikába jöttünk, rászoktam a kávéra, de nem a hatása miatt, hanem inkább az íze miatt. Akármennyire is kívánom a koffeint, választás helyett inkább leülök egy üres asztalhoz és megvárom Corát. Úgy helyezkedem, hogy rálássak az ajtóra és ő is lásson engem, ha megérkezik. Magam elé húzom az itallapot és összehasonlítom a falon lévő kínálattal. Szinte ugyanazok vannak mindkét helyen felsorolva néhány kivétellel. Az itallap valamivel részletesebb, ahogy az általában lenni szokott. A lista átolvasása után előveszem a mobilomat. Eleinte csak az időt akarom megnézni - természetesen most is korábban érkeztem a megbeszéltnél, mint mindig, még itt New Yorkban is, mert már az itteni forgalom szerint is ki tudom számolni, mikor kell elindulnom -, de látom, hogy jött pár új email, amiket gyorsan megnyitok, ha már a kezemben a mobilom. Szerencsére semmi olyan, ami ne várhatna pár órát. A teljes mentális izolációmból egy idegen kislány zökkent ki, aki kihúzza a velem szemben lévő széket és magát egy pillanatra sem zavartatva ül le - vagy inkább fel - rá. Miután felküzdi magát a székre, az asztalra könyököl és úgy mosolyog rám, mintha évek óta ismernénk egymást. Nem tudom, mi lenne most a helyes reakció, de ösztönösen szétnézek, hátha keres valaki egy öt év körüli kislányt, de egy felnőttet sem látok nézelődni - rajtam kívül. Kérnem sem kell és már meg is ered a kislány szája: Emilynek hívják, hat éves, az apukája sorban áll és nincs kedve mellette ácsorogni. Szinte alig fejezi be a mondatot, máris határozottan megindul felé egy nagyjából negyvenes férfi kezében egy nagy kávéspohárral, aki nem győz elnézést kérni a kislány miatt. Biztosítom róla, hogy nincs miért elnézést kérnie, hiszen tényleg nem történt semmi olyan, ami ezt indokolná. Ahogy figyelem őket távozni, az bejáratnál végre felfedezem az ismerős női arcot, akit utoljára egy másik kontinensen láttam. Őszinte mosolyt csal az arcomra a rég nem látott barátnőmmel való újbóli találkozás. Erősen őt szuggerálva próbálom magamra vonni a tekintetét, ha pedig ez sikerül, akkor félútig elé sétálok, ahol a köszönést megelőzve szorosan magamhoz ölelem.
- Szia - lassan eleresztem és végre köszönök neki. Alaposan végigmérem, de ugyanazt a lányt látom magam előtt, akivel bő tíz éve a véletlennek köszönhetően botlottunk egymásba egy fesztiválon. - Hű, te aztán nem változtál semmi - mosolygok elismerően, aztán az asztalhoz invitálom, ahová korábban letelepedtem.

A lüktető fejfájás éjjel kezdődött és azóta sem akart alábbhagyni. Hiába nyitottam ablakot, hiába tettem le a szőnyeget és a korai jóga után hagytam időt magamnak arra is, hogy pár percig meditáljak, lenyugtassam a lelkem, de leginkább a gondolataim, nem jutottam semmire sem. A fejfájás megmaradt, cserébe a legszívesebben visszabújtam volna a takaróm alá. Hezitálva pillantottam el a telefonom irányába és már az ujjaim a levelezőrendszer billentyűzetén pötyögték a szavakat, hogy lemondjam a későbbi programot, de aztán a szomszédos szobából átszűrődő zajok észhez térítettek. Csendes szitkozódással léptem ki az ajtómon, hogy a puha köntösömben a konyhasziget mellé járuljak, elkészítve a kedvenc reggelimet: zabkását banánnal, áfonyával, a kávé helyett viszont minden esetben jázmintea került elém, még a nyári hőségben is képes voltam meleg teát fogyasztani. Megszokás, vagy csak épp nekem volt szükségem egy kis otthonra, arra az emlékeztetőre, hogy mit szeretnék elérni, hogy milyen vágyaim és céljaim voltak.
Hattie ajtaja kivágódott, amire úgy rezzentem össze, mint egy védtelen őzike a villámszórta réten, de nem a lakótársam grasszált ki onnan, hanem egy még öltözőfélben lévő úr.. akinek a slicce határozottan a gravitációnak engedve erőteljes rálátást biztosított a Where is Waldo mintájú boxerére. Halkan sóhajtottam fel egy hetyke mosollyal az arcomon. Nem, nem voltam kíváncsi a lány legújabb hódításaira, hogy milyen élvezeteket élt át nap-nap után, és kezdtem azt gondolni, hogy ideje lenne ténylegesen is a saját lábamra állnom. Lehet, hogy pénzügyileg ebben a városban jobban megérte, ha nem egyedül fizettem a kiadásaimat, de.. ideje volt már egy kis tényleges magányt kialakítani magamnak. Ideje volt egy olyan közegbe kerülnöm, ahol nem kellett másoknak megfelelni, nem kereszteztük egymás útjait, nem kellett arra várnom, mikor használhatom a konyhát vagy a fürdőt... voltak megtakarításaim, megtehettem volna, sőt, apáék első pillanatban segítettek is volna ebben, de én akartam ezt. Egyedül, tudni, hogy megtehettem, hogy megengedhettem magamnak. Rövid, semmiségekkel teli muszáj-beszélgetést követően Waldo a cipőjébe bújva bele dobott felém is egy puszit, mielőtt lelépett volna. Hattie viszont még mindig sehol nem volt, így feladva a tervemet, hogy elbeszélgetek vele az előbbi gondolataimról, csendesen készülődve készültem a Portiával való találkozásra. Megint ránéztem a telefonomra. Az mégis milyen kifogás, ha leírom neki, hogy egy percet nem tudtam aludni, mert a lakótársam órákon át élvezte egy férfi társaságát? Ujjaimmal gyűrve az arcomat meg került fel a természetes smink, hogy a fürfőt is hátrahagyva magamra kapjam a kabátomat, hogy aztán kilépjek a lakásból, lerobogjak a kocsiig és a megbeszélt címre érkezzek.. csupán harminckét perccel később.
Percekig csak üldögéltem a kormánykerék mögött, az ujjaim lassú ritmusban doboltak egy ritmustalan dallamot, miközben a szélvédőn keresztül figyeltem az elhaladó emberek reakcióit, testbeszédét, mimikáját. Vajon én is olyan boldogtalannak látszom, mint az a szőke lány, akinek a világ minden fájdalma az arcvonásaira van írva? Vagy az az álmodozó kisfiú képmása lobog bennem, aki az apukájának nagy átéléssel beszél? Keserédes pillanat volt ez számomra, és mielőtt tényleg meggondoltam volna magam, már magam mögött hagyva az autót és lezárva azt léptem be a kávézó ajtaján, hogy egy rövid mustra után felidézzem a rég látott arcvonások tulajdonosát. Automatikusan elmosolyodtam Portiát meglátva, épp, hogy csak elkerülve azt, hogy a kislány felboruljon a nagy lendülettől, ahogy az apukája kezét megfogva boldog lépkedéssel lódult meg - és ezzel elém is kacsázott némileg. Talán ezért is, hangtalan nevetéssel, vidáman csillanó szemekkel találkoztam félúton a rég látott ismerőssel, akit én is szorosan átöleltem hosszú másodpercekig.
- Szia Portia! - vannak azok a mosolyok, ahol a szemünk is mosolyog. Az az igazi, boldogságtól átitatott mosoly jellemzője. Most, a részemről ilyennel üdvözöltem őt, elengedve, amikor éreztem, hogy kibontakozna az ölelésből. Sosem voltam az, aki szerette volna, ha mindenki az intim zónámba került, de voltak kivételek. Elmosolyodtam - ismét - a hallottakon, lesütve a szemeimet követve őt az asztalhoz, hogy helyet foglaljak. - Csak egyre több gyertyát kell elfújnom a születésnapomon - nyugodt, kedélyes pillantást vetettem rá, eligazgatva a táskámat és a kabátomat is a széken, hogy aztán megnézhessem őt magamnak tüzetesebben.
- Hogy vagy? - béna kezdés. Ennyi év után. - Annyira sajnálom, hogy ilyen hosszúra húzódott a csend köztünk... csak.. sok minden történt az elmúlt években.. Mennyi időre maradsz itt? - érdeklődtem tőle, az USA-ra értve a kérdésemet. Haza én sem utazom annyiszor, amennyiszer a szívem vágyna oda. Nem, nem szerettem volna őt letámadni a hivatalos beszélgetéssel, azért sem, mert nekem is szükségem volt egy kicsit arra, hogy felszabaduljak. A szemem sarkából láttam, hogy a pincérnő felénk indult, és ha nem szólították le őt, vagy megérkezett hozzánk, abban az esetben jázminteát kértem. Megint. Másfél órán belül a másodikat.

cora & portia

'miles and years apart'

A jetlagnél csak a hetek óta tartó hajtás üt ki jobban, a korábban végtelennek titulált elemeim pedig lassacskán teljesen lemerülnek. Nem értem, apám és Henry hogy bírják megállás nélkül. Éjszakákba nyúlóan bújják a papírokat, telefonálgatnak és próbálják a folyamatokat előre mozdítani. Apámat valószínűleg az adrenalin pörgeti ennyire, hiszen már hosszú évek óta maga előtt vizionálta ezeket a napokat; mint minden üzletember, a terjeszkedés az első számú célja, az ő számára pedig ez egyet jelentett azzal, hogy az amerikai kontinensen is irodákat nyit, a céget pedig Európán kívül is elismerjék. Addig nem tudta büszkén multinacionálisnak nevezni a birodalmát, ameddig nem érte el ezt a mérföldkövet. Henryt az adrenalin egész biztosan nem, de a kötelességtudat és a pénz már annál inkább hajtja. Ő az eredményekkel szemben a pénzt mindig is előrébb valónak tartotta. Azt hiszem, ez elég indok számára. Én viszont már nehezen tartok lépést velük, amit próbálok nem mutatni. Szükségem van egy kis időre, amikor nem az ő dolgaikkal foglalkozom, hanem valami mással. Valami teljesen mással. A Corával megbeszélt találkozónk erre jó lehetőség lehet, még akkor is, ha egyébként hivatalos dolgok miatt keresett fel eredetileg. Lesz végre valaki, akivel másról is lehet beszélgetni, átlagos, hétköznapi dolgokról, amik nem kergetnek az őrületbe.
Amint lehet, szabadulok a hotelszobából, ami akármennyire is a luxust jeleníti meg, nomád életmódra emlékeztet. Nem a saját ágyam, nem a saját fürdőszobám, nem a saját szekrényeim vannak körülöttem, csak ideig-óráig vagyunk itt. Szokásomhoz híven korábban érkezem a megbeszéltnél, de nem vagyok türelmetlen, ez a kis várakozás és az egyedül eltöltött percek jótékonyan hatnak rám; hetek óta először semmivel és senkivel nem kell foglalkoznom, nem szól meg senki, amiért elbambulok és nem szólok senkihez. Az én-időmet egy váratlan vendég, egy hatéves kislány rövidíti le, akit gyorsan összeszed az apukája. Szinte váltják egymás Corával, aki akkor lép be az ajtón, amikor Emily és az apukája távoznak.  Tudatosan nem térek azonnal a lényegre, mert jól esik egy kicsit másról is beszélgetni egy régi jó baráttal. Az elmúlt hetek csakis az üzletről szóltak, az új irodák megnyitásáról, a fejlesztésekről, bővítésekről, számokról, költségvetésről, potenciális új ügyfelekről, arról, hogy hogyan lehetnénk hatékonyabbak kevesebb, sikeresebbek, ettől nekem pedig már szétszakad a fejem. Egyébként sem saját döntésem volt az apám céges érdekeltségeiben részt venni, egyszerűen rám osztották ezt a szerepet és kész. Ha tehetném, messziről kerülnék minden üzleti közeget, amire most a legjobb esélyem, ha csak egy rövid időre is, a Corával való beszélgetésem. Rengeteg emlék és együtt eltöltött napok villannak fel bennem, amikor meglátom. Mintha tegnap találkoztunk volna azon a fesztiválon, amikor még mindketten jócskán a húszas éveinket tapostuk. Szinte kitörő lelkesedéssel fogadom a kávézóban, amikor meglátom. Attól tartok, a túlságos örömöm talán egy kicsit megrémisztheti, de rajta is hasonló jókedvet és boldogságot látok, ami azonnal eloszlatja minden kételyemet. A korábban elfoglalt asztalhoz vezetem, ahol nyugodtan le tudunk ülni és tudunk egy kicsit beszélgetni. Évekig tartottuk a kapcsolatot, bár az utóbbi időben kicsit ellaposodott a kommunikáció kettőnk között, ami talán annak a számlájára írható, hogy mindkettőnket lefoglal a nagybetűs élet és a hétköznapi mókuskerék.
- Ugyan, én is eléggé elfoglalt voltam – legyintek a szabadkozására, hiszen mindkettőnkön állt, hogy megszakadt a kapcsolat. – Egyébként jól vagyok, köszönöm – válaszolok röviden a kérdésére egy halvány mosoly kíséretében. Lényegében tényleg jól vagyok, de talán nem kéne rázúdítanom minden válaszomat, ami most sokkal helytállóbb lenne. – Egyelőre nem tudom, a tervek szerint megyünk haza, amint itt végeztünk a céges dolgokkal, de… - mélyet sóhajtok, amíg összeszedem a gondolataimat. – Lehet, hogy tovább maradok pár hétnél – fejezem be a részleteket mellőzve. – És te? – szegezem neki rögtön a kérdést. – Te hogy vagy? Mi a helyzet a lovaglással? Mit csinálsz, amióta itt vagy? Ne haragudj, ha ez így túl sok egyszerre… - nevetgélek halkan azon, ahogy letámadom szegényt. Közben az asztalunkhoz ér a pincérnő, és Cora választásán felbuzdulva én is teát kérek magamnak kávé helyett. Amióta itt vagyok, nem igazán rendeltem teát sehonnan, mert itt még nagyjából a csapból is a kávé és a Gatorade folyik. Utóbbi annyira nem nyerte el a tetszésemet, a kávéra viszont már nehezebben mondok nemet. Az utóbbi néhány hétben egészen rászoktam az itt megszokottabb koffein forrásra, bár itt még olyan igazán jó teával sem találkoztam, mint az otthoniak. Otthoniak? Néha egészen belezavarodok, hogy mit is hívjak otthonnak; itt születtem, de Londonban nőttem fel.