Isaiah & Athena

Hiába nőttem fel Bronxban, az én szüleim is azt igyekeztek megtanítani nekem, hogy nem fizikai erőszakkal szokás megoldani a problémákat és konfliktusokat. Aztán hozzátették, hogy ha valaki cikizni próbál a suliban, vágjam állon. A Cruz családban - egyúttal tehát bennem is - mindig is volt valami alaptalan önérzet, amit nem engedhettünk a földbe tiporni. Pedig egyikünk sem különleges, nem mondanám, hogy bármelyikünk kiemelkedik az intelligenciája miatt, vagy mert olyan tehetsége van, amit kamatoztathatna a jövőben. Csak egy átlagos bronxi család vagyunk, mert itt Bronxban sokan mondhatják el magukról, hogy az egyik szülőjüket már csak a temetőben látogatják, a másik meg a börtönben van. Tudom, hogy ezen a környéken nincs mit sajnálnom ezen. Kicsit talán mégis bánom, hogy pont az én apámnak kellett ilyen helyzetbe kerülnie. A mi környékünkön nem létezik olyan, hogy a megfelelő emberekkel barátkozni, mert szinte mindenki a nem megfelelő emberek csoportjába tartozik. Mégis meg akartam őt rázni és azt mondani neki, hogy két gyereke van, akik közül az egyik még a nevelésére szorul, a másik pedig nem fog tudni úgy bizonyos emberek szemébe nézni, hogy az apja egy börtönben rohad. Oké, nem kapott életfogytiglant és a bűne sem olyasmi, ami miatt meg kellene gyűlölnünk őt Davie-vel, én mégis mindig felpaprikáztam magamat, amikor rá gondoltam.
Erre az érzésre pedig gyakran jöttek az olyan tuskók, mint Marco, aki nem hogy segített volna megnyugodni, helyette csak tett az egész érzésre egy lapáttal. Hetek óta próbálok nem totál úgy állni a helyzethez, hogy márpedig a világ összes férfija egy bunkó paraszt, de baromira nem gondoltam volna, hogy ezt egy teljesen idegen példány fogja bebizonyítani. Olyannyira idegen, hogy még csak nem is a szomszédságból való. Honnan tudom ezt? Nos, onnan, hogy ha láttam volna már a környéken, biztosan megjegyeztem volna, mert a kinézete és az alkata vonzották a szemet.
- Nem, igazából nem tudom. - Elvégre nem ismerjük egymást. Mégis képes vagyok mosollyal az arcomon megrántani a vállaimat, mintha ez is egyike lenne a sokadik beszélgetésünknek, amit együtt folytattunk. Nem akarok hirtelen következtetéseket levonni és egy ilyen véletlenszerű találkozásba sem kell semmit belegondolnom, de van egy olyan érzésem, hogy ez a srác jó társaság lehet azoknak, akik kicsit is jobban ismerik nálam. Mondjuk legalább annyira, hogy tudják a nevét.
- Miért, az emberek többsége még olyan tévhitek alapján ítél meg tök idegen embereket, hogy mekkorára nőttek? És a magasság egyenértékű azzal is, hogy valaki rögtön agresszív? - Nem a válaszába akartam belekötni, szimplán érdekelt a logikája. - Néha elhiszem, hogy az emberiség még nem érett meg a pusztulásra és hogy tök rendben vagyunk, aztán feljönnek ilyen dolgok... - Halkan fújtam egyet, miközben megcsóváltam a fejemet. Nem tudom mennyire volt kedve az élet nagy kérdéseiről beszélgetni és a társadalmunk előítéletességéről, de ha már itt voltunk...
- Attól függ. Mit szeretnél tőlem, amiért újra látni akarsz? - Ilyen egyszerű. Szeretem az őszinteséget, mi pedig két kifejezetten felnőtt embernek tűntünk, akik képesek kommunikálni, még ha nem is ismerik jól egymást.
- Tudod, azt szokták mondani, hogy ha fáj is, de megszokja az ember. - A pillantásom ezúttal nem Isaiah-n állapodott meg, hanem a környéket fürkésztem, mintha csak attól, hogy rápillantok egy-egy épületre, rögtön megerősítenék, amit mondtam. - Szerintem egyébként is butaság más emberektől várni, hogy segítsenek. Mi irányítjuk az életünket és kész. - Megrántottam a vállaimat, amivel rögtön lezárnak is tekintettem a témát. Nem érdemes belemenni olyan részletekbe, mint a tény, hogy egyébként nincs meg az alkatom és a fizikai erőm ahhoz, hogy minden helyzetben meg tudjam menteni magamat. Még fegyverem sincs, hogy azzal erősítsek rá a biztonságomra. Talán rá kellene kérdeznem Tigernél, amikor legközelebb jön a lóvéért, hogy nem tud-e nekem segíteni ebben. Biztosan nyugodtabban aludnék.
- Nem terveztem még hazamenni... - Ugyan a mondandóm végére egészen elbizonytalanodom, a témánkkal kapcsolatban azonban ez igenis határozott válaszadás. Egy idegent felvinni a lakásunkba talán még nagyobb hülyeség lenne, mint nyilvános helyen maradni vele, ezért végső soron ezt a döntést már meghozták helyettem a körülmények. - Nem szeretnél véletlenül elbeszélgetni azzal a pszichopatával akkor is, amikor józan? - Nevetve tettem fel a kérdést, mert nagyon is tudtam, hogy irreális kérés lenne ez. Ráadásul Marco a másfél agysejtjével valószínűleg akkor sem értene belőle.
- Mindig reméltem, hogy egyszer valakiből keresztapát csinálhatok egyébként. - Nem volt így. De annál viccesebb volt most ezt kimondani. Arról egyébként is megvan a véleményem, hogy mennyire lehet önvédelmet gyakorolni, amikor váratlanul ránk támadnak és az én képletemben baromira nem szerepelt az, hogy ilyenkor még legyen időm célozni és gondolkodni azon, hogy pontosan hol is kellene eltalálnom a támadót. Szerintem a legtöbb hozzám hasonló termetű nő egyszerűen csak menekülni próbált volna, mindegy milyen áron.
- Jaj, ne csináld már. - Közelebb léptem, hogy finoman meg tudjam lökni a karját, ami elméletben nagyon egyszerű volt, a gyakorlatban meg csak reméltem, hogy nem veszi tolakodásnak és megérez valamit abból a nyomásból, amit a karjára igyekeztem összpontosítani. Láttam és az agyam felfogta, hogy mekkora férfiról van szó, de most valahogy egészen más értelmet nyert itt mellettem.
- Akkor sokkolód sincs? Az csalódás lenne... - szórakozottan pillantottam rá, a kacsintását látva pedig némi nevetés is belefért. Nem akartam én ennyire jófej lenni vele, vagy úgy csinálni, mint aki először nehezen adja magát, de aztán annál könnyebben belemegy egy következő alkalomba. Az ilyen lányokat szokta a mamájuk olyan nevekkel illetni, ami mindenkinek sértené a fülét. Én viszont nem úgy fogtam fel a jelenlegi helyzetet, mintha csak az a két opcióm lenne, hogy  vagy eladom magamat Isaiah-nak, vagy olyan embernek tűnök a szemében, akire ráférne egy kiadós szex.
- Az biztos, hogy turisztikai értéke nincs a helynek. Úgyhogy miért tennéd? - Kissé talán értetlenül pislogtam rá. Fel voltam rá készülve, hogy a flörtöléséért megint rá kell szólnom, ugyanakkor határozottan annak a határán mozogtam, hogy éppenséggel tetszen amit mond nekem. Nem az volt az első szó, ami eszembe jutott róla, hogy elbűvölő - sokkal inkább a szexi -, de mégis annak kezdtem őt érezni.
- Akkor önként vállalkozol rá, hogy te leszel az, akiből keresztapát csinálhatok? Mondtam az előbb, hogy minden vágyam, úgyhogy ne becsülj le, csak mert nem nőttem akkorára, mint te. -  Van abban valami ön-szabotázs féle, ha éppen egy olyan pasit akarok lebeszélni egy következő találkozásról, mint Isaiah, ugye? Normális nő nem küldené el magától, amikor már nem is az első alkalommal ajánl újabb találkozót.
- Jó taktika. Így most valójában azzal mentelek meg egy veréstől, hogy hagyom, hogy meghívj valamire, igaz? A végén még te jössz majd nekem egyel - nevetve fordulok felé. Tény, hogy engem sem barlangban neveltek és ha nem is vagyok az a kifejezetten kedves és cserfes lányka, attól még némi illem szorult belém.
- A te nevedet hogy szokták becézni? - Lehet, hogy túl intim volt a kérdés, de akkor szimplán nem várok rá választ. Elvégre mindenkinek meglenne a lehetősége, hogy arra változtassa a nevét, amire szeretné, mégsem szaladgál mindenki a keresztneve egyik becézett formájával a papírjain és hivatalos dokumentumokon.
- Pedig a fiúk nem szokták annyira szeretni a konyhai dolgokat. - Davievel az utóbbi időben például kifejezetten nehéz dolgom van. Ha megkérdezem mit kér, mindig az a válasz rá, hogy neki mindegy, innentől kezdve minimum negyvenöt perc, mire kitalálom, hogy mi legyen az a 'mindegy' és újabb legalább harminc, hogy el is készüljön. A végeredmény meg persze nem jó, mert evés előtt az öcsém mégis kitalálja, hogy mit evett volna szívesen. Nem mondom, hogy nem tesz jót a gyerekvállalási szándékaimnak, hogy lényegében én nevelem a kistestvérem, de valamilyen hatással igenis van rám ez az egész - és nem feltétlenül pozitívval. - Szerintem jobb, ha abban a hitben halunk meg, hogy amíg rendesek vagyunk a vendéglátósokkal addig nem juttatják belénk a DNS-üket. - Hogy ne csak a köpködést említsem ugyebár... McDonalds shake horror sztorik és még sorolhatnám. De inkább nem teszem.
- A lakásomra - nevetem el magamat. - Senki nem akar alkalmazni, mert nem vizsgáztam le. - Ami így ilyen formában teljesen jogosnak hangzott és meg is értettem, hogy miért kaptam annyi visszautasítást. De a rendszer attól még irtó nagy kiszúrás azokkal, akiknek van némi tehetsége, de sem a körülmények, sem a pénzügyi helyzetük nem engedi meg nekik, hogy alkossanak. - Habár így is elég nagy munka lenne végig járnod a lépcsőházakat utánam. - Ez nem egyenlő persze azzal, hogy lehetetlen feladat lenne. Szimplán csak túl időigényes.
- Akkor gondolom elég családcentrikus vagy. - Nem tudom, honnan jött ez a megállapítás, elvégre a kettőnek nem kellett egybevágnia. Mégis, a szavai alapján és a korábbi megjegyzését figyelembe véve az anyukájáról, nekem az jött le, hogy Isaiah szereti a családját. - Hogy a következő életedben te is macska legyél? - Szép kilátások, mellesleg igazán vonzó ajánlat. Ki ne akarna macska lenni következő életében.
- Sosem akartál mással foglalkozni? - A családi bizniszeknek mindig csak az a hátránya, hogy nagyon bekorlátozzák az embert. Egészségtelennek gondolom, ha valakinek úgy kell ellátnia egy feladatot, hogy nem magának választotta.  Van, akinek nagyon bejön és szeretne is a szülei nyomdokába lépni és van olyan, akit kevésbé tud ez lekötni. Meg kell találni a megfelelő harmóniát.
- Ahová én járok, ott mindenképp. - Finoman megvontam a vállam, miközben hátrapillantottam Isire. Nem volt mivel felvágni abban, hogy ismernek már a környékbeli étteremtulajdonosok. Elvégre szinte mindegyikük egyidős volt apámmal, így kisgyerek korom óta ismertek már engem is. - De nem mondtam, hogy elviszlek más kedvenc helyemre is. - Persze csak szórakoztam vele. Alapból úgy volt, hogy szebb helyen szeretne velem találkozni legközelebb, de az úgysem itt van, Bronxban.
- Kénytelen lennék hinni neked, mert nem ismerlek és nem lenne okod hazudni nekem. De ha már így fogalmaztál, akkor nem, biztosan nem hinnék neked - nevetek fel jóízűen. Lehet, hogy vele fogok tölteni egy kis időt, de attól még lehetek ugyanolyan elővigyázatos. Elvégre már megbeszéltük, hogy ő is lehet baltás gyilkos, valami szuperhős komplexussal, ami miatt ilyen korán nőket ment Bronx utcáin. Érdekes hivatástudat.
Nem volt szokatlan, hogy Leo éttermébe belépjek, és az igazat megvallva még az sem lett volna szemet szúró, ha társasággal érkezem, de az már a napnál is világosabb volt, hogy ez a mostani férfi ismeretlen volt, nem csak nekem, hanem a Leo reggelizőjében már-már őskövületnek számító örök bútordarabokban - Leo barátainak, akik szinte napi rendszerességgel jöttek át hozzá.
- Általában nincsen. Egyikről sem lehet elvinni a sószórót. - Ne menjünk bele, hogy ezt hogyan oldotta meg az étterem vezetése, élén Leoval, de megoldották. Én pedig már ezerszer hallottam a történetet, amit valójában ne az én tisztem volt elmesélni. Az állammal egy viszonylag félreeső asztal felé böktem, amihez meg is indultam, hogy helyet tudjunk foglalni.
- Van preferenciád a reggelit illetően? - Vannak, akik csak az édeset szeretik reggelente, van akit rendesen megneveltek a szüleik - mondjuk engem -, és csak a sós után jöhetett az édes. Ugyan mindkettőnknek vettem el az étlapokból - amit most Isaiah elé is csúsztattam -, de nekem már régóta nem volt rá szükségem. Olyan jól ismertem Leot és a kislányát, hogy ha valami olyat kértem volna, ami gyakorlatilag rajta sincs a menünk, valószínűleg azt is megkaptam volna. De nem akartam ilyenekkel flexelni a férfi előtt, ezért mégis az étlapra tévedt a szemem, amikor éppen nem pont Isaiah-t lestem a szemem sarkából.
- Szóval szereted az állatokat... - Nem szakítottam el a pillantásomat róla, szimplán csak finoman oldalra billentettem a fejemet. - Van valamilyen rossz tulajdonságod is? - Nem szokványos kérdés volt ez, de bizonyos szempontból furdalt a kíváncsiság a válaszát illetően. Talán mégsem volt totál hülyeség belemenni ebbe a közös reggelibe?

öltözet | remélem tetszik | 1867 | ᗩ

Amikor a nőre pillantottam, hirtelen sokféle gondolat ötlött a fejembe, de egyik sem bírt hímsoviniszta fennhanggal, ami jelen helyzetben teljes mértékben alaptalan is lett volna. Összességében az apró nőszemély teljesen átlagosan volt felöltözve, szimplán az arca volt jóval szebb annál, amit manapság az ember átlagosnak tart. Én pedig nem gondolom, hogy egy születési adottság – vagy éppenséggel egy jó sebész munkája, de ezen a környéken nem tudom mennyire lehetne ennyire tökéletes munkát elvégezni – senkit sem jogosít fel arra, hogy erőszakosan viselkedjünk a másikkal. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a nők lennének a gyengébbik nem, mivel volt szerencsém sok elég tökös csajt megismerni az elmúlt egy évben. Összességében, ha Ő – akinek a nevét még nem tudom – nem lett volna ennyire apró, szerintem sokkal könnyebb dolga lett volna a férfivel, aki képtelen volt az eszébe vésni azt, hogy nem akar tőle semmit.
Mivel lánytestvérem van – akivel egyébként sosem verekedtem – volt bennem egyfajta tűz, ami felpezsdítette a vérem, amikor hasonlót láttam. Emiatt voltam képtelen szabadulni attól a bűntudattól is, ami vagy tíz éve mardossa a szívem. Világ életemben önző és csökönyös voltam, aminek a kombinációja önmagában elég volt ahhoz, hogy ne legyek a legjobb ember a világon. Ellenben legalább nem is gondoltam magam túl jónak, ami segített abban, hogy flegmán álljak az élethez, ezáltal elviselhetőbb legyen azokkal a sebekkel járni az utamat, amiket talán már az idő sosem fog begyógyítani.
Szóval összességében elég könnyen kinyílt most a bicska a zsebemben, ugyanakkor sosem tartottam magam álszent férfinek. Ha valami már gyerekkorom óta jellemző volt rám, az gyakorlatilag a kendőzetlen őszinteségem volt. Soha nem lehetett velem úgy utcára menni, hogy ne égessem be valamelyik családtagomat, ugyanis hangosan fintorogtam az idegenekre, anya és apa, illetve Rosalie is minden alkalommal elmondták nekem, hogy egyszer valaki alaposan el fog páholni. Ez valószínűleg azért nem következett be, mert időközben a társadalom nagy százalékánál magasabb és testesebb lettem. Emiatt volt talán a járókelők számára komikus az, ahogy közbeléptem, ugyanis a férfinek nem nevezhető patkány és köztem legalább akkora volt a magasságbeli különbség, mint közte és az idegen nő között. Hogy jelen helyzetben hogyan mutatkozott meg az őszinteségem? Úgy, hogy valójában köszönetet sem vártam a nőtől és valamilyen szinten boldoggá tett az, hogy mennyire bizalmatlanul szólt hozzám. Ezáltal legalább abban biztos lehettem, hogy tényleg komoly baj is történhetett volna, amiben nyilvánvalóan ő volt az áldozati oldalon, nem pedig kiprovokálta a figyelmet.
- A darabolás nem az én világom – az övéhez hasonló mosoly volt az arcomon, miközben ezt minden szégyenérzet nélkül mondtam ki, aztán úgy fűztem tovább a beszélgetésünket, mintha nem lenne rohadtul nonszensz a társalgásunk – Jobban szeretek akasztófásat játszani. Tudod, úgy élesben.
Ha jobban belegondoltunk abba, hogy gyerekként maffiásat, gyilkososat, meg akasztott emberekkel kapcsolatos hülyeségekkel szórakoztattuk magunkat, akkor hirtelen a videojátékok már nem is tűntek annyira károsnak, mint amennyire beállították őket.
- Sokan gondolják így, de valójában ártatlanabb vagyok, mint az emberek sejtik – magam sem tudom, hogy erre azzal akartam-e ráerősíteni, hogy az amúgy kifejezetten hosszú és göndör szempilláim mögül lestem fel rá. Sosem értettem azokat a lányokat, akik hozzám hasonló tónusokkal voltak megáldva, mégis utálták a barna hajukat, vagy szemüket. Athena szép volt, mert a tekintete akkor is melegnek hatott, amikor éppenséggel csúnyán próbált nézni valakire. Ez az a ritka adottság, amivel mi rendelkezünk. Mivel az egész családomnak barna és kedves tekintete van, úgy éreztem magam a nővel, mintha újra otthon lehetnék, ez pedig többet jelentett nekem, mint amit velem kapcsolatban sejthetett.
- Mennyivel lennél boldogabb akkor, ha még egyszer találkoznánk és emlékeznék arra, hogy hogyan kötöd a cipődet? – mivel a kérdése egyértelműen költőinek hatott, én úgy éreztem, hogy a magam módján választhatom meg a saját válaszom rá. Soha nem volt nehéz jelentéktelen információkat megjegyeznem azokról, akik érdekeltek, ugyanakkor jelen helyzetben annyira szegényes volt a környezetem, hogy az ő cipőkötési technikája volt a legérdekesebb dolog, amit az elmúlt pár hétben hallottam. Sóvárogtam azután, hogy láthassam a szüleimet, jelen helyzetben pedig azért játszottam vele, hogy ne a fájó, de mégis kiüresedett szívemre koncentráljak. Elég lesz akkor, amikor hazamegyek és a nővéremmel összeveszek az eltűnésem miatt.
- Fején találtad a szöget – úgy néz ki, hogy a tíz évnyi tapasztalatom a Sátán oldalán se tett kevésbé naivvá – De ettől még nem értek egyet veled. Még, ha nem is érdekli őket, nem helyes a tény, hogy ez így van.
Talán túlságosan tradicionális gondolkodó voltam, aki hitt abban, hogy vigyáznunk kell az őseinkre, gyerekeinkre, és az asszonyainkra. Nem gondoltam azt, hogy ezek az értékek elvesztek volna a világunkból, szimplán rengeteg minden átalakult, és mindenki a maga módján tette meg mindezt. És az ember elsősorban önző lény volt, aki csak a saját környezetével volt elfoglalva, nem pedig mások testi épségével. Ebben gyakorlatilag nem volt semmi meglepő… Szóval végső soron körbeértünk és mégiscsak Athinak lett igaza.
- Az elmondásod alapján, akkor ezek szerint még az is biztonságosabb lenne, ha velem lépnél le – egyszerűen megrántottam a vállam a kérdésére – Nem nézek ki ennyit abból a féregből, már ne haragudj. De ha nagyon aggódsz, akkor felkísérhetlek a lakásodig és várhatok egy kicsit a lépcsőházban.
Tény és való, hogy rengeteg pszichopata rohangál a világban, de szerencsére már megtanultam akár fegyveres támadókkal szemben is megvédeni magam. Ez lényegében azt eredményezte, hogy bármilyen körülmények között jól kezeltem bizonyos helyzeteket és nem egy piti alkoholista fog majd ki rajtam. Persze mindent nem kell ennek az apróságnak az orrára kötni, mert egyre kevésbé akartam, hogy rettegjen tőlem.
- Ha egy akkora férfi próbál meg lefogni, mint én, akkor tudod, hogy hova kell céloznod, akár az életed árán is – ezt már egy jókedvű mosollyal az arcomon mondtam neki – De az sem hátrány, ha az orrát próbálod meg az agyába passzírozni, vagy a szemeit nyomod ki. Bármi, amit hirtelenségből megtehetsz jó lehet.
A saját bőrömet gyakorlásra azért nem ajánlottam fel. Már rég lemondtam arról, hogy egyszer saját családot alapítok, mivel nem igazán láttam a kiutat a mostani helyzetemből, ugyanakkor attól még mazochista nem voltam. Nyilván mindenki szereti, ha fáj, de azért voltak határok, amiket érdemes betartani.
- Ha választhatnék, akkor egy sokkal szebb helyen szeretnélek újra látni – talán egy pillanatig átható volt a tekintetem, de gyorsan elkaptam az arcáról. Nyilvánvalóan van szemem és nem vagyok se vak, se hülye, emiatt nem volt kérdés, hogy mennyire láttam Athit gyönyörűnek, mégsem ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy ezt a tudomására juttassam. Amúgy sem érdemes olyan dologról beszélni, aminek semmi jövője sincs. Mivel aranyosnak gondoltam, innentől kezdve azért fogok imádkozni, hogy a találkozásunk egyszerűen váljon meg nem történté, és miattam ne eshessen baja.
- Majd körbe nézek a garázsomban hátha találok egy feleslegeset – megengedtem magamnak egy kacsintást, aztán pár másodpercnyi csend után tettem hozzá a következőt – Valójában nincs is garázsom.
Legalábbis Roro a ház előtt parkolt, nekem meg nem volt autóm. A tizennyolcadik születésnapomra ígértek egyet, de valójában a tömegközlekedéssel és azzal is rendben voltam, ha cipelték a seggem. Jobban örültem volna még egy lónak, ugyanakkor boldoggá tett, hogy nem kellett hátra hagynom két állatot. Azt sem tudtam jelenleg, hogy a saját hátasom él-e még, mivel öreg volt már, talán el sem bírna. Ettől a gondolattól pedig hirtelen még magányosabbnak éreztem magam.
- Nem sokat jártam erre, de talán sűrűbben kellene – arról pedig magam sem döntöttem, hogy az eldobható telefonok közül adjak-e neki olyat, amiben egy másiknak a száma benne van, mivel hülyeségbe se kellene kevernem magam egy idegen nő miatt. Jelenleg nem bízhatok meg senkiben, mert talán ez is csak egy csapda, bármennyire is tűnt őszintének minden, amit vele kapcsolatban súgtak a megérzéseim.
- Talán azzal kellene kezdeni, hogy holnap átugrok és megtanítalak rendesen megütni valakit – miután volt szerencsém látni a kis akcióját, magam sem tudtam eldönteni, hogy ezt komolyan mondtam neki, vagy csak vicceltem. Mindenesetre jót nevettem azon, ahogy próbálta imitálni azt, hogy miként ütné ki az exét, bár az is lehet, hogy valójában rám gondolt. Abban biztos voltam, hogy éles helyzetben ügyesebb lenne.
- Ha apám megtudná, hogy egy nő vendégelt meg, akkor valószínűleg felpofozna – az emlékeim egészen megkoptak róla, de azt pontosan tudtam, hogy nálam magasabb családtagom nem volt. Amikor viharban kilovagoltam tizenhat évesen, anya túlságosan megijedt és ténylegesen hozatott velem egy kissámlit azért, hogy fel tudjon pofozni. Annyira ijesztő volt, hogy zokszó nélkül engedelmeskedtem neki.
- Nekem tetszik az Athi. Főleg akkor, ha senki sem hív így téged – csak egy félmosoly volt az arcomon, miközben egy mozdulattal intettem neki, hogy menjen előre, mert ő ismeri az utat az étteremhez. Jelen helyzetben annyira udvarias voltam, hogy egyáltalán nem legeltettem rajta a pillantásom, pedig más helyzetben valószínűleg ezt megtettem volna. Ugyanakkor nem éreztem azt, hogy a feneke látványa lenne a jutalmam azért, mert megmentettem az elmebeteg pasijától. Valószínűleg semmivel sem lennék különb nála, ha pont arra koncentrálnék rá.
- Szerettem nézni anyukámat, amikor reggelit csinált nekem – talán nem túl jó pont felvállalni rögtön azt, hogy a pici fia voltam, de mivel nem volt vesztenivalóm, csak kiböktem azt, ami először eszembe jutott – És szeretem nézni, ha valaki olyan főz rám, aki szeret. Az már kevésbé érdekel, hogy mit tesznek az ételembe egy ilyesmi helyen, mert lehet, hogy bunkó voltam a pincérrel és a szakács ezért beleköp.
Alapvetően maga a bunkóság ténye volt az, ami egyáltalán nem állt tőlem messze, ezért szinte biztos vagyok abban, hogy néha anyám is valamit csinált a kajámmal. Magam sem tudom, hogy mennyire szerethet a családom, amiért képes elviselni a temperamentumomat.
- Szerintem hasznos a munkád – csak egy visszafogott mosolyt ejtettem meg felé – Ahhoz tudnom kellene, hogy hol keresselek. Csak nem kopogtathatok be mindenhova, hogy Athihoz jöttem hajvágásra.
Anya régebben mindig azt mondta, hogy vonzom az idős hölgyeket, mert bizalomgerjesztő külsőm van. Ettől függetlenül pont nem számítottam a kérdésére, amire pár másodpercig csak pislogtam, aztán összeszedtem magam, hogy valami válasz szerűséggel tudjak szolgálni.
- Én… A nővéremnek és a szüleimnek segítek. Igen. – alapvetően az volt a tervem, hogy a birtokon maradok, szóval nem hazudtam neki, szimplán azt osztottam meg vele, amit tizennyolc évesen hittem a mostani énemről – Van egy lovardánk Staten Islanden. Én etetem a macskákat.
Nyilvánvalóan vicceltem. Állatok között nőttem fel, emiatt gyakorlatilag egyáltalán nem volt titok az, hogy mennyire szeretem őket. Soha nem válogattam kutya vagy macska között, sőt annak idején Rosie-val együtt vittük haza az állatokat, amiket az utcán találtunk.
- Rendben. Ez minden étteremre érvényes, ami a környéken van? – csak halkan nevettem el magam azon, amit mondott – Ha azt állítom, hogy csak erre jártam és összefutottam valakivel, akkor fogsz nekem hinni?
Gyakorlatilag mivel teljesen ismeretlenek vagyunk, nem sok tétje volt annak, hogy pontosan mit mondok neki. Talán ez a szabadság adta meg a tökéletes lehetőséget arra, hogy érdekes beszélgetésünk legyen. Én pedig megint igazat mondtam neki, szimplán néhány körülményt nem kötöttem az orrára.
Mielőtt bármit mondhattam volna, a lány már rég beljebb került az épületen, nekem pedig összesen két lépést kellett tennem, hogy szintén beérjek. Amikor ez megtörtént, lefejtettem az ujjait az ajtóról és azt én magam csuktam be.
- Szia Leo – talán bénán nézhettem ki, ahogy megismételtem a nő köszönését, de ő mondta, hogy ne magázódjak, neki hála pedig megtudtam, hogy Leo a szakács. Valószínűleg öt perc múlva erre nem fogok emlékezni, ellentétben a cipőkötéssel.
- Nem is tudom, van valami preferenciád? – soha nem én voltam az, aki helyet választott, mert onnantól kezdve, hogy elém rakták az ételt, akár a földön is megettem volna – Csak ne az az asztal legyen, ahova tini korodban belevésted az exed nevét, oké?

Isaiah & Athena

Kicseszett nagy igazságtalanságnak tartom, hogy nekünk nőknek gyakorlatilag 0-24-ben kellene testőrrel járkálnunk, hogy soha ne essen semmi bajunk. Igazából nem, korrigálnék. Az sem lenne elég, ha fogadott testőrünk lenne, mert néha azok a legidiótábbak akik a közelünkben vannak. Gondolok itt erősen Marcora, akinek valószínűleg nem csak én mondtam már meg, hogy pontosan hova kellene mennie és hogy mennyi esze van, mégsem ért belőle és csak próbálkozik, tovább és tovább. Ha nem hergelt volna fel ennyire már a mai napon, akkor talán képes lennék elnézni neki a dolgot. Általában ugyanis ez történt. Tudom, hogy neki sem volt tökéletes gyerekkora és hiába adja elő, hogy milyen laza élete van, amit senki nem befolyásol, ő is csak emberből van és vannak olyan dolgok, amelyek egyszerűen gyengévé teszik. Férfiként ráadásul megvannak felé azok a bizonyos elvárások, amelyek értelmében a társadalom elvárja tőle, hogy úgy viselkedjen, ahogy. Lehet, hogy Marco egy görény, de nem feltétlenül csak a saját hibájából. Vannak napok, amikor el tudom neki nézni, hogy egy idióta, máskor pedig csak azt szeretném, ha eltűnne végre az életemből és nyugalmam lenne nélküle.
Nyilván szerettem volna a csaj lenni, aki elmondhatja magáról, hogy nem egy - vagy maroknyi - férfi alapján ítél meg minden más férfit, de ha volt is ebben az állításban valami, képtelen voltam az életem minden percében alkalmazni a dolgot. Nem szerettem, ha valaki hősködik mellettem, mert abból mindig csak valami balszerencsés dolog született, tehát hiába esett volna jól alap helyzetben, hogy valaki megszabadít a számomra ex pasimtól, mégsem voltam képes eléggé kifejezni ezt a hálát a pasi felé, aki úgy döntött, hogy közbelép. Talán nem tudtam volna kezelni Marcot, de akkor kitaláltam volna valamit, hogy mégis sikerüljön. Ha egész életemben arra várok, hogy valaki megmentsen, akkor a végén belekényelmesedem abba, hogy tényleg mindig lesz, aki közbelépjen. Bronx azonban nem olyan hely, ahol ez elvárható lenne és az én családi helyzetem sem olyan felhőtlen, hogy ráérjek hercegnőt játszani és várni a szőke herceget - ami az én esetemben egyébként bármilyen hajszínnel rendelkezhetett volna, mert nem az alapján döntök, amikor arról van szó, hogy vonzónak tartok-e valakit vagy sem.
- Hát persze... - A szemeimet forgatom, de nem bírok az arckifejezésemmel és hamar megjelenik egy mosoly is az arcomon. Megcsóválom a fejemet az ezer éves duma hallatán és egy fokkal kedvesebb pillantással méregetem tovább a férfit. - Elég beteg lenne, ha csak azért mentettél volna meg, hogy utána hazavigyél és feldarabolj, vagy valami hasonló. - Nem kifejezetten azért részleteztem a dolgot, hogy ötleteket adjak neki, de talán épp azért mertem megtenni, mert minimális bizalmat éreztem felé és úgy gondoltam, hogy nem ő lesz az a baltás gyilkos, vagy őrült perverz, aki majd jól megerőszakol egy sötét sikátorban. Ha valaki eleget él a megfelelő helyen, akkor egyszerűen megszületik benne az a képesség, hogy megérezze kinek érdemes a közelében maradni és kit kell úgy kerülni, mint a pestist.
- Ha ez megnyugtatja a lelkiismeretedet, akkor rendben, legyen. - Nem különösebben formálódik reakció az arcomon, mert úgy érzem felesleges lenne jópofizni. Egyrészről csak szerettem volna megköszönni a segítséget, aztán tovább állni és hagyni, hogy ő maga is élje az életét - mert nyilvánvalóan volt neki, legalább annyira, mint nekem. Másrészről pedig be kellett vallanom magamnak, hogy igenis szórakoztat valamelyest az, ahogyan beszélgetésbe elegyedtünk.
- Pedig nem tűnsz annak a nyuszifülezős típusnak. - Egyáltalán milyen típusnak tűnik? És miért gondolkodom azon, hogy milyen típusnak tűnik, amikor nem is kellene, hogy érdekeljen? Azon kapom magamat, hogy jó párral több másodperc erejéig rajta tartom a pillantásomat, mint ahogyan az jelen helyzetben indokolt lenne. Pislogok néhányat, aztán látványosan az utca másik vége felé fordítom a fejemet, majd vissza. - Egyébként mennyivel lettél boldogabb attól, hogy elmondtam, hogyan kötöm a cipőimet? - Ha nem is feltétlenül erre a konkrét kérdésre vártam választ, de minimum jó lett volna tudni, hogy miért kérdez tőlem ilyeneket. Ezt valószínűleg még a saját apám sem tudta rólam, most pedig egy teljesen idegennek mesélek róla. Ha ez nem fura, akkor semmi nem az az életben.
- Szép dolog, hogy azt gondolod, hogy a rendőröket érdekelni fogja ezen a környéken. - Keserűen nevetek fel, közben pedig határozottan rázom a fejem. - Baromira nem érdekli őket, hogy mi történik a nőkkel ezen a környéken, csak ha a saját szemükkel látják. Más dolgokkal vannak elfoglalva, nem egy veszekedő párral - sóhajtva nyomtam a kezeimet a kabátom zsebeibe. - Nem ezen a környéken nőttel fel, igaz? - Át sem gondolom teljesen, már ki is bukik belőlem a kérdés. Abból viszont, hogy ennyire hisz a rendőrségnek és annak, hogy megoldhatnák a helyzetemet, csak arra tudok következtetni, hogy nem ismerős itt Bronxban.
- Akkor mi lesz, ha miattad lesz még idegesebb és csak arra a pillanatra fog várni, hogy lelépj? Aztán jól elver, amiért más férfiakkal töltöm az időmet. Erre nem gondoltál? - Elég démoni képet festettem most Marcoról, de muszáj vagyok hozzátenni, hogy nem azért csináltam, hogy megsajnáljon engem. Apám miatt és az ő hülyesége miatt benyelt tartozások miatt sokkal veszélyesebb férfiakkal is van dolgom havi szinten. Nem a hülye ex pasim lesz az, aki miatt ijedezni fogok. - De egyébként köszi a felajánlást. - Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor újra felpillantok rá. Ha csak ennyit tehetek annak érdekében, hogy a szavaim után később is úgy érezze, hogy helyesen cselekedett, akkor hajlandó vagyok megsimogatni kicsit a férfi egoját. Néha megérdemlik.
- Ha egy akkora férfi próbál lefogni, mint te, akkor amúgy sincs esélyem, nem? - Egészen jókedvűen tettem fel neki ezt a kérdést, mert nem éreztem szükségét annak, hogy olyan helyzeteket vázoljunk fel, amelyek talán megtörténnek, de lehet hogy soha nem fognak. Ne fessük az ördögöt a falra, ahogy mondani szokták.
- Mondanám, hogy akkor azt is ígérjük meg egymásnak, hogy nem járkálunk sötét sikátorokban, hogy ne ott találkozzunk megint, de ki tudja ezt garantálni? - Megvonom a vállaimat, miközben azon gondolkodom, hogy egészen hamar eljutottunk oda a beszélgetésben, onnan hogy sosem látjuk egymást többet egészen odáig, hogy mi történne, ha újra találkoznánk. Mivel amúgy is kiderült, hogy nem egy környékről vagyunk, valószínűleg amúgy is az első opció lesz érvényben, amint elválnak útjaink. Ahhoz azonban lényegében össze is kellene, hogy kapcsolódjanak, mert úgy volt, hogy most akkor leszek csak biztonságban, ha mellette maradok. - Nem kell hasonlótól félned, mert amúgy sem lesz pénzem arra, hogy sokkolót vegyek. - Talán nem kellene a pénzügyeimet ilyen nyíltan teregetni és bizonyos körökben az emberek valószínűleg nem is tennék meg. Viszont azon a környéken, ahol én nevelkedtem és ahol jelenleg is élek az emberek általában szerették megosztani, ha valamelyik - egyébként keveset fizető - meló bejött nekik és össze tudtak szedni annyi pénzt, hogy örömet okozzanak maguknak, vagy a családjuknak valamilyen aprósággal. Apa tartozásai mellett egy sokkoló beszerzése határozottan nem fért volna bele a költségvetésbe.
- Két hetente, vagy épp Marco kedvétől függően havonta ezt csináljuk, szóval ha jársz még a közelben, talán egyszer lesz hozzá szerencséd. - Egészen széles mosoly jelent meg az arcomon, amikor kimondtam ezeket a szavakat, mellé pedig a kezeimet is felemeltem és az egyikkel úgy csináltam, mintha csak éppen bokszolni készülnék és ki is ütnék valakit. A mozdulat a helyestől egészen messze állt, de ez az egész helyzet nem volt átlagosnak nevezhető.
- Rendben, akkor majd válogatok, Zai - Egészen szórakoztatónak találtam, hogy ennyi opciót adott nekem, holott részemről én abban sem voltam biztos, hogy lesz alkalmam mindegyiken hívni. - Jó, de mivel te küldted el Marcot, nekem kellene valahogyan meghálálnom, nem? - Előbb maga a tény, hogy közbelépett, most pedig az, hogy fizetni is akar... Szokatlan volt nekem a részéről ez a fajta lovagiasság, ugyanakkor tény és való, hogy mostanában Marco volt a közelemben az egyetlen olyan férfi, akinek a viselkedésével össze tudtam volna hasonlítani, de ha azt mondom, hogy ők ketten már ennyi ismeretség után sem versenyzenének egy súlycsoportban, akkor egészen finoman fogalmaznék.
- Akkor hívj nyugodtan annak. Vagy ha ki tudsz találni jobb becenevet, akkor oszd meg velem is. - Fő a változatosság. Máskor például nem mentem volna idegenekkel a kedvenc vendéglőmbe, de ezt a szokást most épp megtörni készültem. Ha tényleg nem feldarabolva végzem valahol, akkor tulajdonképpen nem látom értelmét, hogy miért ne egyeznék bele. Egyébként sem kellett munkába sietnem, tehát tényleg csak azzal telt volna a délelőttöm, hogy azt várom, vajon Marco kopogtat-e valamikor az ajtónkon.
- Miért te soha nem gondolkoztál még azon, hogy jobb lenne látni hogyan készítik a reggelidet? - Kérdőn pillantottam felé, amikor odaért mellém és próbáltam figyelmen kívül hagyni az érzést, hogy mennyire kicsinek érzem így magamat. Pedig a magasságom már évek óta nem változott, csak ha magassarkút vettem fel, szóval igazán megszokhattam volna már.
- Igazából semmi konkréttal. Egy turkálóban dolgozom. - Azt mégsem vallhattam be neki, hogy fodrász suliba jártam, de nem tudtam befejezni, ezért pedig feketén csinálom a dolgot. - De ha szeretnél olcsó fodrászt, akkor nekem is szólhatsz. - Halkan nevetve jegyeztem meg ezt, mert nem hittem benne, hogy neki ilyesmire lenne szüksége. Én pedig egyébként is remekül megvoltam a jelenlegi ügyfélkörömmel, ami szűk volt ugyan, de megfelelő kiegészítése a többi munkából befolyó pénznek, aminek nagy része egyébként is elúszott. - És te? - Megtorpanok, amikor egyébként is a zebrához érünk, ami fölött piros lámpa világít, én pedig nem vagyok olyan hülye, hogy megkockáztassam, hogy elüssenek.
- Ha bemegyünk ne magázódj, mert akkor nem kapsz enni. - Mosolyogva adtam a tippet, aztán elfordultam, majd a zöldre váltó lámpát megpillantva indultam el, hogy átérjünk a másik oldalra. - Ha nem itt laksz, mit kerestél a környéken? - Részben illetlenség volt ennyire konkrétan rákérdezni, részben meg úgy éreztem, hogy ki kell elégítenem magamban azt a természetes távolságtartást, ami már így is eléggé oszladozott Zai-al kapcsolatban. - Szerencsénk van, mert most még nem lesznek sokan. - Amikor megpillantottam a vendéglő kirakatát és a pirosra mázolt névtáblát, megszaporáztam a lépteimet és én nyomtam befelé az ajtót magam előtt, hogy elsőként léphessek be. - Szia Leo! - Úgy kiáltottam el magamat, mintha csak otthon lennék és amikor megpillantottam a konyhából kikukkantó arcot, oda is integettem felé. Csak ezután fordultam hátra, hogy lássam, Isaiah behozta-e már a lemaradását és kell-e még neki tartanom az ajtót. - Válassz te helyet - böktem oda félvállról, miközben én a pulthoz toppantam, hogy lekapjak róla két étlapot, amit magammal tudtam vinni a férfi által kiválasztott asztalhoz.

öltözet | remélem tetszik | 1676 | ᗩ

Nyilvánvaló volt, hogy Rosie agyon fog verni majd, ha hazaértem, de onnantól kezdve, hogy elkaptam a férfi csuklóját, legalább egyetlen olyan tett volt a számlámon, amivel tudtam védekezni. Hiszen a szemem láttára majdnem baja esett egy ilyen fiatal nőnek, én pedig a saját testvéremet eléggé tiszteltem és szerettem ahhoz, hogy kijelenthessem róla: egyáltalán nem olyan típusú személy, aki el tudja viselni mások fájdalmát. Talán ő volt az idősebb kettőnk közül, de az édesanyánkra jellemző makacsságot azt én örököltem el. Nehéz volt a természetem, viszont könnyebben túléltem abban a komor világban, mint az érzékeny nővérem. Sosem gondoltam őt életképtelennek, de néhány olyan akadály felett biztosan nehezebben juta át, mint én. És ezt mindössze azért merem kijelenteni, mert mögöttem van több év tapasztalat egy kegyetlen környezetben, aminek az emlékei szerintem életem végéig kísérteni fognak. Nem okoltam senkit azokért a dolgokért, aminek a szemtanúja voltam, mivel tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy én adtam el magam. Talán mondhatjuk azt, hogy nyomást helyeztek rám, de a szó szoros értelmében sosem voltam kényszerítve.
Mindenesetre jelen helyzetben jobban féltem jelenleg a nővéremtől, mint bárki mástól, emiatt pedig biztonságosabbnak éreztem azt, hogy valakibe beleálltam azért, hogy egy elég bizalmatlan nőt kimentsek a karjaiból. Onnantól kezdve, hogy Lanával történtek dolgok, pontosan tudtam, hogy nem mehetek csak úgy haza… Ez pedig azért terhet rótt rám. Mivel képtelen voltam hazudni a testvéremnek.
Nem feltétlenül értettem azt, hogy pontosan mi fogja meg azokat a típusú lányokat az olyan faszkalapokban, akitől most sikerült megmentem a jelenlévő alanyomat. Sosem voltam a világ legintelligensebb sráca, ugyanakkor voltak elveim ettől függetlenül akadtak, és egyáltalán nem értettem egyet azzal, hogy mondjuk minden nő kurva lenne… Minden bizonnyal ez azért is van, mert a testvérem és anyám is nőnemű. Viszont azt már egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy azok a nők, akik olyan csinosak, mint mondjuk ő, és gyakorlatilag a kisujjukat nem kellene mozdítani azért, hogy bárkit felszedjenek, mégis ilyen szemetekkel vannak együtt. Mivel nyilvánvalóan nem rám tartozott a téma, egyáltalán nem szerettem volna ebbe belemenni, szóval egyszerűen csak elfogadtam a dolgot, ha már megérteni nem tudtam.
Egészen megmosolyogtatott az a bizalmatlanság, amivel hozzám fordult, éppen ezért képtelen voltam visszafogni magam. Az arcomra kiülő vigyorom nem volt elég, kicsit le is hajoltam, hogy közelebbről is szemügyre vehessem az arcát. Szerettem volna megtippelni a származását, de a szépsége egészen egyedinek hatott, így a dolgot elengedtem, de ettől függetlenül nem tudtam magam visszafogni, egyszerűen a következőt mondtam neki:
- Ha elmondanám, akkor meg kéne öljelek – a hangom egészen könnyed volt, és ebben a helyzetben kifejezetten szarul jött ki az az ócska szöveg, amit minden zs kategóriás vadnyugati filmben elpattintanak. Mégis annyira magas labdának bizonyult az egész, hogy egyszerűen muszáj volt azt lecsapni.
Mindenesetre hajlandó lettem volna szegény nőt békén hagyni, ha mondjuk nem Bronxban futunk össze, de egyelőre tartottam attól, hogy nem fog tudni elvegyülni a tömegben, emiatt pedig a férfi megint megtalálhatja. Illetve mivel New York egyik legveszélyesebb városrészéről van szó, nem kizárt, hogy a későbbiek során más is potenciált látna benne és megpróbálná bántani. Emiatt be kell érnie azzal, hogy egy reggeli erejéig idegesíteni fogom őt, ha tetszik neki, ha nem.
- Én azt nem tudhatom. Jobb biztosra menni, nem? – akármennyire gonosz volt ezt tőlem, határozottan szórakoztatott egy kicsit a szituáció. Igyekeztem ezt nem túlságosan kimutatni, de minden bizonnyal már régen lehetett az, amikor normális emberekhez volt közöm, mert a szemeim így is csillogtak a vidámságtól. Szerintem soha életemben nem leltem abban örömömet, hogy egy idegent idegesíthetek.
- Akkor ez közös bennünk – egy félmosoly jelent meg az arcomon, aztán folytattam – A hurkolás sosem állt a kezemre.
Magam sem tudtam pontosan, hogy miért hoztam fel neki ezt az egészet, de amúgy sem ismertük egymást, tehát ebben az esetben teljesen mindegy, hogy miről beszélgetünk. Amikor láttam rajta, hogy egy kicsit kényelmesebben érzi magát, akkor az én mosolyom is barátságosabb lett. Hogy én ezét mit fogok kapni…
- Ez nem normális. Jelentsd fel azt a férfit. Ne normalizáld azt, hogy zaklatva vagy – talán az eddigi beszélgetésünk pontján ez volt az első pillanat, amikor komolyan néztem rá, és nyomatékosan beszéltem – Lehet, hogy veszélyes.
Nyilvánvalóan egy olyan pici nőnek mindenképp gondot okozhat egy nála erősebb és erőszakos férfi, mint amilyen ő. Emiatt pedig képtelen voltam azt mondani neki, hogy ténylegesen csak tűrjön. Hiába állítja, hogy egy hétig békén lett volna hagyva, ha nem szólok bele ebbe az egészbe, én akkor is úgy gondoltam, hogy nem kezeli jól a helyzetet. Bár semmi közöm nem lesz ehhez onnantól kezdve, hogy elválnak az útjaink.
- Azt tudom garantálni, hogy amíg velem vagy, addig nem tud neked ártani – ez is több volt, mint elég. Minden bizonnyal igaza volt, viszont csak úgy itt hagyni az utca közepén egy ilyen eset után kegyetlenség volt. Már csak abból kifolyólag is, hogy ismertem a saját családomat és tudtam, hogy ha a nővéremre, vagy anyára törne rá így valaki, őket megviselné. Nekem pedig annyira hiányoztak ők az elmúlt évek alatt, hogy talán ezért is lettem volna képtelen magára hagyni Athenát. Bármikor megtörténhet ez Rosie-val is.
- Ijesztő vagy – határozott komolysággal mondtam ki ezt a hangomban – Alapvetően meg tudnák neked tanítani, hogy miként védd meg magad egy akkora férfitől, mint amilyen én vagyok. Ha lefognak, akkor a paprika spray sokat nem ér.
Sok esetben a kés sem. Szerintem nagyképűség nélkül állíthatom, hogy képzett vagyok a harcművészetek terén, tehát két percig nem tartana kicsavarni a kezéből azt a kést, amit emlegetett és talán sérülés nélkül is menne. Az a baj, hogy a mai világban már az embereket nem zavarja, ha egy két sebet összeszednek, mivel akarnak valamit.
- Egyébként a sokkoló nem rossz ötlet. Viszont, ha beszerzed, meg kell ígérned, hogy ha véletlenül összefutunk egy sötét sikátorban, akkor nem fogod rajtam használni – nyilvánvalóan kifektet az bárkit, én pedig nem akarok a személy lenni, akin ki lehet próbálni az ilyen eszközök hatását. Amúgy meg nem hiszem, hogy jelen helyzetben sokat jelentene az ígérete, mert nem én leszek az, aki meggátolja majd az ilyen önvédelmi cuccok használatában.
- Ó a fenébe, túl hamar léptem közbe – nyilvánvalóan tettetett volt a hangomban a csalódottság – Megnéztem volna, ahogyan kiütöd azt a balfaszt.
Ezen a ponton már egyáltalán nem akartam azon szarakodni, hogy azt a férfi testbe bújt vadállatot miként nevezzem előtte. Attól még, hogy párkapcsolatban élnek – legalábbis erre gyanakszom – lehet véleményem róla. Én már leszűrtem azt, hogy ő minden bizonnyal osztja a gondolataimat.
- Hívj nyugodtan Zai-nak vagy Zade-nek – én magam is tudtam, hogy a szüleim jól kibasztak mindenkivel a nevemet illetően. Én a magam részéről szerettem – A családom sokszor szólít Isinek is. Válogass nyugodtan.
Alapjáraton az utolsó lehetőséget soha senkinek nem ajánlom fel, de jelenleg legalább minimális bizalmat ki akartam építeni benne, szóval úgy gondoltam, hogy ennyi most belefér. Alapvetően nem volt már gondom az Isi-vel, tizenhat évesen azért zavart, mert nyilván ciki volt, amikor anya Lana előtt hívott úgy. Most már mindent megtennék azért, hogy minél hamarabb hallhassam ahogy ismét Isinek becéz.
- Mert hülyén nézne ki, ha te fizetnél – jegyeztem meg jelentőségteljes pillantással. Nyilvánvaló volt, hogy amiatt is idiótán érezném magam, ha egy ekkora nő kényszerülne arra, hogy meghívjon valamire. Erről jelen helyzetben nem tehettem, egyértelműen baromi hülyén venné ki magát a dolog, én pedig azt hiszem fáradt voltam a furcsa pillantásokkal.
- Nekem jobban tetszik az Athena – csak egy oldalpillantást vetettem rá. Kezdtem úgy érezni, hogy ő is az a típusú ember, akinek mindenre gombot kell varrnia. Jelen helyzetben nem mindegy, hogy miként szólítom őt, ha amúgy is kisétálunk majd egymás életéből? Mindenesetre volt valami bájos abban, ahogy ezt csinálta, szóval nem haragudtam rá miatta.
- Ez biztatóan hangzik, menjünk oda – egy halk sóhaj hagyta el a szám, aztán egyszerűen megindultam utána. Nem volt kifejezetten nehéz beérnem őt, konkrétan egy lépéssel sikerült letudnom a kettőnk között keletkezett távolságot. Ezután udvariasan hozzá igazítottam a lépteimet.
- Mivel foglalkozol? – valahogy el kell kezdeni a beszélgetést, mégsem akartam némán kajálni, főleg azért nem, mert én is egyre inkább éreztem a közeledő végzetem. Legalább addig normálisan kellene eltöltenem a hátralevő életem.

Isaiah & Athena

Jellemzően soha nem akartam túl sokat az élettől, mert tisztában voltam vele, hogy amellett, hogy nagyon sok energiát kell belefektetnem, nagyon nagy szerencsémnek is kellene lennie ahhoz, hogy ki tudjak törni abból a közegből, amibe beleszülettem. Ott volt anya halála, apa este azzal, hogy lecsukták és a tény, hogy az öcsémmel magunkra maradtunk. Mindezen tényezők és történések épp eléggé tragikusak voltak ahhoz, hogy ne akarjak túl nagyot álmodni, mert a végén szimplán csak akkorát estem volna, hogy az nem csak nekem fáj, hanem Davienek is. Milliomos pasiban, gondtalan életben és teljes nyugalomban tehát nem gondolkodhattam. Viszont ha jelen helyzetben kívánhattam volna valamit, akkor gondolkodás nélkül azt választottam volna, hogy kapjak még néhány centit a magasságom mellé és legyek néhány kilóval több, hogy a jobb horgom legalább annyira fájjon Marconak, mint amennyire a hülyesége nekem. Mivel a szép szóból - és gyakorlatilag a csúnyából sem - már sokadik alkalommal nem értett, úgy éreztem muszáj magamat felvérteznem valamilyen taktikával, amiből végre ő maga is képes lesz megérteni, hogy közöttünk vége, mind a két agysejtjével.
Nem állítom, hogy nem voltak olyan pillanatok, amikor ne lett volna rá szükségem. Huszonhat évesen és azzal a háttérrel, ami nekem van, gyakorlatilag megtanulhattam már, hogy nem vagyok biztonságban - főleg annak köszönhetően, hogy még nő is vagyok. Viszont amikor Marco olyan állapotban volt, mint most is, gyakorlatilag haszontalan volt. Még arra is, hogy befogja a száját és legalább annyira taktikázzon körülöttem, hogy nem árulja el, hogy mit művelt, amikor nem velem volt. Talán az ivási szokásait képes lettem volna neki elnézni, a hűtlensége azonban már nekem is sok volt. Az ilyen és ehhez hasonló pillanatokban pedig a személyisége is, amivel kapcsolatban nem tudtam rájönni, hogy mi tetszett meg benne.
Ez pedig valószínűleg az utcán járókelők közül bárkinek nyilvánvalóvá válhat most, mivel elég hangosan adom a férfi tudtára, hogy meg akarok szabadulni - mert hogy ténylegesen csak segítséggel megy, ami nagyon is jól jön, az önérzetemnek azonban annál rosszabbul esik. Ha magamat sem tudom megvédeni, hogyan tudnék vigyázni az öcsémre? Ráadásul úgy, hogy nem egy rossz szándékkal érkező idegenről van szó, hanem Marcoról?
- Mire készülsz? - Gyanakodva pillantok fel rá, mert jelen helyzetben nem igazán tudom elképzelni, hogy mi lehet az a 'valami'. Nyilvánvalóan nem készülhet arra, hogy berángat egy sikátorba és megerőszakol fényes nappal, viszont csak azért, mert megmentett, még nem gondolhatom azt, hogy nem tökkel ütött és nem tervez valami furát. Simán elrángathatna, én pedig ellenkezni sem tudnék, maximum kiabálni.
- De az is lehet, hogy jobb az egyensúly érzékem, mint gondolod és nem fejeltem volna le a járdát. - Sokkal könnyedebb hangon kezdek magyarázni, mint ahogyan korábban megszólítottam őt. Lehet, hogy sok mindent megtanított nekem Bronx, de azért az alapvető illemmel is tisztában vagyok, így nem lehetek csak azért totál boszorkány ezzel a férfival, mert Marco felidegesített. A bosszúságomat egyébként is neki kellene tartogatnom, mert biztosan találkozunk még. - Ez milyen kérdés? - Annyira meglep, hogy elnevetem magamat. - Régen mindig hurkoltam, de egyszer csak úgy elfelejtettem, szóval most nyuszifülezek - felelem végül a furcsa kérdésre. A korábbi dühös arckifejezésem viszont most meglágyul és őszinte mosoly kúszik a szám sarkába.
- Nem az a típus... - Elhúzom a számat, s abba az irányba pillantok, amerre Marco eltávozott. Ha teljesen őszinte akarok lenni, bele sem gondoltam, hogy ezek után mire készül majd és látom-e még a nap folyamán. Ez az egész pedig csak még inkább elkeserítő volt számomra. - Ha rám is törné az ajtót, az is csak azért lenne, mert te közbeléptél. Ha meggyőzőm, hogy hagyjon békén, akkor egy hétig nem keresett volna. - Nem akarom az ismeretlen férfit hibáztatni azért, mert segített nekem, de mivel én ismerem Marcot, ezért azt is jobban meg tudom mondani, hogy 'mi lett volna, ha'. - És azt sem tudod garantálni, hogy nem holnap töri rám az ajtót - megvonom a vállaimat, miközben egy egészen kedves kifejezéssel az arcomon fordulok felé. Ha úgy is lesz, ahogyan állítom, arról már nem ő tehet majd, azt pedig nem várhatom el, hogy mostantól minden napunkat együtt töltsük.
- Ugye? - Halkan nevetve rázom meg a fejemet. Sok dolgot el tudok képzelni, de hogy Marconak támadjak egy késsel nincsen közöttük. Lehet, hogy korábban csak nagy volt a szám és nincs más megoldásom ellene, csak az, ha szóban hadakozom. - Nem hiszem, hogy találnék olyan önvédelmi tanfolyamot, amin hasznosabbat tanítanak nekem a késnél és a paprika spraynél. De lehet, hogy sokkolót kellene szereznem. - Eszemben sem volt megemlíteni, hogy mennyire tisztában vagyok a saját adottságaimmal és azzal, hogy a súlyom és magasságom nem tartoznak azon tulajdonságaim közé, amelyek elijeszthetnek másokat. - Egyébként járok bokszolni, szóval az lett volna a következő, hogy behúzok neki egyet. - Utóbbit azért éreztem fontosnak hozzátenni, mert tuti azzal jött volna, hogy akkor miért nem mutattam valamit abból a tudásból.
- Isaiah... - Halkan ismétlem utána a nevét, csak hogy jobban meg tudjam jegyezni. - Ááh... - mélyen fújom ki a levegőt, amikor tovább beszél, a pillantásom pedig a környéken jár. - Te segítettél nekem, miért te hívsz meg engem? - Beismerem, hogy nem túl szép dolog, hogy nem nézem ki belőle, hogy csak szimpla jóindulatból hív most meg, ez a környék és a tény, hogy az előbb még késekről beszélgettünk és arról, hogyan kellene velük megvédenem magamat, nem túl biztató.
- De a Tina rövidebb - jegyzem meg csípőből, és magam is kezdem kicsit úgy érezni, hogy már direktből kötözködöm vele, azt várva, hogy mikor tesz fel a cipőkötéshez hasonló kérdést.
- Szóval reggelizni szeretnél... - Mély levegőt veszek, majd finoman felvonom a szemöldökeimet és vetek egy oldalpillantást Isaiah-ra, amit lehetetlenség nem észrevenni, mert minden alkalommal fel kell néznem rá. - Ott a szemben lévő utcában van egy hely. - Hiába mondták mindig a szüleim, hogy ha mutogatok, rá fogok szokni a lopásra, most mégis felemelem a kezem és a helyes irányba mutatok. Nem gondolkodom túl sokat azon sem, hogy jön-e, vagy sem, csak megindulok a járdán a megfelelő zebra felé. - Ismerem a tulajdonost, úgyhogy nekünk biztosan finomat fog csinálni. És nem köp bele. - Vigyorogva teszem hozzá a végét. Azt már nem árulom el, hogy mivel velem érkezik, valószínűleg kedvezményt is fogunk kapni, mert ennek semmi jelentősége. Ennek az egésznek semmi jelentősége, csak Isaiah megnyugtatását szolgálja. Gondolom. Végül is az is lehet, hogy még nem is osztotta meg velem, hogy pontosan mit akar velem csinálni.

öltözet | remélem tetszik | 1040 | ᗩ

Jelen helyzetben nem tudtam, hogy magam, vagy pedig a nővérem lelki épségét kellene néznem. Ha hazamegyek, akkor minden bizonnyal olyan verést fogok kapni tőle, amit nem teszek ki az ablakba a 27 évemmel se. Ha nem megyek, akkor halálra fogja magát aggódni, hiszen számára elképzelhetetlen és a lehető legrosszabb dolog az, ha elhagyom a lakását. Én mindezt kezdtem az idő előrehaladtával egyre inkább másképp látni.
Fél éve már annak, hogy New Yorkban voltam ismét, ez idő alatt pedig nem láttam se anyát, se apát. Nem mehettem a birtokunkra, nem nézhettem meg a saját lovamat, akit kiscsikó kora óta nem láttam. Hálás voltam Rosalie-nak amiért a gondját viselte az állatnak, ugyanakkor annak idején nagyon sokat gondoskodtam arról a kis beteges csikóról, így kifejezetten fájdalmas volt számomra az, hogy tíz évesen kell újra találkoznom vele. Minden bizonnyal már nem is fog megismerni, és annak esélye sincs, hogy esetleg ráüljek. Nem beszéltünk róla sokat, de ha eszembe jutott, mindig az az esetlen kis állat volt előttem, akinek felállni sem volt egyszerű. Szerencsére a családom minden esetben túl humánus volt ahhoz, hogy hagyjanak egy ilyen védtelen kis lényt elaltatni, így mindenképpen várni akartunk pár hónapot. Az orvosok nem jósoltak neki nagy jövőt, de a rendszeres ápolás hatására helyrejött. Mi sem gondoltuk azt, hogy az állat egyszer alkalmas lesz mondjuk versenyzésre, vagy terápiás célra fel tudjuk használni, de mindez nem volt elegendő ahhoz, hogy megváljunk róla. Éppen elég, ha enni tud és szerethetjük. Legalábbis akkor mind így gondoltuk.
Én nem bíztam abban, hogy megfeledkeztek volna rólam. Egy olyan körből sikerült megszabadulnom, amiben az emberek nem felejtenek könnyen. Éppen ezért is voltam tökéletesen tisztában azzal, hogy mindezt nem úsztam meg ennyire egyszerűen, biztosan keresnek. Ezek miatt pedig talán jobb lett volna az, ha elvegyülök. Tudják, hogy hol élnek anyáék, minden bizonnyal nem jelentett gondot nekik azt sem kideríteni, hogy Rosie Brooklyn-i lakása pontosan hol található meg. Ezért biztonságosabb lett volna az, ha New York több területén is mutatom magam, és úgy bújok el a kíváncsi tekintetek elől, hogy szem előtt vagyok. Ezzel talán kevésbé árthattam a szeretteimnek. Minden éjszaka attól tartottam, hogy betörnek hozzánk, vagy pedig a szüleinkhez. Így az egyetlen hely, ahova sosem mentem az Staten island volt. Én még meg tudom védeni a nővéremet, de nem tudok teleportálni, ha a szüleimnek szüksége lesz rám.
Talán sietnem kellett volna haza… Viszont azt nőként még Rosie is meg fogja érteni, hogy nem hagyhattam valakit a sorsára, aki olyan helyzetbe keveredett, mint az a nagyon pici nő. Lényegében ha én most nem avatkozom közbe, akkor perceken belül meg lesz erőszakolva, én pedig azt hiszem képtelen lennék feldolgozni azt, ha még egy lány becsülete az én lelkemen száradna. Ez nem csak hősködés, hanem a saját alibim gyártása is… Ha ezért el leszek verve, akkor a nővéremnek egyszerűen nincs szíve. Arról meg nem tudom, hogy érdemes-e beszámolnom, ami az előző estén történt velem és Lanával.
Egyáltalán nem volt kérdés az, hogy a férfi végül le fog lépni, de én a magam részéről úgy éreztem, hogy ha hozzá hasonlóan távozok, akkor talán előidézem az apokalipszist, és az a bizonyos erőszak a hátam mögött fog megtörténni. Tehát tisztességesnek kell lennem, és tényleg randiznom kell egyet a nővel. Jelen helyzetben konkrétan úgy éreztem magam, mintha megint tinédzser lennék, hiszen nem volt keresetem, abból a pénzből kell meghívnom valamire, amit a tesómtól kaptam. Ugyanez volt a helyzet Lanával is annak idején.
- Pedig csinálni fogok valamit – az én hangom legalább annyira távolságtartó volt, mint az övé, de ahogy rápillantottam, a tekintetem mégis mosolygósnak tűnhetett a számára. Eléggé szórakoztató volt utólag a helyzet, és mivel most a fél napot egymás társaságában kell töltenünk, minden bizonnyal meg kellene tanulnunk kijönni a másikkal. Én pedig egy kicsit élvezhettem azt, hogy hosszú idő óta, először tényleg lehetőségem nyílt valakivel normálisan ismerkedni. Nem pedig egy vascsővel, vagy esetleg baseball ütővel mutatkoztam be valakinek végre.
- Be tudtad volna kötni – én aztán nem állok le vitatkozni senkivel ezen – Miután közelebbről megismerkedtél az aszfalttal. Egyébként a nyuszifüles technikát alkalmazod, vagy hurkolod a fűzőket?
Talán furcsa lehet, hogy én sokkal jobban preferálom az előbbit. Kiskoromban se apa, se anya nem tudta megtanítani a cipőkötés technikáját, ezért találta ki, hogy a nyuszifülezés talán jobban tetszene nekem. Ennek hatására nem fogtak vissza végül az óvodában, és engedtek az első osztályba, ahol lázadóként csak tépőzáras cipőket voltam hajlandó viselni. Negyedikes koromig utáltam cipőt kötni.
- Tehát ismered… - én magam sem tudtam mire vélni ezt. Miért barátkoznak a nők ilyen faszikkal – És mit gondolsz, ha én most felengedlek a lakásodba, akkor nyugtod lesz? Szerintem rád fogja törni az ajtót.
Ez csak szimpla feltételezés volt, de nagyon is valóságosnak tűnt a számomra. Nem gondolom, hogy a faszi annyira hülye lenne, hogy bevette volna az előző kis színjátékot, ha pedig ez megtörtént, akkor minden bizonnyal meg fog érte lakolni Tina. Ha jól hallottam ez a neve. Elég hangosan óbégatta az idiótája ahhoz, hogy három utcával lejjebb is tudják, hogy ki az a Tina.
- Az elég menő lenne – egy félmosolyt költöztettem az arcorma, ahogy elképzeltem a lányt késsel hadakozni – Valami önvédelmi tanfolyam sem ártana neked.
Meg alapvetően egyetlen nőnek sem, aki akkora volt, mint a nővérem. Jelen esetben ez a lány alacsonyabbnak és vékonyabbnak is tűnt, bár ezt nem fogom elmondani Rosie-nak, mert még nagyobbat kapok majd tőle.
- Isaiah – nagyon óvatosan vettem a kezembe az ő kis törékeny mancsát – És mellesleg úgy gondolom, hogy nem úsztad meg ennyire könnyen, szóval mutathatnál valami helyet, ahol finom reggelit adnak és jó kávét főznek. Meghívlak.
Ez nem volt kérdés. Óvatosan el is hátráltam a nőtől, a pillantásomat viszont nem vettem le róla. Könnyen elveszhet egy ennyire alacsony valaki a tömegben, szóval tényleg résen kellett lennem.
- Jobban tetszik az Athena, mint a Tina – jegyeztem meg végül egészen halkan, sokkal inkább magamnak. Őt gondolom nem igazán érdekelte, hogy miként akarom szólítani, hiszen sok közünk nem volt egymáshoz.

Isaiah & Athena

Valamilyen oknál fogva én még őszintén képes voltam hinni abban, hogy Marco egyszer megérti, amit mondok neki. Szeretném azt mondani, hogy nem volt ilyen, amikor megismerkedtünk és hogy arra a viselkedésre, amit megvetek benne csak a későbbiek során derült fény, de nem gondolom hogy ő a körülmények áldozata lett és volt oka megváltozni - hogy lenne oka reggel, már iskolakezdés idején illuminált állapotban tántorogni az utcán. Sokkal inkább úgy látom a helyzetet, hogy ő bizony mindig is ilyen volt, amikor megismerkedtünk egyszerűen csak próbálta egy jobb oldalát mutatni nekem, hogy bedőljek neki. Azért pedig nem is hibáztathatom őt, hogy meg is tettem. Bedőltem neki a szó minden értelmében, most pedig azt kívánom bár ne lettem volna ennyire hülye és adtam volna neki egy kicsivel több időt, hogy megismerhessem őt, a rossz oldalával együtt.
Jobban belegondolva még csak nem is tudom azért hibáztatni, amiért nem azzal kezdte már a megismerkedésünk napján, hogy huszonévesen alkohol problémái vannak és a hűséget még csak hírből sem ismeri. Mind el akarjuk magunkat adni valaki olyannak, akik nem is feltétlenül mi vagyunk, de szükségünk van erre a kis csalásra, mert új munkát akarunk, új barátokat akarunk szerezni, biztosítani akarjuk, hogy tetszünk annak az illetőnek, akivel egy ágyba akarunk bújni. Ez az emberi természet velejárója és nem mondhatja nekem senki, hogy ne csinálná mind a több, mint hét milliárd ember szerte a világban.
- Tina, összetöröd a szívem, hát miért csinálod ezt velem? - Úgy grimaszol, mintha csak sírni készülne, amitől csak még butábbnak néz ki. A pillanatnyi Oscar-t érő színészi teljesítménye viszont nem jelenti, hogy egyúttal el is akarna engedni, én pedig továbbra is úgy mocorgok a kezei között, hogy ki tudjam használni, ha mégis meglazulna a fogása rajtam.
- Én is tudnék mesélni arról, hogy pontosan ki törte össze kinek a szívét. - Jelentem ki kissé paprikásan. Mióta apánk börtönben van, próbáltam én lenni az az ember Davie számára, aki a biztonságot jelenti neki és aki egyszerre képes megvédeni őt. Magam sem hittem el mindig, hogy valóban képes lennék erre, főleg mert egy olyan embertől sem tudtam megszabadulni, mint Marco - aki még Isten tudja mennyi alkohollal a szervezetében is képes volt a karjai között fogva tartani. Ha pedig ő képes erre, mit tudna tenni olyasvalaki, akinek kifejezetten az célja, hogy bántson engem, vagy épp az öcsémet?
- Tinaaa..!
- En-gedj el! - Még egy utolsó próbát tettem annak érdekében, hogy kiszabaduljak a karjaiból és kifejezetten meglepetten vettem tudomásul, hogy ugyan sikerült, de nem azért, mert én annyira ügyes voltam. Nekiütközöm a férfi mellkasának és félig oldalra is fordítom a fejemet, hogy fel tudjak rá pillantani. Egészen fel. A pillantásom azonban hamar visszavándorolt Marcora, mert nem voltam benne biztos, hogy pusztán egy teljesen idegen ember közbelépése elég lesz ahhoz, hogy végre lelépjen. Az ismeretlen férfi megjelenése, magassága és testfelépítése azonban mind olyan tényezők voltak, amelyek egyértelműen kirajzolták a nyerési esélyeket - ezt pedig még Marco is felfogta.
Összevont szemöldökökkel néztem vissza rá és egy kifejezetten szigorú pillantással, amikor képes volt engem hibáztatni azért, mert le kell lépni. Én viszont megkönnyebbülten sóhajtottam egy hatalmasat, amikor végre nem csak én szabadultam meg Marcotól, hanem mindketten az ő társaságától. A tény viszont, hogy az idegen férfi nem állt szimplán tovább, nem hagyott teljesen nyugodni, ezért sem voltam képes rögtön megköszönni neki, amit tett.
- Reméltem is, hogy nem azért lépsz közbe, hogy aztán te csinálj velem valamit. - Talán kicsit nyers volt a stílus, amivel feleltem neki, de még ezen a környéken is lehet az embernek egy kis bizalma a többiekben. Ez a férfi pedig őszintén szólva csak nem tűnt Marco típusnak, tehát automatikusan jobban is bíztam benne.
- É- - Megzavar, hogy fogja magát és letérdel elém, de amikor látom, hogy csak a bakancsaim fűzőjét köti meg, érzem, hogy kipirosodik az arcom. Nehéz úgy kemény csajnak tűnni, hogy közben két lépést nem tudtam volna megtenni esés nélkül. - Erre igazán nem volt szükség, én is be tudom kötni... - A válaszadással töltött idővel  konkrétan csak húzni akarom az időt, amíg kitalálom a kérdésére a válaszomat.
- Nem akartam elmenekülni, csak azt akartam, hogy engedjen el. Úgy értem, hogy ismerem őt... - Úgy magyarázok, hogy szinte zavarba ejt, amiért előttem térdel, holott tudom, hogy milyen magas is, amikor kiegyenesedik. - Remélhetőleg nem lesz következő alkalom, ha pedig lesz... - Lazán megvontam a vállaimat, mert tény és való, hogy az ilyesmi megeshet, főleg ezen a környéken. - Majd elkezdek kést hordani magamnál - nyilvánvalóan viccnek szántam, ez pedig a hangsúlyomból is nagyon egyértelmű volt.
- Mellesleg köszönöm. Az előbbit is és.. a fűzőket is. - Egészen határozott mosoly formálódik az arcomon, amikor a férfira pillantok és a kezemet nyújtom felé. - Athena vagyok.

öltözet | remélem tetszik | 764 | ᗩ

Pontosan tudtam, hogy hatalmas hülyeséget csináltam az előző este, amikor Lanához betértem és mi több, még le is feküdtem vele. Egyrészt kellemetlen volt, amikor lopakodtam kifelé félig pucéran a lakásból, akkor belebotlottam a történetesen férfi lakótársába. Említette, hogy van neki ilyenje, de azért nem szerettem volna összefutni azzal a sráccal, akivel együtt élt az egykori exem. Ugyanakkor határozottan jó volt, hogy legalább nem kellett akaratlanul belekevernem még valakit ebbe az egész őrületbe. Ami a többit illeti… Lényegében a legtöbb, amit magamért tehetek a további igyekezet. És ha innentől kezdve nem keresem Lanát, akkor elkerülhető az, hogy veszélybe keverjem. Bíztam benne, hogy felfogta az egész dolognak a súlyát és nem fog a továbbiakban keresni, vagy egyáltalán gondolni rám. Mondjuk mindezt azelőtt kellett volna végig gondolnom, hogy megcsináltam a hülyeségeimet, hiszen mégsem vagyok tinédzser már, meg kellene tanulnom felelősséget vállalni a tetteim iránt. Viszont az a helyzet, hogy én normális életben nem nagyon merek már bízni… Legalábbis még határozottan őrültség lenne valami ilyesmire gondolnom és erre adni a fejemet.
Azt tudtam, hogy a nővéremnek egyáltalán nem mondhatom el az igazat, viszont valamit ki kell majd találnom, mert ha ezt megtudja, akkor nemes egyszerűséggel megrángat, aztán pedig kiherél. Egyiket sem éltem volna át szívesen, főleg nem azok után, hogy egy teljes éjszakára szöktem ki, hiába hagytam neki egy üzenetet a hűtőn azzal, hogy rögtön jövök. Mobiltelefonnal egyelőre nem rendelkeztem, mert elég könnyen lenyomozható voltam. Csak reménykedni tudtam abban, hogy túl sok dolga volt a családi birtokon, emiatt pedig nem is jött haza éjszaka. Kaját végülis hagyott nekem a hűtőben, tehát elméletileg kellett volna boldogulnom. Viszont a dolgok eddigi alakulása után nem nagyon mertem reménykedni… Ezt az egészet elengedtem már akkor, amikor kikerültem Mexikóból. Talán évekbe telik az amíg újra láthatom a szüleimet.
A gondolataimból némi dulakodás hangja zökkentett ki, nekem pedig érdemes lett volna ebben a helyzetben egyszerűen hátat fordítani a zajforrásnak, mégis megtorpantam. Hirtelen a nővérem képe jelent meg előttem, ahogyan a jövőben talán miattam bánthatják majd. Tényleg lehet, hogy az lenne a legegyszerűbb, ha megpróbálnék lelépni tőle és egyedül boldogulni, de tartottam tőle, hogy hamarosan nem várt látogatásban lesz részünk… És ebben az esetben jobb, ha ott vagyok. A múltkor elég rondán ellátták a bajomat, de talán egy fokkal erősebbnek érzem magam most. Ha fegyverekkel jönnek rám hatan, akkor meg úgy sem tudok mit csinálni. Viszont ha már Rosalie bele lett keverve ebbe az egészbe, akkor kötelességemnek éreztem, hogy meg tudjam őt védeni, csak éppenséggel azt nem tudtam, hogy ezt milyen eszközzel tehetném meg. Mert a pusza létezésem veszélyt jelentett rá…
És ezek a dolgok miatt nem tudtam egyszerűen fogni magam és hazamenni. Határozottan indultam a hang irányába és ha ez most egy csapda azért, hogy vissza tudjanak hurcolni, vagy éppenséggel megölhessenek… Akkor legalább megpróbáltam jóvá tenni azt a hibát, ami a múltban követtem el, és életemben először felelősséget vállaltam egy tettemért.
A nő túlságosan is apró termetűnek tűnt ahhoz, hogy a látszólag részeg férfi karjaiból ki tudjon szabadulni. A helyzet természetesnek tűnt, Bronxban pedig egészen mindennapos jelenet volt ez… Tehát most nem értem jöttek és mivel ők nem ismernek engem, talán reménykedhetek abba, hogy a csávó elég részeg ahhoz, hogy az arcvonásaimat ne tudja megjegyezni, a nő pedig túl hálás lesz, hogy ha esetleg valamilyen oknál fogva – bár mivel nem tartozott a közvetlen környezetembe, ilyenre esély sem volt – megtalálnák, akkor nem fog beszélni rólam.
Egyetlen határozott mozdulattal, sikeresen lefejtettem a faszi karját a fiatal lány testéről, aki ezáltal az én karjaimban landolt. A karomat kényelmesen megtartottam a vállán, és ahogyan rápillantottam, egészen kislányosnak tűnt. Még Rosalie-nál is alacsonyabbnak.
-  Azt mondta, hogy engedd el – nagyon nyugodt volt a hangom, amikor megszólaltam, de a pillantásommal már más volt a helyzet. Ha szemmel ölni lehetne, akkor ez a férfi már térdre rogyott volna előttem – És ha még egyszer hozzányúlsz, akkor egyesével töröm el az ujjaidat, majd mind a két karodat is.
Mivel magasabb és jóval testesebb is voltam a férfinél, hamar megfutamodott. Csak néhány szót mormogott el az orra alatt és elég szúrósan nézett a fiatal nőre ahhoz, hogy levegyem a válláról a karomat és meginduljak a felé. Szerencséjére erre már megfutamodott, én pedig a másik irányba vezettem a nőt, aki talán még mindig sokkhatás alatt állhatott, ezért is fordítottam magam felé finoman.
- Ne félj, nem foglak bántani – ahogy rápillantottam, igyekeztem leolvasni az arcvonásairól azt, hogy pontosan mit érezhet most, de rákérdezni nem akartam. A figyelmemet viszont nem kerülte el a kikötődött bakancsának a fűzői, ezért lassú mozdulatokkal térdeltem le elé és kötöttem meg őket egyesével jó szorosan.
- Hogy akarsz elmenekülni legközelebb, ha hasonló történik? – nem tudtam nem elmosolyodni, amikor megint felnéztem rá – Az első lépésnél el fogsz esni, erre figyelj oda jobban.

Isaiah & Athena

Valamilyen értelemben mindenképp elmondhattam a jelenlegi életemről, hogy könnyebb, mióta apám börtönben van. Rossz volt látni, ahogyan elveszíti önmagát, ahogyan mindannyian elveszítettük anyát. Nem tekintem magam hálátlan gyereknek, nagyon is szeretném, ha nem nyomná ennyi felelősség a vállam és nem csak nekem kellene megkeresnem a pénzt arra, hogy Davie-vel együtt meg tudjuk élni abban a lakásban, amit anya halála után sem adtunk fel. Legfőképpen pedig talán azt kellene említenem, hogy azt is szeretném, ha apám velünk lenne. Mielőtt lecsukták, látványosan megváltozott, elveszítette a józan ítélőképességét és még csak abba sem gondolt bele, hogy mi lesz velünk. Van jó oldala annak, hogy börtönben van, mert nem kell az ő szenvedése miatt mindannyiunknak szenvednünk.
Ugyanakkor rengeteg negatívummal is járt az ítéletének kihirdetése. Az adósságokat, amiket újabban tőlem vártak nem könnyítették meg az életemet, legfőképp azért, mert az öcsémet ki akartam hagyni ebből. Szerettem volna, ha nem esik baja, de voltak napok, amikor abban sem voltam biztos, hogy magamat képes lennék-e megvédeni. A rendszertelenül látogatott box edzések egy hozzám hasonló termetű nő számára gyakorlatilag nem sokat érnek. Nekem mégis valamilyen szintű biztonságérzetet nyújtott minden alkalommal, amikor megtehettem, hogy részt veszek egyen.
Mivel ma szabadnapom van és hajat vágni is csak délután fogok, Davie iskolájától hazafelé menet megfordult a fejemben, hogy talán haza kellene mennem és megengedni magamnak, hogy a délelőttöt magamra szánjam és elmenjek edzeni. Pár sarokra voltam csak a lakásunktól, amikor egy nagyon is ismerős alakot pillantottam meg, pontosan velem szemben sétálni. Már messziről láttam a férfi arcán, hogy felismert engem, én pedig valószínűleg elég csodálkozó arckifejezéssel rendelkezhettem, mert a felismerésből hirtelen mosoly lett Marco arcán.
- Szia bébi! Épp téged kereslek. - Enyhén nyálas csókot nyom az arcomra, miközben átkarolja a derekamat, én pedig szinte rögtön magam elé emelem a kezeimet, hogy eltoljam magamtól, aminek köszönhetően a mellkasát fogdosom. Neki pedig ez úgy tűnik, hogy a szándékom ellenére is épp eléggé bejön.
- Marco, hagyj békén. - Közel sem olyan szándékkal mondom ezt neki, mintha kettesben lennénk és épp arra akarnék hivatkozni, hogy ma pont fáj a fejem. Elmúltak már azok az idők, amikor én egyáltalán kettesben akartam lenni Marcoval és ma sem vagyok rá kíváncsi, hogy pontosan milyen hazugságot akar nekem beadni, vagy mire akar kölcsönkérni.
- Ne legyél már ilyen agresszív, jó? Eljöttem hozzád és beszélni szeretnék - hangjából egyszerre érződik ki erőltetett sértettség és ingerültség.
- Emlékszel rá mikor beszéltünk utoljára?
- Hát...
- Ja, fogadni mertem volna. - Erélyesebb mozdulattal igyekszem elhúzódni tőle és távol tudni magamtól őt, de ahelyett, hogy szimplán hátratántorodna és elengedne, elkapja a karjaimat, én pedig úgy érzem kénytelen leszek meghallgatni. Mély levegőt veszek - kétszer -, s hideg pillantást vetve nézek fel Marcora. - Figyelj. Nem tudom hányszor kell elmondanom neked, de nincs kedvem beszélgetni. Sem most, sem holnap.
- Most mit balhézol ennyit? - Pillantása szigorúbbá válik, nem érti a sértettségem.
- Ne az utcán csináljuk ezt, legyél szíves... - A válla eltakarja előlem a kilátást, de még így is oldalra tudom fordítani a fejem, hogy megpróbáljam felmérni vajon hány embernek csináljuk most a reggeli drámánkat és hányan szórakoznak rajtunk.
- Szóval fel akarsz menni hozzád? - Az egyik keze lejjebb csúszik a karomról, egyenesen a fenekemre. - Tőlem rendben van. - Régebben talán hatottak volna rám a szavai, vagy az, amit javasolt, most már - annak tudatában, hogy hány lánnyal csinálhatja ezt napi szinten - inkább hányni lenne kedvem tőle.
- Istenem! Engedj már el! - A hátsómon fekvő kezét könnyedén le tudom ütni onnan, a karomat azonban továbbra is a markában tartja. Egyszerre próbálok egész testemmel elhúzódni előle és a szabad kezemmel is tenni azért, hogy lefejtsem a kezét magamról. - Hagyj békén! - Egyedül csak arra tudtam gondolni, hogy Marco lerázására már nem létezik más mód, csak ha valaki elteszi láb alól, ahhoz azonban ki kellene szabadulnom a kezei közül és megkérni erre valakit. A korábbi kapcsolatunk ellenére, most már kezdtem úgy érezni, hogy fejre ejthették őt gyerekkorában, vagy kihagyta az iskolát, amiért ennyire lassú a felfogása és sem a szavaimból, sem a testbeszédemből nem fogja fel, hogy nincs most gusztusom a társaságához.

öltözet | remélem tetszik | 663 | ᗩ