Először kicsit hülyeségnek tartottam ezt az egész versenyt. Sosem voltam az a típus, aki csak úgy belement volna az ilyenekbe. Bár mindig is az volt a vágyam, hogy a zenével foglalkozhassak, nem ilyen mértékben gondolkodtam. Most mégis itt vagyok és hétről hétre másokkal küzdök egy olyan tehetségkutatón, ahová még csak nem is én jelentkeztem. Bár, lehet jól fog jönni még ez nekem, jelenleg a hátam közepére sem kívánnám. Hogy őszinte legyek, végig abban reménykedem, hogy majd ebben a körben kiesek és hazaküldenek. Mármint, ilyet hülyeség lenne mondani, de nálam sokkal jobb képességűek is estek már ki. Azt sem értem, hogy jutottam el ideáig. De, hogy ne csak elégedetlenkedjek, van egy dolog, pontosabban egy személy, aki miatt talán megéri felkészülni minden megmérettetésre. Őszintén, már a válogató óta rajta a szemem. Már a legelső alkalommal is tetszett a kisugárzása és valljuk be, külsőre sem utolsó a lányka. Tipikusan az a személy, aki már az első pillanattól kezdve képes elragadni az embert. Erre pedig rájött még az is, mikor a táborban egy csoportba raktak minket. Bár nem volt túl sok időnk ismerkedni - hiszen a dalt kellett tanulnunk -, mégis éreztem azt, hogy igen is igénylem az ő társaságát. Sosem hittem az első látásra szerelem dologban, mert ki az a hülye, aki egy ismeretlenről külső alapján megmondhatja, hogy mennyire passzol hozzá az illető? Max csak kedvelni tudjuk elsőre, de szeretni… Ismeretség nélkül olyat nem lehet. A szeretethez idő kell, gondoltam én. De valahogy mégis éreztem a pillangókat a gyomromban minden alkalommal, mikor valamilyen interakcióba kerültünk. Bár nincs sok időnk, hiszen mindenki pörög azért, hogy a legjobbat nyújthassa én mégis kerestem azon alkalmakat mikor, ha más nem egy kis rövid beszélgetésbe kezdhetünk. Mindig felajánlottam neki azt is, hogy gyakoroljunk együtt, hiszen egy külső ember máshogy hall minket, mint mi saját magunkat. Ezáltal hamarabb észreveszi a hibákat is és plusz tanácsokkal láthat el. Reménykedtem abba, hogy ez a módszer pont elég lesz ahhoz, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz és jobbakká váljunk. De mióta a mentorházba jutottunk kissé jobban elgondolkoztam a továbbiakon. Ide már nagyon kevesen jutottunk el és innen már tényleg csak a legjobbak jutnak tovább. Így valószínűleg itt fogjuk látni utoljára egymást. Ezért is kéne megemberelnem magam és elhatározni, hogy hagyok elmenni egy esélyt, vagy megpróbálom, mert innen már nincs veszítenivalóm. Eredetileg az volt a terv, hogy ha kiesek randira hívom, hiszen utána már úgy sem futunk össze így, ha nemet mond sem gáz. Arra viszont a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy én maradok és őt ejtik ki. Mondhatnánk azt is, hogy egy világ omlott össze most bennem. Most odaállítani hozzá pofátlanság lenne, nem? A fenébe is, estem volna ki inkább én! Viszont mivel már lelkileg is és mindenhogyan felkészültem a mai estére, nem szabadna hagyni, hogy kárba vesszen minden. Addig kell még elérnem, míg össze nem csomagol és el nem megy. Így hát összeszedtem minden bátorságomat és megcélzom a lányok részét. Szerencsére most, hogy a továbbjutókkal beszélget a mentoruk, van némi időm csendben lejáratni magam. A megfelelő ajtót megtalálva be is kopogok majd óvatosan bekukkantok. – Bejöhetek? – pislogok is Maiara nagy szemekkel majd, ha engedélyt kaptam, akkor már lépek is be és gondosan becsukom magam után az ajtót. – Hogy vagy? – teszem is fel talán a legfontosabb kérdést, hiszen előbb talán az állapota felől kéne érdeklődnöm és csak utána kifejtenem a „hátsószándékomat”. Nem akarok mindjárt taplónak tűnni. – Vicces. A hét elején éreztem, hogy ma bejövök hozzád búcsúzkodni, de akkor még azt hittem én megyek el. - húzom el kissé a számat, majd csak igyekszem felmérni milyen érzések is lehetnek most Maiban.
Kifejezetten nem akartam magammal szemben túl szigorú szabályoknak megfelelni, amikor elkezdtem írni a bakancslistámat. Nem akartam időkeretbe zsúfolni azokat a dolgokat, amiket át akarok még élni és a baleset után nem is kifejezetten lett volna értelme. Hiszen önmagában a tragédia épp elég volt ahhoz, hogy nagyon másképp kezdjek el szemlélni bizonyos dolgokat, ráadásul ráébresztett arra is, hogy milyen jelentéktelenek és sebezhetőek vagyunk emberi mivoltunkban. Jut eszembe, mindenképpen fel kell majd írnom a listámra, hogy találjak magamnak egy olyan állatot, aminek a formájában szívesen újjászületnék következő életemben. Csak a biztonság kedvéért. Hiszen nem garantálhatja semmi és senki, hogy nem történik hasonló eset velem jövőhéten, vagy a hétvégén - és tulajdonképpen nem csak velem, hanem az egész emberiséggel is, lásd a dínók esetét... A tehetségkutató ötlete is teljesen véletlenszerűen jött és különösebben nem is éltem bele magam annyira, hogy görcsösen akarjam a továbbjutást, vagy a sikert, ami a szerepléssel jöhet, egyszerűen csak szerettem volna kipróbálni magam valami olyanban, amit még nem csináltam - vagy csak nem emlékszem rá. Nyilván hasonló kaliberű eseményen még nem vettem részt, de talán a gimiben volt hasonló jellegű program, amire egyszerűen nem emlékszem. Az pedig ha a szüleim elmesélik, vagy mutatnak két képet, nem ugyanaz. Szóval a helyzet az, hogy nem akartam túlságosan ráizgulni arra, hogy hétről hétre, sőt van amikor két naponta teljesítenem kell olyan emberek előtt, akiknek már évek óta ez a hivatása. Mégis minden pozitív visszajelzést követően egy kicsit mindig izgatottabb lettem, amiért jónak tartanak. Ha elvetjük a verseny azon részét, hogy milyen elismeréssel jár hétről hétre jól teljesíteni, akkor ott van az egésznek a másik része, ami hosszútávon talán még jövedelmezőbb lehet: a milliónyi új ismeretség, amit ebben a káoszban szerezhet az ember. Talán erre a részére igyekeztem a leginkább koncentrálni most, hogy kiderült, én nem jutok tovább. Nyilvánvalóan míg nekem lesz lehetőségem otthon a képernyő előtt izgulni azokért, akik tovább jutnak és szurkolni, meg bombázni őket üzenetekkel - mert ne higgye senki, hogy nem teszem meg! -, addig nekik kevesebb idejük lesz. Habár aki csak egy kevéske bulvárt is olvas, tisztában van vele, hogy egészen dinamikus kapcsolatrendszerek tudnak kialakulni egy ilyen verseny alatt, még a kiesők és bennmaradók között is. A kopogásra felkapom a fejem, majd szinte az ajtó nyílásával együtt szólalok meg. - Igen? - Mosoly költözik az arcomra, amikor megpillantom az arcot és lerakom az éppen a kezemben tartott dolgot, ami valószínűleg hozzám tartozik és haza kellene vinnem. - Persze, gyere csak - bólogatva intek beljebb, a mosolyom pedig csak még szélesebb lesz. - Azt hiszem egy kicsit csalódott vagyok, de számíthattam volna rá. Neked viszont gratulálok! - jelentem ki jókedvűen, habár a saját helyzetemet illető résznél egy pillanatig lebiggyesztem az ajkamat. A Hewienak való gratulációt viszont mindenképpen egy öleléssel szeretném ünnepélyesebbé tenni, így közelebb lépkedek hozzá és lábujjhegyre állva próbálom meg átölelni és finoman megsimogatni a hátát. - Hé, miért nem mondtad eddig, hogy jós vagy? Olvashattál volna a tenyeremből.. - felelek nevetve, majd a karjára fogva és kicsit húzva őt befelé a szobába jelzem neki, hogy helyezze magát kényelembe. - De tényleg, nagyon aranyos tőled, hogy jöttél. Jól esik. - Mivel egészen komolyan gondolom, igyekszem elkapni a pillantását, csak hogy ne higgye azt, hogy viccelek. - Megérdemled, hogy tovább jutottál, irtó jó dalt is választottál - magyarázok fecsegve, miközben én is helyet foglalok. - Mi a helyzet a többiekkel, jókat válogatott össze a mentorod? - Talán búcsúzni jött hozzám, de én legalább olyan fontosnak tartom, hogy tudjam, hogy ő is rendben lesz, mert egyike azon keveseknek, akik a mentorházba jutottak, ennek a szűk csapatnak pedig kicsit több ideje volt megismerkedni, mint azoknak a tömegeknek, akik eredetileg jelentkeztek. - Talán az a része a legrosszabb, hogy most már kimaradok a bulikból veletek... - Finoman oldalra billentem a fejem, a szám sarkában viszont mosoly bújik meg. Egyszerre érzem azt, hogy bár tényleg vége van valaminek, de attól még nem záródott le teljes mértékben.
Have we lived too much, too fast? What do you think, darling? Have you felt the melancholy, darling Wishing the time hadn't passed? Can you tell me how we used to be? Have we changed our hopes for fears
I can't remember to forget you I keep forgetting I should let you go And I left a note on my bedpost Saying not to repeat yesterday's mistakes What I tend to do when it comes to you I see only the good, selective memory
★ lakhely ★ :
Brooklyn ⊱⋅
★ :
★ idézet ★ :
" She asked:
You are in love. What does love look like?
To which I replied:
Like everything I've ever lost come back to me. "
★ foglalkozás ★ :
énekesnõ ⊱⋅
★ play by ★ :
Rebbeca Gomez / Becky G ⊱⋅
★ szükségem van rád ★ :
★ hozzászólások száma ★ :
32
★ :
Re: Maia & Hewett - Somebody Like You
Kedd Nov. 17 2020, 12:56
Mai & Hewie
2016. ősz ¦ XFactoros mentorház
Sosem voltam a megszokások embere. Mindig mindenben az újat kerestem, ami legalább egy kicsit is ki tud mozdítani a gazdagok unalmas, ámbár fényűző világából. Így bár elsőre talán nem túlzott lelkesedéssel fogadtam a hírt, hogy beneveztek egy tehetségkutatóra, utólag viszont belátom, hogy annyira nem is vészes ez. Maga úgy a verseny igazából nem is érdekel. A fődíj is hidegen hagy, mert most is lenne pénzem karriert beindítani ha nagyon akarnék. Szóval mondhatni, nem is vettem komolyan ezt az egészet. Tudtam, hogy valamelyik körben így is úgy is kiszédülök, így minek ezen stresszelni? Annak az oka, hogy még mindig versenyben vagyok, tulajdonképpen egy lány. Egy nagyon kis cserfes és imádnivaló csajszi, aki még tudja tartani bennem a lelkesedést a műsor iránt. Az eddigi produkciók alapján úgy láttam, hogy a mai nap sorsfordító lesz, hiszen az egyikünk elhagyja a mentorházat. Ez a valaki a nap elejéig egészen úgy is tűnt, hogy én leszek. Mai előadásai mind elragadóak voltak és hát ha nem is volt profi, akkor mi van? Nem profikat keresnek itt elvileg, nem? Hát mire vannak a mentorok akkor, ha nem arra, hogy ők csiszoljanak még rajtunk? Ha magamat kellene értékelnem, azt mondanám, hogy nem voltam vészes, de csak ennyi semmi több. S nem, nem azért, hogy most sajnáltassam magam, csupán tudom, hogy bár a zene már egy jó ideje a részem, azért még nem tartok én sehol sem. Még nem mindig tudom megfelelően beletenni az érzelmeimet a produkcióba, ami egyébként a dal lelke is lenne. Ezek mellett persze nem is csoda, hogy derült égből jövő villámcsapásként éltem meg azt a hírt, miszerint én maradok, Mai viszont… hát nem. Ezt valahol egy baromi nagy igazságtalanságnak éreztem, de túl sok beleszólási jogom nincs. Az is lehet, hogy csak én vagyok túl elfogult vele szemben. Így viszont már nem lesz buli folyamatosan az adásra készülni. Legszívesebben át is adnám a helyem másnak, de tudom jól, hogy ezt a törpe nem igazán engedné meg nekem.
Viszont, még a tegnapi nap folyamán kötöttem magammal egy megállapodást: ha az egyikünk kiesik, akkor színt vallok. Mármint, lehet, hogy nem éppen a legjobb módja a randi kérésnek - főleg így, hogy nem én estem ki-, de már nincs visszaút. Jelen pillanatban van meg az a “most vagy soha” lehetőségem. Ha beégek, akkor túl sok gondot már nem okoz, viszont ha van esélyem, akkor ideje meg is tudnom. Ezen okból is döntöttem úgy, hogy a lányok lakrészére merészkedem. Fogalmam sincs, hogy mikor tervezi elhagyni a házat, de igyekszem még előtte megcsípni, hogy legalább elbúcsúzni tudjak tőle. Kissé bizonytalanul kopogok is be hozzá és csak reménykedem abban, hogy nincs annyira nagyon letörve és alkalmas legyen az időpont. Amint beinvitál lépek is beljebb, magam mögött gondosan becsukva az ajtót, hogy még véletlenül se legyen más is fültanúja annak, ha felsülök. -Nem tudom miről beszélsz, szerintem a lányok közül egyedül te voltál az, akiben volt is valami. A többieken még elég sokat kell csiszolni, nem értem a döntésüket. De azért köszi. - sóhajtva ingatom is meg a fejem, majd a gratulációjához próbálok egy halványabb mosolyt az arcomra csempészni. Aztán, hogy kellően el is érjen, kicsit be is rogyasztom a térdeimet, hogy ne kelljen olyan nagyon pipiskednie értem.
- Néha jobb nem tudni a jövőnket. Bár te sem mondtad, hogy ilyen kíváncsi vagy rá. Ha tudom, akkor már a jósgömbömet is hozom ide. - nevetek fel halkan. Majd csak engedelmesen követem is, hogy még egy szabad területre lehuppanhassak, ügyelve arra, hogy semmit se gyűrjek össze. -Ugyan, mire vannak a barátok? - Barátok… nekem már lehet ennyi is megfelelne, nem kéne ezt elrontani. Hiszen egészen jól össze is kovácsolódtunk a rövid időhöz képest. -Igazából vakon böktem rá egyre, szóval mondhatjuk azt, hogy vak szerencse volt? - kuncogva vakarom is meg a tarkómat. Érdekes mód, hiába jutottam tovább én, mégis jobban zavarban érzem magam ettől. -Hát, igazából szerintem lehetett volna ez másképp is. De a mentorok már évek óta a szakmában vannak, nekik lehet több rálátásuk van arra, hogy kit kapna fel jobban a tömeg. - vonom meg a vállaimat. Nincs bajom az összeválogatott srácokkal, csupán nem értem én miért vagyok a csapatban. Szeretnék bízni a mentorok szakmaiságában. -Hm..bár nem tudom, hogy a többiekkel milyen a kapcsolatod, de én azért szívesen látnálak a stúdión kívül is még. - jegyzem meg kissé burkoltan azt, amiért végül is, ténylegesen idejöttem most. Persze, ebből még bármelyik irányba tudok korrigálni, de előbb igyekszem leszűrni a reakcióját afelől, hogy mennyire tart igényt még a társaságomra.
Ha van valami, amiért megérte részt venni ebben az egész versenyben és napról napra, egyik hétről a másikra elviselni azt a töménytelen mennyiségű stresszt, ami ért és ami a felkészüléssel jár, az határozottan a társaság. Nem csak a stáb egyes tagjai jelentik az okot, amiért megéri mindig mosollyal fogadni egy-egy napot, hanem azok is, akik hozzám hasonlóan épp versenyzőként veszik ki a részüket ezekből a napokból. Az, hogy arra van szükség, hogy folyamatosan képesek legyünk produkálni magunkat és hogy egyik napról a másikra térjünk át egy-egy teljesen új produkcióra, nem sok szabadidőt hagyott nekünk azokon az órákon kívül, amikor vagy tényleg - de tényleg - nem volt semmi dolgunk, vagy egyszerűen már mind annyira fáradtak voltunk gyakorolni, hogy inkább nem tettük. Számomra fontos volt, hogy soha ne legyen túl sokáig egyedül, mert nem azért jöttem ide, hogy a saját gondolataim között töltsem ezeket a napokat. Nyilván ha igazán akartam volna valamit ettől a versenytől, akkor komolyabban veszem és talán fele ennyire vagyok barátságos azokkal, akik körülvesznek... De állítólag mindig is ilyen voltam. Én magam nyilvánvalóan nem emlékezhetek ilyen részletekre, de szerencsére vannak mellettem olyan emberek, akik meg tudnak ebben erősíteni. Kellemetlen, hogy nem csak hogy egyes ismerőseimet nem tudom beazonosítani, de a saját emlékeimmel, magammal kapcsolatban is bajban vagyok. Ezzel persze nem tudok mit kezdeni és felesleges is azon aggódni, hogy milyen lenne, ha egyszer csak arra ébrednék, hogy visszatérnek az emlékeim. Ha lenne időm rá, biztosan aggódnék hasonlók miatt. Én azonban sokkal inkább arra próbálok koncentrálni, hogy új emlékeket gyártsak magamnak, amelyek egytől egyig olyan szórakoztatóak, hogy megérje rájuk visszaemlékezni. Ilyen ez a verseny is és benne a srác is, aki történetesen meglátogat, mielőtt neki még több dolga lesz a versennyel, én pedig eltűnök innen. - Hé, ne túl hangosan - nevetve pillantok rá és emelem a mutatóujjam a szám elé, hogy beszéd közben gesztikulálva tudjam jelezni neki a dolgot. - A végén még meghallja valaki és megbüntetnek, amiért kritizálod a döntésüket. Vagy az egyik lány eltesz láb alól, mert nem tartod elég tehetségesnek. - Széles mosoly terül el az arcomon, ahogyan sorba veszem a továbbjutott lányok sorát, akiket úgy ismertem meg, hogy talán képesek is lennének hasonló kegyetlenségre. - Jól esik, hogy úgy gondolod, hogy elég jó lettem volna a továbbiakban is. De attól még nem fogok magamba roskadni, szeretek énekelni. Itt legalább kaptam hozzá tanácsokat. - Nem mellesleg elmondhatom magamról, hogy nagy nyomás alatt is tudok teljesíteni. Ugyanakkor azt is el be kell ismernünk néha, ha nem vagyunk elég jók, vagy ha van hová fejlődnünk. - Hé! Tényleg van jósgömböd? Ez most komoly? - Tágra nyílt szemekkel, kíváncsian pislogok rá és figyelem ahogyan helyet foglal. Egyrészt meg vagyok sértve, amiért eddig nem mondta nekem, másrészt mert ha tényleg van neki, akkor nem hozta el. - Igazából nem tudom. Néha tök jó lenne tudni, hogy mi minden vár még rám, de nagyon frusztrálna, ha például tudnám mikor halok meg. Úgy érezném, hogy csomó mindent véghez kell még vinnem és ha nem sikerülne, tuti depis lennék. - De csak mert én gondolom valahogyan, nem jelenti azt, hogy valaki más ne lenne kíváncsi rá, hogy pontosan mennyi ideje van még hátra. - Köszönöm. - Őszinte, kedves mosoly jelenik meg az arcomon, ahogyan a pillantását keresve lesek felé. Van az a fajta sokadig (hatodik vagy hetedik? mindegy...) érzék, amelyik az ilyen helyzetekben jelezni szokta, hogy nem pusztán arról van itt szó, hogy össze kell fognunk a zsűri eredményei ellen és megbeszélni, hogy kinek kellett volna inkább maradnia. - Ááá, szóval te már ilyen profin csinálod! - Elnevetem magam, közben pedig az ujjaimat a hajamba fúrom és igazítok párat a tincseimen. - Mostantól remélem minimum megnyered. Egyrészt mert én kérem - vigyorogva vonom fel a szemöldököm és várakozva figyelem, hogy vajon van-e kedve belemenni a dologba. - Semmi nyomás. - Képtelen vagyok visszafogni magam és halk nevetésben török ki. - Szép dolog, hogy te még hiszel a szakmaiságukban. Fél Amerika nem teszi. Én meg nem tudok dönteni - jókedvűen vonom meg a vállaimat. Ha mást nem is lehet elmondani arról a négy emberről, de azt mindenképpen, amit már Hewie is említett... Hogy évek óta vannak a szakmában, ennek pedig jórészt azt kellene jelentenie, hogy értenek ahhoz, amit csinálnak. - Á, szóval nem akarsz megszabadulni tőlem? - mosolyogva billentem félre a fejemet, közben pedig továbbra is a srácra pislogok, remélve, hogy az arcomra kiülő pír, amit én nagyon is érezni vélek, nem árul el teljesen. - Én nagyon örülnék neki, ha tartanánk a kapcsolatot és találkoznánk még. - Nem csak azért, mert az új ismerőseim közül ő maga is a "jófej" kategóriába sorolható, hanem mert picit több is annál. Ő volt például az egyetlen, aki nem csak a folyosón kapott el, hogy megvigasztaljon, hanem külön meglátogatott. - De lesz egyáltalán időd rám, földi halandóra?
Have we lived too much, too fast? What do you think, darling? Have you felt the melancholy, darling Wishing the time hadn't passed? Can you tell me how we used to be? Have we changed our hopes for fears
I can't remember to forget you I keep forgetting I should let you go And I left a note on my bedpost Saying not to repeat yesterday's mistakes What I tend to do when it comes to you I see only the good, selective memory
Kezdőlap
・
