V annak emberek akik egyetlen pillanat alatt fordítják ki a világot a sarkából, merem azt hinni, hogy valamikor én is közéjük tartoztam, de jelenleg most az én katyvaszom kellős közepére húzott egy fekete leplet Eric, hogy segítsen elfelejteni mindazt ami az elmúlt sok hétben történt, bár ezen sosem lesz egyszerű túltennem magam, vagy a nélkül rá gondolnom, hogy ne legyen gombóc a torkomban, mégis most egy kicsit jobban érzem magam. Látom a fényt az alagút végén ha úgy jobban tetszik, és végre nem riadtan bámulok egy kétszázzal felém száguldó vonatot. Szerintem e miatt örökké hálás leszek neki, fedelet adott akkor, amikor mindenem elveszett. - Értem, persze, ez mindig így van, mert hát egy csinos lány egyetlen fegyvere általában a teste, és senkit nem érdekel, hogy mennyire vagy okos vagy művelt, ha szád másra is használhatod. Sóhajtok egy nagyot, hiszen belegondolva nem lesz egyszerű munkát sem találnom, mert bár nem minden a diploma, de egy latin amerikai lánynak végzettség nélkül nem túl sok esélye van villogtatni azt amit a cuki buksija rejt. - Szeretem mert olyan, mint egy hatalmas hajó, csak kerekei vannak, és az ahogy a motor felbőg, tiszta libabőr leszek tőle, persze a kormányváltós autók már eléggé kimentek a divatból, ha szabad ilyet mondani, és amint mondtam, jogosítványom sincs, és jelenleg nagyobb gondjaim is vannak annál, hogy kocsit vegyek, bááár, akkor lenne saját lakásom. Teszem az ujjam az államra és finoman dobolok rajta, mint aki komolyan elgondolkodott a dolgon, de a végén csak kuncogok és legyintek. - Hé, te most beszóltál? Csaptam a karjára. - Szerencséd, hogy vezetsz. Öltöm ki a nyelvem. - Köszönöm, ez most sokat jelent nekem. Igazán hálás vagyok. Mosolyodom el kedvesen a piros lámpa fényében. - Ez egy nem túl izgalmas történet, mert munkaügyet, HR szakos voltam, és egyszer még szeretnék újra az lenni. Kiszállok és követem Őt amerre mutatja a lakását. - Igazán helyes kis lak. Pislogok körbe, őszintén nem erre számítottam...
- Akkor valaki idejött és összekönnyezett, ami ritka fura perverzió, de manapság már ki tudja! - vonom meg a vállam és én is elviccelem kicsit a dolgot, mert ő is erre törekedett és végül is, ha neki ettől könnyebb, hát legyen. Egyébként ez pont egy olyan működési metódus volt, ami finoman szólva sem volt idegen tőlem. Szerettem a humort, a komoly dolgok élét kicsit csorbítani akkor is, ha egyébként valójában nem komolytalankodtam el azt. Az élet egyszerűen túl rövid volt ahhoz, hogy fapofával vánszorogjunk rajta végig. - Igen, csinos vagy, de ebből az előző két találkozásunk alkalmával sem csináltam titkot, hogy így gondolom. - rázom meg kicsit a fejem, mert ez tényleg nem újdonság, a mondókám viszont folytatom. - De itt a csinosság inkább arra vonatkozott, hogy ez növeli a fenyegetettségedet ilyen körülmények között. Egy mutatós lány könnyebben kerül bajba az utcán, az az igazság. A lényeg az, hogy szerintem nem érdemled ezt a sorsot. - egyelőre ennyit mondok, aztán ha gondolja beszélhetünk még erről, én nem zárkózom el a dolog elől. Lehet egy rohadék rockzenész vagyok rock and roll életmóddal, de ezzel együtt őszinte is. Azt meg kedvtelve figyelem, ahogy Cora értékelni tudja a járgányomat. Ez egy finom mosolyt is csal az arcomra. - Így igaz. De akkor végül is mind a ketten családi okokból értékeljük ezeket. Ezen a kocsin faterommal dolgozgattunk sokat, amikor még jobbára csak sodródtam a zene tekintetében és próbáltam valamit kihozni ebből a rögös útból. - osztok meg egy kicsit többet a leányzóval. Igen, most találkozunk harmadszor, de az első alkalommal fizikailag kerültünk egymáshoz nagyon közel, a második alkalomnál pedig már azért jobban el is beszélgettünk, kicsit beleláttam a bánatába a fülbevaló kapcsán és aztán meg ott sírt a vállamon. Szóval nem mondanám, hogy mindez nyom nélkül megy el az ember feje fölött és ne lenne bennem egyfajta viszonyulás hozzá. Igen, tetszett és élveztem is a társaságát, ez pedig nem volt egy rossz kezdet. - Annak is tök jó formái vannak, az impala is jól maxolja ki a szögletességet úgy, hogy nem lesz tőle annyira drabális. Szerintem jól is állna neked. - kacsintok rá, még picit az autóknál maradva, miközben már az én retro járgányomban ülünk és automatikusan halkítok az autó rádióján, hogy azért halljuk egymást, mert ha magamban vagyok akkor hangosan szokott szólni a zene. - Nem, te inkább szálloda kanapés lány vagy! - nevetem el magam, hogy cukkoljam kicsit a közös élményünk emlékével, de nem bántani akarom, csak hát ilyen a természetem... - Igen, komolyan. - bólintok, de a megjegyzéseivel azért csak eléri, hogy nevessek. Sorozatgyilkos, meg szervkereskedő? Lehet valaki sok filmet néz mostanság. - Figyelj Cora... én bírlak, egy kedves pörgős csajszinak ismertelek meg eddig, aki azért mély érzésű is. Tudom, hogy nem ezt kérted, de ez is melletted szól: mertél kicsit kérni és a kicsit is becsülni. Meg ahogy mondtam, pontosan tudom milyen szar helyzetbe tud kerülni az ember. Szóval nem a levegőbe beszéltem: az én otthonom a tied is, amíg egyenesbe nem jössz. - nézek még egy kicsit mélyen a szemébe így a pirosnál, ha hajlandó a szemkontaktust felvenni velem, majd zöld lesz a lámpa és haladhatunk tovább. - Ez eggyel több ok, látod. De ezt rád bízom, ha van terved. Mit tanultál egyébként?- biccentek a forgalmat figyelve. Ő tudja, hogy mit szeretne, ha nagyon segítségre lesz szüksége, majd szól. Közben persze meg is érkezünk és lerakom a kocsit az utcán egy sarokkal odébb, mert parkolóhelyet közelebb úgy sem találnék. - Innen még egy kis séta. - mondom a leányzónak, kiszállva az autóból elsőként, majd nyitom neki az ajtót, utána pedig zárom a kocsit és intek, mutatva az irányt. Nem kell sok, hogy már be is léphessünk a következő sarkon a háztömbbe, majd gyors lépcsőzés az elsőre és nyitom is az ajtót, hogy Cora befáradhasson. - Parancsoljon Miss Carillo, a lakosztálya előállt! - mondom vigyorogva, Cora pedig be is léphet a barlangomba.
A zt mondják ahol egy ajtó bezáródik egy másik kinyílik, csak hinni kell és remélni, és igazából most ez az egyetlen dolog ami még menthet engem, ha nem adom fel, és bár tudom, hogy életemben összesen egy kerek órát nem láttam Őt, mégis jelenleg az egyetlen ember aki kérdés nélkül segített nekem, és ezt nem értem, miért, hisz nem vagyunk se egy család, de rokonok, de még nagyon barátok sem, jó ismerősök, háááát, ezt ennyiből nem mondanám meg, még is itt van, és zsepit nyújt. - Ki sír? Én ugyan nem. Próbáltam nevetni egy kicsit, hisz egy erős nő sosem sír, csak hát néha rájövünk, hogy az erőnk véges... - Ó, itt semmiképp sem maradnék. Túl közel van mamá házához, szinte befordulsz a sarkon és már látod is, de persze ezt Ő nem tudja, és ha már itt tartunk azt sem, hogy mi juttatott ide. - Csinos, mi? Ezt most megmosolyogtam, oké már mindent értek, túlbonyolítottam, nő vagyok, mindig mindent túl agyalok, jó szokásunk. - A bátyám autószerelő volt, mindenre megtanított, és hát lássuk be, egy klasszikus mindig klasszikus marad. Húzom végig az ujjam a karosszérián mielőtt kinyitom az ajtót és beszállok. - Az én nagy vágyam egy Impala. Mármint ha lenne jogosítványom. Mindig a testvérem vezetett, és bár tudom, hogy kell sosem vizsgáztam le, anyagi okai is vannak, de főleg ide minek még egy autó? Mindenhova el tudok jutni tömegközlekedve is. - Hát azt mertem is remélni, egy részt kissé szűk lenne, másrészt pedig sosem voltam az a hátsó üléses lány. Nos valóban, soha semmilyen szempontból amit el lehet képzelni, mert bár sokat látott oly sűrűn szerelmes szívem oda tud lenni az autós kalandokért, ennyi eszem és erkölcsöm még nekem is van. - Mi? Várj! Komolyan? Ezt nem teheted meg értem, ennyit nem kérek. Komolyan be akar költöztetni úgy, hogy egyáltalán azt se nagyon tudja, hogy ki vagyok. - És ha egy csinos kis sorozatgyilkos vagyok? Vagy szervkereskedő? Nevetem el magam, komolyan ez több, mint amire számíthat egy lány... - Nem, sajnos amikor otthagytam az egyetemet a munkaszerződésem is megszűnt, de te azon ne aggódj, meg fogom tudni oldani. Ha bele rokkanok is, akkor is talpra fogok állni.
Mindenkinek voltak szar időszakai, mélypontok, amikor a sors kereke nagyon lefelé fordult. Ilyenkor pedig sok esetben az volt a kérdés, hogy egyedül van az ember, vagy áll mellette valaki? Egy erős kapcsolati-szociális háló aranyat ért és nem is feltétlenül kellett hozzá pénz, vagy hírnév. Sőt! Összességében több az olyan sztori, ahol a sikerre menő dörgölőzők a baj első jeleire hagyták cserben a másikat. Hamis barátok, haszonlesők és a fényben sütkérezők annál inkább gyűltek az emberre, minél fentebb és fentebb jutott azon a képzeletbeli létrán. Nem tudom, hogy Cora esete miként állt egyébként, de azt gyanítottam, hogy nem tudott megfelelő rendszert építeni maga köré vész esetére, ami egyébként nem volt sem hiba, sem meglepő: fiatal volt és amennyire nevéből, akcentusából következtetni tudtam, ez nem igazán múlt rajta. De egyre is megy, mert azért csak tudott elengedni egy olyan telefont, amire valaki azonnal lépett és ez a valaki én voltam. Előkeríteni mondjuk nem volt olyan egyszerű, de azért csak megtaláltam a játszótéren. - Hát azt látom. - felelem, míg a zsebembe nyúlva egy zsepit veszek elő és adom oda neki. - Az egerek itatása eléggé lefoglalt, ahogy látom. - nem fogok mondjuk itt leállni gügyögni neki, de ennyi a minimum, meg ő is össze akarja szedni magát a jelek szerint. Helyes. - Nem az igazi, mert nincs meleg és szerintem nem aratnál osztatlan sikert a szülők körében, ha itt táboroznál. - vonom meg a vállam kicsit, bár azt értékelem, hogy próbálja kicsit könnyedebben megfogni a helyzetét. Ez is egy jól jel és alapvetően szimpatikus vonás. - Ezt úgy értem, hogy rendes fedél kell a fejed fölé, nem valami sátor, amíg egyenesbe jönnek a dolgok. Szerintem amúgy is tudod, hogy az utcán nem tartana sokáig a sztorid, én meg rohadtul utálnám azt látni, hogy egy kedves és csinos fiatal leányzó, aki jobbat érdemel ilyen sorra jut. - mondom el a magam álláspontját, amíg segítek Corának a cuccával az autómig jutni, amit aztán nyitok is, hogy beszállhasson, majd én is a helyemre huppanok. - Örülök, hogy tetszik! Tök jó, hogy értékeled az ilyesmit. A csajok sokszor más jellegű autókat csodálnak. - villantok rá egy mosolyt, hogy aztán egy viccel folytassam a motor indítása közben. - Viszont a hátsóülés sem lesz az új otthonod! - a motor kellemesen feldorombol, majd szépen be is sorolok a hömpölygő, de már csendesedő new york-i forgalomba, hogy azért a figyelmem fél szemmel továbbra is Cora-nak szenteljem. - Tudod, annak idején volt egy időszak, amíg a nyugati parton próbáltunk szerencsét a bandával és jobb híján a próbateremben laktunk... amíg tudtunk. Nem volt egy könnyű időszak és ha akkor és ott nem sikerül jó viszonyokat kiépíteni, nincsenek segítőkész emberek, kurva szar életünk lett volna az utcán. Szóval amikor jelezted a magad módján, hogy nincs hová menned, arra jutottam, hogy segítek neked, amennyiben elfogadod. Lakhatsz nálam, amíg szépen egyenesbe jössz. - az egyik pirosnál állva fejezem be a gondolatsort és nézek oldalra Cora-ra, hogy miként is reagál. - Munkád van egyébként, vagy ezen a fronton is szar a helyzet?
A mikor ilyeneket olvas az ember, hogy elfordul a család a gyermekétől mindenki megdöbben, hogy Ő bizony soha nem csinálna ilyet, mégis most én is itt ülök az éjszaka közepén egy nyikorgó hintán, én csak bámulok magam elé, nincs többé családom, olyan végtelenül nehéz megérteni, elfogadni és össze szednem magam, hisz Ők élnek, de már nem kérnek belőlem, tudom, hogy ha elengedném a makacsságom és visszamennék mamához Ő vissza fogadna, de soha többé nem lenne semmi a régi, és én ennél több sebet nem akarok a lelkemre, elengedem, hisz én csak egy részben tartozom abba a családba, az én apám már rég halott, nem is értem, hogy nem vettem észre ennyi éven keresztül, hisz még a szemem sem illik bele a családi képbe, ellenben egy másikéba nagyon is. Túl ostoba voltam vagy túl vak, hogy lássam, látni akarjam a valóságot, hisz engem úgy neveltek, hogy van egy elég gagyi családom, egy drogdíler apával, egy mély vallásos anyával, egy keményfejű báttyal, akire mindig számíthattam ha összetört a szívem, és most darabokban van, Ő még sincs itt, hátat fordított nekem, és talán ez fáj a legjobban. Fejem döntöm a hideg láncoknak, hűvös van és én mégsem fázok, érzem ahogy könnyeim folynak végig az arcomon, és túl kimerült vagyok ahhoz, hogy vissza tudjam vagy akarjam fojtani, csak nézem ahogy azok a gyerekek és tinédzserek játszanak, akik szintén nem akarnak hazamenni, a legtöbbjüket ismerem, a bátyjukkal és a nővéreikkel játszottam pont ezen a helyen, annyi emlék tódul elő hirtelen és én már nem tudom mit kezdjek azzal a gombóccal ami a torkomban van... - Hm? Ja, szia, észre sem vettelek. Törlöm le gyorsan a könnyeim, ki szipog? Én ugyan nem... Vetek még egy utolsó pillantást a játszótér felé és utána indulok. - Hát a sátor rám férne. Próbálom kicsit viccesebbre venni a figurát, de nemigen akar ez ma összejönni. - Ezt, hogy érted? Nézek fel rá értetlenül, nem tetszik nekem ez a mosoly, valamit nagyon tervez. - Ó, szép kis kocsi, szeretem a régiségeket. Egy régi Ford. Pillantok a nem mindennapi járgány felé, ahogy megáll mellette, csak veszek egy mély levegőt, nincs vissza út, és beszállok mellé.
Tudtam olykor mogorva és magamnak való lenni, ez tény. Ahogy az is, hogy keveredtem már ilyen-olyan balhékba. De mindezen felül az alapvetés volt, hogy ha úgy láttam egy alapvetően jó ember bajban van, azzal az utolsó szál cigit is megosztottam, ha szüksége volt rá. A jelek szerint pedig most akadt valaki, akinek a segítségemre volt szüksége. Annyira nem gondolkodtam a kérdésen, mert a leányzó, aki a segítségem kérte egy alapvetően rendes szerzetnek tűnt, meg a múltkor is ott írt nekem a parkban és vigasztalgatni kellett, szóval láttam benne azt a gyámoltalanságot, ami megágyazott segítő szándékomnak. Végül is éppen ezért nem akartam magam ráerőltetni korábban és hagytam meg inkább neki a lehetőséget, hogy ha rendeződtek a dolgai akkor keressen. Nos, a jelek szerint nem rendeződtek. Fura hívás és egy üzenetben küldött cím, ennyiből végső soron tudom is, hogy szükség van rám, szóval összeszedelőzködöm, felöltözöm és útnak indulok. Nem mondom, hogy gyors lenne az út, mert a new york-i forgalom este is elég szar, néha nem is érzem, hogy minek tartom ezt a benzinzabálót, mikor sokszor a féklámpák vöröslőn kígyózó szalagjának bámulására alkalmas leginkább. Mondjuk legalább közben olyan hangerővel és azt hallgatok a kocsiban, amit akarok, szóval a zene segít elütni az időt az esti forgalomban való vontatott hömpölygés alatt. Így érem el a megadott címet és teszem le az autót, hogy kiszállva nézzek utána merrefelé is van az a bajba jutott latina. Nem könnyű elsőre kiszúrni, mert nem igazán látom a várakozó leányzót, pláne így egy este is forgalmas játszótér közelében. Szóval kell egy kis pásztázás, mire kiszúrok valami ismerős alakot egy hintában ülve, szóval azt közelítem meg hátulról, remélve, hogy nem valami túlkoros gyereklányt találtam meg, mert még rámhívják a rendőröket itt. - Hé nyuszifül! Neked kell sátor? Ha igen, akkor gyere, mert még a végén valamelyik kölök az anyjának néz és még őt is viheted magaddal valahova. - jegyzem meg a magam karcos orgánumán a vállát megkopogtatva. Fura volt az indítás, szóval valahogy csak megpróbálom felvenni a fonalat. Ha pedig felállt akkor megindulok az autó felé, remélve, hogy követ. - Amúgy sátor nincs, de nem maradsz fedél nélkül, nyugi.
T alán még soha sem voltam ennyire kétségbeesve, a sírás fojtogatja a torkom, úgy érzem nem kapok levegőt, ez lehet a pánik roham? Nekidőlve egy sikátor falának csúsztam végig egészen addig még le nem guggolva támasztottam meg magam, hátra szegtem a fejem és csak bámultam az egyre sötétedő égboltot, most még is mi a francot fogok csinálni? Erős vagyok, büszke és bátor, erre tanítottak, erre nevelt édesapám, aki nem is az, te jó ég, hogy tudott röpke pár hét alatt ennyire fenekestül felfordulni a világom? Mamá, drága egyetlen bátyám, hogy tudtatok így elárulni, árvának érzem magam, pedig van családom, akiket soha többé nem láthatok. Letöröltem fuldokló könnyeim, felálltam, még egyszer látnom kell, a házat ahol a felnőtté váltam, a nőt aki a világra hozott, még akkor is ha darabjaira esik szét a szívem, nem tagadom mocskosul hiányzik, de ez nem mentség az alól amit tett, miért kellett hazudnia, egy egész életet leéltem a nélkül, hogy ismerhettem volna az apám, és védelmeztem azt aki mindig is fattyúként bánt velem, és teljes mértékben igaza is volt, mert az vagyok, törvénytelen gyerek. Lángoló vörös arccal és elszánt tekintettem indultam meg utcákon át a régi házunk felé, tudom, hogy Ő nem keresne, a büszkeség családi vonás, ha egyáltalán nevezhető ez a katyvasz annak. A saroki épület mellől, árnyékba húzódva figyeltem a kis házat, az átható meleg fényeket, amik mindig hazavártak, nosztalgia fogott el, már komolyan azon gondolkoztam, hogy hazamegyek, amikor csippant a telefonom. Zavarodottan, fátyolos tekintetemen keresztül néztem a kijelzőt. Eric? Ezt most nem értem... Miért? Egy utcányira volt egy kis játszótér, annak a címét pötyögtem be és inkább tovább álltam. Mindig sokan játszanak itt késő este is, ez nem egy olyan környék ahol minden gyerek szívesen megy haza, szinte minden ház zsong a balhéktól, leültem egy hintára, háttal az útnak, és csak néztem ahogy a srácok kosaraztak, ahogy lányok szurkoltak és kistesók nagyzoltak kinek erősebb a bátyja, nővére. Valamikor én is köztük voltam, büszke, oly büszke a testvéremre...
Voltak esték, amikor nem ittam. Szégyen vagy sem, de ez volt a pontos. Jó, alapvetően nem minden nap az apokaliptikus delíriumig való eljutás volt a cél, legtöbb esetben csak arról volt szó, hogy a vacsorához legurítottam mondjuk egy üveg sört, vagy valami hasonló. Ma viszont úgy alakult, hogy odahaza pont kifogytam és igazából rohadtul nem volt kedvem semerre se menni. Nem volt kedvem edzeni menni, mert két napja volt egy olyan koncertünk, ami után még mindig fájt kicsit mindenem. Nem volt ma próba, mert a banda fele kitalálta, hogy pecázni akar menni, amihez nekem például semmi kedvem nem volt. Szóval nincs mit szépíteni, ma egyszerűen otthon döglöttem. Nem a szó szoros értelmében azt leszámítva, hogy valóban későn keltem és komótosan tettem-vettem, de tevékenykedtem is. Például előszedtem a hangszereimet és mindet átnéztem, letakarítottam, húrokat cseréltem, beállítottam amit kellett. A nyak ívét, a húrmagasságot, az intonációt, a hangszedők pozícióját és minden ilyesmit, amellett, hogy az erre gyártott tisztítószerekkel le is ápoltam a fogólapot vagy éppen a gitártestet. Rájuk is fért, mert ahogy az ember izzad a színpadon, úgy sokkal inkább koszolódnak a hangszerek, több zsír rakódik le az ujjakról a fogólapra, a húrok gyorsabban rozsdásodnak. Volt gitártechnikusom és ez első sorban az ő feladata volt-lett volna, de én szerettem ezzel bíbelődni, még ha egyébként sok időmet el is vitte ma ez. A technikus dolga esetemben inkább az volt, hogy a koncert időszakban tartsa karban a hangszert, minden fellépés előtt legyen átnézve, rendbe téve ha kell és ha a színpadon mégis lenne technikai hiba, akkor legyen ott a következő hangszer például. Két napja is az egyik szám alatt lepattant az anyacsavar a vállpánt tartó mechanikájáról és megindult a hangszer lefelé, na ott kellett, hogy azonnal kapjam a csere hangszert. Igen, egy jó technikus ilyenkor nagyon is fontos volt. Ez volt az egyik nagy projekt mára, a másik meg, hogy utána még rendbe is csaptam kicsit a placcot. A húrcsere miatt amúgy is keletkezett szemét amit össze kellett szedni: a húrok csomagolásai, a régiek maradványai, a levágott részek... és ha már ennek nekifogtam, akkor azért ki is takarítottam valamennyire. Férfibarlang volt ez a maga módján, de azért igyekeztem rendben tartani. Nyilván voltak időszakok, amikor erőteljesen hajazott egy disznóólra, de azt sokáig nem bírtam. Kurva idegesítő volt a vackokban botladozni és a skandináv lelkem is fel-feltámadt. Szóval a szemetet kidobáltam, némi takarítás és esteledni is kezdett, szóval ledobtam magam az egyik kanapéra és betettem egy filmet, meg magamhoz vettem egy jegyzettömböt és egy tollat, ugyanis sokszor így jöttek a dalszöveg ötletek: filmezős chill közben ütötte meg a fülem egy jó kis szókapcsolat, vagy láttam meg egy szitut, gondolkodtam el egy jeleneten, amiből lehetett volna dalt írni. Itt jártam éppenséggel, amikor csörögni kezdett a telefonom. Zavarbaejtően csak annyit írt ki a készülék a hívó neveként, hogy "Bugyi" bár ez esetemben nem volt olyan meglepő, pláne az én életvitelemmel. Felvont szemöldökkel vettem fel, hogy már az első "halóm" előtt egy szóáradat tóduljon a hallójáratomba, majd a dallamosan pergő női hang tulaja ki is nyomja. Oké, így már összeállt a dolog. Egy hónapja volt az a szállodai after, amikor lenyúltam egy latina fülbevalóját és bugyiját, majd másnap a fülbevalót vissza is adtam. Az egy érdekes beszélgetés volt sírással, padon összebújással, viccelődéssel. Aranyos kiscsaj volt és gondolkoztam is rajta, hogy felhívom, de utána jött az, hogy egy hónapos kis turnékört csináltunk a New York környéki klubokban mint retro event azokat a dalokat játszva, amikkel annak idején ezekből a klubokból elindultunk. Mielőtt megjött volna a siker. Szóval így elhalasztottam a dolgot, most meg ő talált meg magának, ráadusl egy igen sajátos módon. Gyorsan és hektikusan beszélt, de azért leesett a dolog. Az mindenképpen, hogy szarban lehetett. Nagyot szusszanva leállítottam hát a filmet, majd feltápázkodtam és magamra rángattam az egyik farmerom, meg egy farmer inget hozzá. Végül feldobtam a motoros bőrdzsekit, zsebbe a kulcsok, kézbe a telefon és elindultam lefelé a lépcsőházban. Menet közben lepötyögtem neki egy sms-t. "Hol vagy? Írj egy címet és felveszlek." nem gondoltam célszerűnek felhívni, mert az előbb is fura volt ez a telefonos akció és úgy éreztem ha írásban kommunikál, talán összeszedettebb lesz. Ha megírja a címet, akkor meg előrébb is leszünk. Remélhetőleg ez addigra megtörténik, mire a sarkon parkoló kocsimhoz elérek és be is ülök. Ha nem, akkor nyilván várok még. És ha megvan a cím, akkor tényleg tudok is indulni, hogy előbb-utóbb, de remélhetőleg odaérjek a megadott címre, leparkolva a járgányt, amitől telne jobbra is, de ennek érzelmi értéke van: még fatertól kaptam nem olyan jó állapotban és együtt raktuk rendbe. Szóval leparkolok és ki is szállok, hogy az utcai lámpák fényénél vezessem végig tekintetem az esti sötét derengésen, Cora-t keresve, akinek a neve is beugrott már menet közben, ahogy felidéztem magamban a múltkori találkozónk.
A z, hogy össze csaptak a fejem fölött a hullámok nem kifejezés, egyszerűen pörgetem az eseményeket a fejemben és nem jutok dűlőre saját magammal, hogy lehet ez, hogy juthattam el idáig, bár pontosan jól tudom, hogy én indítottam a lavinát, azt a stabil jég zuhatagot, amit annyi éven át összetartott a hazugság jeges marka, de én berobbantottam, egyetlen egy levéllel lenyomva a detonálót, elárasztva és letarolva mindent amire gondosan építgettem eddig az életem, Mamá aki a biztos pont volt az életemben, mindig is, pont Ő árult el engem a legkegyetlenebbül, majd pedig Hugo, édes bátyjám, hogy tehetted ezt velem, a támaszom, a mindenem, simán kipaterolt, hogy menjek vissza és nőjek fel, mintha Őt nem is zavarná a tény, hogy egész életünkben hazudtak nekünk, vagy Ő már rég tudta? Ezt. már sosem fogom megtudni... Az összes cuccom elfért egy sporttáskában, az életem ennyi, pár darab ruha, a könyveim és a telefonom, hátra hagyva mindent és mindenkit, komolyan bolond vagyok, igaz? Egy hajléktalan bolond... Egyetlen barátnőmnél szintén áll a bál, csöbörből vödörbe? Inkább kihagyom, első éjjelemen közölte velem egy járőr, hogy bevisz a fogdába, mert az utcán tilos aludni, álljunk meg egy kicsit, ezt én honnan is tudtam volna? Ó, és akkor jön a bőrszín és a származás, hogy van e zöldkártyám, miért nem tartom be a törvényeket, ember, soha nem szorultam arra, hogy ne legyen hova mennem, nem ismertem a helyzetet, reggel kifelé menet adtak egy hajléktalan szálló címet, ott legalább le tudtam zuhanyozni, kaptam pár falat ennivalót és egy ágyat, hát szép kilátások. Elmentem az egyetemre és határozatlan időre halasztást kértem, nem akarták elhinni, pedig nincs április elseje, nem tréfálok, majd pedig egész délután munkát kerestem, mert az iskolával ugrott a gyakornoki helyem is, de amíg valakinek nincs címe és dél amerikai, addig minden ajtó zárva van, vagyis majdnem mind, mehettem volna prostinak, de azt hiszem addig még nem süllyedtem. Bár amikor este vissza értem a szállóra és elég obszcén megjegyzéseket kaptam cseppet sem szomjas vagy szimpatikus férfiaktól, felkaptam a táskám és inkább vagyok egyedül, de ez sem megoldás. Nagyon nem akartam ezzel zaklatni a szerintem joggal nevezhetem bőrnacis idegennek, de már feladtam az elveim és tárcsáztam. - Öhm, helló idegen... Nem hiszem, hogy emlékszel rám, Cora vagyok, nincs egy sátrad? Miket is beszélek, biztos nincs, hülye ötlet volt, szia. Vörös fejjel omlottam le egy padra, Istenem, mond, hogy csak hangposta volt, nevet és törli.... Vagy csak simán törli, az lenne a legjobb...
Kezdőlap
