Lusta, nemtörődöm suhanc volt a tinédzser korában, akinek megvolt a magához való esze, de csak ritkán élt a teljes potenciáljával. Buliról járt bulira, ő volt az, aki a halott partit is képes volt egymaga újraéleszteni. A lányok szerették, a fiúk irigykedtek rá.
Ez azonban megváltozott. Ma már egy határozott, ambiciózus, elismert filmrendezővé nőtte ki magát. Nincs eltelve magától, egy nagyon reális, szerény személyiség. Tisztában van a sikereivel, de nem hagyja, hogy a fejébe szálljon. Úgy gondolja, hogy mindig van lehetőség a fejlesztésre, újításra. Kedves, őszinte, segítőkész férfivé nőtte ki magát a rakoncátlan tinédzser.
Igazi művészlélek és menthetetlen romantikus. Szeret saját darabokat komponálni, melyet vagy zongoráján vagy a gitárján, vagy pedig a hegedűjén szokott megalkotni. Hol melankólikus, hol bulizós, hol pedig szerelmes dalok fordulnak meg a fejében, melyeket papírra vet, betanulja, előadja. Tudja jól, hogy  versek, dalok írásával felesleges erőlködnie, hisz a rímérzéke a nullával egyenlő, ezért próbálja a gondolatait más módon kifejezni. Erősen érzelmes és szenvedélyes ember, melyet csak a legközelebbi ismerősei tudnak róla.
A legmélyebb gondolatait és titkait a naplója őrzi. Körülbelül tízéves korában kapta meg az elsőt, miután az anyja elhagyta őket. Ha nem is naponta, de minden harmadik-negyedik nap előveszi, és ugyan legtöbbször csak pár szót ír bele, máskor oldalakat képes regélni az életében történtekről. Kissé szentimentalista, és még annak ellenére is hiányolja a gyermek-tinédzserkorát, hogy ma már sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb életet vezet.

Amennyi fejfájást okoztam az apámnak, nem is értem, hogy nem dobott ki az utcára egyszer sem. A középiskolát nem épp a legjobb jegyekkel zártam, de kellően jókkal ahhoz, hogy minden lehetőségem meglegyen a továbbtanuláshoz, hát még a munkába álláshoz. Nem tartom kizártnak, hogy köze volt hozzá annak a nőnek is, akivel fél év kapcsolatépítés után már a házasságukat tervezték. Aranyos nőnek tartottam egyébként, hamar megkedveltem. Hogy a lányával milyen viszonyunk volt, az már egy teljesen másik kérdés. Jól kijöttünk egymással, állandóan csipkelődtünk a másikkal, és ilyen-olyan csínyeket vittünk végbe. Az esküvő sem volt ez alól kivétel.
Azonban a házasságot követő hónapokban az egyik este kicsit másfelé terelte az életünket. Alig múltam 20, ő 17, mikor meghívtak minket egy közös barátunk bulijába. Egyre több, és egyre változatosabb módon gurítottuk le az elénk tett alkoholt, a kiürített üvegnek pedig vajon milyen sorsa lesz fiataloknál? Először egyszerű üvegezés, később felelsz vagy mersz. Az előbbiben nem volt semmi lényeges, az utóbbi játékra áttérve azonban már kezdett pikánsabbá válni a helyzet, és az újabb legurított felesek csak még inkább oldották a hangulatot. A részletekbe nem mennék bele, de lényeg, ami lényeg: történtek ott érdekes dolgok. Még ha az ágyig nem is jutottunk el, elég közel kerültünk hozzá. De legalább az egyikünknek volt annyi esze, hogy azt mondja: elég. Nem én voltam az.
A kapcsolatunk ezután már nem volt olyan, mint korábban. Ő állított le minket, de úgy érzem, hogy ezt azóta is bánja. Nem tagadom, én is, de a továbblépésben sokat segített, hogy úgy döntöttem, jelentkezem a filmművészetire. Minden flottul is ment, egyedül azzal nem számoltam, hogy vissza fognak utasítani. Magam alá kerültem, de ezt aligha mutattam ki a külvilágnak. Mindenkinek azt mondtam, hogy felvettek és vár rám Észak-Karolina, közben azonban teljesen kilátástalan volt a helyzetem. Volt párszáz dollárnyi megtakarított pénzem, és abban a két hónapban míg az egyetemre kellett volna készülnöm, addig a fotózással próbáltam még jobban meghúzni magam. A szemeszter kezdete előtt felköltöztem egy albérletbe, és szerencsére ekkorra egy sofőr állást is sikerült találnom. Nem az álommunkám volt, de arra tökéletes, hogy eltartsam magamat, míg kitalálom, hogyan is tovább.
Az egész gyerekkoromban nagy szenvedélyem volt a filmezés. Készítettem az évek során egy-két amatőr kisfilmet, amit jobbára a YouTube csatornámon osztottam meg, de a szorgos, hűséges rajongótáboromon túl nem voltam valami sikeres. Jó ideig csak amolyan hobbiként fogtam fel, egészen addig az ominózus estéig. A filmjeimre jött visszajelzések a megszokott gyűlölködőkön kívül abszolút pozitívak voltak, én pedig ezen felbátorodva döntöttem az Észak-Karolinai Művészeti Egyetem mellett. A visszautasítás ahelyett, hogy eltántorított volna
a rendezéstől, csak újult erővel ruházott fel. Szánt szándékommá, később a rögeszmémmé vált, hogy márpedig igenis lesz nevem a filmes szakmában, még ha bele is pusztulok. Volt bennem egyfajta bizonyítási kényszer, azt azonban nem tudtam, hogy magam iránt, a családom iránt, vagy csak szimplán az egyetem, meg úgy az egész világ iránt.
Nem meglepő módon az egyetem folyamatosan visszatérő téma volt a családomban. Mindig kérdezgettek, én pedig mindig tereltem. Olyan szintre fejlesztettem ezt, hogy egy idő után már kész tehetségem volt a hazudozásban. Nem voltam büszke rá, de úgy véltem, még várnom kell az igazsággal. Bejártam az órákra, a folyamatosan a campuson lógtam, de egyiknek sem feltétlenül a tanulás volt az oka, sokkal inkább az ismertségek kiépítése. Amit egy év alatt tanultam (volna) az egyetemen... maradjunk annyiban, hogy sok újjal nem tudtak szolgálni. Az egyik tanárom így fogalmazott: „Ha sikeres akarsz lenni, nem a tudás a legfontosabb. A tehetséges emberek sokszor amiatt nem tudnak kibontakozni, mert félnek nagyot lépni és tenni a céljuk eléréséért. A papír miatt nem fogsz máris hollywoodi filmekben rendezni, ahhoz bizony kockáztatni kell. Szükséged van tehetségre, természetesen, de ha nem vagy elég tökös kockáztatni, akkor azért nem árt, ha van mögötted egy kis hátszél.” Ezek a szavak teljesen beleégtek a fejembe. Muszáj volt rájönnöm, hogy én az utóbbi kategóriába tartozom, nem a kockázatvállalókéba.
A kisfilmjeimet továbbra is ugyanolyan szenvedéllyel csináltam, mint korábban – az egyetemről való kilépés azonban határozottan segített az időm jobb beosztásában. A semmiből egyszercsak kaptam egy e-mailt az egyik hollywoodi filmes producer menedzserétől. Az új filmjéhez fiatal, tehetséges, szenvedéllyel teli rendezőt keresnek, pontosabban annak egy asszisztenst. Az egyik kisfilmem, mint kiderült, vírusként terjedt szét a neten, ami lassacskán eljutott a megfelelő emberekhez, később pedig a rendező inboxát is megtalálta. Négy órát ültem a válasz felett.
Elmentem a rendező meghallgatására, ahol egy kisebb interjút követően kaptunk egy alapkoncepciót, amiből egy öt-tízperces snittet kellett csinálnunk. Kevesen voltunk, mindössze négyen, és három hét állt rendelkezésünkre, melynek végén a rendező megnézi őket, és kiválasztja a számára legjobb embert. Nem értettem, miért pont az enyémre esett a választása, erre csak a pár nappal későbbi kávézás alkalmával derült fény. Az én kisfilmemből nem érezte annyira az erőlködést, mint a többiekéből. Továbbra sem értettem, mire akar ezzel utalni, de kifejtette. A társaim le sem tagadhatták, mennyire próbáltak megfelelni a rendező úr stílusának, védjegyeinek, és ez valamilyen szinten frusztrálta őt. Úgy gondolta, hogy egy hozzá hasonló szabados, egyedi művésszel jobban tudna együtt dolgozni, mint velük. Nem egy bólogató kutyára volt szüksége, hanem egy olyanra, aki más megvilágításba tudja helyezni az elképzeléseit, és szükség esetén szembe is száll vele. Tisztelettudóan, de határozottan. A munkát megkaptam, az azóta is ívelő karrieremnek pedig ez adta meg a kezdő löketet.
Egy hazugságból indult minden, de a csúcsra vezető út nem mindig helyes. Jelenleg is épp az egyik filmbemutatómról utazok éppen haza. Három nagyszabású filmet tudhatok eddig magam mögött, a negyedik azonban még egyelőre várat magára. Nem akarom abbahagyni, szó sincs róla, viszont az elmúlt 6 évem csak a karrieremről szólt. Úgy éreztem, ki kell vennem végre egy kis kényszerpihenőt, nehogy idő előtt kiégjek. Jelenleg is 34 órája vagyok ébren, a szemeim pedig majd kiesnek a helyükről. Hatórás az út, így még legalább ötöt tudok aludni... ez is haladás. Elolvasok még egy-két frissen publikált kritikát az új megjelenésről, majd jó kedvvel zárom le a laptopot és dőlök neki a fejtámlának. Nem hittem volna, hogy az a nemtörődöm, lusta fiú egyszer még hollywoodi filmessé fogja kinőni magát. Szó se essék róla, nem vagyok még a legnagyobb nevek között és talán sosem leszek… de így is többen ismernek fel, úgy szakmán belül, mint ahogy azon kívül. Hogy mit tartogat számomra a jövő? Nos… abból kiindulva, hogy honnan indultam, és hova jutottam, nehéz lenne megmondanom. És a meglepetést sem szeretném elrontani.