Totálisan és halálosan cikinek éreztem, hogy annak ellenére, hogy napi szinten vagyok nagyon vonzó és helyes emberek között, egyszerűen hülyét csinálok magamból, amikor egy igazán szép srác szóba áll velem. Gondolom minden ember egóját simogatná, ha megmondanák neki, hogy mennyire jól néz ki, és bár legszívesebben én is megmondtam volna az igazat Sorennek, nem hagytam, hogy csak úgy záporozzanak a szavak a számból, mert... Azt hiszem öt percen belül itt hagyott volna, én pedig nem kívántam volna mást, csak hogy nyíljon meg alattam a föld és nyeljen el a... Hát ha nem is a pokol, mert nem tartom magamat oda valónak, de elnyelhetett volna úgy alapvetően valami.  Első sorban azonban nem szerettem volna megválni a társaságától, még ha első perctől tisztában is voltam azzal, hogy valaki mást keres, tehát nagy eséllyel nem fogja velem végigbeszélgetni az estét. Ez utóbbi határozottan szomorúvá tudott volna tenni, de a srác társaságában igazából képtelen voltam másra gondolni, csak őrá. A dolognak ezt a részét biztosan rettentő bűntudatosan fogom majd elmesélni Clarynek, amikor később beszámolok neki róla, hogy velem mindig akkor történnek izgalmas dolgok, amikor ő nincs a közelben. Pont ilyen volt például az első alkalom is, amikor lényegében megismertem Sorent. Viszont azt is tudom, hogy épp a szőke lány lesz az, aki le fog beszélni arról, hogy rosszul érezzem magamat, amiért ahelyett hogy Troy üzeneteit várva ülnék otthon a kollégiumban, inkább eljöttem erre a bulira.
Ami azt illeti, erről képes voltam meggyőzni magamat is, még ha időre is volt szükségem. Kezdetnek például vegyük figyelembe, hogy az egyetem nagyon más felállás a középsulihoz képest és nem szabad arról szólnia, hogy csupán a beadandók fölött üldögélek és valaki olyannal kötöm le magam, aki meg sem próbálja megtalálni a módját annak, hogy valahogy egy városban legyünk. Szerintem nem az én kötelességem a gimis barátom fülét rágni azzal kapcsolatban, hogy a távkapcsolat szívás és hogy itt kellene élnie. A tény pedig, hogy még csak nem is próbálkozik... Valahol a szívem mélyén persze tudom, hogy talán csak fél elmondani, hogy nem akarja már a kapcsolatunkat, pont úgy, mint ahogyan én sem voltam képes szakítani vele. De könnyebb lett volna őt hibáztatni, mint a saját bűntudatomba fulladni bele.
Épp ezért kész voltam kisöpörni a fejemből minden olyan gondolatot, amiben én lettem volna a rosszfiú, elhittem hogy vannak dolgok, amik miatt elég ha holnap kezdem csak el rosszul érezni magamat és arra koncentráltam, ami előttem volt - pontosabban aki előttem volt. Soren megérdemelte a teljes odafigyelésemet. Másrészt attól is tartottam, hogy ha elkalandoznak a gondolataim - vele, vagy bármi mással kapcsolatban -, akkor megint valamilyen balesetet szenvedek és egyszerűen kinevet engem.
- Jó! Az király lenne - mosolyogva vettem tudomásul a szavait. A jókedvem részben annak volt köszönhető, hogy ebben benne volt még egy találkozás ígérete, részben pedig annak, hogy ha elkezdünk beszélgetni üzenetben, akkor fel tudok rá készülni, hogy mikor láthatom őt. Ha másért nem is, de legalább azért, hogy a szívem ne akarjon kiugrani a helyéről. Azt már kezdtem megszokni, hogy képtelen vagyok levenni róla a szemeimet.
- Ó, jesszus, dehogy nézel ki rosszul. Épp az ellenkezője! - Basszus. Basszus-basszus, tripla basszus! Ezt most tényleg csak úgy közöltem vele? Lefagyva pillantottam a szemeibe, hátha az egész csak az én fejemben valósult meg és olyan lesz az egész, mint a filmekben, amikor valójában nem is válaszoltam neki, csak a fejemben képzeltem el, ahogyan közlöm vele, hogy jól néz ki. De nem volt sem csapó, sem vágás, én pedig ott álltam vele szemben és úgy éreztem magamat, mint egy napsütötte paradicsom, ami mindjárt kicsattan, annyira érett. - De gondolom nem mondtam újdonságot... - nevetgélve próbáltam menteni magamat, ami valljuk be, ezen a ponton már tök felesleges lehetett. - Remélem most nem tartasz totál creepynek, nem azért mondtam, mert ilyen fura zaklató vagyok, vagy cukrosnéni, érted. Tényleg azt gondolom, hogy te nagyon... - Mély levegőt kellett vennem, hogy ne dőljek ki a hadarástól. - Jól nézel ki - zártam le végül a katyvaszt, amiről megfogadtam, hogy nem fogom neki előadni és most tessék... Adtam neki úgy három, kettő, egy másodpercet. De amikor gondolatban visszaszámoltam és még mindig ott állt mellettem, kezdtem elhinni, hogy nem gondol irtó furának és nem fog elmenekülni záros határidőn belül.
Hümmögve vettem tudomásul, hogy több buliban is járt már, és valljuk be, most is képtelen voltam visszafogni magam, ezért újra szóra nyitottam a számat: - Akkor elég kár, hogy eddig nem futottunk össze egy bulin sem. - Nem mintha azokon a napokon, amikor a futópályán megláttam őt ne hiperventilláltam volna hazáig, de ez már csak mellékes részlet a teljes képhez képest.
- Allergiás vagy a macskákra? - Csak ezt tudtam leszűrni a szavaiból, még ha fel is voltam rá készülve, hogy a végén azt mondja nem jól gondolom.
- Nem arról van szó! - Talán kicsit túlságosan is szerettem volna vele közölni, hogy kész lennék könyörögni neki valamiért, amit akár csak minimálisan is randinak lehet nevezni. - Csak nem akarom kihasználni, hogy ennyire jófej vagy. Múltkor konkrétan megmentettél, most egyáltalán nem is tudtam segíteni, hogy megtaláld a barátnőd... - nagyot sóhajtva emeltem meg a fejemet, hogy az eszeveszett magyarázat után végre a szemébe tudjak nézni. Szerettem volna azt mondani neki, hogy akkor találjunk ki valamilyen más programot és hadd hívjam meg én is valamire, de nyuszi voltam és megfutamodtam. Ilyenkor bezzeg nem forog a nyelvem.
- Az jó, mert tényleg nem szeretnélek megbántani. Sem most, sem máskor. - Ezúttal mosolyra kunkorodott a szám, miközben továbbra is őt figyeltem. Mondhattam ilyet neki, ugye? Elvégre egy egyetemre járunk, miért ne gondolhatnám, hogy összefutunk még?
- Azta... - Megint oda kellett figyelnem, hogy ne essen le teljesen az állam. - Ezek mind nagyon érdekes szakok, de irtó nehezen is lehetnek! Igazságos, hogy ennyire okos is vagy? - Halkan nevetve bukott ki belőlem a kérdés. - Milyen tárgyaid vannak egyáltalán, ha neked ez élményszerzésnek minősül? Lehet, hogy át kellene iratkoznom. - A végét már sokkal inkább magamnak motyogtam csak, főleg azért mert nem jutott más eszembe, csak a szótan-szemantika órám, ami korántsem kellemes emlékeket idézett. - Szólj rám, ha sokat beszélek, jó? - Azon túl, hogy kiakasztom a csapongásommal, a második dolog amitől rettegtem - oké, a harmadik ha a seggre esést is számítjuk -, az az volt, hogy unni kezdi a társaságom.
- Aha, franciából megvan a nyelvvizsgám is. Tudod nekik a képzés alatt le kell tennünk. Gondolom nálatok is elég kemények az elvárások. - Hiszen a Columbia az a Columbia. Vizsgaidőszakban például kifejezetten átkoztam a választásomat és mindig arra jutottam, hogy miért nem lettem inkább műkörmös Mariettában.
- Akkor mi lenne, ha most én hívnálak meg és legközelebb te? - Ez fair ajánlatnak tűnt, és kicsivel könnyebb lett volna a lelkiismeretem, tudván hogy nem használom őt ki teljes mértékben, gyakorlatilag azóta hogy először szóba álltunk. - Vannak, akik elítélik a pink színt, de nekem az egyik kedvencem - jegyeztem meg nevetve, mielőtt egészen kikerekedett szemekkel pillantottam volna rá. - Van hozzá kedved? Persze, simán. - Újabb mosoly költözött az arcomra. Nem tudom miért éreztem magamat izgatottnak, amiért ugyanazt fogja fogyasztani, amit én, de mégis itt voltunk. - Neked mi a kedvenc italod? A sör nem ér! - A legtöbb srác mindig ezzel védekezett, de mivel azt szinte minden pasi szereti, ezért rettentő unalmas választás is. Ezért is próbáltam szabályokat állítani a válaszadásához. Nem az érdekelt, hogy a Bud Lightot szereti, vagy a Millert. A kemény oldalára voltam kíváncsi, a preferált röviditalára.
Kis híján felnevettem a tényen, hogy alig fogyasztottam még valamit az este folyamán és megint hülyét csinálok magamból Soren előtt. Helyette azonban hálát adtam az égnek, meg persze neki is, amiért sikerült elkapnia, mielőtt betörtem volna az orrom. Nem tudtam nem tapogatni őt, miközben az egyensúlyomat kerestem, amiben szintén az ő karja segített. A derekamon. Belepirultam a gondolatba és a közelségébe, amit egyszerűen képtelen voltam rejtegetni előle, amikor a szemeibe pillantottam. - Igen, köszi... - már-már olyan hangon mondtam ezt neki, mint aki egy tündérmesében épp álomból ébred fel, amiben hozzáment a legkisebb királyfihoz. Hát az én történetemben már az elejétől fogva Soren volt a herceg.
- Az élet nagyon igazságtalan volt velem, mert lassan az öcséim is lenőnek. - Erre igazából nem is szabadna gondolnom, mert elsírom magam. Már most az őrületbe tudnak kergetni amikor otthon vagyok, mi lesz még le is nőnek engem, a nővérüket? Oké, az egyik nővérüket. - Viszont szerintem az a helyzet, hogy te nőttél nagyra. Nézd mekkora a kezem a tiédhez képest. - Ezen a ponton előre emeltem az egyik karomat és az ő keze mellé tettem a saját mancsomat. Nevetve pillantottam fel újra rá, miközben felvontam a szemöldököm. - Látod?
- Mivel már kétszer is megmentettél tőle, hogy összetörjem magam, szerintem magam mellett kellene tartanom téged. Vagy ne lepődj meg, hogy a következő buliba törött orral jövök. - Őszintén szólva lehet, hogy így lesz. Habár tény és való, hogy csak akkor érzem magamat ennyire koordinálatlannak, ha az ő társaságában vagyok. Meg talán a Finnében is néha. De ha Troyt kiűztem a gondolataim közül Soren javára, akkor most Finnek sincs ott helye.
- Mi eddig a kedvenced? Na és van kedvenc tanárod? Tudtad, hogy félévente kérdőívet küldenek és értékelni is tudod őket? De van egy diákok által csinált oldal, ott azt is be tudod jelölni, hogy szexinek tartod-e az oktatót. - Teljes beleéléssel népszerűsítettem neki ezt az oldalt. Meggyőződésem, hogy ennél furább dolgot már nehezen tudok neki mondani, szóval ha most nem tántorítottam el a magammal való beszélgetéstől, akkor soha. Ahogyan felém emelte az időközben megkapott italát viszont nem úgy tűnt, mintha rám akarná borítani.
- Csak velem együtt kérj olyat, mert azt én is ki akarom próbálni - mondtam jókedvűen. Állítólag nincs még olyan ehető csillámpor, ami teljes mértékben emberi fogyasztásra alkalmas lenne, de én hajlandó voltam vállalni a kockázatot. - Semmi baj, csak tudod... - Megakadtam a mondandómban, amikor eljutott az agyamig, hogy mit is mondott pontosan. Néhány másodpercet hezitáltam csak, mielőtt válaszoltam volna. - Szívesen meghívlak enni! Úgy jobban fogom érezni magamat, amiért folyamatosan csak kihasznállak. - Nevetés tört ki belőlem, amihez csak remélni mertem, hogy csatlakozni is fog. Hiába vagyok itt én a kihasználó fél.
- A filozófia épületben. A kápolna mellett, a jogi karral szemben. - Ramaty voltam, ha tájékozódásról volt szó, de más épületekhez viszonyítva könnyen be tudtam azonosítani a sajátunkat. - Nem vagyok jó a tájékozódásban, ne haragudj. De a Low könyvtárhoz közel vagyunk, szóval ha te is a közelben vagy esetleg... - Akkor mi? Fussunk össze legközelebb ebédre, ha ugyanakkor van vége az óráinknak? Vagy találjon meg a több száz diák között a tömegben, hogy összefussunk. Gondolkodj, Sabrine Eugenia Carter-Dunagan, gondolkodj!
- Hmm... koccintsunk! - Felé emeltem a saját poharamat, majd mosolyogva vontam fel a szemöldökömet, remélve, hogy beszáll. Az én lelki szemeim előtt még ott lebegett az ígérete, hogy később együtt eszünk majd, és bevallom, nem akartam róla lemaradni. Ahhoz viszont el kell még fogyasztanunk pár koktélt - vagy bármit, amit ő preferál.

1782 ▴▿ ruhácska ▴▿ langalétaa ▴▿ ☽

thx.

Az otthoni lét után belecsöppenni a kollégiumi életbe nem jelentett túl nagy kihívást számomra. Mindig is azok közé tartoztam, akik aktív szociális életet éltek, könnyen barátkozom és szeretek társaságban lenni. Nyilván az elején én magam is legalább annyira féltem belevágni valami teljesen újba több száz mérföldre az otthontól, mint ahogyan anya és apa féltettek engem attól, hogy New Yorkba költözöm. Hiába lakik itt a nagybátyám, nem számolhattam azzal, hogy állandóan és minden körülmények között elérhető lesz számomra, ha valamilyen problémám akad. Az igazság az, hogy nem is akartam úgy tenni, mintha az ő terelgetése nélkül nem mennék semmire. Szerettem volna bizonyítani azt a szüleimnek és részben magamnak is, hogy nem csak képes vagyok megállni a saját lábaimon, de kezdeni egy teljesen új életet egy nagyvárosban és jól teljesíteni benne - gondolok itt például arra, hogy barátokat szerezzek és új helyeket ismerjek meg.
Maga a koli ebben alapból is elég nagy segítség volt, mert millió olyan ismerőst sikerült összegyűjtenem, akikkel nem feltétlenül volt közös óránk, szimplán egy konyhában főztünk, vagy épp összefutottunk egy-egy buliban, amit a koli berkein belül rendeztek. Clary-t nem egy ilyen bulinak köszönhetem ugyan, de tény és való, hogy sok ilyen eseményen részt vettünk már együtt, mert valami csoda folytán mindig sikerül rábeszélnem arra, hogy akármennyi a tanulnivaló és akármilyen fáradt, ezt a bulit nem hagyhatjuk ki. Hiszek benne, hogy mindkettőnknek jót tesz, ha néha a folyamatos tanulás helyett szimplán élvezzük, hogy egyetemisták vagyunk és kieresztjük a fáradt gőzt. Régen az, hogy valaki részt vett a felsőoktatásban azt jelentette, hogy kiváltságos helyzetben volt, amiért anyagilag és a társadalomban betöltött helyét illetően is jó helyzetben volt. Ma már egyébként egy megváltozott és azt hiszem a HÖK sem elrontója annak, hogy az egyetemista létben legyen valamiféle bármennyit-bulizunk-attól-még-teljesítünk misztikum. Végül is abban egyet kell értenie mindenkinek, hogy egyszer élünk, így egyszer van meg az a fiatalság, amit ki is kellene élveznünk.
A nagy helyzet pedig az, hogy azok után, hogy a mai buliban az a srác foglal mellettem helyet, akiért odáig vagyok, mióta először megláttam a futópályán... Nos, elég annyi, hogy ha minden egyes buli miatt, amiben a jövőben részt kell vennem, hátha megjelenik ott, egy jegyet csökkenne minden tantárgyam eredménye a félév végén, már akkor is megérné. Kis híján a számra csapok, holott ki sem mondtam hangosan a gondolataimat, de eszembe jut, hogy Troy miatt nekem nem is szabadna ilyenek mondanom és talán még gondolnom sem. De nincs abból baj, ha mi ketten csak beszélgetünk, ugye?
- Én is örülök neked. - Ebben pedig semmi hazugság nem volt. A legutóbbival ellentétben most késznek éreztem magamat arra, hogy találkozzunk, habár szívesen megigazítottam volna a hajam, a sminkem, de még a ruhám megigazítását is majdnem bevállaltam - egyedül az tartott vissza, hogy nem akartam elnézést kérni tőle egy percre, a melleimet pedig mégsem pakolhatom a helyükre a szeme előtt. - Talán több ilyen buliban is voltál már? Úgy értem, hogy olyanban, amit az egyetem szervezett? - Ha mindenkit megkérdeznénk itt, hogy pontosan miért van itt, biztosan ezerféle választ kapnánk. Nekem már az az infó is jól jönne, ha tudnám, hogy Soren milyen szakon tanul és kivel kell összebarátkoznom a HÖK-ből, hogy többet lássam. De képes lennék erre? És mi értelme lenne?
- Hidd el, nem akartam én elé kerülni... Szerintem csak bepánikoltam! - Heves bólogatások közepette adok neki magyarázatot, a végén azonban elmosolyodom, így emelem meg valamelyest az államat, hogy rendesen a szemébe tudjak nézni. - Ezért szeretem jobban a macskákat. - Kis híján arról kezdek fecsegni, hogy érdekes módon az én személyiségtípusom mégis inkább egy kutya energiáival rezonál, de még épp időben fogtam vissza magamat, hogy ne égjek le teljesen. És ha eredetileg el is kerültem, hogy elvörösödjek, valószínűleg büntetésből kaptam hideg zuhanyt a nyakamba, néhány kiejtett szó képében. Habár nincs min meglepődni, gondolhattam volna, hogy egy olyan jóképű srácnak, mint Soren egyébként is van barátnője...
- Igazán? - Tudni is szerettem volna, hogy mi jár a fejében, de ezzel együtt féltem is attól, hogy hogyan folytatná ezt a történetet. - Nem inkább fordítva kellene, hogy legyen? Végül is most sem tudtam hasznos infóval szolgálni neked, és legutóbb is te voltál az én segítségemre. - Óvatos, kíváncsi pillantást vetettem rá, mivel  egy részem legszívesebben ugrott volna az ajánlatra, egy másik jogosnak érezte a szavaimat, egy harmadik úgy gondolta, hogy nem kellene megsértenem őt azzal, hogy csavarok egyet az ajánlaton és valahol a legvégén, negyedrészben eszembe jutott, hogy akármennyire helyes pasi is ajánlgassa, manapság már nem olyan egyszerű elfogadni egy italt egy szórakozóhelyen. - De ne érts félre és nem szeretnélek megbántani, vagy bármi... Szóval... Szívesen iszom együtt veled. - Igyekeztem a legkedvesebb arcomat mutatni felé, amikor a pillantásommal az övét kerestem. Csak reménykedtem abban, hogy tényleg nem veszi sértésnek, amit korábban mondtam.
- Tényleg? És milyen szakon? - Még nem mondtam le arról, hogy összebarátkozom egy ottani HÖK taggal, habár ha kicsivel jobban hallgattam volna a lelkiismeretemre, akkor eszembe jutott volna a pasim Mariettában és a tény, hogy elég nagy zaklatónak tűnnék, ha meglépném, ami a fejemben olyan működőképes.
- Áá, így már értem... - A hangom fokozatosan halkul, miközben a kezemet megemelem, hogy a fülem mögé tűrjek néhány szőke tincset. Nem tudom pontosan miért is teszem, amikor a cél az lenne, hogy elrejtsem azt, mennyire zavarban vagyok. Viszont a tény, hogy Soren saját szájából hallottam, hogy Isabel nem a barátnője... Mondjuk, fogjuk vissza a lovakat, az még nem jelenti, hogy nincs neki más, akit annak nevez. - Francia alapszakon. De készülök marketing specializációra jelentkezni. - Ezt pedig csak azért mondtam el neki, mert reflexből bennem van a magyarázkodási hajlam, mióta Finn állandóan azzal jön, hogy az én szakom csak arra lesz jó, hogy megértsem a külföldieket a gyorsétteremben, ahol kiszolgálok.
- Nem mondom, hogy minden résztvevőért kezeskedem, de általában elég biztonságos bulikat szerveznek itt. - Ezt pedig néhány bólintással is igyekeztem alátámasztani. - Biztos ne csináljuk fordítva? - Kérdőn pillantottam rá, mert hiába nem vagyok véres szájú feminista, attól még nem várhatom el, hogy srácok fizessék az egész esti fogyasztásomat - most éppen A srác. - Igyekszem eleget tenni a kérésnek - nevetgélve bólintok újra, amikor választ adok a szavaira. Megint csak úgy érzem, hogy az arcom szinte lángol, mert úgy érzem hiába beszélgetünk maximum tíz perce, Soren hatással van rám. Ez a hatás pedig nem kellene, hogy ilyen jelentős legyen, de a helyzet az, hogy nem először fordul elő velem itt New Yorkban, hogy egy helyes srác miatt úgy érzem teljesen elment az eszem. - Ki fogsz nevetni, de nekem a rosy gimlet az egyik kedvencem. - Nem csodálkoztam volna rajta, ha tényleg nevet rajtam, amiért a kinézetem mellé gyakorlatilag egy pink ital is a kedvencem.
- Igazából... - Az ajkamba haraptam, aztán a két kinyújtott kezére néztem, amelyeket rövid időn belül el is fogadtam, mert alapból is azzal akartam előhozakodni, hogy túl magasan van nekem a bárszék, hogy ne nézzen ki hülyén, ha fel akarok rá ülni... És hiába a segítség, most is kis híján leesem róla, mert a cipőm sarka beakad a szék aljába. A kezem akaratlanul is átcsúszik Soren mellkasára, próbálva megtartani magamat és nem az ölébe esni, félig a levegőben. - Ne haragudj - egészen halkan közlöm ezt, főleg a kis távolság miatt, amelyet akkor növelek, amikor újra van annyi lélekjelenlétem, hogy normális levegőt vegyek. Egy olyan helyes srác arcába bámulni kábé nyolc centiről, mint Soren, nem könnyű mulatság.
- Elhinnéd, ha azt mondanám, hogy egyébként nem vagyok ennyire kétbalkezes? Szerintem te még csak hátsóra vágódni és székről leesni láttál - nevetve fordítom oldalra a fejemet, hogy ne kelljen a szemébe néznem, miközben megigazítom a hajamat, már a széken ülve - amire ha kis segítséggel is, de sikerült végül felkerülni.
- Na és hogy tetszik a Columbia? Milyen a szakod? - Őszintén kíváncsi voltam a véleményére, hiszen elsőévesként nekem is rengeteg elvárásom és félelmem volt, de mára már rengeteg olyan élményt is gyűjtöttem, amiről szívesen meséltem másoknak. Ha pedig épp az előbb ígértem meg Sorennek, hogy nem hagyom magára, akkor itt a remek lehetőség arra, hogy többet tudjak meg róla - azon kívül, hogy szeret futni.

1321 ▴▿ ruhácska ▴▿ langalétaa ▴▿ ☽

thx.

Minden egyetemi buli duplán hordozta magában annak a lehetőségét, hogy bűntudatom legyen. Vagy azért, mert igent mondtam a meghívásra, a megjelenésemmel pedig csökkent a tanulásra fordított időm, vagy pedig azért, mert képes voltam nemet mondani és tudtam, hogy nem csak kimaradok valami nagyon jóból, de még azt is megsértem, akitől a meghívás érkezett. Az esetek többségében ezért sem szoktam nemet mondani egy-egy bulira. Egyszerűen csak meg kell tanulnom rövidebb idő alatt megtanulni ugyanannyi anyagot, amit feladnak egy-egy alkalommal. Egyébként sem tudnék túl sokáig a fenekemen ülni és csak a könyveim között létezni. Fontos volt nekem, hogy bekerüljek az egyetemre, mert nem csak a szüleimet akartam büszkévé tenni, hanem saját magamnak is bizonyítani akartam. Onnantól kezdve pedig, hogy nem csak az én, de a szüleim pénze is benne van ebben a projektben, muszáj vagyok legalább annyira tartani a szintet, amennyire a képességeim megengedik. Léteznek számomra mumus tárgyak, amikből fogalmam sincs hogyan mentem át a vizsgán, de ezeket igyekszem mindig magam mögött hagyni és letudni annyival, hogy megcsináltam. Ahhoz viszont, hogy megfeledkezzem a vizsga előtti gyomorforgató érzésről és arról, hogy mennyit stresszeltem már miatta, kell valamiféle szórakozás. Jelen esetben ez a buli.
Minden buli alkalmával benne van a pakliban, hogy hiába rángatok el magammal valakit - khm, Clary -, nem biztos hogy egész estére együtt maradunk, mert lényegében nem vagyunk mi két kis ijedt madárka, akiknek kötelezően mindig egymás mellett kellene kuporognia. Ahol meg ott van Braylen és Finn, ott általában mindig történik valami. Még ha kapni is fogok Clarytől, amiért a srácok társaságában hagyom őt, azt most nem veszem figyelembe, mert nekem meg szinte az összes HÖK-ös ismerősöm is részt vesz a buliban, akikkel mind váltani szeretnék néhány szót.
A beszélgetéshez pedig sokszor jól jön egy ital is, amit igyekszem megszerezni magamnak, de vagy a magasságom miatt, vagy mert a pultosnak egyszerűen nem jönnek be a szőkék, valahogy túl lassú ez a folyamat. Muszáj vagyok megkeresni a pillantásommal a társaságot, amit korábban ott hagytam, már csak arra az esetre is, ha esetleg mozdultak volna valamerre, csak azután fordulok vissza a pult felé és a mellettem helyet foglaló srác felé is, nehogy olyasvalaki legyen, aki később megharagudhat rám amiért nem is köszöntem... Az állam pedig szabályosan leesik, amit rögtön korrigálnom kell, mert ő is rám néz és mégsem nézhetem tátott szájjal, hiába néz ki rettentően jól.
- Szia! - Halk nevetés tör ki belőlem, amit a zene biztosan elnyom, de a testbeszédemen lehet látni a reakciót. - Igen, az én vagyok - széles mosollyal jegyzem meg, próbálva nem engedni a belső késztetésnek, hogy izgalmamban visítva reagáljam le, hogy emlékszik a nevemre.
- Teljesen helyre jött, köszi hogy kérdezed. És köszi még egyszer, hogy segítettél akkor. - Most már végül is egyáltalán nem releváns, de sosem lehet elégszer megköszönni, ha jót tesznek velünk, nem igaz?
- Isabel... - Örültem annak, hogy a fényviszonyok miatt nem látni tisztán az arcomat és azt, hogy mennyire kipirul, amikor bevillan, hogy a lány akit keres, valószínűleg történetesen a barátnője. Hogy is gondolhattam, hogy szingli? Vagy hogy amiért egy útvonalon szoktunk futni, esetleg lehet közöttünk bármilyen komoly kapcsolat? - Nem találkoztam vele, de ismerek valakit, aki nagyon szeretne. Lehet, hogy vele van. - Szemforgatva rázom meg a fejemet, majd elmosolyodom. Sok mindenre számítottam de arra nem, hogy pont arról a lányról lesz szó, akiről Braylen és Finn beszélnek néha.
- Te is a Columbián tanulsz, vagy csak a barátnőd elsőéves itt? - Clarynek sokkal nagyobb fájdalommal fogom mesélni ennek a beszélgetésnek a részleteit, de semmi értelme nem lenne olyan miatt lógatni az orrom most, ami egyébként is csak tündérmese volt.
- Ha szeretnéd, akkor majd megmutatom merre lehet. De nem száz százalék. - Lazán megvonom a vállaimat, aztán újra a pultos felé sandítok, aki ha jól látom végre az én italommal foglalkozik. Nem is baj, mert az ilyen szörnyű hírek után szükség is lesz rá. A szexi futós srácnak barátnője van. Lehetne ennél szerencsétlenebb az estém?

ruhácska ▴▿ langalétaa ▴▿ ☽

thx.