Nagyon sok esetben tényleg igaz az, hogy az ember nem feltétlenül tudja, hogy milyen fába vágja a fejszéjét egészen addig, amíg meg nem tapasztal valamit. Ez jelenti azt is, hogy kicsit sem gondoltam, hogy ha jogi pályán fogok elhelyezkedni, akkor onnantól kezdve minden problémám meg lesz oldva. Nem igazán szerettem Texasban élni és nem gondoltam azt, hogy az a hely a családomnak való lenne. Megértettem apát, elvégre ő ezt ismerte és nem akart kitörni valami olyan felé, ami számára teljes mértékben idegen. Ugyanakkor én sokkal inkább láttam magam egy olyan szellemű amerikai városban, ahol nem egy szülőgépként néznek rám, és több lehetőségem van nőként. Ez most nem a bennem lakozó femináci vadállat megélése volt. Szimplán csak szerettem volna olyan jogokkal élni, mint a felelős családvállalás, az abortusz lehetősége – ami valljuk be, hogy játszott volna, ha Noeltől várnék gyermeket – és hasonló finomságok, amik egy olyan államban, mint Texas nem biztos, hogy megillettek volna. Emellett tisztában vagyok azzal is, hogy milyen magas szintű a bűnözés. Kicsit sem lepődnék meg azon, ha apa bárkit képes lenne lepuffantani, de az öcsémet nem akartam hosszútávon kitenni annak, hogy ilyen környezetben él. Szép gyerekkori emlékek kötöttek oda, de tisztában voltam azzal, hogy nagyon komoly változásokon kell átmennie az életemnek, ha ki akarok törni abból, amiben benne voltam gyerekkorom óta. Emiatt talán nem örültem neki, hogy az öcsém egyetlen szó nélkül lépett le anno – részben a barátnője után – de mégis úgy voltam vele, hogy jobb így. Mert úgyis ezt akartam és most velem van, végre biztonságban, amit nagyrészt a férfinek köszönhetek, akivel az együtt elért sikerekre igyekeztünk koccintani a mai alkalommal.
- Szerintem meglepődnél – mosolyodtam el lassan – Mert én biztos vagyok benne, hogy megoldható a dolog.
Nem akartam belemenni abban, hogy egy olyan nő is, mint én egy picike vékony is le tudná fegyverezni, ha nagyon akarná. Biztos nem rajongója az ilyesfajta zenének, de emlékszem arra, hogy a Fall Out Boy Save rock and roll albumának videoklipjeiben hogyan lopták a nők a férfiakat. Ebbe pedig most nem terveztem őt beavatni – Helyes. Csak abban az esetben távozhatnál mással, ha én is megtenném.
Viszont nekem most határozottan arra volt szükségem, hogy a férfiak társaságát megpróbáljam lehetőség szerint mellőzni. Valószínűleg sok olyan barátnőm akadt, akik megkértek volna arra, hogy „az Ügyvédurat” legyek szíves bemutatni nekik, ha már járni nem terveztem vele. Ez pedig számomra valahol egy teljesíthetetlen kérés volt, mivel nem szerettem volna, hogy a munka rovására menjen az, hogy mennyire próbálom meg elmélyíteni vele a kapcsolatomat. Már volt szerencsém megtapasztalni azt, hogy mennyire nem ideális kollégával viszonyt folytatni, mert konkrétan a kapcsolat intimitása veszik el azzal, ha ebbe komolyabban belemegyünk. Ugyanakkor ez nem azt jelentette, hogy Dale ne lenne egy általam is majdnem tökéletesnek titulált férfi, ami lényegében több volt, mint elég. Viszont az, hogy nem a megfelelő életszakaszban találkoztunk önmagában elég volt ahhoz, hogy ne akarjak a legyőzhetetlen szerelemben hinni. Egy ilyen jó lehetőséget kár lenne tönkre tenni egy férfi miatt.
- Nem volt rá szükség – vontam meg a vállam – Apukám meg az öcsém is vigyáztak rám. Tudod ők nem hasonlítanak rám ebben a két dologban. Ma este pedig veled vagyok, szóval nem eshet bántódásom.
Finoman mosolyodtam el, ahogy ezt kimondtam. Talán a nők el tudnának bánni vele – már ha léteznek olyan pszichopaták, akikre a korábban gondoltam – de ez nem azt jelenti, hogy bárki bele merne kötni. Nem lepődnék meg, ha az emberek azt hinnék, hogy egy pár vagyunk, mivel korban nem állunk egymástól annyira messze és együtt érkezünk egy szórakozóhelyre. A legtöbben pedig ilyenkor már megtalálják a társukat. Elég szerencsétlen véletlen, hogy mi ebben nem az átlagot képviseljük. Nem akartam feszegetni a témát nála, mivel nem sok közöm volt a szingliségéhez és beleszólni se terveztem a dologba. Nem mindenki az a fajta ember, aki szeret az ő korában már édesapa lenni. Ennek ellenére ez a kijelentés egyenesen sértő és undorító lett volna a részemről, ráadásul vádaskodásnak is hatna, amihez semmi jogom nincs.
- Tök jó – mindezt nagyon lelkesen mondtam azt leszámítva, hogy nem igazán tudtam volna, hogy mit kellene vennem a kollégáim nagy részének. Viszont legalább abból a szempontból nem lesz nehéz döntéseket hozni, hogy a legtöbben nők, ami miatt már kapásból egy csomó lehetőségem volt. Mindannyian visszafogott, apró ékszereket viseltek, illetve a bőrük és a hajszínük sokat segített volna abban, hogy valami különlegesebb sminkterméket válasszak nekik. Emellett úgy gondolom, hogy azokban a körökben, ahol mi mozgunk, talán az egyik legjobb ajándék egy Wellness hétvége lenne, mivel szinte folyamatosan munkával töltjük az időnk nagy részét. Szerettünk viccelődni azzal, hogy Dale az egyetlen, aki reggeltől estig dolgozik, de valójában mindannyian magunkkal hordtuk a céges laptopot és telefont, hátha érkezne egy olyan email, vagy telefon, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül.
- Majd keresek neked egy tanulmányt a jövő hétre – nevettem el magam. Mondjuk elég lett volna egyszer felvételt készíteni arról, ahogyan az öcsém kezd el nyúzni és úgy beszéli ki nekem az összes barátját, mintha nem keverném össze egy-kettőnek a nevét. Azzal a ténnyel egyáltalán nem tudtam volna vitába szállni, hogy ez nem egy reprezentatív kutatás, de a tapasztalataimat legalább alátámasztotta. Ezt a szokását pedig Henci nem tőlem örökölte, hanem az apjától. Ők pedig mind a ketten a szomszédban élő férfiakkal fejlesztették tökéletesre a pletykálkodást. Ez konkrétan olyan volt, hogy amikor az öcsém tanulmányi kirándulásra ment, akkor is előbb tudta, hogy mi történik a houstoni utcánkban, mint én.
- Szerintem ez nem az állapoton múlik, hanem az időzítésen. Ha a férje és a gyerekei nem hallják, akkor nyugodtan szólítsd úrnőnek. És szólj nekem, mert én látni akarom közben az arcát – ez gyakorlatilag olyan, mintha közvetlenül gyertyatartónak jelentkeznék. Ezen a ponton én magam is éreztem, hogy le se tagadhatnám a családom és valószínűleg az öcsém és apám is elégedetten hümmögne, ha hallanák, hogy pontosan milyen üzletet akarok nyélbe ütni.
- Hány évesek Joan gyerekei? – egyelőre nem akartam megjegyzést tenni arra, hogy mit feltételezek róla az alapján, hogy legalább feltételes módban beszélt a gyerekekről. Senki se lát bele annyira a másik életébe, hogy kéretlen tanácsokat kezdjen el osztogatni, azt pedig nem gondolom, hogy mi ketten már rögtön olyan viszonyban lennénk egymással, hogy hasonlóra rászánjam magam.
- Erre mondhatnám azt is, hogy nekem már csak azért nem hinnének, mert nő vagyok és elnyomásban részesülök – nyilvánvalóan nem gondoltam komolyan a femináci szövegem – De ha a szexuális vonzerőnket és Joan identitását nézzük, szerintem akkor is te jössz be neki jobban kettőnk közül, tehát valószínűleg negatívan diszkriminálna. Sehogy sem nyerhetek ellened.
Tisztában vagyok vele, hogy Dale nem egy hímsoviniszta csávó, ami miatt nem csak a tiszteletemet nyerte el, hanem nagyon férfiasnak is gondoltam. Nyilvánvaló volt, hogy nem akarok ráhajtani a kollégámra, de ettől függetlenül nem volt nehéz eldönteni, hogy mennyire lehet népszerű a nők körében. Mivel nagyon jó kisugárzással rendelkezik, szinte biztos voltam benne, hogy aktívan randizgathat. Elvégre nem egy szakálltól és izmos felsőtesttől függ az, hogy ki mennyire férfias, ezek csak olyan felszínes külső tulajdonságok, amik azt minősítik, aki ezeket gondolja.
- Ha nem ismernélek, akkor egy ilyen kijelentés után azt gondolnám, hogy egy pöcs vagy – mosolyodtam el, aztán picit az ajkamba haraptam a káromkodás miatt, amit ennyire egyenesen mondtam a szemébe – Hoppácska.
Nem bántam annyira, soha nem voltam az a fajta nő, aki azon izgulna, hogy mit gondolnak róla, ha időnként el meri engedni magát. Ha önmagam vagyok, akkor vagyok a legmagabiztosabb, és a mi viszonyunk már bőven volt olyan, jó, hogy ne akarjam megjátszani magam előtte. Elvégre pár hónappal ezelőtt úgy kanalazott össze a régi albérletem előszobájából. Ez pedig minden bizonnyal mind a kettőnk számára megrendítő emlék volt.
- Gondolom sokkal drágább egy ilyen szolgáltatást igénybe venni, mint egy szimpla taxi – logikusnak tűnt, mivel itt nem szimplán utasszállítás folyt, hanem az autókat is épségben kellett hazavinni. Elég kellemetlen feladat lehet, ha valaki ilyenre önként vállalkozik, akkor őszintén remélem, hogy legalább jól meg vannak fizetve a szolgáltatásai. Én nem biztos, hogy képes lennék arra, hogy hasonlót csináljak.
- Igen. Az emberek azt hiszik, hogy csak azért, mert bekerültek egy jobb helyre, már feljogosítja őket, hogy többnek gondolják magukat a nagy átlagnál. Holott a valóság az, hogy sok esetben múlik az anyagi helyzeten az, hogy ki milyen egyetemre jár – biztos voltam benne, hogy azok a családok, ahol a szülők nem engedhették meg maguknak azt, hogy kifizessenek egy teljes ösztöndíjat, szenvedtek a részösztöndíj miatt is eleget – Minket eléggé elsodort egymástól az élet.
Tekintve, hogy a Harvardra jártam és New Yorkba költöztem, elég speciális volt a helyzetem. Nem sokan kötöttek ki itt, mert a legtöbb tanárnak nem volt helyi kontaktja, én pedig nem éppen nevezném szerencsésnek azt, aki által én ide kerültem. Valószínűleg, ha a Sullivannál nem jön be a munka, akkor otthagytam volna a pályát.
- Összefutottam egy régi barátnőmmel, akit még Houstonból ismertem meg – mosolyodtam el – Illetve elég jó viszonyt ápolok a könyvesboltból a régi kollégáimmal. Csak amióta megvan a szakvizsgám, azóta nem olyan könnyű találkozni.
Ők is dolgoznak, engem is maga alá temetett a saját életem. Teljesen érthető volt, hogy nem mindig alakulnak úgy a dolgok, hogy össze tudjunk futni. A felnőtt életben már sokszor nehezebb kapcsolatot ápolni egymással, mivel a munkatársakat az emberek nagy része nem feltétlenül nevezné a barátjának. Aki pedig az ilyen helyzeteket nem tudja jól kezelni, az véleményem szerint fel is fordulhat.
- Igen, előfordul. A múltkor csináltunk otthon bubble tea-t, de ha a barátnője nem tudja nézni vele a meccset, nekem mindig ott kell lennem mellette – nevettem el magam – Az meg jó, ha az én példámat akarta követni, de akkor sem kellett volna apát egyedül hagynia.
Biztos vagyok benne, hogy nagyon megijedt, amikor sehol se találta a gyereket és még telefonon se tudta elérni. Henrynek mindössze annyi szerencséje van, hogy nem hívta ki azonnal a rendőröket, mert akkor talán félúton vissza lett volna fordítva. Valószínűleg abból csak ő jött volna ki rosszul, ugyanakkor mi meg annyira ismertük már őt, hogy tudjuk: semmi értelme nincs hazaküldeni, mert ha akar úgyis megjelenik megint.
- Ez az a pont, ahol azt hiszem, hogy nem kérdezek többet – mosolyodtam el lassan – De végül is nem bánom, hogy itt kötöttél ki. Szerintem, ha nem nálad fejezem be a bojtárkodást, akkor soha nem lettem volna ügyvéd.
Jobbnak éreztem, ha azonnal terelni kezdem a témát. Nem szeretem olyan dolgokba beleütni az orrom, amit nem osztanak meg velem közvetlenül. Az pedig egyértelmű volt, hogy Dale menyasszonya érzékeny téma lehet a számára, mivel nem mesélte el magától, hogy mi volt a folytatása a történetnek.
- New York egy remek város, tele lehetőségekkel – ezt már én magam is megtapasztaltam – Gondolom az öcséd is ezért jött ide végül. Sikerült beilleszkednie?
Ha el kellett volna képzelnem a fiút, akkor azt gondoltam volna róla, hogy hasonló jellemmel bírhat, mint a bátyja. Valamennyire Henry is hasonló hozzánk, mert mi neveltük fel, de talán pont ez a kulcsa annak is, hogy mitől lett ennyire más. Túlságosan elkényeztettük, ez pedig egy olyan dolog volt, amit lényegében sosem bántam meg.
- Egyébként mi is az a hely, ahova most éppen tartunk? – biztos voltam benne, hogy nem olyasmi, ahol korábban én is jártam már, elvégre a korunkból kifolyólag is nagyon más körökben mozoghatunk mi ketten.

Hailee & Dale

"Everybody's got to believe in something. I believe I'll have another beer."

Elég nagy biztossággal tudom azt mondani, hogy az egyik legnyilvánvalóbb különbség közöttem és az öcsém között, hogy hogyan teremtünk kapcsolatot másokkal. Persze nem ismerem minden barátját, de amit én tapasztaltam vele kapcsolatban, az egyértelműen az volt, hogy kevés, de nagyon jó baráttal rendelkezik, akik valószínűleg jobban ismerik őt még nálam is. Utóbbi persze nem olyasmi, ami büszkeséggel töltene el, ettől függetlenül letagadni nem fogom. Ah Innal ellentétben én olyanokkal is kapcsolatot teremtettem, akik teljesen ismeretlenek voltak számomra és nem féltem annyira nyílt lenni, amennyire egy ember lehet az én koromban és a megfelelő társadalmi státuszban. Valószínűleg megőrültem volna, ha magányra kárhoztatnak, a családom, illetve majdnem-saját családom körül tátongó űrt pedig olyan emberek töltötték meg, akikhez sokkal lazább viszony fűzött, de mégis megérte fenntartani a kapcsolatot. Életszerűnek tartottam, hogy azokkal ápoljam leginkább a viszonyt, akik a legfontosabbak számomra, több ezer kilométer távolságban viszont az ilyen vágyak akaratlanul is meg tudnak gyengülni.
Könnyebb azt mondani egy-egy New York-i barátomnak, vagy kollégámnak, hogy fussunk össze, mint időt találni arra, hogy Koreába repüljek - azzal a tudattal, hogy a munkám folyamatosan megköveteli az odafigyelésem és bármikor beüthet a krach. Hailee olyan ember volt a csapatunkban, akivel könnyedén tudtam azonosulni - nem a nő léte miatt, hanem mert ugyanúgy nagyobb testvér volt, mint én magam is és ugyanúgy a jogot választotta hivatásának, még ha nem is olyan területen indult, mint ahogyan én magam. Intelligensnek tartottam őt és képesnek arra, hogy kezelni tudjon nehéz helyzeteket is, de sosem vártam volna el tőle, hogy állandó jelleggel vigyázban állva várja a feladatokat.
- Ezzel az ellopás részével azért tudnék vitatkozni. Szerintem nem sokan vannak, akik fizikailag alkalmasak a feladatra. - Vigyorogva közöltem ezt, miközben nagyon igyekeztem felvázolni gondolatban magam előtt a képet, ahogyan valaki ténylegesen a vállára kap és elszalad velem. - A mai nap nem arról szól, hogy bárki mással távozzak, rendben? - Olyan arccal ígérhettem meg ezt neki, aminek nem lehetett teljesen hinni, de Clare kioktatása után egyébként sem tudtam szigorú maradni. Valahol fájt, hogy a stílusomat olyan mértékű kritika érte, mintha nem rendelkeznék ízléssel, de egyetértettem abban a nővel, hogy egy olyan szerelés, amiben a munkámat végzem, nem feltétlenül ugyanaz, mint amiben inni mennék egy kedves kollégával. - Ha már itt tartunk... Szerintem téged könnyebben ellopnának mellőlem. Alacsony is vagy és törékeny is. Tanultál valaha önvédelmet? - Kérdőn pillantottam le a nőre. Közben az is megfordult a fejemben, hogy a Joannal való legközelebbi megbeszélésem talán fel kellene vetnem, hogy ne jogi szakirányú továbbképzésre küldjük legközelebb a kollégákat, hanem önvédelmi tanfolyamra.
- Fogunk, persze - nevetve bólintottam. Az elején nem igazán tudtam hova tenni a dolgot, lévén vannak, akik hisznek abban, hogy lehet barátságot kialakítani kollégák között és vannak, akik nem. Az utóbbi csoport pedig egyértelműen nem tudott annyit a többiekről, hogy igazán értékes és átgondolt ajándékot adjon. - Mivel nem toleráljuk a klikkesedést... - jelentőségteljes pillantást vetettem rá. - Ezért szabály, hogy nem lehet cserélni. Egyébként is sokkal viccesebb végig nézni, ahogy valaki információt próbált szerezni a kihúzottjáról, mint hogy szimplán elcserélgessük a dolgot. - Ezt pedig én magam is tapasztaltam már. Az egyetlen előnyöm, hogy Clare az én titkárnőm és egyébként is mindent tud mindenkiről. Meglepő módon még rólam is. Néha elcsodálkozom, hogy honnan szerezheti az információit, mert én biztosan nem mondok el neki ennyi dolgot.
- Erről már én is hallottam. De sem cáfolni, sem megerősíteni nem tudom. - Vagy inkább nem akarom. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem szeretek tudni mások dolgairól. Hiszem, hogy egy embert az tesz igazán emberré, hogy ilyen apróságokkal foglalkozik - akár saját maga tekintetében, akár mások életével. A különbség ott a leglényegesebb, hogy mennyire vagyunk megszállottak mások életét illetően.
- Tudod, gondolkoztam már rajta... De rájöttem, hogy akkor szeretném megtenni, ha tudnám, hogy nincs férje és gyerekei. - A gyerekek valószínűleg kisebb problémát jelentettek volna, mint maga a tény, hogy a főnököm férjnél van, én pedig olyan helyzetben akarnám úrnőnek szólítani, amikor... Nos, amikor intimebb kapcsolatban vagyunk, mint felettes és dolgozó. - A gyerekek mondjuk kevésbé zavarnak. - Sőt, ha valaki arra lenne kíváncsi, hogy milyen a viszonyom bármilyen gyerekkel... Nincs velük bajom, egyszer én is szeretnék majd, de jelenleg egyszerűen nem látok erre reális esélyt. De szerencsére megvan az az előnyöm, hogy nem vagyok olyan mértékben időhöz kötve, mint a nők.
- Beköplek valamivel, ami nem is igaz. Szerinted kinek hinnének? Az újoncnak, vagy nekem, aki mindenkit ismer? - Vigyorogva tettem fel a kérdést, direkt nem arra hegyezve ki a dolgot, hogy nő és férfi viszonylatban vajon kinek hinnének az irodában. Szeretem azt gondolni, hogy egy férfit több felelősség köt le, ha a családja vagy munkája fenntartásáról van szó, egy nőnek pedig meg kell adni a lehetőséget, hogy kibontakozhasson a karrierjében, vagy beleadhassa minden szeretetét a családalapításba - vagy ötvözze ezt a kettőt -, de talán lenne, aki túl régimódinak tartana emiatt.
- Te vagy az én emberem. - A megjegyzésem jókedvű volt, az állandó mosoly pedig most is ott ült a szám szélében, annak indikátoraként, hogy jól érzem magamat.
- Nekem csak hasznos barátaim vannak - felnevettem, miután kimondtam ezt. Valójában szeretek úgy gondolni a barátaimra és ismerőseimre, mint akik tényleg barátok és nem pusztán egymás kihasználásáért vagyunk kapcsolatban. Persze ez olyasmi volt, amit bizonyos szakmákban lehetetlen lett volna elkerülni, én pedig lehettem volna zárkózottabb is, de tudom, hogy nem tett volna jót nekem a dolog. Yaya után semmiképp. - Aha, valami olyasmi. Rájöttek, hogy létezik egy olyan alkoholista niche, aki túl kényelmes ahhoz, hogy taxizzon, vagy tömegközlekedjen. - Vagy szimplán meg tudják - tudjuk - fizetni, hogy valaki ideiglenesen a sofőrünkként funkcionáljon, de ne kelljen vele hosszabb kapcsolatot kiépítenünk. Más kérdés, hogy Tylar olyan ember volt, akivel egyébként is kapcsolatban álltam, az autóim miatt.
- Ez a baj az elit egyetemekkel. Mindenki fenn hordja az orrát, nem? - Elvigyorodtam, miközben vetettem egy pillantást a nőre. - Nálunk a Yale-en jobb volt a társaság. Ott már egyértelműen mindenki jogot akart tanulni. Csomó volt évfolyamtársammal vagyok most is kapcsolatban, mert olyan cégeknek dolgoznak, akikkel mi szemben állunk. - Megmosolyogtatott a gondolat, hogy már nem az előadóterem egy oldalán ülünk ezekkel az emberekkel. Voltak, akik egyértelműen megsértődtek, amiért egyikünk, vagy másikunk állt nyerésre egy-egy ügyben és voltak, akik képesek voltak ezt professzionálisabban kezelni. - Több barátom van, akiket a munka miatt ismertem meg. - Aztán meg ott vannak azok is, akik még otthonról voltak meg. Velük sem mindig volt egyszerű tartani a kapcsolatot, de azt mondják az embernek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen.
- Te hogy állsz barátokkal itt New Yorkban? Azon a hölgyön túl, akivel együtt laktál. - Mivel nem csak Haileet érintette a stalkere esete, megtudtam, hogy nem egyedül lakott.
- Lehet, hogy csak pozitívnak látta a te példádat. Így legalább jobban tudsz rá figyelni. - Mint ahogyan én is megtehetem ezt Ah Innal. Már amikor hagyja, hogy megtegyem, vagy épp nekem van annyi eszem, hogy letegyem a munkát és tényleg minden figyelmemet az öcsémnek szánjam. Ennek kapcsán rögtön felmerült bennem egy kérdés. - Te meg az öcséd gyakran csináltok közös programot? - Nagyjából be tudom lőni, hogy mennyi dolga van Haileenek, ami a munkáját illeti, de ennek ellenére nagyon kíváncsi voltam arra, hogy ő milyen kapcsolatban van a tesójával.
- Cseles vagy. - Mosolyogtam azon, ahogyan képes volt belekérdezni a dologba, de nem véletlenül lett belőle ügyvéd, ez pedig akárhogy is, becsülendő. Még ha én is vagyok az áldozat. - Nem túl meglepő, ha azt mondom, hogy egy nő miatt költöztem ide, igaz? - Ugyan először nem terveztem többet megosztani vele, de valahol sejtettem, hogy az egész erre megy ki. - A menyasszonyom Koreában tanult középiskolás korában és úgy döntöttünk itt folytatjuk. - Aztán már nem volt mit folytatni, Yaya betegsége miatt. A nő halála volt az, ami miatt rájöttem, hogy gyakorlatilag rendelkezhetünk bármivel, ha nem jó az egészségünk, akkor már rég lőttek nekünk.

⋈ | 1280 | öltözet

Nyilvánvalóan furcsának tartottam azt a tényt, hogy Dale-nek nem volt senkije, ugyanakkor egyáltalán nem éreztem késztetést arra, hogy felkínálkozzak neki, illetve faggatni sem szerettem volna. Nyilvánvalóan értékeltem azt, hogy ő sokkal inkább tartotta volna a közöttünk kialakult kollegiális viszonyt, mivel nekem most pont erre volt szükségem. Sosem voltam egy könnyelmű nő, de ennek ellenére tudtam élvezni az életemet. Hűséges voltam a páromhoz, ha éppen volt, és végül ez is lett valamilyen szinten a vesztem. Mivel Noel megcsalt, talán túlzottan elkeseredett voltam ahhoz, hogy összeszedjem magam és felálljak a dologból. Szerencsésnek mondhatom magam, amiért ilyen korábban még nem történt velem, ennek ellenére nem gondoltam szemétként a férfiakra. Nyilvánvalóan két ember kellett ahhoz, hogy az a bizonyos dolog megtörténjen, nekem pedig időre van szükségem, hogy elfelejtsem a dolgot. Nehezebb volt így az öcsém szemébe nézni, aki elől szándékosan hallgattam el részleteket, ugyanakkor örültem neki, hogy Dale személyében egy olyan személyre leltem, akiben meg tudok bízni, ha arról lenne szó. Pont ezért egyértelműnek tűnt, hogy nem fogok olyanról kérdezni, amiről magától nem beszél. Elég jó téma volt közöttünk mondjuk az, hogy a testvéreink mit csinálnak, vagy ki mit főzött – nyilvánvalóan erről inkább én tudtam beszélni – és egyéb más. Nekem sem lenne kényelmes az elcseszett párkapcsolataimról beszélni most.
Mindenesetre én nem vagyok se pszichológus, és az anyai ösztöneimet sem érzem túl erősnek annak ellenére, hogy felneveltem egy gyereket. Talán elmondhatom magamról, hogy egész jó munkát végeztem, mivel az a helyes kisfiú nagyon szép férfivé cseperedett, de ennek ellenére örültem neki, hogy a mai este folyamán mind a ketten elengedhetjük magunkat. Szinte biztos voltam abban, hogy Dale bírja az alkoholt, nekem pedig nem azzal fog telni az estém, hogy őt rakom helyre. Túlságosan makulátlannak tűnt ahhoz, hogy részegen butaságokat kezdjen el beszélni nekem, plusz kettőnk közül én voltam a kisebb és vékonyabb. Hiába bírom jól az alkoholt, talán esélyes, hogy én előbb kerülök spicces állapotba, mint ő.
- Én csak attól félek, hogy valaki majd ellop, én pedig nem jutok haza – résnyire szűkített szemekkel néztem rá – Szóval meg kell ígérned, hogy nem passzolsz le ma este akkor sem, ha egy nálam csinosabb nő akar majd ellopni.
Az összes vagyonomat rá mertem volna tenni arra, hogy be fognak próbálkozni nála. Nyilvánvalóan az ázsiaiak valamennyire kortalan arccal vannak megáldva, emiatt talán nem volt túl feltűnő az, hogy némi korkülönbség azért volt közöttünk. Manapság ez túl sokat nem számít, de lemertem volna fogadni, hogy vannak túlzottan szégyentelen nők is. Nyilvánvalóan esetünkben nem játszott az, hogy a barátnője lennék, de akár lehetnék az is. Nem lepődtem volna meg azon, ha valaki egyszerűen leszólítja és megpróbálja lecsapni a kezemről annak ellenére, hogy társaságban van.
- Szerintem a karácsonyi húzás olyan dolog, ami akkor sem működött, amikor kitalálták a dolgot – halkan felsóhajtottam – Fogunk ilyet csinálni az irodában? Kicsit tartok tőle, hogy el fognak cserélni, mivel még új vagyok.
Nyilvánvaló volt, hogy nem tudtam mindenkivel egyformán beszélgetni. Ugyanakkor, én is mindig megcsináltam ezt az egyetemen és a középiskolában is. Úgy tudom, hogy az öcsém is hozzám hasonló volt, annyi különbséggel, hogy ő általában csinos lányokra cserélt. Mondanám, hogy tőlem tanulta, de ezt a részét biztosan nem.
- Ó, a végén még kiderül az, hogy te vagy a legpletykásabb – egy kicsit felvontam a szemöldököm, aztán elnevettem magam – Nem lepne meg. Azt hallottam, hogy sok esetben a férfiak közül kerülnek ki a pletykafészkek.
Vicces egybeesés, hogy a Gossip Girlben is pont egy férfi töltötte be a pletykafészek szerepét. Ha a sorozatot reális szemmel néznénk, akkor minden bizonnyal egy Chuck kaliberű férfi lenne a társaságoknak azon tagja, aki az információkat ismeri és kedve szerint adja tovább. Ha pedig összehasonlítjuk a mentoromat a sorozatban szereplő férfivel, akkor nem kevés hasonlóságot fogunk közöttük találni. Kezdve mondjuk a társadalmi státuszukkal, meg a külsejükkel.
- Szólítottad már valaha Joant szemtől szembe úrnőnek? – halkan nevettem fel – Szerintem tetszene neki, ha te mondanád.
Minden bizonnyal ő az egyetlen, aki hasonlót megengedhetne magának. Nekem egyelőre eszembe sem jutna viccelődni a nővel, holott egyáltalán nem tűnt se merevnek, se gonosznak. Szimplán csak igyekeztem minden körülmények között tiszteletben tartani a munkahelyen betöltött szerepeinket.
- Engem nem zavarna, ha pihennél, szóval csak te nem akarod – jókedvű pillantással néztem meg – Szóval meg kell tudnod győzni valamivel annak érdekében, hogy tartsam a szám.
Ha valaki külső szemlélőként vett volna részt ebben a beszélgetésben, talán azt is hihetné, hogy most flörtöltem vele. Valójában csak arról volt szó, hogy valószínűleg elég hasonló volt a személyiségünk, emiatt pedig nem kellett kétszer meggondolnom azt, hogy mit mondok ki és mit nem. Emiatt kifejezetten kényelmesen ültem az autójában. Megmondani sem tudom, hogy utoljára mikor éreztem magam ilyen biztonságban. Ugyan nem hittem a férfiak és nők között húzódó barátságokban, de úgy gondoltam, hogy kettőnk között talán valami hasonló kialakulhat később. Túl sok időt töltünk ahhoz együtt a munkahelyünkön kívül, hogy örökké kollégák maradjunk.
- Jó választás, határozottan tetszik az ötleted. Persze, hogy bírom – szerintem nincs olyan ember, aki ne bírná azok után, hogy kijárja az egyetemet. Tisztában voltam vele, hogy egyik szak sem sétagalopp, de sosem felejtem el azt, hogy mennyire szétcsaptuk magunkat, amiért sikeresen átmentünk a római jogból… másodjára. Mindenki veszte az a tárgy.
- Hasznos barátságokat kötöttél – éreztem, ahogyan a mosolyom ismét kiül az arcomra – Ezt jó tudni. Gondolom valami éjszakai szolgálat lehet. A kocsit nem félted elhagyni a városban?
Lehet, hogy csak én voltam alapvetően olyan, aki szívbajt kap attól, ha a dolgai egyszerűen nincsenek meg. Hiába kapok elég jó fizetést tőlük, ennek ellenére nem mertem volna csak úgy házon kívül hagyni az autót, vagy a vécében felejteni a mobilom. Annyira sajnos még mindig nem álltunk jól anyagilag, hogy bármit elveszíthessek, az öcsém tanulmányaira pedig kellett a pénz.
- Első körben, mondjuk melyiken volt jobb a társaság és maradtak-e tartós kapcsolataid. Mi a Harvardon annak idején egy kicsit szétszéledtünk, azóta se nagyon beszéltem szinte senkivel onnan.
Nyilvánvalóan onnantól kezdve, hogy New Yorkba jöttem vissza, nem is volt túl egyszerű dolgom. Aztán lehet, hogy ez az egész valami generációs különbség közöttünk. Ő még olyan kapcsolatokat tudott kötni, amilyeneket én már nem, mert mi valójában elvoltunk egymással, aztán szartunk bele az egészbe. Nem állítom, hogy az esetemben ténylegesen erről lenne szó, de megerőltethettem volna magam, ami a szaktársaim felkeresését illeti.
- Houstonban nőttünk fel Ry-vel – nem akartam zavarni, szóval inkább az ablakomon bámultam ki, miközben beszéltem – Igazából mindenképpen ki akartam szabadulni. Apa vízvezetékszerelő, szóval nem éltünk olyan nagy lábon Tudtam, hogy kettőnk közül csak nekem fogja tudni biztosítani, hogy tanuljak, és akkor már olyan helyre akartam menni, amit nem csak szerettem, hanem jövedelmezőnek is találtam, mivel most majd nekem kell ugyanezt a lehetőséget megadnom Henrynek. Bár, arra nem számítottam, hogy végül ő is majd New Yorkban köt ki.
Egyelőre boldog voltam, amiért jól álltunk és nem bántam, hogy bántott. Annak ellenére sem, hogy soha életemben nem pofoztam fel korábban azt a gyereket, viszont mégis… Képtelen voltam felfogni azt, hogy hogyan hagyhatta úgy otthon apát. Egyetlen szó nélkül.
- Gondolom te sem éltél itt mindig – ezt csak azért nem volt nehéz kikövetkeztetnem, mert az ő testvére is hirtelen jelent meg a kontinensen – Hogyhogy idejöttél?

Hailee & Dale

"Everybody's got to believe in something. I believe I'll have another beer."

Yaya halála után jó sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjek, bizonyos dolgokat egyszerűen meg kell próbálnom nem teljesen komolyan venni ahhoz, hogy a továbbiakban ne legyen komor és keserű az életem. Az elején úgy fogtam fel, mintha mindennek vége lett volna, a szerelmem életével együtt a sajátomnak is. Nehéz volt elfogadnom, hogy meghozott egy döntést, amikor harcolhattam volna azért, hogy az én szavam többet érjen az övénél... De képtelen lettem volna megkerülni őt és a háta mögött meghozni egy döntést, amit nyilvánvalóan nem akart saját maga bevállalni. Ha pedig az akarata ellen megyek, egyszerűen megutálhatott volna. Abba valószínűleg sokkal inkább belebetegedtem volna, mint a ténybe, hogy nem egyedül őt kellett eltemetnem. Túl sok volt nekem akkor az ő elvesztése a születendő gyerekünkkel együtt, hogy az agyam teljes mértékben befogadja a dolgot. Lehet, hogy én magam akartam így, de talán olyan sokk ért akkor, aminek a gátja azóta sem oldódott fel az agyamban. Szakemberre lett volna szükségem, de nem léptem meg ezt a lépést, részben azért, mert gyengének tartottam volna magamat, ha megteszem. Valószínűleg a neveltetésemből adódik, hogy így tettem. Odahaza mindig arra biztattak, hogy akármi történjen is, mindig annak az erős és határozott embernek kell lennem, akire a szülei büszkék lehetnek. Lehet, hogy több ezer mérföld választott el a szüleimtől azokon a napokon, amikor a saját személyes tragédiámmal küzdöttem, de belém ivódott, hogy hogyan viseljem a hasonló megpróbáltatásokat, ezért rövid időn belül össze kellett szednem magamat és vissza kellett térnem ahhoz a férfihez - a fiú azon a ponton valószínűleg már kiveszett belőlem -, akinek lennem kellett.
Nem sok embernek meséltem el azt, hogy mi történt velem, alig a húszas éveim derekán. A családom nyilvánvalóan tudott róla, a hozzám legközelebb álló barátaimmal együtt. A munkahelyemen egyedül a főnököm volt tisztában mindazzal, ami Yayaval és velem történt, de Joan olyan típusú nő volt, akinek nehéz volt a szemébe nézni és azt mondani, hogy nincs semmi gond, amikor nyilvánvalóan volt. De talán leginkább ahhoz volt köze, hogy leitatott az irodájában munkaidő után, aztán haza zavart két hétre.
Alapvetően innentől kezdve nem is igazán csodálkoztam azon, hogy olyan nagy dolog a cégnél az, hogy ki mennyire bírja az italt, vagy épp mennyire részegedett le a legutóbbi céges karácsonyon és kivel volt egy éjszakás kalandja az irattárban. Hailee ugyan hasonlót még nem tapasztalt - és itt most nem feltétlenül az irattáras részre gondolok -, de ettől függetlenül is felelősséget éreztem iránta, ha már csak azért is, hogy fel tudjon készülni a karácsonyi eseményekre. Azok után pedig, amin az elmúlt időszakban végig ment, fontos volt, hogy ne a rossz dolgokra koncentráljunk. Ehhez pedig ki lehetett volna jobb társaság, mint én magam, miután évek alatt képes voltam ténylegesen is úgy érezni, hogy ha nem veszem túl komolyan az életet, akkor megfeledkezhetek minden rosszról, ami velem történt.
- Á, nem... - Vigyorogva simítottam le az ingemen azt a helyet, ahol valójában a nyakkendőnek kellene lennie - amitől egyébként Clare tanácsára tényleg megszabadultam, még ha nem is véglegesen. - Clarenek nem voltam elég jó úgy, ahogy dolgoztam, szóval kipofozott. Ő a felbujtó, ha valaki öngyilkos lesz miattam. - Ezen a ponton elnevettem magamat, közben pedig finoman megingattam a fejemet. Az a nő valóban képes volt az őrületbe kergetni, mert egyes helyzetekben még nálam is pofátlanabb volt és szimplán jól állt neki. Ezen a témán nincs mit ragozni. Clare nagyszerű nő és azt kívánom neki, hogy boldog élete legyen, de közben engem se hagyjon el. Szörnyű lenne új titkárnőt keresni helyette.
- Mindig tudtam, hogy hülye ötlet a karácsonyi húzás, mert aki nem ismer valakit, két percen belül elárulja valaki másnak, hogy ki az áldozat és kinek kell ajándékot vennie. - Persze nem mondok teljesen igazat, mert én magam is csak akkor voltam hajlandó elgondolkodni az ajándékon, ha épp Joan neve, vagy Clare-é került elém, egyébként mindent a titkárnőm intézett, aki már csak azért is volt ügyesebb ebben a témában, mert több időt töltött a közös konyhában, mint én. - De ha te is így járnál, nyugodtan jöhetsz hozzám. - Vigyorogva tettem hozzá ezt a felét, mert hiába voltam részben munkamániás, attól még szerettem tudni, hogy mi történik körülöttem. Az is fontos volt, hogy hogyan érzik magukat körülöttem a kollégák és persze az is, hogy kiről mit pletykálnak. Viszont hittem abban, hogy minden munkahelyen ez van. Az emberek szeretnek másokról beszélni, mert nem kell magukra gondolniuk.
- Óvatosan... - Viszonylag halkan tettem ezt hozzá, a kezemet pedig az autó megfelelő pontjához emeltem, hogy Hailee még csak véletlenül se verje be a fejét - nem mintha reális esélye lett volna a dolognak a magasságát tekintve, de még mindig jobb elővigyázatosnak lenni, mint a végén kikötni a kórházban. Sokkal fontosabb programunk volt most, ami magában foglalt jó pár pohár alkoholt is.
- Nos, az egyértelmű, hogy a legpletykásabb, mert mondhatni ő az egész kóceráj úrnője, innentől kezdve pedig elengedhetetlen, hogy mindenről tudjon... - Kifejezetten jókedvűen magyaráztam, miközben inkább a vezetésnek szenteltem a figyelmemet, mintsem annak, hogy a sztorit gyorsan át tudjam adni. - Viszont nem mondhatod el neki, hogy ezt mondtam, mert kényszer szabadságra küld és azt egyikünk sem akarja. - Mosollyal az arcomon fejeztem be a mondandómat. Nem különösebben féltem Joantól, de tényleg ő volt az egyetlen olyan ember, akinek hatalma volt eltiltani valami olyasmitől, amit a legjobban szerettem - a bor mellett. Innentől kezdve pedig jó, hogy óvatos voltam vele és hallgattam rá, amikor már úgy éreztem, hogy kötelező, a valós seggbe rúgás előtt.
- Arra gondoltam, hogy messze elkerüljük a Wall Street-i pofákat és olyan helyre megyünk, ahol legendák leszünk, ha kiisszuk őket a készletükből. Bírod a rövidet is, ugye? - Egyébként sem gondoltam soha, hogy a sörtől eléggé be lehet rúgni, de ma nem is akartam ezzel kísérletezni. Arra pedig egyikünket sem kárhoztattam volna, hogy valamilyen díjnyertes helyen úgy kelljen csinálnunk, mintha karót nyomtak volna belénk hátulról. - A Lot45-re gondoltam, sokat jártunk oda egy jó barátommal. Jó lesz? - Oldalra pillantottam, a nő felé, hogy visszajelzést kapjak. Habár úgy tudom róla, hogy nem született New York-i - mint ahogy egyébként én magam sem -, attól még lehettek olyan helyek a városban, amiket preferált, vagy épp megvetett.
- Van egy barátom, aki értünk tud majd jönni. Ez a másodállása. - Nem éreztem magamat túlságosan aljasnak, amiért a mai este még szerettem volna kihasználni az autószerelőmet és a tényt, hogy másodállásban éjszaka sofőrködik, ugyanakkor hülye lettem volna fizetni egy taxiért, amibe alapból nehéz lett volna benyomorgatnom magamat.
- Mire vagy kíváncsi? - Halvány mosoly jelent meg az arcomon, de ezúttal inkább az utat figyeltem. - A Harvardot és a Yale-t is megjártam. Érdekel valamelyik, vagy azt szeretnéd tudni, hogy ki tudja rólam a legdurvábbakat mesélni? - Nem volt neheztelés a hangomban, sőt kifejezetten rendben volt, ha erről a témáról beszélgettem bárkivel, mert nem kellett, hogy azzal járjon, hogy belefogok az élettörténetembe és mindenkinek elmesélem, hogy mi történt a menyasszonyommal. - Te mindig is inkább New Yorkban akartál tanulni, mint Texasban? Ne haragudj, nem emlékszem pontosan melyik városból jöttél... - Lehet, hogy a munkám során képes voltam minden apró részletre odafigyelni, vagy épp meglátni azokat, de sokkal egyszerűbb volt ezt papíron tenni, mintsem ténylegesen is fejben tartani minden apróságot mindenkivel kapcsolatban, akit ismerek.

⋈ | 1176 | öltözet

Furcsa volt ennyi rossz tapasztalat után végre tényleg egy olyan irodában dolgozni, ahol a maradék gyakorlati időmet a záróvizsgám előtt tényleg van lehetőségem még egy kicsit élvezni is. Abba pedig még inkább, hogy mennyit változott az elképzelésem azóta, hogy a kezembe kaptam az alapdiplomámat, nem is beszélve a középiskolás ballagásomról. Néha úgy érzem magam, mintha teljesen új emberként élném most a mindennapjaimat, az idő pedig annyira gyorsan szaladt el a fejem felett, hogy mindezt szinte észre sem vettem. Emlékszem arra a ruhára, amit a ballagásomon viseltem… Most már hasonlót akkor sem vennék fel, ha fizetnének érte. Emlékszem arra, hogy elsőévesként hogyan jártam az egyetemre. Mondhatni kislányból tényleg felnőtt nővé cseperedtem, de ezt először akkor éreztem, amikor elkezdtem dolgozni a jelenlegi helyemen.
Sosem tartottam túl érdekesnek a cégjogot. Valamiért a bennem szunnyadó, déli neveltetés mindig a kalandokat és a veszélyt kereste. Viszont azt hiszem, hogy talán pont ezt kellene lezárnom az életemben, mivel huszonöt vagyok, ami a fejemben egyfajta jelzésként villoghat majd a továbbiakban. Huszonöt vagyok… Ideje lenne elkezdeni komolyabban venni az életet és azon törni a fejemet, hogy miként alapozzak meg egy olyan jövőt, ami a későbbiek során elég erős lábakon áll majd egy párkapcsolathoz, esetleg családhoz. Mert ha valaki, akkor én határozottan szerettem volna gyerekeket, és jobb szülő lenni, mint Henry édesanyja volt az évek alatt.
Viszont elsőkörben nehezemre esett elfogadni azt is, hogy egy nagyon jó közegben volt szerencsém dolgozni. Egyáltalán nem panaszkodtam miatta, ugyanakkor a korábbi tapasztalataim miatt, ha pusmogást hallottam, szinte képes voltam a nevemet hallucinálni mások szavaiba… És egyáltalán nem számított az, hogy kimondták-e azt, vagy sem. Kezdtem kicsit hozzászokni ahhoz a luxushoz, hogy nem kellett agyatlan módjára túlóráznom, a fizetésem a legalja volt mindenkiéhez képest, de még így is többet kaptam, mint életem folyamán bármilyen munkáért cserébe, illetve ahhoz is, hogy a női dolgozók barátságosan köszöntöttek nekem, és nem a hátam mögött sugdolóztak arról, hogy történetesen mi a fenét csinálok én a legjóképűbb ügyvéddel… Mert nyilvánvalóan Dale-lel tényleg csak dolgoztunk. Hálás voltam neki, amiért tisztelt engem, amiért megdicsért, becsülte a munkámat és képes volt belemászni egy olyan helyzetbe is, amitől ő maga is veszélybe került.
Talán morbid dolog lehet azt ünnepelni, hogy leszállt rólam a zaklatóm, de ennek ellenére is hálás voltam Dale-nek, amiért benne volt a dologban még munka után is. Nyilvánvalóan fáradt lehet, ezért volt is egy kis bűntudatom, hogy ilyen időzítést szántunk az estének. Jobb lett volna, ha mind a ketten szabadnaposok lettünk volna. Viszont ennek ellenére is mosolyogva nyitottam ajtót neki, és pár pillantással próbáltam felmérni elsősorban azt, hogy jól érzi-e magát.
- Köszönöm – én is visszafogottan viszonoztam a bólintását, aztán párszor én magam is végig járattam rajta a pillantásom. Csak utána szólaltam meg – Te így dolgoztál ma? Hány nő ugrott ki miattad az ablakon?
Azt már nem tettem hozzá, hogy ő lényegében a szingli pasik egy olyan kategóriájába tartozott, akiknek azért kellene gyűrűt hordania, hogy esetlegesen ne akarják elrabolni. Nyilvánvalóan ez már átlépte azt a határt a kapcsolatunkban, amit határozottan fent akartam tartani én magam is, illetve a magasságából és a testi adottságaiból arra következtettem, hogy annyira talán nem könnyű őt magunkkal vinni.
- Azért én nem vennék rá mérget – halkan nevettem fel azon, amit mondott – Legalábbis olyan sebességgel terjednek bent a hírek, hogy én is már csak másod meg harmadkézből hallok szinte mindent. Ez volt az első alkalom, hogy valamit elsőként tudhattam meg.
Nyilvánvalóan ennek az is az oka, hogy így vagy úgy, de én még nem számítok teljes értékű ügyvédnek, illetve nem is vagyok itt régóta. Ettől függetlenül is úgy érzem, mintha lényegében már mindent tudnék a munkatársaimról; akárhányszor volt ebédszünetünk, mindig elmeséltek valami olyat az iroda egyik dolgozójáról, amiről még nem tudtam.
- Persze, menjünk – gyorsan kulcsra zártam az ajtót, aztán elindultam az autója felé. Azt, hogy az egyetemi ivós sztorijaimról honnan hallott… Nos, sok tippem nem volt.
- Joantól tudod? – jókedvű mosoly jelent meg az arcomon – Hiszen az előbb megállapítottad, hogy ő a legpletykásabb.
A kocsiban, miközben a biztonsági övvel vacakoltam, tettem fel a következő kérdéseimet.
- Egyébként hol akarod tesztelni a tűréshatárom? Nem lett volna jobb taxival menni? – én legalábbis biztos nem hagynám ott szívesen egy kocsma közelében az autómat. Az is igaz, hogy nemrég cseréltem le a régit, és túlzottan vigyáztam még az újra.
- Illetve engem is érdekelne az, hogy esetleg neked mi volt az egyetemmel – kényelmesen dőltem hátra az autó ülésében, és mosollyal az arcomon pillantottam rá, hátha megtudok valami olyat tőle, amit korábban nem árult el, mert egyszerűen nem került szóba a dolog.

Hailee & Dale

"Everybody's got to believe in something. I believe I'll have another beer."

- Clare? - A kérdést úgy teszem fel, hogy csak közben állok fel az asztalom mellől és sétálok az irodám ajtaja felé, félig nem is reménykedve abban, hogy a titkárnőm történetesen még mindig ott fog ülni az asztalánál, lévén hogy az ő munkaideje már lejárt egy ideje.
- Tessék? - Látom rajta, hogy különösebb dolga nem lehetett azon kívül, hogy megsegíti magát és esetlegesen előre dolgozik. Az ilyen esetekben részben bűntudatom támad, amiért a saját kényem-kedvem szerint bent tartom őt, holott tudom, hogy jól meg van fizetve, még ahhoz képest is, hogy történetesen nem rendelkezik különösebb képesítéssel. Titkárnő bárkiből lehet, de nem mindegy, hogy milyen titkárnő - egy ügyvéd mellett gyakran olyasvalakire van szükség, aki maga is ért ahhoz valamilyen szinten, ami a cégnél folyik, hogy amikor bizonyos dokumentumok leadásra kerülnek, vagy éppen fogadjuk őket, ne vesszenek el a kezei között. Clare jó munkaerő, ezért is érdemelné meg, hogy otthon legyen, amikor lejárt a munkaideje.
- Miért vagy még bent? - Teszem fel a kérdést, miközben az asztala magasított részére könyökölök és egészen pimasz pillantással vizslatom őt.
- Éreztem, hogy szükséged lesz még rám.
- Francokat. Önkéntes túlórát nem fizetek neked!
- Még jó, hogy nem rajtad múlik a fizetésem.
- Elképesztő vagy. - Vigyor jelenik meg az arcomon, majd újra kiegyenesem és megigazítom magamon a korábbi testtartástól kissé felgyűrődött öltöny zakót. - Mit gondolsz, elmehetek így inni Haileevel? - Széttárom a karjaimat és úgy állok előtte, mintha csak épp az esküvőmre próbálnék öltönyt, neki pedig meg kellene mondania a véleményét. Ha nem tudnám, hogy nem érdekli a seggem, még meg is fordulnék neki, hogy hátulról is legyen esélye végigmérni engem - de tudom, hogy arra már volt lehetősége nap közben legalább hatszor, amennyit járkáltam ma.
- Szabadulj meg a nyakkendődtől, de úgy örökre gondolom. Rettenetes! Honnan szedted egyáltalán? - Kishíján kitör belőlem a nevetés a szavai és arckifejezése együttes kombinációjának hála, de látom, hogy még nem fejezte be. - A díszzsebkendőnek is mennie kell. És gombolj ki legalább két gombot az ingeden. - Ezen a ponton vonom fel a szemöldökeimet, hiszen egy kollégával készülök találkozni, nem pedig sztriptízbárba, de eszemben sincs ennek hangot is adni, mert ebben az irodában egyébként is túl gyorsan terjednek a hírek.
Csak azért éreztem szükségét ennek az egész kis szeánsznak, mert Hailee maga is az én tanácsomat kérte. Na meg persze részben azért, mert Clare a boszorkányos sokadig érzékének hála még bent volt az irodában. Haileehez képest hátrányban voltam azt illetően, hogy pontosan hogyan is fogok kinézni ma este, mert míg ő gondosan elkészülődött a jelenlegi lakásán, ahová lényegében én kényszerítettem, addig én a munkából szabadulva indultam el érte. Hallgattam a titkárnőmre és megtettem a szükséges lépéseket annak érdekében, hogy egy nő szerint is jól nézzek ki az esti közös programhoz, habár semmilyen különösebb hátsószándék nem vezérelt, csupán csak szerettem volna valamilyen módon olyan fajta szórakozást csempészni a kolléganőm napjaiba, amelyeket nem feltétlenül engedhetett meg magának, amióta megfigyelték őt.
Ennek a legjobb módja pedig természetesen a közös ivás volt, mivel ünnepelni általában alkohollal szoktak, én pedig hallottam bizonyos pletykákat arról, hogy Hailee mennyire bírja az alkoholt - mondom én, hogy gyorsan terjednek a hírek az irodában. Nem izgultam azon, hogy autóval érkezem Jonah házához, mert tökéletesen tisztában voltam vele, hogy ha nem is a kedvenc autószerelőm szolgáltatásait veszem igénybe a hazavezető úton, de az ő másodállásának a létezése fog kisegíteni és hazajuttatni egyszerre engem és az autómat is.
Könnyed mozdulattal nyúlok a csengőhöz és nyomom meg azt, majd várakozok, közben pedig a zsebembe nyomom az egyik kezemet. Amikor a nő ajtót nyit nekem, mosoly jelenik meg az arcomon. - Szia, Hailee! - Nem voltunk olyan viszonyban, hogy bármilyen egyéb módon üdvözöljük egymást, ezért csak finoman bólintottam, részben a szavaira is. - Jól tetted. Csinos vagy. - A kijelentésem miatt kicsi bűntudatom sem volt, mivel csak megállapítottam egy tényt, aminek nem kell, hogy mögöttes tartalma legyen.
- Azta. - Meglepetten pislogok a kezembe nyomott italra, majd halk nevetés tör ki belőlem. - Eddig nem tudtam megállapítani ki a legpletykásabb az irodában, de most már tudom, hogy Joan. Köszönöm. - Nem mondom ugyan, de meg fogom becsülni az italt, pont úgy, mint a többit is, amit gondosak gyűjtögetek a lakásomban.
- Mehetünk? - Az ajtó felé pislogok, aminek a bezárásának pillanatát nem kaptam ugyan el, de ha Hailee igennel felel, akkor intek egyet a kocsim felé és előre engedem őt - nyilvánvalóan mindenféle hátsószándék nélkül. Mire odaérünk a járműhöz, mégis vele együtt lépek mellé és nyitom ki neki az anyósülés felőli ajtót, majd ha beszállt én is megkerülöm az autót és beülök. - Hallottam ám pletykákat arról, hogy mennyit ittál az egyetem alatt - vigyor jelenik meg az arcomon, de nem nézek a nőre, sokkal inkább azzal vagyok elfoglalva, hogy ténylegesen is elinduljunk. A szavaim felét egyébként is túlzásnak érzem, de ennek az estének egyébként sem szabad komolyabb hangulatban telnie ennél.

⋈ | 793 | öltözet

Kicsit feszült voltam attól, amit a mai estére terveztünk el, mert a legutóbbi ilyen alkalomkor egészen őrült dolog történt velem. Persze teljes mértékben megbíztam Dale-ben, viszont egyelőre képtelen voltam kiverni a fejemből mindazt, ami egy évvel ezelőtt történt. Lényegében a mindennapjaim során már egészen könnyen megfeledkeztem arról a fejetlenségről, ami körülöttem ment. Ennek ellenére is, a mai este olyan volt, ami egyszerre emlékeztetett az ex vőlegényem hűtlenségére, illetve a szintén ex főnököm modortalanságára is. Emiatt talán természetes az, hogy tényleg némiképp tartottam a mai esti ünneplésünktől, hiszen a férfi hívott el engem.
Ugyanakkor örültem neki, hogy ennyire a szívén viselte a sorsomat és nem is kifejezetten tudtam, hogy mivel szolgáltam rá erre. Talán pont az volt az oka az egésznek, hogy ő ténylegesen annyira jó ember, mint amilyennek tűnik és a balszerencsesorozat, ami eddig sújtott engem, az talán ezennel véget is ért.
„Mennyire kellene kiöltöznöm?” nem voltam biztos a választásban. Még mindig Jonah-val éltünk együtt, holott igyekeztem visszakapni a saját lakásomat is, de ezzel kapcsolatban nem kértem tőle segítséget. Egyelőre igyekeztem saját magam felmérni az összes jogi kiskaput, hátha egyedül is meg tudom oldani a dolgot és Noelt ki tudom rakatni onnan. Viszont eléggé elbizonytalanított a múltkor Jonah megszólalása ahhoz, hogy ne merjek annyira merészen válogatni a szekrényemből. A válasz viszont egészen meglepő volt számomra.
„Amennyire szeretnél, Hailee” Ennek hatására sikerült összeraknom magamnak kettő szettet is, és mivel szerencsémre a férfi elég lazának tűnt számomra mindig is – gondolok itt arra, hogy észrevette azt is, ha valaki éppenséggel új frizurát csináltatott, és nem hagyta ki azt a lehetőséget sem, hogy ezt megdicsérje – így nyugodtan fordultam felé a kérdéssel. Ő pedig szintén csak visszaküldte azt a képet, ami szerinte a nyerő outfitet tartalmazta. Nekem már nagyon más dolgom nem volt, szimplán készítettem egy ahhoz illő sminket, illetve belebújtam az általa választott ruhákba.
Amikor a tükörbe pillantva megnéztem a végeredményt, hirtelenjében késztetést éreztem arra, hogy a szettem kihívóságára is rákérdezzek. Mert nyilvánvalóan kiemelte a dekoltázsomat, de mivel elég kevés ruhát viseltem, a kabát jó döntés is volt, amit nem feltétlenül muszáj levennem... Igyekeztem magam meggyőzni, mert már alig fél óra volt a férfi érkezésééig, és a hajammal nem nagyon kezdtem még semmit.
Végül úgy döntöttem, hogy egyszerűen csak összefogom a tincseimet jó szorosan a tarkómon. Néhány ékszert még magamra pakoltam a továbbiakban, fújtam magamra még némi parfümöt, aztán lementem a nappaliba, hogy ott várakozzak tovább. Nem sok idő volt már Dale érkezéséig, illetve Jonah most nincs is itthon. Ezt ebben a pillanatban azért nem bántam, mert nem sok kedvem volt ahhoz, hogy a főnököm előtt tegyen megjegyzéseket az öltözékemre... Főleg nem úgy, hogy ők még ismerik is egymást. Egyedül a gyerekekkel tudtam volna összefutni, de minden bizonnyal Henry a vizsgaidőszaka miatt most tanul, a szerelmespárunk pedig biztosan elfoglalta magát. Soha nem mertem kopogás nélkül belépni a szobájukba ha nem merészkedtek elő, mert tartottam tőle, hogy olyan dolgot zavarhatok meg, amit nem biztos, hogy kellene... Hiába nem volt együtt Alice és Lay, a hülye is látta, hogy az a kettő mennyire odavan egymásért.
Amint meghallottam a csengőt, lelkesen ugrottam fel a kanapéról és gyorsan belebújtam a hosszú csizmáimba, hogy ne várakoztassam túl sokáig a másik oldalon álló férfit. A konyhapultról még felkaptam a neki vásárolt bort, amivel a kezemben léptem ki a verandára.
- Szia! – mosolyogtam rá a férfira kedvesen, aztán a kulcsommal kezdtem el bajlódni – Megfogadtam a tanácsod, ami a ruhát illeti.
Ez minden bizonnyal egyértelmű volt a számára, de én igyekeztem azért szóvá tenni a dolgot. Nem kis fejfájástól mentett meg a délután folyamán az biztos.
- Tessék, ezt neked vettem – egyszerűen a kezébe nyomtam a francia habzóbort – Joan mondta, hogy boros vagy, szóval gondoltam megleplek vele.