Athenát mindenki életvidám lányként jellemezné, aki gyakran mosolyog és szeret nevetni, még azon szerencsétlenségek ellenére is, amelyek a családjával történtek, az elmúlt pár évben. Az anyja beteg lett, súlyosan, nekik pedig a megfelelő biztosítások hiányában gyakorlatilag lehetőségük sem volt segíteni rajta. Pár hónap alatt felemésztette a betegség, mintha csak egy szempillantás alatt kellett volna fekete ruhát választania mindenkinek a temetésre. Athena apja nem is tudta feldolgozni a veszteséget. Alkoholhoz nyúlt, aztán pedig hozott néhány olyan döntést, aminek köszönhetően a börtönben végezte. Csak adósságot és szerencsétlenséget hagyott a gyerekeinek. Neki hála tanulta meg Tina, hogyan kell küzdeni. Minden nappal csak egy kicsit előrébb és soha sem vissza. Mindig talpraesett volt, de mindkét szülőjének a más-más értelemben való elvesztése csak még inkább megerősítette. Tudja mi számít rossz társaságnak és az apjával ellentétben igyekszik elkerülni őket, habár azokat a tartozásokat valakinek rendeznie kell.
Ő kitartóan dolgozik azért, hogy az öccse élete rendben legyen, hogy meglegyen a napi rutin és ne érezzék magukat kevésbé biztonságban, vagy kevésbé embernek, csak mert egymásra vannak utalva. Bármit megtenne azért a fiúért, még ha a saját apjában el is vesztette a bizalmat. Mindenbe lelkesedéssel fog bele, tudatosan cselekszik, ha pedig útközben elvesztené a célját szem elől, könnyen visszatalál a motiváló erőihez.
Sosem tapasztalta milyen az, ha valaki mindent megkap, így nem vágyik sok dologra, már annak is örülne, ha kényelmes életet élhetne. A biztonsága érdekében megtanult kiállni magáért, szavakkal és fizikai értelemben is. Ettől függetlenül persze nem naiv, tudja, hogy bizonyos dolgokhoz még ő sem elég és hogy a hobbiként űzött box edzések talán nem érik majd meg neki. Két lábbal a földön áll, tudja, hogy a pénz nem boldogít, de mindent meg lehet vele venni, ami kicsit talán mégis.
Nem szereti a semmittevést, sem sok ideig egy helyben ülni, ettől azonban nem válik örökmozgóvá, szimplán csak nincs ideje kipihennie magát. Az alváshiánya ellenére sem mondana le azonban a barátairól, a társaságról, arról, hogy egyszerre legyen felelősségteljes nővér - már-már édesanya - az öccse számára és fiatal, szeleburdi, kalandvágyó, könnyelmű fiatal. Erősnek mutatja magát és magának sem vallja be, hogy szüksége van valakire, mert néha kicsit túl sok a felelősség a vállán, kicsit túl nagy a nyomás, kicsit túl vidámnak kell maradnia és kicsit túlságosan felnőttnek kell lennie.

- Tina, miattad fogunk elkésni! - A tizenkét éves öcsém úgy köt belém, mintha csak az ebédpénzét akarnám tőle megtagadni, vagy azt, hogy suli után a barátaival legyen. Ha nem lenne igaza, talán rá is szólnék a felém, mint idősebb felé tanúsított ronda viselkedése miatt, de túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy körbepillantsam a zebra előtt, aztán megragadjam a kisfiú kezét és gyors léptekkel vonszoljam őt át a túloldalra.
- Ó, tényleg? Nem tudom ki reggelizett ezer évig. - Felelem végül neki, egy érdeklődő pillantást is szánva mellé, közben pedig lepislogok rá - esküszöm pár hónapja még nem volt ekkora. Különösen akkor lepődök meg, amikor reggelente előbújik a szobájából, és meglátom, hogy a bokája kikandikál a nadrágból, amit csak nemrég vettem neki, vagy épp amikor az új téli kabátja az évszak végére már rövid a karjaira. Csak élünk napról napra és bele sem gondolunk, hogyan rohannak el mellettünk a napok és a hetek. Túl fontos kettőnk túlélése ahhoz, hogy bármi mással tüzetesebben foglalkozzunk.
- Ez is csak azért van, mert te későn keltél fel és miattad én is!
- Micsoda?
- Így van!
- Hé, és nem vagy már elég idős hozzá, hogy magadtól felkelj?
- Mégis hogy? - Olyan hitetlenkedéssel a hangjában nyögi ki a szavakat, hogy nevethetnékem támad, de nem akarom jobban magamra haragítani - akárhogy is, valószínűleg a nap végére elfelejtené. Ezt szeretem a gyerekekben. Az őszinteséget, legyen szó bármiről. Néha azt kívánom, bár maradna meg az én öcsém olyan tisztának és ártatlannak, amilyen most is. Tény, hogy abban a korban van, amikor a Mikulásról már semmit nem lehet neki beadni, és azt is sejti, hogy miért vagyunk csak ketten, amikor korábban, anya halála előtt még apa is velünk volt... De nem akarom azt éreztetni vele, hogy az apánk tettei miatt mi is rossz emberek vagyunk.
- Kapsz tőlem egy vekkert - jelentem ki jókedvűen, figyelve a mellettem sétáló fiú arcát.
- Pff, van telefonom, Tina.
- Tudom, tudom. Veled már viccelődni sem lehet. - Finoman meglököm a karját, a hirtelen egyensúlyvesztését pedig azzal igyekszem én magam ellensúlyozni, hogy el is kapom azt és visszahúzom magam felé, mielőtt nekimenne az épület falának.
- Hagyjál már!
- Ne kiabálj velem!
- Tinaa! - Kirángatja magát a fogásomból, ami egyrészről talán azért van, mert tényleg nem tetszik neki a cukkolásom, másrészről talán inkább azért, mert közel vagyunk az iskola épületéhez, az öcsém pedig nem szeretné, ha az osztálytársai meglátnák, ahogyan velem kézen fogva sétálni - még akkor is, ha ez utóbbi így nem teljesen igaz.
- Délután bejössz a boltba? - Teszem fel gyorsan a kérdést, még mielőtt odaérnénk és beviharzana az épületbe.
- Úgy volt, hogy mehetek Tommal hozzájuk... - A pillantásában most valami olyasmi villan, ami nagyon emlékeztet apánkra. Apánkra, aki a sitten ül, mert anya halála után képtelen volt önmaga maradni és hülyeségeket csinált. Másképp nem tudom magyarázni a viselkedését. Normális ember képes lenne szarban hagyni a gyerekeit, hogy ketten szenvedjenek a tettei miatt? Nem hiszem.
- Jó, a telefonod legyen majd nálad. Hívlak, ha végeztem és érted megyek. Gyere, adok egy puszit mielőtt bemész!
- Fujj, hagyjál! Majd hívlak én!
Elnevettem magam a reakción, és mosolyogva néztem végig, ahogyan felszalad az iskola ajtajához vezető néhány lépcsőn, aztán eltűnik a többi hátizsákos diák között. Közben pedig arra gondolok, hogy bárcsak megtartaná ezt a jó szokását akkor is, amikor nem a nővéréről lesz szó, hanem a leendő barátnőiről.


Dörömbölésre riadok fel és szinte azonnal felülök az ágyban. A talpaim alig érik a hideg padlót, a lábaim már visznek kifelé a szobából, át a sötét lakáson, a hang forrása felé. Újabb dörömbölés rázza meg a bejárati ajtót, én pedig összerezzenek. Elhaladok az öcsém szobája előtt, ahonnan nem hallok mocorgást. Egy pillanatig hezitálok, nem tudom, hogy menekülnünk kellene, mielőtt betörik az ajtót, vagy egyáltalán nem vár veszély az ajtó túloldalán. Újabb dörömbölés, ami hirtelen kopogássá szelídül, én pedig egészen úgy érzem, hogy ez lesz az utolsó pillanat, amíg felkészülhetek az érkezőre. Kirántok egy fiókot a konyhában és addig tapogatózom, amíg egy ismerős kés nyele nem csúszik az ujjaim közé.
- Athenaaa! Nyisd kiii! - Férfi hang bődül tőlem alig egy-két méterre, az ajtó túl oldalán és mintha még a folyosón is visszhangzani vélném, betölti a hajnali óra csendjét.
- Cseszd meg... - A hangom halk, így válaszként nem szolgálhat ugyan az ajtó mögött várakozó számára, az én alaphangulatomat azonban nagyban befolyásolja ez a két szó. Visszaejtem a kést a fiókba, talán valamivel ingerültebben a kelleténél és sietős léptekkel teszem meg a rövidke távolságot az ajtóhoz, nehogy egy újabb kiabálás, vagy dörömbölés felkeltse az öcsémet.
- Athee... Hát itt vagy! Végre! - Üdvözült mosoly terül el az arcán, amikor felrántom előtte az ajtót, s tántorogva tesz néhány lépést hátra, majd néz végig rajtam, mintha csak tervező lenni, aki a modelljét vizsgálja. Összefonom a mellkasom előtt a karomat, bele sem gondoltam, hogy pontosan mi van rajtam. - Tudod... - ezen a ponton csuklik egyet, én pedig hallani vélem a fejében kattogó lassú, rozsdás fogaskerekek hangját. - Na-on dögös vagy.
- Cseszd meg, Marco! Mit keresel itt?
- Miattad jötteem! - Újfent elbődül, én pedig legszívesebben betömném valamivel a száját.
- Halkabban! - A szám előtt hadonászok a mutatóujjammal, hátha a testbeszédből jobban ért - mindig is inkább az foglalkoztatta, nem pedig az, hogy beszélgessünk. A tántorgásából nyilvánvaló, hogy rengeteget ihatott, mielőtt azonban a lakásba is betántorogna, én indulok meg kifelé és hajtom be magam mögött az ajtót, csak a sarkammal támasztva, hogy ne csukódjon be. - Mit akarsz, Marco? - Szigorú pillantással fürkészem őt.
- Milyen kérdés ez b... bébi? Téged. - Felnevet a saját viccén, a szemein azonban látom, hogy nem tud egy helyre koncentrálni - még rám sem. - Ugye nem gondoltad komolyan a múltkorit, babám? Hm?
Immáron nem csak betömni szeretném a száját és elzavarni innen, de mindenekelőtt szívesen betörném az orrát is. Nagyot sóhajtok, csak aztán emelem meg az állam és nézek rá. - De, nagyon komolyan gondoltam.
- Figyelj máár, ne csináld ezt. Tinaa... - Felém emeli a kezeit, én azonban eltolom magamtól.
- Ezt ne most beszéljük meg. Menj haza! - Nem csak hogy nem most akarom megbeszélni, de egyáltalán nem akarok tovább beszélgetni vele. Úgy soha. Világosan megmondtam neki a legutóbbi alkalommal is, hogy elegem van belőle és az állandó hazugságaiból, abból, hogy előadja nekem, hogy én vagyok számára az egyetlen, aztán ugyanúgy idejön, részegen és az esetek felében bevallja nekem, hogy megcsalt. Eddig sem kellett volna hagynom, hogy visszakönyörögje magát, most pedig eszemben sincs meginogni. - Menj! - Úgy integet felé a kezemmel, mintha csak egy bogarat akarnék elhessegetni.
- De holnap beszélünk, ugye bébi?
- Hogyne - jelentem ki szárazon. Motyog valamit válaszként, de az, hogy a folyosó túloldalán dől neki a falnak, mielőtt erőt venne magán és kiegyenesedne, tulajdonképpen jó jelnek veszem. Nem várom meg, amíg eltűnik a lépcsőházban, mert eszemben sincs úgy tenni, mintha érdekelne, hogy hogyan és milyen körülmények között ér haza. Helyette visszasurranok a lakásba és gondosan bezárok minden zárat az ajtón. Csak amikor megfordulok, találom szemben magamat a takaróba burkolózott öcsémmel, akitől jobban megijedek, mintha szellemet látnék.
- Tina? - A szemét dörzsölve pislog fel rám. - Miért káromkodsz? Ki volt az?
- Senki fontos. - Felelem rögtön, aztán a kalapáló szívem és a lábon kihordott infarktus ellenére lépek hozzá közelebb és simogatom meg a vállait. - Gyere, még aludhatsz egy csomót.
- Aludhatok nálad?
- Persze.