Isaiah & Lanai

Összességében, nem volt túl átgondolt a szökési tervem, erre pedig csak akkor jöttem rá, amikor már rég késő volt. Az, hogy Rosie-t hívtam fel, talán önzőség volt tőlem, ugyanakkor nem tehettem mást ebben a helyzetben, mivel én is ismertem a határaimat. Úgy, hogy konkrétan tíz évre eltűntem, gyakorlatilag esélyem sem lenne mástól segítséget kérni, csak a családomtól. A szüleimet pedig valamiért én nem úgy képzeltem magam elé, mint a legtöbben teszik ezt. Ha anyára és apára gondoltam, folyamatosa csak az járt a fejemben, hogy ők ketten mennyire törékenyek. Nem tudom, hogy ezt apám betegsége idézte elő, vagy pedig arra gondoltam, hogy ők ketten biztosan megöregedtek, míg én nem kevés erőt birtoklok. Nem szimplán megnőttem 190 centire már egészen fiatal koromban is, hanem mindig nagyon sportos voltam. Miután láttam apát a lehető legrosszabb állapotban, ő többé számomra nem egy hős lett, hanem egy olyan személy, akit minden körülmények között meg kell óvnom. Nem gondoltam bele abba, hogy talán meg vannak számlálva a szüleimmel tölthető napok, mert világ életemben túl önző voltam ahhoz, hogy hasonlókra akár gondolni is akarjak.
Talán pont ennek fényében voltam képtelen a józan eszemmel gondolkozni és nem hagyni Lanát elsétálni. Sokan mondanák nekem, hogy ha igazán szerettem volna őt, akkor nem keverem még feltételesen se bajba. Én pedig ezt annak tudtam be, hogy talán egykor nagyon szerettem őt, most viszont már annyi idő eltelt, hogy magyarázatot kell adnom neki a dolgokra. Ha nem leszek vele őszinte, akkor soha az életben nem fog bennem már megbízni. Ez a dolog kettőnk között már nem szerelemről vagy szeretetről szólt. Hanem arról, hogy nem hagyhatom lógni azokat az embereket, akik egykor számítottak rám.
- Sajnálom – nem tudtam volna elégszer ezt mondani neki. Azt hiszem, ha a nyelvem elkopott volna a szóba, akkor sem mondtam volna ki neki ezt annyiszor, amennyiszer megérdemelte volna. Ennek fényében pedig nem igazán tudtam, hogy mit kellene tennem mondjuk a szüleimért.
- Nem sokat változtál – halkan, mégis szomorkásan nevettem fel – Nincs már jogom kioktatni arról, hogy nem kellene ezt csinálnod, ezért inkább érdeklődnék. Összevesztél apukáddal?
Reménykedtem benne, hogy nem lesz a válasza. Más okot nem igazán tudtam volna elképzelni a nagy függetlenedésre, és mivel ők egy olyan család voltak, akik anyagilag jól álltak az apja munkája és rangja miatt, ezért elég elképzelhetetlen volt számomra, hogy az én Lanám egyszerűen eldobta magától a segítséget. Még akkor is, ha ez pontosan olyan dolog volt, amit az általam ismert lány megtenne. Összességében nem tett boldoggá, hogy ezt lépte meg, ugyanakkor az is igaz, hogy – mint már említettem – már rég nincs ahhoz jogom, hogy tanácsokat osztogassak neki. Csak reménykedni mertem abban, hogy nem fog baja esni a döntései miatt, viszont szerintem az én múltammal egyáltalán nem kellene a megfontoltságról papolnom úgy bárkinek.
- Nem szabad mindenkivel ilyen jószívűnek lenned… - főleg nem azokkal, akik elhagynak. Nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy ezt kimondjam neki, mivel otthon éreztem magam attól a tudattól, hogy mellettem van. Még akkor is, ha már nem foghattam meg a kezét és összességében ezt nem is szerettem volna megtenni. Tudtam, hogy mi ketten egykor nagyon is szerettük egymást, most viszont ez mégis valahogy más volt. A külön töltött tíz év nem átugorható két lépéssel. Nem voltak pillangók a gyomromban, és nem éreztem azt, hogy ismét fel akarom venni a fonalat ott, ahol leraktam. Jó volt Lanával, de semmi jogom nincs összezavarni az érzéseit.
- Szóval együtt élsz valakivel, aki nem a pasid – manapság ebben semmi furcsa nem volt, engem mégis megmosolyogtatott a dolog, ami miatt azt éreztem, hogy a tenyeremet Lana fejére kell tennem, amit finoman meg is nyomtam vele – Nem lettél egyszerűbb az évek során, Lanai.
Azt már megtartottam magamnak, hogy alapvetően az emberek nem is ezért szeretik őt. Olyan szempontból nagyon is könnyű eset volt, hogy gyakorlatilag a semmivel boldoggá lehetett tenni. Ez egy olyan tulajdonsága volt, ami túl kevés emberben van meg. Nem sok személyt ismerek, aki még egy mosolynak is örülni tud, emiatt Lanát különlegesnek gondoltam. Az én életem pedig annyira bonyolult volt az elmúlt időszakban, hogy az egyszerűséget sokkal lenyűgözőbbnek láttam gyakorlatilag bárminél.
Egyáltalán nem döbbentett meg az, hogy Lana elsőre nem sok mindent értett meg abból, amit elmondtam neki. Lényegében elég hihetetlen volt a történet, amit előadtam, szerintem tuti, hogy hasonlót látott már valami csajos tini sorozatban régen, ami miatt még inkább tűnt minden mesének, ami körülöttem volt. Néha én is azt hittem, hogy ha lehunyom a szemem és újra kinyitom, akkor felébredek és valami teljesen mással foglalkozom, mint mondjuk bujkálással, vagy éppenséggel illegális üzletek lebonyolításával. A gond az volt, hogy összességében fogalmam sem volt arról, hogy mit kellett volna kezdenem az életemmel, mert nem ismertem egyetlen utat sem azon kívül, amit végül magamnak választottam.
- Már rég rájöttek és meg is találtak – sóhajtottam fel halkan, aztán szomorkásan elmosolyodtam – Sajnálom, hogy belekeverlek. De, amikor megláttalak… Nem tudtam csak úgy elmenni melletted, pedig az lett volna a helyes.
Nem akartam túl sok információt a nyakába zúdítani, én is éreztem, hogy ez nem az a fajta sztori, amit egy szuszra lehetne adagolni, ezért inkább lassan haladtam és igyekeztem úgy megválaszolni a kérdéseit, hogy minden érthető legyen a számára.
- Mexikóból szöktem meg. Eddig ott voltam. Fű alatt szereztek nekem papírokat és te is tudod, hogy ha onnan eljössz, akkor már nem olyan könnyű visszaszerezni a személyazonosságod – az egyik dolog, amivel igyekeztek lekötelezni az volt, hogy gyakorlatilag úgy csináltak belőlem migránst, hogy csak a származásomat tekintve volt közöm Mexikóhoz. Beszéltem spanyolul, de összességében nem sok közöm volt Latin Amerikához még annak ellenére sem, hogy valószínűleg az emberek látták rajtam a származásom. Mi a húgommal azok a fajta latinok és latinák voltunk, akik ezt le se tagadhatták ezt. Emiatt pedig most nagyon szívok.
- Ha bárki megtudja, akkor törvényesen visszatoloncolhatnak, Mexikóban pedig szinte biztos, hogy meg fognak ölni – talán volt súlya a szavaimnak, azonban a valóságban az a helyzet, hogy nem sokat változtat a tényen, hogy élek-e vagy halok. Azoknak az embereknek nem fogom tudni visszaadni az elvesztegetett tíz évet, amíg halottnak hittek. A különbség annyi lenne, hogy most már tényleg teljes mértékben biztossá válna, hogy nem élek.
- Tizenhét voltam, amikor először találkoztam velük – ezek voltak azok a részletek, amikről nem beszéltem már annyira szívesen. Pontosan tudtam, hogy ha elmondom neki az igazat, az talán megkönnyíti a szívemet, de együtt kell élnem azzal a tudattal a továbbiakban, hogy ő akár utálhat is engem.
- Nem tudlak ezért elítélni – azt már nem tettem hozzá, hogy ezt jobbnak tartom annál, hogy kitessékel, vagy éppenséggel dühös lesz rám. Ugyanakkor nyilvánvalóan valamennyire irritált a helyzet, mert világ életemben gyűlöltem a bizonytalanságot. Most viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy ezt felrójam Lanának, ezért pedig képtelen voltam beletörődni abba, hogy talán úgy hagyom el ezt a házat, hogy nem tudom meg azt, hogy mit gondol rólam és a helyzetről, amibe kerültem.
- Soha nem tudnálak bántani – egészen halk volt a hangom, egyetlen oldalpillantást engedtem meg magamnak, mert nem éreztem a tekintetét a testemen. Nem tartott túl sokáig, utána megint az ölemben nyugtatott kezeimet kezdtem el figyelni, de még így is láttam, ahogyan elszédül miközben feláll. Vele együtt pattantam fel a helyemről, közben pedig finoman fogtam rá a karjára, hogy ha esetleg elszédülne, akkor már legyen támasza.
- Nem kérek semmit, rendben vagyok – kedvem lett volna visszanyomni őt ülőpozícióba, de mindkét tenyerem hirtelen az arcára csúszott – Fáradtnak tűnsz. Nem kellene először pihenned? Inkább nekem kellene valamit hoznom neked. Ettél már egyáltalán?
Talán túl sok kérdést tettem fel, ami visszarepített egy kicsit abban az időszakban, amikor még jogom volt számon kérni rajta azt, hogy kihagyta-e a reggelijét, vagy nem. Ez pedig nem kifejezetten tetszett, mivel arra kellene koncentrálnom, hogy távol maradjak Lanától, nem pedig a csodás, nosztalgikus érzéseimre vele kapcsolatban.

Isaiah & Lanai

Furcsa belegondolni abba, hogy mi emberek egy evolúciós csodának számítunk, gyakorlatilag azzal, hogy két lábra emelkedtünk, majd civilizációkba tömörültünk, lényegében képesek voltunk a szó bizonyos értelmében csúcsragadozókká válni. Lehet itt azzal bohóckodni, hogy a cápák még mindig könnyedén le tudják harapni az emberek karját, vagy a vízilovak mennyire veszélyes állatok, ugyanakkor mi voltunk az egyetlen olyan emlős faj, akik képesek voltak arra, hogy kialakítsák azt a high-tech kultúrát, amiben most is élünk. Nem a cápák, mi csináltuk.
Ugyanakkor könnyedén megkérdőjelezhető az, hogy mennyire vagyunk életképes lények, ezáltal pedig minden más, ami az emberiséggel kapcsolatos. Egy bébi oroszlán két-három éves korára már önállóan képes élni, míg egy kétéves gyerek konkrétan a bébi oroszlán táplálékaként szolgálna. Furcsa belegondolni abba, hogy mennyire esendőek vagyunk mi emberek, mennyire nem vagyunk képesek az ösztöneink szerint élni az életünket, mert már annyi inger van, ami befolyásolja az életünket, hogy ezzel a saját túlélésünket kezdtük el veszélybe sodorni. Az pedig, hogy egy ember tizennyolc éves korára számít elméletileg büntethető, döntésképes állampolgárnak még egyáltalán nem jelenti azt, hogy mondjuk ténylegesen képes lenne arra, hogy önállóan megállja a helyét a társadalmunkban.
Ezt leginkább talán az én esetem bizonyítja. Talán, ha olyanok lennénk, mint az állatok és képtelenek lennénk érzelmileg tartósan kötődni a családunkhoz, akkor a túlélés érdekében én magam is képes lettem volna meghozni azt a döntést, hogy tétlenül nézem végig apa halálát. Talán ez lett volna a normális, hiszen a mai napig kínzott a lelkiismeretfurdalás amiért más családok lányait áldoztam fel az édesapám megmentéséért. Ha most egy farkasfalkában élnék, akkor talán kitaszítottak volna a falka vezetői? Annyira nem is vagyunk mások, mint az állatok, ugyanis bárhogy próbáltam szépíteni a helyzetet, jelenleg illegálisan tartózkodtam az otthonomban, ami annyit jelentett, hogy így vagy úgy, de én is számkivetetté váltam a társadalomban. Ez pedig minden bizonnyal teljes mértékben azt az ösztönömet köpi szembe, ami a saját túlélésemet segítené elő.
Tudtam, hogy magányos leszek, hogy nehéz lesz elviselnem azokat az éveket, amik rám vártak. Hogy ezzel bántani fogom mind a családom tagjait, mind a szeretteimet, mind az akkori szerelmemet, akinek a látványa olyan dolgokat ébreszt fel bennem, ami miatt képtelen vagyok nem cselekedni. Hiába éreztem szégyent, egyszerűen képtelen voltam távol tartani magam tőle, mert neki is tartoztam a magyarázattal… Még akkor is, ha ezúttal tényleg az életemmel fogok fizetni azért, amit tenni készülök. Az pedig, hogy pusztán a jelenlétemmel veszélybe sodrom őt, egyenesen megőrjített… De mindig önző és akaratos voltam. Még egyszer látni akartam őt, és beszélni vele, mielőtt tényleg elengedem.
- Tudom, hogy lehetetlennek és hihetetlennek fog tűnni, amit mondok – nyugodt volt a hangom, miközben suttogtam neki a szavakat. Nem akartam, hogy akár a hátam mögül bárki meghallja a beszélgetéseinket… Bár a falnak is füle van. Emiatt igyekeztem úgy állni, hogy a teljes testemmel védeni tudjam Lanát, ha arra lenne szükség. Szerencsés volt az, hogy kifejezetten nagyra nőttem, emiatt pedig egy olyan magasságú lány is, mint ő, elég aprónak tűnt. Tudtam, hogy ha szükség lenne rá, akkor könnyedén magam alá tudnám gyűrni, aztán pedig egyszerűen arrébb lökni, hogy meneküljön.
- Először is, el kell mennünk innen. Szerintem te is tartozol nekem némi magyarázattal – elég szigorú volt a pillantásom, amikor ráemeltem azt – Miért dolgozol és laksz errefelé? És valóban semmi baj nem lenne a ruháiddal, de ez nem biztonságos környék az olyan lányoknak, mint amilyen te vagy.
Annak ellenére, hogy Staten Island össze sem hasonlítható Bronxal, soha nem tudtam őt csak úgy elengedni otthonról. Minden alkalommal kikísértem a buszmegállóba és megvártam, hogy felszálljon, mert túlságosan féltettem, hogy valami baja essen. Sosem éltünk a leggazdagabbak között, de úgy gondolom, hogy az a környék még mindig jobb volt, mint Bronxnak akár a legbiztonságosabb kerületei is. A hangomban sem megrovás volt, sokkal inkább aggodalom. Sokan mondhatták volna azt nekem, hogy nem kellene már számítania annak, hogy ő miként éli az életét, nekem pedig nincs jogom beleavatkozni ebbe az eltűnésem után. Hiába ringattam magam abba a hitbe, hogy már mindent magam mögött hagytam, amikor ez határozottan nem volt igaz.
- Köszönöm – éreztem, ahogyan a megkönnyebbüléstől lassan elöntik a szemeimet a könnyek, aztán egyszerűen a lány fejét a két kezem közé vettem és egy puszit nyomtam a homlokára. Egyáltalán nem éreztem már iránta szerelmet, mivel ahhoz túlságosan sok idő telt el. Nem is voltam annyira romantikus típus, aki évekig képes lenne várni egyetlen nőre. Abban sem lehettem biztos, hogy idő közben esetleg nem házasodott meg, vagy lett más párja, emiatt pedig folyamatosan a józan eszemre hallgattam. Hiszen kit ne kavarna fel egy ilyen találkozó? Talán, ha nem kellett volna elmennem, akkor még mindig együtt lennénk és biztosan házaséletet élnénk, meg a gyerekeinket nevelnénk. Ugyanez a gondolat most, a történtek után egyszerűen nevetségesen normálisnak és abszurdnak tűnt. Valami olyannak, ami sosem lehet már az életem része.
Ennek ellenére valahogy olyan természetesnek tűnt az ő kis keze az én hatalmas tenyeremben. Még mindig meg akartam védeni, jelen helyzetben pedig indokoltabb volt, mint tíz évvel ezelőtt. A legrosszabb az egészben az volt, hogy most pontosan én voltam a személy, aki veszélyt jelentett rá, emiatt pedig egy részem el akarta őt küldeni. Hiba volt idejönnöm hozzá, de sosem volt bennem elég önkontroll ahhoz, hogy csak a józan eszemre hallgassak minden körülmények között.
Egyáltalán nem kerülte el a pillantásomat az, hogy férfiruhák is voltak a lakásában. Magam sem tudom, hogy mit kellett volna ezzel kapcsolatban éreznem, de valahol egyszerre próbáltam megmagyarázni magamnak azt, hogy ennyi év után ez már abszolút normális, miközben némán üvöltöttem amiért ezt is elcsesztem. Sosem szerettem, ha azt piszkálták, ami az enyém, de egyetlen alkalommal sem vigyáztam rájuk eléggé.
- Nem fog kiakadni a párod, ha meglát? – finoman billentettem félre a fejem, szándékosan úgy tettem fel a kérdést, hogy véletlenül se legyen az kétértelmű. Talán annak idején vicces volt ilyenekkel szórakozni, de már felnőttek vagyunk mind a ketten. Én pedig eléggé éreztem, hogy az a normális, ha egy nő és egy férfi a mi korunkban együtt él, akkor nagy eséllyel párkapcsolatban vannak. Meg amúgy sem hittem abban, hogy majd valaki barátkozni fog a lakótársával.
Amikor közelebb lépett hozzám, én ösztönből meghátráltam. Végül pedig csak követtem őt, és helyet foglaltam. Türelmesen vártam meg azt, hogy feltegye a kérdéseit, aztán jól átgondoltam azt, hogy mennyit kellene elmondanom neki, és pontosan milyen sorrendben tegyem ezt.
- Mexikóban voltam eddig – úgy éreztem, hogy talán ez az információmorzsa lehet a központi, amin keresztül a legegyszerűbb elmagyarázni mindent – Jelenleg illegálisan tartózkodom az országban, mert megszöktem. Viszont követtek és bármikor megtalálhatnak ismét.
Azt ezen a ponton már nem éreztem szükségesnek, hogy annak a szükségességét taglaljam, hogy miért annyira fontos, hogy eltitkolja azt, hogy látott egyáltalán. Mivel mondjuk alapvetően a nyomomban voltak, simán vissza is vihettek, vagy annak a lehetőségét sem zártam ki, hogy óvatosságból megölnek majd. Szóval lényegében fel voltam készülve a legjobb és a legrosszabb forgatókönyvre is, de arra nem számítottam, hogy innentől kezdve nyugodt életet élhetek.
- Rosalie tudja – halkan felsóhajtottam – Tőle kértem segítséget. Anya és apa nem. Lényegében te tudod, Rosie meg még egy ember, aki a farmunkon szokott segédkezni, amikor ráér.
Egyelőre magam sem tudtam, hogy miként kellene belekezdeni abba a borzalomba, amibe belekeveredtem, emiatt pedig nagyon kínlódtam. Pontosan tudtam, hogy nem vagyunk olyan helyzetben, hogy én kérdezgessem arról őt, hogy pontosan mit keres Bronxban. Mivel ez éppen elég veszélyt hordoz már magában, úgy ítéltem meg, hogy csak akkor lesz elővigyázatosabb, ha ismét csak elmondom neki az igazat.
- Egy bűnbanda keres jelenleg – magam sem tudtam, hogy miként kellene megfogalmaznom azt, hogy pontosan mit tettem tíz évvel ezelőtt, ami kapu volt a dél-amerikai alvilági életbe, vagy miként mondjam el neki mindazt, amin keresztülmentem az elmúlt időszakban. Talán vannak dolgok, amikről rajtam kívül senkinek sem ildomos tudnia, mert elég a saját lelki világomat megnyomorítani azokkal a dolgokkal, amiket volt szerencsém átélni az elmúlt időszakban.
- Félsz tőlem? – egészen halkan kérdeztem meg tőle, és nem mertem a szemébe nézni. Soha nem gondoltam bele abba, hogy esetleg ezzel a történettel majd egyszer a szüleim elé kell állnom. Most pedig, hogy a volt barátnőmnek előadtam a dolgokat, képtelen voltam nem az asztalt bámulni, mintha annyira érdekes lenne a terítő mintázata. Féltem, hogy csalódottságot látok majd a szemében.

Isaiah & Lanai

Ez a karanténosdi talán megnyugtatóan hathatott volna egy hozzám hasonló helyzettel küzdő férfi számára, azonban az én esetemben ilyen opció egyszerűen nem játszott. Lényegében nem hiszem, hogy egy vírushelyzet miatt fognak majd nem betörni a nővérem házába, ha éppenséggel arról lett volna szó. Viszont azt határozottan szem előtt kellett tartanom azt is, hogy miben könnyítette meg ez az egész a dolgomat. Mivel apa rákos volt egykor, én magam sem akartam összeszedni valamit, amit aztán átadhatok a nővéremnek, ő pedig tovább viszi a szüleinknek. Mindenesetre az biztos volt, hogy ebben a helyzetben egyáltalán nem lenne szerencsés kijárkálnom, vagy éppenséggel pénzt költenem, de én mégsem voltam képes visszafogni magamat azzal kapcsolatban, hogy ne hagyjam el a lakást. Nyilvánvalóan, ha megtalálnak, akkor vagy visszavisznek, vagy megölnek… Ugyanakkor, ha meg úgy élek, mint egy szellem, annak sincs sok értelme. Talán a nővéremet megnyugtatja a tény, hogy életben vagyok, de a lakásba bezárva hát… Akár halott is lehetnék, nem? Arra meg már nem is akarok kitérni, hogy a hatalmas tervem pontosan hogyan miként és hány helyen lehetett hibás. Simán lehet, hogy tudtak az eldobható telefonokról, hogy pont azokon a benzinkutakon fordultak meg, ahol én is. Lehet, hogy már rég tudják a pontos tartózkodási helyemet és szimplán csak arra várnak, hogy előbújjak… Vagy éppenséggel a nővéremen keresztül próbálnak majd meg bántani engem, aminek végül annyi lesz a vége, hogy pontosan oda kerülök vissza, ahonnan jöttem. Hiába vagyok egy jó fizikumú, erős férfi. Már megtanultam azt, hogy ha valaki a föld alatt akar majd látni, az ténylegesen oda is fog engem küldeni. És jelen helyzetemet számba véve hát… Számítanom kellett arra, hogy el fogom hagyni az élők sorait. Talán éppen ezért is mertem kísérteni a sort és kimozdulni.
Magam sem tudom pontosan miért és hogyan keveredtem át Bronx-ba, de határozottan érzékelhető volt, amikor elhagytam Brooklyn biztonságosabb zónáit. Sokan tévhitben éltek azzal kapcsolatban, hogy a városnak pontosan melyik részei veszélyesek. Én határozottan egy voltam azok közül, aki nem feltétlenül járt sokat Bronx környékén, csupán egyszer voltam a városrészben az eddigi életem során. A családi birtok miatt az időm nagy részét mindig Staten Islanden, illetve Manhattanben töltöttem a suli miatt. Viszont azt tudom, hogy pontosan hol húzódnak a városrészek határai, ezek közül pedig Bronx volt a legjellegzetesebb. Mert míg Manhattan, Queens és Brooklyn is rendelkezik fényűző részekkel, addig Bronxra általánosságban a vadság volt jellemző. És nem utolsó sorban természetesen a veszélyek, amiket az utcák magukban rejtettek.
Talán emiatt sem voltam teljesen nyugodt, és igyekeztem ugyan nem túl feltűnően, de folyamatosan a hátam mögé nézni. És nagyon sok mindenre fel voltam készülve, amiért illegális menekültként szöktem vissza az országba. Rendőrök, maffiatagok, bűnbandák bármilyen tagjai vadászhatnak rám, ezért meg kell lapulnom. Viszont nem gondoltam ezt az egészet teljesen járható útnak, mivel aki akar, az valószínűleg a nővérem lakásán fog először keresni, ami valljuk be… Nos nem egy olyan terület, ami túlságosan őrizve lenne. Így talán a legjobb megoldás tényleg nem a teljes meglapulás volt, hanem az, ha igyekeztem elvegyülni ennyi ember között és több helyen leraktam a lábnyomom, de még sincsen arra utaló jel, hogy életben lennék. Legalábbis én így láttam azok alapján, amilyen tudást sikerült magamra szednem az elmúlt időszakban.
Viszont, ha valamire nem voltam felkészülve, az határozottan az exbarátnőm felbukkanása volt… Főleg nem Bronxban. Tisztán emlékszem, hogy az apja egy köztiszteletben álló személy, aki akár most a vesztemet is okozhatja, emiatt pedig potencionális veszélyforrásként kellene tekintenem Lanára. Valakire, akihez nem kerülhetek újra közel, bármennyire is szerettem őt a korábbiak során… És bármennyire megérdemli azt, hogy tudjon arról, hogy ténylegesen életben vagyok. Legalábbis ezt diktálta a józan eszem, én pedig sosem voltam túl jó abban, hogy hallgassak is rá. Ennek hatására pedig hamar gátat engedtem az érzéseimnek és egyszerűen megragadtam a lány karját és egy biztonságos helyre húztam, ahol nem vagyunk szem előtt. Határozottan őrültség amit művelek… De ebben a pillanatban mintha nem számított volna.
Igyekeztem nem túl durva lenni vele annak ellenére sem, hogy nagyon határozottan húztam magam után a sikátorba. Mielőtt bármit tettem volna, gyorsan körbetekintettem és némi gondolkodás után néhány kuka takarásába húztam Lanát, majd csak ez után váltam meg a maszkomtól. A tekintetem pillanatok alatt ellágyult, és nem sok hiányzott ahhoz, hogy elsírjam magam. Furcsa érzés tíz évvel később látni az egykori barátnőmet, aki egészen eddig halottnak hitt. És akár lehet menyasszony is, lehet barátja… Én pedig a saját önző vágyaim miatt egyszerűen csak iderángattam és terheltem a jelenlétemmel, mert ezt éreztem helyesnek a saját szemszögemből. Éppen ezért gondolom azt, hogy jelenleg borzasztóan önző dolgot tettem vele és nem szabadott volna ebbe az egészbe belekevernem őt. Egyszerűen sarkon kellett volna fordulnom és eltűnni pont azért, mert egykor tényleg nagyon szerettem őt, és mindez hirtelen megint jelentőségteljesnek tűnt.
Határozottan tartottam meg a lányt, akit egyáltalán nem okoltam volna azért, ha egyszerűen fogja magát és elájul. Talán ez lett volna az ideális, hiszen akkor hívhattam volna neki egy mentőt és eltűnhetek ő pedig azt gondolhatta volna a korábbiak során, hogy csak képzelődött… Viszont Lanát ismerve talán megpróbált volna megkeresni és csak bajba keveredne miattam.
- El fogom magyarázni – alig hallhatóan suttogtam a szavakat, miközben az ujjaim folyamatosan a lány arcát simogatták – Mit keresel itt? Veszélyes ez a környék egy nőnek, főleg ilyen öltözetben.
Nem mintha bármi közöm lett volna ennyi idő után ehhez. Elnyomtam a késztetést arra, hogy magamhoz szorítsam, hiszen már nem tartozik hozzám, de ennek ellenére is legalább haza akartam kísérni, hogy biztonságban tudhassam őt.
- Viszont – a pillantásom megkeményedett, amikor ismét megkerestem a tekintetét – Nem beszélhetsz rólam senkinek, érted? Tényleg senkinek. Mind a kettőnknek baja eshet miatta.
Az ujjaim lassan a lány keze köré kulcsolódtak a maszkot pedig ismét az arcomra húztam. A fejemmel némán intettem a sikátor felé, ebből pedig szerintem levehette, hogy indulunk… Oda, ahova ő készült a korábbiak során. Nem engedtem el a kezét egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a lakására, és amikor biztonságos volt mind a kettőnk számára, egyszerűen csak helyet foglaltam a kanapé karfáján és a lányra pillantottam.
- Mit akarsz tudni először? – nem láttam annak értelmét, hogy hazudjak neki. Onnantól kezdve, hogy képtelen voltam megálljt parancsolni magamnak és sarkon fordulni, már veszélybe sodortam őt is… És legalább joga van tudni azt, hogy pontosan mi történt velem.

Isaiah & Lanai

Tisztában voltam azzal, hogy pontosan mi történt velem és mitől menekültem meg, mégis teljes mértékben irreálisnak tűnt az egész helyzet. Legalább annyira, hogy képtelen voltam már a bezártság miatt logikusan végiggondolni az egész helyzetem meg mindazt, amit az évek során elkövettem.
Apa beteg volt, nekünk meg tenni kellett valamit... Én azt hiszem erőmön felül teljesítettem, amiért halálom után biztosan a Pokol legforróbb tüzein fogok majd elégni. Ugyanakkor nem érzem azt, hogy lett volna más választásom. Nem volt. Bárki bármit mer nekem mondani, egyszerűen nem tudtam volna másként megoldani ezt az egész szituációt. Nyilvánvalóan nem minden tinédzser első gondolata ilyenkor illegális vizekre evezni... Velem mégis megesett a dolog, bár nem vagyok rá túlságosan büszke. Ettől függetlenül apa megmenekült, én pedig a tetteim következményeképp Mexikóba mentem. Néhány lánynak talán igen nagy bántódása esett miattam, amivel tönkretehettem az életüket. Elégtételnek számít az, hogy ezek után az enyém is teljesen felfordult? Hogy megkaptam azt, amit érdemeltem? Hittem benne, hogy ezen a világon tényleg mindennek van oka... És az, hogy én egy ilyen szintig képes voltam lesüllyedni csupán azért, hogy szolgáljam a saját érdekünket... Magas árat követelt.
Abban nem voltam biztos, hogy ezt ténylegesen megfizettem-e. Sokkal inkább aggasztott a tudat, hogy a családomnak miattam eshet baja, ugyanakkor már nem láttam más kiútat a helyzetemből... Egyszerűen meg kellett szöknöm.
Emiatt pedig illegálisan tartózkodom az Államokban, holott már rég a föld alatt kellene lennem... Legalábbis mások szerint. Az biztos, hogy talán többet ártok Rosalie-nak azzal, hogy megjelentem, mint segítek. Most lényegében őt sodrom a legnagyobb veszélybe, hiszen bujtatnia kell engem. Ugyanakkor meg lehetek annyira önző, hogy ezt a dolgot mégsem bánom? Hiszen nagyon hiányzott nekem a nővérem, most pedig a napjaim nagy részét vele tölthetem...
Ilyenkor pedig arról beszélgetünk, ami a farmon történik. Sokat mesél anyáékról, én pedig nem mondok semmit. Szeretem hallgatni a történeteket, ugyanakkor mindig fáj a szívem, hiszen hiányoznak a szüleim. Az eddigi ingerszegény környezetemből egyszerűen visszacseppenni az életbe... Nem egyszerű feladat. Egy ideig lekötnek a lakásban történő dolgok, gondolok itt mondjuk a Netflixre és az HBO GO-ra. Tudok játszani, tudok edzeni, viszont minden unalmassá válik.
Épp elég ideje vagyok már itt ahhoz, hogy azokat a sorozatokat is végignézzem, amiket soha életemben nem akartam látni. Hogy tízszer kivigyem a GTA-t annak ellenére, hogy nem rajongtam a számítógépes játékokért. Hogy már stresszlevezetésként, félig lefolyva az ágyról, azzal üssem el az időt, hogy verem Rosie konzolját – fogalmam sincs miért tart itthon Play Station-t – és már hatodjára menjek  végig a Mortal Kombat story mode-ján. Ahhoz már nem volt merszem, hogy kérjek tőle egy steam előfizetést, így jobb híján nekiálltam Late Night Show-kat visszanézni. Rövidesen persze ezeket az adásokat is beértem, így már lényegében nem nagyon maradtak napi programjaim... Az utóbbi időben szerettem az erkélyen tartózkodni – a nővérem tiltása ellenére is – és a szomszéd nénivel beszélgetni arról, hogy aznap éppen milyen befőttet vagy savanyúságot tett el. A múltkor már megkóstoltatta velem az éppen készített coleslaw-t, közben pedig olyan dolgot mondott nekem, amitől majdnem megakadt a villa a torkomon: nagyon hasonlítok a nővéremre.
Persze ő nem így mondta, hanem a nevét használta a nőnek. Én pedig egészen zavarba jöttem ettől. Nyilvánvaló volt, hogy nem erősíthettem meg az álláspontját, ezért egészen zavartan, vörös fejjel habogtam azt az idős hölgynek, hogy ez csupán a véletlen műve, és mi egy pár vagyunk. Emiatt pedig még tuti kapni fogok, de egyelőre jobb ötletem nem volt.
A mai nap volt az, amikor már órák óta feküdtem, és egyszerűen képtelen voltam létezni. Tehát muszáj volt kimennem a házból azért, hogy ne boldonduljak meg teljesen. Amúgy sem ártott egy kicsit jobban felfedeznem New Yorkot, hiszen elég valószínű az, hogy hamarosan a mexikói maffia razziázni fog miattam, ezért jobb volt, ha mozgásban maradok... Nem dekkolhattam mindig Rosie nyakán, mert akkor egyértelműen nála fognak keresni. Csak reménykedni tudtam abban, hogy a telefonhívásaim elég gyorsan történtek és már nem lesznek képesek visszahallgatni, vagy pedig nem találják meg a vonalat. Arról gondoskodtam, hogy a készülékekkel sose lássanak, de jobb volt felkészülni a legrosszabbakra. Nem aludtam mostanában túl jól, mert talán egy kicsit számítottam arra, hogy majd ránk fogják törni az ajtót...
Ennek a vírusnak a megjelenése pedig ha valamiben, akkor abban határozottan kedvezett nekem, hogy a maszkviselés miatt, kevésbé látszódott az arcom. Így az emberek talán kisebb eséllyel ismernek fel engem.
Magam sem tudom, hogy hogyan és miért keveredtem Bronx utcáira, de ennél rosszabb helyzet azt hiszem keresve sem találhattam volna. Mivel elég olcsó környék, minden bizonnyal itt fognak keresni elsőre. Ha valaki el akar bújni, akkor nem egy hivalkodó házba fog menni. Hoztam magammal némi pénzt, de egyelőre nem mertem használni a kártyámat, mert minden bizonnyal nyomon követik a számlámat. Emiatt rosszul is éreztem magam, mert most lényegében a nővérem tart el... Én pedig felnőtt ember vagyok.
Nem nagyon figyeltem az utcán az emberek arcát, éppen csak a biztonságos lekanyarodás érdekében néztem fel a földről, mert nem szerettem volna elsodorni a csinos cipők gazdáját. Ugyanakkor amint megpillantottam a lány arcát, a szemeim egyszerűen tágra nyíltak és igyekeztem feldolgozni azt a látványt, ami elém tárult. Ha én most egyszerűen hagyom elmenni, akkor annak talán következményei lesznek, ugyanakkor ott az esélye annak is, hogy összekeverem őt valakivel, és ezért komplett idiótát fogok csinálni magamból...
A választásom mégis elég egyértelmű volt. Megragadtam a lány csuklóját, egyszerűen behúztam a sikátorba, aztán lejjebb húztam az arcát eltakaró maszkot. A vonásai még mindig gyönyörűek voltak és lényegében semmit sem változott azóta, hogy utoljára láttam őt. Finoman az ajkaira csúsztattam a tenyerem még mielőtt sikíthatott volna,  majd a zsákutca végén levő kukák felé sétáltam. Csak ekkor húztam az állam alá a saját maszkom és erősen pislognom kellett, hogy visszaszoríthassam a feltörni kívánó könnyeimet.
- Tényleg te vagy az – nagyon halkan suttogtam csak a szavaimat, miközben az egyik tenyerem az arcára simult – Kérlek ne utálj nagyon... Vagy ha megteszed, legalább ne sikíts, jó? Nem hívhatod fel ránk a figyelmet Lana!
Pontosan tudtam, hogy én is csak idősebb lettem, de komolyabb lényegi változás nem volt az arcomon, leszámítva a borostát, amit a bent tartózkodás miatt növesztettem. Rosalie számára teljesen felesleges borotválkoznom.