|| and all we ever stay is torn ||

She was a free bird one minute: queen of the world and laughing. The next minute she would be in tears like a porcelain angel, about to teeter, fall and break. She never cried because she was afraid that something ‘would’ happen; she would cry because she feared something that could render the world more beautiful, 'would not’ happen.

A levegőt az orromon kifújva ásom elő a táskám aljáról a tükröt, hogy egy percen belül másodszorra nézzek bele, hátha valahol elkenődött a sminkem vagy egy hajszálam épp nem úgy állt, mint mikor elhagytam a házat; Mérhetetlen idegesség uralkodik rajtam, olyan, amit jó néhány éve már nem éreztem. Nem a tükörben visszanéző képben, hanem viselkedés tekintetében nem ismertem magamra, mint valami kétségbeesett tinilány, úgy szorongtam…
- Ez csak egy randi, Ingrid, nem a világ vége, ennél nagyobb dolgok is vannak - emlékeztetem magam, miközben enyhén remegő kézzel megigazítom a hajam, sokadszorra is helyére igazítva szüntelen arcomba zuhanni akaró tincseim... Lehet már több, mint öt éve is annak, hogy egyáltalán megpróbálkoztam bármiféle magánjellegű kapcsolatot építeni bárkivel is a munkán kívül. Annak pedig, hogy kezdeményező félként, tudatosan kerestem volna bárkit talán már egy évtizede is. A 2010-es évekből egyetlen randevút tudtam felidézni, azt is kifejezetten csak azért, mert annyira kínos volt az egész este: soha nem felejtem, hogy Colin egyik osztálytársának apjával történt, akiről elég hamar a vacsora folyamán kiderült, hogy még házas... Én pedig hogy is mondjam, nem az a fajta nő voltam akinek igénye volt arra, hogy családokat tegyek tönkre, inkább átadtam ezt a lehetőséget valaki másnak.
Most viszont minden nem létező tapasztalatom és társas élet iránt elnyomott vágyam ellenére mégis itt ültem, sűrűn az ajtó felé pillantgatva, tinilányként izgulva, mert egyre közelebb ért a megbeszélt hét órás találkozóm Venetiával. Magam makacssága mellett megpróbáltam racionalizálni az érzéseim és aggodalmaim, hátha valamennyire megnyugtatják az egyre feljebb kúszó vérnyomásom; Rég beszélgettem emberekkel nyíltan, még régebben olyannal, akit vonzónak is találtam - és akkor arra még nem is gondoltam, hogy nem egy férfival fogom eltölteni ezt a randevút. Nem tartottam magam liberálisnak, de túlzottan konzervatívnak sem mikor az emberek szexualitása került szóba, viszont azzal gyerekkorom óta tisztában voltam, hogy a másik nem soha nem lehetett olyan értelemben lenyűgöző, mint a női nem. Heteronak tartottam magam, főleg azért, mert az életem hosszan csak egy férfi mellett tudtam volna elképzelni: mindössze az utóbbi hónapokban fogalmazódott meg a fejemben a gondolat, hogy ezt lehet csak azért gondoltam így, mert nekem a férfi fogalmát Sean jelentette és nem egy nembe, hanem egy álomképbe voltam szerelmes.
Talán a kiábrándulni akarás vagy az a nyálas Netflixes romantikus vígjáték volt az, ami végül arra vitt a hétvégén, hogy ne csak egy ilyen találkozóval, de máshogy és más értelemben is kilépjek a komfortzónámból, megismerve olyan oldalaim, amikben még nem is voltam egészen biztos, hogy léteztek. Elvégre negyven múltam, veszteni valóm pedig már nem volt, a rossz tapasztalatok listájára pedig mindig ráfért a bővítés, mert nem volt elég gondolatom még, ami ébren tartott éjszakánként. Egyébként is, ha rosszul sült ül az egész akkor Colinra foghattam az egészet, mert ő volt az, aki legutóbbi beszélgetésünk alkalmával az utolsó löketet megadta ahhoz, hogy menjek és ismerjek meg embereket.
Mikor a pincér az asztalhoz lép kettő italt kérek tőle, hogy ne csak üres kézzel várjam Venetiát. Megfordul a fejemben, hogy lehet jobb lett volna meghagyni neki a döntést arról, hogy alkoholos itallal akarja kezdeni az estét, de fejemben csak az a korábbi beszélgetésünk járt, hogy szerette kiengedni a heti fáradt gőzt egy pohár bor mellett; Remélem, hogy épp ezért nem érzi sértőnek vagy követelőzőnek, hogy már ide sem ért, de már itatni akarom, mert tényleg csak az udvariasság vezényelt... Elvégre ő javasolta a helyszínt is, így talán nem lesz belőle probléma. Ingrid, már megint túlgondolod.

Direkt az ajtóval szembe ülök, azzal a taktikai megfontolással fejemben, hogy így biztosan nem tévesztem se én őt, se ő engem szem elől. Jó gondolatnak tűnt, olyannak amiben nem lehet hiba, de mikor meglátom Venetiát belépni a főbejáraton, akkor megfordul a fejemben, hogy talán most lenne ideje inkább mégis kimenni a mosdóba és kimászni az ablakon, mert ez egy borzasztó rossz ötlet volt ez az egész este. Biztos voltam abban, hogy nem tévesztettem össze senkivel, hogy tényleg Ő volt az, mert pontosan úgy nézett ki, mint a képeken amik a profiljában voltak, sőt igazából még jobban is (jézusom ezt én gondolom?); Amikor ő is észrevesz, akkor pedig egyből felfedezem az ő arcán is a felismerést, ami elől már tényleg nem volt semmilyen menekülés.
Elmosolyodok. Nem boldogságomban és nem is kínomban, hanem azért, mert nevetni valónak tartom ahogy a szívem a torkomban kezd lüktetni pusztán attól, hogy valakivel találkozóm van. Mintha megint egyetemista lennék és vizsga előtt épp az én nevem mondák, hogy felelhetek, olyan kétségekben vergődök.
- Szia! - kelek fel a boxból, hogy ne ülve fogadjam. Ösztönösen a jobb kezem nyújtom egy kézfogásra, de ahogy a mozdulatot teszem rájövök, hogy talán puszival kezdeni sokkal helyzethez illőbb lett volna, de már kínosság nélkül nincs visszafordulás... Mindegy Ingrid, majd legközelebb... A mosolyom nem tűnik el az arcomról, ezen a ponton meg vagyok győződve arról, hogy tulajdonképpen már rám is fagyott, de legalább jól leplezi valódi kusza érzéseim.
- Nem tudtam, hogy iszol-e és ha igen akkor mit szeretsz, de kértem ki neked is egy Pina Coladát - folytatom ahogy újból helyet foglalok, az időközben asztalunkhoz hozott két italra mutatva. Ha nem fogadta volna el azzal sem lett volna semmi gond, megittam volna mindkettőt én, mert Isten látja lelkem igazán rám fért volna.
Mélyet sóhajtok, kézfogásunk óta most nézek először úgy igazán rá, veszek el egy röpke másodpercre a szemeiben és az arcán, miközben fejemben csak az fogalmazódik meg, hogy egy, egészen biztosan nem csak a férfiakat szeretem és kettő, egészen biztosan bárki ebben az étteremben szívesen ült volna az én székemben. Valahogy pedig egyik megállapítás sem oszlatja fel a torkomban azt a csomót, ami néhány perce keletkezett, sőt...
- Örülök, hogy eljöttél - mondom végül immáron nem csak bárgyún, hanem úgy mosolyogva, hogy jelentés is van mögötte. Addig kellet beszélnem míg volt miről és nem fogytam ki teljesen a szavakból. - Remélem nem látszik nagyon, hogy borzasztóan ideges vagyok, még nagyon új az egész helyzet. De tényleg örülök, hogy tudunk így találkozni.

|| felt so happy you could die ||

Told myself that you were right for me, but felt so lonely in your company, but that was love and it's an ache I still remember. You can get addicted to a certain kind of sadness, like resignation to the end, always the end.

A munkám és a magánéletem között több párhuzamot tudtam volna vonni, mint amennyit szerettem, vagy ideálisnak tartottam volna, de soha nem az olyan tényezők kapcsán, amiket esetleg még preferáltam volna is, mert… Murphy, gondolom én. Nem, sajnos a magánéletem nem osztozkodott a munkámmal, ha az „állandó” vagy éppen a „bőséges” jelzőkről volt szó, ellenben a „kihívásokkal teli” és a „hirtelen sokkal több van belőle, ha az apám kérdezi, nem-e akarok találkozni egy barátja fiával” mindkettőre igaz volt.
Mi több, ha egészen őszinte akartam lenni, a randik nagyját az életemben kifejezetten igyekeztem elkerülni, tekintve, hogy általában a szüleim szervezték azokat, én pedig 33 éves voltam. Még akkor is kellemetlen lett volna az egész, ha nem azzal a szándékkal tették volna mindezt, hogy kiházasítsanak, szigorúan egy a „köreinkben járatos, ildomos férfihez”, hogy az apám szavaival éljek. Ugh.
A társkeresős app, ami az utóbbi időben a telefonom tárhelyét foglalta, inkább szolgált többé-kevésbé ártalmatlan szórakozásként, mint eredeti funkciójaként, és szórakozás alatt nem az egyéjszakás kalandokat értem, sokkal inkább azt, amikor pizsamában bekucorogtam a kanapémra és röhögtem a jobbnál jobb (itt szeretném megjegyezni, hogy mindezt a lehető legerőteljesebb szarkazmussal mondom) profilokon.
A női profilok többségében nem voltak annyira szórakoztatóan cringe-ek, mint a férfiaké, de nem vitt rá a lélek, hogy biszexuálisról heteróra állítsam magam, egész egyszerűen nem tűnt helyesnek, mintha hazudnék önmagamnak, vagy éppen vissza akarnék mászni abba a szekrénybe, amiből kamaszként zajosan kirobbantam. Ettől függetlenül a „mindent a szemnek, semmit a jobbra húzó kéznek” elvét követtem. Aztán jött Ingrid, és amíg az agyam rebootolta magát a fagyásból, amit a képei okoztak (mert úgy nézett ki, mint egy görög harcistennő és egy Tolkien-féle tünde szerelemgyereke, és valahol talán meg kellene ijednem magamtól, hogy milyen könnyen tudom tógában, karddal a kezében, tünde füllel elképzelni, és úristen, beteg ember vagyok?), a hüvelykujjam elárult, és mire feleszméltem, az app összepárosított minket.
Most pedig itt ültem a kocsimban, és a nap folyamán kissé elmozdult sminkemet igazgattam, miután húsz perc keresgélés után sikerült kellően közeli parkolóhelyet találnom; rendkívül rafináltnak éreztem magam, amiért ezt a terveimbe kalkulálva, tíz perccel hamarabb elosontam az irodából, mint ahogy a munkaidőm szerint illett volna végeznem. Szerencsém, hogy a vezetőség viszonylag ritkán látogat a birtokjogászok szárazan unalmas birodalmába, ahol amúgy sem vagyok nélkülözhetetlen fogaskerék a szerkezetben. Különben is, ma semmi hasznomat nem vették. Csak indokolatlan mennyiségben ittam az ingyenes kávét, és újra meg újra lerágtam, aztán ennek köszönhetően lereszeltem a körmeimet. Messze vagyok a tapasztalatlantól, és mindig is szerettem magamról azt hinni, hogy én nem vagyok az a randiktól fosos típus, de aztán jött Rick, nem sokkal később pedig ment is, és azóta akarva-akaratlanul is a lehető legrosszabb végkimenetelek irányába ugrik az agyam.  
Miután meggyőződök róla, hogy az arcomon minden a helyén (kivéve a korrektorral elfedett karikákat), kibújok a blézeremből, amivel a dekoltázsomat lepleztem a munkahelyi környezetben, és sietve kipattanok. Egy gombnyomással zárom a kocsit, és a következő pillanatban már az úttesten szaladok a szemben lévő bárhoz.
Nem habozok, mielőtt benyitnék, különben félő, hogy hagyom magam befolyásolni a saját negatív gondolataimnak, és lemondom az egészet, márpedig egy görög-tünde harcistennő (jézusom, kezdek úgy hangzani, mint egy nerd, aki soha nem jön fel a pincéből), ennél jóval többet érdemel. Bent végigtekintek az ismerős berendezésen, és nem tudom ugyan, mire számítok, mi fog történni, amikor megpillantom Ingrid ismerős arcát - mert akadnak még, akik úgy néznek ki élőben, mint a fényképeiken -, de valahogy mégis váratlanul ér a meglepettség, ahogy meglátom, és az agyam is feldolgozza az információt, hogy igen, ez a nő velem találkozik. Nem küzdök önértékelési problémákkal, ha a külsőmről van szó, ezért az egyért talán köszönetet mondhatok az életben, elvégre viszonylag jól érzem magam a bőrömben (legalábbis nem akarok betörni minden tükröt, amiben megpillantom magam), és a környezetemnek hála tisztában vagyok vele, hogy egész sokan találnak vonzónak, ettől függetlenül mégis szokatlan, amikor az Ingridhez hasonló nők nem teljesen baráti figyelmet szentelnek nekem. A férfiaknál ez az érzés valahogy hiányzik, de sejtelmem sincs, hogy ennek az az oka, hogy sokkal kiszámíthatóbban viselkednek, vagy az, hogy a nőket preferálom. Az utóbbit csak feltételezem; ennyire még sosem sikerült beleásnom magam a szexualitásomba.
Elhessegetem a felesleges gondolatokat és mosolyogva intek egyet, mielőtt lassan elindulnék a boxunk felé, ami csak szélesedik, amikor elég közel érek, hogy felálljon. Görög-tünde harcistennő bizony. Úgy tippelnék, hogy egy picit magasabb lehet nálam, nem sokkal, pont annyival, hogy a cipőink sarka valahogy úgy oszlik el, hogy nagyjából szemmagasságban vagyunk egymással.
- Szia! Nagyon örülök – rázom meg kapásból a kinyújtott kezét. Mintha elcsípnék némi bizonytalanságot átsuhanni az arcán, de ha az a kéznyújtásnak szól, teljesen felesleges. Egy pörgősebb nap többet fogok kezet, mint ahányszor azt tudnám gondolni, hogy „mi a fasz”, és ez nagy szó. – Alkoholosat, remélem – jegyzem meg poénkodva, miközben mindketten leülünk. Igazából finoman érzem a rum illatát, ezért merek így fogalmazni. Mi kínos lenne már, ha jártatnám a nagy számat az alkoholról áradozva, aztán kiderülne, hogy amúgy egy szűz koktél kacsintgat rám. Utána magyarázd meg, hogy nem vagy alkoholista, csak utálod a munkád, és minden hét egy örökkévalóságnak tűnik.
Az eddig bal kezemben fogott táskámat beljebb teszem, én magam pedig kívülre ülök. – Minden koktéllal jóban vagyok, amíg van bennük, úgyhogy köszönöm szépen, igazán figyelmes tőled – szavaim igazolásaképp röviden bele is szívok az élénk rózsaszín szívószálba, és ismételten elmosolyodok. – Tökéletes.
Nem mintha ne tudtam volna, hogy milyen lesz, mielőtt beleittam volna, hiszen én ajánlottam a helyet. Szeretem az itteni mixereket, valahogy mindig minden tökéletesen kerül ki a kezeik közül.
Egyszerre érzek megkönnyebbülést, hogy túl vagyunk a várakozásos időszakon, és beszélgethetünk, illetve egy kis korai rajongást Ingrid irányába, amiért ő is izgul; ez azt jelenti, hogy nem teljesen érdektelen a randi irányával kapcsolatosan. A kettő keverékének hála mindenesetre úgy érzem, kicsit magabiztosabban tudom majd szelni az esetleges kommunikációs akadályokat. Ha lesznek.
- Ki nem hagytam volna – felelek jókedvűen, de őszintén. Egyesek a fél kezüket odaadnák egy olyan randipartnerért, mint aki velem szemben ül, és nem mondhatnám, hogy nem értem meg őket. – Egy kicsit látszik, de nagyon örülök neki, mert pont ugyanígy érzem magam. Ne aggódj, eddig minden tökéletesen alakul – szélesedik vigyorrá a mosolyom.
- Meg aztán, érthető. Egy pár hónapja már élek az internetes ismerkedéssel – nem teszem hozzá, hogyan teszem mindezt -, és nem sok hozzád hasonló nőt láttam még. És amikor azt mondom, hogy hozzád hasonló nő, azt úgy értem, hogy gyönyörű vagy. Olyan típusnak tűnsz, akihez még manapság is odamennének az emberek, ahelyett, hogy megpróbálnának facebookon megtalálni.
Hogy ez smooth volt-e, vagy creepy, és túlságosan korai, majd kiderül.

öltözet || || ⚶