Natalie & Nate

"My sister has an awesome brother. True story!"

- Egyáltalán nem olyan vészes, mint amilyennek hangzik. - Az is lehet, hogy megszoktam már, hogy milyen ütemben tudom végezni a munkámat és hogy amikor felgyűlnek az online vagy offline meetingek, egyszerűen nem tudom nyomon követni az adminisztratív feladatokat. Amit csak lehet, már így is más végez helyettem, de az üzletfejlesztési feladatok szimplán nem is tartozhatnak másra, kizárólag rám. Apámmal szintén csak én tudok egyeztetni a rendelkezésre álló pénzekkel kapcsolatban, nem is adnám át másnak ezt a feladatot.Külön komplikálja a helyzetet, hogy a világ két pontján élünk, de úgy gondolom elég bejáratott rendszerben tudunk már működni és mióta eléggé benőtt a fejem lágya ahhoz, hogy normális kapcsolatunk legyen, jól is tudunk együtt működni. Mindig jobban megértett engem anyámnál, aki hiába van odáig mindkét gyerekéért és mégiscsak az anyai szív a leglágyabb, ha a gyerekei problémáiról van szó, apám nevelte belém azt a kötelességtudatot, ami kell ahhoz, hogy gerinces embernek érezzem magamat. - Hétvégén egyébként sem dolgozom, ez szabály. - Otthon főleg nem. Nem csak a dolgozóimtól nem várom el, hogy életük minden pillanatában figyeljék az emailjeiket, hanem én magam is azt vallom, hogy megvan az ideje a munkának, amikor ténylegesen arra kell koncentrálni és annak is, hogy az ember a magánéletére fordítsa az energiáját. Amióta családos ember vagyok, ezt különösen fontosnak tartom. Nem szeretném, ha Mitchie úgy nőne fel, hogy alig lát engem és akkor is mindig csak a munkámba temetkezem.
- Aidával beszéltünk már arról is, hogy egyszer eljöhetnél velünk kirándulni. Mondjuk valamelyik iskolai szünetben. - Ez látszott a legműködőképesebb alternatívának, mivel nekünk is könnyebb lett volna úgy szabadnapot beiktatni, hogy másoknak is az van. Maga az ötlet főleg azért merült fel, mert hiába bíztam benne, hogy a húgom beilleszkedik majd a kollégiumban és szeretni fogják az iskolatársai, olyan régen töltöttünk együtt huzamosabb ideig ennyi időt, hogy szerettem volna kihasználni azt hogy a városban van. Nem számít, hogy meddig lesz még itt, ha szokássá válna, a jövőben is könnyebb lenne.
- Megkérdezem majd, hogy ráér-e. - Aprót bólintottam. Nem csak az enyém ez a döntés, főleg mert Aida is biztosan eltervezte valahogyan a hétvégéjét, nekem pedig nincs jogom felrúgni a terveit, mert valaki felvetette, hogy el kellene mennünk valahová. Megosztom vele a lehetőséget, de csak akkor beszélem rá, ha neki is van kedve hozzá. Ellenkező esetben inkább én lennék az, aki segít neki. Azt hiszem mi soha nem tartoztunk - és nem is fogunk - azon szülők közé, akiknek terhet jelentene a gyereknevelés. Fárasztó és aggasztó, amikor Mitchie mondjuk egész éjjel nem akar aludni, vagy beteg, de túlságosan megéri, hogy másképp gondoljam. - Ha Mitchie nyűgös lesz a fogzás miatt, egyébként sem hiszem, hogy nektek kellene rá vigyázni. Olyankor még azt is elfelejti, hogy én létezem és csak Aida tudja megnyugtatni. - Halvány mosoly formálódik a számon a gondolatra, hogy bizony Aida milyen központi szerepet tölt be a mi életünkben. Valószínűleg én sem tudnék nélküle működni, ha nem lenne.
- Nem tudom te hogy vagy vele, de én jobban szeretek megfogható dolgokba fektetni. - Fura érzés volt erről beszélni a húgommal, akit régen még az iskolába is én kísértem el, most pedig befektetési tanácsokat osztogatunk egymásnak. De valószínűleg ez inkább a szüleinknek köszönhető. Ha mondjuk építőipari vállalatuk lenne, akkor nem részvényekről beszélgetnénk, hanem alaprajzokról és a beton napi áráról. - Vannak már nyíltnapok, amiken részt vehettek? Menj el néhányra a barátaiddal. - Nem akarom magamat öregíteni, de a helyzet az, hogy nem emlékszem már rá milyen volt az én fiatalkoromban és mi volt az, ami mondjuk Dant vagy engem döntésre bírt a jövőnket illetően. Valószínűleg volt benne jó adag abból is, hogy azt láttuk helyes útnak, amin az apáink elindultak és nagyon hasonlóan akartuk folytatni, mint ők. Szimplán csak mi vagyunk a fiatalos lendület az ő elképzeléseik megvalósításában.
- Értem... - Hümmögve vettem tudomásul a dolgot, hiába rémlett fel előttem, hogy ha így feleltem a szüleimnek annyi idősen, mint a húgom, akkor valamit nagyon el akartam titkolni. - Van valamilyen iskolán kívüli elfoglaltság, amit szívesen kipróbálnál? A barátaid milyen dolgokat szeretnek? - Ha eddig nem éreztem volna magamat úgy, mint egy igazi szülő, akkor ezt a vallatást követően már nem is tehettem volna másképp. De érdekelt, hogy Taeri-nek mennyire tetszik ez az új helyzet és sikerült-e barátokat szereznie, azon a néhányon kívül is, akiket már emlegetett nekem.
- Nincs mit. - Halkan tettem csak hozzá, de egészen magabiztos mosollyal pillantottam felé. Nem igazán van olyan dolog, amire ne lehetne engem rávenni, ha a családom tagjairól van szó - hiába vágták már többször is a fejemhez, hogy egyébként mennyire makacs és keményfejű tudok lenni. - Azért azt nem hiszem, hogy téged az elhízás veszélye fenyegetne. De ez a menza dolog nem hangzik valami jól. Utána kellene néznie az iskolának, hogy más beszállítót használjanak. Vessem majd fel egy szülőin? - Mivel apánk és anyánk a világ másik felén élnek, én lehetek az egyetlen ember, aki ilyeneken részt vesz Natalie esetében is. A jegyeivel sosem gondoltam, hogy probléma lenne, minden más szempontot szerettem volna kipipálni és rendezni egy képzeletbeli listán.
- Nem tűnik semmiségnek... - gyanakodva vetek még néhány pillantást a lány felé, de nincs tapasztalatom egy olyan korú lánnyal, mint amilyen ő is, a Mitchie mellett szerzett tapasztalatomat pedig nyilván nehéz lenne itt felhasználnom. Natalietól nem vehetem el úgy az üdítőjét csak úgy, annak reményében, hogy tanul a dologból. - Azért egy orvosnak nem ártana látnia. Megadom majd a háziorvosunk számát, de el is viszlek majd hozzá, rendben? - Mi férfiak az esetek száztíz százalékában ha meghallunk egy problémát, meg akarjuk oldani azt, ahelyett hogy szimplán együttéreznénk. A húgom sérülésével sem volt ez másképp.
Még akkor is ezen járt az eszem, amikor intettem a kiszolgálónak, hogy immár készen állunk rendelni. Figyelmesen hallgattam végig a húgom szavait és rendelését, aztán hozzátettem a saját oldalamat is, ami nagyban hasonlított az övére. Tisztában voltam vele, hogy a tteokbokki evés és a koleszterin-szintemre gyakorolt hatása egyébként is megbosszulja még magát, de jelen pillanatban ez érdekelt a legkevésbé, majd az orvosom ajánl valamit, ha bajok lesznek az egészségemmel.
- Hová kirándulni? - Kíváncsian pillantottam felé. - Miért nem volt kedved menni? - Ha tök unalmas programról van szó, abszolút meg tudom érteni a döntését. Én is inkább töltöttem az időmet a haverjaim társaságában, mint valami másodlagos kötelező programon. Habár az iskolai programok is tudnak szórakoztatóak lenni, ha a megfelelő társaságban vesz részt az ember. - Hívj majd át akkor a külön franciáról valakit. - Bólintottam. Ha bejön a dolog és akár csak néhány óra erejéig vigyáznak a kisfiamra, az épp néhány órát engedélyez nekem és Aidának egy közös programra.
- Az én osztálytársaimnak tizennégy órát kellene utazniuk, hogy át tudjanak jönni. De képzeld, akikkel itt jártam egyetemre, szinte mindenkivel tartom a kapcsolatot. Egyébként meg Dan itt van New Yorkban, fogadjunk nem tudtad. - Vigyorogva használtam fel ezt az információt. Natalie számára egyáltalán nem ismeretlen emberről volt szó, ezért is mertem vele dobálózni.
- Yebin... - Hátradőltem és néhány másodperc erejéig elgondolkodtam a néven, próbáltam előszedni valamilyen emléket, vagy arcot kapcsolni a névhez. - Az ő pulcsija van nálad? Tetszel annak a fiúnak? - Ezzel a kérdéssel már előrébb hajoltam és rákönyököltem az asztalra. Egyrészt ott motoszkált a fejem, hogy ha átjön a fiú, legalább megismerem őt, másrészt az is, hogy Natalie mikor lett olyan nagy, hogy arról kérdezzem, kinek tetszhet potenciálisan és kinek nem.
- Találkozzatok csak nálunk azzal a fiúval, kényelmesebb, mint a kollégiumban. - Akkor is, ha a kollégiumban vannak arra a célra kialakított helyek, hogy a barátok jól érezzék egymást és ne legyenek bezsúfolva egy szobába túl sokan. Inkább én tartsam szemmel a fiatalokat, mint hogy csak a tudatában legyek, hogy kettesben vannak. - Arról, hogy nekünk lesz-e programunk, majd egyeztetek Aidával. - Lehet, hogy azt is meg kellene tudakolnom tőle, hogy ő hogyan kezeli azt hogy az öccse randizik valakivel, mert nekem nagyon nehezen ment ennek az elfogadása a saját húgom esetében. - Mióta is ismered ezt a Yebint? - Jó lett volna, ha írok egy listát arról, hogy mit akarok tudni a fiúról és azt mind meg is válaszoltatom a húgommal, de azt jelen pillanatban már én is soknak éreztem volna és a végén Tae Ri semmit nem mond el nekem, mert túlreagálom, ha fiúkkal beszélget.

Na-Tae siblings

Soha nem gondoltam úgy a testvéremre, mint a szüleimre. Ugyanakkor talán jogosan mondhattam azt, hogy sokkal nehezebb volt kezelni az egész helyzetet, mivel a testvérem már felnőtt ember volt. Talán túlreagálom, ha azt mondom, hogy felnőttek és gyerekek között van egyfajta láthatatlan határ, ami konkrétan azt eredményezi, hogy nem tudtam úgy beszélgetni vele bizonyos dolgokról, mint a kortársaimmal. Ilyen szempontból talán segítség lett volna az, ha előbb megismerem Alice-t vagy Ye Bint, de alapvetően el voltam vele, hogy a középiskolás emlékeim miatt nem akartam újra hasonló dolgokba bonyolódni.
Egyetlen pillanatra sem gondolkoztam el azon, hogy mondjuk majd a későbbiek során megtörténhet az, amin ma kellett keresztülmennem. Minden pillanatban igyekeztem emlékeztetni magam arra, hogy ez szimplán csak egy baleset volt, hogy engem egyáltalán nem akart bántani az osztálytársam. Teljességgel lehetetlennek tűnt az a dolog, hogy kiderüljön az, ami miatt tényleg ide kellett jönnöm. Mivel töröltem mindegyik közösségi médiával kapcsolatos profilomat és újakat sem mertem nyitni… Nem történhetett meg megint.
Mindenesetre én jelenleg csak elengedni szerettem volna ezt az egészet. Pont azért, mert abban teljesen biztos voltam, hogy Tae Yang nem áll még készen arra, hogy mindezt megvitassam vele… Éppen elég volt az, hogy észre fogja venni a nyakam. Azt egyelőre még nem döntöttem el, hogy mit mondjak az orvosról. Nyilván nem hazudhatok neki, de túlságosan rettegtem attól, hogy mégis szükséges lesz majd megtennem… És, ha már ő sem bízik bennem? Mi van, ha rá fog kérdezni az iskolaorvosnál?
Amikor megláttam a felém közeledő testvéremet, csak idegesebb lettem, de ennek ellenére igyekeztem mosolyt varázsolni az arcomra. El kell engednem azt, ami délután történt, mert jelenleg egyetlen olyan körülmény sincs, aminek a hatására el tudnám hallgatni előle az igazságot. A sebem túl látványos volt, és ha idegeskedek rajta, azzal semmit sem érek el. Maximum annyit, hogy ő is feleslegesen fog aggódni értem.
- Szerintem ez elég rosszul hangzik – húztam el a szám – Biztos jöhetek? Nem terveztetek Aidával semmit?
Nyilvánvalóan felfogtam, hogy a testvérem már házas, és mivel van egy unokaöcsém, kifejezetten nehéz lehet összehozni, hogy csak együtt legyenek. Pont emiatt lett egy olyan ötletem, ami neki minden bizonnyal nem fog tetszeni, de mégis fel akartam ajánlani.
- Mi lenne, ha inkább Aidával töltenéd a hétvégét? – határozott volt a hangom – Mi pedig Alice-szel elvisszük Mitchiet sétálni. Ha ő nem ér rá, akkor majd valaki mással.
Bár abban sem voltam biztos, hogy Yebivel más lenne a helyzet. Mindenesetre, legalább a pulcsiját vissza tudnám neki adni, sétálni pedig ő is tud velem egy gyerekkel. Oppa pedig igazán megbízhatna már bennem annyira, hogy minden gond nélkül elvihessem a kisfiát egyedül. Sok mindent nem tehettem érte az eddigi életem folyamán, mivel túl kicsi voltam ahhoz. Sokkal inkább ő gondoskodott rólam, mint én róla. És minden bizonnyal teljesen boldogok együtt, de ha már ennyit megtehetek értük, az már egy kicsit segítene abban nekem is, hogy ne érezzem magam teljesen élősködőnek.
- Ennyi erővel akár elkezdhetnék bitCoint is bányászni – finoman csóváltam meg a fejem – Ez nem is akkora hülyeség. Hiszen még mindig nem kerültem közelebb az igazsághoz azzal kapcsolatban, hogy mit csinálnék szívesen.
Egy évvel ezelőtt pedig annyira egyértelmű volt. Most már az utolsó dolog, amivel szívesen foglalkoztam volna, az az előadóművészet volt. Pontosan tudtam, hogy nem kellene túl sokat emlegetnem ezt a témát, ugyanakkor az egyik legjobb hazugság volt az, hogy a tánc mennyire egészségtelen a testre nézve, én pedig úgy döntöttem, hogy a testem többet érdemel annál, hogy tönkre tegyem.
- De tényleg nem történt semmi. Még dolgozatot sem írtunk, és felelni sem hívtak ki, pedig felkészültem minden órámra – a külön franciára is. Én súgtam le Ye Binnek az összes szót, amit egyszerűen képtelen volt elolvasni a tanár írása miatt. Plusz már jó ideje megegyeztünk abban, hogy ha elég ügyesek vagyunk, akkor együtt is meg tudjuk oldani a dolgozatokat. Senkit sem érdekel annyira a külön francia, mint ahogyan azt a szüleink gondolják.
- Köszönöm – a szemeim boldogan csillogtak, amikor ismét rá mosolyogtam. Ezen a ponton már nem volt nehéz ahhoz tartanom magam, amit a korábbiak során kitaláltam. Igazából, minden alkalommal, amikor együtt töltöttük az időnket, szinte azonnal jó kedvem lett.
- Az otthoni jobb volt, ha őszinte akarok lenni – halkan felsóhajtottam – Legalábbis többféle ételt kaptunk, ami elegendő volt. Itt meg egyszerűen hiába eszek, a nap végén mindig be kell mennem a kolis büfébe is vacsora előtt. El fogok hízni hamarosan.
Értem én, hogy az amerikai ételek nem túl egészségesek, de ettől függetlenül az iskolákban jobb kaját kellene adni. A koreai ételek jó része az nem csak finom volt, hanem mondjuk nem tartalmazott felesleges kalóriát se. Nyilván otthon sem volt minden iskolában álommenza, de a mi sulinkban kifejezetten jó ételeket kaptunk.
- Ne, ne! Meg ne próbáld, kérlek. Ez tényleg semmiség volt – talán túlságosan is kétségbeesetten próbálkoztam – Mindig mi vesszük fel és rakjuk fel a hálót. Szerintem az osztálytársam nem volt elég erős. Csak baleset volt az egész.
Nehéz kiakasztani a kifeszített háló kampóját, a mi iskolánk pedig elég nagyot használ abból. Határozottan balesetveszélyes a dolog, de gondolom hasonló még nem történt, mivel mindig mi foglalkoztunk ezzel, nem pedig a tesitanár. Mondjuk arra tippeltem, hogy még neki is szüksége lett volna egy diák segítségére, mivel egyedül fogni és kicsavarni a kampót, a bordásfalon állva szintén veszélyes.
- Köszönöm – halványan elmosolyodtam – Tényleg jól vagyok. Ha nyugodtabb leszel ettől, elmehetünk orvoshoz, de csak a bőrömet karcolta meg.
Ezt én magam is meg tudtam állapítani, mivel az evéssel egyáltalán nem volt problémám. Tény és való, hogy a gigámat is kimetszhették volna, de most már én magam is úgy voltam vele, hogy teljesen felesleges ezen lovagolni. Nem történt meg, és ennek örülni kell. Nem élhetem le az egész életemet rettegésben egyetlen idióta miatt, aki egyszer bántott.
- Kirándulni mennek a hétvégén – finoman megrántottam a vállam – az iskolával. Nekem nem volt kedvem menni, szóval most nem tudok áthívni senkit közülük. Maximum a külön franciáról.
Az asztal alatt lóbáltam a lábam, amikor megjelent a pincér, én pedig azt éreztem előnyösnek, hogy ha én mondok el mindent, amit fogyasztani szándékozom. Nyilvánvaló volt, hogy Oppa mindenre igent mondott, amit szeretnék enni, de ettől függetlenül nem vártam el tőle, hogy megjegyezze az egész étlapot. Miután végeztem és ő is elmondta, hogy mit enne szívesen, újra rápillantottam és a következőt mondtam.
- Egyébként, te sem szoktad áthívni a volt osztálytársaidat – olyan volt a hangom, mint aki ezért megszidja őt – Pedig én is szívesen találkoznék velük! Ye Bint megkérdezhetem, hogy van-e kedve átjönni, és akkor oda tudom adni neki a pulcsiját is.
Egyelőre nem tudtam eldönteni, hogy a bátyám nem vette észre, vagy nem érdekelte az, hogy egy fiú pulóver volt rajtam. Mivel voltak amúgy is fiú ruháim, az is lehet, hogy nem tűnt fel neki a különbség egy másik cuccomhoz képest.
- Amúgy meg, ha Aidával terveznétek valamit, akkor nem muszáj ám átmennem. Mindig ott vagyok, emiatt rám kell figyelnetek – a hangomban határozottan célozgattam arra, hogy ezt az időt a feleségével is el tudná tölteni. Még mindig állt az ajánlatom azzal kapcsolatban, hogy Mitchie-t elviszem valahova.

Natalie & Nate

"My sister has an awesome brother. True story!"

Állítólag az emberek életük során az évek múlásával folyamatos fejlődésen mennek keresztül, úgy jellemükben, mint sokszor külsőleg. Én sem gondolkoztam azon öt évvel ezelőtt, hogy a barna helyett szőke hajjal fogok rohangálni, különösen azután, hogy az ilyesmit az emberek általában a középiskola és egyetem alatt szokták elkövetni. Nem éreztem úgy, hogy én most élném a második fiatal koromat, mert még az elsőből sem voltam még hajlandó kilépni. Személy szerint azt gondolom, hogy harminc fölött kezdődik az igazi élet, amikor már nem csak álmodni lehet arról, hogy milyen életet akarunk élni, hanem ténylegesen meg is tehetjük azt. Nyilván ehhez szükség van egyfajta privilégiumra és arra, hogy anyagi, illetve minden más szempontból számított biztonságban legyen részünk. Én és a húgom kifejezetten olyan környezetben nevelkedtünk fel, ahol ha bizonyos dolgok hiányoztak is, de amit pénzben lehetett mérni, mindig megkaphattuk. Nehéz úgy nevelni egy gyereket, aki a sajátunk, hogy ne akarjunk neki mindent megadni, akkor is, ha esetleg nincs annyi pénzünk, vagy időnk.
Én magam is felismertem már, mióta Mitchie megszületett, hogy pontosan úgy viselkedem vele, mint ahogyan Tae Rivel tettem kisebb korunkban. A kisfiamnak is épp annyira igyekeztem megadni mindent, amin csak megakadt a szeme, mint ahogyan a húgomnak is akkor adtam csokit, amikor nem kellett volna és olyan dolgokat is elmondtam neki, amiket a szüleink esetlegesen nem tettek volna, csak mert ő még kicsi hozzá. Nyilvánvalóan azzal nem játszadoztam, hogy összetörjem a gyerekkorát a karácsonyi ajándékok mibenlétével kapcsolatban.
Hiába biztosított tehát mindig arról, hogy tetszik neki az új sulija és vannak barátai, én hajlamos voltam nem engedni abból, hogy rendszeresen találkozzunk, mert tisztában vagyok azzal, hogy a mi családunk tagjaira jellemző, hogy ha történik is velünk valami, amiről más, normális ember mesélni, mi inkább elhallgatjuk azt. Egyértelműen reménykedtem abban, hogy Tae Ri életében még nem következett be olyasmi, ami az enyémben, hiszen olyan fiatal még... Ettől függetlenül azonban kötelességemnek is éreztem, hogy találkozzunk. Másrészt testvérek vagyunk és szeretem a húgomat, miért is ne akarnék vele időt tölteni, ha már New Yorkba jött?
- Egyáltalán nem vészes - megrázom a fejemet, miközben elmosolyodom. - Amikor meetingeken kell részt vennem, mindig lemaradok azzal, ami szintén az én dolgom, csak papíron. De nem tudja más megcsinálni helyettem. - Még ha technikailag én csak innovációs igazgató vagyok is, a családom RisingSun-ban való érdekeltsége miatt végső soron nekem volt a legtöbb szavam mindabban, ami vezetői szinten folyt. - De hétvégén attól még jöhetsz - teszem hozzá könnyedén. Egyébként sem gondoltam, hogy a húgomnak tehernek kellene éreznie magát, erre pedig a szavaimmal is igyekeztem ráerősíteni.
- Apa, meg az előadásai... Ismerős érzés, de ha valami nem hiányzik, akkor az biztosan ez. - Felnevetek, miközben az ujjaimat a tarkómra simuló tincsekbe fúrom. Ez persze nem jelenti, hogy harmincon túl ne kapnám meg én magam is ezeket a kiselőadásokat, de a cégem sikeressége érdekében mondhatni nekem szükségem is van rá. - Amúgy a befektetés nem hülyeség, de sokkal egyszerűbb, ha valaki más válogatja neked a részvényeket. Csak egy jó brókert kell találni. - Aki képes eléggé biztosra menni a kockázatosabb befektetésekkel is. Számomra izgalmasan hangzik, de egy tizenéves gimnazista számára talán kevésbé. Ezért is lesz jobb berekeszteni ezt a témát.
- És szerinted elegendő volt ez a válasz? - Viszonylag vidáman kérdezem ugyan meg, de a pillantásom mégis a húgomra szegezem. Lehet, hogy én voltam rettentő rossz gyerek a gimiben, de soha nem volt olyan napom, amikor "nem történt semmi különös".
- Biztosan csinálnak - bólintok egyet, a pillantásomat pedig gyakorlatilag csak egy pillanatra emelem el Tae Ri-ről. - Kérhetsz, természetesen. - Mosoly formálódott a szám sarkaiban, amikor újra rá pillantottam. - Hiába jó a suli, a menza nem túl menő, igaz? - Főleg nem a koreai konyha után. A pizza és a hot-dog nem túl változatos dolgok, Michelle Obama menza programja ide vagy oda.
- Miért nektek kellett levenni? - Összevont szemöldökökkel próbáltam felmérni jobban is azt, hogy pontosan mekkora sérülésről lehet szó. - Miért nem szóltál? Menjek be az igazgatóhoz? - Nem volt célom túldramatizálni az egészet, habár utólag vissza-vissza tértek a gondolataim arra, hogy miért is nem tartom jónak, hogy én magam nem segítettem az iskola kiválasztásában. Meglepődöm a húgom hirtelen mozdulatán, így kikerekednek valamelyest a szemeim, amikor újra a szemeibe nézek. Zavaromban még halkan fel is nevetek. - Kaphatsz... Ha azt szeretnél. - Bólintok párat. Még jó, hogy nem az új telefon ötletével állt elő újra, mert a végén arra is igent kellene mondanom kárpótlásként, pedig nem is voltam ott azon a testnevelés órán. A sebet látva pedig lehet, hogy jobb lett volna.
- Mi a helyzet az osztálytársaiddal? Nem akarsz valaki áthívni hétvégén? - Régen a tény, hogy Dan és én sokat lógtunk együtt, azt jelentette, hogy van egyfajta bázisunk. Ha nem a szüleinkre támaszkodtunk, hát együtt követtünk el valamit. A lányoknál ez másképp működik, de attól még a húgomnak is szüksége van barátokra. Akiket jobb, ha én is megpróbálok szemmel tartani, mert emlékszem még milyenek voltunk kamaszként a saját legjobb barátommal.

Na-Tae siblings

Azt hiszem, hogy kislányként az egyik legjellemzőbb tulajdonságom volt a bátyámon való lógás. Ő más volt, mint a szüleim, emiatt pedig könnyebb is volt vele kijönni… Nagyon egyszerű okokat tudtam volna felsorolni Yang mellett. Az egyik példának okáért határozottan az volt, hogy mindig adott nekem csokit ebéd előtt, illetve segített dugihelyet találni az édességeknek, amiktől anya és apa annyira tiltani akart tőlem. Bár ez talán a szó szoros értelmében nem igaz, de nagyon figyeltek arra, hogy milyen ételeket fogasztok és egyáltalán nem örültek annak, hogy sokat akartam nasizni. Nyilvánvalóan egy szülőt mindenek felett tisztelni kell, főleg a mi társadalmunkban. Emiatt pedig kialakult az alá-fölé rendeltség a családunkban, Oppa azonban más volt. Ő velem egyenrangúnak gondolta magát, hiába voltam kicsi. Talán mindez azért történt meg, mert ő már elég idős volt ahhoz, hogy gondoskodjon rólam. Emlékszem, hogy csak titokban sírtam éjszakánként, amikor végül elköltözött, neki pedig azt mondtam, hogy úgyis a barátaimmal leszek, tehát nyugodtan elmehet. Mivel én ezen a ponton már a középiskolába készültem, lényegében szerencsém volt és tényleg kialakult az a szociális köröm, ami miatt nem éreztem magam rosszul.
Viszont miután minden egyszerűen rossz vágányra siklott, én magam is paranoiás lettem, ma pedig éppen elég megrázó élmény ért ahhoz, hogy egyszerűen imádkozzak azért, hogy Tae-yangnak valami halaszthatatlan megbeszélése közbe jöjjön és lemondja a közös étkezésünket. Amiért nem történt meg, eléggé aggódva vártam rá, hiszen egy fiú pulcsiját viseltem - aki egyébként számomra a legkedvesebb volt az összes közül, akivel itt találkoztam – és bárhogy fésülgettem a hajamat, túlságosan feltűnő helyen volt a nyakamon éktelenkedő sérülés, amit nem tudtam elrejteni. Emiatt volt egy kis gyomorgörcsöm, ami meglepő módon enyhült, amikor kiszúrtam a szőke fejét az asztalunknál. Mosolyogva foglaltam helyet, ez alkalommal a becenevemre se reagáltam, mert furán éreztem magam, amiért ebben a helyzetben, a lebukásomat kockáztattam, de mégis olyan volt, mintha egy tökéletes kis burokba kerültem volna, ahol többet már amúgy sem eshet bántódásom.
- Nagyon lemaradtál a munkáddal? – kicsit elhúztam a számat – Ha ilyen van, akkor nyugodtan szólhatsz. Hétvégén is tudunk együtt enni.
Tényleg nem akartam, hogy miattam legyen valami a cégével. Tudtam, hogy az életében a munka és a családja miatt már kicsit másodlagos vagyok, de nekem mindezt nem esett nehezemre elfogadni, mert egy olyan aranyos, nyáladzó gombócra ki tudna haragudni, mint amilyen az unokaöcsém?
- Inkább csak nem feltétlenül értem azt, hogy miről van szó – fontosnak éreztem a pontosítást azzal kapcsolatban, hogy mi a helyzet a bátyám munkájával – Tudod, hogy apa pénzügyi tanácsadása is néha magas volt nekem. Ráadásul az életem különböző szakaszaiban, órákon keresztül zaklatott vele, emiatt pedig eldöntöttem, hogy soha semmibe nem fogok befektetni, de főleg részvény vásárlással nem akarok foglalkozni.
Számomra az egész világ idegen és rideg volt. Szívesebben pártoltam a művészeket, és lettem volna idol, de a „múltam” miatt ennek az egésznek annyi már. És a tánccal is egy ideje felhagytam, mert elment a kedvem az egész dologtól. A mondandómhoz pedig igen feltűnően forgattam a szemeimet annak ellenére is, hogy nagyon szerettem apát… Csak a pénzügyi tanácsadását nem.
- Nem történt semmi különös – ezt egyszerre értettem a sulira is, meg a nyakamra is, ő pedig, ha már ennyire érdeklődik, akkor nyugodtan kisakkozhatja azt, hogy miről beszélek valójában. Én csak terelni akartam, ezért gyorsan fel is kaptam egy étlapot, mert abban reménykedtem, hogy azzal legalább egy kis ideig el tudom takarni a szerzett horzsolásomat.
- Szerinted ilyenkor még csinálnak teokbokkit? – pontosan tudtam, hogy nem úszom meg válaszadás nélkül a dolgot, de én magam sem tudtam még, hogy az egész szituációt miként lehet úgy tálalni, hogy ne legyen számára kiakasztó – És retket meg kimchit is ehetek hozzá, ugye?
Már rég az italoknál jártam, amiből nyilvánvalóan egy nagyon basic kólát fogok kérni, de ennek ellenére is úgy csináltam, mintha még mindig azon gondolkoznék, hogy pontosan mit kellene ennem. Éhesnek éreztem magam, de ebben a pillanatban mégsem tudtam volna egyetlen falatot sem lenyomni a torkomon.
- Rosszul vettük le a röplabdahálót, emiatt pedig visszacsapott a kampó, és eltalált – egészen halkan, mégis diplomatikusan mondtam ki a szavakat, majd hirtelen lecsaptam az étlapot és úgy néztem a bátyám szemébe – Fájt, de már rendben van. Kaphatok miatta valami csokit hazafelé, ugye?

Natalie & Nate

"My sister has an awesome brother. True story!"

Állítólag a nőknek veleszületett tehetségük van ahhoz, hogy egyszerre több dologgal is képesek legyenek foglalkozni. Viszont találkoztam már olyan tanulmánnyal, amely szerint nem törvényszerű, hogy a nők feltétlenül jobbak legyenek a multitaskingban, sőt senki nem jó benne. A tanulmány szerint mindannyiunk számára épp ugyanolyan nehéz két dologra koncentrálni egyszerre, főleg ha ezek a tevékenységek természetükben nagyon hasonlóak. Amiben a nők jobban nálunk férfiaknál - millió egyéb dolog mellett természetesen, mivel nem célom elvitatni a gyengébb nemtől, hogy sok esetben igenis kitartóbbak, vagy erősebbek nálunk férfiaknál -, az nem más, mint az, hogy rövid időn belül több apróbb dolgot is el tudjanak végezni. Ez pedig hatékonyabbá is teszi őket. Nem véletlenül van az, hogy mióta megszületett Mitchell, különös csodálattal adózóm a feleségemnek, aki képes egyszerre gyereket nevelni, foglalkozni a saját cégével és még vinni a háztartást is párhuzamosan az összes többi teendőjével. Nem véletlenül hajtom neki állandó jelleggel, hogy néha érdemes lenne inkább pihenésre használnia az idejét és megkönnyíteni azzal a saját dolgát, hogy bizonyos házimunkák helyett egyszerűen csak azt felügyeli, hogy más elvégzi helyette. Ugyanúgy szükség lenne arra, hogy átlássa a dolgot, de nem kellene fárasztania magát a tényleges munkával. Ez azonban pontosan egy olyan téma a mi háztartásunkban, ami mindig parttalan vitához vezet, nekem pedig többet ér a békesség az otthonom falai között, mint hogy végül nekem legyen igazam.
Nem állítom, hogy a tanulmány és az abban foglaltak miatt alkalmazok titkárnőt, viszont kétségtelen, hogy jól jön valaki, aki a saját napi teendői között még arra is ráér, hogy engem emlékeztessen a naptáramba foglalt programokról - még akkor is, ha kifejezetten komolyan veszem, hogy ne káosz uralkodjon a cégnél és egyúttal a fejemben, tehát mindig számolok azzal, hogy milyen teendőim vannak az adott héten és napon. Ráadásul azt képtelen lennék elfelejteni, hogy a húgommal van programom - másrészt hiszek benne, hogy Tae Ri nem lenne rest felróni nekem, ha elfelejtem a dolgot.
Ezért is akartam azzal kivédeni a dolgot, hogy hamarabb érkezem, ami sikerült is. Ráadásul még azt az asztalt is szabadon találtam, aminél rendszerint együtt ülünk, így annál foglaltam helyet. Amíg várakoztam, igyekeztem a telefonomat nyomkodva rendbe tenni az email fiókomat és a rendszeresen engem elárasztó beérkező leveleket, amiről egyébként is tudtam, hogy nem egy tizenöt perces feladat, másrészről a húgom is megérkezett, aki miatt leraktam a készüléket az asztalra.
- Szia, Ribizli - mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan végigpillantottam rajta, már-már várva, hogy megint megkapom a magamét a beceneve miatt, de egyszerűen nem voltam képes leszokni róla. És nem is akartam.
- Nem volt vészes igazából. De annyi meetingem volt, hogy megint nem maradt túl sok időm a tényleges munkára - a hangomból egyáltalán nem az érződött, hogy emiatt esetleg feszült lennék, épp elég év van a hátam mögött a RisingSun miatt szerzett tapasztalatokkal, hogy tudjam, hogy ilyen napok egyszerűen vannak és mindig is lesznek. - Viszont nem jelent gondot, majd behozom máskor. Most az új startupokra koncentrálunk. - Mindig kifejezetten lelkes vagyok, amikor erről van szó, mivel azonban tudom, hogy a húgomat nem érdekelheti annyira, hozzáteszem: - De gondolom neked ez uncsi. Inkább meséld el te, hogy milyen napod volt. Mi volt a suliban? - Jellemzően kapok tőle egy-két nevet és azt, hogy a nevek tulajdonosaival lógott, de mivel neki jelenleg erről szól az élete, talán erről is mesélhet a legtöbbet. Mikor felpillant rám, hogy válaszoljon, én összevonom a szemöldökeim. - Mi történt a nyakaddal?

Na-Tae siblings

- Köszönöm szépen Elmo, hogy elhozott – igyekeztem magamra erőltetni egy mosolyt, és nem beképzelni, hogy a férfi a nyakamon éktelenkedő, furcsa sérülést nézegeti. Tény és való, hogy nem volt kellemes megszerezni, de már egyáltalán nem volt annyira komoly, mint abban a pillanatban az ijedtség, amikor megtörtént ez a furcsa baleset. Nagyon nagy szerencsém volt, hogy csak a bőrt szedte le a röplabdaháló kampója... Még ha azt mélyebben is követte el.
- Igazán nincs mit, Kisasszony – egészen elképesztett az, hogy Elmo mennyire profi volt a maga szakmájában. Én már intettem is volna a mellettem ülő fiúnak, de egy pillanatra megtorpantam, mivel a pulcsija még mindig rajtam volt.
- Ezt... Visszaadom – már készültem volna arra, hogy levegyem magamról, de egészen meglepődtem, amikor a fiú finoman ráfogott a csuklómra, hogy megállítson a folyamatban. Ebbe a mozdulatba pont úgy vörösödtem bele, mint amikor a karjaiban landoltam.
- Meg fogsz fázni, Natalie – én a magam részéről mondjuk ez a kaland után elég nehezen fogtam fel a szavait – Majd visszahozod nekem a következő órára... Legyen szép napod, és jó étvágyat.
Én a magam részéről hasonló monológot akkor sem lettem volna képes kinyögni, ha rám szólnak miatta. Éppen eléggé örültem annak is, hogy egy „köszi, szia” kombináció kicsúszott a számon, aztán szó szerint feltéptem az ajtót és kiugrottam a kocsiból.
Soha nem volt szerencsém szemügyre venni a fiút, aki már ennyi ideje ül mellettem a franciaórákon, viszont a mai nap folyamán állandóan csak arra tudtam gondolni, ahogyan a derekamra fonódnak a karjai, a fejem pedig a mellkasának ütközik. Amikor felnéztem rá, akkor pedig egyszerűen összeszorult a torkom és képtelen voltam kinyögni bármit is. Korábban volt már barátom és vele szemben sem voltam ennyire félénk, ezért is volt számomra ismeretlen az egész. Igazából úgy éreztem, hogy mi ketten nem működnénk, hiszen a fiú észre sem vesz engem, tehát... A legegyszerűbb lenne ezt az egész jelenetet kitörölni az emlékezetemből, mégsem tudtam megtenni.
Igyekeztem pár másodpercig venni néhány mély levegőt, és csak utána léptem be az étterembe, ahol először is ettem a bátyámmal. Viszonylag gyakran jártam ide, szóval egyáltalán nem volt nehéz megtalálnom a szokásos sarkot, ahol mindig ülni szoktunk.
- Szia, Yang – egyáltalán nem zavartattam magam amiatt, hogy egy fiú pulcsiban foglaltam helyet vele szemben. Én a magam részéről a nyakamat tettem volna arra, hogy néhány cuccom volt a férfi részlegről is, ezért nem lesz neki feltűnő az, ha egy ilyen darab van rajtam.
- Milyen volt ma a munkában? – biztosan nem nagyon értenék ahhoz a részéhez a dolognak, de ettől függetlenül szerettem volna tudni azt, hogy hogyan telt a napja. A továbbiakban csak megvártam, hogy válaszoljon, én pedig a kezembe vettem az étlapot, hogy választhassak magamnak valamit.