Megállítom az autót egy elhagyatott parkolóban, ahová találkozót beszéltem meg a pasimmal, Seunggal. Ahogy leállítom a motort, hátrafordulok, hogy vessek egy pillantást a hátsó ülésen békésen alvó kisfiúra, Roby Williamsre. Érdekes belegondolni, hogy ő valójában az unokaöcsém. Egyébként a vele való találkozás mondhatni a főpróbám is volt, mint Juliette Williams. Ha egy gyereket, méghozzá a saját fiát meg tudom téveszteni, elhitetni vele, hogy én ő vagyok, akkor bárkit. És a kissrác láthatóan egy pillanatig sem gyanakodott, simán elhitte, hogy én az édesanyja vagyok. Márpedig egy ötéves gyerek tutira mindig őszinte, hacsak kicsit is gyanakodott volna, biztos, hogy nem jön velem. Ő azonban pont úgy kezelt, ölelt, puszilt meg, ahogy Juliette-et szokta megfigyeléseim szerint, pont úgyis beszélt velem. Még akkor sem gyanakodott, miután adtam neki egy doboz kólát (imádja, de Juliette ritkán vesz neki, egyrészt mert drága, másrészt mert szerinte nem egészséges) és elmondtam neki, hogy ma tennünk kellene egy kisebb kitérőt, mielőtt hazamennénk, mert "anyának még van egy kis dolga". Ő persze simán belement, megérti az ilyet, tényleg értelmes, türelmes gyerek a korához képest. Egyébként is túlzottan örült annak, hogy kapott egy kólát, ez bőven kárpótolta. Így én két legyet ütöttem egy csapásra. Minden erőltetés nélkül itta meg az altatót, amit neki szántam és az italba kevertem, illetve az autókázás sem zavarta. Az órámra pillantok, ahogy megállok a parkolóban. Nem Seung miatt aggódom, ő már ott vár a tranzittal, amibe egy gyors üdvözlőcsók után át is pakolja az igazak álmát alvó gyereket (elég erős altatót kapott, holnap délelőttig tuti ki lesz ütve, erre figyeltem, hogy ne legyen ma már vele gond) és el is hajt. Csak később találkozom vele, ha elrendeztem a másik dolgomat. Emiatt pillantottam az időre ugyanis. Juliette ma váratlanul kapott egy plusz helyettesítést az utolsó dupla órában, miután a tanerő váratlanul rosszul lett és csak ő ugorhatott be helyette. Az anyukájának küldött sms-e pedig, amiben megkérte, ugorjon már el az oviba Roby-ért, sajnálatos rendszerhiba miatt nem érkezett meg soha a címzetthez. Ez pedig azt jelentette, hogy van másfél órám feltörni és elvinni Juliette autóját az iskola mögötti hátsó parkolóból (megjegyzem marhára megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy nem szokása beállni a belső, őrzött parkolóba, hogy órák után minél hamarabb indulhasson a fiáért), elkocsikázni Robyért és elvinni a Seunggal való találkahelyünkre, majd visszahozni az autót ugyanoda, ahol volt. Mindent alaposan megterveztem és eddig nincs is gond, a tervnek megfelelően még van tíz perc kicsöngetésig, mikor leparkolok pontosan ugyanott, ahol Juliette az autóját hagyta reggel, lezárom és átszállok a mellette lévő bérelt autóba, amit még érkezésemkor hagytam ott. Semmit nem vehet észre rajta, a slusszkulcsról másolatom van, amit a lakásába való betörésemkor szereztem, semmi nyoma annak, hogy használtam volna, a benzinfogyasztás sem jelentős. Ahogy átülök az autóba, kihasználva annak sötétített üvegeit, zavartalanul öltözöm át. Már nem kellenek Juliette ruhái (pontosan ugyanaz a szett, amit ma ő is visel, hisz Roby láthatta, miben indult ma el reggel otthonról), ideje "személyiséget váltanom". Nőiesebb, virágos, nyári egybe ruhát, magassarkú szandált húzok fel, majd felhelyezem a szőke parókámat és egy szilikonmaszkot (amit egyébként egy londoni, szétdrogozott prostiról mintáztam, aki ma már talán nem is él, annyira szét volt csúszva, mikor még közvetítettem neki kuncsaftokat anno, de fénykorában még egész helyesnek is volt mondható), erős sminket festek a maszkra (amiről tényleg ember legyen a talpán, aki érintés nélkül megmondja, hogy nem a valódi arcom, végtére is nem véletlenül voltam az egyik legjobb az osztályomban a maszkmesteri képzésen), felrakok egy nagy napszemüveget és egy elegáns kalapot és csak ezután érzem magam késznek az indulásra. Illetve már csak egy dolog van hátra, mielőtt beindítanám a motort, hogy elhajtsak a következő úti célomhoz. Előveszem a telefonom és (természetesen titkosítva a számot) bepötyögök és elküldök egy üzenetet a drága nővérkém telefonjára, ami biztos kellemes meglepetést fog okozni neki, ha az órája végeztével elolvassa, kár, hogy az arcát ezúttal nem láthatom hozzá: "Nálam van a fiad. Ha valaha élve szeretnéd még viszontlátni, egy órán belül gyere a Highland Parkba, a hátsó tóhoz. Egyedül. Ne szólj senkinek semmit, különben..."
Kezdőlap
redit
